Archívum

A(z) ‘Mianmar (Burma)’ kategória archívuma

Yangon, a Swedagon Paya, és Mianmar összefoglaló

december 27th, 2012 1 hozzászólás

Yangon, a Swedagon Paya, és Mianmar összefoglaló

Yangonba végre nem hajnali 3-kor, csak 5-kor érkeztünk meg. Persze erre a buszra is azt ígérték, hogy 6-kor érkezik meg, én ezért aztán végül majdnem elkezdtem hőzöngeni a yangoni buszpályaudvaron, hogy nekünk ezt mondták, ezt ígérték, ezért most hagyjanak minket békén aludni tovább, Zitát a dupla ülésen, engem pedig a busz padlóján.

Ez már csak azért is ésszerű lett volna, mert az első busz 6-kor indult, és 6 előtt semelyik taxis nem volt hajlandó minket elvinni 7000 kyat alatt. Ezért aztán megvártuk a buszt, ami fejenként 500 kyat-ért, vagyis nem egész 140 forintért bevitt minket a Sule Paya-hoz.

Itt kerestünk egy olcsó szállót és eldőltünk az ágyon.
Hogy pontosan mikor, melyik nap, mi történt velünk, arra már nem is emlékszem, és talán nem is lényeges.

A helyi teherlift és gépírók az utcán

A lényeg, hogy újra bejártuk kicsit a downtown-t, vagyis a belvárost, de már nem tetszett annyira, mint elsőre. Ahogy a munka lehetősége sem, mármint az IT, hálózatos meló gondolata. Már csak azért sem, mert ezerrel a naptárra voltam rápörögve, ezt fontosabbnak tartottam, mint itt is építeni egy birodalmat, amelynek az elveivel nem értek egyet, és amely munka közben csak részben érzem jól magam, és csak bizonyos napokon tartom értelmes feladatnak és kihívásnak.

Az utcákon azonban még így is találtunk sok érdekes dolgot, amely lekötötte a figyelmünket, és örömmel töltött el minket. Ilyen volt például az a pillanat, amikor rájöttünk, hogy mire valók azok a színes kis kötelek, amelyek az erkélyekről lógnak le, és iratcsíptető van a végükön. Első yangoni napjainkon azt hittük, csak csengő helyett használják ezeket, de nem, az igazi céljuk a „teherlift”. Vagyis az iratcsíptető azért van a végükön, hogy a nejlonzacskót, benne a felküldendő holmikkal rá lehessen fogatni a kötélre, majd fel lehessen húzni azt. Zseniális, és zseniálisan egyszerű, nem is értem, ez elsőre hogy nem esett le egyből nekünk.

Aztán a fűszeres húsfondűt is újracsodáltuk és én most sem tudtam dűlőre jutni vele, hogy bírják a helyiek megenni ezeket a mindenféle – számomra igen gusztustalan – állati belsőségeket. Ezek apró kis pálcikákra vannak felfűzve, ezeket lehet belemártogatni a forró, bugyogó fűszeres löttybe, majd fogyasztani. Már akinek van gusztusa hozzá… :) Nekünk nincs, de azért valahol csodálatos, hogy másoknak meg ehhez van.

Egy másik érdekes dolog, amit megfigyeltünk a postára menet, az a gépírók utcája volt. Egy egész hosszú járdaszakaszt elfoglaltak, mögöttük a falra ki volt akasztva mindenféle hivatalos minta, amit egy kisebb összegért a te nevedre és a te adataiddal legépelnek. Ebben itt még mindig van üzlet, hiszen az embereknek nincsen otthon számítógépe, se nyomtatója, de ha hivatalba kell menni mindenféle levelekkel és kérvényekkel, akkor azt itt előállítják nekik. Még Bangladesben láttam, ahogy egy férfi begépelteti valakivel az önéletrajzát egy nyomtatókkal és számítógépekkel felvértezett kis boltban. Ugyanezen boltban történt, hogy megtanítottam a rohingya menekült Harunt e-mailezni a telefonján. Így tudtam meg tőle azóta, hogy megszűnt a munkahelye. :( Hogy most mihez kezd, menekültként egy országban, ahol nincs állampolgársága, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogyan segíthetnénk rajta hosszútávon. Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Pyin Oo Lwin és a Kandawgyi Garden

december 20th, 2012 8 hozzászólás

A low-budget kálváriáink Pyin Oo Lwin-ben

Pyin Oo Lwin-be egy rövid egynapos kitérőt terveztünk tenni, mielőtt visszatérünk Yangonba, mianmari első és egyben utolsó állomásunkhoz. A Mandalay-tól 2 órányi távolságra lévő városkát a „National Kandawgyi Garden” nevű parkja miatt terveztük meglátogatni, és ezt úgy gondoltuk, hogy előző délután felpattanunk egy pickup-ra Mandalayban, másnap napközben megnézzük a parkot, majd egy este induló busszal leutazunk Yangonba, ahová harmadnap hajnalban érkezünk meg.

A probléma ott kezdődött, hogy az orrunk előtt ment el az utolsó pickup arról a bizonyos sarokról, ahonnan ezek a kis személyszállító teherautók indulnak Pyin Oo Lwin-be. Kétségbe nem estünk, hanem nekiálltunk kérdezősködni, aminek a vége az lett, hogy találtunk egy mikrobuszost, aki hajlandó volt minket elvinni a városba még ezen a napon, ráadásul az árat is sikerült lealkudni nála a pickup-éval majdnem azonos szintre.

Pyin Oo Lwin sok száz méterrel Mandalay felett helyezkedik el a hegyekben, és amíg ide felkapaszkodtunk a mikrobusszal, legalább négy pickup-ot előztünk le. Mivel tudtuk már, milyen pickup-al utazni, így utólag végképp nem bántuk, hogy ebből most kimaradtunk, örültünk, hogy lekéstük a pickup-okat, és így a picit drágább, de sokkal kényelmesebb és gyorsabb megoldást választottunk.

A szállással Pyin Oo Lwin-ben már nem volt ilyen szerencsénk. Körbejártuk az összes szállót a központban, de mindegyik nagyon drága volt, vagy amelyik nem, annak nem volt licence külföldieket fogadni. Itt Mianmarban ugyanis csak azon szállodák fogadhatnak külföldi vendégeket, akiket előtte bevizsgált egy állami szerv és erre engedélyt adott nekik. Itt találkoztunk először olyan szállókkal, amelyeknek nem volt ilyen engedélye. Persze ők lettek volna a legolcsóbbak, de nem voltak hajlandóak elszállásolni minket, amit meg is értek.

Végül visszatértünk abba a szállóba, ahol a legkedvesebben fogadtak minket és itt sikerült kialkudni egy vicces beszélgetés keretében a 15 dolláros árat egy kétágyas szobára, reggelivel – utóbbiért 1-1 dollárt kértek fejenként és ennyit most is megért nekünk. Még azzal is megpróbálkoztunk, hogy Zita felajánlotta, hogy ő majd kitakarít utánunk és erre a szállónak nem lesz gondja, de ez nem hatotta meg őket, ennél lejjebb már nem ment az ár. :)

Reggel egy tetőtéri reggeli után elindultunk, hogy a lehető legolcsóbban eljussunk a tőlünk kb. 5km-re lévő parkba. Én kicsit gyengélkedtem, ezért eszünkbe sem jutott sétálni, pláne, hogy időnk sem volt annyi, a busz este 6:30-kor indult Yangonba, és a szállodásunk azt tanácsolta, hogy 6-ra érjünk oda a buszállomásra. Próbáltunk bringát bérelni, de azt csak egy helyen lehetett, és piszok drágán. A riksások szintén horror áron akartak minket elvinni. Lám, mégsem olyan egyszerű és könnyű a hátizsákos turista élete. Ha most velünk lennének a bringáink, nem is lenne kérdés, hogyan menjünk a parkba. Közben megcsodáltuk a városban üzemelő giccses lovas szekereket, amelyek valahogy nekünk nem tűntek túl autentikusnak, és van egy olyan érzésem, hogy nincs is nagyon közük semmilyen helyi kultúrához, hacsak nem érthetjük bele ebbe a kategóriába a turizmust. :)

Végül a főúttól kicsit távolabb egy motoros taxist sikerült meggyőznünk egy „elsétálásos” trükkel, hogy vigyen el minket 1000 kyat-ért (265 forint, még mindig…) a park bejáratához. Elméletileg nem szabad nekik két utast vinni egy motoron, de emberünk nem akart elesni az üzlettől, ezért ez most nem érdekelte. Nem is volt ebből baj és mi néhány perc alatt megérkeztünk a parkhoz.


Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Mandalay: Chapati-, papucs-, és bringásélmények

december 13th, 2012 1 hozzászólás

A Chapati Corner és a helyi benzinkutas

Mandalay szintén egy volt főváros Mianmarban, ilyen városból van néhány az országban. :) Ide, mint már írtam az előző fejezet végén, pickup-al érkeztünk meg az U Bein hídtól, egy éjszakai buszozás és egy hajnali-reggeli hídlátogatás után. Szóval nem kicsit kivoltunk, mire megérkeztünk a négyzetrácsos utcahálózattal rendelkező belvárosba. Néhány sarkot bolyongtunk, mire megtaláltuk a szállónkat, a Green Garden-t, ahol 12 dollárért maradhattunk. Ezt olcsónak tudtuk be, főleg, hogy lent a recepción volt wifi is. Viszont amikor elindultunk a szobánkhoz, megtudtuk, miért ilyen „olcsó”. Mert a negyedikre kellett felmásznunk egy szűk, meredek lépcsőházban! :) Kétszer is meggondoltuk ezután, hogy mit felejtünk a szobánkban! Ezen az első napon nem sok mindent csináltunk, ugyanis teljesen készen voltunk az utazás és a hajnali hídlátogatás után, ezért csak eldőltünk az ágyunkon. Este, amikor kikászálódtunk, felnéztünk a felettünk lévő emeletre, ami már maga volt a tetőterasz, vagyis a Green Garden, amiről a szállodánk a nevét kapta. Hát se zöld, se kert nem volt ott, csak mindenféle odahányt hulladék, de a kilátás azért nem volt rossz, különösen, hogy most végre „klasszikus” viszonylag felhőmentes naplementénk volt… Óriáskerékkel és égre meredő parabola antennával! Ha most a hídnál lennénk, kezdtem volna bosszankodni, de aztán az eszembe jutott, hogy mennyi szépet láttunk ma reggel (ami egyébként az alvás miatt úgy tűnt, mintha tegnap lett volna), és ha nem akkor lettünk volna ott, akkor lemaradtunk volna a tornázó szerzetesekről és a kacsapásztorról.

Szóval minden jól volt és van így, ahogy, ekkor viszont már majd meg haltunk az éhségtől, ezért lecsámborogtunk a recepcióra és megkérdeztük őket, hogy merre találunk olcsó utcai ételt? A válasz a „chapati corner”, vagyis a csápáti sarok volt. Ez már kezdett gyanús lenni, és ahogy átsétáltunk két blokkal odébb erre a bizonyos sarokra, be is bizonyosodott a gyanúm: nagy örömömre ismét az indiai testvéreinket pillantottuk meg a forró vaslapok mögött. Talán nem meséltem még, de Mianmarban rengeteg az indiai, ezt a területet ugyanis később gyarmatosították az angolok, így gyakorlatilag egy gyarmat gyarmata volt, és mivel kellett a munkaerő a vasútépítésekhez, rengeteg indiai jött és végül költözött át ide. Ez főleg Kalaw-ban volt érezhető, de egyébként valamennyire mindenütt, ahol eddig jártunk az országban. Szóval vannak itt mindenféle népek, ami igazából jó és izgalmas is lehetne, de sokan közülük csak üldözött, menekült státuszban léteznek, (keleten a hánok, nyugaton a rohingyák és még ki tudja, hány ilyen népcsoport, akikről én most nem tudok), és hogy ez miért van így, azt én sosem fogom megérteni.

Na, de mindegy, most ne kanyarodjunk el erről a csápáti sarokról, mert éppen éhesek voltunk. Csirke curry-t rendeltünk rizzsel és sok csápátival! Olyan jót ettünk, amilyet régen nem… Érdekes, hogy Indiában a három hónap végén már annyira nem értékeltük az indiai ételt. Szerettük, de kicsit már untuk. Most viszont egyenesen faltuk és imádtuk! :) De nem csak az étel miatt volt jó ülni ott a sarkon a kis asztal körül a kis székeken, hanem mert az egész helynek volt egy nagyon érdekes és izgalmas miliője. Először is macskák sétálgattak az apró asztalok alatt és között, várva a leeső falatokra. :) Aztán észrevettük, hogy a vendégek hogyan szólítják a személyzetet magukhoz, és ez nálam totál kiverte a biztosítékot, ezen nem tudtam felülkerekedni, annyira vad volt számomra az egész. Mindenki cuppogtatott nekik, mintha két puszit küldenének nekik a levegőbe… :) Kész voltam, akárhányszor bárki is hívta őket körülöttünk. Végül Zita is rázendített a cuppogtatásra, mert kértünk még egy kört az ételből, annyira jó volt enni. Aztán cuppogtatott a számláért is! :) …és a „picnérek” tényleg jöttek… Ide másnap is visszatértünk, és én igazából már egész másnap délután ezt vártam, annyira jó volt itt az utcán lenni és enni. Ugyanitt, mint ahogy azt később sok más utcán is észrevettük, egy kis helyi benzinkút is üzemelt, na nem egy MOL-t kell elképzelni, hanem egy bácsit lungiban egy kis műanyag széken ülve egy szatyor és egy másik szék előtt. Ezen a másik széken van néhány folyadékkal teli 1 literes PET palack, na az az üzemanyag! :) Néha a bácsi hiányzik a hátsó sámliról, akkor biztosan elő lehet hívni valahonnan valamilyen egyezményes jellel, mondjuk egy képzeletbeli Ámor nyilát ki kell lőne felé, ha benzint szeretnél venni, vagy valami ilyesmi… :) Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Az U Bein tíkfa híd – 200 éves hajnali élmények tíkfa cölöpökön

december 10th, 2012 7 hozzászólás

Az U Bein híd és az odajutásunk története

Baganból este nyolckor indult a buszunk és mint azt indulás előtt néhány órával megtudtuk, nem a buszállomáson várt ránk, hanem megállt a szállónk előtt is! :) Micsoda kényelem! Ennek már csak azért is örültünk, mert később aztán leszakadt az eső, így nem kellett azt a 3km-t esőben megtennünk, vagy riskáznunk. A busz tényleg befutott az ígért idő után fél órával, és mi újra robogtunk a légkondicionált őrületben. Ezúttal bőven volt szabad ülés hátul, így mind a ketten bevackoltuk magunkat valahová, és aludtunk néhány órát. Aztán valamikor éjjel 2 környékén bekapcsoltam a GPS-t, hogy megnézzem, merre járunk. Egész közel voltunk már Mandalay-hoz, de mivel úgy terveztük, hogy néhány kilométerrel előbb leszállunk, a főútnak azon a szakaszán, ahonnan alig 2km az U Bein híd, ezért előre szaladtam a sofőrhöz és a másik egy fő személyzethez, és közöltem velük, hogy az U Bein hídnál majd szeretnénk leszállni, mire ők bólogattak.

Az U Bein hídra még Attila hívta fel a figyelmünket először Bangkokban. Ez egy 200 éves tíkfa gyalogoshíd, Mandalaytól 11km-re délre. Amarapuramban. Ez a város egyébként szintén volt az ország fővárosa egy rövid ideig. :) A híd 1,2 kilométer hosszú, 1060 tíkfa cölöpön áll, egy tavat szel ketté, és természetesen mikor máskor, ha nem hajnalban a legszebb, a napfelkeltével és a nap elején kezdődő élettel, vonuló szerzetesekkel. :) Mandalaytól nincs messze, néhány száz kyat-ért már kihoznak a riksások, csakhogy azok hajnalban nem járnak, vagy drágák, este a naplemente meg valószínű teli van turistákkal. Nekünk az eredeti, turistamentes élmény kellett, és az olcsóbb, ezért úgy döntöttünk, ha már úgyis ott robogunk el mellette a busszal, akkor leszállunk néhány kilométerrel a végállomásunk mellett.

Amikor láttam, hogy már csak 1-2 kilométer az elágazás, előrementem megint, hogy megbizonyosodjak róla, biztosan megértette e a buszszemélyzet, amit az előbb kértem nekik. Leintettek, hogy nyugodjak meg, tudják, hogy előttünk van az U Bein híd, értették. Egy perccel később aztán végignéztem a GPS képernyőjén, ahogy lassítás nélkül elszágultunk az elágazás mellett. Nem értettek ezek semmit, az ő képzeletükben az U Bein hídhoz egy turista csak úgy tud eljutni, hogy berobog velük a mandalay-i buszállomásra, és ott riksát, taxit bérel. A bólogatás pedig a szokásos ázsiai dolog, amelybe még mindig képesek vagyunk belefurni: bólogatnak mindenre, még arra is amiből egy büdös szót sem értenek. Vagy ha akár egy dolgot is értenek belőle, akkor még vadabbul bólogatnak, pl. esetünkben valószínű az történt, hogy azért bólogattak, mert tudták, hogy Mandalay az a város, ami közel van az U Bein hídhoz, de az nekik eszükbe se jutott, hogy két hülye azért előbb le akar szállni a buszról, hogy az éjszaka közepén odasétáljon a hídhoz. Valószínű az ő fejükben nincs is olyan térkép, amin látszik, hogy minden alkalommal a hídtól pár kilométerre mennek el a busszal.

Na mindegy, kár ezen bosszankodni újra, csak azért írtam le, mert akkor nagyon felbőszítettek, mert nagyon álmos voltam és direkt kétszer is odamentem hozzájuk, hogy biztos legyek a dolgomben, de ez nem volt elég. Végül nyomatékosan megkértük őket már a táskáinkkal a vállainkon, hogy „Stop-Stop, stop the bus, now!”, és ezt megértették, bár amikor leszálltunk valószínű még mindig nem vágták, hogy miért is. :) Olvass tovább…

Bagan templomai között #2 – Naplementék, napfelkelték, és templomok végeláthatatlan sora

december 5th, 2012 8 hozzászólás

A naptár majré és a lánc nélküli bicikli

Baganban rámtört a naptár majré, és ez elég vacak dolog volt. Ekkor ugyanis már tudtam, hogy azokból a képekből, amelyeket készítünk, a legjobb 5-6 bele fog kerülni a falinaptár decemberi hónapjához. Ez sajnos túlságosan is feszélyezett, görcsösen jó fényképeket akartam készíteni, és görcsösen vártam és kerestem ehhez a jó pillanatokat – nem pedig csak vártam türelmesen, szépen, hogy azok ránk találjanak.

Ennek volt az a következménye, hogy az egész bagani tartózkodásunk alatt minden hajnalban fölkeltünk, és ha szép volt az idő (néha akkor is, amikor nem) kibicikliztünk az egyik nagyobb sztupához, és felmásztunk rá, még mielőtt a nap előbújt volna a horizont alól. Ugyanígy a délutánokon (amikor épp nem szakadt az eső, vagy volt teljesen beborulva az ég) kibringáztunk a templomok közé, és legalább fél órával mielőtt az arany fények várhatóak voltak, felmásztunk valamelyik ezer éves vörös tégla épületre – ahogy sokan mások is. Mindez persze azért nem volt olyan szörnyű elfoglaltság, de gondolom még nem kezdtetek el sajnálni minket! :) Nem is kell! :) A lényeg, és amit akartam mondani, hogy egy kicsit túlzásba vittük ezt a „gyönyörű, felejthetetlen, és egyedi naplementés/felkeltés fényképet szeretnék készíteni Baganról” dolgot.

Ugyanakkor ez valahol tanulságos is volt. Az előző bejegyzésben már írtam, hogy csak az első délután és az este sütött igazán a nap. Na, ez nem teljesen igaz, mert végül az utolsó reggel is sikerült elkapnunk egy egész szép napfelkeltét, igaz, az sem volt „tökéletes”, na de mi az az életben? :) A lényeg az, hogy azon az első délutánon, amikor végignéztünk egy amúgy nem akármilyen naplementét, bennem, ha csalódás nem is, egy kis elégedetlenség volt. Igaz, hogy megállás nélkül fotóztam, de a nap nem úgy tűnt el a horizont mögött, ahogy az a filmekben szokás Olvass tovább…

Bagan templomai között #1 – A Shwezigon és az elefántok

december 3rd, 2012 8 hozzászólás

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk. Olvass tovább…

Nyaung Shwe és Kalaw – Piaci élmények

november 30th, 2012 7 hozzászólás

Magyarok találkozója – A piacon és pickup-on

Nyuang Shwe-ben a tavi túra utáni napon úgy döntöttünk, hogy nem maradunk a városban tovább, mert igazából csak pihenni szeretnénk, és bár szép az a nagy erkély, ahová a szobánk nyílik, és jó ott lenni, de napi 15 dollárt ez nem ér meg. Kalawban a szállás csak napi 6 dollár, és ott úgysem néztünk még szét, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy egy késő délutáni busszal visszamegyünk Kalaw-ba, addig pedig délig kijelentkezünk a szállónkból, de a cuccokat még ott hagyjuk, és a busz indulásáig még biciklit bérlünk és körbenézünk.

Ebből a körbenézésből végül nem lett sok minden, mert elment az idő, mire összerámoltunk, de azért egy kicsit körbenéztünk Nyaung Shwe-ben. Szerettünk volna elmenni egy közeli barlangig, de erre aztán már nem maradt idő, csak a bazárra, ott viszont összefutottunk egy magyar lánnyal, Zsuzsival. Ha jól emlékszem, ők is nászúton vannak a férjével, Tibivel, akivel egyébként ekkor nem tudtunk találkozni, mert se nekik, se nekünk nem volt sok időnk. Így csak Zsuzsival beszélgettünk „5 percig” kb. 20 percen keresztül, ami alatt elmesélte, hogy ők Karácsonytól Karácsonyig utaznak, tehát egy évet. Tavaly Karácsony után indultak, és idén Karácsonyra fognak hazaérni. Ők repülve utaznak, vettek egy világkörüli repülőjegy kombót, és ha jól emlékszem, akkor az utolsó állomás Nepál, ahol az Everest alaptáborba fognak – vagy már másztak fel. Azt kell mondjam, ezt azért jól kitalálták, mi sem lehetne szebb befejezése a földkörüli utazásnak, mint megpillantani a világ legmagasabb hegyét, a 8848m magas Mount Everestet? :) Mi egyébként azért nem ezt a túrát választottuk Nepálban, mert csak repülővel, vagy nagyon hosszú gyalogtúrával lehet megközelíteni, ezért drágább mulatság, mint az Annarpurna. És mert az Annapurnánál épp akkor voltak ott a magyar hegymászók, akik annyi szépet meséltek a körtúráról, hogy végül rábeszéltek minket. Visszatérve Zsuzsira és Tibire, nekik is van blogjuk, és bár szégyellem, hogy még ebbe se volt időm belepillantani, de attól még Nektek megosztom: arkonbokron.blogspot.com. Mindig jó érzés más utazókkal találkozni, ez egyfajta önigazolásnak is jó, meg egyáltalán, jó látni, hogy más is így gondolkodik, nem csak a nagy autó, nagy TV, nagy lakás és a karrier a lényeg mindenkinél, hanem mások is vannak, akik bemerik azt vállalni, hogy bemondják a munkahelyükön a főnöknek, hogy figyi, most egy évig nem láttok, jó? :) Az ilyen színvallásokat videóra kéne venni! :) Kár, hogy én nem tettem anno… :) Bár emlékszem, hogy azzal le is állt a társasjáték a főnökömnél a házibuliban, amikor előálltunk Zitával a történettel, amit most épp írok. :) Olvass tovább…

Csónakkal az Inle-tavon #2 – Ezüstművészet, lótuszvirágból lungi, és az ugró macskák

november 28th, 2012 3 hozzászólás

Az ezüstműveseknél

A piac után visszafelé vettük az irányt, a már ismert úton, amiről aztán letértünk tovább dél felé, és hamarosan megálltunk egy háznál, ahol a fogadtatás már ismerős volt. Itt valami készül, és mindezt megnézhetjük, sőt vásárolhatunk is belőle. Nem, hála az égnek most nem a hosszú nyakú nőknél kötöttünk ki, pedig először nagyon azt hittük, mert ugyanaz a fickó üdvözölt minket, mint aki két nappal ezelőtt a Paudang nőnél. „Ez tartja fogva a hosszú nyakú nőket!” – jegyezte meg Zita, de én csitítottam, hogy ne legyen ilyen rosszhiszemű, valószínűleg mindketten csak alkalmazottak ugyanabban az üzletben.

Valójában most ezüstművesekhez érkeztünk, ahol megnézhettük, hogy hogyan készül a kőzetből az ezüstékszer. Pontosabban a legelső lépést, amikor valami savval kioldják a kőzetből az ezüstöt, azt nem láttuk, de ezután mindent. Egy apró kis tégelyben forró parázs közé tették az ezüstdarabot, amit ezúttal egy hagyományos, gumicsöves, kézzel pumpálós fújóval felizzítottak 800°C fölé, ahol az ezüst folyékonnyá vált, és kiöntötték azt hosszú vájatokba. Így készítik az ezüsrudakat, amit aztán az ékszerkészítő megint megolvaszt, és kedve szerint formál belőle gyűrűt, vagy épp ilyen hajlítható, „úszó” halacskát. Zitának ez a halacska nagyon megtetszett, de sajnos olyan árat kértek érte, hogy végül lemondtunk róla, különben sem akartuk támogatni azt az üzletet, aminek köze van a Paduang nők „fogvatartásához”, akármi is legyen a teljes igazság valahol a rabszolgatartás és a rendesen fizetett, és tartott alkalmazottak között. Mindenesetre az tény, hogy nagyon érdekes volt látni az ezüstékszerek készítését és az ezüst formázását. Épp csak a falon logó Manchester United focihőseit bemutató poszterek rombolták le némileg az amúgy egészen autentikus összképet, de ez nem volt baj, sőt, így tértünk igazán észhez, és éreztük, hogy itt amúgy jó eséllyel nem lenne, vagy legalábbis nem ilyen formában működne ez a mesterség, ha mi turisták nem tartanánk azt fent. Igaz, mi ebből most nem vettük ki aktívan a részünk, senki sem vásárolt közülünk tőlük, és ezért nem is tűntek haragosnak. Valószínűleg megszokták már, hogy kétféle ember tér be hozzájuk: a csóró hátizsákos turista, aki maga szervezte a low-cost utazását, és aki jó eséllyel csak körbenéz, de nem vásárol, és a kicsit eleresztettebb, vásárló kategória, a szervezett utazás kereteiben érkező ipari turisták, akik maximum csak pár hétre utaznak, és materialistábbak, ők az ő embereik, ők azok, akiknek el lehet adni 2-300%-os, vagy ki tudja, mekkora haszonnal a cuccokat. Mondom ezt most minden rosszallás nélkül, mert az ipari turizmus is egyfajta utazás, és az is érdekes, csak az egy teljesen más világ, ott azt kapja az ember, amiért jött, az olyan embereknek való, akiknek kevés idejük, és sok pénzük van. Mi ezzel pont fordítva vagyunk, mi meg mást kapunk: a kalandokat, a kihívásokat, a nagyobb ismeretlent, ami egy fokkal közelebb áll a valósághoz, annak minden gyönyörűségével és nehézségével együtt. Olvass tovább…

Csónakkal az Inle-tavon #1 – A halászok, az úszó kertek és a piac

november 26th, 2012 8 hozzászólás

Csónakot és ötödik utast szerzünk

Miután egy teljes napot végighájpáztunk Nyaung Shwe-ben pusztán pihenéssel, naplóírással és a szállónktól nem túl távoli rövid sétákkal, délután összeverődtünk Johanna-val és Sebastian-al. Ők már jobban benne voltak a tervezgetésben, mint mi, és Sebastian kitalálta, hogy holnap kéne mennünk a tóra, mert akkor jár ott a „Five days market”, ahol nekünk jó lesz. Az öt napos piac nem öt napig tart, hanem öt napos körforgásban ismétlődnek a helyszínei. Ma pl. itt volt Nyaung Shwe-ben, és mi jól elszalasztottuk. Ez a Mianmar már csak ilyen, lemaradunk a telihold köré rendezett fesztiválokról, most meg a piacról. Még jó, hogy az ilyesmi már nem zavar minket, annyira mint kezdetben. Ha annyit utaznánk, mint Heinz Stücke, utána is maradna még mit látni, ezért aztán a magunkfajta utazó hamar feladja a „mindent látni akarok” elvet. Az „igyekszem sokat látni, és amit kapok, azt megélem szépen és örülök neki nagyon” elv sokkal jobb. :)

Szóval Sebastian unszolására, miután benyomta mindenki magába a Shan Noodle-jét, kisétáltunk a főutcára, hogy „véletlenül” betévedjünk az egyik utazási irodába, ahol szerveznek „boat trip”-eket, vagyis hajókázást a tavon. Ez az utazási iroda végül a „Villager Tourist Agency” lett, és eltöltöttünk náluk vagy fél órát. Két nagyon vicces srác volt ekkor az irodában, el nem tudtuk képzelni, mit dumálnak össze és veszekednek állandóan a kérdéseinken. Azt például, hogy a csónakon elfér-e hat ülés, vagy csak öt, kb. tíz körmondatban vitatták meg. Amikor pedig nekiálltam volna kőkeményen alkudozni, oda se figyeltek rám, az egyikük eltűnt, a másikjuk leült és a gitárján elkezdett valami Metallica dalt pengetni. Ők szülik a pénzt, vagy izzadják, esetleg errefelé néha hullik az égből, hogy nem érdekli őket az üzlet? :) A gitárszó hallatán kértük a srácot, hogy holnap jöjjön velünk a hajóra hatodiknak a gitárjával egyetemben, de ő mondta, hogy sajnos már foglalt holnapra, de este összejöhetünk „for a party”. :) Hát, ezek a srácok tényleg készen voltak, végül nevetgélve egyeztünk meg egy 7 órás túrában 15 ezer kyat-ért, vagyis összesen, négyünkre 4000 forintért. Fejenként az mindössze 3750 kyat, vagy még kevesebb, ha beszervezünk egy ötödik, esetleg hatodik embert. A srácok nem voltak százasok, még mielőtt üzletet kötöttünk volna, már nekünk ajándékoztak néhány régi papírpénzt, így szert tettünk 1,5,10 és 20 kyat-os bankjegyekre. Ezeknek rettentő mód örültünk, főleg, hogy így leltük meg őket, nem pedig pénzért vásároltuk valakitől, aki erre szakosodott.

Az estéből nem maradt más hátra, mint keríteni még egy vagy két embert a holnapi tavi túrára. Ehhez elkértem Bas bérelt bringáját, hogy amíg ők hármasban Zitával átsétálnak a Pancake Kingdom nevű étterembe, én addig elkerekezzek a település másik szegletében lévő Remember Inn-re, ahol emlékeink szerint az a kanadai pár lakik, akikkel Kinpunban és tegnap este itt a főutcán is összefutottunk. Ők pont ideálisak lennének harmadik párosnak. Sajnos nem kaptam őket a szállójukban, de amikor a Pancake Kingdom előtt megálltam, odabent pillantottam meg őket, egy asztalnál mosolyogva Zitáékkal. Micsoda véletlen, hogy pont itt vannak, épp őket mentem keresni. Mint kiderült, ők már tegnap voltak a tavon, de van egy francia barátjuk, egy Fáni nevű lány, ő velünk tart, így megvagyunk öten.

Másnap 8-kor találkoztunk a csatorna feletti hídon, ahol már várt ránk a csónakos ember, a csónakban pedig a felesége, aki a hajó orrába ült. Helyet foglaltunk kényelmes székeinkben, melyekhez a háttámlát a mentőmellények szolgáltatták, majd elindultunk. A hosszúkás csónakkal, hogy meg tudjunk fordulni, először át kellett mennünk a híd túloldalára, ahol a csatorna kiszélesedett. Még ki sem értünk a tóra, már sok érdekeset láttunk, például ahogy a miénkhez hasonló csónakokkal hozzák be a „földekről”, vagyis az úszó kertekből a paradicsomot nagy, dugig pakolt kosarakban – csoda, hogy nem süllyed el tőlük a csónak.

A tradicionális inle-tavi halászok

Nekem egy igazán nagy vágyam volt a mai nappal kapcsolatban, mégpedig, hogy tudjak igazán jó, közeli fényképeket készíteni a spéci, tölcsérhálós, lábbal evezős, tradicionális halászokról. Sajnos ez ügyben tegnap este az utazási irodás mókamesterek már lelomboztak, azt mondták, kicsi az esély, hogy fogunk velük egyáltalán találkozni.

Ennek ellenére egy nagyon kellemes csalódásként már rögtön a tó bejáratánál, vagyis a csatorna torkolatánál több csónakkal fogadtak minket, írom a fogadást szánt szándékkal, mivel ők valóban a mi kedvünkért időztek ott, ez abban is megmutatkozott, hogy rögvest a csónakunk közvetlen közelében találtuk őket. Héhéé, ennyire azért nem gondoltam közelről azt a fényképet, nem férsz bele a képbe a csónakoddal, a háttérben pedig ott egy másik turistákkal teli csónak, ez így nem eredeti, nem jó! :) De ez még hagyján volt, ahogy mutogatta, hogy milyen halat fogott (gondolom jó pénzért el akarta adni nekünk – de mit kezdünk egész nap a tavon egy hallal, csak ránk büdösödik…), szinte már súrolta egymást a két csónak, és ahogy az ö csónakjának az oldalának csapódtak a hullámok, azok egyenest a mi csónakunkban kötöttek ki, konkrétan rajtam és a táskámon. Szóval a várva várt halászok végül okoztak egy kis meglepetést, persze ezért az első vizes élményt leszámítva nem haragudtunk rájuk. :) Olvass tovább…

Kalaw – Inle-tó gyalogtúra #3 – Mon Szán mesél

november 23rd, 2012 9 hozzászólás

Mon Szán története

Harmadik nap a túrán valóban nem a sárban kezdtünk, de erre még előbb várnunk kellett, több csoporttal együtt néztük a reggeli után a kolostor tornácáról, ahogyan odakint szakad az eső. Amikor kicsit alábbhagyott, Mon Szán intett nekünk, hogy induljunk, mert különben megint túl késő lesz. Zita a szandálját még tegnap megszerelte, a Golden Rock-hoz kapott nyakba akasztható belépő madzagját fűzte be cipőfűzőnek. Így végül ő maradt a szandáljában, én pedig a futócipőmben.

Mivel a kolostortól, ahol aludtunk, egy széles, száraz, murvás úton indultunk el, végre volt lehetőségünk újra beszélgetni, nem csak libasorban haladtunk egymás mögött az esőben. Mon Szánt kezdtük kérdezni az életéről, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Amit most leírok, azt nem csak ez alkalommal, hanem a három nap lefolyása alatt több részletben mesélte el, csak én nem akartam annyit csapongani írás közben, ezért most egyben írom le.

Mon Szán 46 éves, két fiú és két leánygyermek édesapja, de a feleségével elváltak, és ő most csak a 7 és 10 éves leánygyermekének viseli gondját. Vagyis egész pontosan az unokatestvére családjánál laknak a lányok, ő van, hogy egy hónapban csak egyszer látogat haza, mert mindenfelé dolgozik. Amikor nem túrát vezet, akkor krumpliszsákokat hord a termelőktől a vasútállomásig. Ezzel egy nap 300 kyat-ot (80 forint) tud keresni. Régen el tudott cipelni 40 kiló krumplit is, de amióta egy súlyos bambuszág cipelése közben eltört a bal válla, már csak 30kg megy. A vállát megmutatta, valóban furcsán áll a vállcsontja a bal oldalt, van benne egy hullám, mintha két válla lenne egymás mellett. De az élet csak a vállát törte el Mon Szán-nak, a kedvét nem. Olvass tovább…