Bejárat > Ázsia, Mianmar (Burma) > Kalaw – Inle-tó gyalogtúra #1 – Kalawtól a viharig, újabb ezer csodán át

Kalaw – Inle-tó gyalogtúra #1 – Kalawtól a viharig, újabb ezer csodán át

Kalawban, amikor lesétáltunk a Sztupához tényleg ott várt minket a szakállas sikh barátunk (vagy a bátyja, mert a pár perc ismeretség alatt nem sikerült megtanulnunk megkülönböztetni őket), ám a túrát nem ő vezette, hanem átadott minket egy Mola nevű helyinek, akiről annyit kellett tudni, hogy ő még nem a vezetőnk, csak egy segéd, aki amúgy a kukta is. Mi a manó, még saját séfünk is van? Azért arra haragudtunk kicsit, hogy nem a sikh testvérpár valamelyike vezet minket, ahogy a reggelinél ígérték. Ha felfogadott vezetőjük van, az azt jelenti, hogy nekik már jól megy a biznisz, ők csak szervezkednek, és leadják a melót alvállalkozóknak, ergo az igazi melót nem ők végzik már, csak lefölözik a hasznot. Ez azért nem tetszett, mert így ergo hazudtak nekünk, és mert nem szeretjük azoknak adni a kevés pénzünket, akiknek már eleve van, jobbszeretjük azt azoknak adni, akik inkább szűkölködnek benne. Akik maguk építették a kis szállodájukat, vagy akik maguk vezetik a túrájukat. Úgy látszik Harri és Rambo Singh (mert frankón így hívják őket!), már nem ezek az emberek, ezért túravezetésre nem tudom tiszta szívvel ajánlani őket annak ellenére, hogy az útikönyv nagyon dicséri őket. A szállójuk viszont tényleg nagyon király, 12 dollárért már olyan szobát ajánlottak, hogy ihajj-csuhajj, csak ne hagyjátok magatokat bepalizni a túrára náluk. Mondjuk én is buta voltam, az lehetett volna gyanús, hogy a túráról azt mondták, hogy azonnal indul, és hogy külön kértek minket, hogy ha a lent ólálkodó zöld turbános fickó kérdezi, hogy hová megyünk, mondjuk azt, hogy a buszhoz megyünk. Ezt az egészet még így utólag sem értem, ha az az ürge rontja az üzletüket, akkor miért hagyják, hogy a szállodájuk körül ólálkodjon, és miért nem beszélhetek vele? Mit ajánlana, egy olcsóbb, de rosszabb túrát? Vagy ugyanazt a túrát, alvállalkozók beiktatása nélkül, olcsóbban? A válaszokat még most se tudom.

Ez most már mindegy is, kifizettük az egész túra árát, ezen már mind kár rágódni, főleg, hogy nem volt drága, még így is jutányos üzlet volt. Amit ezek után tehetünk, az az, hogy nem gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetett volna nekünk jobb vagy olcsóbb, hanem csak megyünk, és élvezzük, amit kapunk, ami szembejön velünk. Azért a minket ért disznóságok sorát még befejezem, csak hogy tanulhassunk belőle mind. 12km-el később, egy szép nyeregben, összetalálkoztunk az igazi vezetőnkkel, Mon Szan-al, és a csoport többi tagjával, egy német párral, Johanna-val és Sebastian-al. Mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Nekik is azt mondták, hogy a sikh testvérek valamelyike fogja vezetni a túrát, és ami még felháborítóbb (vagy viccesebb – felfogás kérdése :D), hogy eredetileg ők is egy nappal később szerettek volna indulni, pont azon a napon, mint mi, de nekik is azt mondták, hogy holnap (vagyis ma) indul egy csoport, és csak velük áll az ajánlat, a 12 ezer / fő / nap, amit ők még nem tudtak, vagy nem is próbáltak lejjebb alkudni. Szóval jól bepaliztak mindnyájunkat, és amikor azon gondolkodtunk, hogy ez vajon miért történt, két lehetőség merült fel bennünk: valakik lemondták, és mi Zitával az ő helyükre érkeztünk meg pont időben, vagy egyszerűen csak úgy kombináltak az amúgy elsőre nagyon szimpatikus sikh testvéreink, hogy minél előbb elstartoljunk mindannyian Kalaw-ból, nehogy megtaláljon másvalaki az olcsóbb/jobb/szebb, vagy annak tűnőbb ajánlataival és ők elessenek az üzlettől. A kép még most sem világos, de igazából mindegy is, mert a túrával és a vezetőnkkel, Mon Szan-al, mint ahogy azt olvasni is fogjátok mindjárt, végül nagyon elégedettek voltunk, csak azt sajnáltuk kicsit, hogy nem Mon Szan kapta a pénz nagy részét, holott azt ő érdemelte volna. Ezen utólag már csak úgy segíthetünk, hogy én most megadom Nektek Mon Szan „közvetlen” elérhetőségét: 09-493-84903, itt állítólag nem beszélnek, de értenek angolul(?!? :D), és ha itt a kalaw-i guide-ot, Mon Szan kéritek, akkor eljuttok hozzá. Ezt a számot egyébként nem ő adta meg, hanem mi kértük tőle, hogy így segítsük őt hozzá közvetlenül, a túraszervezők bevonása nélkül hozzá a jövőbeni vendégeihez. Hogy a számot tudjátok-e hívni külföldről, mianmar előhívóját elé téve (ha egyáltalán van ebben az országban olyan…?), azt nem tudom, de ki tudjátok próbálni!


Námádöme Barátom! – Burmai nyelvleckék

Na, de most már jöjjön a konkrét túra, és annak a története végre! Szóval az első 12km-en még csak Molával, a kuktával sétáltunk, ő is nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele és sok új szóra megtanított minket. A nagy kedvencünk a NámáDöme lett, ami annyit jelent „See You Later”, vagyis hogy viszlát / remélem, később még látjuk egymást. Ez a Námá Döme olyan jól hangzik, hogy tovább is költöttük, biztos a magyarból jött „Ne má Döme, ne hagyj itt, ne menj el, maradjunk még együtt!” :) El is határoztuk, hogy a mianmariak gyűjtőneve nem Géza és nem is Sanyi lesz, mint az előző országok lakóié, hanem ők mostantól Dömék lesznek mind! :) NámáDöme: Viszlát Döme! :D

Aztán egy másik érdekes dologra is megtanított minket Mola, méghozzá, hogy a „Mennyibe kerül?”-t, nem úgy mondják, hogy „Eu’lálé?”, mint ahogy azt mi eddig tudtuk, és használtuk, hanem úgy, hogy „D’ou Lá Lé?”. Ezen megint nagyon jókat mulattunk, mert Mola azt is elmondta, hogy mit jelent az „Eu’lálé”: valami olyasmit, hogy „Gyere át az én otthonomba, meghívlak egy teára!” :) Ó, ezt jól félreértettük, biztosan valaki nagyon meg akart hívni magához, akitől mi csak annyit akartunk megtudni, hogyan mondják errefelé, hogy „Mennyibe kerül?”, mi pedig jól leírtuk az „Eu’lálé”-t, és azóta mindenütt mondogattuk, és csodálkoztunk, hogy csak sokadjára, nagyon nehezen kaptunk rá árakat. Mennyi utcai árust, és éttermest meghívhattunk magunkhoz teázni, Te jó ég… :)))


Tengelyig a sárban, mosolyogva

A nagy nyelvtanulás közben azért nem felejtettük el megcsodálni a külső környezetet is. Még a faluban voltunk, amikor egy hosszú sor bordó ruhás szerzetes kígyózott végig mellettünk. Mindennapi élelemgyűjtő kőrútjukra indultak, ez így megy errefelé, ilyet már láttunk Bago-ban is, a helyiek kiállnak az útra, és egy-egy pohár rizzsel vagy egyéb élelemmel tömik meg a szerzetesek ételhordó edényeit.

Az útról később végre eltűnt az aszfalt, és szép szerpentinben kanyargott a domboldalban, gyönyörű kilátást nyújtva a környező dombokra, és mezőkre. A rizsmezők élénkzöldbe fedték a völgyek teraszos, lapos alját, és ez a zöld olyan erős volt, hogy szinte már elütött a természetes környezettől, a domboldal bokros-fás részeitől. Egy helyen egy nagyobb földcsuszamlás nyomait is felfedeztük, amit valószínű maga az út okozott, amin épp álltunk, na meg persze az errefelé gyakori nagy esőzések együttesen. Az úton nem csak mi közlekedtünk, hanem nyakig sáros mocsarasok, akarom írni motorosok is. Először még nem értettük, hogy hogyan lettek ennyire nagyon sárosak és csak reméltük, hogy mi nem megyünk majd arra, amerről ők jöttek, de aztán végül persze megérkeztünk a sáros szakaszokhoz, igaz, ez nem volt olyan fájdalmas, mint véltük, hogy lesz, mert gyalogosan mindig találtunk egy talpalatnyi viszonylag száraz, szilárd talajt, így gyakorlatilag teljesen szárazon megúsztuk ezeket az átkeléseket, míg szegény motorosoknak ugyanitt nagy mutatvány volt átkelni. Ezt a Nepálból már ismert, széttárt lábas pozícióban tették, pont ugyanúgy tengelyig a sárban mosolyogva, mint a nepáli barátaik. Valószínű ez a sár itt a mindennapok része, és nem akadnak fent ezen, örülnek, hogy van alattuk út és motor.

Azért a pár kilométerrel később látott elakadt teherautó sofőrjei valószínű már nem voltak ilyen vidámak. A járgány igen szépen megborult a mély sárban, és ezzel nem csak ők akadtak el, hanem a többi négykerekű elől is elálltak az utat. Utánuk láttunk egy az út felszabadulására váró másik járgányt, ami ismét fényképezésre késztetett, mert ilyesmit otthon nem látni az utakon. A motort és az első kerekeket valahogy a karosszéria elé sikerült felszerelni, ami igazából csak a lámpák helyéből tűnt fel először, azok ugyanis a motor mögött vannak. Vagy eleve így tervezték ezt a járművet, mondván, hogy minek a motorháztető meg a kasztni a motor köré, úgyis mindig lerobban, így legalább nem kell nyitogatni a szereléshez, vagy volt valahol odabent a kasztniban egy másik, kisebb motor, és… de nem, nem utóbbi lehetetlen, mert akkor az első kerekeknek a helyét is látni lehetne a kasztnin, de azoknak nincs helye. Ez tehát egy ilyen tervezés, és ahogy elnézem az ajtón a karaktereket, kínai.


Ebéd egy csepp ésszel, Star Colával

Vezetünk, Mola kitartóan mesélt, és még egy kisebb, hüvelyujj vastagságú, félméteres kígyót is félrezavart előlünk az útról, az idő gyorsan repült, és gond nélkül megérkeztünk abba a nyeregbe, ahol először két a szekerük mellett pihenő bikát pillantottunk meg, majd egy kicsit továbbsétálva a domb mögött három embert. Ők voltak Mon Szan, Johanna és Sebastian, velük fogjuk tehát tölteni az elkövetkező három napot. Vezetőink az ebéd elkészítésével foglalatoskodtak egy erre a célra épített kunyhóban, míg mi odakint az asztaloknál egy tető alatt a berlini barátainkkal kezdtünk ismerkedni, illetve megvitatni azon disznóságokat, amelyeket fentebb már részleteztem.

Az ebéd finom volt és bőséges, teljesen jól laktunk mindannyian és a folyadékot is tudtuk pótolni a végtelen és ingyenes zöldteából, amit kaptunk mellé. Ezen étkezések alatt minden alkalommal kérés nélkül az asztalra tettek egy kis kosárkában néhány doboz Thaiföldről importált Coca-Colát is, csak hogy emlékeztessenek minket, az átkozott fogyasztói társadalom gyermekei vagyunk, imádjuk ezt a cukros löttyöt, hisz ez az a márka, ami talán a legismertebb és legerősebb az egész bolygón, így még ide is eljut, a mianmari dombok közé 1500 méter magasra, ahol az ide felmászott nyugati hátizsákos turista képes érte kifizetni 2000 kyat-ot (540 forint) is. Persze ha a hátizsákos turistának van három csepp esze, akkor erről eleve „lemond” úgy ahogy van, és beéri a finom natúr zöldteával, ha pedig csak két csepp esze van, akkor inkább az ingyenes cukrot kéri az ingyenes zöldteájába, hogy így csillapítsa cukoréhségét. Ha pedig csak egy csepp esze van, és a kóláról nem akar lemondani, mint megérdemelt, édes jutalomról a fáradtságos gyaloglás után, akkor legalább költséghatékonyan a helyi Star Colát kéri, ami helyi gyártmány, üvegben adják, és csak 1000 kyat. Minekünk ez egyszer még csak egy csepp eszünk volt, de csak most először, és e három nap alatt utoljára, utána legfeljebb már csak én cukroztam a teámat, amikor úgy éreztem, le vagyok nagyon merülve.


Apró csodák lépten-nyomon

Az igazi csodák csak az ebéd után kezdődtek, először úgy, hogy leszakadt az ég, majd fél órával később kiderült és kisütött a nap. Ahogy ott álltunk az ebédlőhely kis teteje alatt az esős, felhős időben, mindent gondoltunk, csak azt nem, hogy egy óra múlva levetjük majd az esőruhákat, mert majd meg fölünk a melegtől a nagy napsütésben. Itt már mi is kaptunk néha a mocsárból, egy két helyen le kellett térni egy a dzsungelben kerülő ösvényre a széles dzsipútról, hogy kikerüljük a nagyon saras részeket. A kilátás közben fenomenális volt, szemben teaültetvények fedték a dombokat, és itt-ott felfedeztünk néhány házat is.

Egyszercsak egy fénylő, zöld bogarat fedeztem fel a lábam alatt az úton. Nem mozdult, a furcsa zöld páncélján fénylett a nap, és mindezt hagyta is egészen közelről lefényképezni, ezzel nem kis örömet okozva nekünk. Nézzétek a szemét, a szeme előtt a csápját, az apró sárdarabokat a szemén és a fénylő páncéljának az üregeiben! És az egész lény csak pár centiméter, és esélyes, hogy a hátsó páncélja alatt szárnyakat rejteget, amelyekkel képes repülni is! Elképesztő! :) …és az is, hogy ennek én így tudok örülni, egy apró kis bogárnak! :)

A bogár után egy településen haladtunk át, ahol teát szárítottak, és ahol az egyik háznál a gyerekek a korláthoz szaladtak, amint megláttak minket.

Sorra gyűltek és aranyosak voltak, folyamatosan beszéltek hozzánk valamit a helyi gyereknyelven, persze mi ebből egy kukkot sem értettünk, sőt ők sem a frissen tanult szavainkból, mert ahogy azt a vezetőink elmondták, nem beszélnek errefelé az emberek burmaiul, csak a helyi nyelveken. Itt többféle törzs él, mindegyiknek meg van a saját nyelve és kultúrája, ami szinte faluról falura változik, és mind különbözik a burmaiul.

A következő apró kis csoda, ami az úton szembejött velünk, egy picike kis gekko volt, amit a testénél sötét, pöttyös volt, a farka viszont világos barna, sávos. De a legérdekesebb nem ez volt benne, hanem hogy nagyon apró volt és ennél fogva igen tréfásan nézett ki, ahogy mozgott. Ezt talán már említettem régebben is, minél kisebb a gekko, annál inkább az egész testébe mozog és hullámzik ahogy teszi egymás után a lábacskáit, és ez nagyon mókásan néz ki, mert az egész állat jobbra-balra ráng teljes testében ahogy lépked. :)


Az iramzsír-bokor, a mimóza, a breki, és a megbánt biosz órák

Aztán nem csak az állatokat, hanem a növényeket is megcsodáltuk, és ehhez már a vezetőnk Mon Szan kellett, ugyanis ő hívta fel a különböző bogyókra és növényekre a figyelmünket. Elmondta, hogy mi mire jó, mutatott bogyót, ami gyomorbántalmakra nagyon jó, és mindenféle mást is, de ezek közül kettő keltette fel igazán a figyelmünket és maradt meg bennem. Az egyik a iramzsír-bokor volt. Iramzsírnak, vagy izomzsírnak a futók hívják egymást közt azt a krémet, ami ellazítja és bemelegíti az izmokat ezáltal segítve a gyors regenerálódásukat, de ami a fontos és most a lényeg, hogy ennek a sportkrémnek (ilyen pl. a Perskindol, de futnak ezek több márkanév alatt) van egy nagyon jellegzetes, erős, összetéveszthetetlen szaga, amiről én mindig is azt hittem, hogy egy mesterségesen előállított anyag mesterséges szaga, amit csak a gyógyszertárak képesek létrehozni bonyolult vegyi folyamatok révén. Na, hát ez nem így van, mert a természet állítja elő ezt az anyagot és ezt a szagot, az iramzsír-bokor révén. Ezen vagy negyed óráig nem bírtam túllendülni, és ekkor már egy jó nagy darab az egyik ilyen bokorból a táskám oldalán díszelgett – jó lesz ez még este, valahogy kisajtoljuk belőle a hatóanyagot és bekenjük vele a megfáradt izmainkat.

A másik növényi csoda a mimóza volt. Ismertem ugyan eddig ezt a szót, de se a jelentésével, se az eredetével nem voltam tisztában – mert egyszerűen nem foglalkoztatott, ám most szépen összeraktuk együtt a teljes képet a mimózáról: ez eredetileg egy növény, ami érintésre összehúzza a leveleit és behajtja a szárait!

Emberre pedig akkor mondják, hogy mimózalelkű, ha az illető visszahúzódó, félénk, vagyis ha úgy viselkedik, mint a növény, ha közelednek felé. :) Óriási, miket megtanulok itt az úton! Még mindig jobb később, mint soha.

Az apró csodák sorát ez a kis breki zárja, ő is hagyta magát közelről lefényképezni. Az előtte lévő kis faág talán már Nektek is sejteti, hogy ő sem egy nagy teremtmény, talán az egész lény két centiméter lehetett, tehát a szép fekete-sárga szeme kb. két mm-es! Ő meg ugrik nagyokat, és ő is megél valahogy ebben a környezetben. A természet különböző szépséges lényei és növényei ezen a napon valahogy nagyon megtalálták a szememet, és igazán elvarázsoltak, ezért ahogy sétáltunk bele a délutánba, egyre azon járt a fejem, hogy ha majd egyszer lesznek gyerekeink, akkor őket azonnal fogjuk vinni a természetbe, és sorra felkutatjuk az összes apró lényt és növényt, és együtt megkeressük és megtanuljuk ezen dolgok nevét a magunkkal vitt növény- és állat határozóból, hogy nekik már olyan természetes legyen mindez, mint a szék, az asztal, a ház, és hogy már gyerekkoruktól közel érezzék magukat a természethez, annak részeiként gondoljanak magukra is, és ne csak, mint külső környezetként gondoljanak rá és ne úgy kezeljék azt.

Most kezdem bánni, hogy nem figyeltem biosz órán sem, mint ahogy a német órákat is kvázi ignoráltuk, ez nagy-nagy hiba volt, és ez utóbbit mind a ketten elkövettük Zitával gyerekként. Engem négy évig tanítottak németül, de most megszólalni is alig tudok, pedig milyen jó lenne, ha még egy nyelven tudnék beszélni, még akkor is, ha a német az angol mellett igazán kevés helyen létszükséglet. Ott voltak az órák, ingyen voltak, ingyen lehettem volna egy beszélt nyelvvel gazdagabb, de én nem éltem vele, és nem is sejtettem, később mennyire nagyon fogom ezt bánni. De legalább most már rádöbbentem, és ez is nagy dolog, mert ha egyszer megérkezünk Ausztráliába, onnantól nem lesz tanulandó helyi nyelv, és ráállhatunk majd a spanyolra, amit aztán rengeteget használhatunk és alaposan begyakorolhatunk majd Patagóniától Mexikóig majd’ minden Dél- és Közép-Amerikai országban, és ez nagyszerű lesz, és ezt a lehetőséget már nem fogjuk elszalasztani! :) Mint ahogy majd gombászni, fanedvet gyűjteni, de talán még méhészkedni is megtanulunk majd, ha hazaértünk. Az új álmok és tervek gyűjtögetését fontosnak tartom és már most előszeretettel tesszük, mert ha egyszer hazaérkezünk, bizony az sem lesz egyszerű feladat, hogy újra megtanuljunk földrajzilag egy helyen élni, állandó, ilyen nagyméretű változások nélkül, mint amilyenek ezen az úton érnek minket.

De az már biztos, hogy sokkal gazdagabbak leszünk, vagyis már most vagyunk ezáltal az út által, mert ha holnap haza kéne utaznunk, akkor már két teljesen más ember érkezne haza, mint akik elindultak. Tele csodákkal, barátságokkal, élményekkel, és ezek igazán nagyszerű dolgok, és össze nem hasonlíthatóak azzal a napi 5400 forinttal, amibe most ez a gyalogtúra például kerül. És akkor se bánnánk meg, hogy elindultunk, ha nekem mondjuk elölről kellene kezdeni az egész IT karrieremet, hogy az élethez és családhoz szükséges pénzt előteremtsem majd. De ez persze bizonyosan nem így lesz, mert ezen az úton olyan dolgokkal, képességekkel, tudással és tapasztalatokkal is gazdagodunk, amit majd nem csak a munkaszerzésben és munkában, hanem az élet összes más területén is kamatoztatni tudunk a jövőben. Ezért mondogatjuk és írogatjuk interjúkban, riportokban egyre sűrűbben, hogy ha tehetném, én mindenkit elküldenék egy ilyen útra, mert elképesztő, mi mindent tanul és lát az ember – ez e legjobb, legolcsóbb, leghatékonyabb és hathatósabb tanítás, amit valaha kaptunk az életben. Persze azért nem mindegy, mikor és hogyan indul az ember útnak, de azt hiszem, mi a legjobb életszakaszunkban vagyunk ehhez, bár az is lehet, hogy ezt mindig így gondolnám, bármikor is indultunk volna útnak – indulunk majd útnak, mert az egész élet egy nagy utazás. (…megérkezni halál – kitől is van ez? Azt tudom, hogy Léna kedvence, de neki sajátja, vagy csak kedvenc idézete?)


Sámánvárás és szakadó eső a villámló fekete ég alatt

Na de most szálljunk vissza szépen a kis gyalogtúránkra! Egy jó nagy szakaszt sínek kesze-kusza talpfáin tettünk meg. Ezt talán még a britek építették ide, olyan réginek és ócskának tűnik. Itt aztán vonat is jött szembe (napjában hatszor jár). A keskeny nyomtávon meglepően széles vonat közlekedett, szó szerint a bokrokba kellett bemásznunk, hogy biztonságos távolságba húzódjunk előle. Csak azt nem tudom, szegény bivalyok hogyan és hová mennek a vonat elől, ha netán szembetalálkoznak vele. Bár valószínű a hajtóik és talán már maguk az állatok is megtanulták, mikor és merre járnak vonatok, hogy ne menjenek arrafelé.

A mai napra még egy be volt ígérve nekünk egy sámán, akinek a házához meg is érkeztünk, de sajnos ő nem volt otthon, és hiába vártunk rá egy tűz körül zöld teát iszogatva fél órán át, nem érkezett haza, így végül kénytelenek voltunk továbbindulni. Ekkor Mola már nem volt velünk, ő előrement egy rövidebb úton, hogy előre elkészítse nekünk a vacsorát az esti szálláshelyünkön. Ez a fajta jól szervezettség nagyon tetszet nekünk, és dacára a sikh testvérek disznóságainak, örültünk, hogy Mon Szan-al és Mola-val túrázunk, ily szervezetten.

Arra a kérdésünkre, hogy hogyan lesz valaki sámán, és pontosan mit is takar a sámánság, nem kaptunk teljesen kerek választ, de a lényeg valami olyasmi, hogy a Sámán errefelé egyfajta gyógyító személy, akit mindenki tiszteletben tart, és akit az apja, illetve nagyapja tanított meg mindenféle gyógynövények és gyógymódok használatára. Bizonyára ezek javarészt valóban hasznos és működő gyógymódok, ám az megint egy jó kérdés, hogy ebben mekkora része van a gyógynövényeknek és mekkora része van a hitnek, vagyis a placebo hatásnak. Ez igazából nekünk most mindegy is, nem találkoztunk a sámánunkkal, aki itt a hegyek között a faluvilágban egy helyi, olcsó, természetes gyógymódokat alkalmazó orvosnak és tanácsadónak számít.

A sámánvárással sajnos elment az idő, ezért a közeli vasútállomásra megérkezve nyilvánvalóvá vált, hogy a mai napon ránk fog sötétedni. A dolgot tetézve, hogy közben az eső is újra eleredt, így kénytelenek voltunk az esőben caplatni. Már javában szakadt és szépen áztunk, amikor pár perc alatt olyan sötét lett, hogy Zitával úgy döntöttünk, előtúrjuk a fejlámpákat, mert ez így nem vicces tovább ekkora sötétségben botorkálni, még kitörjük a bokánkat. A lámpákat nem sikerült megtalálni, mert nem voltak bekészítve és nem emlékeztünk, melyik zsebbe tettük őket. A táskáinkban sajnos csak három nagy zseb van, és az apró dolgok mindegyiknek az aljára csúsznak le, oda pedig nehéz letúrni anélkül, hogy nem pakolunk ki szinte teljesen a táskából. Hála Sebastian-nek, ezt nem kellett meglépnünk, mert ő volt olyan önzetlen és volt olyan majrés a felettünk tomboló „Thunderstorm”-tól, hogy egy perc kutakodás után felajánlotta az ő egyik fejlámpájukat (Petzl Tikka 2, pont mint a miénk), amivel így már biztonsággal közlekedhettünk – öten három lámpával világítottunk a lábaink elé, az egyre csak szakadó esőben.

Pár perc alatt annyira megáztunk, hogy már nem voltak többé érdekesek a pocsolyák, bárhová léphettünk, nem lettünk vizesebbek már, mert eleve bőrig volt ázva a cipőnk, így tehát már csak arra kellett figyelnünk, ha el ne csússzunk.

Mon Szan egy ponton lekanyarodott az útról és egy keskeny, csúszós meredek ösvényen kaptatott fölfelé, hátra-hátra nézve, hogy megvannak-e még az emberei. A dombra felérve végre házakat pillantottunk meg, és hamarosan már az egyik belsejében örvendeztünk a megérkezésünknek. Levedlettük és kiteregettük a nedves ruháinkat, majd felnéztünk az emeletre, ahol egy nagyon hangulatos kis helyiség várt ránk, négy matraccal és egy alacsony, kerek asztallal, aminek a közepén egy gyertya adta az egész szobának a barátságos fényét. Erre az asztalra hamarosan tálalták az ismét finom és bőséges vacsorát, ami megint nagyon-nagyon jól esett. Örültünk, hogy nem magunk indultunk el erre a túrára, hanem szervezett keretek között, vezetővel és társakkal.

A Kalaw – Inle-lake túránk első napja 2012. szeptember 29-ére esett, és ezen a napon 20,5km-t gyalogoltunk, ám ennél a Mon Szan által vezetett „hivatalos” útvonal kicsit hosszabb, tán 23km lehet. Mi azért rövidítettünk, mert az első szakaszt, amíg utol nem értük a többieket Mola-val, rövidítettük, hogy beérjük a csoportunkat.

Folytatása következik… :)

  1. Orsi
    november 19th, 2012 13:01-nél | #1

    “Úton lenni boldogság, megékezni halál” – Hobo

  2. november 19th, 2012 14:34-nél | #2

    “…megérkezni halál” Majd rájöttök. Az ember tele van energiával, ötletekkel, lendülettel, aztán ott a magyar valóság. Továbbá karrier? El**sztad. Neked már sose lesz karriered, mert nem fogod akarni. Ott ülsz majd a monitor előtt, hallgatod a kollégáid nyavajgását a másnaposságról, hitelről és közben az jár a fejedben, hogy a ma rendelt ételfutáros adag moslékból egy napig ellennél valami kedves, de fejletlen országban.
    Üdv Kínából. :)

    ps.: a csettegő, amit fotóztatok határozottan kínai, minden falu ilyenekkel van itt tele.

  3. Halmos Ferenc
    november 19th, 2012 16:09-nél | #3

    Az a szép zöld bogár nagyon hasonlít a nálunk gyakran előforduló rózsabogárhoz.

  4. Sanyi
    november 19th, 2012 20:34-nél | #4

    Sziasztok!
    Szerintem a csettegő eredetileg háromkerekű szerzet lehetett.

  5. november 20th, 2012 10:25-nél | #5

    @Sanyi
    Nem, ezt így gyártják Kínában. Létezik háromkerekű is, és van ehhez hasonló, csak kisebb, aminek nem kormánya van, hanem úgy működik, mint a régi Robikapa+utánfutó.

  6. Szántó Kati
    november 20th, 2012 14:27-nél | #6

    Gyerekek itthon is ki kéne mennetek a természetbe, vannak ám csodák kis országunkban is. Végre észreveszitek a körülöttetek lévő kis világot is.
    A képek alapján szerintem a bogár egy ganajtúró. Itthon főleg kék színben található, de láttam már zöldet is.
    A mimóza kertekben sok helyen megtalálható kis hazánkban.
    A breki pedig szerintem varangyos béka.
    Ezek után jöhet Németh András cáfolata amennyiben valamit rosszul írtam.

  7. Németh András
    november 20th, 2012 17:47-nél | #7

    @Szántó Kati Mivel a rovarok oly változatosak hogy még a hazai fajok rokonsági meghatározása is könnyen okoz igen erős fejtörést ezért az utóbbi pár napban nem igazán reagáltam le Árpi örvendetes módon szaporodó makrofotó áradatát, de ha már meg lettem szólítva akkor nézzük.

    Szóval mind a ganéjtúrók mind a rózsabogarak egy olyan családba/alrendbe tartoznak (http://hu.wikipedia.org/wiki/Scarabaeiformia) amit elavult módon lemezescsápúaknak hívnak és ahogy benne van a nevükben a csápjuk jellegzetes, és nem ilyen mint a zöld versenyzőé. Az is lehet hogy egy olyan csapat képviselője van a fotón akik közül felénk nem él senki, számomra talán a levélbogarak azok akik közt kutakodni kellene a rokonság után. http://www.coleoptera.hu/levbog_anat.php ez az oldal 10-11 csápízről ír és előtorba behúzott fejről ír a fémes szín és a vwbogárforma mellett. Játékosunkra mindez illik. Szóval én valahova ide helyezném őt.

    A gekkó hihetetlenül mókás (márcsak a mérete miatt is lenyűgöző, hisz ha elképzeljük akkor azért abban a kis valamiban ugyanolyan csontváz meg egyéb rendszerek vannak nagyjából mint bennünk), de fajra gőzöm sincs róla. A béka szintén zenész, és azt mondom hogy 50% esélye van hogy varangy; vagy az vagy nem :D hisz a két hazai varangyfajon kívül él még a világon másik majd 500.

    http://hu.wikipedia.org/wiki/Mimózaformák
    A mimózák rokonsága szintén nem kicsi (2800 faj), és a Selyemakác (http://hu.wikipedia.org/wiki/Selyemakác) ami nálunk is gyakori kerti növény tényleg ebbe a rokonságba tartozik.

  8. november 20th, 2012 18:26-nél | #8

    @Szántó Kati
    Tudom, hogy mindenütt vannak csodák… :) Most már… De látod, ehhez mekkorát kellett utazni! :) Legalábbis nekem. Zita már a dolgozatírás helyett is a pókot bámulta a sarokban az általános iskolában. Vagy valahogy így szól a családi legenda.

    Erről a naptáron lévő pakisztáni oldalon található idézet jut most eszembe :)
    Ha hazaértünk, természetesen otthon is felfedezzük majd a csodákat, fel van írva egy listára a kéktúra, és országjáró kerékpártúrák. ;)

  9. sanya
    november 21st, 2012 09:02-nél | #9

    Nos, akkor a családi legenda: ( szülői értekezleten mesélte el a tanító néni )
    Általános iskola, alsó tagozat. Dolgozatírás. A tanító néni észreveszi, hogy Zita kitartóan a terem sarok-falát nézi. Odamegy hozzá, megkérdezi, miért nem ír? Mire a válasz: Egy pók érdekesen szövi a hálóját!

  10. CLS
    november 23rd, 2012 08:05-nél | #10

    Árpi, ezen jót mulattam: “mekkora része van a hitnek, vagyis a placebo hatásnak.” Te aztán szinén materialista (ill. ateista) vagy, mint ahogy az IT -ben tevékenykedők jelentős része, köztük én is.

    Remélem, hogy a mimóza nem úgy működik, mint a vénusz légycsapója, ami szintén érintésre zár, de egy-egy levele néhány bezár-kinyit ciklus után elhasználódik, azaz elhal … ha jól tudom.

  11. Németh András
    november 24th, 2012 08:37-nél | #11

    @CLS szerintem a mimóza levele nem fog elhalni a ki-be csukogatástól, hiszen az alapból minden este becsukódik, vagy épp minden esőzéskor…
    de ezt a vénusz légycsapós elhalósdit nem is tudtam (egyszer volt nekünk is és nem is igazán bírta sokáig, lehet pont ezért)

    ez a blog is egyetért velem :) http://exotics.blog.hu/2008/01/03/mimosa

  1. Még nincsenek visszakövetések