Archívum

‘Laosz’ cimkével ellátott bejegyzés

Az utolsó napunk Csodaországban – Viszlát Laosz és köszönjük!

február 13th, 2013 1 hozzászólás

Hmong újévi labdajáték

Az utolsó, 30. napunk Laoszban talán az egyik legszebb volt. Csak azért nem a legszebb, mert nem szeretek ilyen jelzőket használni, hogy legszebb, meg legjobb, mert annyi szép napunk és annyi szép élményünk van, hogy méltánytalan lenne egyet megkülönböztetni így a többi rovására. Szóval maradjunk csak annyiban, hogy az utolsó napunk Laoszban csodaszép volt, és nem csak azért, mert ez volt az utolsó, és csak 60km volt, az is majdnem végig lefelé. Ez a kis szeretni való ország tényleg parádézott nekünk a búcsú alatt, annyi szépet és érdekeset láttunk egyetlen nap és 60km alatt, amennyit máskor napok alatt sem. Pedig itt aztán minden nap történik valami felejthetetlen az emberrel.

Reggel Zita még kisütött egy óriási adag tojásos-hagymás melegszendvicset a túlélő-szendvics sütőjével, és eközben kitalált egy újítást: Mivel asztalfelületünk nagyon kevés volt a szobában, most a zacskót, amelybe a tojásokat beleütötte és elkeverte, a sisakjába tette. :) A szendvicsekből annyi készült, hogy azok már az egész hátralévő szakaszra elegendők voltak. Induláskor még odagurultunk elköszönni az odesszai éttermes barátunkhoz, akinek ekkor sikerült eltennünk egy fotón az e-mail címét is, mert az szerepelt a reklámtáblán, ami valamiért le volt emelve és a sarokba volt állítva.

Vieng Xai városkáját két bekötőút köti össze a főúttal, és most a másikon hajtottunk ki. Így nappal sokkal barátságosabb volt a táj, mint az éjszaka sötétjében két nappal ezelőtt, amikor megérkeztünk. Noha még ködben ültek a mészkősziklák, mégis nagyon kedvesek voltak nekünk, nagyszerű pihenőnapot töltöttünk itt előző nap. Alig fordultunk ki a főútra, máris megálltunk, mert egy kis földúton megpillantottunk egy tradícionális, vidám színes ruhába öltözött hmong leányzót, aki kérésünkre megengedte, hogy lefényképezzük.

Az út meredek, szűk völgyben kezdte, először dzsungelben haladtunk de alig telt el pár kilométer és hamar egy széles, lapos, középen rizsteraszokkal teli völgyben találtuk magunkat. Ennek a völgynek először a bal szélén haladtunk, itt sorakoztak a hegyoldal aljában az utunk mellett a házak is. Némelyik udvara sziklafallal végződött és még olyat is láttunk aminek kapuja is volt hátrafelé, méghozzá egy barlangba! :) Ez mekkora már, hogy van egy barlangjuk a kert végében? Persze okosan kialakították az állatoknak, így az üreg istállóként szolgált. Mint valami mesében, nem? :)

Talán még ugyanebben a faluban ismét megálltunk, mert a házak mellett, egy kis üres földdarabon gyerekek sorakoztak fel, egytől egyig színes, tarka ruhákban, mindegyikük tradícionális hmong ünneplőt öltött. Ahogy közelebb értünk, megértettük, mi történik: a hmong újévet ünnepelték labdadobálással. Ez egy ismerkedési játék, rengetegszer hallottunk már róla, nem csak itt, hanem a környező országokban is, először a Chittagong Hill Tracks-en, Bangladesben meséltek róla Labre-ék, majd többször hallottuk ugyanezt vizeslabda verzióban Mianmarban, és most végre a saját szemünkkel is láthattuk. A fiúk és lányok (elvileg külön-külön) egy-egy oszlopba felsorakozva labdákat dobáltak egymásnak. Ez egy ismerkedésre és párválasztásra kitalált játék, persze nincsen semmilyen szigorú szabály és a gyerekek abszolút nem voltak szégyenlősek, nem ment semmi pironkodás és nem is csak fiúk-lányok dobálták egymásnak a labdákat, hanem volt nagy keveredés fiú, lány, kicsi és nagy között. Ami még nagyon tetszett, hogy egyetlen felnőtt sem volt a színen. A gyerekek maguktól játszották ezt a tradicionális játékot, nem kényszerítette őket senki, nem volt megrendezve az egész, nem volt erőltetett, mégis ott volt és működött.

A vizibivalyok, a gyerekek, a halász és a bombaharang

Később valahogy átkeveredtünk a völgy jobb oldalára, és fújtunk egy rövid pihenőt egy kis faluban. A bácsika, aki mellé leültünk az asztalhoz, nagyon aranyos volt, próbált velünk beszélgetni és amikor már az összes ismert laoszi szavunkat elmondtuk neki, hátulról előhozott egy angol nyelvkönyvet – ekkor elkezdődött a lapozgatás és a mutogatás a könyvben! :) Megkínáltuk a bőségesen rendelkezésre álló szendvicseinkből, de nem kért. :)

Az út a völgy oldalában hullámzott és a hullámok tetejére sokszor fel tudtunk jutni lendületből, ha azt az út minősége és a hullám magassága megengedte. Föntről mindig gyönyörű kilátás nyílt a rizsmezőkre, és a mészkőhegyekre. Egy ponton ez a fajta útvezetés végetért, és kb. egy órára újra féldzsungelben találtuk magunkat, meredek szerpentinen. Olvass tovább…

Xam Neau és Vieng Xai – A Hmong falutól a háborús főhadiszállásig

február 11th, 2013 Nincsenek hozzászólások

Patkányt, galambot, mókust, denevért tessék!

A Hmong faluban nem keltünk korán, talán 10 óra is lehetett, amikor elhagytuk a homestay-t. Tudtuk, hogy ezen a napon csak egy 350m-es emelkedő és alig 40km vár ránk, ezért nem siettünk az ébredéssel, végre alaposan kialudtuk magunkat. Rendesek voltak itt velünk nagyon, az éjjel fölénkraktak egy esernyűszerűen kifeszített szúnyoghálót, amire én már nem is emlékeztem, csak Zita, és még reggel is kaptunk egy kis rizst. :)

Szemben a ház előtt rudakra kiakasztva mindenféle furcsa ki állattetemet árultak, felfedeztünk köztük patkány- és mókusféléket, denevéreket, és még egy galambot is! Elképesztő, hogy mit meg nem esznek ezek a laosziak! :)

Alig gurultunk pár kilométert, máris megálltunk, és mindezt egy videófelvétel közepette:

Még ugyanebben a faluban Zita felhívta a figyelmemet egy nénire, aki egy ház bejárata mellett üldögélt. Én észre se vettem, de Zitának feltűnt az a kapaszkodó, ami a néni felett van, hogy segítse őt a felállásban.

A falu hosszan tartott és még folytak a reggeli, délelőtti tevékenységek, gyerekek mentek iskolába, a földek között pedig állatokat tereltek ki legelni. Tudtuk, hogy már csak pár napunk van hátra Laoszból, és talán ez is segített éreztetni velünk azt, micsoda nagyszerű helyen vagyunk. És bár nagyon fáradtak voltunk az elmúlt napok megpróbáltatásai miatt, de közben éreztük, hogy nem akárhol, nem akármilyen helyen vagyunk, nagyon szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk és nagyszerű, hogy itt vagyunk.

A Saleuy vízesés

Alig értünk ki a faluból, máris megálltunk egy helyen. Először nem értettük, mi ez az étteremsor egy „üres völgyben”, de ahogy az utolsó faépület mögé értünk, rögtön megértettük, mit keresnek itt a vendéglők: Egy gyönyörű vízesés tárult elénk. Mivel már, vagy inkább még éhesek voltunk, rendeltünk a hölgytől két csirkés tésztalevest, ledöntöttük a bringákat a teraszon és elindultunk gyalog felfedezni a vízesést.

Az információs tábla azt mutatta, hogy nem messze innen van egy hőforrás is, ahol medencék is vannak ezért ezt vettük célba egy meleg vizes izomlazító fürdézés reményében. Felsétáltunk a vízesés alatti hídhoz, átkeltünk azon, majd a patakot követve átvágtunk néhány mezőt. Furcsa volt, hogy még egy ösvény sem vezetett a medencékhez ezért már kezdtük azt hinni, hogy valamit elnéztem a térképen, de azért kitartottunk még egy kicsit, mert az a térkép bizony ék egyszerű volt és én biztos voltam benne, hogy ha jó a térkép, akkor jó felé haladunk. Nemsokára ez be is bizonyosodott, mert nem messze előttünk felszálló gőzt láttunk a földek mögött.

Egyre izgatottabbak lettünk és már azt vizionáltuk magunk elé ahogy a finom leves befalása után előtúrjuk a törülközőt és a fürdőruhát, hogy megmártózzunk a forróvízben egy órácska erejéig. Zita az ilyet nagyon szereti és tudtam, hogy nagyon örülne egy ilyen élménynek a sok csúnya gonosz emelkedő után – mert azt is tudom, hogy ő feleannyira sincs oda a hegyekért, mint én.

Sajnos csalódnunk kellett, mert a medencék el voltak hanyagolva, mindkettő szét volt repedve és az egyiknek ugyan volt egy kis forró víz az alján, de az olyan kevés, olyan dzsuvás, és olyan forró volt, hogy eszünkbe se jutott megmártózni benne. Mit is vártunk, ez még mindig Ázsia. – Készülj fel mindenre és ne várj semmit, ha nem akarsz csalódni! :)

Visszafelé Zita ötletére megpróbáltunk átvágni a patakon, de hamar egy szigeten találtuk magunkat, így bukdácsolhattunk vissza a köveken. Csak hogy izgalmas maradjon a dolog, persze hogy nem ugyanott másztunk ki a szigetről, mint ahol bejutottunk rá.

Xam Neau

A hágó szépen lassan adta magát, nem volt nagy szenvedés, de azért éreztük, hogy nem vagyunk már olyan frissek, mint az előző két nap, sok volt már bennünk, túl sok, ránk fért a pihenés. Alig vártuk már, hogy megérkezzünk Xam Neau-ba. Persze ez a szakasz sem telt eseménytelenül, gyönyörű tájakon hajtottunk ismét. Egy helyen megálltunk nézelődni csak úgy az úton, mert forgalom nem volt, viszont minden irányban állatok mászkáltak: tyúkok, marhák, vizibivalyok, disznók. Közben a házaktól egy helyi furcsa hangokat adott, szemközt pedig a tornácra kigyűlt egy egész család, hogy Zitát csodálja, ahogyan ő a kicsinyeit szoptató anyakocát(?) figyeli. Én meg voltam szemfüles az egész jelenetet lencsevégre kapni! :)

Egy a hágó utáni pihenőnél pedig felfedeztünk egy nagy vöröses-barna pillangót Zita markolatváltóján lakmározva az izzadságából:

Innen már tényleg csak le kellett gurulnunk, ez se nem volt hosszú, se nem volt fájdalmas, hamar Xam Neau nagy kereszteződésében találtuk magunkat. Ennek a közepén egy furcsa alakú szobor állt, és a szomszédságban pedig valami pompás, sok oszlopos épület díszelgett. Ilyesmit nem láttunk már egy ideje, és itt sem erre számítottunk. Xam Neau pofás egy kis városka, nem pedig csak egy egyszerű porfészek, mint ahogy azt véltük.

A város maga nagyon kellemes csalódás volt, hát még amikor sikerült az első bankautomatából pénzt felvennünk, akkor mekkora lett az öröm. Ugyanis ekkor már vészesen kezdtünk kifogyni a készpénzből, és bár hallottuk, hogy itt lesz bankautomata, az információ hitelességében és a gép működőképességében nem voltunk biztosak. Olvass tovább…

Nam Neum-tól a Hmong faluig – Át az igazán nagy szívritmuszavaron!

február 8th, 2013 Nincsenek hozzászólások

Honnan merítsünk erőt a fölfeléhez?

Ezt a kifejezést, a „szívritmuszavart”, Zita találta ki, az igazán szivatós, emelkedős napokra, az olyanokra, ahol nem egy nagy hágót kell megmásznunk, hanem sok kicsit. Vagy esetleg sok nagyot, mint ahogy azt ezen az ábrán Nam Neum után láthatjátok. 500-ról fel 1300-ra, majd le 900-ra, aztán fel 1400-re, majd vissza 1150-re, hogy aztán újra felmásszunk 1500-ra, majd le 1000-re, hogy még egyszer utoljára felmásszunk 1350-re, ahonnan ha minden jól megy, már csak le kell gurulni Xam Neau-ba, amit egyébként úgy kell ejteni hogy Szám Néáu, vagy valahogy így. Ez ha csak az elnagyolt ábrámat nézzük, kereken 2000m szintemelkedés a négy nagy tüskében, de ebben nincsenek benne a rajzon látható és nem látható apró tüskék, valamint a kerekítési és mérési pontatlanságot se számoltuk bele. Akárhogy is, brutális egy szakasznak néztünk elébe, ezért természetesen mint előző nap, ezen a napon is hajnalban keltünk Nam Neumban.

Ahogy kiértünk a faluból, máris nekiláttunk az első nagy emelkedőnek, egy kis mellékvölgyben kezdte el felvenni a szintet az utunk, aminek a túloldalára érve már vagy 100m-el feljebbről csodálhattunk odalent a falut, amit pár perccel azelőtt elhagytunk. Azért akármilyen lajhár lassúnak tűnik is ez a megpakolt rekuval való hegymenet, valójában ha belegondoltunk, azért elég jól haladunk. Ezt mindig ilyenkor érezni, amikor visszatekint az ember oda ahonnan jött. „Hiszen csak pár perce hogy ott lent voltunk a hídnál!” – Ugyanez fordítva éppilyen demotiváló is tud lenni, amikor felnézünk magunk elé a hegyre és ne adja az ég szemközt a hegyoldalban feltűnik a magasban egy apró vágás, az út, ahová fel kell kapaszkodnunk. Aztán lenézünk magunkra és az alattunk lassan, keservesen vánszorgó útra, és konstatáljuk, hogy szinte alig haladunk. Na ilyet nem szabad! :)

Persze számtalan dolog van, amivel az ember megkönnyítheti magának a kerékpárral való „hegymászást”. Pl. elmerül a gondolataiban, visszaemlékszik az elmúlt szép élményekre és emberekre, akikkel találkozott az úton vagy támad egy remek (vagy csak épp akkor annak hitt) ötlete és abba teljesen belelkesül, vagy zenét hallgat, vagy kifelé figyel, nézi a tájat, észrevesz apróságokat, köszön a helyieknek és integet, visszainteget nekik… Olvass tovább…

Hegyen-völgyön át Muang Khan-tól Nam Neum-ig – Izzadságos élmények

február 6th, 2013 1 hozzászólás

Reggeli hegymenet

A Muang Khan-i iskolateremben korán keltünk, amikor először kiléptem az ajtón, még látszódtak a csillagok az égen. Ahogy pakolásztunk, Tom is megérkezett, elbúcsúztunk tőle és megköszöntük a segítségét. Minden jót kívánva neki elindultunk, áthajtottunk az iskola udvarán, majd ki a főútra, hogy nekilássunk a ma ránk váró nagy fölfelének!

Emlékeztek még erre a szintmetszeti ábrára? Ezen az látszik, hogy Muang Khan és Nem Neum között 90km a távolság, aminek az elején 600m-ről fel kell mászni 1550-re, majd legurulunk 1250-re, majd folyamatos hullámvasút jön 1500m környékén, hogy a végén még lejjebb fejezzük be, mint kezdtük, 500m-en Nem Neumban. Ez együtt egy nap alatt van vagy 2000 méter mászás a „szívritmuszavarokkal” együtt… – Hát ezért indultunk el hajnalban ezen a napon. :)

Az első nagy fölfelében még hűvös volt és köd borította a tájat, viszonylag jól és könnyedén haladtunk, az út nem volt túl meredek. Néha láttunk házakat az út mentén, és néhány embert, de különben csak mi voltunk és az erdő, amely talán itt már tényleg megérdemli a „dzsungel” jelzőt, mert sűrű növényzet vett minket körül és az egész pont olyan volt, ahogy én egy dzsungelt még odahaza elképzeltem.

Az első napsugár örömére megálltunk még megettünk néhányat a még tegnap este készített szendvicsekből, majd még párat a nemrég vásárolt hatalmas adag csokiskekszből is. Tudtuk, hogy kell majd nekünk az ilyesfajta „dopping”, mert őrült sok emelkedő vár ránk. Ezeket málhás fekvőkerékpárral megmászni nem éppen leányálom, de azt is tudtuk, hogy kellő kitartással képesek leszünk rá, ha 5km/h-s sebességgel, akkor annyival, de feljutunk és átjutunk a hegyeken.

Fent ezerötszáz méter környékén tényleg abbamaradt az emelkedő, és néhány kisebb lefelét követő újabb mászás után tényleg azon kaptuk magunkat, hogy újra 1400m alatt vagyunk. Ekkor tudtuk, hogy megérkeztünk abba a bizonyos gödörbe, aminek kb. 1250m-en van az alja. Itt már sorra jöttek a házak és egyre népesebb lett az út, gyerekek játszottak, vagy követték a szüleiket valami dologra. Az egyik kanyarban egy kis útszéli pihenőhelyen két motoros feküdt bukósisakban, hogy csak korai sziesztáztak vagy még itt éjszakáztak, és még nem ébredtek fel, azt nem tudtuk meg, mert emiatt nem keltettük fel őket. Ami nagyon vicces látvány volt számunkra, az az egyikőjük csuklójára kötött kis majom volt. Olvass tovább…

A Plain of Jars és a Bomb Village

február 4th, 2013 5 hozzászólás

A kőköcsög mezőn

Phonsavanhban a pihenőnapunk annyira nagyon nem volt nevezhető pihenőnapnak, mert a térképen 7km-re mért Plain of Jars-t végül oda-vissza 21km alatt jártunk meg. Persze csomagok nélkül, csupasz bringákkal. :) Ez a hely egész Laosz szerte híres, és különösen kedvelt a helyiek körében. Nem egy laoszi otthon falán láttunk fényképeket a családtagokról, ahogy a nagy kövek előtt állnak.

Amikor megérkeztünk, és a fejenként 10 ezer kipp-es belépőt kifizetve besétáltunk a területre, rögtön azt is megláttuk, hogyan készülnek ezek a fényképek. Nagy tükörreflexes fényképezőgépekkel várják jól felkészülten a fotósok a turistákat, akik lévén, most közeleg a Hmong újév, sokan családostul érkeznek, és a nagy fényképezkedésre tradicionális Hmong öltözéket húznak. Kérdésünkre pedig megengedték, hogy mi is készítsünk róluk egy-egy fényképet! :) Ahogy egy 180 fokos fordulatot vettünk ezen a dombon, ahol egyébként a legnagyobb kőedény található, megpillantottunk lent egy nagyobb területet, egy „mezőt” (plain) tele rengeteg edénnyel (jars). Csak a két fickó volt furcsa a kis asztallal… Mit keresnek ott, még egy belépőt ki kell fizetnünk, vagy mi? Lesétálva láttuk csak közelebbről, miről van szó: Itt helyben nyomtatnak, közvetlen a memóriakártyáról, számítógép közbeiktatása nélkül, a nyomtatókat akkumulátorokra kötve! :o

A mező érdekes volt, és lévén több több kőedényben is vizet fedeztünk fel, gyorsan meg is fejtettük a nagy rejtélyt: vizet tárolhattak ezekben a kövekben, azért vájták ki őket! Merthogy az útikönyv nagy misztikusan azt írja, hogy mind a mai napig nem jöttek rá, hogy kik, mikor és miért faragták ezeket a kőedényeket. Szerintem ez butaság, biztos van rá módszer, hogy a korukat meghatározzák, és az, hogy kik és miért… Nos, komolyra fordítva a szót, az már tényleg nagyobb talány lenne, de tényleg el tudjuk képzelni, hogy a vízgyűjtés céljából. Vagy egyszerű vallási vagy egyéb célból való nagyzási, versengési vágyból.

A mező közepén található nagy fa alatt érdekes dolgot fedeztünk fel. Épp egy videoklippet forgattak, mi sem voltunk hát rest, elindítottunk egy felvételt:

Tudom, gonoszság volt, de utána még kicsit ki is figuráztuk őket. Olvass tovább…

Phokoun – Phonsavanh #2 – Reggeltől estig

január 31st, 2013 5 hozzászólás

Ki korán kel… Az nem kap reggelit!

A hmong faluban fél 6-kor keltünk, hogy a megbeszélt 6 órára ott legyünk az étteremnél, mert ekkora beszéltük meg a reggelit. Amikor kimásztunk a kis házunkból, még sötét volt, de a falu már ébren volt, elkezdődött az élet, asszonyok hordták a vizet a kútról, mi pedig mentünk az erdőbe a reggeli dolgunkat elvégezni. Az étteremben az a meglepetés ért minket, hogy még nem volt kész semmilyen étel, hiába egyeztettük le tegnap az angolul beszélő barátunk tolmácsolásában a 6 órai reggelit, ezt csak mi hittük úgy, hogy le van beszélve. Tolmács ide vagy oda, a „Yes-story” még így is működik Ázsiában. Sose tudhatod, hogy azért bólogatnak, mert értik amit akarsz és vették a lapot, vagy azért, mert egyszerűen nem akarnak veled konfrontálódni. Az nem számít, hogy így okoznak gondot, hiszen ha tegnap csak egyszerűen azt mondják, hogy nem, reggel 7 előtt nem lesz itt kész semmilyen étel, akkor egyszerűen bevásárlunk magunknak tegnap este. De ez már nem jut eszükbe, csak egyszerűen nem mondanak nemet semmire, mert az gáz. Szerintünk meg ez gáz. :)

Azért próbáltunk nem bosszankodni, hanem inkább tevékenyek lenni, hogy ne kelljen itt egy órát elrontanunk rögtön a napunk elején, amikor majd több, mint 100km vár majd ránk. Zita közreműködésével sikerült valamit kivarázsolni a konyhából egy kis előző napi rizzsel, amiből aztán még el is tettünk, így teli bendővel és tízóraival már magabiztosan indultunk neki a hosszú napnak.

Ekkor már elmúlt hét óra, de mivel a nap csak fél 7 körül jön föl, és azt is csak sík vidéken teszi meg ekkor, eleinte még nem volt túl világos, már csak azért sem, mert mindent köd borított.

Az egyik egyenes szakaszon valami nagyon furcsát láttunk az út szélén. Közelebb érve tudtuk csak összerakni a képet: egy robogókat szállító kamion beborult az útszéli árokba, és a robogókkal a platóján a hegyoldalnak dőlt. A sofőrök tüzet raktak a kamion mögött az árokban, miközben az éppen iskolába igyekvő iskolás gyerekek szépen körbeállták őket. Ez az a szituáció, ahol nem tudom elképzelni még a laosziakról sem, hogy derűsek maradnak. Szegény sofőrök, nem tudom mit kapnak ezért, csak remélem, hogy volt a teherautón és a rakományon biztosítás. Persze mi nem álltunk meg mellettük és csak messziről fotóztunk, nem akartunk katasztrófa turistáskodni sokat.

Lejtők és emelkedők

Ki nem találjátok, de újabb hmong falvak következtek! :) Olvass tovább…

Phokoun – Phonsavanh #1 – A hmong életöröm

január 29th, 2013 5 hozzászólás

Busszal vissza Phokoun-ba

Luang Prabangból visszabuszoztunk Phokounba, mert a Phokoun – Phonsavanh – Xam Nuea útvonal tűnt a leglogikusabbnak és a legszebbnek Vietnam fővárosa, Hanoi felé, ahol a Karácsonyt terveztük tölteni. És mert a Luang Prabang – Phokoun szakaszt nem kívántuk újra megtekerni a másik irányba, nem csak azért, mert a hátunk közepére se kívántuk azt a 3-4000m mászást, hanem mert azzal pont kicsúsztunk volna a vízumidőnkből, ugyanis ez is egy szempont volt, a 30 napos vízumunkból ekkor már csak 10 nap volt hátra, december 15-ig. Ahhoz, hogy ezt tartani tudjuk, egy viszonylag szoros, de még kényelmes, pihenő- és nézelődő napokkal is tarkított útitervet kellett tartanunk. Ennek az első állomása Phonsavanh volt, Phokountól 141km-re keletre, erről szól a mai bejegyzés.

A buszra való felszállás mindig nagy mumus, és félünk, tartunk tőle, de ezúttal nem volt vele nagy gond, a pályaudvar megtalálásával viszont már annál inkább. Miután a kedvenc néninknél (akit már Ti is ismerhettek egy képről az előző bejegyzésből) vettünk 4 db óriásszendvicset, elindultunk arra, amerre a buszpályaudvart tudtuk a papírtérképek alapján. És persze a GPS-hez szokva egyből jól túlmentünk rajta, sőt, amikor visszafordultunk, majdnem megismételtük ezt, másodjára sem vettük észre a placcot elsőre, mert azt egy épület választotta el a főúttól. A busz indulásáig még volt 45 perc, így kapkodás nélkül felpakolhattuk a bringákat a tetőre, ehhez segítségünk is volt, aki odafent aztán úgy odakötözte a bicikliket a tetőcsomagtartóra – a közreműködésemmel, hogy ne legyen sérülés -, hogy azok meg se tudtak mozdulni.

A buszút érdekes volt, most néhány óra alatt tettük meg azt a 136km-t, amit idefelé 2 nap alatt. Csak úgy száguldottunk, és közel sem érzékeltünk annyit a tájból, mint bringával, és mindeközben, a buszból ülve rettenetesnek tűntek a függőleges távolságok, ha közben arra gondoltunk, hogy ezt biciklivel kéne megtennünk, illetve tettük meg kb. egy hete, csak a másik irányba. De a bringán mégsem éreztünk semmi ilyesmit, ott átkapcsol az ember agya egy másik sebességbe, és ha ügyesen csináljuk, még fölfelé közben is teljesen meg tudunk feledkezni arról, hogy jajj, de mennyi van még hátra. Ehhez az kell, hogy másra koncentráljunk, a tájra, a falvakra, a „Szábájdira”.

Mindez el is jött a délután, de előtt Pokhounban még lerámoltuk a bringákat a tetőről, összeszereltük őket, majd beültünk egy étterembe ebédelni. Mikor készülődtünk az induláshoz, két bringás állt meg a kereszteződésben, a társukat keresték, úgy sejtették, hogy tévedésből lekanyarodott Phonsavanh felé. A várakozást aztán feladták, és miután elmeséltük nekik, hogy kb. mi vár rájuk domborzatügyileg Luang Prabang-ig, tovább álltak, pont pár perccel azelőtt, hogy az eltévedt társuk megérkezett Phonsavanh felől. Ezeknek aztán van energiájuk, még ilyen vargabetűkre is, persze ilyen kevés cuccal, országútin lehet én is virgonckodnék. :) Megnyugtattuk a kóválygó bringást, hogy megvannak a haverjai, csak utol kell érnie őket, aztán végre mi is elindultunk. Juhúúú, újra kerékpáron! :)

A rácsbiciklis thai bringások, és Laosz, ahogy nagyon szeretjük

Domborzatilag pontosan tudtuk, vagyis inkább reméltük, hogy mi vár ránk ezen a szakaszon, mivel még Luang Prabangban átrajzoltam a gpsies által rajzolt domborzati metszetet, egészen Pokhoun-tól a vietnami határig. Ez alapján a mai délutáni terv az volt, hogy eljutunk az 58km-re lévő „gödörbe”, ami 800m mély, vagyis ennyivel van a tengerszint felett. Az első emelkedőt elég hamar megkaptuk, de ez nem sokat zavart minket, tudtuk mi vár ránk, és szerencsénkre meredek sem volt. Forgalom az úton még annyi sem volt, mint Luang Prabang felé, és az aszfalt itt is elég jó volt ahhoz, hogy gond nélkül bringázzunk rajta.

Jármű ugyan nem volt az úton, de ettől még az kihalt egyáltalán nem volt, sőt tele volt élettel, méghozzá olyan élettel, amit nagyon-nagyon komáltunk és hamar igen vidámmá tette az utunkat Olvass tovább…

Luang Prabang – Egy francia-ázsiai kisváros a Mekong folyó félszigetén

január 28th, 2013 Nincsenek hozzászólások

Luang Prabang – Egy francia-ázsiai kisváros a Mekong folyó félszigetén

Luang Prabang-ot már indulás előtt, otthon kinéztük, mint állomást, mert amikor Bede Mártonnal, a Khívától Keletre és a Panamericana blog szerzőjével leveleztünk, a tipikus kérdésre, hogy „Mi volt a legjobb hely!?”, az volt a válasz, hogy Luang Prabang, Laoszban. Persze aztán a sok ország alatt erről megfeledkeztünk, de amikor Bangkokból elkezdtünk Couchsurfing Request-eket kiküldeni az előttünk álló szakaszra, akkor újra előkerült Luang Prabang, és ismét belelkesedtünk, ekkor már azért, mert tudtuk, hogy hamarosan tényleg megérkezünk erre a nemrégen még végtelenül távolinak tűnő helyre. Az itt élő CS tagok egy nagy része nyugati, akik vándoroltak mindenfelé a világban, aztán itt Luang Prabangban telepedtek le, mert pl. kocsmát vagy utazási irodát nyitottak… Már ez is mutatta, hogy nem akármilyen hely lehet, mégis, Vang Vieng turistagettója után valahogy nem mertünk sokat és szépet remélni Luang Prabangtól.

A „Night Market” és a „Food Street”

Ez mint kiderült, túlzott óvatosság volt, Luang Prabang tényleg nagyszerű hely, és a turisták ugyan tényleg sokan vannak, de elférünk egymás mellett, és itt a fiatal bulizók hordái sem olyan jellemzőek. A központot egy a Mekong folyó kanyarulata által létrejött félsziget képzi, már ha folyónál szabad egyáltalán félszigetről beszélni. Én beszélek, aztán aki jobban tudja, javítson ki! :) Szóval ezen a félszigeten van néhány nagyon szép templom, és mivel ez egy zsákutca, nincs sok átmenő forgalom az amúgy nagyon hangulatos utcákon. A félsziget bejáratát képző utcákon minden este „Night Market”, vagyis esti piac van, ez Laosz turisták által látogatott városaiban megszokott jelenség, néhány száz méteren lezárják az utcát, és teljes széltében kipakolnak az árusok, felhúznak egy-egy pavilonsátrat, és még egy-egy izzót is fellógatnak a portékáik fölé. Ezek a következők: szuvenír, szuvenír hátán, faragványok, ruhák, sálak, lámpások, kígyó whiskey és minden amit el tudunk képzelni, sőt még az is, amit nem! :)

Mindez a félsziget bejáratát képező egyik utcában van, ugyanitt ha jobbra felnézünk, egy dombot látunk egy sztupával a tetején. Állítólag szép a kilátás odafentről, de mi ezt nem láttuk, mert a hely belépős volt, és úgy gondoltuk, nem éri meg, mert éppen elég szépséget látunk anélkül is, kb. bármerre, amerre nézünk a félszigeten és ez már épp elég nekünk, sőt még ez is több annál, mint amit fel tudunk fogni és be tudunk fogadni igazán. Olvass tovább…

Phokoun – Luang Prabang, Kerékpártúrázók találkozója

január 22nd, 2013 11 hozzászólás

Phokoun – Kiukacham, az egész napos hullámvasút

Phokounban korán keltünk a nappal, mert tudtuk, hogy hosszú nap vár ránk, talán keményebb és durvább mint az előző nap. Mert tegnap ugyan az egész álló nap csak felfelé tekertünk, de az csak egy(!) felfelé volt, míg a mai napon tudtuk, hogy legalább négy, egyenként is 1-1 órás mászás vár ránk. Legalábbis a tegnap reggel Manu-tól kapott szintmetszet ezt mutatta. Miután megcsodáltuk a kilátást a vendégház tornácáról hátrafelé, a felhős völgyek felé, hármasban indultunk el, együtt Victorral. Hamar kiderült, hogy Phokoun valójában még előttünk van, a Phonsavanh-i elágazásig még vagy 5km-t tekertünk, közben többször is megálltunk, először kekszeket vásárolni, mert a travellingtwo-s útleírás azt mondta, nem sok bolttal és étteremmel fogunk találkozni, másodszor azért, mert eleredt az eső. Victor egy kicsit tovább gondolkodott az esőruha felvétel mint mi, csak később állt meg, mikor mi már Zitával fel voltunk öltözve. Egy kanyar után mi is megálltunk, egy eresz alatt bevártuk őt, két perc múlva meg is érkezett az „esőkabátjában”, ami valami szakadt nejlonponyva volt csak a felsőtestére kötve. Csak ezután érkeztünk meg az elágazáshoz, ahol több éttermet, boltot és szállót is találtunk. De mivel ekkora már betankoltunk, itt meg sem álltunk, hanem kanyarodtunk balra, Luang Prabang felé. Itt még egy kicsit emelkedett az út, miközben már láttuk a folytatást, a völgy túloldalán alattunk lefelé haladó utat. Olvass tovább…

Kashi-Phokoun – Jött egy csodás emelkedő

január 17th, 2013 Nincsenek hozzászólások

Túl meredek a nyelvtanuláshoz

Reggel, amikor kint reggeliztünk a már felmálházott bringák mellett ugyanabban a kis utcára nyíló étteremben, mint ahol este a szerelés közben ettünk, megállt mellettünk két bringás, akik lefelé jöttek, szemből a hegyről. Manu és a haverja Barcelona-ból valók, most itt csavarognak néhány hetet a környéken, Hanoi-ból indultak és Vientiane-ban fejezik be a túrájukat. Manu rengeteg jó tanácsot adott nekünk, mesélt az előttünk álló útszakaszokról és megengedte, hogy befotózzuk a térképét, illetve a fényképezőgépének az LCD kijelzőjét, amin egy másik fényképező LCD kijelzője volt látható, amin egy domborzati metszett volt, pontosan azokról a szakaszokról, amelyek előttünk álltak. Ilyen nálam is volt, igaz, „csak” gpsies-ből vékony papírra átrajzolva, és mint utólag kiderült, ez a saját verzió pontosabb volt.

Miután elköszöntünk tőlük és befejeztük a reggelinket, mi magunk is útra keltünk. A váltóm nagyszerűen működött, könnyedén tudtam váltani a fokozatok közt, és ez nagyon jó érzés volt. Megszereltük! :)

A táj, ha eddig varázslatos volt, akkor ezek után már nem találok rá több szót. Eleinte még nagyjából síkon haladtunk, így lehetőség adódott egy kis nyelvtanulásra:

A hóvarjú kifejezést valószínű itt nem nagyon használják Laoszban, mint ahogy az ájemfájn-t sem. :) Ezért nem értette a fiú, hogy mit akarok. De nagyon rendes volt és érdeklődő, de még nem annyira, hogy az idegeinkre menjen, így mindketten örültünk a találkozásnak. Ahogy hajtottunk át a falvakon úgy suhantunk el egyre több iskolába tartó apró gyermek mellett. Már nem tudom, hogy ők vagy Zita, de valamelyikőjük kitalálta, hogy pacsizunk egymásnak, és innentől aztán beindult a nagy vidámság, végigpacsiztuk néhány osztálynyi gyermek tenyerét, cserébe pedig nagy, vidám nevetéseket kaptunk. Olvass tovább…