Archívum

A(z) ‘Indonézia’ kategória archívuma

Kelet-Jávai kerékpáros élményeink

december 20th, 2013 Nincsenek hozzászólások

Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki heteket lógott a suliból, és most visszatér. Lemaradtam az anyaggal rendesen, innen nehéz lesz behozni magamat. De most már ez van, nézzük hát az élményeinket onnan, ahonnan néhány héttel ezelőtt abbahagytuk. Rég volt, de azért a fényképek kiválogatásával (ami számottevő része a bejegyzés készítésnek) rengeteg szép élmény és emlék a felszínre tört, amelyeket még mindig bőven érdemes most is leírnom.

A Bromo és a Penanjakan csúcs meghódítása után másnap reggel gyorsan el tudtunk indulni, hiszen már előző este kényszerből át kellett pakolnunk magunkat egy másik szálloda másik szobájába, így a cuccaink már nagyjából egyben voltak. Induláskor még fényképezkedtünk egy utolsót egy Bromo-s kresztáblával, majd elindultunk a több mint 2000 méteres ereszkedést ígérő downhillre.

Esti horgászműszak az erőműben

Lefelé a tegnapi gyalogos ereszkedésünkből már ismert gyönyörű zöld, felhős, meredek táj vett körül minket. Néhány falun is átsuhantunk és az egyik végén egy nagyon érdekes, patinás faépület állt. Itt mi is megálltunk, hogy jobban szemügyre vegyük a díszes, oszlopos házat és a környékét. Ekkor fényderült az épület funkciójára is, mert egy mikrobusz állt meg előtte, amire nyugati turisták pakolták fel a hátizsákjaikat, majd beszálltak és elviharzottak. Ők az épületben üzemelő szálloda vendégei voltak.

Egy-két hajtűkanyaros, saját magunk alá fordulunk kanyargás után még néhány falu következett, majd egy elágazás, ahol mi jobbra húztunk a főúttal együtt. Innen már csak lankásabb volt a terep és ezzel együtt az út is egyenesebb, de ekkor történt valami, ami az ilyen nagy ereszkedésekkor benne van a pakliban. Elszállt az egyik fékpofám, vagyis ahogy azt már számtalanszor tette, addig kopott a felülete, amíg a kis rugót be nem kapta a féktárcsa és én meg nem álltam a kerék felől jövő éles kattogás hallatára. A szerelést egy kedves család udvarának a kapujában hajtottuk végre – az egész nem vett 15 percnél több időt igénybe.

Probolinggo-ban, ahogy leértünk a Jáva szigetének északi partján húzódó 1-es főútra, rögvest megálltunk ebédelni. Elvégre 2000 méter szintet leadni nem kevés munka, nem igaz? Végig szorítani azokat a fékkarokat… :) Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Bromo #4 – Napfelkelte a Penanjakanról

november 18th, 2013 3 hozzászólás

Séta a sötét ég alatt

Valamikor éjjel kettő környékén keltünk, gyorsan öltöztünk és szedelődzködtünk, hogy Cemero Lawangból felsétáljunk a napfelkeltét megnézni a 2770 méter magas Penanjakan csúcs környékén lévő kilátóhelyről. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk és bizony mire ideáig feljöttünk a biciklikkel, bőven meg is szenvedtünk érte. Ez a kis séta néhány száz méteres szintemelkedéssel (Cemero Lawang valahol 2200 méter környékén van) igazából már csak egy szép jutalomséta volt. Igaz, ezt Zita kezdetben nem így vélte, ő nagyon tartott a mászástól, tudjátok, hogy ő nem kedveli a fölfelé menetelt. :) Persze ez most nem volt vészes, bőven hagytunk rá időt, így nem kellett különösebben rohannunk, élveztük a túrát, ami kezdetben a csillagok alatt ment, amíg be nem kúsztak fölénk a felhők. Az éjszaka közepén sétálni fölfelé egy vulkán peremére, egy olyan helyre, ahová már idáig sem volt akármilyen utunk, és ahonnan előreláthatólag gyönyörű lesz a kilátás… Ez nem volt akármilyen érzés, pláne, hogy ez az egész hely, mikor elindultunk otthonról, még a képzeletünkben sem létezett. A Bromo vulkánról azelőtt nem is hallottunk, bennünk ez, mint cél már csak útközben született meg, és milyen jól tette, mert nagyon élveztük, hogy itt vagyunk és éreztük, hogy megint nagyon speciális napokat élünk. Ez izgalmas is volt egyben.

Ebben az éjszakai hangulatban sétáltunk ki a faluból, kezdetben egy aszfaltozott úton, ami aztán hamar csak egy földútban folytatódott. Házak és valamiféle földek között kanyarogtunk a sötétben, aztán megérkeztünk a meredek hegyoldal széléhez, és innen már csak egy szerpentin vezetett fölfelé, néhány száz méterenként éles hajtűkanyarokkal. Itt egy zajos indonéz csoportot értünk utol, aggódtunk, hogy elrontják a hangulatunkat a zajos együgyűségükkel, de hála az égnek, el voltak foglalva magukkal és gyorsan le is maradtak tőlünk. Két-három kanyar múlva már a hangjukat sem hallottuk odalentről. Ahol a széles út egy ösvénnyé vált, ott egy kicsit elkavarodtunk és úgy kellett pár percig keresnünk a bokrok között megbújó folytatást a fejlámpákkal, Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Bromo #3 – Ég és Föld; felhők és vulkánok között

október 30th, 2013 7 hozzászólás

A száz méteres árnyékú ember

Ngadasban korán keltünk, megtaláltuk a „villanykapcsolót” és még áram is volt, így viszonylag gyorsan ki tudtunk kecmeregni az apró szobánkból és a reggeli után én kinéztem az utcára is, ahol most más irányból érkeztek a fények, mint ahonnan előző este eltűntek. A nap épp akkor bukott át a vulkán peremén, amikor kint voltam az utcán, ezért rögtön elkezdtem játszani a százméteres árnyékommal, amihez aztán persze Zitát is kihívtam és akkor már együtt játszottunk.

Mindeközben a falu is ébredezett és már zajlott az élet, jártak a kis utcán. Itt egy másodperc hiányzott csak ahhoz, hogy le tudjam fényképezni az egyik képen látható, lefelé sétáló nőt abban a pillanatban, amikor a hátán lévő tarka anyagdarabot éppen kitárt karokkal kifeszíti teljes széltében, hogy megigazítsa magán. Erről sajnos lemaradtam, de azért így sem lett rossz a kép, és főleg nem bosszankodtam ezen sokat, hiszen ez a reggel amúgy nagyon csodás volt. Fények terítették be a kis falut és igaz ugyan hogy a hegy miatt éppen csak most kezdett el sütni ránk a Nap, de ekkor már rögtön meleget is adott, hiszen a horizont nem éppen lapos volt kelet felé, tehát a Nap hiába most kelt fel, már magasan járt. Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Bromo #1 – Ilyen vulkán csak a mesében van – meg a szemünk előtt!

október 22nd, 2013 3 hozzászólás

Fikrinél Malangban

Malang Jáva egyik legnagyobb egyetemi városa, rengeteg tanulóval. Fikri és a barátai is így kerültek ide, egy kisebb lakást bérelnek a külvárosban, miközben mindannyian más városból valók és csak egyetemre járnak ide. Fikri még viszonylag új volt a Couchsurfingen, mikor nála jártunk, kezdetben kicsit félénk, vagy zárkózott volt velünk, de aztán szépen lassan megnyilt és így egyre többet és egyre közvetlenebbül beszélgettünk vele. Látnotok kellett volna a szobáját, tele volt a világ, de főleg Délkelet-Ázsia leggyönyörűbb helyeinek posztereivel, képeslapjaival és persze egy nagy térkép is volt a falon, Fikri pedig nagy szenvedéllyel mutatott videókat Indonézia más részeiről, na és persze a Bromóról is, amivel nem kicsit felcsigázott minket. :) Ez a gyerek egyszer világgá fog menni, az is biztos!

Délelőtt elmentem vele a központba, megkerestünk egy utazási irodát, vagyis a központi turista információt, ahol arról érdeklődtünk, hogy fel tudják-e nekünk vinni a csomagjainkat a hegyre. Merthogy ez egy kemény hegymenetnek tűnt, hosszú, meredek fölfelével, és nem akartam hogy túlságosan megszenvedjünk vele. A számításaim sajnos nem jöttek be, az út amit kinéztem felmenetelre, illetve a vulkán keresztezésére, a mi oldalunkon nem járható végig még négykerék-meghajtású terepjáróval sem, tehát abszolút nem járnak rajta menetrendszerinti járatok, de még szervezett dzsipes túrák sem. Persze azért járható az út, próbáltak felvidítani, hisz ők már többször felmentek ezen az oldalon motorral. A dzsipes túrák hajnalban indulnak és csak a Penanjakan-csúcsra mennek, de egy másik, északnyugati-úton, amit biciklivel nem lenne olyan jó követni, mert egyrészt arrafelé több a szintemelkedés is, másrészt azzal kihagynánk a vulkán kráterén való átkelést. Harmadrészt sok pénzt kértek volna csak a csomagok felviteléért is. Ekkor ezt a lehetőséget elengedtem, és úgy gondoltam, jó lesz nekünk a csomagokkal is, majd csak felmegyünk valahogy, elvégre nem olyan magas a perem, csak 2300 méter, és az egész menet nincs több, mint 50km. Az útvonal szintmetszete meg pont úgy néz ki, mint az óvodás rajzaim egy vulkán oldaláról. :) Mi lesz itt velünk? :)

Ezen a napon még csak az lett, hogy Fikri-vel elmentünk elemeket venni. Félreérthetően olcsón adták Malang egyetlen komoly fotósboltjában a Sanyo Eneloop AA-s aksikat, amelyeket azért választottam ki, mert némi guglizás után azt derült ki róluk, hogy ezek a legtutibb, legerősebb tölthető aksik jelenleg a piacon. Százezer rúpia, vagyis 2300 forint volt négy darab ilyen aksi. Megvettem őket, és később kiderült róluk, hogy eredetiek. A kis Canon Powershot A720IS ősrégi kameránk, amely a régi elemeinkkel, ha éppen nincsenek csutkára feltöltve, néha már nem is hajlandó bekapcsolni, egy pár Sanyo Eneloop-al 2600 képet készített néhány óra alatt, igaz LCD és vaku nélkül, de ez akkor is nagyon szép szám szerintem. És hogy miért fontos ez és mire kellettek ezek az elemek? Olvass tovább…

Categories: Ázsia, Indonézia Tags: , , ,

Solotól Malangig – 300 kilométer a jávai őrületben, a Helló Misztertől a fürdőszobai halig

október 18th, 2013 5 hozzászólás

Első Nap – Hello Mister!!!

Ma már a második bejegyzés megírásába kezdek bele, ilyen is rég volt. Ennek örülni kell, úgyhogy boldogan és mosolyogva írok. És bevallom őszintén, az emlékek előhívására először kiválogattam a legjobb képek közül a legeslegjobbakat és a térképes útvonalunkra is újra ránéztem. Bizony, most leírni már nem ugyanaz, mintha akkor tettem volna, de még mindig jobb annál, mintha még négy hónappal később tenném, vagy esetleg soha.

Szóval búcsúzzunk el Endrang-tól és az apukájától, és csapjunk a bicikliriksások közé! :) Egyet mindjárt le is szorít az útról ez a fekete-fehér busz – ha ilyesmi otthon történne, abból szinte egész biztos, hogy hangos anyázás kerekedne. Itt: semmi! A riksás lefékez, megáll, és vár. A buszon többen vannak, neki csak egy utasa van. Más világ ez és ezt főleg akkor látjuk meg, amikor kijjebb érünk a városból. Hatalmas mezők közé kerülünk, emberek integetnek ránk a derékig érő mesezöld rizsföldekről, amiben szana-szét apró, tetős pihenő vagy tároló helyek állnak, a háttérben gyönyörű hegyek… Ekkor kezdtünk el ugye először igazán biciklizni Jáván, ha a Yogya – Solo szakaszt nem számoljuk, és hát csak úgy ámultunk.

A forgalomban pozitívan csalódtunk, nem volt akkora és olyan szörnyű, mint ahogyan azt vártuk azok után, hogy olvastuk, hogy Jáva a maga 138 millió fős lakosságával a legsűrűbben lakott terület egész Indonéziában. Járművek ugyan voltak, és hangosak és büdösek is voltak, ahogy ez Ázsiában jószokásuk, de nem jöttek olyan sűrűen, hogy attól ne tudjuk élvezni a tájat és a bringázást, és ez nagyon felüdülő érzés volt. Beszélek most persze a városoktól távolabbi szakaszokról, a városokban más a helyzet, de azért ott sem volt semmi, ami mondjuk Dhakához fogható. :)

Ekkor, ezen a napon találkoztunk először a „Hello Mister”-el is, de ekkor még minket sem zavart igazán, pont ahogy azt a Szumátrát és Jávát megjárt crazyguyonabike-on blogot író utazót sem, aki később azt írta, majd meg őrült, amikor már sokadik napja kellett ezt hallgatnia és végül este még a sátrába is benyitottak és behellómisztereztek neki.

Szóval vártuk már, hogy jön majd a Hello Mister mindig és mindenkitől, de első nap még csak egy párat kaptunk és nekik nagy örömmel integettünk és kiabáltunk vissza egy az övékéhez hasonló hangsúlyban kiejtett „Hello Mister”-t. Ez itt az egész országban ismert, univerzális köszöntési forma a helyiek részéről az idegen, külföldi utazó felé. Hogy honnan vették és hogyan terjedt el pont ez az egész országban, máig nem tudjuk, pedig sokukat megkérdeztük, elhihetitek. :) És hogy miért univerzális? Hát azért kérem, mert fogalmuk sincs, mit jelent. A „Hello”-ról talán még van sejtésük, de a „Mister”-ről egész biztosan nincs, mert bizony Zitának is így köszöntek nem egyszer, nem kétszer, még akkor is, ha én a közelben sem jártam. :) Olvass tovább…

Solo (Surakarta) Endranggal, avagy Carfree Sunday Morning Reloaded

október 17th, 2013 5 hozzászólás

Kicsit elfáradtunk…

Most ez a bekezdés még nem arról szól, hogy hogyan volt tovább… Hanem egy kicsit arról, hogy hogyan is vagyunk mostanság. Egy kicsit elfáradtunk, belátjuk. Jobb későn, mint túl későn! :) Szóval már nincs meg az a lendület, és ezt Ti főleg a blogbejegyzések sűrűségén, vagyis ritkaságán észlelhetitek, legalábbis azok, akik a blogroll végén járnak az olvasásban és napról napra várják az új bejegyzéseket. Sajnos a legtöbb hétköznap hiába, és ez higgyétek el, engem zavar a legjobban! :) Most már lassan 4 hónapos a lemaradás, ami nagyon durva, be kell valljuk. De, mint annyi minden más is, „ez van”. :) Nem vagyok ezen elkeseredve, azon már túl vagyok.

Az elmúlt napokban sok mindenen gondolkodtunk, beszélgettünk Zitával. Arra jutottunk, hogy ha lement remélhetőleg mindkét naptár project (a magyarról nagyon hamar láthattok friss anyagokat! ;) ) azaz valahogy december elején, amikor már Új-Zélandon leszünk, az északi szigeten (már megvan véve a repjegy, Melbourne-ből repülünk Aucklandbe november 21-én) elbújunk a világ elől legalább egy hónapra. Én ontani fogom magamból a cikkeket és a blogbejegyzéseket, és egy hónapig ki se mozdulunk, hanem unalmas, úgymond semmittevő életet fogunk élni (vagy legalábbis egy kutya szemszögéből biztos az lesz, de én közben gondolatban újra át fogok utazni Indonézián, Kelet-Timoron és Ausztrálián), miközben nagyon nagyot és hosszan fogunk pihenni, mert úgy érezzük, ez már nagyon ránk férne.

Mert ugyan még mindig rá tudunk csodálkozni a világ végtelen sok csodájára és nagyon szép napokat töltünk el az úton, de azt érezzük, hogy már egyre nehezebb. Már én is megkérdezem magamtól, amit annyian olyan sokszor, hogy hogy bírtam annyi naplót és cikket írni ennyi sok élmény, kaland és bringázás után? Már nem megy úgy, mint az elején, nincs meg az az óriási lentület, már 2 éve, 4 hónapja és 2 napja úton vagyunk, elfáradtunk. Fizikailag és mentálisan is odavagyunk, sokszor nagyon elfáradunk a nap végére és sokszor nagyon megszenvedjük a fölfeléket, annyira, amennyire azelőtt csak ritkábban volt példa. Kell már egy hosszabb pihenő, nem elég egy hét mint ahogy szoktuk, mert azt észre se vesszük, a helyi barátainkkal megyünk erre, megyünk arra, vendégségek, látnivalók (Félre ne értsétek, ez mind nagyon jó és örülünk nekik és ez is az utazásunk szerves és örömteli része amiért mind-mind nagyon hálásak vagyunk és ezúton is köszönjük!), stb-stb. és már el is ment a hét és nem sikerült se naplót írni, se cikkeket, se a bringákat rendbe tenni, na és persze igazán kipihenni magunkat se sikerült, de máris újra úton vagyunk. Ez így hosszútávon nem megy, ebbe felőrlődünk. Szóval kell egy hosszabb pihenő, amikor „sehol vagyunk”, ahol semmit nem kell megnézni, semmit nem kell és ideális esetben nem is lehet semmit csinálni. Semmire vágyunk, nem volt belőle elég a sivatagban. :) Üresség kell, olyan napok kellenek, amit az útinaplóban egy mondatban el tudok intézni vagy esetleg meg sem kell említenem őket.

Ha sikerült megfelelően kiüresednünk és nekem is kiírni magamból azt a temérdek élményt, ami még nincs leírva és ami egyébként mind mennyiségében és mind minőségében is nagyon sok és izgalmas az addigi utunkhoz mérten is, akkor… Akkor még nem tudjuk, hogyan tovább, de nyilvánvalóan Új-Zéland déli szigete és aztán Dél-Amerika abszolút benne van a tervben, a többiről egyelőre nem merek bővebben nyilatkozni, mert hiszen a naptárprojectektől is függ, hogy mikor és hogyan indulunk tovább. De a lényeg tömören annyi, hogy lehet, hogy 3-6 hónapra is letelepedünk, nem csak egyre… Ezt majd meglátjuk akkor, attól függ mennyire fog viszketni már a talpunk a továbbinduláshoz és mennyire lesz tele hozzá a tarisznyánk. :) Ami még biztos, hogy kb. két év múlva ilyenkor már szeretnénk otthon lenni.

Na, most pedig nézzük, hogyan volt a tovább Yogyakartából! :)

Zita kígyót fog – A soto és a helyi KFC

Ahogy kikanyarodtunk a kis útra a yogyai vendéglátóinktól, rögtön megálltunk, mert egy gyönyörű mecset mellett vitt ez az út, amit nem bírtam nem lefényképezni. :)

Miközben fényképeztem, ismerős bringás érkezett meg mellénk. Raditya-val futottunk össze, most tekert haza a családjához, akikhez azon nyomban meg is hívott minket. Ezen először vaciláltunk kicsit, mert már így is nagyon késő volt, már a délutánban jártunk ekkor, mert persze az indulás nem sikerül most sem túl sportosra. De Raditya megnyugtatott, hogy ő kivezet majd minket vissza a főútra, egészen Prambanan mellé, ahonnan már csak egyenesen kell majd tovább bringáznunk Solo felé.

A családja egy apró kis utcában lakik, egy apró kis házban, vagyis azt nem tudjuk, a ház mekkora, de az utcafrontja és a legelső helyiség, egy nappaliféle kis asztalos szoba, az apró volt – és lakályos. Itt finom kávét kaptunk és megismerkedtünk Raditya húgával és az apukájukkal. Persze az öreg nem sok angolt beszélt, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy ne mulasson jól a furcsa alakú biciklijeinken és azon, hogy én mennyire irtózom, Zita pedig mennyire odavan attól az apró kicsi kígyótól, amit Raditya húga tart otthon mint háziállatot. Zita nagy örömmel vette a kezébe a pici állatot és nézegette, ahogy sziszegve üldögél és néha tekergőzik a kézfején. És még mielőtt most rögtön frászt kapnának a szüleink, azt is elárulom, hogy a kígyó természetesen nem volt mérges és még ahhoz is pici volt, hogy a harapásával bármi bajt okozzon, igaz, ehhez nagyon úgy tűnt, indíttatása sincs egyáltalán. Egy pici, nyugodt, békés állatka volt, aminek a társaságát Zita nagyon élvezte. :)

Raditya az otthonuktól, ahogy ígérte, még tovább kísért minket a kerékpárján, kis utakon kanyarogtunk szétszórt települések és rizsföldek között a Merapi déli lába alatt. Annyira tetszett az egész, hogy egy videót is indítottam, ami alatt aztán elgurultunk valami nagyon fura szerkezet mellett Olvass tovább…

Yogyakarta #2 – Prambanan, Borobudur és más bolondságok

október 2nd, 2013 1 hozzászólás

Két éve…

Yogyakarta központjából, egy attól kb. 10km-re lévő csendes kis zöldövezetben lévő lakóparkba költöztünk ki egy fiatal házaspárhoz, Adighoz és Grace-hez. Ez a nap 2013. június 11-e volt, ami azt jelentette, hogy két évvel ezelőtt pontosan ezen a napon indultunk el hazulról. Ebbe elég durva volt belegondolni, mert nagyon gyorsan elrepült ez a két év, de mégis, amikor arra gondolunk, hogy „két év…” akkor azért ráeszmélünk, hogy az sok idő. Ha viszont arra gondolunk, hogy mennyi minden történt ezalatt a két év alatt és mennyi sok helyen jártunk, akkor mindjárt nem olyan sok. Megünnepelendő ezt a kis pillanatot, készítettünk a ház előtt Adit-al egy közös fotót és azt feltöltöttük a FB-ra, mellérakva az indulásunkkor, a családunkkal készített fényképet.

Prambanan szoknyában

Ezután gyors zuhanyzás következett, majd lepakoltuk a bringákat és csupasz paripákon elindultunk Prambanan felé, amely még újabb 15km-re volt tőlünk keleti irányban, a főút mentén. Gyorsan haladtunk az üres bicikliken és észre se vettük, hogy közben megmásztunk egy kisebb dombot. Prambanan egy kisebb vagyonba került, de cserébe a parkolóban őrizték a biciklijeinket és a külön külföldiek számára épített bejáratnál, a külön külföldiek számára rohadt drága jegy mellé kipihenhettük a rövid út fáradalmait a légkondis helyiségben, miközben ingyen kávékat toltunk magunkba. Ha már lehúznak minket a helyi ár többszörösére, legalább adják meg a módját. :) Nekünk már itt a bejáratnál a derekunkra kötöttek egy, amúgy igen pofás, szép mintás fekete-fehér szarongot. Az indonézek ezt csak később kapták meg, némi séta után a romok felé. A szarong egy tradicionális „szoknya”, amit nemtől függetlenül itt mindenki hord Indonéziában. Olyan ez, mint a lungi Bangladesben vagy Burmában nincs egyben az egész, hanem csak egy nagy lepedő, ami itt viszont nagyon finom, lágy érintésű anyagból van. És hogy tiszteletben tartsuk a helyet, ezért az ilyet nekünk is hordani kell Prambanan romjai között.

Prambanan egy ősi hindu templomegyüttes, amit az útikönyvek Bagan-al és Angkor Wat-al említenek egy szinten, de ha ezeken a helyeken már jártunk és ezt elhisszük, akkor csalódni fogunk. :) Ha úgy kéne sorra venni ezt a három amúgy külön-külön is nagyon csodás helyet, úgy, hogy kezdjük a legkevésbe fantasztikussal és aztán haladjunk az egyre monumentálisabbak felé, akkor itt Prambananban kezdenénk, aztán jönne Olvass tovább…

Yogyakarta #1 – A Gangon és a Kratonban

szeptember 20th, 2013 1 hozzászólás

A Gang és a haverok

Ahogy kigurultunk a vasútállomásról Yogyakartában, megcsörrent a telefonom. Bagus, Andi és Raditya már vártak ránk, ők három bringás, akikkel Warmshower-ön keresztül vettük fel a kapcsolatot. Szállást ugyan nem tudtak biztosítani nekünk, de már az önmagában nagyszerű volt, hogy elénk jöttek és úgy érkeztünk meg egy új városba, hogy rögtön volt három barátunk. Átgurultunk velük a másik vasútállomáshoz, amelynek déli oldalában több szállodát is jelölt a GPS-em és a Lonely Planet kis térképe. Ezek a szállók persze mind drágák voltak, de egy kis kóválygás és kérdezősködés után beírányítottak minket a „Gang 2”-be, ami nem más, mint egy kis sikátorszerű utca, vagyis inkább utcák hálózata.

Ezek az utcácskák tele voltak Losmen-ekkel, vagyis apró családi szállókkal. Végül mi is egy ilyenben szálltunk meg 70 ezer rúpiáért, vagyis kb. 1600 forintért. Egy utcára nyíló kis családi ház egyik hátsó szobáját kaptuk meg, az ágy és a táskák között már csak annyi helyünk maradt benne, hogy hátra tudjunk sétálni az egyszerű fürdőszobánkba. Ez persze most tökéletes volt nekünk, örültünk hogy van helyünk és hogy nem kellett érte 150 ezret fizetnünk. Máshol mindenütt ennyit vagy még többet kértek. Ezen az estén bár nagyon fáradtak voltunk, még nem tértünk egyből nyugovóra, csak bepakoltuk a bringákat és a táskákat a házba, majd miután a barátaink is lelakatolták az övéiket a szállónk előtt, gyalog indultunk el, hogy vacsora után nézzünk. Ehhez már elég késő volt, de miután körbejártunk egy háztömböt, azért még találtunk egy kis utcai warungot, itt kértünk teát és valamilyen rizses, zöldséges, fűszeres ételt tempével, ami nem más, mint szójabab pogácsa. Kicsit semleges, érdekes íze van, amolyan helyi vega fasírt, nem rossz kaja, és nagyon olcsó, Bagusnak ez a kedvence. :)

A barátaink nagyon örültek nekünk és kíváncsian kérdezgettek minket az útunkról, na és persze mi is őket az ő életükről, Indonéziáról. Bagus mint egyetemi hallgató van a városban, és Andi termékfotós, Raditya pedig egy őrült bringás, aznap mikor találkoztunk, egy 140km-es nap végén volt túl, letekert a várostól délre a tengerpartra, majd vissza. Könnyű volt őket megnevettetni mert már olyan fáradt voltam, hogy mindenféle hülyeséget összebeszéltem nekik, így ők különösen boldogok voltak, mert nem csak két egyszerű külföldi bringás barátjuk lett, hanem még bolondoztunk is. Jó volt velük lenni, de már mindketten nagyon vágytunk vízszintesben lenni Zitával, ezért megbeszéltük, hogy később még találkozunk.

Másnap csak késő délelőtt keltünk fel, és kimentünk sétálni a városba, azzal a céllal, hogy meglátogatjuk a híres Kratont, a királyi palotát, a város talán legnagyobb nevezetességét. Már maga a Gang, a kis utcánk is nagyszerű élményt nyújtott, nagyon hangulatos volt rajta keresztül sétálni, mert ugye az utca olyan szűk volt, hogy itt se riksás, se autós nem nagyon fért el. Egy terecske oldalában asztalon ételeket árultak, ide leültünk és én itt több kör pákwán-t felfaltam. Ez is egyfajta tempé volt, de bundában volt kirántva és így sokkal finomabb volt.

Ahogy tovább sétáltunk a Gangon, egy apró gyermek előzött ki minket, amint magabiztosan hajtotta a kis háromkerekű műanyag kerékpárját. Hát igen, ezt itt megteheti, amíg ki nem lép a Gangról a nagy utcára, addig itt biztonságban van, hiszen itt nincsenek járművek és biztosan a szomszédok is ismerik a csöppséget és a családját. Halkan a gyermek mögé osontam és megpróbáltam lefényképezni úgy, hogy az utcaképből is látszódjon valami a fotón. Azt hiszem ez jól sikerült, és a fénykép visszaad valamit a kedves kis utcánk szinte már idilli hangulatából.


Olvass tovább…

Jakarta #2 – Az autómentes vasárnap reggel

augusztus 23rd, 2013 Nincsenek hozzászólások

Emlékeztek Henry-re és Jamie-re? Na, ezt a bejegyzést most Henry-nek köszönhetjük, legalábbis azt, hogy legjobb reményeim szerint ma meg fog születni és a magyar reggel 8-ig még fel is fogom tölteni. Itt már 8:33 van, de ez kész lesz 8-ig! :) Szóval Henry-ék Londonból Sydney-be tekertek és bár én anno fekvő gipszel voltam otthon miközben, ha jól emlékszem, Zita a Camino-t járta, de még így is, mikor megláttam, hogy Henry-ék jönnek Budapestre, írtam nekik, hogy fekvőgipsszel, és nagy szeretettel várom őket, és ők eljöttek. :) Micsoda szerencse, mert így nem csak, hogy akkor kaptam tőlük egy nagy adag inspirációt amiből még most is van, hanem tegnap este meg tudtam kérdezni mailen Henry-t, hogy mennyire szigorúak a Darwin-i leszálláskor a vámosok a kerékpárok tisztaságát illetően. Motor és autó Ausztráliába való bevitelekor a kerekeknek és az egész motortérnek, az egész járgánynak tökéletesen tisztának kell lennie, se por, se olaj nem lehet rajta sehol, mert azzal nem őshonos életfajták juthatnak be a szigetre. Ezért hát tegnap nekiálltunk Zitával, ő cipőket, táskákat mosott, én elkezdtem szétkapni a bringám, de miután már órák óta sikáltam a hosszú láncomat és beáztattuk dízelbe is hogy leoldjuk róla a sok gempát, rájöttem, hogy ha ezt tényleg teljesen ki akarom sikálni a láncszemek között is, az beletelhet akár egy napba is, hiszen a mi láncunk háromszor hosszabb, mint egy normál kerékpáré. Ahelyett, hogy nekiestem volna az amúgy szükségesnél még jobban megtisztítani ezeket az olajos részeket (a lánckerekek már készen, csillognak), írtam Henry-nek és megkérdeztem, mi volt a tapasztalatuk. Ő ma reggelre válaszolt, hogy még mindig Sydney-ben van és majd megihatunk egy sört, na meg hogy semmi gáz nem volt a bringákkal, ők koszosan be tudtak jutni velük. Mi azért még folytatjuk a mosást és a pakolást, de most azzal, hogy nem kell egész nap a láncot pucolnom, nyertem egy kis időt, amit felhasználok írásra, hogy ne csak mi, hanem az útinapló is haladjon kicsit.

Eső, pokol és vonatjegyvásárlás

Jakartában második nap reggel a hosszú hajóút és az előző esti, ha jól emlékszem olyan éjfélkörülig tartó közös „fun-ride” után érthető okokból elég fáradtak voltunk, ezért csendes pihenőnk volt egész délelőtt. Délután leszakadt az ég, pont úgy ahogy Bintanban pár nappal ezelőtt, itt is úsztak az utcák… Ezt a szomszéd gyerekek szemmel láthatóan nagyon élvezték, játszottak, ugráltak a vízben.

Miután elállt az eső, Andi-vel bementünk a motorján a városba, hogy megvegyük a vonatjegyeket, gondolván, hogy mégse olyan jó ötlet azt az utolsó pillanatra hagyni. Ezt jól gondoltuk, mert ahogy odaértünk egy óra óriási dugókban való csalinkázás után a vasútállomásra, kezdődtek a bajok. Először is nem volt vonat a nekünk legjobb időpontban, másodszor sorban állni kellett egy előre kitöltött jegyigénylő lapocskával, harmadszor, mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy arra a vonatra, és úgy alcuzammen semmilyen vonatra nem lehet feltenni biciklit, vagy ha mégis, azt nem náluk kell intézni, hanem a kargó osztályon. Magyarán, ha sikerül is feljuttatni a bringákat egy vonatra, esélytelen, hogy egy térben, vagy legalább egy vonaton utazzunk velük. :( Andi átszaladt a kargósokhoz, megkérdezte, mik a lehetőségek, és azzal a hírrel jött vissza, hogy másnap este mégis van egy vonat, amivel mi is, és a kargó vagonban a bringák is el tudnak utazni Yogyakartába! Remek, megvettük hozzá a jegyeket a pénztárnál, majd mentünk a kargósokhoz is jegyet venni a bringákhoz. Öööö, mégsem jó az a vonat, holnap nem jár! – közölték velünk. Áááááááááááá, embör, most vettem rá jegyet félmillió rúpiáért (10e Forint), ezt miért nem tudtad előbb mondani?! A jegyet visszaváltani már nem tudtuk, evett minket a fene, vagyis inkább engem és a pénzünket. A bicikli tuti nem utazik tőlünk külön vonaton, mert hogy itt Indonéziában nem tudnának rá kellőképpen vigyázni és megsérülne vagy elkeveredne, az tuti. Bicikli nélkül vagy sérült biciklivel meg ugye meg vagyunk lőve. Annyira élvezzük és szeretjük a bringázást, hogy hosszútávon enélkül utazni nem is nagyon szeretnénk. Az, hogy bringával vagyunk, annyit ad az élményekhez, hogy még most, közel két év után is úgy éreztük, bringázva akarjuk felfedezni Indonézia szigetét, amennyire csak lehetséges. A vonatra most azért volt szükség, mert Jáva hosszú sziget (NY-K irányban), és a keleti vége, ami Balival szomszédos, innen még nagyon messze van, az igazi látnivalók pedig csak Yogya környékén kezdődnek (Borobudur, Prambanan, Bromo), a sziget amúgy nagyon zsúfolt is, a legsűrűbben lakott az összes közül, ezért aztán úgy voltunk, hogy a rendelkezésre álló két hónapban inkább itt bringázunk kevesebbet, és majd Balin meg a Balitól keletebbre lévő, csendesebb szigeteken töltünk el több időt Pápua felé menet. Olvass tovább…

Jakarta #1 – Az első kilométerek Jáván, rögtön a legnagyobb káoszban?

augusztus 22nd, 2013 1 hozzászólás

Jakartáról nem sok jót hallottunk, sőt mi több, egymástól független forrásokból azt a tanácsot kaptuk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, húzzunk el onnan, vagy legfeljebb a nemzeti múzeumot nézzük meg, de aztán usgyi tovább, mert Jáva és Indonézia még sok izgalmas dologgal vár minket (vulkánok, tengerpartok, Bali, sznorkelling) és csak két hónapunk lesz rá. Amikor még azt hittem, hogy csak két hetente van hajó Szingapúr felől Jáva irányába, gondolkodtam a repülőn is, és esetleg rögtön Semarangba, Yogyakarta mellé repültünk volna. Ez már Kelet-Jáva, ott van két nagyon érdekes Angkor Wat-al, meg Bagan-al egy lapon emlegetett templom, egy buddhista és egy hindu, illetve Yogya (mert röviden csak így szokták hívni) ami egyben egy kulturális központ is. Ja, és mindez egy 100 milliós lakosságú muszlim szigeten, Jáván. :) De aztán jött Kian Tan és felvilágosított, hogy hetente van hajó csak felváltva más-más szigetekről. Ekkor viszont már megfeledkeztem Semarangról és örültem, hogy egyáltalán tudunk menni Jávára, Jakartába és nem kell repülni, se egy hetet várni.

Szóval Jakarta végül benne maradt az útitervben, amit nem bántunk annyira, mert egy nagyon jófej Couchsurfer már válaszolt is nekünk, Andi révén így volt barátunk és szállásunk a városban. És így legalább nem marad ki az amúgy érdekesnek mondott nemzeti múzeum és látjuk az indonéz fővárost, a nagy olvasztótégelyét a kétszáz-kitudjahány-milliós országnak, Indonéziának, amit úgy is emlegetnek, mint a legnépesebb muszlim ország a világon. Sőt, ha szerencsénk van, még a pápuai nagykövetségre is be tudunk nézni és vízum után kérdezni.

Hát, aztán a dolgok máshogy alakultak végül… De most kezdjük az elején. :) Kihajtottunk a kikötőből. Vártuk az oltári nagy, indiai vagy akár bangladesi szintű káoszt, mocskot, zajt és zűrzavart az utakon. De az nem jött! :O Volt kis kosz, por, némi dudálás, valami forgalom, szakadt járművel, recsegő háromkerekű riksák, de ennyi. Semmi különösen vészes őrület. Jól van, ez még nem baj, sőt… Az igazi ázsiai feeling azért bőven megvolt, és abszolút nem bántuk, hogy nem kell megőrülnünk a káoszban. Persze amúgy se kell, de ezt csak leírni könnyű, úgy tenni már nagyobb feladat, mint azt már pár százszor ez idáig megtapasztaltuk. :) Jakarta most nem játszott a türelmünkkel és nem tépte szét az idegeinket, talán épp azért, mert túlságosan is rákészültünk valami borzalmasra. Olvass tovább…