Taizé az a hely, amelyről még nem sokan hallottak, de aki ismeri, vagy volt már ott, az nem tud elfogultság nélkül beszélni róla. És itt nem igazán áll a mondás, mint például Indiával kapcsolatban, hogy “vagy szereted, vagy utálod”, Taizét egyszerűen utálni nem lehet. Szeretni lehet, vagy vállvonogatva annyit mondani, hogy “jó jó, de semmi extra”. Sejthetitek, hogy én az előbbi kategóriába tartozom. Még Árpi is azt mondta nekem 2010-ben, amikor 3 napot töltött itt, hogy “Épp, mikor kezdem megszereni a helyet már haza is kell menni?”.

Hogy miért is jön ide ennyi ember, főleg nyaranta miért váltja itt egymást több ezer fiatal hétről hétre, miben rejlik Taizé varázsa? Egy kívülálló számára elsőre nagyon furának tűnhet, hogy minek megy oda pár száz-több ezer tizenéves (és minden egyéb korosztály) napi három imára meg bibilai előadásra és azt követő csoportbeszélgetésre. Árpi is kérdezte tőlem, hogy miért olyan fontos nekem Taizé? Valahogy úgy válaszoltam neki, hogy Taizé számomra egy olyan különleges hely, ahol jobban érzem Isten jelenlétét – mert én leszek más, képesebb a szeretet befogadására. Taizé egy tiszta forrás, mentes minden hamisságtól, képmutatástól, ahol azt látod, ami van. Nem bort isznak és vizet prédikálnak, hanem azt adják át tisztán, amit ők is megélnek. Nem mellesleg ez az első működö ökumenikus közösség, ahol nap mint nap megélik a testvérek azt, amiről mi csak utópisztikusan merengünk: minden keresztény egységét.

Részlet a Kiengesztelődés Templomának díszítéséből

Roger testvér 1940-ben költözött ide Taizébe, egy család fogadta be őt. Az első két évet egyedül töltötte, majd szép lassan más férfiak is kezdtek csatlakozni hozzá. Így indult minden. Roger testvér tisztán és átütő erővel élte meg minden nap azt, amire a Lélek hívta, bár nem volt nagy szónok sem az a tipikus karizmatikus vezető; az a szeretet, odafigyelés, tiszta beszéd, őszinteség és a hit legtisztább megélése sokakat vonzott. Akik találkoztak vele, mind arról számoltak be, hogy mindenkihez a legnagyobb odafigyeléssel és szeretettel fordult. Az idei év pedig jubileumi két okból is: Roger testvér 100 éve született és 75 éve alapította meg a taizéi közösséget.

Roger testvér látogatása egy calcuttai betegápoló házban, amelyet Teréz anya és a nővérek tartottak fenn.

Árpival már az út legelején, még 2011-ben megígértettem, hogy eljövünk ide hazafelé menet két hétre. Most hát begvalósult az álmom, végre újra eljutottam ide. A két hetet úgy terveztem eltölteni, hogy az első héten a “normális” menetrend szerint fogunk itt részt venni a programokon, a második hétre pedig én elmegyek egy csöndes hétre. Ez azt jelenti, hogy külön helyen alszom, eszem és külön bibliai elmélkedés van, napi három, mindenkivel közösen töltött ima mellett még két másik, személyes imának időt adok a napomból, mindezt úgy, hogy (a kívülálló számára ennyi látszik) nem beszélek, csönden vagyok egy hétig. Ezt vártam a legjobban. A csöndnek fantasztikus ereje van, egészen mélyen megérintenek dolgok és sokkal nyitottab leszek Istenre és arra, amit mondani szeretne, és amit amúgy nem hallok meg, ha tele van a fejem mindenféle gondolattal, a hétköznapok gondjával, vásárlólistával, napi kilométerekkel.

Roger testvér és más testvérek sírja.

A kis templom, ahol kezdetben a testvérek összegyűltek imádkozni.

Itt nem dolgozik senki, mégis 4500 ember eszik minden nap

Rendszeresen megjegyeztük Árpival, hogy micsoda logisztika van itt Taizében, mert ugye a testvéreken, néhány nővéren meg pár “állandó” (3-4 hónapot, esetleg 1 évet itt töltő) fiatalon kívül nincs senki más, aki dolgozzon és ellásson 3-4-5 ezer embert hétről hétre. A rendszer az, hogy a testvérek meg nővérek felügyelete alatt “dolgozó” huzamosabb időt itt töltő fiatal irányítja az itteni életet. Ezek a 18-29 évesek fogadják az újonnan érkezőket, osztják ki a szállásokat, és szervezik meg a munkát. A munkát pedig együtt végzik a hétről hétre ide érkező fiatalokkal. Főznek a konyhán, ételt osztanak, takarítanak, szemetet szednek, templomban végezenk munkákat, a kisboltot üzemeltetik… Én a női mosdót takarító délutános csapat tagja voltam. Pár évvel ezelőtt pedig az OYAK nevű kisboltban árultam a flakonos üdítőket. Munka van bőven és mi, akik itt töltünk egy-egy hetet, mi tartjuk fenn Taizét, hogy mindenki számára élhető hely legyen.

Ilyet is ritkán látni: a templom melletti tér üresen, itt voltak a bibliai előadások délelőtt.

Ima után mindenki megy enni

Az “F” sátor – a felnőttek gyülekezőhelye.

Vannak itteni sátrak, van, aki a sajátját hozza.

Első héten igazi luxusban volt részünk, kaptunk egy “cabanát”, vagyis kis faházikót. Nagyon élveztük!

Vidám mosogatás, mindig megy a nagy éneklés vagy viccelődés munka közben.

Ezt a macskát pedig elneveztük Nyaminak, mert nekünk “kellett” etetni. Valaki hagyott ott macskaeledelt, mi pedig adtunk neki minden nap egyet.

Az első hét – kiscsoport és kekszgyűjtés

A hagyományosan zajló hét fő eleme (a három ima meg az étkezések mellett) a bibliai elmélkedés, illetve az azt követő kicsoportos beszélgetés. A bibliai bevezetőt tartó testvér gyorsan beosztott minket korcsoport szerint, hogy körülbelül az azonos korban lévők kerüljenek egy csoportba. A mi csoportunkban voltak osztrák, lengyel, horvát, olasz és -mi- magyar nemzetiségűek. A vártnál jobban sikerültek ezek a beszélgetések, kicsit féltem, hogy majd megmaradunk egy könnyed hangvételnél, de nem így történt, hanem elég sok mélyebb dolog is előjött, megosztottuk egymással olyan gondolatokat is, amelyek nem könnyű beszédtémák.

A mi kis csapatunk. :)

Délután pedig vannak különböző műhelyfogalkozások, előadások, amelyekre nagy örömmel mentünk el, mert mindig volt valami érdekes. Ezekről már Árpi írt egy kisebb összefoglalót, ha jól tudom, majd ő beteszi ide, amit erről szeretne.

Az egyik előadás után sorbanállunk kérdezni valamit. Az előadó egy EU-s parlamenti képviselő volt, Philippe Lamberts.

Egy másik érdekes előadás, amelyre már csak Árpi ment el, mert én már csöndes hetemet töltöttem. Egy Jezsuita misszió keretén belül dolgozó nő mesélt a menekültekről és az ezekből fakadó problémákról, esetleges megoldásokról.

Ez pedig a híres taizéi reggeli: csokirúd vajjal és egy zsömlével. Nagyon finom! Ebédre meg vacsorára pedig mindig adnak valami meleg ételt, gyümölcsöt, joghurtot vagy más tejterméket és kekszeket. Egy hatalmas zsák kekszet gyűjtöttünk össze, hogy majd biciklizés közben erőt adjon.

A csöndes hét és két előadásunk

A csöndes hét nem sikerül olyan csöndesre, mint terveztem, ugyanis két előadást is tartottunk ezen a héten. Egyet egy nagyobb csoport magyarnak, akik épp ezen a héten itt voltak Taizében, a másikat pedig a hosszabb távon (6 hónap – 1 év) itt lakó önkéntes lányoknak.

Itt még férfi nem járt – a vízszerelőn kívül. Árpi tehát nagyon kívételes helyzetben volt, hiszen itt ő is ott volt, ő készítette ezt a fotót.

A bicikli kipróbálása. :))

“Azért jöttünk ide, hogy keressünk, vagy hogy folytassuk a keresést imán és csöndön keresztül, hogy kapcsolatba lépjünk belső életünkkel. Krisztus mindig azt mondta, ne aggódj, add magad.” – Graffiti Roger testvér képével

Álljon itt egy videó, amely sokkal jobban bemutatja Taizét, mint az én leírásom:

Andréssal beszélgettünk, hogy hogyan s mint menjünk tovább, ő mit javasol. Ismeri a Cañon del Patot is, erről is mesélt, illetve egy városról, amelyet régen egy földrengéssel kísért kőlavina annyira betemetett, hogy csak a főtéren álló négy pálmafa teteje látszott ki a törmelékből. Azok a pálmafák pedig igen magasak… A beszélgetés és térkép fölé hajolásból végül az a döntés született, hogy buszra szállunk és lerobogunk Trujilloba (ejtsd: “truhíjjó”), majd onnan egy napos tekerésre kezdődik az a privát útszakasz, ahova be lehet hajtani (csak felírják a nevünk meg a nemzetiségünk az elején és ellenőrzik a végén, hogy kijöttünk-e), így ezzel cirka egy napos többlet kerékpározást kerülünk ki. Rövidebb és nem is megy keresztül sok dombon, valamint a forgalmat is megússzuk, ez utóbbiból pedig sajnos van bőven a Panamericana Highway-en. Na de most érkezzünk meg Trujilloba.

A busszal hajnalban érkeztünk meg. Előző este 10-kor szálltunk fel és egész éjjel mentünk, így érkeztünk meg úgy hajnali 4-5 körül. Még előző este felhívtuk telefonon Lucho-t (“Lucsó”), hogy akkor reggel érkezünk és ez nem gond-e? “Nem, gyertek csak nyugodtan.” Hangzott a válasz. Na de mi is ez a hely? EZ kérem szépen a világ legelső Casa de Ciclistá-ja, vagyis egy olyan ház, ahol a kerékpáros utazókat fogadják és vendégül látják. Ezek a házak ma már egész Latin-Amerikában megtalálhatóak, még az internet előtti hőskorban szerveződött, és tapasztalatunk szerint leginkább az utazás bolondériájával megfertőzött kerékpárszerviz tulajdonosok nyitnak ilyen helyet. Itt is ez a helyzet, Lucho egy kerékpárszervizet üzemeltet majd 30 éve. És ő az alapítója a Casa de Ciclista vendégül látó hálózatnak. 30 éve fogad kerékpárosokat a világ minden pontjáról, és bizony nem is mi vagyunk az első magyarok, akik itt járnak. Amúgy van egy jó nagy listája az összes névvel, nemzetiséggel, újabban email címekkel is.

Ennek a Casa de Ciclistának a logója

Luchoval a ház előtt

Kedves Lovas Flóra, ha ezt olvasod, jelentkezz! :)))

Nazca rajzolatok a falon :)

:)

És a szoba, amit használhattunk.

Mindenki kitesz valami emléket, írást magáról. Látjátok azt a világtérképet ott jobbra?

Bizony, olyan hírességek is jártak itt, mint pl. Heinz Stücke, aki 257 országot járt már meg 48 év alatt kerékpárral, 20 útlevelet használt el, és 593.625 km-ert tekert
. Saját weboldala itt.

Heinz Stücke 2009-ben járhatott itt.

Lucho kisfia, egy szuper kép, tetszik nekünk az az elszánt lelkesedés, amivel teker a kis biciklijén.

Az a szép a kerékpáros utazók társadalmában, hogy ahányan vagyunk, annyiféle módon éljük meg. Drága-olcsó-rozoga-ajándék-kétkerekű-háromkerekű-fekvő-hagyományos-agyváltós-sima váltós-tárcsafékes-más fékes-teleszkópos-nem teleszkópos-SPD-nem SPD-fapedálos-szuper táskás-banántáskás-olcsó táskás-műanyagdobozos-kézzel készített-drága pénzen vett-baráttól kölcsönkért-GPSel-térképpel-mindenféle navigáció nélkül-sátorral-függőággyal-papucsban-bakancsban-kalapban-sisakban-pénz nélkül-egy bankkártyával-csak betonon-csak földúton-vagy mindkettő-emberektől távol-mindig civilizációban- —- folytassam? :)))

Ők pl festékesvödörből saját készítésű vízálló táskákat készítettek.

Nagyon pöpec gumiszája van a “táskának”, így lett vízállóvá téve a kivágott teteje. Amennyire sufni tuningnak meg “csórónak” néz ki, közelebbről szemlélve annyira precíz és profi a kivitelezés! Minden tiszteletem a kretativitásé!

Irány Chan Chan, lássunk is valamit!

A reggeli: quinoa ital kakaóval ízesítve, valamint szendvicsek (sajtos/tojásos/avokádós). 1 sol az ital, 65 cent egy szendvics – 150 Ft.

Chan Chan kiesik egy kicsit a várostól nyugatra. Buszra szálltunk, itt a bejárat.

Az ott balra már az első épület. Mit mondjak, nem valami hívogató a környék ezzel a sivatagos felállással.

Folyamatos karbantartást igényelnek a falak.

Munkához sorbaállni! Egy két há és!

Így sem marad sok a legtöbb épületből…

Most őszintén! Nem ez mindenki vágya, hogy szembejöjjön a fagyis a sivataban?!? :P

A wikipédiánál nem tudnám jobban megfogalmazni: (idézet) Chan Chan Dél-Amerika legnagyobb prekolumbián városromja, az egykori Csimu Királyság fővárosa Peru északi részén(…) A hatalmas, 18 négyzetkilométeren elterülő, szépen tervezett 13. századi város – szabályos derékszögű úthálózattal, sűrűn beépített lakótömbökkel, közöttük piramisokkal és szentélyekkel – a világ legnagyobb vályogból épített városa. Chan Chan virágkorában (a 15. században) mintegy 30-60 000 lakost számlált. A csimu kézművesek páratlan szépségű kerámia-, arany és ezüst dísztárgyakat állítottak elő, és fontosabb épületeiket is aranyalapokkal díszítették; művészetük jól nyomon követhető a város romos falcsonkjain.

A szárított agyag – gyenge anyag – nem tud dacolni az idővel; a városromok a szél és a víz romboló hatása miatt mállanak. A folyamatot felgyorsítja az El Niño, amely heves esőzésekkel, és ennek kísérőjelenségeként a talajvíz emelkedésével sújtja Peru északi partjait. Chan Chan 1986 óta része a világ kulturális örökségének[1] és az UNESCO ezzel egyidőben sorolta be a legveszélyeztetettebb műemlékek közé.

(…) A királyság virágzásának 1470-ben az inkák hódítása vetett véget: a túlélőket fővárosukba, Cuzcóba hurcolták és a csimu nép beolvadt az Inka Birodalomba.

1532 körül Francisco Pizarro teljesen elhagyatva találta Chan Chan városát. Beszámolója szerint a város egyes épületelemei és falai nemesfémmel voltak beborítva. A néptelen várost a spanyol katonák teljesen kirabolták; az értékes ezüst és arany tárgyakat, valamint az épületdíszek, burkolatok utolsó darabkáit is elvitték.[1] A kifosztott és elhagyott város romlásnak indult, az esőtől szétmálló falakat a szél lekoptatta, a romokat belepte a parti homok.

A központi tér, közepén valószínűleg vallási vagy egyéb ceremóniákat tartottak.

A híres motívumok egyike.

Hal motívumok – elvégre a tengerparton vagyunk.

Cakkos falak

Ha jól tudom, pelikánok

És Árpi kedvenc “pixel-madarai”.

Szűk utcácska

Lakónegyed lehetett. Sajnos az erozíó rombol… Most hogy így belegondolok, lehet, hogy szerencse, hogy Chan Chant még láthattuk, ugyanis ha egyáltalán valaha is visszajövünk ide (mármint Latin-Amerikába), az nem 2 éven belül lesz, hanem inkább 20, addigra meg még tovább romlik az állaga a romoknak.

Na és akkor hol is van ez, amit a 20-as pénzen lehet látni? Pirinyó betűkkel van oda írva, hogy “Chan Chan” valahova jobb oldara. Kérdésünkre a jegyellenőrök egy másik romhoz irányítottak. Ugyanis nem ez az egyetlen múzeum-rom a környéken, és a jegyünk mindhez érvényes. :) Már csak el kell jutni valahogy oda.

Ahha! Ezért a fagyis! Hiába, na. Vérszagra gyűl az éji vad, a fagyis is ott üti fel a fejét, ahol iskoláscsoportok osztálykirándulnak…

Itt találkoztunk egy másik utazó párossal. Jordival és feleségével. Beszélgetésbe elegyedtünk velük és mikor hallották, hogy a 20-ason lévő romokat kutatjuk, ők is érdeklődni kezdtek. Kiderült, hogy autóval vannak, így felajánlották, hogy elvisznek minket. Mi pedig örömmel beleegyeztünk, hisz nem csak a fuvar jön jól hanem végre valakikkel tudunk értelmes, intelligens, szerteágazóbb beszélgetést folytatni, mert tudnak angolul. Mellesleg itt jön be az, amit nyelvtanulásnál hasznos: a közlési kényszer, hogy rá vagyok kényszerítve (és érdekelt is vagyok a témában, egy nagyon fontos!), mert ha el kell mondanom és el akarom mondani, akkor valahogy megszülöm azokat a mondatokat, az interakcióból és szótárazásból pedig (mivel érintett vagyok és motivált) beépül a memóriába. Így pl soha nem fogom megtanulni az autószerelés vagy foci témakörét, de előbb utóbb el fogok jutni oda, hogy teológiai vagy utazás témákat, környezetvédelmet, személyes dolgokat folyékonya(bba)n mondjam. Szóval visszatérve az örömteli angol beszélgetésre meg Jordiékra. Ők nem utaznak egyedül, van egy kislányuk is, akire mi jól rácsodálkoztunk az autónál. Ugyanis úgy járták be Jordiék a romokat, hogy a lányt a kocsiban hagyták, mert aludt. Persze szóltak az őröknek meg lehúzva hagytak ablakokat, de mi akkor is jól elszörny… meglepődtünk. Ők tudják. Mindenesetre egy nagyon kedves és vidám páros, jókat beszélgettünk velük. Ők mondták, hogy a partvidék végig, véges végig ilyen: homok, dűnék, hegyek, homok, dűnék és hegyek unalomig ismételt váltakozása. Meg szemét és forgalom, hőség. Na ez nekünk nem kell, még jó, hogy a hegyekben mentünk és most is csak egy napig fogunk itt tekerni, aztán fordulunk keletnek, a hegyek felé.

Első terv a tengerpart – mi pedig alkamazkodunk és nem bántuk meg. Huanchaco városkája felé vettük az irányt.

Itt lehet Caballito de Totora (nád lovacskák), angolul “reed boat” vagyis nád hajókat látni, ezek tradícionális módon vannak (elvileg) elkészítve, bár néhányban láttunk műanyag vagy hungarocell bélést.

Megy a szörf, meg a halászok is jönnek vissza.

Igen fotogén a partra száradni kitett csónaksor.

Jó nagyok! :)

Nem, nem a lukban ülnek. Oda gondolom a hal megy, meg a halászfelszerelés teszik.

Itt a program csupán egy kellemes ebéd volt. Különváltunk, ők egy elegánsabb étterembe mentek, mi pedig a sok már-már idegesítő szórólapozó ebéd-ajánlatot hirdető rikkancs közül választottunk ki szimpátiára valakit, majd követtük a kis napernyős “copy+paste ugyanolyan mind húsz másik” étterem egyikébe, ahol kaptunk menú-t 10 solért.

Az előétel. Tengeri moszatos salátával citromleves fűszeres nyers hal. Chevice

Végül a fáradtság meg a kislány miatt visszatértünk Trujilloba. Eleinte kerestük ugyan azt a romot, ami a 20-ason rajta van, de eltévedtünk a városban és nem találtuk. Mondtuk nekik, hogy hagyjuk a fenébe, így jártunk, fáradtak vagyunk mi is (Árpinak egy kis gyomorrontás is színesítette a napját), így végül visszatértünk a parkolóba, ahol a kocsit őriztetik a belvárosban. Itt végül megbeszéltük, hogy mivel ők holnap újra útrakelnek, hogy megnézzenek pár másik romot meg a múzeumot (ami a jegyhez jár, két napig érvényes), úgy gondolkodtunk, hogy lehet, hogy maradunk mi is még egy napot és ha megengedik, és nem vagyunk terhükre, csatlakozhatunk-e hozzájuk? A válasz igen volt, így telefonszámot cseréltünk, hogy este rájuk csörgessünk, ha úgy döntünk, hogy maradunk. Végül így lett, a látnivalók értéke és Árpi enyhe rosszulléte miatt maradtunk még egy “pihenőnapot”, ami nem igazán volt pihenés a szó klasszikus értelmében, de micsoda dolgokat láttunk! :)

A Hold temploma és a koronás szakállas rejtélyes alakok

Wak’a de la Luna, Shrine of the Moon – a Hold temploma sok érdekes látnivalót tartogatott számunkra. Örültem, hogy sikerült ide is eljutni! Egy másik rom is van közvetlen itt, a Wak’a del Sol (Nap temploma), de ezt a spanyolok a 17. században eléggé élvezhetetlenné rombolták, nem értem, hogy a Hold miért menekült meg, de ez a helyzet, csak a Hold temploma látogatható. Mindkettő a Wak’a de Moche részét képezi, vagyis a Mochék fővárosának volt része. A Nap temploma valószínűleg adminisztratív és szállásfunkciókat láthatott el, míg a Hold volt a vallási funkicókat betöltő helyszín. Így érdekesebb is nekünk. :)

A jegy mellé ingyenes (spanyol) indegenvezetés is tartozott. Jordiék fordítottak nekünk, amikor nem értettünk valamit, de ők leginkább a szemüket forgatták, mert nem érettek egyet sokmindennel, amit az idegenvezető mondott.

A Nap temploma. Vagyis ami megmaradt belőle, az is homokkal betakarva.

Az egyik leghíresebb szimbólum, amiről a hely híres: Ai apaec, a leginkább félt és dicsőített isten a Mochicha kultúrában.

A legalsó szinten egészen épen megmaradt a fal és rajta a díszítések. Van itt egy nagyon különleges faldíszítés is…

A rajzolt rekonstrukció alapján is látható, hogy csodálatos lehetett ez a sok színezett minta!

Az egyik legjobban megmaradt mitológiai történet-ábrázolás. Van itt ezen minden, mítikus figuráktól létező élőlényekig minden. Egy nagyon érdekes dolog is látható itt. Az őslakos embereken nem volt arcszőrzet, kicsit mint az ázsiaiaknak, nincs különösebb arcszőrzetük. Az itt ábrázol ember figuráknak viszont egytől egyik dús, fekete szakáll és bajusz ékesíti az arcukat, olyan, amilyen a helyieknek soha nem is lehetett volna (biztos az UFO-k voltak).

Egy közelebbi kép – látjátok azt a kutya alakot? Megvan a szőrtelen ronda kutya? Na az ez.

Itt is feküdt egy az árnyékban, gondolom mutogatásból tartják itt a romok mellett. Hát, elhiszem, hogy van, akiknek ez tetszik, de szerintem rettentő rondák szegények.

Egy festett/rajzolt másolat, hogy jobban lehessen látni. A másik furcsa dolog itt a korona. Na ilyenjük sem volt a helyieknek. Vajon honnan szedték az ötletet?

Ezt már elfelé menet láttuk a kocsiból. Na ezért sem szeretem az autóval utazást, olyan körülményes volt megállni, visszagurulni, akkor meg a helyi autósok kezdtek el dudálni, nem tudtuk normálisan megnézni, pedig megkérdeztem volna egy helyit, hogy mi ez milyen szent/isten vagy micsoda és miért?

Na és végre itt vagyunk a 20 sol-os romnál! Igaz, csak azt nem láthattuk, amelyik rész a pénzre rá van nyomtatva, mert jelenleg le van “zárva”. Igaz, vagy tízcsillió lábnyom ment ki oda arra az emeleti részre, de nekem pechem volt, épp volt egy vezetett csoport és az idegenvezető visszaparancsolt. Én meg mondtam neki, hogy akkor tegyenek ki egy jelet, hogy tilos oda kimenni, mert út az vezet, lábnyomok vannak, és nincs lezárva.

Azért így is érdekes dekorációkat láttunk.

Agyag és homok építészet

Trujilloi városnézés, mert veszteglünk egy napot

Amikor Lucho felesége megtudta, hogy mi a Cañon del Pato felé megyünk, igazi őrület vett rajta erőt. Elkezdett ujjongani meg ugrálni meg vigyorogni meg táncolni, hogy ugye velünk jöhet-e? Mi csak pislogtunk, hogy mi ütött belé, és kérdeztük, hogy dehát sosem volt még ott? Nem, még sose, és Lucho nem akar vele elmenni, mert ő már sokszor volt, egyedül meg nem akar menni, de már mióta vár arra, hogy kedves és lassú (mert mi annak mondtuk magunkat) biciklisek erre járjanak és elmehessen velük. Egy bökkenő van, hogy neki van valami elfoglaltsága, ami miatt csak szombaton 10-kor tudnánk indulni (egy rendezvényre sütött valami sütiket, azt kellett leadnia), az pedig holnap után van. Szívtuk a fogunkat, húztuk a szánkat, hisz kevés az időnk, na meg 10-kor indulni?? Nooormális? :) De annyira lelkes volt és annyira örült, mint egy kisgyerek, hogy hozzánk csatlakozhat, hogy nem akartunk csalódást okozni és beleegyeztünk a várakozásba.

Ennyi taxira komolyan szükség van? Mégis miért nem korlátozzák a számukat vagy valami?

Egy kedves kis tér.

És egy templom, mert ez a kettő együtt jár.

Sétálóutca

Szombat reggel vártuk, hogy indulhassunk, de a Lucho felesége sehol sem volt. Már 11-óra is elmúlt, amikor Lucho mondta, hogy nem fog velünk jönni. Bővebb felvilágosítást nem kaptunk, csak hogy “elhúzódott” a dolga. Nem tudom, mit lehet elhúzódni pár tálca sütemény leadásán, de Lucho tekintetéből ítélve igazából nem erről volt szó. Bántódás ne essék, de azt hiszem, igazán sosem akart velünk jönni, csak a lelkesedés meg a duma volt meg, a tettet már nem gondolta komolyan. Ez bosszantott minket, veszítettünk egy napot a most már nagyon értékes és kevés időnkből. Hát erre mondják, hogy ÍJ. Így jártál. Mi így jó későn, csomó időt veszítve ebből a napból is, de végül elindulunk, bele a borzalmas, szmogos, őrült sofőröktől hemzsegő, szemetes Panamerican Highwayre, Chao (ejtsd: “csáó”) városa felé. Na csáó! :)

Mindenki készüljön fel, sok kép lesz ma is. :))

Este, amikor megéreztünk Tingo Viejoba (Régi Tingo-ba, az új város pár száz méterrel magasabban fekszik), rögtön találtunk szállást, bár én vaciláltam egy kicsit, szeretek mindig legalább két helyet megnézni. Volt is egy másik hely, de akkora sötétség volt a faluban (legalább is azon a részen), hogy feladtam a keresést, pedig ott volt egy köpésre (az egész falu kb 10 ház…) – de ezt már csak reggel vettem észre, nappali világosságnál. Mindegy is, így sikerült elég érdekes élményeket szerezni. Három dolog volt, amin “kiakadtunk”, ezt most leírom sorban, így azt hiszem egyszerűbb. Először is nem volt kulcs a szobához. Azt ígérte a muki, hogy majd másnap hajnalban, amikor mi elindulunk 6-kor Kuelap megnézésére, akkor majd ő kinyit egy másik szobát, ahova van kulcs, és ott biztonságban leszek a cuccaink. Na reggel sehol senki, hova tesszük a táskákat? Kitaláltuk, hogy az ablakok (mindegyik szobán amúgy) úgy vannak kialakítva, hogy nincs zár rajtuk. A középső ablak-elem csúsztatható, így azt fundáltuk ki Árpival, hogy bezárjuk a szobát, és majd az ablakon keresztül visszamászunk. Szoba bezárva, ablak behúzva, irány Kuelap. Mikor visszatértünk, az ajtó nyitva volt. – hmmm – Semmi nem hiányzott, és állítólag senki sem járt a szobában. (Szellemek járnak…) A másik dolog, igazából nem nagy cucc, csak mégis, benne van a szoba árában, meg ilyenek – a meleg zuhany (forróról nem is merek álmodni). Na, az nem működött. Ekkor a muki levitt minket a saját szobájába, hogy ott működik. Ott sem működött. Tudjátok, este, sötétben, hidegben érkeztünk… ilyenkor nagyon morál romboló a hideg víz, de mit lehet tenni? Szívom a fogam és há-ke-egy beugrom alá és igyekszem nem sikítani. :)) A zuhany meg azért kell, mert a napközbeni izzadt-poros-zsíros-naptejes fél centis réteget még morál rombolóbb a bőrön hagyni. A harmadik dolog két részből áll. Az első egy jó adag kommunikációs elcsúszás. A muki mondta, hogy hajnalban 6-kor kell indulni a háztól, 15 perc séta fel Tingo Nuevo-ba az ösvény, ott lesz tourist busz, ami majd jól elvisz minket Kuelap-ba, ami sok-sok kilométerre van innen – mert az autóút kerül egy hatalmasat, vagy fene tudja hány órás gyalogtúra fölfelé. 6 előttre lett ígérve a reggeli (meg az is, hogy a táskáinkat átpakoljuk, ugye), de sehol senki. Senora, Senor! – Kiabáltunk reggel, mire az egyik nő előkerült, és gyorsan összedobott nekünk reggelit. Meg ugye útravalót is, ebédnek, de ezt is csak olyan septében és … jaj, én mondtam nekik, hogy este készítsék el nekünk, de nem akartak már ezzel foglalkozni, “manana” “majd holnap!” – hát nem is lett belőle semmi, csak hideg rizs valami csirkedarabbal.

A család kutyája követett minket Tingo Nuevo-ba, szeret együtt menni a turistákkal.

Jó későn, 6:15-kor indultunk el gyalog a 15-percesnek ígért útra. Ami 30 perces lett. Hallottuk este beszélni őket, hogy “6:30″ meg “busz”, de mivel nem értettük, hogy ezt mint konkrétumot mondják, vagy csak beszélgetnek róla, hogy van-e akkor és tényleg akkor van-e, ezért nem tulajdonítottunk neki különösebb figyelmet. Bezzeg amikor rohanva 30 perc lett a 15 percből, fent pedig fejcsóválva mondták nekünk a helyiek, hogy “a busz már elment”, akkor nagyon mérgesek lettünk. “Majd jön másik, olyan 9-10-11-12-du3-kor” Kb ennyire pontosan tudták megmondani, hogy mikor jön a busz. “Talán jön” – ez lett a vége. Hát vártunk.

Árpi 4 sarokkal arrébb a másik útvonalon, én itt várom a jószerencsét. Ez a két útvonal van, amin mehetnek a buszok. Szétváltunk és úgy várakoztunk, nehogy elszalasszuk.

Aztán el is ment Árpinál egy busz. Nem állt meg, pedig külföldiek ültek rajta és rá volt írva, hogy “servicio turistico”. Aztán egy órával később nálam is elment egy ugyan ilyen busz. Ekkor durrant be a pumpa, hogy mi az, hogy nem állnak meg?!? Még integetett is nekem a sofőr a mutatóujjával, hogy á-á, nem áll meg. Ekkor adtuk fel és füstölögve mentünk vissza a hostelbe, hogy leüvöltsük a fejéről a haját. Persze ennél kulturáltabban adtuk elő, csak érzékeltetni szerettem volna, milyen mérgesek voltunk, én biztosan. A muki persze védekezett, hogy így meg úgy, ezt felesleges is taglalni. Végül telefonált, hogy mikor meg hogy megy busz (olyan, amelyik valamiért nem vett fel), és leszervezett egyet, ami itt a hotelnél vett fel minket. A szépsége a dolognak, hogy lehet ugye idegenvezetőt kérni, és van angol nyelven is (kb jár a jegyhez, nem sokkal drágább), mi pedig még tegnap este mondtuk neki, hogy akkor telefonáljon a kontaktnak, hogy angol nyelvű van-e, és mennyibe kerül, hátha drágább. Ha telefonált volna, tudták volna, hogy ott várunk, ha esetleg arra gondolnátok, hogy csak foglalás után lehet ilyen buszra felszállni. Szóval nem szólt a drága senkinek, sehova nem telefonált, felküldött minket hajnalban a “talán van busz”-ra, ehelyett aludhattunk volna egy jót és kényelmesen felszállhattunk volna 10 órakor ugyanarra a buszra, amivel végül mi is mentünk. Hiába a két év Ázsia, hiába nyomjuk itt a latinos feelinget Dél Amerikában, amikor valaki az időnket lopja el mert tutyimutyi és nem képes nyíltan kommunikálni, az nagyon fel tud idegesíteni. Si ay bus / no ay bus ennyit kellett volna csak mondania.

Várakozás közben

Macska sarok

Kutya utca – mindenkinek megvan a felségterülete.

A kilátás az alsó és felső Tingo falvak közötti ösvényről az Utcubamba völgyére. Jobbra látható egy kis barna ösvény fel a hegyre, na az a gyalogút Kuelaphoz, 1200m szinttel, 3, 4 vagy 5 óra szintidővel fölfelé, attól függően, kit kérdez az ember. :) Mivel ez elvileg valamiféle pihenőnapunk volt 3 nap fölfelé való bringázás után, úgy gondoltuk, hogy ezt mégsem lépjük meg, ha már vannak mikrobuszok is. Amúgy állítólag jövőre egy libegőt is elkezdenek majd építeni, de efelől vannak kétségeim.

Sárgában a csak spanyolul beszélő idegenvezető. Elég jól értettük a lényeget, amíg el nem fáradtunk a figyelésben/megértésben. Utána angolul beszélő utasok segítettek nekünk.

Kis erkély és a cik-cak minta. Erről lesz még később szó.

Így nézett ki valaha – Kerek házak tömkelege, ugye, hogy tiszta Aprajafalva a Hupikék Törpikékből? :)

No, innen én, Árpi veszi át a billentyűzetet, mert Zita most épp képeslapokat ír. Bevallom, egy-két képhez az előzőeknél is beleírtam. :)

A bejáratnál természetesen szuveníreket is kapni. Kuelapot sokszor hasonlítják a Machu Picchuhoz, de miközben előbbit évente egymillióan is meglátogatják, addig Kuelapot csak átlag napi százan. Hiába, itt nincs olyan gyönyörű kilátás, de történelmileg tényleg nagyon érdekes, csak ez még ugye önmagában nem vonza az embereket…

A régészek úgy véli, hogy a chachapoyasi emberek központja volt itt Kuelapban. Ők egy az inkáktól különálló népcsoport volt, fejlett kultúrával, és kereskedtek is a környező népekkel, azonban amikor jöttek az inkák, ők nem akartak behódolni nekik, hiába próbálkoztak náluk először diplomáciai módszerekkel, a chachapoyasiak nem voltak hajlandóak engedni a kultúrájukból és az életvitelükből, így végül az inkák leigázták őket. Aztán nem sokra rá jöttek a spanyol gyarmatosítók is…

Odafelé menet kb. egy kilométert gyalogolni kellett, közben találtuk ezt a fosszíliát a járólapnak lerakott kőben… Idegenvezetőnk azt mondta, hogy annyi van belőlük, hogy már nem gyűjtik, nem rakják külön őket, csak beépítik őket ahová kell… Szóval ezeken lépkedtünk Kuelap felé! :o

Az erődváros fala. A régészek szerint védelmi célokat szolgált

Mert ugye csak ilyen járatokon lehetett feljutni a várost képező felső szintre, ezt pedig elég jól lehetett védeni.

Íme a feljárat. Látni itt patáktól megkoptatott köveket, amiből a régészek úgy vélik, hogy már a chachapoyasiak is tartottak lámákat

Ugyanez felülről, oldalt az első kerek alapú házzal, amit megpillantottunk

Kuelap 3000 méter magasan egy hegygerincen terül el, az a keskeny sáv a hegyoldalban az út, amin feljöttünk a mikrobusszal

Amikor kisütött a nap, Árpi megkergült és mint aki megveszett, mindent abban a fél percben akart lefényképezni, amíg a napfény mindent ilyen szépen kiszínezett :)

Egy-egy üregben csontokat találtunk, erre az idegenvezetőnk hívta fel a figyelmet, ezek állítólag 500 vagy több éves chachapoyasi emberek csontjai… A chachapoyasi romokat ezen a környéken sajnos elég sokan fosztogatták pénzszerzés céljából, és ez a helyzet állítólag csak a közelmúltban normalizálódott, részben sajnos csak azáltal, hogy már minden eddig felfedezett helyet kifosztottak, amit pedig még nem, az őrzött helyeken és múzeumokban van.

Egy másik kerek ház, a pad nem korabeli, az 21. századi! :)

Vajon volt köztük hierarchia, és a magasabb szinten magasabb rangú családok laktak?

Ezek a minták csak a chachapoyas kultúrára jellemzők, és valamit jelképeztek, amit elfelejtettem. :) Zita kisegített: úgy gondolják, hogy a minél több rombusz minél nagyobb nemességet jelentett, legalábbis abból, hogy sok rombuszos házból keveset, kevés rombuszosból pedig sokat találtak, erre következtetnek. Na tessék, ezek szerint volt hierarchia köztük.

Ismét egy minta és a kedvenc parazita növényem

Nem, ez nem egy korabeli beltéri rötyi, hanem ezekbe az üregekbe temetkeztek, házon belül

Kell azért egy ilyen kép is, hogy lássátok, nem egy ablak nélküli budapesti szobából guglizzuk össze ezt a sok érdekességet :D

Idegenvezetőnk magyaráz, sajnos ugye csak spanyolul, aminek kb. csak a felét értettük. Balra, mögötte az a perem minden házban jelen volt, talán valamiféle konyhapult lehetett. Annak a hozzánk közelebb eső végében van egy fekete lyuk, na abban az üregben tartották a tengerimalacokat! Természetesen fogyasztásra, és nem háziállatként. Legalábbis ez volt az idegenvezetőnk elmondása, de akkor, ha így van, miért hívják Guinea Pignek angolul ezt az állatot? Eddig azt hittem, Új-Guineából való, és azért hívják így, de most akkor összezavarodtam.

Egy biztos, szép kilátásban nem szűkölkedhettek anno a kuelapi chachapoyasiak – A Chachapoyas egyébként valami olyasmit jelent, hogy a felhők emberei, vagy a felhők harcosai, erről is sok variációt hallottunk.

Újabb minták

A perui száz solos bankjegyen is ezek a minták vannak, ami nagy szó, mert Peruban tudtommal ez a legnagyobb bankó, átváltva, ATM és egyéb banki költségek után kb. 9300 forintot ér jelenleg. Egy két fogásos ebéd 4-5 sol a “menu”-t kínáló étkezdékben, a turistagettóktól távol.

Ugyanaz a bejárat, amit már lentről megmutattam. Ezt nem keresztezhettük az omlásveszély végett.

Az az egy szem ép ház a szemléltetés végett lett fölépítve, az alapja eredeti, a többi korhű, de ma épített.

Ugyaninnen van egy panorámánk is

Egy arcminta az egyik ház sarkában

Ebbe a tölcsér alakú épületben középen egy üreg van, amibe temetkeztek.

Ez már az erődváros legvégében volt, abban a végében, ahová megérkeztünk, csak ugye először a lábához, a fal aljához. Itt ért véget a túra, innen már csak visszafelé gyalogoltunk ott, ahol jöttünk. …és itt is készítettem egy panorámafelvételt! :)

Ebben a házban is jól látszik a temetkezési üreg, és a konyhaasztal… Na meg a kilátás.. :) Ha kidobtak egy csontot az ablakon, azt lehet, hogy egy 1000 méterrel lentebb lakó kutya ette meg! :)

Ezen a képen két lámát rejtettünk el! :)

A kedvenceim. Sokszor felhő lepheti el ezt a hegygerincet, mert ez a sok moha csak úgy nő…

Bárhol megjegyzem, hogy milyen szépek, rögtön azt a választ kapom, hogy dehát ez egy parazitanövény! :) Ez így van, de attól még szerintem szép! :)

A lámánk közelről

Napfényben még jobbak!

Ugye mondom, piros tölcsérek a mohás fákon, hát nem gyönyörű? :)

Najó, ebből elég volt, menjünk haza! Ez persze még jó 20 perc sétába és vagy két óra buszozásba telt… :)

Lefelé menet a kapuban

A néni krumplis-fűszeres-zöldséges olajban kisütött történetet árult, amit megkóstoltunk, finom volt.

…gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk… :) Kuelap alaprajza

Visszafelé még durvább járólapokat fedeztünk fel! :)

Ez már hazafelé a buszból. Az ott szemben Kuelap, a hegygerinc tetején, jobb oldalt láttok egy világos peremet, na az nem természetes sziklaletörés, hanem a kuelap városfal! :)

Szállodánk, ahol a sok hajnali kaland ért minket, ez már másnap reggel, induláshoz készülődve

Tengo Viejoból tovább mentünk fölfelé mentünk Utcubamba (ejtsd: Utkubamba, pedig az Utcu nekünk is jobban tetszik…) völgyében Leimebamba felé, ami csak 47km és néhány száz méter szintre volt tőlünk, így egy könnyű, kellemes napnak néztünk elébe

Tengo Viejo déli végében, az előző híd előtti kanyarból indul fel a gyalogösvény Kuelaphoz, azoknak, akik vágynak egy kis gyalogtúra élményre, és meg szeretnék spórolni a mikrobusz árát. Az ösvényről azt is írták, hogy az esős évszak végén (azaz pont, mikor ott jártunk) különösen saras lehet, ezért eszünkbe se jutott megpróbálni, szivatjuk magunkat eleget a bringákon! :D

A völgyben. Itt már kisebb a folyó, de még mindig igen vad.

Forgalom alig volt a keskeny úton, talán egy autó két percenként. Mondanom sem kell, ezt felettébb élveztük! :)

A folyó túloldalán lakók ilyen kis kocsikban húzzák át magukat a folyó felett ott, ahol nincs híd.

Szárad a hús, mosolyog rajtunk a perui anyuka!

Zita ragaszkodott egy ilyen kép elkészjtéséhez. Találtunk egy elhagyott vécécsészét az út szélén… :)

Rücskös sziklafal és horror-fa egy képen. És igen, sajnos picit szemerkélt az eső, de nagyon nem büntetett minket, végül esőkabátot sem vettünk és ez jó döntés volt.

Ezek az erkélyecskék a környékre jellemzőek. Na nem a márkajelzés rajtuk…

Connexion powered by solar! :)

Falukép

Az esős évszak vége – ideje rendbe tenni a víz okozta károkat az útban

Ebédünk – Nagyon finom volt és végre egy kicsit változatos, meg is lepődtünk, hogy egy pici faluban ilyet kapunk.

Valaki más is szívesen evett volna belőle… :) Balra a kancsóban az ott erjesztett és ezáltal enyhén szénsavas cukornádlé volt, hát ilyet sem ittunk még!

A nagy zöld, félbevágott gyümölcs egy Chirimoya, a piros tomate de arbol, vagyis a paradicsomfa gyümölcse (vagy zöldsége, én ezt már nem bírom követni…), amiből leginkább leveket készítenek, és a limon, egy édeskés citrusféle

Ez az étterem, ahol ettünk a nádtetős hely volt, ahol azt hiszem egyébként meg is lehetett volna szállni. Emelett volt a kék épületben egy kis bolt, ahol…

…a falban volt egy kis múzeumszekrény…

…mindenféle kincsekkel…

….például ilyen leletekkel. Állítólag televan a környék a chachapoyas kultúra nyomaival, az emberek a kertjeikben ilyeneket találnak.

Garázsfüggöny :) Bent meg figyel a moci. Ez már egy következő faluban. Azt hiszem itt nem lehet rossz a közbiztonság! :)

Újabb falukép

Na ide nem mentünk fel, megnézni ezeket a sziklafalba épített temetkezési házakat… :( A következő bejegyzésben, ahol látunk róluk majd maketteket, leírom, miért nem.

Szilveszter és Csőrikés mototaxi delfinnel! :) Végül is csak 1000km ide a tenger…

No, ez már más autentico! :)

A falvak mellékutcájában már nincs aszfalt.

Szavazz a fa-pártra X-el! Csak a törzsük már lekopott…

Ajj, de szép volt… És végig nagyon enyhén emelkedett csak, amit alig éreztünk.

Kivéve az utolsó pár kilométert Leimebamba előtt, ahol kikerültük a szomszédos falut, ott volt egy kis emelkedő. Ha Ti erre tekertek, csak menjetek be a faluba, van út kifelé a túloldalán is vissza a főútra, így megússzátok a mászást.

Ez még a falvak előtt készült, nagyon élveztük ezt a fajta tájat és a csendes, keskeny utat.

Mikulásvirág. Nálunk cserépben nő, náluk 3 méteres bokorban. Ha jól tévedünk és ez tényleg az…

Egy másik virág, bogárral

Windows XP alapértelmezett háttér :)

Meg se akartam érkezni, olyan szép volt! :)

Leimebamba határában ezt a szerpentines emelkedőt kaptuk aztán, amin fel sem tudtunk menni, mert földcsuszamlás miatt zárva volt. Szerencsére ebből a kanyarból vezetett fel egy másik, macskaköves, és még sokkal meredekebb utca a főtérre, amin a helyiek nagyon kedvesen és kérés nélkül segítettek feltolni a bringákat. Ráaásul olyan gyorsan tolták a gépeket fel, hogy mi alig bírtuk velük tartani a tempót! :)

Fent a főtéren pedig… Kezdődik majd a következő bejegyzés, amit holnap ugyanebben az időben publikálunk, ahogy szoktuk, magyar idő szerint reggel 8-kor. Van köztetek, aki ezt így tudja, vagy mindenki olvas minket, amikor van rá ideje? :)

Naranjitoban töltött nagyszerű este után bringára pattantunk, és ekkor jöttünk rá, hogy tegnap este a szálláskeresésben az egész falut keresztbe-kasul körbekerültük, holott a hídtól alig pár száz méterre volt a ház, ahol végül megszálltunk. De sebaj, legalább láttuk a falut és a helyiek is mind nevetgélhettek egy jót rajtunk. :)

Ha ezt előre tudjuk, hogy ilyen közel vagyunk a hídhoz… :)

Érdekes, hogy csak a hátulját díszítik így. Az oldalát miért nem?

Úgy szeretem ezeket a földrétegeket nézni. Egyszer Árpi viccesen megjegyezte, hogy nem teológiát, hanem geológiát kellett volna tanulnom. Tudjátok, mi a különbség? …Ég és föld! ;)

Mintegy élő megtestesülése a táblán látottaknak, nem gondoljátok? :)

Kedvességből készített reggeli három liter narancslével

Egy falucskába értünk nem sokkal később, ahol a második reggelinket fogyasztottuk el. Ez úgy nézett ki, hogy egy család házához tartozó nagyobb szoba a bolt, és valószínű egy étkező is egyben, mert voltak székek, asztalok. Csak étel nem volt még, elképzelhető, hogy csak ebédet szolgálnak fel. Mi pedig megkértük őket, hogy ha lehet, üssenek össze nekünk valamit, mert nagyon éhesek vagyunk. Vettünk tőlük a boltrészből 6 tojást, és azt készítették el rántottának. Ez annyira egyszerű és annyira életre való dolog … nem tudom otthon, Európában ha besétálnék egy falusi boltba (azért falusiba, mert azért városokban itt is másképp megy), hogy legyenek kedvesek és adjanak valamit enni, persze kifizetve a hozzávalókat, vajon mit szólnának? Szép és jó dolog a tiszta, rendezett, (többségében azért érthető és követhető) szabályok mentén élt élet, de ez az életrevalóság (mert jobb szót nem tudok rá) nagyon tetszik itt. Hosszabb távon ugyan nem élnék itt, sem Ázsiában, ezek a helyek csodásak rövid távon és úgy, hogy látogatóban vagyok itt, de azért hétköznapi életre berendezkedve már túl zajos, túl követhetetlen, kiszámíthatatlan. De mégis, ez, hogy ott a néni a bolban, van tojás, van konyha, ők is épp reggeliztek – mibe kerül összeütni egy rántottát két éhes embernek? Semmibe. Ez az egyszerű, józan ésszel felfogható életrevalóság hiányozni fog. Vagy rosszul látom?

Jó lédús volt. Az otthoni bolti narancs is ilyen?

A sok narancsból vagy két-három kancsónyi lé jött össze – folyamatosan le kellett inni a kancsóból, hogy végül mind beleférjen. Béka nőtt a hasunkba, annyi narancslevet megittunk.

Egy aprócska vízesés. Lehet valami ebben az endorfin dologban, mert amikor készült ez a kép, sokkal szebbnek és tyűdekirálynak láttam, most így utólag már kevésbé tetszik. De azért szép! :)

“Lassan. Rossz útburkolat.” Csak hogy készítsük a lelkünket a zötyögésre.

WC szünet – kis bogár, aranyos csíkokkal

És egy pillangó. Gyönyörű, nem? Azok a pöttyök nagyon szuperek rajta.

Erősen felhős az ég.

Bár felhős az ég, kiterítik a kávét száradni. Vagy nem foglalkoznak az időjárással – vagy ez a legtutibb időjárásjelző számunkra az esőre vonatkozólag.

Esőben a kis piacon

…és – nem jött be. Épp egy falucska mellett haladtunk el, amikor elkezdett szitálni az eső. Előre nézve a sűrű ködös-felhős égre azonnal lekanyarodtam egy étterem tetője alá. Árpi is egyetértett, jó volt megállni, ittunk is egy kávét, ha már ide betolakodtunk a biciklikkel együtt. A helyi gyerekek azonnal odagyűltek körénk és nézni kezdték a bicikliket, kérdeztek pár dolgot. Ejh, azok az előítéletek, hogy még mindig nem tudtam levetkőzni őket!! Kicsit kopottas, suhancos kinézetük volt a gyerekeknek, megjegyeztem Árpinak, hogy csukja be a kistáska zsebét és figyelje ő is a bicikliket, “mert ki tudja…” Erre az egyik gyerek megkínált minket almával. Az, akire azt hittem, talán “kihasználja az alkalmat”, ő adott nekünk ajándékot. Szégyenlem magam! Másról rosszat feltételezni, ítéletet alkotni nem szabad! Persze, ez nem azt jelenti, hogy naivan megyünk bele a nagyvilágba, és nem figyelünk oda a cuccainkra vagy ilyesmi, de ítélkezni ítélkezzen az, aki felhatalmazva van erre.

A szomszéd tetős épület a heti/napi piacnak ad otthont. Épp ment a nagy vásár, készítettünk pár képet.

Csirke, a bot végére még egy főtt krumpli szemet is szúrnak, az a köret. A bal felső sarokban a csirkeláb megvan?

Még szuper-gyógykrémes masszázs is kapható. :)

életkép

Egy kerék-ékkel meg kövekkel játszó kisfiú.

Ez pedig a diszkóként is funkcionáló nagyon pofás kis étterem, ahova az eső elől behúzódtunk.

Ne panaszkodjon senki, ha rozoga vagy nem túl modern játszótere van a környéknek. Legalább van.

Nagy okosan mestert vágunk

Szerencsére hamar elállt az eső, folytathattuk az utunkat. Ezt a bunkert csak így az út mellett láttuk. Érdekes volt a gépfegyver felfestés… bocsánat, hogy nincs megvágva, elfelejtettük.

Kit vagy mit és kitől vagy mitől és miért védenek?

Az út – a rendes út szép nagy kanyarokban megy egy nagy kört hegynek fölfelé. Látjátok azt a kis utacskát, ami a kanyargós út két végé összeköti? Na azt próbáltuk ki. (Megyjegyzés: nem a képernyő karcos, hanem a gagyi képernyővédő fólia.)

Amiről mi naivan azt hittük, hogy lapos lesz, mert a folyót követi. Hahaha… Nem csoda, hogy lezárták. Vajon végig fogunk tudni menni rajta? Vagy szakadékba omlik az út és vissza kell fordulni?

Azért később járhatóbb lett. Ezzel legalább egy órát spóroltunk! Nagyon nagy volt az öröm, mikor tényleg sikerült végigmenni ezen az úton. Amikor láttunk már motorosokat meg mototaxikat is itt járni, megnyugodtunk.

Visszaértünk a főútra. Hogy kanyarog! :)

Helyi étterem reklámja. Vicces, hogy a “t” betűt fordítva írták.

Elképesztő ez a völgy.

Tomboló folyó és a kakasos képrejtvény megoldása

Na szóval akkor mi is ez? Sosem találnátok ki… Politikai választási falfestmény. Az XY párt a kakast választotta, mint szimbólum, ez és minden más párt szimbóluma fel van festve az adott hirdetéshez, valószínű az egyszerűbb információfeldolgozás/írástudatlanság miatt. Az áthúzás azért van, hogy mutassák: ide kell tenni az X-et! Mindenféle pártképecskét láttunk már: csöpögő vízcsap, kalap, ásó, macskafej, hegyek folyóval…

Egy pöppet meg van áradva a folyó.

Őrület, micsoda ereje van… Aki ebbe beleesik, az halott… Többször megálltam és tisztelettel vegyes csodálattal elméláztam a természet erején.

Várakozó emberek a híd túloldalán.

Ezen a patakon följebb fürödni is lehet. Épp egy kisebb csoport helyi turista jött vissza a fürdésből. A férfi a lovakkal pedig valószínű csak itt lakik valahol föntebb.

Puff- volt két sáv, nincs két sáv.

Ez a kis csermely is jó nagy folyóvá duzzadhatott, hogy így áttörte a betonfalat.

…

Késői ebéd Pedro Ruiz városka elejénél – hihetetlen finom volt. Megint esik és nagyon tele volt már a hócipőnk a nyálkás idővel.

Azt a hatalmas húsdarabot figyeljétek. Sültkrumpli spagettivel és salátával. Mindez összesen 3, azaz három solért, vagyis nem több, mint 270 forintért. Ez a tény, és az étel finomsága és sokasága annyira megtetszett Árpinak, hogy ő két tányérral is evett, igaz a második tányér második felét végül elraktuk későbre.

Nem messze innen van egy híres vízesés, ami szerintük a 3. legnagyobb, az internet szerint az 5. De akárhonnan nézzük, nagy és érdemes megnézni. Ez egy fél-egy napos túra, vagy csak 1-2 órás kiruccanás, attól függően, honnan és melyik részére szeretnénk eljutni a vízesésnek, milyen közelről szeretnénk megnézni. Eleinte mi sem tudtuk, mit is szeretnénk igazán, csak az volt biztos, hogy szeretnénk megnézni a vízesést. Viszont már későre járt, és ha tovább megyünk (na meg hová is megyünk, melyik faluból szeretnénk túrázni?), nem biztos, hogy lesz szállás vagy sokkal drágább lesz, vagy sok szintet kell feltekerni hozzá, így itt kerestünk az éjszakára helyet. Begurultunk egy csöndesebb utcába, ahol 2-3 hospedaje is volt egymás mellett. Én az egyiket, Árpi a másikat nézte meg.

Amikor ezt megláttam, csak nevetni tudtam. PONT ez kell egy hosszú és fárasztó nap után egy kerékpáros utazónak! :D Na és persze, hogy a végén itt szálltunk meg… :)

A szemközti hospedaje tulajdonosa és unokája. “Nézd, fotóznak!” :)

50 kili 5 óra alatt. Fárasztó volt…

A harmadik/ötödik legnagyobb vízesés és a szemétkezelés dilemmái

Reggeli: rizs, tojás, yuca, kenyér.

Jézus

Ezt Árpi szúrta ki, egy tradícionális stílusban épített ház.

A cikk-cakk minta chachapoyas kultúra sajátja. Nem tudják a kutatók, pontosan mit jelent, csak sejtik, hogy minél több vonal van egy mintán belül, annál rangosabb személy lakja a házat.

Valakinek van tippje, hogy ez mi lehet?

Na most akkor döntsük el, kérem… Vagy ez olyan iskolás feladat féle, hogy ceruzával rajzold át, amelyik a valóságnak megfelel?

Ott fönt, egy másik vízesés.

És zoomolva közelebbről.

Mit gondoltok, mit csinál itt ez a platós mototaxi?

:(

Van nálam egy spanyol-angol nyelvű újságcikk, ami szépen leírja, mi történik a rosszul kezelt szeméttel, konkrétan azokkal, amelyek végül (a folyók útján) az óceánok vizében végzik.

Képekkel is illusztrálja, mi lesz a szemét sorsa, itt egy delfin szájára van áttetsző kerek műanyaggyűrű szorulva.

Ez egy nagyon hosszú és szerteágazó téma. A lényeg kb ennyi: Ne égesd el! Ne dobd folyóba! Ne ásd el! Mit csinálj? Szorgalmazd a közösségeden belül az újrahasznosítást. Ami megint félig meddig jó csak, mert ahhoz is rengeteg energia kell, hogy a hulladékból újrahasznosított műanyag legyen, miközben minden egyes nap a gyárak a világ több pontján ontják magukból tonnaszámra az újonnan gyártott műanyagot. Na de egy másik bökkenő! Nem Németországban vagyunk, de még csak nem is Európában. Mit csináljanak ezek a szerencsétlenek, ahol nemhogy a nyugati kultúra szemetét kezelő környezettudatos gondolkodás nincs (mert hogyan lenne), hiszen amit most nylon zacskóba tesznek azt nem is oly rég még banánlevélbe-fonott kosárba-állatbőrbe-nem tudom mibe tették. Azt meg el lehet dobni. A műanyagot meg nem kéne. De ezt nem tudják. Akkor mit lehet csinálni? NEM SZABAD MEGVENNI. Ha nem veszem meg, akkor nincs szemét, igaz? Ennyire egyszerű – lenne. Csakhogy itt még az üveges üdítőbe is szívószálat tesznek és két almához is zacskót adnak. És néznek rám bután, amikor szólok, hogy ne adjanak. Ezt próbáltuk átadni a fickónak, aki remélem megértett belőle valamit. Vagy nem. Ez egy nehéz és szomorú téma. Egyébként nem mérgesen kommunikáltunk vele, a magunk kis egyszerű spanyoljával elmondtuk neki, hogy ez nem csak az ő problémája, hanem egy komplex dolog, de ő is tehet ellene. Például megmutattuk neki a mi műanyagpalackjainkat, és elmondtuk, hogy ez a nagyon kopott, ez Mexikó óta, több mint fél éve nálunk van, ez a másik Costa Rica óta, stb…

“A szemétnek megvan a maga helye” – vannak ilyen figyelmeztető táblák, de hát milyen hatással, azt sajnos mi nem tudjuk. Legalább valami kezdeményezés van. Más táblákat is láttunk: “A víz élet, ne szennyezd.” – “A fák tisztítják a levegőt, ne vágd ki.” stb.

Benzinkút

Vályogtégla: egyszerű, bárki el tudja készíteni helyben, tehát nem kell hozzá környezetterhelő szállítás és a családot sem veri évekre béklyóba a bankból felvett hitel.

.

Olyan kis hetykén állt ez a piroskendős kutya, mintha tudná magáról, hogy milyen mokány, rátermett kis teremtmény.

Egy kézzel festett térkép a vízesés környékéről. Mi végül lentről közelítettük meg.

Mototaxival mentünk fel a gyalogösvény kezdetéig. Cocahuaico városka egy kis útszéli éttermében hagytuk a táskáinkat meg a bicikliket (a főbb értékeket persze vittük magunkkal). Árpi viccesen azt a címet adta ennek a képnek: “A pillanat, amikor utoljára láttuk a táskáinkat.” :) Erről persze szó sincs, mindent rendben megőrzött nekünk az éttermes néni.

Errefelé Szűz Mária meg a telt keblű néni békésen megférnek egymás mellett a naptároldalakon.

Cocachimba városka, ahova a mototaxival felvitettük magunkat, hogy időt nyerjünk. Háttérben már ott a vízesés.

Egy látogatóközpontig vitt minket a taxi, ahol egy kisebb összeg befizetése után vághatunk neki a túrának, amire a néni azt mondta, 2 óra. Azt már tudjuk, hogy a helyiek szupermenek, és ami nekik 2 óra, az nekünk 4-5. Meg aztán végül úgy döntöttünk, hogy inkább arra használjuk fel az időt, hogy elbiciklizünk Tingo Viejoba. Meg valahogy úgy érzetük, ez csak egy vízesés, távolról is nagyon szép, csak azért, hogy odasétáljunk a közelébe, nem “pazarolunk” el 3-4-5 órát.

Csak zoommal – de nekünk így is jó.

Cocachimbai óvoda/iskola. Nem értem, hogy mi ez a mánia a magánhangzókkal, de nem ez az első eset, hogy felfestve, könyvön, vagy pl. gyerekszéken látom az a-e-i-o-u betűket. Látszólag nincs oka, hogy miért ez, és miért nem a-b-c-d-e.

Visszafelé sétáltunk. Részben azért, mert elment a mototaxis abban a hitben, hogy mi most túrázni fogunk, és legalább egy órán belül nem térünk vissza. Ezt az egy órát még mi mondtuk neki már ekkor éreztük, hogy sok időt itt nem fogunk tölteni, de még nem döntöttük el, hogy pontosan mennyit. Mindegy is, a lefelé vezető út is csodaszép volt.

.

Tetszenek azok a vörös bokrok.

Mindenki eldöntheti magának. Szó szerint. :D

Hát akkor essünk neki – Tingo, jövünk! Micsoda nap! És még az is megtörténik, ami ezelőtt soha.

Olyan szép volt ez a délután!

Érdekes és szép ahogy a növényzet kis foltokban gyökeret ver a szikla repedéseiben. Ami látszólag élhetetlen, mégis élettel teli.

Gyönyörű sziklafaka között és a zúgó folyó mellett haladt az út.

Ott szemközt, az a napsütötte hegyoldal.

Juhúúúúú! Az angol ezt úgy mondja: “high on life”.

.

Talán az egyik legszebb.

Aztán a nap is elment néha, amit kicsit sajnáltunk.

Az “Arcképcsarnok” vagy “Sziklaarcok” “Őseink arcai” ilyesmi neveket adtunk ennek a helynek. Ha jól megnézitek, tényleg néznek le ránk a morcos ősi szikla arcok.

Ha nincs az a beton-perem, elönti a víz az utat.

Na ez jó. “A Fájdalmas Szűzanya üdvözletével. Angyalok vigyázzanak önre Peru útjain. Elővigyázatosan vezessen, a családja hazavárja!”

“Visszük dísznek a Géza kertjébe!”

Kis vízesés, pofás hegyoldal.

Mondtam már, ugye, hogy szeretem a rétegeket a sziklákban? :)

Kár, hogy ez még nem Tingo városa.

Gyakorlatilag a következő az utolsó kép erről a napról, ugyanis ránksötétedett, így sajnos az utolsó kilométereket már kukksötétben kellett megtenni – amit a táj miatt sajnáltunk. Épp öltözködni álltunk meg, amikor megállt mellettünk egy autó, és olyan történt, ami még soha azelőtt. Először is megkérdezte, honnan valósiak vagyunk? Ez még rendben is, ezt mindenki megkérdi. De aztán mondta, hogy lehet-e egy fotót (hát persze), csakhogy most ő nyújtotta ki a telefonját Árpinak, hogy Árpi csináljon róla egy képet, amint az autóban feszít. “Na ilyen sem volt még” – mormogta Árpi a bajsza alatt, miközben a büszke autóst fotózta, ugyanis az az eddig megszokott szabvány, hogy mindenki minket akar fotózni, mármint nem minket, hanem a bicikliket, csak hát mi is rákerülünk a képre.

“Lőnél rólam egyet, köszi!”

Eztuán a (számunkra vicces) szitu után igyekeztünk amennyire csak tudtunk, hogy letekerjük a maradék pár kilométert. Nagyon hosszúnak tűnt a sötétben, ráadásul pár kutya is most gondolta, hogy megdolgozzon a vacsorájáért, és hosszan ugatva üldöztek minket. De csak odaértünk, és egy kedves helyi irányított is minket a legabszurdabb vagy legmókásabb hotelbe, kinek hogy tetszik. De erről majd a következő bejegyzésben.

Reggel összekapartuk magunkat, hogy reggel 6-ra be tudjunk még köszönni Miguelnek a másik háznál. Persze még akkor ébredezett a város, meg a családban is mindenki. Végül valahogy 7-fél 8 magasságában sikerült elkészülni, átgurultunk az El Ciclista nevű másik házhoz és Miguellel meg a családdal beszélgettünk egy kicsit, készítettünk pár képet, írtunk a vendégkönyvbe meg ilyenek.

A bolt előtt a családdal

Árpi úgy emlékszik, hogy ezt a Lorenzót már sokan emlegették nekünk (nekem nem ugrik be), de említésre méltó, hogy ’97 óta úton van, 140.000 km-el a háta mögött. Ez már döfi!

Ezt is meg kell említsem, mielőtt tovább fonnám a történet fonalát. Én a nyitott hűtőktől, Árpi meg a torzított photoshoppolt képektől kap agygörcsöt. A vak is látja, hogy mennyire béna a plakát készítője. A fotós okosan használt panoráma funkciót, erre a plakát készítője (talán ugyanaz a személy) nem megvágta a képet, hogy ne 1/3 beton 1/3 iskolaépület legyen a képen, hanem összenyomta a képet és szegény gyerekek mind tök kövérek lettek, csak hogy elférhessen a kép a többi között. Nagyon “profi”… De tényleg… az épületet még megértem, hiszen az iskolához kötődik, de mi a szösznek az a tengernyi sok beton? Vagy: épp friss beruházás volt a szülők pénzén a parkoló építése, és az igazgató kikötötte, hogy annak is jól kell látszania az idei csoportképeken.

Reggeli fények… Milyen békés még most a város! Na mi nem leszünk mindjárt ilyen békések.

Egy fontos dolgot elfelejtettünk az itt töltött idő alatt: pénzt felvenni az ATM-ből. Illetve tegnap este eszünkbe jutott, de nem akartunk sötétedés után sok pénzzel a zsebünkben lófrálni. Szóval búcsúzáskor Miguel mondta, hogy elkísér minket a város határáig biciklivel, mi pedig kértük, hogy útközben vezessen minket oda egy ATM-hez, ígérjük, gyorsak leszünk. :) Na mi olyan villámgyorsak akartunk lenni, hogy egyszerre ketten lábatlankodunk a pénzfelvétellel, míg ő és a lánya kint őrizték a bicikliket. Már sétáltunk ki a felvett pénzzel, amikor kérdem Árpit, hogy hol van a kártya? Eltenném a helyére. “Nálam nincs.” Na, ne hülyéskedjünk, “akkor hol van?” A nagy zavarban, hogy ketten nyomogattuk a masinát én azt hittem, Árpi vette el a kártyát, ő pedig azt hitte, hogy én. Szaladtunk vissza a géphez, kártya nuku… ÁÁááááááágárrrrrrrrrrrrr!!!

Ezek a helyi díszek… :)

“Na akkor hol van?” Erre besétál egy másik páros, akik most konstatálták, hogy csak 9-kor nyit a bank, és szomorú képpel épp el akartak sétálni, amikor odaérkeztek, hogy “a ti kártyátokat is elnyelte a gép?” Na REMEK! Máris bevízionáltuk magunk elé, hogy 9-kor kinyit a bank, sorbanállunk, elmondjuk mi a baj, majd kihívják a szerelőt, aki majd hétfőn jön csak ki (ma szombat van), közben hivatalos pecsételt postai úton küldött levelet kérnek a banktól 5 példányban, hogy tényleg a miénk a kártya… Most akkor hagyjuk veszni a kártyát? Ezért keltünk fel hajnalban (hogy a meleg előtt elinduljunk), most akkor itt kell vesztegelni még két vagy ki tudja hány napot? … Árpi teljesen kiborult, nekem sikerült felvennem a helyiek által alkalmazott “bamba mosoly” technológiát, ami azt jelenti, hogy csak ülök és nézek (mosolyogva) miközben akármilyen katasztrófa is kitörhet: leéghet a ház, összedőlhet a világ, én csak mosolygok, hogy majd minden úgyis lesz valahogy, minek idegeskedni is a tetejébe? Persze a percek nagyon lassan teltek, alig akart 9 óra lenni. Beálltam a bejárat elé, hogy mi legyünk a legelsők, akik sorra kerülnek. Jól is tettem, kb 20 perccel a nyitás előtt már termetes sor állt mögöttem. Mikor végre kinyitott a bank, odahívtam Árpit, hiszen az a kártya az ő nevén van, úgy a hitelesebb, ha ő beszél, az útlevelével, kp-felvételi bizonylattal. A speciális sorszámkiadó gép miatt (vagy bankkártyára vagy személyigazolványra ad számot) a biztonság őr viszont mindenkit Árpi elé engedett… hát ezért álltam sorba? Mindegy volt, így is hamar odahívták Árpit az egyik pulthoz, és képzeljétek, el sem hittük, alig fél órán belül eredmény is született! A körömcipős 20 éves fiatal hölgy mobiltelefonba csimpaszkodva szedte szét az ATM-et, miközben a vonal túlvégén a tapasztalt kollégája segítette ki őt tanácsokkal, hogy mit is kell csinálni. Azért egy pillanatra megrendültünk, amikor a számítógépbe beütött valami speckó kódot, és beírt egy parancssort, mire kiírta a gép, hogy “elnyelt kártyák száma: 0″. Persze alig 5 perccel később valami belső rekeszből kiszedett valami 10 bankkártyát – köztük a miénket is.

Suhanás a városhatárig – az országútis kolléga Miguel egy barátja

Már itt is láttunk főzött szörpöt áruló férfit. Valami nagyon furcsa zselés anyag lesz az eredmény

Inka kóla. Borzasztó íze van.

Bye bye Jaen!

Ebédszünetnél kaptuk lencsevégre a leleményes árusokat: emeletes buszra nem engedik fel őket, viszont a buszon az ablak nyitható, így egy nagy seprűnyél végére ráhúznak egy félbevágott pet-palackot, és abba, mint egy kis kosárkába állítják bele az eladó holmit, üdítőt, mogyorót, zacskó gyümölcsöt… A pénzt gondolom a palackba dobja bele a vásárló, és bizonyára illdomos pontos összeget tenni, mert a visszajáró ki tudja, időben megérkezik-e?

Perui érmék. A 2-es érmény két Nazca madár van, azok vagyunk mi. A biciklijeink márjáka Nazca. :)

Beálltam egy fotóra az egyik mototaxi mellé.

Bamm, na tessék! Amazonas vidékén tekerünk! :))

Peru – a Panamerican Highway

“Siempre viva” – “Mindig élni” :))

És amikor nekem felkerült a lemoshatatlan vigyor az arcomra… Hihetetlen tájon mentünk keresztül, egyszerűen nagyon szép volt!

Nem tudom, milyen szteroidokkal pumpálják tele itt a növényeket. Kb 8 kg, és ez itt kicsinek számít!

… :))))

Az út mindenkié

Tetszik az a kibukkanó szikla

Egy kis hullámvasút

.

Ez elég nagyképűen hangzik, hogy egy városka az Amazonas szívének hívja önmagát – de hát ők tudják

Újra összefutunk Hernánnal és tovább gurulunk a szép tájban

Második ebéd – vagy uzsonna, ha úgy tetszik. Ők hihetetlen kedvesek voltak, az anyukáé az étkező, a gyerekek kisegítenek. Kedvesen, illedelmesen kérdezgettek az országunkról meg rólunk, mi is kérdezgettünk róluk, olyan jól esik az ilyen fajta kedves beszélgetés.

“Te mindenhol ott vagy?” ezzel üdvözöltük meg egy nagy mosollyal Hernánt, akivel újból összefutottunk.

Piroslámpás bemutató…

…hogy legyen miből fizetni a szállást meg a vacsorát. Csuda egy fazon, tetszik nekünk, ahogy meg és csinálja, bár mi magunk nem kezdenénk úgy, ahogy ő.

A vízpumpálós barátok. A városban itt sincs víz mindenhol, a buszállomásra kellett menni vizet szerezni. Rettentő nagy érdeklődéssel nézték végig, ahogy lepumpálok pár liter vizet, majd nagy “óóóó” meg “áááá” meg “nahát!!” felkiáltásokkal jutalmazták, amikor megmutattam nekik, hogyan is néz ki belülről a vízszűrő. Szeretem, amikor őszintén tudnak ámulni és örülni az emberek.:)

A fenséges és királyi oroszlán

“Nincs más hátra, mint előre.” Vagy mi mást írhatnék ehhez a képhez? :)

:)

Minden kanyar után jött valami nagyon szép

…amikor jó lenne autópilótával utazni, hogy én csak a tájat nézhessem. :D

Árpi kedvenc képe – ez lett a “szupermodelles”.

Három keréken guruló csábítás

És ott esik az eső…

:)

A narancstalan Narancsocska, ahol mégis van narancs – belegurulunk a giccsbe

Erre már Árpi is azt mondta, hogy na most már ez tényleg giccses. :)

Örülök, hogy nem rontotta el a napját a reggeli banki hajcihő.

Pálmafák, aranyban úszó táj, szivárvány… már csak a photoshopolt piros ferrári meg a koalamacik hiányoznak hattyúkkal a háttérben.

Megérkeztünk Naranjito-ba, ami “narancsocskát”, vagy “kis narancsot” jelent. Épp szállás után kérdezősködünk.

Ide irányítottak minket hozzájuk. Nagyon kedves hívő páros, gyermekeik is velük élnek.

Árpi beszélgetett a helyiekkel, míg én szállás ügyben elvoltam. Egy férfi mondta neki viccesen, hogy micsoda dolog, hogy narancsnak hívják ezt a helyet, de itt nincs narancs egy darab se. Közben én elsétáltam az előbbi képen látható pároshoz, akit a kórházi dolgozók ajánlottak. Ők hihetetlen kedvességgel fogadtak, majd mutattak egy szobát. Közben a helyi gyereksereg is odacsődült, illetve a rokonság is előkerült, mindenki tudni akart rólunk valamit, vagy készíteni egy fényképet velünk, vagy csak a biciklikről. A szomszéd háznál lakó egyik fiuk meghívott minket vacsorára, illetve kaptam ajándékba finom hideg mézédes papaját. Hjaj, de finom volt! Árpi nekem adta az ő adagját (mert nem szereti), viszont ezt észrevették és kérdezték, hogy akkor kér-e mást? Mert hogy van narancs. (Na akkor mégis van, nem marad szégyenben a falu a nevével.) Kaptunk vagy 3 kiló narancsot, próbáltuk visszaadni legalább a felét (hogy eszünk meg ennyit?), de hajthatatlanok voltak, egyre csak pakolgatták a már teli lévő karjainkba az újabb és újabb darab narancsot. Mi meg egymásra néztünk Árpival, hogy ma narancs lesz vacsorára, csak aztán ez sem jött össze, merthogy a meghívás ugye – sebaj, majd kicsavarjuk narancslének.

Röplabda pálya a szárítókötéllel

Nagyon élvezték, hogy történik valami igazán izgalmas a faluban

Fürdés után átmentünk vendégeskedni Celsoék házához. Itt a gyerekek különböző műsorszámokkal szórakoztattak minket meg magukat – itt éppen golyózunk.

Volt labdapörgető bajnok is

Na és kérem, itt kezdődik az élet: az egyik gyerek, egy fiú(!) egyszer csak felkiáltott: “Táncoljunk!!” És már ugrott is a zenelejátszóhoz, és tette be a salsát, majd olyan csípőmozgást levágott, hogy mi Árpival csak pislogtunk. Valószínű ő a táncoslábú a csapatban, a többiek nem nyomták olyan jól, de valahogy ez az egész olyan nagyon hihetetlen és annyira latinos volt, hogy mi csak lestünk. Otthon táncolnak a 7-10 éves gyerekek, amikor összejönnek játszani? :) Végül engem is berángattak. Ami szomorú volt számomra, hogy sokan a felnőttek közül kint álltak a sötétben és csak bámultak befelé vagy videóztak a mobiljukkal. Amikor kimentem, hogy behívjam őket is, akkor gyorsan elszaladtak. Mégis mitől féltek, vagy miért voltak ilyen szégyenlősek?

A gyerekek a spanyol ábécét is felmondták nekünk:

Aztán jött a tánc is. :)

Ez az imádkozó sáska a falon üldögélt. A gyerekektől megtudtuk: sapnyolul mantis religiosa

Balról jobbra: Katerin, Rosalia, D’Alessandro és Celso – a házaspár két gyermekével, ők láttak minket vendégül vacsorára

Na ez a bringa nem fog defektet kapni! :)

Ezen az estén még a koka-növénnyel is megismerkedtünk, ez Celsoék kertjében áll.

Ez pedig a koka levél, hatása állítólag hasonló a kávéhoz: ébren tart. A szárított levelet veszik szájba és sokáig rágogatják, állítólag pár csepp citromlével gyorsítható a hatás. Ettől nem lehet úgy “elszállni”, mint a kokaintól, bár biztos be lehet tőle csiccsenteni, ha jó sokat megrág az ember egy nap.

Matracaink meg a gitár – itt aludtunk, teljesen ingyen, nem fogadtak el fizetséget a szobáért, sem az ételért.

Reggel Árpi és Celso kisétáltak megnézni a telket.

Egy kis tavacskájuk is van, ennek a vizét szűrtem meg én addig, amíg Árpiék beszélgettek.

És íme, a koka-tea, mi ebben a formában élvezzük a koka-növény levelét.

Kipróbáltuk ugyan szájban rágva is, de nem ízlett. Így sokkal finomabb, ráadásul a rendetlenkedő gyomromat is rendbe tette. Jó a hasmenésre.

]]> http://360fokbringa.hu/hu/006-south-america/amikor-nagyon-rosszul-kezdodik-de-megis-jo-lesz/feed/ 3 http://360fokbringa.hu/hu/006-south-america/hasmeneses-szep-ejszaka-es-a-csokis-ember-erkezesunk-lojaba/ http://360fokbringa.hu/hu/006-south-america/hasmeneses-szep-ejszaka-es-a-csokis-ember-erkezesunk-lojaba/#comments Wed, 20 May 2015 06:00:37 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=31006

A vacsoránk elfogyasztása után még egy fontos feladatunk volt: keresni egy helyet, ahol álomra hajthatjuk a fejünket. Ez itt nem volt könnyű, mivel a hídépítésen dolgozó munkások az összes szállást elfoglalták, valamint a helyiek sem tűntek túl kedvesnek, hogy befogadjanak egy éjszakára. Amikor ilyesmiről van szó, hogy a helyieknél alszunk, ne arra gondoljatok, hogy baldachinos ágyat remélünk – pusztán arról, hogy valami lehetőleg betonozott talajú és tetővel rendelkező helységben leteríthessük a matracainkat, és ha lehet, válthassunk pár kedves szót egymással (térkép, fotók mutogatása, ilyesmi), hogy a kálcsöröl ekszcséndzs is meglegyen. Na, bocsánat a slendrián fogalmazásért: magyarán hogy megosszuk, megismerjük egy picit egymás kulturáját. Ezen módon keresztül aludtunk már a legkülönfélébb helyeken, ékszerbolton át kisbusz hátuljában, lépcsőfordulóban, cipőtárolóban, garázsban, csak hogy párat említsek. Persze van olyan, hogy a legszebb szobát adják oda, mert ennyire megbecsülik az utazót, sőt, olyan is volt, hogy a házaspár a saját ágyát ajánlotta fel és nem lehetett nemet mondani. Ilyen is van és ilyenkor úgy elszorul a szívem, hogy mennyit kapunk és ezt nem tudjuk nekik megfizetni/visszaadni. De nem is ezért adnak, akik adnak, és ahol tudunk, mi is segítünk. Ez az utazás törvénye: sokkal többet kapsz, mint amennyit vissza tudsz adni. Legalább is most – már várom, hogy mi legyünk szállásadók és vendégül lássuk a sok őrült vagy lökött bringást/utazót.

Itt kellett föltolni, hogy az ígért szálláshelyre eljuthassunk. Furfangosabbak vagyunk mi, mint gondolnátok: csak én mentem fel gyalog, Árpi lent várakozott a biciklikkel. Mert ha mégsincs/nem létezik/soha nem is volt szállás, akkor minek toljuk fel magunkat fölöslegesen? ;)

Hosszas kérdezősködés után egy helyet mutattak a helyiek, a férfi 20 solest akart a szobáért, viszont nem volt víz. “Mas tarde” – “később lesz”, persze ahhoz már túl tapasztaltak vagyunk, hogy ezt el is higgyük neki. Illetve ő nem hazudik, csak ő is azt gondolja, hogy majd később lesz. És ha nem lesz, akkor meg puff, így jártunk, megvonja a vállát és ezzel el van rendezve. Azért vicces volt, hogy milyen bemutatót tartott nekem arról, hogyan kell vödör vízzel leöblíteni a WC-t, mintha sosem csináltam volna még ilyet. :) Ekkor még reménykedtünk egy jobb és/vagy olcsóbb szállásban, és ezt talomba helyezve elkezdtünk másik helyet keresni. Végül egy mobiltelefon és minden egyéb – chipstől kezdve a csavarokon át a fogkrémig mindent árusító – bolt tulajánál akadtunk szállásra. Egy aprócska szoba egy ággyal, funérlapokból tákolt falakkal, 15 sol. Sebaj, van víz, csak egy a gond, az ajtó le van lakatolva és nincs kulcs hozzá. :) Mivel mondtuk nekik, hogy nagyon elszántan szeretnénk ezt a szobát kivenni, mert nincs igazán másik, akkor hozott egy kalapácsot és addig püfölte a lakatot, amíg le nem esett. Ez igen ámulatba ejtő, mennyire kevéstől szétesnek ezek a lakatok. Nem is tudom, létezik egyáltlán olyan lakat, ami biztonságos?

Játszótér. Itt még este 7-8-kor is (kukk sötétben) játszottak gyerekek.

Nem tudom, felétek hogyan néz ki egy internetkávézó, de nem hiszem, hogy nagymama konyhaszekrénye meg étterem pultja van a szoba túloldalán.

Az éjszaka sajnos eseménydúsan telt. Egyrészt amikor hazajöttek a munkások, mind nekiállt hangosan TV-t nézni, és nem az értelmes műsorokat, hanem amelyekben sok a vinnyogás meg hangefekt. (Még 2-3 szoba volt, hasonló funérlap falakkal mellettünk-körülöttünk.) Szerencsére olyan 11 óra magasságában elcsendesedett mindenki, csak ugye mi szerettünk volna már olyan 8-óra körül aldunk, mert még sötétben, hajnalhasadásra szeretnénk felkelni. De ez mindegy is volt nekem, mert én nem csak a TV miatt maradtam ébren. Olyan, de olyan cifra jött rám, hogy félóránként szaladgáltam a WC-re. Elemi erőve tört ki belőlem minden, ilyen hirtelen kezdődő hasmenésem szerintem Ázsia óta nem volt. Árpi azért jól tudott aludni, azt hiszem. Aggódott is értem, mi lesz velem holnap, hogyan fogok tudni tekerni, de megnyugtattam, hogy nem lesz gond, máskor is volt már ilyen, sokkal zordabb körülmények között. Végül egy nagyon különleges “gyógyszer” mulasztotta el a problémát – de erről majd később.

A nem túl barátságos vásártér.

Most csak ketten vannak, ez még oké.

Érdeklődünk a komp ára után. Mert idefelé ugyan fizettünk, de az az érzésünk támadt, hogy egy kissé lehúztak miket.

A komp. Jó, mi? :)

Az előző bejegyzés végén írt rejtvényre Márk már meg is írta a megfejtést, ezért most csak őt idéznénk, ez a komp is úgy működött, mint amit ő látott a Sajón: “A Sajón láttam szerintem ilyen “kompot”. Egy drótkötél volt kifeszítve, és a hajó azon csúszott át. Ha egy kicsit előre engedték a hajó orrát, és így a folyásra ferdén állt, akkor az áramlás átvitte. Visszafelé fordítva fordították, így visszament. Végülis a folyó sodrása vitte át a hajót ide-oda.” :)

A mototaxis férfi azt mondta, biciklivel 1 sol fejenként. Vagyis 2 sol kettőnkre egy út. Akkor idefelé miért fizettünk 4 solt kettőnkre? :) Nem is tudom, megérzi ezt az ember. Amikor fizettünk tegnap este, és mondta a hapsi, hogy 4 sol, én meg kérdőn néztem körbe (ilyenkor általában segítenek a helyiek), de mindenki elfelé bámult vagy lesütött szemmel álldogált. Hát kifizettem neki a 4-et. Így ma reggel Árpi elővette az örmény énjét (házasság útján terjed az örmény származás, tudjátok), és jól megmondta a hapsinak (nem mérgesen, hanem ahogy itt szokás, hangosan, sokat gesztikulálva de vigyorogva), hogy mivel tegnap 4-et fizettünk, ma nem kell semmit. Ő meg csak vigyorgott és bólogatott, hogy “na jólvan, rajtakaptatok.” Hát ilyen egyszerű dolog volt igazságot tenni komp-ár ügyben. (Kiegészítésnek csak annyit, hogy motorra 2 sol, de mi mondtuk neki tegnap is, hogy ez bicikli, tehát tudta, hogy nem motor.)

Már süt a nap, mi pedig tekerünk bele a szépségbe.

Rizsföldek mellett

Alig bírtunk betelni a látvánnyal

Számomra ez olyan, mit az északi fény kőbe dermedt változata. Az északi fény is ilyen hullámzó függöny szerű mintád ad ki, és ebben is ezt láttam meg.

És még egyszer, csak mert egy kép sosem elég.

.

Tudom, tudom, az emelkedő előttünk nem olyan meredek, de akkor is. :)

A fűnyírós gyilkos. Ebben a szerkóban elmehetne valami terror-horror filmbe áldozatait feldaraboló pszichopata gyilkosnak.

Pihenő egy étteremnél. Nézzétek csak, milyen állat van a nő mötött a földön? Bizony, egy tengerimalac. Ezt itt a húsáért tartják, állítólag nagyon finom, bár még nem volt szerencsénk megkóstolni, de egyszer ennek is eljön az ideje.

A víz védelmére szólít fel a plakát – így gondoljuk.

Nylonnal és kaszált fűvel borított motor.

Csokoládéééééé! Nyami!!

Egyszer csak egy motoros lassított le mellettünk, és kérdezősködött rólunk. Megálltunk neki, mert úgy egyszerűbb és biztonságosabb is beszélgetni. Miguel elmondta, hogy ő is bringás – közben szánakozva lapogatta a pocakját, hogy most nincs ideje, lehetősége kerékpározni, ezért meg is hízott kicsit. Ő egy csupaszív, csupamosoly ember, aki jókedvre derít pusztán a jelenlétével. Tőle kérdeztünk, hogy tud-e szállást, ő ajánlotta a Casa de las bicicletas-t, a Kerékpárosok Házát (sok országban van ilyen, szállást és segítséget ad a kerékpárosoknak, egyfajta klub, ami lényegében önként szerveződik), ott biztos segítenek. Meghívott a boltjába, ahol kakaóból készült termékeket és kávét árusítanak, valamint kézműves termékeket is lehet vásárolni. Kaptunk tőle 2-2 csokiszívet (jaj, de finom volt), még azt is elmondta, mennyi fölfelé lesz még, majd elhajtott a későbbi találkozás reményében.

A világtérképünk, rajta a megtett útvonalunkkal

Kíváncsi kisgyerek

Mondom én, hogy menő az oroszlán!

Azért a mototaxik sem gyengék

Festői rizsföldek

Gyerekek mennek haza az iskolából

Bezzeg engem hogy féltettek, itt meg a 6 éves kísérgeti a 3 évest.

Jaeni napok és egy véletlen BBQ

Pff, végre megérkeztünk! Olyan nagyon vártam már, hogy végre ideérjünk. Amúgy ez a Jaen nem egy nyugodt város. Inkább koszos, poros és zajos, sok a száguldozó mototaxi.

El Ciclista – az itteni Kerékpárosok Háza, amelyet egy másik Miguel és családja vezet. Sajnos itt nem volt szálláshelyük, minden szoba foglalt volt.

Itt Hernan is feltűnt újra, vagyis mi találtuk meg a házhoz menet, és elkísért minket oda, de mikor marasztaltuk, mondta, hogy tovább áll ebből a városból, mert túl nagy hely ahhoz, hogy a piroslámpánál tartott produkcióira pénzt kapjon. Az ilyesmire jobbak a kisebb városkák, ott adakozóbbak az emberek. Egy rövid bemutatót nekünk is tartott:

De szerencsére volt egy másik ház – ahol a család többi tagja is lakott – itt volt számunkra hely.

A család gyerekei és a gyerekek barátai, mindig ment a ricsaj, igazi rosszcsontok!

Első este a kíváncsiság az ajtónkig hozta őket, és illedelmesen megálltak a küszöbön és onnan kérdezősködtek (kik vagyunk, honnan, milyen nyelvet beszélünk, melyik focicsapatnak szurkolunk, hány évesek vagyunk, mi a nevünk, melyik a kedvenc filmünk) majd szépen lassan egyre beljebb léptek. Igazi rosszcsontok, aranyos volt velük beszélgetni.

Ezt a csodát az esti sétánál láttuk: városnéző “kisvonat”, de minden logikát nélkülözve egy óriási lapostévé volt beszerelve a vezetőfülke mögé és ment rajta a műsor. Na most akkor tévét nézni fizetnek be a kedves utasok, vagy várost nézni? – Az a nagy szögletes fehér fény ott elől a tv, sajnos kevés volt a fény a fotózáshoz, plusz mozgott is a jármű, amikor fotóztuk.

A vacsorázó helyen is odajöttek hozzánk beszélgeti a gyerekek. Itt jöttünk rá, hogy Peru milyen barátságos hely, ugyanis sorozatosan tapasztaljuk az ilyen kedves találkozásokat. Sokkal nyitottabbak, kedvesebbek itt az emberek, mint az eddigi latin-amerikai országokban.

Fekete kukorica

A szálláshelyünk nem más, mint egy kiadásra váró szoba egy mosdókagylóval. Nekünk megfelel. :)

Érdemes megszemlélni, milyen precízen körbeburkolták plüssel még a lámpabúrát is. :)

Holel Danubio – Duna hotel. Vajon honnan szedték az ötletet ehhez a névválasztáshoz? Errefelé nem hogy a Dunát, de Európát sem ismeri az emberek többsége.

Ez kell nekem! “európai orvosok ajánlásával”… hehe

Miguel csokigyára

Még Miguelhez is hivatalosak voltunk. Az egész város fel volt túrva, szerelték a vízcsöveket, így alig volt víz a városban. Ezért úgy döntöttünk, könnyebb és gyorsabb lesz Miguel boltjáig mototaxival menni, gyalogosan hosszú lenne kerülgetni az építkezéseket. Miguel nagy mosollyal várt minket. Azonnal leültetett, képeket mutogattunk neki, meséltünk országokról, minden érdekelte. Félidőben Árpiék kávét ittak, én kakaót, még tízórait is kaptunk tőlük.

Itt készül a sok nyalánkság.

A tízórai. Miguel anyukája épp a kakaómat keveri ki.

Még a kakaótípusokról meg a kávéról is megtudtunk egyet s mást.

Ez egy típus, de két színben létezik. Sajnos mivel spanyolul folyt a beszélgetés, szofisztikált kérdéseket nem tudtam feltenni.

Ős-kakaó, ezt nem termesztik és nem használják fel.

És a kávé további útja (most képpel is): a piros babból hámozzák ki a sárgát, azt szárítják, majd lemorzsolják a sárga héjat (ezt is felhasználják valamire), ebből bújik ki a zöld kávébab, amit majd barnára pörkölnek.

Miguellel és anyukájával. Köszönjük szépen a szíves vendégül látást!

A délután és hogyan kell jókor lenni jó helyen?

Na ettől kapok agygörcsöt.

Épp árufeltöltés történik, de nem ám a láthatatlan alkalmazott műveli ezt, hanem egy nagyon is látható, akit épp elhívott a főnöke 5 (!!!) percre és addig nyitva állt a hűtő ajtaja. Közben sok másik pincérnő elsétált mellette ételt hordva ki-be, és egynek sem jutott eszébe, hogy bezárja azt a nyamvadt hűtőajtót. Direkt nem csuktam be (máskor mindig becsukom), mert kíváncsi voltam, mégis mikor jut eszébe valakinek, hogy bezárja? A hölgy visszajött, majd folyton elsétált az újabb adag üdítőért, de egyszer sem csukta be az ajtót két pakolás között. Én pörgöm csak ezt túl, vagy már ennyire modernek ezek a hűtők, hogy megszűntek érvényesülni a fizika törvényei, és nem áramlik ki belőlük a hideg, se bele a meleg? Komolyan ennyi pénzük van, hogy sűrűbben cserélgessék az elromlott hűtőket, ahelyett, hogy vigyáznának rájuk? Mekkora tudatlanság és nemtörődömség, ettől a falnak tudok menni. A másik ilyen heppem, amikor a motort járatják. Ha éppen nem dízelmotoros (hűtő-)kamionról van szó, oda szoktam sétálni a sofőrhöz (akik gyakran fél óráig is járatják a motort egy helyben állva), és megkérdem, hogy gazdag-e? Ezen meghökkennek, és kérdezik, hogy miért lennének azok? Hát csak mert pörög a motor, megy a benzin, ilyen sok pénze van-e, hogy ezt mind fizesse? Jó, tudom, alapjáraton nem fogyaszt annyit a motor, de hát mégis. Aztán ha meg a gyerekei is az autóban ülnek, megkérdezzük, hogy direkt mérgezi a gyerekei (meg a saját) tüdejét? A kedvencem, amikor megy a csóka a boltba és leszállva a motorról jár a motor, ő meg az eladóval beszélget a boltban, 3 lépésre a motortól. Ez sem az a helyzet, hogy épp csak megállt egy percre, és mindjárt indul… áhhhh, mindegy….

Épp nem megy a szökőkút – ez a főtér.

…és egy nagyon érdekes és szép templom. Tetszik ez a hagyma-stílus.

Olvassátok ki hangosan: Queque. Lehet “kék”-nek olvasni, vagyis angolul tornának – cake. Holott a torta itt is “torta” (ahogy a képen a queque fölött is látni).

Ezen a pihenőnapon még egy dolog volt a listán: meglátogatni egy couchsurfinges szállásadót, aki sajnos nem tudott minket fogadni, mert önkéntesek laknak most nála. Azt írta, ha nem is tud fogadni minket, mindenképp látogassuk meg, amikor ott vagyunk. Mehetünk bármikor, csak “kopogjunk jó hangosan”. Hát így tettünk. Este átsétáltunk hozzájuk és jó erősen megdöngettük a vaskaput, majd hamarosan fel is tűnt Arianna, és beinvitált minket. “Épp barbeque-t sütünk”, mondta ő. Mi meg csak zavartan mosolyogtunk, nem akartunk illetlenkedni, hogy ingyen élősködve együnk a vacsorájukból.

Arianna és gyermekei. A nagyobbik, a lányzó olyan aranyos volt, amikor menni készültünk, kérdezte, hogy hova megyünk, mi pedig mondtuk, hogy aludni. Mire ő kérdőn nézett ránk, hogy “itt is van ágy!”. A kisebbiket pedig “Csabának” hívják, de nem a magyar név ihlette őket, hanem mert olyan kis duci volt kisbabának, így lett Chubby.

Jó társaságban telt az este, finom volt az étel is. A mi hozzájárulásunk végül 2 üveg bor és egy nagy zsák kenyér volt.

A házigazda amúgy magyar származású – úton, útfélen… Nagyapja belekeveredett egy kocsmai verekedésbe, ahol sikerült halálosan megsebesítenie az ellenfelét. Ebből kellett menekülnie, egy dunai hajóra szállt, ami egész nyugat-európáig vitte. Ott volt egy hajó, ami ment Amerikába, amikor is egy utas nevét szólíthatták: “Kovács János” – de senki sem jelentkezett. A nagyapa kihasználta a helyzetet, és hangosan odakiáltott: “én vagyok Kovács János” – na így lett neki is magyar vezetékneve, amúgy magyarországi zsidó származású családból való. Mondtuk is neki, hogy tyűha ez aztán a rejtői fordulatokban gazdag történet, mire csak vállat vont és ennyit mondott: “Amerikában mindenkinek van egy ilyen története.”

A határátlépés lassabban zajlott, mint mi azt szerettük volna. Azért, mert sokat szöszöltünk – ettünk, pakoltunk, fotóztunk -, és így eljött az ebédidő. Ecuadorból még rendben kijelentkeztünk, elő kellett ugyan kurjantani a határőrt egy hátsó szobából, de ezen az oldalon hamar elintéztük a pecsét dolgát.

Irány Peru!

Limbóban mentünk át a 40. országunkba

A három épület közül sikerült kitalálni, hogy melyikhez is kell menni, majd közölték, hogy ebédszüneten van még fél óráig a kolléga. Így addig mi is leültünk enni még egyszer, majd itt várakoztunk.

Nehogy valaki elvigye! :)

De ami jó, arra érdemes várni. Eleve ez a muki nagyon mókás volt, valahogy az egész személyisége mosolygásra késztetett.

Itt először egy papírt kellett kitölteni, majd azzal átsétálni egy szomszédos szobába, ahol nagy buli ment: két fiatal határőr pecsételte le a papírunkat hangos zene mellett. Szerintem nincs még egy ilyen határátkelő a világon. :) Majd ezzel a lepecsételt papírral mentünk vissza az első úrhoz, aki végül a pecsétes papír által kapott engedélyt az útlevelünkbe való pecsételéshez. Így egy ember munkáját hárman végezték, de legalább három család kap enni egy helyett, ez is valami.

Szól a zene, megy a buli – amúgy kértem (és kaptam) engedélyt a fotózásra. :)

Peru a világ közepe! :)

Ahogy megkaptuk a belépési pecsétet, azonnal elkeztett esni az eső… Ajjjj, hogy miért nem tudott ezzel várni az éjszakáig?! Kénytelen kelletlen esőruházatot húztunk, csak az a baj, hogy itt melegebb van, nem vagyunk olyan magasan, mint korábban, így gyönyörűen belefülledtünk a ruháinkba, így nem csak kívül, hanem belül is csurom vizesek lettünk. Ettől nagyon rossz kedvem lett, nem is nagyon akaródzott a tekerés, reméltem, hogy megállunk a határ utáni faluban (ahol van szálláslehetőség), de Árpi nem értett egyet, így tovább mentünk.

Keselyűk a grundon

Aztán megtapasztaltuk a perui utak gyengéjét is: földcsuszamlás. Remek, tolhattuk fölfelé a sárban, ettől csak még komorabb lettem.

Nem lettem volna ott, amikor ez a szikla lezúgott fentről! Egy ilyen simán kilapítana minket.

És az eső csak esett, hol jobban, hol kevésbé, de a nyirkos hideg bekúszott a ruháink alá és nem festette vidámra a hangulatot. Árpi azt mondta, végig lesznek falvak, szóval több lehetőség is akad a megállásra. Nem emlékszem már pontosan, hogy az első, vagy a rákövetkező falunál éltem-e a vétó jogommal, de viszonylag hamar. Egy boltot láttunk az út szélén, munkás ruhába öltözött emberek áldogáltak előtte és beszélgettek. Furán néztek rám, amikor csapzott hajjal, vizesen, mint egy ázott kutya elhaladtam mellettük hogy betérjek a boltba kérdezősködni. Hátha van szálló (hotel, motel, hospedaje, bármi) bár ennek 1:100-hoz volt az esélye. A férfi csak ingatta a fejét, itt nincs szálló, viszont további kérdésemre, hogy mégis tud-e egy helyet, ahol aludhatnánk, egyik kisfiút menesztett velünk megmutatni a helyet, ahol alhatunk. Egy sáros meredek úton ereszkedtünk le a falu közepe felé, ahol egy nagyobb füves tér körül helyezkedek el a házak. A mező közepén állt egy tetős épület, minden kétséget kizáróan a fesztiválok, esküvők, bulik színhelye. A kisfiú csak messziről mutogatta, ide gondolták nekünk a szállást. Lesétáltam megnézni a helyet. Döngölt föld volt a padló és persze körben semmi fal, tehát az összes házból végignézhetik, mit csinálunk, ami kétségkívül jó szórakozás lenne az ilyesmi apró falu lakóinak. Az ilyentől borsódzik a hátam, legalább a sátrunk velünk lehetne, de az sincs, csak két matrac, meg szúnyog háló. Visszatoltuk a bicikliket meg magunkat a bolt elé, és igyekeztünk megtudni, milyen messze van a következő település, amikor minden átmenet nélkül egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy jöjjünk, van egy szoba ahol alhatunk a földön – már ha nekünk is megfelel. A hála érzése csordult volna túl a szívemen, ha nem lettem volna hihetetlenül fáradt és nyúzott ehhez. Nagy örömmel vackoltuk be magunkat a szobába a pankrátorok meg futballisták közé, még egy matracot is kaptunk.

Házi papagály. Dícséretes, hogy szabadon tartják – napközben a szomszédos fákon tanyázik, estére jön a vacsoráért, meg aludni. Sokkal jobb, mint azok a szerencsétlen módon apró ketrecbe suvasztott madarak, amelyeket Mexikó óta látunk szinte mindenhol. Mindig azon fantáziálok, hogy kiengedem a madarakat amikor nem látják, és aztán csak csodálkozom én is, hogy jé, valahogy elszökött. Bár valószínű, hogy az ilyen rabságban tartott állatok nem tudnának megélni a vadonban.

Ilyenkor mindig előkerül a kis szórakoztató-szett: esküvői meg családi fotók, világtérkép meg turista prosptektusok Magyarországról illetve Budapestről (sok bennük a kép, nagyon szeretik nézegetni.)

Még a határátkelői étteremből volt nálunk maradék, azt ettük vacsorára a családdal együtt. Olyan jó ilyenkor leülni azokkal, akik befogadnak minket, úgy érzem, így ismerjük meg igazán az országot, hogy látjuk és megéljük az itteni emberek életének egy szeletét. A kisfiú még házit írt, az anyuka, Carmen rendezgetett a konyhában, az apuka, Segundo pedig még a boltban tett-vett. Vettünk tőle pár tojást meg kenyér-szerű péksüteményt, ezt reggelire készítettük el. A vacsora után pedig még beszélgettünk. Kérdezték például, hogy mi, magyarok táncolunk-e? Mi pedig mondtuk, hogy igen és mutogattam a képeket a prospektusokon, ahol néptáncosokat mutatnak a képek. Árpival még be is mutattuk az egyetlen lépést, amit tudunk: egyet jobbra, egyet balra, kettőt jobbra, kettőt balra, meg hogy csujjogatunk vagy mit csinálunk tánc közben, vagyis nem csak éneklünk, hanem ki is beszéljük a dolgokat: “Ez a legény úgy járja, a faluban nincs párja, ha te hateha” vagy “Járd ki lábam, járd ki most, nem paracsol senki most.”, stb. Ez az egész felettébb tetszett nekik és csak ámuldoztak, hogy milyen furák vagyunk. :)

Íme, ahol aludtunk. Árpi épp lementi a napi adatokat meg képeket, én már az alvásra készülődöm.

Még több kutya, még több földcsuszamlás és egy nehezen záródó szép nap

Itt még csak békésen fekszenek, de a legtöbb agresszívan megugat és megkerget. Itt Peruban találkoznk sorozatosan a legagresszívabb kutyákkal. Amúgy ez itt a trend: a kutyák a porta előtt héderelnek a betonon, innen tartják szemmel a felségterületüket meg az eseményeket.

Épp egy keskeny sávnyi hely maradt…

Csak mint érdekesség: több iskolán is láttuk, hogy tanuló, vagy játszó gyerekeket festenek a kapukra.

Sárból készített téglák. Olcsóbb, mint más megoldás és természetbarátabb is. Ilyen megoldásokat kéne támogarnia az államnak otthon, hogy ne kelljen óriási hitelbe verniük magukat házépítéskor. Például szalmabála ház.

Egy kisebb folyón is át kell kelni. Hiába, most van az esős évszak.

Kávészárítás az út szélén. A kávébabban két sárga kávészem van, azt kiszárítják, majd ha megszáradt, kézzel morzsolva is le lehet hántani a szemekről a sárga burkot, és abból zöld kávészemek bújnak elő. Ez a zöld kávészem lesz megpörkölve, ezt veszitek meg otthon. Talán pont ezt, mit itt ez a hölgy szárít. Gondoljatok rá ma, amikor a kávétokat szürcsölitek.

Mennyivel szebb minden, ha nem esik az eső!

Kávécsősz

Korábbi képeken is láthattátok, sok az ilyen falfestés. Ezek politikai pártok választási hirdetései. “Szavazz az XY pártra!” És persze mindegyik ilyen plakáton ott van egy-egy jel, a párt jele, ebben az esetben egy csöpögő csap, bekeretezve és beikszelve. Csak hogy az írástudatlan is tudja, kire kell szavazni. És persze szárad a kávé, meg talán a kakaó (a barnább). Ebből is tudjuk, hogy jó idő lesz ma.

Ezt csak azért, hogy lássa mindenki, micsoda luxusban élünk: “kóla pezsgővel” frissítem magam a nehéz felfelék után! :))

Kérdezték, honnan jövünk, hová tartunk? “Biciklivel? Még egy óra!”

“mototaxi”-k minden mennyiségben.

Mindkettőnket a régi lovashintók felfüggesztésére, kialakítására emlékeztet az utasszállító rész.

San Ignacio már nincs is olyan messze.

San Ignacio főtere

Így pohárba kimérve árulják az izotóniás-féleség italt.

Bambuszból az álványzat…

Élvezzük, hogy minden országban (és azon belül is régiónként változóan) más és más a taxi/riksa/tuktuk kialakítása-díszítése.

Látszik, hogy nagyon igyekezett a kép alkotója, de ha ez az oroszlán szembejönne velem az utcán, szerintem csak körberöhögném. :) Amúgy a tigris meg az oroszán (Jézussal versengve) a legkedveltebb minta a különféle járművökön. Egyszer láttunk egy kamiont, amin Jézus volt egy tigrissel ábrázolva. Azóta is sajnálom, hogy arról nincs fénykép…

Szép szép!

Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy nem üti el semmi ezeket a teheneket? Olyan őrülten vezetnek (meg dudálnak) a sofőrök…

Épp megálltunk inni, amikor egyszer csak Hernan begurult elénk.

Ez szinte nekem is fáj.

Főleg az előző kép kapcsán sokan felszisszenhetnek, és jogosan is teszik, de kérlek egyet értsetek meg: a lényeg itt nem az, hogy hogyan van beállítva a biciklije vagy hogy egyáltalán milyen biciklije van (note: a hátsó kereke ráadásul pár centire kiáll jobbra – vagy az első kerék balra, a fene tudja ezt megmondani – ja és csak most veszem észre, szerintem nincs is nyerge!), hanem az hogy még egy ilyen csotrogány biciklivel is többezer kilométert meg lehet tenni és szó szerint szinte pénz nélkül útnak lehet indulni! Azért “szinte”, mert ő a pénzt piros lámpáknál bemutatott mutatványokból kalapozza össze. Hernán nem egy nagy bringás ezt a vak is látja, de nekiindult és boldogan csinálja. Akárhányszor összefutottunk vele (mert többször is sikerült), mindig mosolygott, élvezte az életet, sosem panaszkodott, áradt belőle az öröm és a pozitív érzés. Szóval a tanulság ez: lehet menni, jó vagy normális technikai eszközök nélkül is, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy hogyan állunk hozzá a dolgokhoz. Ha nincs szuper bringád, az ne legyen kifogás. Ahogy mi utazunk, az a bőkezű szponzorainknak köszönhető, és tegyük hozzá, nekünk nagyon kényelmes is így. :) De ez nem azt jelenti, hogy csak ilyen kerékpárral vagy felszereléssel lehet utazni, ez csak egy módja.

Ez már döfi :)

:)

.

Árpi megviccelt, hogy az az út ott szemközt a miénk. – hahaha…

Ennyire lent vagyunk, hogy itt már rizst termesztenek

Azt hiszem különösen a rózsaszín köpenyestől kell félni, muhaha…

Upsz

Ezt a hidat láttuk a szatelit képen, sajnos még csak építik, így körbe kellett menni. Persze nem sokat.

Szemközt esti desztinációnk, a romantikus-hangulatos Cunla városka.

…Amiről kiderült, hogy annyira mégsem romantikus és nem is hangulatos. Inkább a porfészek elnevezés lenne a megfelelő, ráadásul az emberek sem voltak túl kedvesek vagy segítőkészek. Egyik helyről a másikra küldtek, hogy ott van szállás. Illetve kezdjük ott, hogy a hídépítők közül egy munkás mondta nekünk, hogy van hospedaje a faluban, csak azt elfelejtette hozzátenni, hogy az összes foglalt, mert mindet belakták a hídépítésen dolgozó munkások… Szóval küldözgettek minket fel, s alá, még egy nem létező hotelbe is elküldtek ketten, majd egy harmadik nő mondta, hogy ez a hotel nem is létezik. (??) Na mindegy. Ebbe Árpi belefáradt és mondta, hogy együnk valamit, mert mindjárt eléhezik. Jó, akkor keressünk éttermet, közben egy gyerekcsorda követett minket mindenhová, tiszta Banglades hangulatom volt. Valahogy a frász ver ki, amikor valakik követnek mindenüvé és bejönnek utánam pl. szálláshelyre, vagy étterembe és végighallgatják, mit beszélek a tulajdonossal vagy az éttermessel, holott semmi keresnivalójuk ott. Végül az egyikőjüket rá tudtuk venni, hogy ne csak bámuljon, hanem segítsen is, így ő vezetett el minket a biciklijével egy étteremhez. Ahol nem volt étel. Remek. Szerencsére a szomszédban volt egy másik étkezde, ott adtak 5 sol / tányér áron ételt, amelyek kíváncsi szemek kereszttüzében fogyasztottunk el. Na de hol fogunk aludni?

Mit csinálsz, gringó?

Rejtvény: van egy téglalap alakú masszív, nagy csónakod, amin akár három autó is elfér, de nincs hozzá evező, se motor, se semmi ilyesmi. A gyors sodrású, mély folyó 50 méter széles. Van két nagyon erős drótköteled, az egyik 60 méter hosszú, a másik 30 méter hosszú, és van egy csigád, amit szabadon tudsz rögzíteni bármely kötél végén, illetve úgy át tudod hurkolni bármely kötelet a hajó rövidebbik élén hosszában, vízszintesen elhelyezett rúdon, hogy az a kötélvég szabadon csússzon a hajó két sarka között. A drótköteleket mindkét folyóparton is szabadon tudod rögzíteni. Van egy motorcsónakod, amellyel szabadon viheted-hozhatod a holmijaidat a folyó két partja között, de csak két körre elég benzin van benne, és másnap vissza kell adnod a haverodnak. Van még pár rövidebb köteled, amelyek csak arra jók, hogy a folyóparton stabilan rögzítsd a bárkádat. Hogyan építesz ezekből kompot, ami bármikor oda-vissza képes járni a folyó két partja között? A megfejtéseket hozzászólásokban várjuk, a helyes megoldást pedig holnap reggel 8-kor fogjuk elárulni a következő bejegyzés elején! ;)

Harmadik nap – megmásszuk a Sátán Vasvilláját. Saraguro – Loja

Reggel arra ébredtünk (a telefon csipogása mellett), hogy kopog az eső a fedett kert műanyag tetőjén. Ah, lenyomtuk az órát, kicsit aludjunk még. Aztán megint lenyomtuk, megint esett, majd elállt, majd megint esett. Egy pillanatra még az is felmerült, hogy akkor itt maradunk egy napot, de végül az éhség kivitt minket reggelizni és láttuk, nem lesz ez tartós. Reggeli után vettünk pár pékárut útravalónak, majd visszamentünk a szállásra pakolni. 10-ig lehet elhagyni a szobát. Késői az indulás, de hát ha esett az eső és nem volt kedvünk kimenni megint elázni?

Mordor hegye, a Sátán Villája rögtön balra, ezzel kezdjük a napot. Épp csak Mordor gonosz szeme nem világít ott… De gondolom mindenki oda tudja képzelni.

Árusok

És portékáik – a gyöngyből készített nyaklánc itt tradícionálisnak számít.

Például itt láthatjátok, ahogy a néni visel egyet.

Főtéren lévő szép parkocska

Nagyon tetszik, hogy kalaposak a nők, vajon honnan szedték ezt az ötletet? A spanyolok tuti csak a férfi viseletben vitték be és biztos elmondták, hogy csak a férfiak viselnek kalapot. Vagy nem? Kinek van ötlete erről?

Árpi első botsáskája! (Természetben fotózva, nem vitrin mögött.) Milyen jól néz ki, nem? :))

Azért kapott kabátot, mert most nyírták, és ne égesse meg a nap/ne fázzon a szélben?

Megálltunk egy útszéli boltnál, amely tejtermékekre volt specializálódva – bár amint látjátok, más csomagolt nyugati termékek is megtalálhatóak. Be is nyakaltunk két pohár joghurtot.

Ezt a szép pillangót a betonról szedtem össze, ott verdesett szerencsétlen. Andree azt mondta nekünk egyszer, hogy a pillangókat, amelyeket elütnek az autók, de nem halnak meg, “sokkot” kapnak. Ezért gondoltam, hogy felszedem és a fűbe teszem, mert Andree szerint egy kis idővel helyre jönnek.

Micsoda páncél! Ennek a szarvasbogárféleségnek kinéző állat pontos megnevezését remélem a kommentekben megkapom! ;)

És a táj… hát igen.

Na, és itt ki laknak szívesen? :)

Ők épp szembe jöttek, mentek haza iskolából. Beszélgettünk egy kicsit, leginkább rólun, mert nagyon tetszett a férfinek a bicikli és a rekumbensekről kérdezősködött. Mesélte, hogy kb egy hónapja látott egy másik ilyen biciklit, de annak kisebb volt az első kereke. Közben nézzétek meg a háttérben állókat is, a szemfülesebbek láthatják, amint a nő kezében egy nagy vattacukor szerű pamacsot tart. Épp – csak úgy sétálás közben – sodorja a fonalat.

Nagyon boldogok vagyunk

“Mert nem vágja az asszony rendesen a hajamat.”

Ez ám a buszmegálló!

Utcai életkép a pihenőhelyen.

Étterem. Előtte egy kutya – elhagyhatatlan kellék. Ilyen helyeken szeretünk enni. Helyieket támogatunk vele, olcsó, mindig friss és garantáltan a környék ízvilágát próbáljuk ki vele.

Iskolás gyermekek egyen-melegítőben

hangulatkép

Egyik lefelében ez a gyönyörű vízesés fogadott minket.

Az a kis pici kék folt lennék ott a kép jobb alján. Beleveszünk a szép tájba.

Vajon milyen életet élhetnek ott szemközt az emberek?

Panorámakép a kilátásról. Az az alsó út egy alternatív útvonal, de mivel a joghurtos néni azt mondta, hogy nem aszfalt (bár hogy milyen állapotú a földút, arról nincs fogalma, de nem aszfalt azt biztos), így letettünk arról, hogy errefelé rövidítsünk. Bár ha erre megyünk, nem lett volna semmi szint (tudjátok, ”lejtő”).

Már nincs messze Loja… csak pár fölfelé, aztán egy nagy lefelé.

Bele a felhőkbe

Elképesztően szép

Brutális, nem?

.

Egy érdekes templom. Nem, nem az épület – hanem a mellette álló csúcsos tetős fal nélküli “garázs”. Vajon miért jutottak erre a megoldásra?

Sötétedik – jön a köd és a csontig hatoló hideg.

Kék színben úszik a város – ide készülünk, ez Loja. (Ejtsd: loha)

Látjátok azt a szép bekúszó felhőt? Mint valami markoló kéz, amely meg akarja kaparintani a tájat, mielőtt a Nap végleg alábukik.

Hosszú, fagyos lefelé után megérkeztünk!!! Megcsináltuk!!! Íme Loja óvárosának kapuja.

Rettentő büszkeség tölt el minket, hogy véghezvittük ezt a három napot – és mennyi (hegy) jön még! Ez még csak a kezdet volt! De bebizonyítottuk magunknak, hogy meg tudjuk csinálni, nem puhultunk el a Himalája meg a Karakorum óta, bár ehhez kétséggel hozzásegített a hűvös, nem gatyarohasztóan meleg idő. Bár ereje az van a Napnak, leégtünk-lebarnultunk (50 faktoros naptejjel együtt) az arcunkon és kezeinken, de ez a meleg koránt sem egyenlő azzal a fülledt, izzasztó hőséggel, ami a tengerszinten várt volna ránk. Medellinből kitekerve és alig egy óra alatt megmászva ezer szintet – ez adott erőt és bizonyosságot, hogy ezt is meg tudjuk csinálni. És így is lett. Igaz, három nap tekerésre két nap pihenő jutott Lojában, de ez részben azért is alakult így, mert sok elintéznivalónk van. Sajnos így is, úgy is buszra fogunk majd szállni, ennyi heggyel nem tudunk ilyen kevés idő alatt megbírkózni. Azzal, hogy megvettük a repülőjegyet vissza Európába, bizony ketyeg az óra, és kegyetlenül méri az időt, ami még hátra van. Tik-tak-tik-tak, közel 4 éves őrületnek szabtunk határt ezzel, de fontos volt megtenni ezt a lépést, mert csak így volt olcsó a repülőjegy. Ez és csakis ez indokolja meg az eddigi és az elkövetkező buszozásainkat (vagy stoppolásainkat). Viszont hihetetlenül boldog vagyok, hogy a hegyi útvonalat választottuk. Buszozni így is kell, viszont cserébe úgy érzem, sokkal többet és szebbet látunk, mintha a laposabb, sivatagosabb (és veszélyesebb) útvonalat választottuk volna. Árpilis 18-a van, mikor e sorokat írom, és így, Kedves Olvasó, szeretettel invitállak Téged ennek az őrült, élményekkel teli, több éves út utolsó ~3 hónapjára, amit a kalandos, kiszámíthatatlan, tarka, színes-szagos Latin-Amerikában töltünk. Ezután jön majd a végszó, az utolsó felvonás, 2 hónap Európában: a végső szakasz, amelynek majd Te is részese lehetsz, ha csatlakozol hozzánk a Magyar határtól Budapestig tartó három napos szakaszra. :)

Lohában sikeresen találtunk egy olcsó és kellemes kis hotelt, apró, de elégséges szobával. Nem ütötte meg a saraguroi hotel mértékét, de ez várható volt, hogy nem fogunk egy ilyen városban kisvárosi hangulatú, rózsakertes, családi vállalkozásban futtatott hotelecskét találni. :) De a közelben volt vagy öt salchipapás is (sültkrumplit virslivel árusító gyorsétterem – igen, csak ezt lehet kapni. Kis adagot, nagy adagot, dupla adag virslivel, szimpla adag virslivel, vagy csak szalmakrumplit, tisztára mint a Forrest Gumpban a rákételek), ez Árpi igényeit oly mértékben kielégítette, hogy ettől már én is boldog voltam. Ráadásul volt mosoda egy sarokra, így befizettünk erre a luxusra, mivel a hotel városias jellegére tekintettel itt nem volt könnyen elérhető beton mosóvályú, és nem akartam a pici közös zuhanyban kuporogni a többnapos-büdös ruháinkkal, ráadásul nem is lett volna hova kiteregetni. Így csak összekészítettünk a ruhákat, lefürödtünk, majd a fáradság kellemes kábulatában kibaktattunk a szomszédos utcákat felfedezni vacsora reményében.

Lojáról valami olyasmit olvastam, hogy a zenészeiről híres, valószínűleg sok az itt vagy a környéken született, itt tanult zenész

Főterecske a szállodánkkal szemközt.

Eco-gyufa. Szerintetek kisebb az ökológiai lábnyoma egy viaszból (?) készített gyufának, mint a fából készült társainak? (Megjegyz.: nem tudom, milyen anyagból készült. Tapintása viaszos, könnyen hajlik. Ezerféle anyaggal kezelhették, vagy lehet benne.)

Vacsorára először ettünk egy salchipapast. Aztán még egyet (evett Árpi). Azután hamburgert sültkrumplival. Annyi sültkrumplit megevett Árpi ma este, hogy egy szava sem lehet. Másnap pedig nekiláttunk bejegyzés írásának meg a képeslapoknak. Eleve nálunk voltak még a kolumbiaiak, mert Kolumbiában sokalltuk a bélyeg árát. Azt nem tudtuk, hogy itt még drágább lesz, de miután utánaolvastunk, hogy Peruban még ennyél is több, végül itt adtuk fel ezeket is. Szóval ne lepődjetek meg, kedves kolumbiai lapot kapók, hogy Ecuador bélyegei feszítenek a lapon. Megírtam azt a bejegyzést is, amit előzőleg olvashattatok, a várost is megnéztük (nagyjából).

És még jön másik 10.

A szép és híres városkapu.

Ma még zászló is lobog rajta, valamiért ezt később levették.

Bolivar, Latin-Amerika hőse.

Mi is itt tekertünk be tegnap este. Tetszik, hogy használatban van a kapu, és nem kerítették el.

Fel lehetett menni a városkapuba, volt bent múzeum, meg képkiállítás – és természeteen kilátás a városra.

Egy másik téren pár utcával arrébb ilyen pofás árnyékolók vannak a padok felett. Nagyon ötletes!

Árpi másik kedvence, a pizza-törcsére. Vicces módon ez még autentikusnak is számít, ugyanis a céget itt alapították és ez az egy van csak belőle (a hölgy állítása szerint).

És akkor most csodálkozzatok velünk együtt – mi ezt tesszük már hosszú ideje – ez itt a REGGELI.

Csak hogy kicsit belássatok a “kulisszák” mögé… “Árpi, beállítottad végre azt a kamerát?”

Beállította, kész, lenyomva a gomb, erre belejönnek a képbe, hogy lefotózkodhatnak-e velünk. Erre mit lehet mondani? Azt, hogy persze. Fura, nem értem, hogy idegenek miért fotózkodnak velünk, de ha ez jó nekik…

Egy másik beállítás, másik háttér, gondolom Bolivár gyűjti a népet (meg a pénzt) a háborúra.

Árpi pedig most állt neki megszerelni a fékbowdenjét. Jobbra a régin látszik, hogy kissé viseltes már.

Na aztán csak elindulunk egyszer…

Lojától nem messze fekszik Vilcabamba, ide igyekeztünk a késői indulás ellenére még világosban megérkezni.

Ebéd a kereszteződésnél – a rizses hús neve chanfaina, és azzal az íztelen fura főt kukoricával tálalták.

Végre megpillanthattuk Vilcabambát

Ez a szép hegy a város felett emelkedik

Egy (tapló-)gomba szép színei

Vilcabamba és a gringók

Hurrá, megérkeztünk!

Vilcabamba tényleg aranyos kis falu, de szerintünk egy kissé túlértékelték

Mikor Árpi megkérdezte a helyieket, akik a szálláson ültek és beszélgettek egymással, hogy miért különb ez a hely, mint bármelyik másik hegyi falu Ecuadorban, a válasz egyszerű volt: “Sok a gringó”. Mi ezen csak mosolyogtunk. Ha egy helyet felkapnak a külföldiek, akkor ott valóban megintul a gazdaság, a turizmus, és aki csak busszal-repülővel utazik egy országban és nem látja a köztes városokat és településeket két desztináció között, annak valóban csodás és nagyszerű lehet ez a hely. Láttunk buddhista-meditációs központot is, ami nem igazán értjük, hogy hogyan és miért került ide. A nyugati emberek (nem-túl-újkeletű) hipe-ja ez a misztikus kelet vallások felé fordulás, a hely elég nyugodt, szép, sok a turista, hát akkor ideraktak egy ilyet. Persze van több ékszereket meg helyi emberek kézzel készített termékeit árusító bolt is, és úgy tudjuk, sok a túrázásra alkalmas hely a környéken. Mi ebből sokat nem láttunk, leginkább csak azért jöttünk ide, hogy megnézzük a helyet magunknak.

:)

A főtéren lévő templom. Szép a belseje is.

Tetszik ez a sok fa, nagyon hangulatosra sikerült.

Ez a kép nagyon jól összefoglalja a hangulatot – meg a grigó helyzetet

Épp kisétáltunk a főtérre vacsora után, amikor meghallottuk ez a zenekart játszani. Nagyon jó hangulatot kerekítettek, többen nekiálltak táncolni. Ez nagyon tetszik Latin-Amerikában, hogy az emberek boldogok. Egy 70 éves bácsika is táncolt. Otthon is megtette volna? Nem hiszem, hogy nem megrendezett keretek között (pl esküvő) 70 éves bácsikák csak úgy nekiállnak ropni. Főleg utcán. Utcai zenészek zenéjére! :) Micsoda eretnekség lenne ez, kérem! :) Ellenben itt ez teljesen normális. Mexikótól idáig végig ezt láttuk. Ha zene van, akkor tánc is van és hangulat. Csak úgy, mert élni jó. Mert a mozgás boldogság. Aztán meg tessék megézni, milyen cégér van a zenészek feje felett. “Speede Income Tax Service LLC. 20 years experience preparing US taxes.” vagyis egy olyan cég, amely segít elkészíteni az adópapírjaidat, ha USA állampolgár vagy. Ez is csak egy jele annak, mennyi amerikai él itt.

Hú, ez milyen finom volt!

Vilcabambának még saját ásványvize is van. Ezt tuti egy gringó találta ki, és lám, ügyesen véghez is vitte az ötletét.

“Vörös kereszt” – Vöröskereszt. (Az étteremben, ahol mi ettünk)

Utánakérdeztünk és utánanéztünk az interneten is, hogy milyen az út innen Peruig. A válasz az volt, hogy rossz, köves, saras, meredek. Úgy döntöttünk, hogy akkor ésszerűek leszünk és ezt a szakaszt átbuszozzuk. Nagyon jól tettük – az út valóban szörnyű minőségű volt. Hajnali 6-kor ment az első busz, mi ezzel mentünk, hogy időt nyerjünk és ne az egész nap menjen el az utazással.

Tudjuk, hogy vannak ennél sokkal rosszabb helyek is, de azért ez félelmetes volt.

Fél méterrel a szakadék mellett “száguldoztunk” egy olyan úton, amely bármelyik pillanatban leomolhat. Nem is beszélve arról, hogy egysávos az út. Mit csinálnak, ha jön a szembe-forgalom? Még jó, hogy hajnalban mentünk, talán reggel kevesebb a forgalom (csak nehogy a szembe jövők is ezt gondolják.)

Ez pedig a taxi, amit négyen béreltünk, így megosztozva a költségeken. Így nekünk ez 5 dollárral többe került, mintha várunk a buszra, viszont a busz az pár órával később jött volna (menetrend szerint), viszont így azonnal indulhattunk és több időnk maradt a tekerésre délután.

Na, most bizonyosodott be, hogy a lehető legjobban döntöttünk. Ez a busz, amely jön vissza a határtól, hogy felvegye a városban lévőket majd menjen vissza a határra. Erre aztán várhattunk volna…

Platós taxi, nagyon praktikusan itt szinte nincs is másmilyen.

Az Ecuador-Peru határ. Festői, nem? :) És a jó hír: Peruban már aszfalt van! :))

Jöttek a csibék feltakarítani a lehulló ételmaradékokat.

Szemközt meg ez a kiscica nyivákolt. Mint ahogy a mondás tartja: “A pénz nem tesz boldoggá, de a pénzeden vehetsz titákat, a titák meg boldoggá tetnek.”

Most már hivatalosan is vége Ecuadornak, irány PERU, nászutunk 40. országa!

]]> http://360fokbringa.hu/hu/006-south-america/lohai-lanyhulas-es-latogatas-gringolanden/feed/ 0 http://360fokbringa.hu/hu/006-south-america/hegymenet-sosem-volt-meg-ilyen-jo-plusz-34-ezer-es-chiva-busz/ http://360fokbringa.hu/hu/006-south-america/hegymenet-sosem-volt-meg-ilyen-jo-plusz-34-ezer-es-chiva-busz/#comments Sat, 18 Apr 2015 06:00:31 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=29286

Medellint elhagyni nem volt könnyű – részben a hihetetlen vendégszeretet, másfelől az előttünk tornyosuló hágó gondolatától nyomasztva sem. Nagy szerencsénkre felhős idő volt, úgy tűnt, nem kapunk sok napot. Nekivágtunk hát és éreztük, mennyire más érzés ugyanazt az útvonalat lefelé gurulva, majd fölfelé tekerve is megtenni. (Mikor Medellinbe érkeztünk, a városon túl tettek ki minket, és pont ezen az útvonalon kellett legurulni visszafelé.) Nem telt rosszul, sőt meg voltunk elégedve magunkkal.

Teherbiciklivel vinni vissza a visszaváltható üvegeket a menő. :)

A csillag úgy hisszük, még karácsoni dekoráció lehet.

Hihetetlen-zöldben pompáztak a mezők mellettünk.

Megérkeztünk a hágóba és mivel piszok hideg volt és az eső is rákezdett, a helyi étterem (nyitott) konyháján melegedtünk és száradtunk.

Elképesztően büszkék voltunk magunkra. 1850mről indultunk és 2400m-en volt a hágó, mindezt alig egy óra alatt tettük meg! Nem tudtunk hova lenni az örömtől, hogy milyen ügyesen és gyorsan feljöttünk! Levontuk a következtetést, hogy majd a svájci alpok sem lesz rosszabb, illetve, hogy nem azért mentünk eddig olyan nehezen fölfelé, mert nem tudunk, hanem mert megpukkadtunk a melegben. Most tökéletes kerékpározó idő volt: ha megállsz, fázol, ha tekersz, pont jó meleget érzel.

Forró kakaó sajttal volt a jutalom, bizony jól esett felmelegedni a hidegben, hiszen így, hogy megálltunk és izzadtak is voltunk, hamar megéreztük a hideget.

Mivel pont naplementére értünk fel, szállás után is kellett nézni. A következő faluba, Versalle-ba kaptunk ajánlást a hágóban üzemelő étterem tulajdonosától, innen már csak gurulni kellett, hamar odaértünk (lefelé a sz@r is gurul, mint tudjuk). A hoteltulaj büszkén mutatta meg a szobáit, egy kétágyast, illetve egy egyágyast. Ez utóbbi volt olcsóbb, nekünk elég is volt, bár utólag felszisszentünk reggel, mert akkor láttuk meg a kilátást, ami a kétágyas szoba sajátja volt. Persze csak egy kilátásért nem fizetünk többet, de azért az ámulat megvolt.

Bezsúfolódva a kis szobába, a biciklik is mindig velünk alszanak. A sok takaró az ablakon még egy vastag hungarocell lemezt is rejtett – a zaj kiszűrése végett, ugyanis pont az ablak előtt megy el az út, rajta a dübörgő kamionokkal.

A szuper zuhany, ami szikrázott, amikor kinyitottam a csapot. A kábelek belógtak a vízsugárba… Így engedélyt kértünk (és kaptunk) a másik szobában való zuhanyzásra. Jó dolog a zuhany, főleg ha meleg, de nem szívesen kapnék áramcsapást ezért a luxusért.

A vacsorázó és reggelizőhelyünk. Látszik, hogy ezer éve ugyanott van az az asztal a székekkel. :)

Ebben a rengeteg edényben és lábosban főztek, nagyüzemben megy!

A városka egy gerincre épült – balra is szakadék, jobbra is szakadék.

Kilátás az útról

Kiárusítás

Egy chiva busz.

Útközben

Megpróbáltam megtudakolni, hogy mire használják a felvágott abroncsdarabokat, de sajnos a válasz olyan sok idegen szót tartalmazott, hogy nem sokat értettem meg belőle. Annyit igen, hogy egymásra halmozzák és homokkal-kővel megtöltik, így építenek szegélyt az útnak pl. Csak azt nem értem, ehhez minek kell felvágni a kerekeket? Egyben egy kerék nem lenne nagyobb? Mármint így felhasználnak 8-10 darabot, egy egész kerék helyett. De ők tudják, biztos másra kell a kerék közepe.

Útban Santa Barbara felé

Az ominózus baleset fényképen is megörökítve

Hát meredek az út, na. Csórikám meg nem hajtotta fel a hátsó falát a platós autójának, így nem csoda, hogy lecsúszott szinte minden.

Santa Barbarában megálltunk pihenni, Árpi elment mobiltelefon SIM kártya ügyeket intézni (a csomagaktiválás megint nem sikerült, hiába kaptunk konfirmáló smst, hogy előfizettünk egy csomagra, az valahogy mégsem aktiválódott, stb.), én meg vártam rá és ettem a Jet csokikat, majd ebédelni is beültünk egy helyre. A helyiek nagyon kedvesek voltak és sokan körénk gyűltek, egy férfi, aki mágus-varázslóként keresi a kenyerét, még egy üdítőre is meghívott, de nem akartam otthagyni a bicikliket, szóval le kellett mondjam ezt a randit.

A kedves és kíváncsi helyiek

Nagy a meleg, fedni kell a motorbicikliket is, egyrészt a forróság miatt (ne égjen meg a feneke), másrészt mert feltöri a hőség a szivacsot és a könyebb műanyagokat (pl. az autók műszerfalát is).

Az iskolás fiúknak nagyon tetszett a bicikli, nekem meg sikerélmény volt, hogy el tudtam velük beszélgetni.

Fut jópár veterán autó is.

Útközben ünnepeltük meg a 34.000 kilométert is. Ezt most nem csak egy fényképpel, hanem egy jó kis timelapse videóval tettük emlékezetessé. A hangot ne keressétek, nincs neki, inkább kapcsoljátok be a rádiót, vagy tegyetek be valami jó kis számot, miközben nézitek.

:)))

Szép ház az út szélén

Ahol ünnepeltünk, ilyen bogyókat árultak.

Feltörve a piros héjat, a belsejét eszik meg. Mandula ízű volt. A neve “coroso”, hosszas keresgélés után úgy tűnik, ez nem más, mint a bétel vagy areca mag, az, amit Ázsiában is oly előszeretettel rágnak, és amitől piros lesz a szájuk.

.

La Pintada városa

La Pintada városába érkezve gondoltuk kihasználjuk a város nyújtotta előnyöket (netcafé, ATM), és kerestünk egy bankot. Már épp zárva voltak, bár a dolgozók még bent intézték a papírügyeket, de az ATM itt is kívül volt elhelyezve. Bementünk a kis üvegkalitkába, kártya be, pinkód be, összeg be. Trrrrrrr-pénz ki. Hoppá. 200.000 pesoval kevesebb (~80 dollár). És persze blokkot sem adott. Szaladtunk a főbejárathoz, hívjanak szerelőt, adjanak pecsétes nyilatkozatot, csináljanak valamit, hogy lehet ez, hogy 500e-t ütünk be és csak 300e-t kapunk? Vesződés és kérdezősködés után a netcaféba irányítottak minket, hogy nézzük meg a netbankban, mennyit vontak le, lehet, hogy minden rendben, mert hogy az ATM maximum csak 400e pesot ad ki (akkor miért adott csak 300-at és miért nem írt hibaüzenetet az 500-ra). Netcafé: Árpi kizárja magát a netbankból, mert a token száma nem szinkronizál, elcsúszott valami a rendszeben. Skypeon hívja a bankot, vagy 15 percig nem veszi fel senki, majd alig hallja amit mondanak, mert gyenge a fülhallgató és nagy a zaj. Közben meg izgul, mert ha a skype megszakad azonsítás közben, akkor a protokoll szerint csak személyesen (meghatalmazott útján nem!) lehet újraaktiválni a netbankot meg úgy az egészet. Na hát ilyen idegőrlő óráink is vannak. :) Annyira kikészültünk ettől, hogy úgy döntöttünk, itt maradunk éjszakára.

Bánat-burger. Amúgy gyönyörű nem? Szerintem ezt beadom stock-fotónak.

Szálláskeresés után kicsit sétáltunk. Itt ilyen édességeket árulnak az útszéli árusok az itt átutazó turistáknak

Ez meg a vacsora. A sárga szósz ott balra az “salsa de pina” vagyis ananász szósz. Még a hamburgerbe is tesznek ilyen édes szószt, borzasztó… A szomszéd asztalnál (este 9-kor) még a háziját írta az utcai étkezdés gyereke.

Nagy eső jött az éjjel és jól lehűtött mindent. Reménykedtünk, hogy kiesi magát és reggel nem kell esőben elindulni – ez így is lett. Másnap pihenten vágtunk neki a következő szakasznak.

Ezt az útszéli konditermet nézzétek – szeritem a szék az a buszmegálló részét képezi.

Amire kell, arra jó. Még olyan V-alakú tartórúd is van a túlvégén, amire fel lehet tenni a súlyzót.

Ez a vérszomjas ragadozóállat pedig kávézót őrizte.

Pár kilométer után úgy érzeztem, jól esne egy kávé és szóltam Árpinak, hogy álljunk meg a következő lehetséges helyen. Jött is egy “étterem” nevű étkezde, ami nem volt más, mint egy ház, ahol a helyiek laktak, illetve egy asztal, egy terasszal. Odagurultunk és megkérdeztük, van-e kávéjuk? Van, de csak tinto (cukrozott kávé tej nélkül). Jó, kértünk egyet, majd amikor kérdeztük, hogy mennyibe fog kerülni, csak a fejüket rázták, hogy semmibe. Ekkor állt össze a kép, hogy mi egy egykor működő étterem néhai teraszán ülünk, a családdal, akik valaha üzemeltették (csak még nem szedték le a táblát). Vagyis kb olyan volt ez, mintha egy random családhoz bekopogtattunk volna, hogy van-e kávéjuk? Elhajtás helyett megvendégeltek minket és ez nagyon jól esett. A kislánynak ott hagytunk ajándékba egy kis játékot, ami egy chipses zacskóban volt, meg végül a kávéért is fizettünk, mondván, hogy vegyenek a kislánynak rajta valamit. Úgy szeretem az ilyen őszinte vendégszeretetet, amikor tisztán kíváncsiságból és vendégszeretetből vendégül látnak és nem turisták vagyunk akikből pénzt lehet kiszedni. Ázsiában volt sok ilyen, ott vendégeskedtünk nagyon sokszor így (néhol fizetve néhol nem), és ezek mind-mind szép emlékek.

Egy későbbi szálloda és étteremnél vol ilyen kilátó.

Még egy aranymosót (aranyásót?) is láttunk.

.

Várnak a buszra – vagy csak úgy kiültek nézelődni, de ez egy buszmegálló amúgy.

Autómosó. Így hirdetik, hogy spriccelik a vizet. Sok ilyet látni.

Fák…

Útszéli árusok. Eza világon mindehol ilyen. :)

Megálltunk pihenni, csokit enni. Látjátok, hogy gyűjti a kis méhecske a lábára a pollent?

Elszakad a kábel de látunk chiva buszt és lukat beszél a hasunkba az autószerelő

Az egyik fölfelében pedig egyszer csak nem tudtam váltani. Ajjjj, azt hiszem, elszakadt a váltóbowdenem. Először a markolatnál néztük meg (egyszer már ott szakadt el), de a hiba nem ott volt, hanem lent.

Hopsz, volt kábel, nincs kábel. (A fölső menetes csavarféleséget kell nézni – az alsóból fut ki egy szál, a felsőből nem…) A következő képet ne nézze meg se a Rohloff cég, se az, aki hivatalos szakszervízben dolgozik, nehogy szívrohamot kapjon.

És újra kőkorszaki módszerekkel szerelünk: machete, balta, tégla támasztéknak… De működik! :) A helyiek itt is nagyon kedvesek voltak. Kaptunk tőlük minden szerszámot, ami kellett, illetve egy-egy pohár jeges fa-paradicsom levet (tomate de arbol: fán nővő paradicsom, csak iváshoz fogyasztják – később lesz róla fénykép).

Cserébe, hogy szenvedett Árpi egy órát a váltómmal, láthattunk testközelből chiva buszt.

Elölről

Ez mind kézzel festett

:)

Csak egy pillanatra mélázzatok el ezen a képen. És most képzeljétek el, hogyan néz ki egy európai busz vezetőfülkéje. Na? :) Külön felhívnám a figyelmet a váltóra ráhúzott szőrös huzatra, valamint a sofőr felőli burkolatra – és ajtóra. Rózsaszín, zöld, kék; fából kis ajtó, és nincs ablaküveg. (Biztonsági övről meg ne is álmodjunk.)

Aki belül ül, nehezen kászálódhat ki, főleg sok csomaggal. (Csak az egyik oldalt van kijárat.)

Szűz Mária vigyáz ránk.

Még az én európai 180 centimmel is nehéz, a helyi nénikék bácsikák, a maguk 140-150 centi mélységükkel ide hogy másznak fel?

De induljunk tovább – az út szélén fő valakiknek a vacsorája

Alejandria (ejtsd: “alehandria”) mellett kerestünk szállást. Ennek a “rendőrkutyának” a gazdája azt monda, nincs itt semmi féle szálláslehetőség. Na de mi a szabály? Sose kérdezz meg 3-nál kevesebb embert! És ez 3 egymástól teljesen különböző /egymás nem ismerő ember legyen, mert ha egymást hallják, akkor egyformát fognak mondani.

Na végül csak akadt szállás – van “hospedaje”, aféle Zimmer Frei (haha, akkor ő Zimmer Feri).

Na Zimmer Feri majd őrületbe kergetett minket, annyit beszélt. Még a feleségének is mondtam, hogy milyen beszédes a férje, ő pedig csak elnézést kérő szemekkel bólogatott. Ő amúgy helyi autószerelő, a házukban van két szoba, amit kiadnak. Amikor ide irányítottak minket, ővele találkoztunk ugye legelőször. Adtunk neki kis kártyát, amin rajta van a nevünk meg Hungría, meg webcím és hogy nászút a világ körül. Ott van a kis logónk is, 360 fok bringa. De mivel a 360 jó nagy betűkkel van, ez neki egyből szemet szúrt, és valamiért nagyon nagy vehemenciával el kezdte magyarázni, hogy egy év az 365 nap. Mi meg mutogattuk neki, hogy 90+90, az 180 és kétszer az 360. Valahogy valami nagyon félresiklott. Ő nagyon mondani akart valamit, mi meg nagyon fáradtak voltunk és csak nevettünk kínunkban. Ez a Feri az a típusú ember, akit nem lehet otthagyni, valahogy mindig csak mondja, le is ültetett minket és csak beszélt, igazából nagyon mókás szituáció volt. A felét sem értettük annak, amit mond, de lelőni, azt nem lehetett. Komolyan sajnálom azokat, akik autót szereltetni jönnek ide! :D – Árpi biciklijébe pedig egy macska fészkelte be magát.

Ah, megszabadultunk! Ez a szobánk – a beton téglák vannak téglaszínűre festve, nagyon hangulatos… :) ;)

Bicikliztünk 40,44 és 85 kilométereket, történ 2015. március 16-17-18-án.