Bejárat > Ázsia, Mianmar (Burma) > Kalaw – Inle-tó gyalogtúra #2 – Árkon-bokron, piócákon és patakokon át

Kalaw – Inle-tó gyalogtúra #2 – Árkon-bokron, piócákon és patakokon át


Buddha(?) reggelije

A túránk második napjának reggelén a szoba közepén a kis asztalra már meg volt terítve, amikor én magamhoz tértem a matracon. Reggeliztünk egy nagyon finomat, a néni, aki valószínű az amúgy a házban lakó család asszonysága, hozott nekünk rizst, zöldségeket, gyümölcsöket és egy érdekes állagú fehér valamit, amit talán rizspudingnak tippelnék. Aztán nem csak minket, hanem az isteneket is megetette, vagy inkább Buddhát, vagy én nem is tudom, kit vagy mit, mert ugye a buddhizmusban, ha jól tévedek, nincsenek istenek… Szóval a néni hozott a szobába egy tálkában mindenféle finomságot, ám ezt már sajnos nem mi kaptuk, hanem elhelyezte a kis szentélyben, mint áldozatot, vagy felajánlást, és aztán letérdelve még imádkozott is. Ebben nem zavartatta magát, közben mi még a kis asztalnál reggeliztünk.

Eztán következett a nap fénypontja, igen, már így rögtön az elején: a vizes cipők felhúzása! :) Aki csinált már ilyet, az tudja, milyen nagyszerű érzés, de csak az első néhány percig, amíg meg nem szokja az ember. Amúgy meg, ha van újságpapír a háznál, akkor éjszakára ki kell bélelni velük a cipőt, és akármilyen nedves is legyen az idő, azért a sok begyűrt papír mindig kiszívja valamennyire a nedvességet a cipőből, és ha ezt még megspékeljük egy száraz zokni alá vételével is, akkor szinte már elértük a „tisztább, szárazabb érzés”-t. :)


Virágok, vízcseppek és pillangók

A túra szépen indult, annak ellenére, hogy veszettül csúszkáltunk a sáros utakon, és az elején kicsit fel-le/oda-vissza mászkáltunk, mert először rábólintottunk Mon Szán ötletére, miszerint tegyünk fél órás kitérőt a falujába, majd látva, hogy milyen út vezet oda, azt mondtuk, hogy inkább menjünk egyenesen a normálúton, hogy talán ma megérkezzünk sötétedés előtt a napi célunkhoz, a kolostorhoz, ahol aludni fogunk.

A gerincekkel és a völgyekkel merőlegesen haladtunk, magyarán fel, majd le, aztán újra fel, és le, és így talán négy-öt gerincet is, de mindez nem volt különösebben fárasztó, mert se a gerincek nem voltak magasan, se a hegyoldalak nem voltak nagyon meredekek. Ellenben mindeközben a kis csodák ma is szembejöttek, először főleg a vízcseppek formájában. Ezt én nagyon élveztem, és persze fényképeztem, na meg aztán rohanhattam a csoport után, mert amíg én a makróval bűvészkedtem egy virág, egy pillangó vagy egy vizes pókháló előtt addig engem szépen otthagytak. :) Az egyik völgy aljában egy patakon kellett átkelnünk, egy talán 20cm széles pallón, 2-3m magasságban. Ez izgalmas volt, hát még utána a sárfalon való felkapaszkodás… Egy kicsit tovább, egy oldalban, három virággal és két vízcseppel később gyönyörű kilátás nyílt magunk mögött, majd a gerinc előtt érdekes, apró hangyavárakat fedeztünk fel, aztán közvetlenül utánuk ember nagyságú, a földből rögtön virágként szétágazó kaktuszokat. Mon Szan azt mesélte, hogy ennek a nedve kiváló orvosság malária ellen, vagy annak a gyógyítására. Apropó, ha már itt tartunk, malária: ide is elhoztuk magunkkal a Malária elleni „védőoltást”, vagyis a Malarone tablettákat, de itt sem szedjük őket, ahogy azt az oltóközpontban a doktornőkkel megbeszéltük, mert a májunkra mért hatásuk rosszabb lenne, mint amennyit a malária kockázata jelent. Szóval nálunk vannak, és ha malária tünete lépne fel rajtunk olyan esetben, amikor nincs doktor egynapnyira, akkor be kell vennünk belőlük 4 szemet. De ilyen még nem volt, mint ahogy olyan területen sem jártunk soha, ahol a helyiek szerint malária veszélye fenn áll. Mindig csak távolról mondták, hogy igen, majd Nepálban lesz malária, aztán amikor odaértünk, ott már nem mondták… Aztán Banglades, de mire odaértünk, már csak a CHT-n, de amikor ott voltunk, a helyiek azt mondták, csak a távoli területeken… Szóval mire odaérünk a „veszélyes területre”, a malária mindig elmenekül előlünk! :) De ha el is kapnánk, abba sem halunk bele, a malária időben felfedezve kezelhető betegség, csak a nyugati világ túlparázza onnan messziről. :)

Az egyik gerincen egy piros-sárga virágot próbáltam lefényképezni, de a színek valahogy sohasem lettek olyan szépek, vagy én nem is tudom, mintha nem bírna rendesen a pirosra fókuszálni a fényképező, és ezt már a régi Canon-on is észrevettem. Lehet, ez még a technológia korlátja, a CCD érzékelői kicsit hadilábon állnak még a piros színnel és annak árnyalataival? Van egy ilyen gyanúm, de nem vagyok benne biztos… De az is lehet, hogy a képfeldolgozás, a jpg tömörítés a ludas, mert olyat is sokat láttam már, hogy a piros szín élei kockásak lesznek a képeimen. :o Még jó, hogy a virág csak egy „mezei” büdöske volt, amit otthon is látni sokfelé. :)


Telihold: Bamboo Rocket Competition

Első komolyabb pihenőnk egy teázónál volt, itt majd 15 percre megálltunk, ittunk egy-egy teát, vettünk nagyon finom mogyorós nápolyit tízes csomagban 500-ért, és valami ropogtatni valót, amit ott azon nyomban fel is faltunk a teához. Közben a ház mellett a helyiek valami furcsa dolgot szerelték, és amikor kérdeztük Mon Szánt, hogy mi ez, elmesélte, hogy ma délután egykor itt a közelben lesz a Bamboo Rocket Competition, lévén ma van telihold. Na, ez egyből megragadta a fantáziánkat, de hiába kérleltük Mon Szánt, nem tudtunk itt maradni, még több, mint három és fél óra volt hátra egyig, ezért valóban butaság lett volna ennyit itt dekkolni, hiszen úgy már tuti, hogy durván ránk sötétedett volna a nap végén, na de azért így látatlanban, Mon Szán mesélése alapján elmondom, miről szól ez a móka: Bambuszból, puskaporból, és drótdarabokból (ezért vágta nagy bőszen a drótot minden éjjel a kinpuni szállásadónk!) minden arra hajlamot érző helyi ember rakétát épít, amelyeket aztán egy közös helyről, egy időben lőnek ki, és azért nappal, mert ez egy verseny. Az nyer, akinek a rakétája a legmesszebb repül, tehát ezt nem csak valami tűzijátékos móka, hanem meg is kell keresni aztán a rakétákat, hogy eldönthessék, ki nyeri a 100 dolláros fődíjat! Ezt az egészet nagyon aranyosnak találtuk, tetszett, ahogy mindenki nagy lelkesen építgeti a saját rakétáját.

Ugyanakkor elképzeltük, hogy egy ilyen verseny a mi világunkban mennyire életképtelen lenne, vagy ha működne is, mennyire nagyon elfajulna azonnal. Valószínű már az első években megemelkedne a fődíj összege a szponzorok révén, aztán szinte csak arról szólna az egész, hogy kinek van több pénze, ki tud jobb cuccokat rendelni e-bay-ről a rakétájához, kinek vannak ügyesebb barátai, mérnökei, és valószínű pár év alatt valaki megépítene a sufnijában egy interkontinentális rakétát, bár az is lehet, hogy idáig már el sem jutna a történet, mert előző évben valaki szétlőtte már az egyik szomszéd ország falujának disznóólját, ezért lefújnák az egész bulit, mielőtt még odáig fajulhatna. :)

Ezt a teliholdat egyébként kicsit benéztük, mert ugye mivel 28 napos a vízumunk Mianmarra, egyértelmű, hogy csak egy teliholdat leszünk itt, de erre sajnos nem figyeltünk időben, pedig Eszter (Katmandu, licsi, Eupolisz túravezető, Vándorboy párja) is mesélte, hogy micsoda pompás hőlégballon fesztiválon vett részt teliholdkor. Na, de sebaj, amiről lemaradtunk, azon már nem vesződünk. Inkább leírom, hogy Ti viszont figyeljetek majd arra, hogy ha Mianmarba jöttök, teliholdkor valami érdekes helyen legyetek, ahol valami izgalmas fesztivál vagy ünnepség történik.


Leugrik rólam a fényképezőgép…

Miközben itt időztünk a bambuszrakéta építőknél, eleredt az eső. Megvártuk hogy alábbhagyjon, de amikor elindultunk, alig értünk be a következő mező közepén található fa alá, újra rákezdett. A fa alatt előtúrtuk az esődzsekiket, és a táskák esővédőit, de mire ezeket mind felszereltük magunkra, az eső újra elállt. Ez szórakozik velünk! :) Azért maradtunk már az esőruhában, és jól tettük, mert pár perccel később nagyon rázendített, egyre csak szakadt és szakadt, percről percre hevesebben. Egy betonoszlopokra épülő kolostor alatt találtunk menedéket. Itt jó fél órát eltöltöttünk, én közben azért próbáltam fotótémát találni, de nagyjából csak untuk magunkat itt, pont ahogy szemközt a gyerekek a lépcsőn. Illetve ez nem igaz, mert olyat éreztünk, amit nagyon rég nem: fáztunk! :) …és végre nem csak a hülye légkonditól. Én már kezdtem összeépíteni egy asztalt székekkel a kártyázáshoz, amikor végül alábbhagyott az eső. Ez új fotótémákat teremtett, ugyanis az emberek elkezdtek kifelé özönleni a szemközti épületből, és aztán mi is indultunk, akkor meg a táj jött szembe: egy domb tetején sztupa, és egy hatalmas fa, majd túloldalt a mező, és indulunk lefelé, az út gyakorlatilag patakká változott az eső után, ami közben már teljesen elállt. Szóval nem akármilyen helyeken jártunk.

Az egyik ilyen patakátkeléskor egész nagyot kellett ugrani, és az ugrás közben azt éreztem, hogy valamilyen súly, valami szorítás elhagyja a mellkasomat. Lenéztem, és a fényképezőgépet láttam tokostul a saras vízben úszni lefelé. Villámgyorsan utána kaptam, még mielőtt elsüllyedhetett volna. Kivettem a fényképezőt a tokjából és rögtön odaadtam Zitának, hogy törölje meg. Az aksit is gyorsan kivettük, úgy tűnt, nem lett különösebben nedves belül, csak néhol a burkolatán. A tokjának a belsejében viszont állt a víz. Valószínű, ha csak pár másodperccel később kapom ki a vízből, nagyon beázik masinának, úgyhogy nagy mázlink volt. Épp kezdtük megszokni és megszeretni ezt a fényképezőt is… Ez a nászajándékba kapott Panasonic DMC-ZS7 gépünk, ami már kétszer tönkrement, és mindkétszer megjavítattuk, de csak tartaléknak mertük használni, nehogy újra elromoljon. Aztán valahol Banglades végén, mivel az öreg Canon már alig akart bekapcsolni, előlépett elsődleges fényképezőgéppé. Mivel féltem, hogy az objektívbe is víz ment, illetve az azt kihajtó kis motorokba, jobbnak láttam rögtön megpróbálni bekapcsolni, hogy lássuk, mekkora a baj. A gép bekapcsolt, kinyílt az objektív, ahogy szokott, a lencsevédővel beragadva, amit már Bangkok óta kézzel kell kipöckölnünk. Ezt most is megtettük, és tádá, működik! Micsoda szerencsénk volt! Ez már csak azért is nagy mázli, mert máskülönben a hűséges kis Canon karcos lencséjével kellett volna fényképeket készítenünk a 2013-as falinaptárunk decemberi, mianmari hónapjához. A zuhanás úgy következett be, hogy a gép tokját a hátizsákom mellpántjára fűztem fel, ám annak varrása az egyik oldalt pár napja elengedett, ezért csak egy dupla csomóval kötöttük meg. Ez a csomó most elengedett a megázástól és az ugrálástól, a fényképezőgép tokja pedig lecsúszott róla


Megáradt patakokon, piócás rizsmezőkön át

Az esettől kicsit belém állt az adrenalin, vagy én nem is tudom mi, de utána még 10-20 percig éreztem a testemben, miközben sétáltunk lefelé a vizes mezőn a rizsföldek teraszai között. Odalent egy durván megáradt patakon kellett átkelnünk, ekkor a lányok feladták, egyszerűen átsétáltak. Én Sebastiant követtem, a kis szigeten keresztül ugráltam át a túlpartra. Bár kb. mindegy lett volna, mert később eleredt újra az eső, csak ezt akkor még nem tudtuk. Mint ahogy azt sem, hogy a piócák a rizsföldek környékén szeretnek lakni, és a fűszálak végén nyújtózkodnak, hogy rámászhassanak áldozataikra. Vagyis ahogy vesszük, áldozat az, aki annak gondolja magát. Az első ilyen eset után sikítva, pánikolva dobáltuk le a lábbeliket és a zoknikat magukról, majd mindent tüzetesen átnéztük, és sorra lepöcköltük róluk a rajtuk mászó piócákat, amikor pedig magunkon láttunk egyet, még kétségbeesetten kapálódzva söpörtük le magunkról őket. Ezek egyébként még aprók voltak, csak néhány centiméteresek, de akkor is undorítóak. Később én már beletörődtem, hogy rám másznak és a véremet szívják, mert egyszerűen könnyebb volt nem törődni velük, mint állandóan azon parázni, hogy hol másznak a cipőmön és megállni és a hátizsákkal a hátamon levenni, megtisztítani, majd visszavenni a cipőt-zoknit. Főleg azok után éreztem így, hogy Monszan elmondta, nem terjesztenek semmiféle kórt, és nem veszélyesek a piócák. Ez azért így még nem teljesen kerek, mert azóta hallottunk egy elég meredek sztorit: a pióca sebet hagy az emberen, és ezen a seben keresztül bejuthatnak a véráramba más élősködők, akik az erekben elterjedhetnek és petét rakhatnak. Uááááárghhh! :P Jó, hogy ezt a sztorit akkor még nem hallottuk.

Szóval caplattunk fölfelé, árkon-bokron át, most épp egy szűk kis vízmosásban, hol sárfalon, hol a szilárdabb sárkupacokon, csak, hogy megússzuk az igazán nedves, süppedős sarat. Pedig, ha tudjuk, hogy mi vár ránk a gerinc túloldalán, a lefelé aljában. Egy akkora patak, amit teljes lehetetlenség lett volna átlépni vagy átugrani. Ezt meg se próbáltuk, itt már Sebastian és én is megadtuk magunkat, különben is tiszta sarasak voltak már a cipőink, most legalább le tudtuk őket mosni a patakban. Persze már ez sem számított sokat, mert aztán a következő fölfelé mászásban újra sarasak lettünk.

Innen már csak két dombra és másfél óra szakadatlanul zuhogó esőre volt az ebédlőhely. Egy házhoz érkeztünk meg a hátsókerten keresztül. Az első emeleti szobában már meg volt terítve nekünk, hamarosan kaptuk a levest és a rizst, mindenféle zöldségekkel, és persze a kólát is kitették középre, darabját 2000 kyat-ért. Mindössze 10 kólából megvan a napi költségünk, egy 11. már nem fér bele, és nem is hiányzik, kértünk cukrot a zöldteához. Én nagyon lemerültnek éreztem itt magam, ráadásul a vállaim és a lapockáim között az izmaim eléggé fájdalmasan beálltak a táskacipeléstől. Merthogy a derékpánt csatjai is összeragadtak, már valamikor. Szétválasztani nem lehet őket, csak kifűzni tudtam őket, és most egy csomót kötök a derekamra, de ez nem túl jó megoldás, mert valahogy mindig visszakerül a teher nagy része a vállaimra menet közben. Vacak egy táska ez, az egyszer biztos, hogy nem eredeti Lowe Alpine, hiába egy plázában árulták Bangkokban, úgy látszik, az nem számít.


Elhagyjuk a tárcánkat

Indulás előtt felhívta Mon Szán a figyelmünket rá, hogy egy „foreigner” otthagyta a tárcsáját azon a helyen a délelőtt, ahol megálltunk a bambuszrakéta készítők mellett. Más csoportok is jártak arra akkor, ezért rögtön arra gondoltunk, hogy szegény ember, hogy lehetett ilyen figyelmetlen. Aztán eszünkbe jutott, hogy ott mi is vásároltunk, és hogy azóta nem láttuk a nyakba akasztható bordó szütyőnket amiben a tárcánkat hordjuk. Ebben a pillanatban Zitának be is ugrott, hogy hová tette le, és hogy onnan többé nem vette magához. Sok pénz nem lehetett benne, mivel oda mindig csak egy, max. két napra elegendő pénzt pakolunk, pontosan ezért, hogy ha valami történne, vagy meglopnának minket, akkor ne legyen nagy a veszteség. A többi pénz, az útlevelek és a bankkártyák kettőnk között vannak úgy felosztva és elrejtve a táskáink mélyére, hogy ha az egyikünk táskája teljesen eltűnne, akkor se kerüljünk nagyon-nagy bajba. Ennek ellenére szerettük volna most visszakapni valahogy a tárcánkat, ezért Mon Szán telefonált még néhányat, és a végén azt a hírt hozta, hogy vagy utánunk hozzá egy következő csoport, vagy visszaküldik Kalaw-ba, azt majd az Inle tónál kell megtelefonálnunk, hogy végül melyik verzió történt.

Mi jöhet még? Beledobom a vízbe a fényképezőt, elhagyjuk a tárcánkat, ráadásul egész nap ázunk, alulról meg piócák támadnak… Ez így összefoglalva elég rosszul hangzik, de mindezek ellenére azért jól voltunk, és indultunk tovább, bele a délutánba, amiről Mon Szán azt mondta, még három óra a kolostorig. Délután kereszteztünk egy dombot, majd még egyet, és még egyet, de már valahogy harántirányban. A GPS-re csak néha néztem rá, mert amúgy a táskámban tartottam, volt nekünk GPS-ünk, Mon Szán, aki nem pont ugyanazon az útvonalon vitt minket, amit a GPS is mutatott, de mindig közel hozzá, mellette és vele nagyjából párhuzamosan. Néha kereszteztük is ezt az utat, és akkor láttam, hogy ez egy széles, nagy út lenne, ha jelenleg nem változott volna át egy őrült mély sártengerré. Valószínű aki trackelte, majd feltöltötte ezt az útvonalat az OpenStreetMap-re, az száraz évszakban járt itt, amikor az az út szilárd halmazállapotú, és könnyen járható. Mon Szán nélkül csak annyit tudnánk, hol megy ez a nagyon saras út, de ezeket a kis utakat, ahol ő visz, nem ismernénk. Azt hiszem már csúnyán elkeveredtünk volna nélküle, és ha vezető nélkül indultunk volna el, akkor mostanra már vagy feladtuk volna és visszafordulunk, vagy hozzácsapódtunk volna egy csoporthoz. Mon Szán olyan kis csapásokon visz keresztül a dombokon, amiket magunktól az életben meg nem találtunk volna.

Végül is valahol jobb ez, mint egy széles földúton sétálni, így még közelebb vagyunk a természethez, pl. a piócák is ránk mászhatnak! :) Micsoda öröm, főleg a lányoknak, akik még mindig nem törődtek bele abba, hogy piócásak lesznek. Jobb erről nem is tudomást venni és nem gondolni rá, csak menni, aztán ha megszívták magukat, úgyis lemásznak rólunk maguktól. Mon Szán egy szélesebb völgy felé vezényelt minket, aminek az aljára leláttunk a fák felett, és lent kisebb vízeséseket fedeztünk fel. A víz a rizsföldek alatt leszakadt földletörésen zúdult alá, látszott rajta, hogy csak ideiglenes, csak nekünk van szerencsénk látni, mivel ilyen esős időben érkeztünk ide. Közelebb érve kiderült, hogy pontosan a vízesések felett keresztezzük a völgyet, sőt igazából miattuk, vagyis inkább a földletörések függőleges sárfalai miatt kellett megívelnünk kicsit az utunkat. Ennyit megért, mert érdekes volt ilyet is látni.


Magas barna, felemás szandálban

A bajoknak nem ért vége a fényképezőgéppel és a tárcával a mai napra, ugyanis a délután elszakadt az egyik Zita szandálja a fűzőjénél. Ilyet már többször tett, de mindig olyan helyen szakadt el, ahol gyorsan meg tudtuk javítani. Most nem így volt, ezért egy szép kis piócás rész kellős közepén kénytelen voltam előtúrni az én szandálomat, ami egy nagyon régi, kopott bőr darab, de még mindig jobb, mint a flip-flop. Zita bakancsa sajnos Bangkokban maradt, így kettőnknek összesen egy pár cipője, két pár szandálja (vagyis most már csak másfél), és két flipflopja volt, amit a lábainkra vehettünk.

Amikor elővettem a szandált, akkor vettem észre, hogy az enyém is szét van szakadva, az egyiken a sarokrész levált a talpról! Na jól nézünk ki, most mit vesz fel Zita? Az én cipőmet és én megyek flip-flopban, vagy mezítláb? Nem, Zita ennél leleményesebb volt, kiszúrta, hogy az a félpár szandálom még ép, ami neki elszakadt. Így felemás szandálban folytatta, de ezt még nézni is rossz volt nekem mögüle. Nem azért, mert „ez így hogy néz ki?”, az ilyesmi nem zavarna, hanem mert szegény Zitám úgy csúszkált a lábfejével hamar a nedvessé, sarassá váló szandálomban, hogy azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán képes így haladni.

Magasabb, meredekebb oldali hegygerinc tornyosult előttünk, és amikor kérdeztünk Mon Szán-t, hogy most merre, egy alacsonyabb nyereg felé mutatott – ott fogunk átkelni, és még két óra innen az út a kolostorig. Te jó ég, csak egy órányit jöttünk?! Három órának tűnt. Mintha már napok óta vándorolnánk ebben az esős időben.

A nyeregbe a feljutás nagyon érdekes volt, mert egy száraz patakmederben másztunk fel, ami azért érdekes, mert mindenhol máshol csupa sár és víz volt minden, de a patakmeder, mivel ezen a részen kavicsos volt, gyorsan elnyelte a sok vizet, és mi csak egy nedves kavicságyon sétáltunk, ami így még mindig messze a legkellemesebb felület volt a haladáshoz ebben a környezetben.

Még mielőtt sötétedni kezdett volna, Mon Szán már csak 30 percről beszélt, amit el sem akartunk hinni, olyan közelinek tűnt. Félig kínunkban, mert már minden mindegy volt, és mert már magától jártak a lábaink így a nap végén, akármilyen fáradtak is voltunk, tréfálkozni kezdtünk Sabestian-al. Először csak egy teára akartunk megállni, nehogy odaérjünk a kolostorhoz sötétedés előtt, hiszen már bekészítettük a fejlámpákat a zsebeinkbe, hogy kéznél legyenek. Aztán kértük Mon Szán-t, hogy forduljunk vissza, meggondoltuk magunkat, mégis meg szeretnénk látogatni az ő faluját! Hány óra oda vissza az út?! :) Közben persze el sem tudtuk volna képzelni, hogy annyit még sétáljunk a mai napon, pláne visszafelé.

Zita közben talált egy bambuszágat, amit botnak tudott használni, így sokszor megúszta, hogy elessen, vagy hogy le kelljen tennie a kezét, amikor egyensúlyát vesztette a csúszós szandál miatt.

Az út nyílegyenesen vitt neki egy gerincnek, aminek a tetejét sűrű erdő borította. Úgy sejtettük, hogy oda már nem kell felmásznunk, hanem előtte lesz a kolostor, ahol megállunk. Nem tévedtünk ebben, csak annyiban, hogy végül mégis elő kellett venni a fejlámpákat, mert hiába hallottuk már egy közeli falu hangjait, közben úgy ránk sötétedett, hogy már nem láttunk volna máskülönben a lábunk elé. Egyszer csak kiértünk egy nagyon széles útra, aminek valamilyen széles borítása volt. Nem csúszott sehová, nem volt nedves, sőt még sík is volt… Egyből szédülni kezdtem… Najó, ez csak vicc. :) De innen már csak egy lépcsősoron kellett felmásznunk, és a sötétben megpillantottunk egy épületet, amiről Mon Szán azt mondta, ez a kolostor! Megérkeztünk, hát el sem hiszem!

Amúgy erre a túrára a sikh testvérek valamelyike azt mondta, 4 órás könnyű séta, és Bas-éknak azt is mondták, hogy nem kell esőkabát! :o Lehet, hogy arra gondoltak, hogy úgyis bőrig ázunk, úgyhogy teljesen mindegy. :)

Zita rögtön eltűnt a kolostorban, hamar átöltözött és lefürdött, én még maradtam kint, és egy nagy pocsolyában kimostam mindkét cipőmet, majd Zita három fél pár szandálját, amit a mai napon használt. Úgyis mindegyik csuromvizes volt már, úgyhogy mindegy volt nekik, gondoltam legalább tiszták legyenek holnapra, hiszen Mon Szán azt ígérte, holnap már „easy walk” lesz, nem megyünk többet sárban. Ezt nehezen tudtuk elképzelni a mai nap után.

Este a vacsora után már nem hogy naplót írni, de még a képeket lementeni és a költségeket felvezetni a táblázatba se volt erőm. Ki se nyitottam a netbook-ot, csak eldőltem és elaludtam egyből.

A Kalaw – Inló-tó gyalogtúránk második napja 2012. szeptember 30-ra esett, és 23km-t gyalogoltunk ezen a napon.

  1. sanya
    november 21st, 2012 08:47-nél | #1

    …..és egy ilyen nap után még vigyorogtok a képeken, és nem hagyjátok abba az utazást!

  2. F.Peter
    november 21st, 2012 08:56-nél | #2

    Sziasztok!
    Nálunk nincs “rakéta építő és messzire ellövő” verseny, de azért van más.
    Hogy csak azokat említsem amihez közöm volt.
    Tésztahíd építő verseny. (ehhez nem kell sok pénz)
    http://reccs.uni-obuda.hu/
    Pneu mobil verseny. (persze ehhez relative sok pénz kell és szponzorok)
    http://www.pneumobil.hu/

  3. Németh András
    november 21st, 2012 12:10-nél | #3

    Ezek a vízmosások azért elég brutálisak, és ahogy nézem azon a tájon nem kevés van belőle, és gondolom a csapadék sem annyi mint felénk, szóval pár év vagy évtized és az idilli vidék helyén csak egy felszabdalt kopár valami marad majd. Ha megnézzük a vízmosások falait látszik hogy nincs rajta növényzet, pedig nem egy olyan vidék ez ahol ne nőne valami zöld néhány hónap alatt még egy ilyen függőleses falon is, tehát ezek a vízmosások évente több métert is fejlődhetnek, és egy akkora vízmosást már nehéz megfogni ha épp az ösvény a kunyhó vagy épp a rizsföld felé növekszik. Ezért is gáz nagyon az erdőirtás, meg a növekvő beépítés, meg az úthálózat fejlődése, mert mindezek gyorsítják az esővizek lefolyását, és a víz meg elviszi a termőtalajt, elmossa az utakat elönti a falvakat, és a gyorsabb lefolyású patakok árvizei hamarabb érnek le a völgyek aljára meg a síksági részekre, és ott összetorlódnak soha nem látott méretű árvizeket okozva.

  4. Reku Papa
    november 21st, 2012 15:23-nél | #4

    A buddhizmus sem tagadja istenek létezését, csak nem ezeken rugózik, hanem a létezés valós gondjaival foglalkozik. Állítólag egyszer megkérdezték Gótamát, miként keletkezett a világ. Azt felelte, ez érdekes kérdés, de ezen töprengeni olyan, mint ha egy harcos, akit nyílvessző sebzett meg, azon kezdene gondolkodni, ki csinálhatta azt a nyílvesszőt. :)

  1. Még nincsenek visszakövetések