Archívum

‘Burma’ cimkével ellátott bejegyzés

Bagan templomai között #2 – Naplementék, napfelkelték, és templomok végeláthatatlan sora

december 5th, 2012 8 hozzászólás

A naptár majré és a lánc nélküli bicikli

Baganban rámtört a naptár majré, és ez elég vacak dolog volt. Ekkor ugyanis már tudtam, hogy azokból a képekből, amelyeket készítünk, a legjobb 5-6 bele fog kerülni a falinaptár decemberi hónapjához. Ez sajnos túlságosan is feszélyezett, görcsösen jó fényképeket akartam készíteni, és görcsösen vártam és kerestem ehhez a jó pillanatokat – nem pedig csak vártam türelmesen, szépen, hogy azok ránk találjanak.

Ennek volt az a következménye, hogy az egész bagani tartózkodásunk alatt minden hajnalban fölkeltünk, és ha szép volt az idő (néha akkor is, amikor nem) kibicikliztünk az egyik nagyobb sztupához, és felmásztunk rá, még mielőtt a nap előbújt volna a horizont alól. Ugyanígy a délutánokon (amikor épp nem szakadt az eső, vagy volt teljesen beborulva az ég) kibringáztunk a templomok közé, és legalább fél órával mielőtt az arany fények várhatóak voltak, felmásztunk valamelyik ezer éves vörös tégla épületre – ahogy sokan mások is. Mindez persze azért nem volt olyan szörnyű elfoglaltság, de gondolom még nem kezdtetek el sajnálni minket! :) Nem is kell! :) A lényeg, és amit akartam mondani, hogy egy kicsit túlzásba vittük ezt a „gyönyörű, felejthetetlen, és egyedi naplementés/felkeltés fényképet szeretnék készíteni Baganról” dolgot.

Ugyanakkor ez valahol tanulságos is volt. Az előző bejegyzésben már írtam, hogy csak az első délután és az este sütött igazán a nap. Na, ez nem teljesen igaz, mert végül az utolsó reggel is sikerült elkapnunk egy egész szép napfelkeltét, igaz, az sem volt „tökéletes”, na de mi az az életben? :) A lényeg az, hogy azon az első délutánon, amikor végignéztünk egy amúgy nem akármilyen naplementét, bennem, ha csalódás nem is, egy kis elégedetlenség volt. Igaz, hogy megállás nélkül fotóztam, de a nap nem úgy tűnt el a horizont mögött, ahogy az a filmekben szokás Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Bagan templomai között #1 – A Shwezigon és az elefántok

december 3rd, 2012 8 hozzászólás

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk. Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Nyaung Shwe és Kalaw – Piaci élmények

november 30th, 2012 7 hozzászólás

Magyarok találkozója – A piacon és pickup-on

Nyuang Shwe-ben a tavi túra utáni napon úgy döntöttünk, hogy nem maradunk a városban tovább, mert igazából csak pihenni szeretnénk, és bár szép az a nagy erkély, ahová a szobánk nyílik, és jó ott lenni, de napi 15 dollárt ez nem ér meg. Kalawban a szállás csak napi 6 dollár, és ott úgysem néztünk még szét, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy egy késő délutáni busszal visszamegyünk Kalaw-ba, addig pedig délig kijelentkezünk a szállónkból, de a cuccokat még ott hagyjuk, és a busz indulásáig még biciklit bérlünk és körbenézünk.

Ebből a körbenézésből végül nem lett sok minden, mert elment az idő, mire összerámoltunk, de azért egy kicsit körbenéztünk Nyaung Shwe-ben. Szerettünk volna elmenni egy közeli barlangig, de erre aztán már nem maradt idő, csak a bazárra, ott viszont összefutottunk egy magyar lánnyal, Zsuzsival. Ha jól emlékszem, ők is nászúton vannak a férjével, Tibivel, akivel egyébként ekkor nem tudtunk találkozni, mert se nekik, se nekünk nem volt sok időnk. Így csak Zsuzsival beszélgettünk „5 percig” kb. 20 percen keresztül, ami alatt elmesélte, hogy ők Karácsonytól Karácsonyig utaznak, tehát egy évet. Tavaly Karácsony után indultak, és idén Karácsonyra fognak hazaérni. Ők repülve utaznak, vettek egy világkörüli repülőjegy kombót, és ha jól emlékszem, akkor az utolsó állomás Nepál, ahol az Everest alaptáborba fognak – vagy már másztak fel. Azt kell mondjam, ezt azért jól kitalálták, mi sem lehetne szebb befejezése a földkörüli utazásnak, mint megpillantani a világ legmagasabb hegyét, a 8848m magas Mount Everestet? :) Mi egyébként azért nem ezt a túrát választottuk Nepálban, mert csak repülővel, vagy nagyon hosszú gyalogtúrával lehet megközelíteni, ezért drágább mulatság, mint az Annarpurna. És mert az Annapurnánál épp akkor voltak ott a magyar hegymászók, akik annyi szépet meséltek a körtúráról, hogy végül rábeszéltek minket. Visszatérve Zsuzsira és Tibire, nekik is van blogjuk, és bár szégyellem, hogy még ebbe se volt időm belepillantani, de attól még Nektek megosztom: arkonbokron.blogspot.com. Mindig jó érzés más utazókkal találkozni, ez egyfajta önigazolásnak is jó, meg egyáltalán, jó látni, hogy más is így gondolkodik, nem csak a nagy autó, nagy TV, nagy lakás és a karrier a lényeg mindenkinél, hanem mások is vannak, akik bemerik azt vállalni, hogy bemondják a munkahelyükön a főnöknek, hogy figyi, most egy évig nem láttok, jó? :) Az ilyen színvallásokat videóra kéne venni! :) Kár, hogy én nem tettem anno… :) Bár emlékszem, hogy azzal le is állt a társasjáték a főnökömnél a házibuliban, amikor előálltunk Zitával a történettel, amit most épp írok. :) Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Csónakkal az Inle-tavon #2 – Ezüstművészet, lótuszvirágból lungi, és az ugró macskák

november 28th, 2012 3 hozzászólás

Az ezüstműveseknél

A piac után visszafelé vettük az irányt, a már ismert úton, amiről aztán letértünk tovább dél felé, és hamarosan megálltunk egy háznál, ahol a fogadtatás már ismerős volt. Itt valami készül, és mindezt megnézhetjük, sőt vásárolhatunk is belőle. Nem, hála az égnek most nem a hosszú nyakú nőknél kötöttünk ki, pedig először nagyon azt hittük, mert ugyanaz a fickó üdvözölt minket, mint aki két nappal ezelőtt a Paudang nőnél. „Ez tartja fogva a hosszú nyakú nőket!” – jegyezte meg Zita, de én csitítottam, hogy ne legyen ilyen rosszhiszemű, valószínűleg mindketten csak alkalmazottak ugyanabban az üzletben.

Valójában most ezüstművesekhez érkeztünk, ahol megnézhettük, hogy hogyan készül a kőzetből az ezüstékszer. Pontosabban a legelső lépést, amikor valami savval kioldják a kőzetből az ezüstöt, azt nem láttuk, de ezután mindent. Egy apró kis tégelyben forró parázs közé tették az ezüstdarabot, amit ezúttal egy hagyományos, gumicsöves, kézzel pumpálós fújóval felizzítottak 800°C fölé, ahol az ezüst folyékonnyá vált, és kiöntötték azt hosszú vájatokba. Így készítik az ezüsrudakat, amit aztán az ékszerkészítő megint megolvaszt, és kedve szerint formál belőle gyűrűt, vagy épp ilyen hajlítható, „úszó” halacskát. Zitának ez a halacska nagyon megtetszett, de sajnos olyan árat kértek érte, hogy végül lemondtunk róla, különben sem akartuk támogatni azt az üzletet, aminek köze van a Paduang nők „fogvatartásához”, akármi is legyen a teljes igazság valahol a rabszolgatartás és a rendesen fizetett, és tartott alkalmazottak között. Mindenesetre az tény, hogy nagyon érdekes volt látni az ezüstékszerek készítését és az ezüst formázását. Épp csak a falon logó Manchester United focihőseit bemutató poszterek rombolták le némileg az amúgy egészen autentikus összképet, de ez nem volt baj, sőt, így tértünk igazán észhez, és éreztük, hogy itt amúgy jó eséllyel nem lenne, vagy legalábbis nem ilyen formában működne ez a mesterség, ha mi turisták nem tartanánk azt fent. Igaz, mi ebből most nem vettük ki aktívan a részünk, senki sem vásárolt közülünk tőlük, és ezért nem is tűntek haragosnak. Valószínűleg megszokták már, hogy kétféle ember tér be hozzájuk: a csóró hátizsákos turista, aki maga szervezte a low-cost utazását, és aki jó eséllyel csak körbenéz, de nem vásárol, és a kicsit eleresztettebb, vásárló kategória, a szervezett utazás kereteiben érkező ipari turisták, akik maximum csak pár hétre utaznak, és materialistábbak, ők az ő embereik, ők azok, akiknek el lehet adni 2-300%-os, vagy ki tudja, mekkora haszonnal a cuccokat. Mondom ezt most minden rosszallás nélkül, mert az ipari turizmus is egyfajta utazás, és az is érdekes, csak az egy teljesen más világ, ott azt kapja az ember, amiért jött, az olyan embereknek való, akiknek kevés idejük, és sok pénzük van. Mi ezzel pont fordítva vagyunk, mi meg mást kapunk: a kalandokat, a kihívásokat, a nagyobb ismeretlent, ami egy fokkal közelebb áll a valósághoz, annak minden gyönyörűségével és nehézségével együtt. Olvass tovább…

Csónakkal az Inle-tavon #1 – A halászok, az úszó kertek és a piac

november 26th, 2012 8 hozzászólás

Csónakot és ötödik utast szerzünk

Miután egy teljes napot végighájpáztunk Nyaung Shwe-ben pusztán pihenéssel, naplóírással és a szállónktól nem túl távoli rövid sétákkal, délután összeverődtünk Johanna-val és Sebastian-al. Ők már jobban benne voltak a tervezgetésben, mint mi, és Sebastian kitalálta, hogy holnap kéne mennünk a tóra, mert akkor jár ott a „Five days market”, ahol nekünk jó lesz. Az öt napos piac nem öt napig tart, hanem öt napos körforgásban ismétlődnek a helyszínei. Ma pl. itt volt Nyaung Shwe-ben, és mi jól elszalasztottuk. Ez a Mianmar már csak ilyen, lemaradunk a telihold köré rendezett fesztiválokról, most meg a piacról. Még jó, hogy az ilyesmi már nem zavar minket, annyira mint kezdetben. Ha annyit utaznánk, mint Heinz Stücke, utána is maradna még mit látni, ezért aztán a magunkfajta utazó hamar feladja a „mindent látni akarok” elvet. Az „igyekszem sokat látni, és amit kapok, azt megélem szépen és örülök neki nagyon” elv sokkal jobb. :)

Szóval Sebastian unszolására, miután benyomta mindenki magába a Shan Noodle-jét, kisétáltunk a főutcára, hogy „véletlenül” betévedjünk az egyik utazási irodába, ahol szerveznek „boat trip”-eket, vagyis hajókázást a tavon. Ez az utazási iroda végül a „Villager Tourist Agency” lett, és eltöltöttünk náluk vagy fél órát. Két nagyon vicces srác volt ekkor az irodában, el nem tudtuk képzelni, mit dumálnak össze és veszekednek állandóan a kérdéseinken. Azt például, hogy a csónakon elfér-e hat ülés, vagy csak öt, kb. tíz körmondatban vitatták meg. Amikor pedig nekiálltam volna kőkeményen alkudozni, oda se figyeltek rám, az egyikük eltűnt, a másikjuk leült és a gitárján elkezdett valami Metallica dalt pengetni. Ők szülik a pénzt, vagy izzadják, esetleg errefelé néha hullik az égből, hogy nem érdekli őket az üzlet? :) A gitárszó hallatán kértük a srácot, hogy holnap jöjjön velünk a hajóra hatodiknak a gitárjával egyetemben, de ő mondta, hogy sajnos már foglalt holnapra, de este összejöhetünk „for a party”. :) Hát, ezek a srácok tényleg készen voltak, végül nevetgélve egyeztünk meg egy 7 órás túrában 15 ezer kyat-ért, vagyis összesen, négyünkre 4000 forintért. Fejenként az mindössze 3750 kyat, vagy még kevesebb, ha beszervezünk egy ötödik, esetleg hatodik embert. A srácok nem voltak százasok, még mielőtt üzletet kötöttünk volna, már nekünk ajándékoztak néhány régi papírpénzt, így szert tettünk 1,5,10 és 20 kyat-os bankjegyekre. Ezeknek rettentő mód örültünk, főleg, hogy így leltük meg őket, nem pedig pénzért vásároltuk valakitől, aki erre szakosodott.

Az estéből nem maradt más hátra, mint keríteni még egy vagy két embert a holnapi tavi túrára. Ehhez elkértem Bas bérelt bringáját, hogy amíg ők hármasban Zitával átsétálnak a Pancake Kingdom nevű étterembe, én addig elkerekezzek a település másik szegletében lévő Remember Inn-re, ahol emlékeink szerint az a kanadai pár lakik, akikkel Kinpunban és tegnap este itt a főutcán is összefutottunk. Ők pont ideálisak lennének harmadik párosnak. Sajnos nem kaptam őket a szállójukban, de amikor a Pancake Kingdom előtt megálltam, odabent pillantottam meg őket, egy asztalnál mosolyogva Zitáékkal. Micsoda véletlen, hogy pont itt vannak, épp őket mentem keresni. Mint kiderült, ők már tegnap voltak a tavon, de van egy francia barátjuk, egy Fáni nevű lány, ő velünk tart, így megvagyunk öten.

Másnap 8-kor találkoztunk a csatorna feletti hídon, ahol már várt ránk a csónakos ember, a csónakban pedig a felesége, aki a hajó orrába ült. Helyet foglaltunk kényelmes székeinkben, melyekhez a háttámlát a mentőmellények szolgáltatták, majd elindultunk. A hosszúkás csónakkal, hogy meg tudjunk fordulni, először át kellett mennünk a híd túloldalára, ahol a csatorna kiszélesedett. Még ki sem értünk a tóra, már sok érdekeset láttunk, például ahogy a miénkhez hasonló csónakokkal hozzák be a „földekről”, vagyis az úszó kertekből a paradicsomot nagy, dugig pakolt kosarakban – csoda, hogy nem süllyed el tőlük a csónak.

A tradicionális inle-tavi halászok

Nekem egy igazán nagy vágyam volt a mai nappal kapcsolatban, mégpedig, hogy tudjak igazán jó, közeli fényképeket készíteni a spéci, tölcsérhálós, lábbal evezős, tradicionális halászokról. Sajnos ez ügyben tegnap este az utazási irodás mókamesterek már lelomboztak, azt mondták, kicsi az esély, hogy fogunk velük egyáltalán találkozni.

Ennek ellenére egy nagyon kellemes csalódásként már rögtön a tó bejáratánál, vagyis a csatorna torkolatánál több csónakkal fogadtak minket, írom a fogadást szánt szándékkal, mivel ők valóban a mi kedvünkért időztek ott, ez abban is megmutatkozott, hogy rögvest a csónakunk közvetlen közelében találtuk őket. Héhéé, ennyire azért nem gondoltam közelről azt a fényképet, nem férsz bele a képbe a csónakoddal, a háttérben pedig ott egy másik turistákkal teli csónak, ez így nem eredeti, nem jó! :) De ez még hagyján volt, ahogy mutogatta, hogy milyen halat fogott (gondolom jó pénzért el akarta adni nekünk – de mit kezdünk egész nap a tavon egy hallal, csak ránk büdösödik…), szinte már súrolta egymást a két csónak, és ahogy az ö csónakjának az oldalának csapódtak a hullámok, azok egyenest a mi csónakunkban kötöttek ki, konkrétan rajtam és a táskámon. Szóval a várva várt halászok végül okoztak egy kis meglepetést, persze ezért az első vizes élményt leszámítva nem haragudtunk rájuk. :) Olvass tovább…

Kalaw – Inle-tó gyalogtúra #3 – Mon Szán mesél

november 23rd, 2012 9 hozzászólás

Mon Szán története

Harmadik nap a túrán valóban nem a sárban kezdtünk, de erre még előbb várnunk kellett, több csoporttal együtt néztük a reggeli után a kolostor tornácáról, ahogyan odakint szakad az eső. Amikor kicsit alábbhagyott, Mon Szán intett nekünk, hogy induljunk, mert különben megint túl késő lesz. Zita a szandálját még tegnap megszerelte, a Golden Rock-hoz kapott nyakba akasztható belépő madzagját fűzte be cipőfűzőnek. Így végül ő maradt a szandáljában, én pedig a futócipőmben.

Mivel a kolostortól, ahol aludtunk, egy széles, száraz, murvás úton indultunk el, végre volt lehetőségünk újra beszélgetni, nem csak libasorban haladtunk egymás mögött az esőben. Mon Szánt kezdtük kérdezni az életéről, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Amit most leírok, azt nem csak ez alkalommal, hanem a három nap lefolyása alatt több részletben mesélte el, csak én nem akartam annyit csapongani írás közben, ezért most egyben írom le.

Mon Szán 46 éves, két fiú és két leánygyermek édesapja, de a feleségével elváltak, és ő most csak a 7 és 10 éves leánygyermekének viseli gondját. Vagyis egész pontosan az unokatestvére családjánál laknak a lányok, ő van, hogy egy hónapban csak egyszer látogat haza, mert mindenfelé dolgozik. Amikor nem túrát vezet, akkor krumpliszsákokat hord a termelőktől a vasútállomásig. Ezzel egy nap 300 kyat-ot (80 forint) tud keresni. Régen el tudott cipelni 40 kiló krumplit is, de amióta egy súlyos bambuszág cipelése közben eltört a bal válla, már csak 30kg megy. A vállát megmutatta, valóban furcsán áll a vállcsontja a bal oldalt, van benne egy hullám, mintha két válla lenne egymás mellett. De az élet csak a vállát törte el Mon Szán-nak, a kedvét nem. Olvass tovább…

Kalaw – Inle-tó gyalogtúra #2 – Árkon-bokron, piócákon és patakokon át

november 21st, 2012 4 hozzászólás

Buddha(?) reggelije

A túránk második napjának reggelén a szoba közepén a kis asztalra már meg volt terítve, amikor én magamhoz tértem a matracon. Reggeliztünk egy nagyon finomat, a néni, aki valószínű az amúgy a házban lakó család asszonysága, hozott nekünk rizst, zöldségeket, gyümölcsöket és egy érdekes állagú fehér valamit, amit talán rizspudingnak tippelnék. Aztán nem csak minket, hanem az isteneket is megetette, vagy inkább Buddhát, vagy én nem is tudom, kit vagy mit, mert ugye a buddhizmusban, ha jól tévedek, nincsenek istenek… Szóval a néni hozott a szobába egy tálkában mindenféle finomságot, ám ezt már sajnos nem mi kaptuk, hanem elhelyezte a kis szentélyben, mint áldozatot, vagy felajánlást, és aztán letérdelve még imádkozott is. Ebben nem zavartatta magát, közben mi még a kis asztalnál reggeliztünk.

Eztán következett a nap fénypontja, igen, már így rögtön az elején: a vizes cipők felhúzása! :) Aki csinált már ilyet, az tudja, milyen nagyszerű érzés, de csak az első néhány percig, amíg meg nem szokja az ember. Amúgy meg, ha van újságpapír a háznál, akkor éjszakára ki kell bélelni velük a cipőt, és akármilyen nedves is legyen az idő, azért a sok begyűrt papír mindig kiszívja valamennyire a nedvességet a cipőből, és ha ezt még megspékeljük egy száraz zokni alá vételével is, akkor szinte már elértük a „tisztább, szárazabb érzés”-t. :)

Virágok, vízcseppek és pillangók

A túra szépen indult, annak ellenére, hogy veszettül csúszkáltunk a sáros utakon, és az elején kicsit fel-le/oda-vissza mászkáltunk, mert először rábólintottunk Mon Szán ötletére, miszerint tegyünk fél órás kitérőt a falujába, majd látva, hogy milyen út vezet oda, azt mondtuk, hogy inkább menjünk egyenesen a normálúton, hogy talán ma megérkezzünk sötétedés előtt a napi célunkhoz, a kolostorhoz, ahol aludni fogunk.

A gerincekkel és a völgyekkel merőlegesen haladtunk, magyarán fel, majd le, aztán újra fel, és le, és így talán négy-öt gerincet is, de mindez nem volt különösebben fárasztó, mert se a gerincek nem voltak magasan, se a hegyoldalak nem voltak nagyon meredekek. Ellenben mindeközben a kis csodák ma is szembejöttek, először főleg a vízcseppek formájában. Ezt én nagyon élveztem, és persze fényképeztem, na meg aztán rohanhattam a csoport után, mert amíg én a makróval bűvészkedtem egy virág, egy pillangó vagy egy vizes pókháló előtt addig engem szépen otthagytak. :) Az egyik völgy aljában egy patakon kellett átkelnünk, egy talán 20cm széles pallón, 2-3m magasságban. Ez izgalmas volt, hát még utána a sárfalon való felkapaszkodás… Olvass tovább…

Kalaw – Inle-tó gyalogtúra #1 – Kalawtól a viharig, újabb ezer csodán át

november 19th, 2012 11 hozzászólás

Kalawban, amikor lesétáltunk a Sztupához tényleg ott várt minket a szakállas sikh barátunk (vagy a bátyja, mert a pár perc ismeretség alatt nem sikerült megtanulnunk megkülönböztetni őket), ám a túrát nem ő vezette, hanem átadott minket egy Mola nevű helyinek, akiről annyit kellett tudni, hogy ő még nem a vezetőnk, csak egy segéd, aki amúgy a kukta is. Mi a manó, még saját séfünk is van? Azért arra haragudtunk kicsit, hogy nem a sikh testvérpár valamelyike vezet minket, ahogy a reggelinél ígérték. Ha felfogadott vezetőjük van, az azt jelenti, hogy nekik már jól megy a biznisz, ők csak szervezkednek, és leadják a melót alvállalkozóknak, ergo az igazi melót nem ők végzik már, csak lefölözik a hasznot. Ez azért nem tetszett, mert így ergo hazudtak nekünk, és mert nem szeretjük azoknak adni a kevés pénzünket, akiknek már eleve van, jobbszeretjük azt azoknak adni, akik inkább szűkölködnek benne. Akik maguk építették a kis szállodájukat, vagy akik maguk vezetik a túrájukat. Úgy látszik Harri és Rambo Singh (mert frankón így hívják őket!), már nem ezek az emberek, ezért túravezetésre nem tudom tiszta szívvel ajánlani őket annak ellenére, hogy az útikönyv nagyon dicséri őket. A szállójuk viszont tényleg nagyon király, 12 dollárért már olyan szobát ajánlottak, hogy ihajj-csuhajj, csak ne hagyjátok magatokat bepalizni a túrára náluk. Mondjuk én is buta voltam, az lehetett volna gyanús, hogy a túráról azt mondták, hogy azonnal indul, és hogy külön kértek minket, hogy ha a lent ólálkodó zöld turbános fickó kérdezi, hogy hová megyünk, mondjuk azt, hogy a buszhoz megyünk. Ezt az egészet még így utólag sem értem, ha az az ürge rontja az üzletüket, akkor miért hagyják, hogy a szállodájuk körül ólálkodjon, és miért nem beszélhetek vele? Mit ajánlana, egy olcsóbb, de rosszabb túrát? Vagy ugyanazt a túrát, alvállalkozók beiktatása nélkül, olcsóbban? A válaszokat még most se tudom.

Ez most már mindegy is, kifizettük az egész túra árát, ezen már mind kár rágódni, főleg, hogy nem volt drága, még így is jutányos üzlet volt. Amit ezek után tehetünk, az az, hogy nem gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetett volna nekünk jobb vagy olcsóbb, hanem csak megyünk, és élvezzük, amit kapunk, ami szembejön velünk. Azért a minket ért disznóságok sorát még befejezem, csak hogy tanulhassunk belőle mind. 12km-el később, egy szép nyeregben, összetalálkoztunk az igazi vezetőnkkel, Mon Szan-al, és a csoport többi tagjával, egy német párral, Johanna-val és Sebastian-al. Mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Nekik is azt mondták, hogy a sikh testvérek valamelyike fogja vezetni a túrát, és ami még felháborítóbb (vagy viccesebb – felfogás kérdése :D), hogy eredetileg ők is egy nappal később szerettek volna indulni, pont azon a napon, mint mi, de nekik is azt mondták, hogy holnap (vagyis ma) indul egy csoport, és csak velük áll az ajánlat, a 12 ezer / fő / nap, amit ők még nem tudtak, vagy nem is próbáltak lejjebb alkudni. Szóval jól bepaliztak mindnyájunkat, és amikor azon gondolkodtunk, hogy ez vajon miért történt, két lehetőség merült fel bennünk: valakik lemondták, és mi Zitával az ő helyükre érkeztünk meg pont időben, vagy egyszerűen csak úgy kombináltak az amúgy elsőre nagyon szimpatikus sikh testvéreink, hogy minél előbb elstartoljunk mindannyian Kalaw-ból, nehogy megtaláljon másvalaki az olcsóbb/jobb/szebb, vagy annak tűnőbb ajánlataival és ők elessenek az üzlettől. A kép még most sem világos, de igazából mindegy is, mert a túrával és a vezetőnkkel, Mon Szan-al, mint ahogy azt olvasni is fogjátok mindjárt, végül nagyon elégedettek voltunk, csak azt sajnáltuk kicsit, hogy nem Mon Szan kapta a pénz nagy részét, holott azt ő érdemelte volna. Ezen utólag már csak úgy segíthetünk, hogy én most megadom Nektek Mon Szan „közvetlen” elérhetőségét: 09-493-84903, itt állítólag nem beszélnek, de értenek angolul(?!? :D), és ha itt a kalaw-i guide-ot, Mon Szan kéritek, akkor eljuttok hozzá. Ezt a számot egyébként nem ő adta meg, hanem mi kértük tőle, hogy így segítsük őt hozzá közvetlenül, a túraszervezők bevonása nélkül hozzá a jövőbeni vendégeihez. Hogy a számot tudjátok-e hívni külföldről, mianmar előhívóját elé téve (ha egyáltalán van ebben az országban olyan…?), azt nem tudom, de ki tudjátok próbálni!

Námádöme Barátom! – Burmai nyelvleckék

Na, de most már jöjjön a konkrét túra, és annak a története végre! Szóval az első 12km-en még csak Molával, a kuktával sétáltunk, ő is nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele és sok új szóra megtanított minket. A nagy kedvencünk a NámáDöme lett, ami annyit jelent „See You Later”, vagyis hogy viszlát / remélem, később még látjuk egymást. Ez a Námá Döme olyan jól hangzik, hogy tovább is költöttük, biztos a magyarból jött „Ne má Döme, ne hagyj itt, ne menj el, maradjunk még együtt!” :) El is határoztuk, hogy a mianmariak gyűjtőneve nem Géza és nem is Sanyi lesz, mint az előző országok lakóié, hanem ők mostantól Dömék lesznek mind! :) NámáDöme: Viszlát Döme! :D

Aztán egy másik érdekes dologra is megtanított minket Mola, méghozzá, hogy a „Mennyibe kerül?”-t, nem úgy mondják, hogy „Eu’lálé?”, mint ahogy azt mi eddig tudtuk, és használtuk, hanem úgy, hogy „D’ou Lá Lé?”. Ezen megint nagyon jókat mulattunk, mert Mola azt is elmondta, hogy mit jelent az „Eu’lálé”: valami olyasmit, hogy „Gyere át az én otthonomba, meghívlak egy teára!” :) Ó, ezt jól félreértettük, biztosan valaki nagyon meg akart hívni magához, akitől mi csak annyit akartunk megtudni, hogyan mondják errefelé, hogy „Mennyibe kerül?”, mi pedig jól leírtuk az „Eu’lálé”-t, és azóta mindenütt mondogattuk, és csodálkoztunk, hogy csak sokadjára, nagyon nehezen kaptunk rá árakat. Mennyi utcai árust, és éttermest meghívhattunk magunkhoz teázni, Te jó ég… :)))

Tengelyig a sárban, mosolyogva

A nagy nyelvtanulás közben azért nem felejtettük el megcsodálni a külső környezetet is. Még a faluban voltunk, amikor egy hosszú sor bordó ruhás szerzetes kígyózott végig mellettünk. Mindennapi élelemgyűjtő kőrútjukra indultak, ez így megy errefelé, ilyet már láttunk Bago-ban is, a helyiek kiállnak az útra, és egy-egy pohár rizzsel vagy egyéb élelemmel tömik meg a szerzetesek ételhordó edényeit.

Az útról később végre eltűnt az aszfalt, és szép szerpentinben kanyargott a domboldalban, gyönyörű kilátást nyújtva a környező dombokra, és mezőkre. A rizsmezők élénkzöldbe fedték a völgyek teraszos, lapos alját, és ez a zöld olyan erős volt, hogy szinte már elütött a természetes környezettől, a domboldal bokros-fás részeitől. Egy helyen egy nagyobb földcsuszamlás nyomait is felfedeztük, amit valószínű maga az út okozott, amin épp álltunk, na meg persze az errefelé gyakori nagy esőzések együttesen. Az úton nem csak mi közlekedtünk, hanem nyakig sáros mocsarasok, akarom írni motorosok is. Először még nem értettük, hogy hogyan lettek ennyire nagyon sárosak és csak reméltük, hogy mi nem megyünk majd arra, amerről ők jöttek, de aztán végül persze megérkeztünk a sáros szakaszokhoz Olvass tovább…

Kinpun – Bago – Kalaw: busszal könnyű az utazó élete

november 15th, 2012 6 hozzászólás

Negyed óra múlva…

Kinpunból Kyaikto-ba két időpontban járnak pickup-ok: „negyed óra múlva”, és „most”. Ha még nem teltek meg utassal, akkor a kérdésünkre, hogy mikor indulnak „negyed óra múlva” a válasz. Ha pedig a plató megtelt emberekkel, akkor azonnal elindulnak. A kettő között lehet, hogy csak 5 perc a különbség, és így volt ez velünk is: az útszéli étteremben reggeliztük a rántott karfiol rúdjainkat az ingyenes zöld teával, amikor a pickup-os srác intett, hogy indulnak. Az autó már elindult az „állomásáról”, amikor felugrottunk rá. Hiába próbáltam alkudni, hogy de hát mi nem az állomástól utazunk, hisz 30m-el később szálltunk fel, nem engedtek az 1000 kyat-os árból. :)

Az út Kyaikto-ig rövid volt és közben velünk utazott egy kis pöttöm is az anyukájával. Kyaikto-ból Bago-ba eredetileg úgy terveztük, hogy megpróbáljuk ismét a pickup-ot, mert a kinpuni szállásadónk azt mondta, a busz 5000 kyat (1350 Ft) lesz, míg a pickup, mint azt már tudjuk, csak 2000. Amint leszálltunk a pickupról, körbeálltak minket a buszjegy üzérek, és mivel eleve nem akartunk busszal menni, rögtön kőkeményen alkudni kezdtem: mondtam, hogy 2000-ért elmegyünk busszal. Mondták, hogy az lehetetlen, mert 3000 a jegy rendes ára (persze először ők is 5000-el jöttek), ennyiért utaznak a helyiek is, és ennyiért megkapjuk mi is a jegyet. Tyű, ez gyorsan ment, pár másodperc alatt megérkeztünk a normál, helyi árhoz, persze csak ha nem hazudnak az embereink – ami utólag bebizonyosodott. Ez már tetszett, főleg, hogy azt mondták, hogy másfél-két óra alatt odaér a busz Bago-ba. Ez a 2-3 órás időkülönbség már megért nekünk fejenként 270 forint többletet az 5 órás, négyszeri átszállásos és még ki tudja, milyen kalandokat magában tartalmazó pickup-ozással szemben, ezért aztán befizettünk a buszozásra, és nem bántuk meg. Nem várt kényelemben volt részünk, az ülések között elfértek a lábaink, és útközben tudtuk csodálni a tájat – na meg a mianmari mozifilmek csodálatos világát, kihangosítva a busz összes belső hangszórójába. :) …és a busz tényleg odaért Bago-ba két óra alatt. Olvass tovább…

Mt. Kyaiktiyo – Hosszú séta a Golden Rock-hoz

november 12th, 2012 8 hozzászólás

Vigyázat, ezt olvasni is hosszú lesz! Közben ne felejtsetek el a képekre klikkelni, ez már a 3. bejegyzés, amiben minden kép nagyban is megtekinthető! Elnézést, hogy csak most jött ki és nem magyar reggel 8-kor, bicikliztünk, s nem volt net egy bokor mögött sem! :O Az útinapló ott és akkor íródott:

Ma fantasztikus napunk volt! Reggel ugyanitt ébredtünk, Kinpunban ahonnan a nap végén most a beszámolót írom. Szóval reggel már 7 előtt kikászálódtunk nagy nehezen az ágyból, és Zita eldöntötte, hogy ő is gyalog jön a hegyre, fel a Golden Rock-hoz. Hogy ez mekkora távot és szintemelkedést jelent, akkor még nem tudtuk, mert az okos Lonely Planet csak annyit említ, hogy kemény, és hogy készülni kell rá, mert 4-6 óra az út fölfelé, és a teherautó parkolóból még 45 perc „or so”, vagyis vagy még több… A kanadai szállótársaink azt mesélték, hogy ők 4 óra alatt felértek, de nagyon kemény volt, és többet nem akarnak túrázni, pláne nem fel hegyre. Én mondtam Nekik, hogy márpedig ha 4 óra alatt felértek, akkor bizony kemények, mire ők elárulták, hogy persze, mert rohantak, meg akarták csinálni 4 óra alatt. Én erre diszkréten hallgattam, de magamban mondtam, hogy „Ááááááá, miért rohantatok? Megpurcantatok és most még hegyet sem akartok többé látni, hát kellett ez?”. Akárhogy is, én örültem, hogy Zita is velem jön és nem a teherautót választja 1500 kyat-ért, hogy aztán egy platón zötyögve egy műúton tegye meg az út nagy részét, és nem az erdő mélyén, leszámítva persze az utolsó 45 percet, ahol már nincs mese, gyalogolni kell, és állítólag nagyon meredek és kemény, az útikönyv, és a kanadai barátaink szerint.

Tanakha az arcra és thámenphju az arcba

Indulás előtt még mi is, ahogy tegnap a kanadaiak, kértünk tanakha-t az arcunkra. Ez az a világosbarna porszerű anyag, amit majdnem minden mianmari arcán látunk, vagy legalábbis minden nő és gyermek arcán. A tanakha-t a vendéglátónk készítette el: egy nagy, barna kőszerű valamit kezdett el villámgyorsan körkörösen súrolni egy lapon, ami vagy eleve vizes volt, vagy a kő eresztett meg, de a végén a lényeg, hogy kaptunk egy világosbarna sárszerű valamit, amit ők szépen szétkentek először Zita, majd az én arcomon. Még egy kis ecsetük is volt, azzal kenték szét mindenütt a nyakunktól a homlokunkig és a két fülünkig, majd egy-két helyen még vastagabb, látható foltokat is hagytak. Ezek után kb. 8 óra körül elindultunk, és rögtön az utcánkban, ami egyébként egy nagy bazársor, megreggeliztünk. Én valami furcsa levest kaptam, Zitának pedig kértünk Thámen-phju-t, vagyis üres, „fehér”(=phju) rizst. Ugyanígy a fokhagyma csetonphju, vagyis fehérhagyma, a vöröshagyma meg pont úgy, mint nálunk, vörös: csetoni – a ni jelenti a vöröset burmaiul. Szóval már tanulgatunk, de a kiejtésekkel még erőst bajban vagyunk. A natúr rizs pedig azért kellett, mert Zitának 2 napja még 38,9 fokos láza volt, és nagyon durva hasmenése. Egy ideje már nem volt vécén, igaz, nem is evett sokat, de tegnap szinte jobban viselte a bagoi körsétát hajnali 6-tól, mint én, ezért lettünk ilyen bizakodóak, és ezért mert elindulni velem erre a nagy útra. Én persze cserébe megígértem, hogy nem leszek hajcsár, hanem helyette most türelmes, amennyire tudok. Olvass tovább…