Bejárat > Ázsia, Vietnam > Hoi An, az ingázó kínai kereskedők kikötője

Hoi An, az ingázó kínai kereskedők kikötője



Hoi An, az ingázó kínai kereskedők kikötője

Hoi An érdekes városka, először is manapság egy nagy turistagettó, az egyik legnagyobb az egész országban, ennyi külföldit ilyen sűrűségben talán sehol máshol nem láttunk Vietnamban. Minket persze ez egyáltalán nem vonzott, de az, ami a sok turistát idevonzotta, az már annál inkább. :) Hoi An-nak ma van egy gyönyörű kis óvárosa, hangulatos utcácskákkal, pagodákkal, és a különböző nemzetségű kínai kereskedők közösségi házaival. Ezekhez csoportos belépő van, tehát megveszel egy jegyet, és azzal bemehetsz mindenhová. Mivel ez a jegy drága volt és egy nagy csomó helyre nem is volt hozzá szükség, mi nem vettük meg, csak sétálgattunk az utcákon, be-be kukucskálva a fizetős helyekre és végigjárva azokat, amelyek ingyenesek voltak. Az óvárosnak egy nagyon szép folyópartja is van, ahol pénzért megmutatják nekünk, hogyan engedik le azt a bizonyos hálót, amit már Dong Hoi óta látunk az utak mentén a vizeken. Na ezt már nem vártuk meg potyára, inkább csak figyeltük az igazi életet a vízen és az utcákon, már amennyire az látható volt a külföldiek hordájától. :)

Hoi An a régi időkben nagy kikötőváros volt, ennek köszönheti a máig is megmaradt gazdag és sokszínű kultúráját. Kína különböző vidékeiről jöttek ide hajón a kereskedők, egyik szezonban az északról dél felé tartó áramlatokkal, majd hónapokkal később, ahogy az áramlatok megfordultak, visszahajóztak Kína felé, de a két hajóút között itt vertek tábort, és ahogy kiépültek a kereskedelmi vonalak, többen végleg itt telepedtek le, ezért van ma annyiféle pagoda és közösségi ház itt a folyó menti utcák környékén. Nagyon híres látnivaló a japán fedett híd („Japanese Covered Bridge”), az óváros keleti csücskében, egy szép kis díszes hidacska.

Persze nem csak a régi korból való épületekről szólt a város, nagyon is élt, jó volt itt is látni a riksásokat, de még az a taxis is megmosolyogtatott, aki a zöld autója mellett ülve, ingben és az autójával megegyező színű nyakkendőben várta az utasait. Egy patika polcán pedig felfedeztünk egy „Plussz” márkájú pezsgőtablettát. :)

Láttunk egy cserepes tetőt, amit benőtt a zöld és láttunk egy lapukkant kis motoros körhintát, amin volt vadászgép, tank és szuperman is, de azt már nem tudtuk eldönteni, ki kit üldöz, és ki melyik oldalhoz tartozik. :) De a kis kerek anyagtetők nagyon aranyosak voltak mindegyik „kocsi” felett.

Egyik este, amikor a kedvenc kis családi éttermünk zárva volt, betévedtünk egy másik helyre, ahol majdnem ugyanolyan olcsón tudtunk enni, mint a törzshelyünkön, és a családfő, a férfi beszélt angolul, elmondta, hogy mennyire szereti a turistákat és hogy mennyire örül nekünk. Büszkén mesélte, hogy ők nem tesznek MSG-t az ételbe, és végre tudtunk egy helyivel beszélgetni néhány jó szót a városban, aki nem csak a pénzünkre ment. Mert azt meg kell jegyeznünk, hogy itt Hoi An-ban a sok turista az árakat is durván feltolta, és míg Da Nangban az általatok az előző bejegyzés egyik videójában is látott sarkon 7000-ért adtak egy szendvicset, addig itt 15 ezer alatt nem voltak hajlandóak sehol adni nekünk. Végül mindig csak az üres kifliket vettük meg és vásároltunk hozzájuk zöld hagymát és patét.

Volt egy barátunk is a városban, az amerikai Axel, aki egy nagy hátizsákkal kóborolt a turistagettó közepén, amikor mi is megérkeztünk. Mivel ő is, és mi is a legolcsóbb szálláslehetőség után kutattunk, egy ideig együtt tettük azt. Végül aztán szétváltunk, de estére megbeszéltünk egy újabb találkozót. Mi visszamentünk az első helyre, amit a városba befelé jövet felfedeztünk. Itt 16 dollár volt egy szoba, de ebben már a svédasztalos reggeli és a kerékpárbérlés is benne volt. Végül, miután megnéztünk rengeteg szállót, emellett döntöttünk, mert bár távol volt a központtól, de a ingyen elvihető bringákkal pár perc alatt beértünk. Sajáttal még hamarabb beértünk volna, de nem akartunk a figyelem központjába kerülni, elég cirkusz van körülöttünk amúgy, amikor rendesen úton vagyunk, ez nem hiányzott még városnézés közben is.

A hosszúra nyújtott svédasztalos reggelikhez a netbook-ot és ez e-könyv olvasót is magunkkal vittük, így gyakorlatilag egész reggel 9-ig lassan, de folyamatosan étkeztünk, míg én írtam és Zita olvasott, ha épp nem valakivel beszélgettünk az asztaloknál. Így egyszer egy francia bringás párossal is találkoztunk, élményeket és tapasztalatokat cseréltünk, mivel ők délről jöttek és északra mentek, mi meg ugye az ellenkező irányba, így sok hasznos infóval szolgálhattunk egymásnak. Itt sok a bringás Vietnamban, főleg a franciák, mert ugye francia gyarmat volt az ország.

Ilyen reggelikkel már csak az esti kifli-paté-hagyma körökre kellett költenünk, így összességében nem sokkal többől jöttünk ki, mintha valami dormitory-ban, vagy a szállók tetőterén található legolcsóbb – és legmelegebb – szobákban szálltunk volna meg. És így még egy nagyon kellemes udvarunk is volt, ahol tele voltak a falak a bennünk rejlő zsenivel, és ki is jött belőlük, vagyis jó volt a hely, tudtam ott alkotni, belém szállt az ihlet a falakból. Ha pedig eltűnni látszott, beugrottam az ajtónk előtt található, apró, hideg vizű medencébe. Ezzel a mutatvánnyal egyedül voltam az egész szállóban, senkinek nem jutott eszébe úszni rajtam kívül. Egyik este egy zenét játszó és így a vevőit magához csalogató motoros mozgó árustól vásároltak valami banánlevélbe csomagolt történetet a szálló alkalmazottai. Mivel ők beszéltek angolul és már régóta kíváncsiak voltunk rá, mi van a banánlevelekbe csomagolva, Zita megkérdezte őket, mire ők nekünk ajándékoztak egy csomagot:

Amikor pedig nem otthon voltunk, akkor az óvárost fedeztük fel, vagy Alex-el csavarogtunk. Sok érdekeset mesélt, beszél kínaiul, most csavargott 3 hónapot Kínában, óriási, sok milliós városokról beszélt, olyan megapoliszokról, amelyekről amúgy nem is hallottunk, miközben egymagukban egy kisebb európai ország lakosságával bírnak. Alexnak még a barátnőjét is Kínából szerezte, önkéntesként tanít egy városban, ott ismerkedtek meg, onnan jött el most Alex erre a kis vietnami kiruccanásra, de a barátnője nem tudott vele jönni, mert nincs útlevele.

Andree, aki gondolt egyet…


Három nap pihenő után egy extra nagyot reggeliztünk a svédasztalnál, majd még délelőtt kicsekkoltunk. Izgatottak voltunk, mert most végre elhagytuk a partmenti Highway 1-et, és erre már nagyon régóta vártunk, ugyanakkor tudtuk, hogy bár a forgalom valószínű kisebb lesz a Central Highland-en át vezető utakon, de a hegyek, a hágók, azok meg fogják nehezíteni az utunkat.

Ehhez azonban előbb még ki kellett keverednünk Hoi An-ból először a H1-re, aztán azon kb. 20km-t megtéve, lekanyarodni a hegyek felé egy másodrendű útra. Mondanom sem kell, alig vártuk ezt a pillanatot, végre megszabadulunk ettől a nyavalyás úttól és a vele járó forgalomtól, amely Hanoi óta dübörög mellettünk. Kifelé a H1-re apró kis utakon hajtottunk, az OpenStreetMap-en találtam levágást, kicsit bátor volt arra menni, de végül bejött: vékony betonsávon hajtottunk rizsföldek között, csatornák mellett, falvakon át. Az út helyenként olyan keskeny volt, hogy autók nem is fértek volna el rajta, csak a miénk volt, bringásoké – és néhány motorkerékpárosé.

A főútra kiérve már nem volt ilyen vidám a történet, azonban történt valami! :) Valaki feltűnt előttünk, helyi bringán tekert, de a csomagtartó pókozott hátizsákjából egyértelműen látszott, hogy nyugati kollégáról van szó. Ezért aztán köszöntünk neki és le is álltunk beszélgetni. Andree 49 éves, otthon saját vállalkozása van, amit most egy két hónapos időszakra szüneteltet, mert az élet rövid, és néha történnie kell valaminek közben. Németországból repült Hanoiba, és az érkezésekor még fogalma sem volt róla, hogy mit akar csinálni. Vett egy olcsó hátizsákot az Aldiban, belehányta néhány holmiját, és felszállt a gépre. Összes technikai felszerelése egy apró kompakt fényképezőgép, amit a lányától kért kölcsön, és egy 99 eurós okostelefon, amin a netet is eléri, mert vett bele fillérekért SIM-kártyát, ami ezt is tudja. Ezen kívül még egy ukulélét, egy mini-gitárt is vett, ez is a bringájára volt pókozva, a hátizsák tetejére. A bringázás pedig csak úgy jött neki, amikor megérkezett Hanoi-ba, még fogalma sem volt arról, hogy mit fog csinálni, de a bringabérlés és az azzal való közlekedést, adta magát a városban, ahogy a Ha Long-öbölben is Cat Ba szigetén. Ezek után annyira megtetszett neki a bringázás, hogy vett egy Asama márkájú alu-vázas helyi biciklit, potom 1.350.000 dongért, vagyis kb. 15 ezer forintért. Ezzel elindult délnek és most itt van, 800km-el a háta mögött! :) Nem semmi… :) Nem cifrázta a dolgokat, nem tervezett és izgult mindent agyon, csak elindult.

Ez nagyon tetszett nekünk, és bár egyszer már elbúcsúztunk tőle az út széli beszélgetést követően, aztán bevártuk az elágazás előtt, mert amúgy is éhesek voltunk. Míg az ebédet ettük, mi egy kólára hívtuk meg, Andree pedig a dinnyéjét ajánlotta fel, és közben elmesélte a balatoni élményeit, hogy a keletnémetek ott találkoztak nyugati barátaikkal, rokonaikkal, és nálunk már akkor is volt pepsi, farmer és nyugati bakelit lemezek a Balatonnál, amikor náluk ilyesmi nem volt fellelhető. Ösztöndíjat viszont kaptak az egyetemen és abból királyként élhettek volna a Balatonnál, de mivel csak korlátozott mennyiséget hozhattak belőle, ezért Andree kénytelen volt kalapozni az utcán, gitározott és így gyűjtött pénzt, hogy legyen még mit ennie és innia. Noha magát a korszakot nem szerette, a Balatonról szép emlékei voltak, és nagyon örült, hogy most két magyarral hozta össze a sors, akik rögtön pepsivel kínálták – ezen nevettünk is sokat, hogy Andree tisztára a Balaton parton érezte magát így miattunk. :)

A pihenő végeztével telefonszámot cseréltünk, majd elbúcsúztunk, hogy talán majd Dalatban még összefutunk. Ő ugyanis még a parton tervezte folytatni, de kb. akkora akart odaérni Dalatba, amikor mi is. Lekanyarodtunk, elindultunk végre befelé a szárazföld felé, rögtön dombos is lett kicsit a táj és gyönyörű helyeken hajtottunk, zöldellő rizsföldek, erdők, dombok és falvak között, kész kis meseország volt. Este egy Tán An nevű faluban találtunk szobát, sajnos jó drágán, 150 dongért, ami nem érte meg mert lepukkant volt, de nem volt választásunk. Épphogy elfoglaltuk a szobánkat, csörgött a mobilunk, Andree volt az, mesélte, hogy meggondolta magát és miután töprengett egy percet a térképe felett, eldöntötte, hogy ő is erre folytatja. Itt volt már a városunk határában és kérdezte, hogy merre járunk. Rögtön elé mentünk, a sarkon találkoztunk össze, ő a szomszéd szobát vette ki, aztán kimentünk vacsorázni egy olcsó útszéli vendéglőbe, ahová az ukuléléjét is elhozta. Olyan rock’n’roll-t levágott, hogy csak pislogtunk, miféle figurával hozott minket össze az út, Zitával még táncra is perdültünk. :)

Categories: Ázsia, Vietnam Tags: , ,
  1. Tihi
    március 13th, 2013 08:39-nél | #1

    Sziasztok! Szeretném látni, hallani a táncos videót! Jó utakat! Tihi

  2. Arpi
    március 14th, 2013 08:31-nél | #2

    @Tihi
    Egyesek nagyon figyelnek a youtube csatornánkra! :) Ha erre gondolsz http://www.youtube.com/watch?v=v0-YzPpuicA ? Igen, ezt elfelejtettem, kimaradt a bejegyzésből, hogy amikor az óvűrosban csavarogtunk, az egyik ingyenes pagoda udvarának melléképületében éppen táncóra volt a kicsiknek – ilyet se látni a turistákkal teli fizetős látnivalóknál :)

  3. Arpi
    március 14th, 2013 08:36-nél | #3

    Bocsánat, valamiért zsibbad a jobb kisujjam, és a hozzá tartozó billentyűket nehezen ütöm le, ezért lett óvűros az óvárosból. Egy kerítésmászáskor történt pár napja, nem tudom, mit csináltam a kezemmel, de semmi külsérelmi nyom nincs rajta, és előtte semmi baja nem volt a kisujjamnak, szóval hirtelen történt. Utoljára akkor volt ilyen, amikor Rolanddal Rómába menet 200+200+150km-t toltunk az első három nap és a kormányon annyit támaszkodtam a kézfejemmel, hogy elnyomtam benne valamit, és utána a bal kis és gyűrűsujjam 1-2 hónapig zsibbadt így. De ez most egy perc alatt történt, és a jobb kezemen… Hogy tudom elmúlasztani, tudja esetleg valaki? :) Előre is köszi!

  4. Zsíros B. Ödön
  5. Arpi
    március 17th, 2013 04:51-nél | #5

    @Zsíros B. Ödön
    Köszi “Ödön”, tényleg ez lesz a bajom, most már egyre jobban zsibbad, az alkarom is, főleg tegnap este kezdte… Ezért mi is jobban utánanéztünk, és azt hiszem, ráhibáztunk:
    http://www.eatonhand.com/hw/hw007.htm – minden tünetem erre utal.
    Zita most keresi a házipatikánkban a B6 vitamint, aztán megyünk, veszünk még az itt írt gyógyszerekből is, és mostantól nyújtott karral gépelek, biciklizek és alszom. :) A flector krém is segíthet talán. :) Drukkoljatok, hogy hamar rendbejöjjek! ;)

  1. Még nincsenek visszakövetések