Bejárat > Ázsia, Laosz > Hegyen-völgyön át Muang Khan-tól Nam Neum-ig – Izzadságos élmények

Hegyen-völgyön át Muang Khan-tól Nam Neum-ig – Izzadságos élmények



Reggeli hegymenet

A Muang Khan-i iskolateremben korán keltünk, amikor először kiléptem az ajtón, még látszódtak a csillagok az égen. Ahogy pakolásztunk, Tom is megérkezett, elbúcsúztunk tőle és megköszöntük a segítségét. Minden jót kívánva neki elindultunk, áthajtottunk az iskola udvarán, majd ki a főútra, hogy nekilássunk a ma ránk váró nagy fölfelének!

Emlékeztek még erre a szintmetszeti ábrára? Ezen az látszik, hogy Muang Khan és Nem Neum között 90km a távolság, aminek az elején 600m-ről fel kell mászni 1550-re, majd legurulunk 1250-re, majd folyamatos hullámvasút jön 1500m környékén, hogy a végén még lejjebb fejezzük be, mint kezdtük, 500m-en Nem Neumban. Ez együtt egy nap alatt van vagy 2000 méter mászás a „szívritmuszavarokkal” együtt… – Hát ezért indultunk el hajnalban ezen a napon. :)

Az első nagy fölfelében még hűvös volt és köd borította a tájat, viszonylag jól és könnyedén haladtunk, az út nem volt túl meredek. Néha láttunk házakat az út mentén, és néhány embert, de különben csak mi voltunk és az erdő, amely talán itt már tényleg megérdemli a „dzsungel” jelzőt, mert sűrű növényzet vett minket körül és az egész pont olyan volt, ahogy én egy dzsungelt még odahaza elképzeltem.

Az első napsugár örömére megálltunk még megettünk néhányat a még tegnap este készített szendvicsekből, majd még párat a nemrég vásárolt hatalmas adag csokiskekszből is. Tudtuk, hogy kell majd nekünk az ilyesfajta „dopping”, mert őrült sok emelkedő vár ránk. Ezeket málhás fekvőkerékpárral megmászni nem éppen leányálom, de azt is tudtuk, hogy kellő kitartással képesek leszünk rá, ha 5km/h-s sebességgel, akkor annyival, de feljutunk és átjutunk a hegyeken.

Fent ezerötszáz méter környékén tényleg abbamaradt az emelkedő, és néhány kisebb lefelét követő újabb mászás után tényleg azon kaptuk magunkat, hogy újra 1400m alatt vagyunk. Ekkor tudtuk, hogy megérkeztünk abba a bizonyos gödörbe, aminek kb. 1250m-en van az alja. Itt már sorra jöttek a házak és egyre népesebb lett az út, gyerekek játszottak, vagy követték a szüleiket valami dologra. Az egyik kanyarban egy kis útszéli pihenőhelyen két motoros feküdt bukósisakban, hogy csak korai sziesztáztak vagy még itt éjszakáztak, és még nem ébredtek fel, azt nem tudtuk meg, mert emiatt nem keltettük fel őket. Ami nagyon vicces látvány volt számunkra, az az egyikőjük csuklójára kötött kis majom volt. Két motoros, bukósisakban fekszik az út szélén a hátán a fűben, és az egyikükre egy kismajom van kötözve. A kis állat persze már ébren volt és a fűszálakat vizsgálgatta a gazdája mellett. :)



Csináld magad ebéd egy Hmong ház tűzhelyén

Ekkor már igencsak éhesek voltunk és nem akartuk ebédig felfalni az összes szendvicsünket, ezért nagyon vártuk az első falut, amit a térképünk is jelzett. Souanmone egy apró kis település volt az út mentén, ahol nem számítottunk sokra, de azért egy útszéli levesezőre igen. Hát, e téren sajnos csalódnunk kellett, csak három pici „boltot” találtunk, vagyis néhány útmenti házikó ablakába ki volt pakolva kb. ugyanaz a 30-40 fajta csomagolt, ipari „élelmiszer”, ha a cukorkákat, kekszeket és chips-eket annak lehet nevezni. Ezek közül megtaláltuk a számunkra legmegfelelőbb instant tészta levest, amihez az egyik boltban kaptunk tojást.

Elkértük az egyik házikó tűzhelyét és edényeit néhány percre, és Zita tojásos tésztát varázsolt a tűzön. Büszke voltam rá, mert mialatt én a kimerültségtől már túl elgyötört voltam az ilyesfajta ötletekhez, ő feltalálta magát és elkészítette az ebédünket. Érdekes volt egyébként ez a tűzhely, egy cölöpökön álló faházikó padlójába épített vaslapon volt megrakva a tűz. A kémény errefelé nem divat, így közben a szemünket marta a füst.

Az ebédünket végül egy osztrák bringással is megosztottuk, ő Nam Neum felől jött, szintén hajnalban indult, robusztus, szétcsavarozható vázú Thorn Nomad kerékpárt ült meg, ami szintén Rohloff agyváltóval volt szerelve. Ő csak Laoszban bringázik, bejárja az egész országot. Beszélgettünk egy húsz percig, aztán ki-ki ment a maga útjára.

A falu végén még megálltunk vizet tölteni. A helyiektől kaptunk kútvizet, amibe beledobtunk egy-egy fertőtlenítő tablettát. Most nem akartunk a vízpumpálással időt veszteni, inkább ittuk a vizet egy kis mellékízzel. Egy kiadós kaptató után pár kilométerre lankássá vált a táj, tudtunk a kényelmes, megszokott 15-20km/h-ás tempónkban haladni, és közben csodálni a tájat. Ezt nagyon élveztük, mert eddig vagy szabadon suhanva lefelé száguldoztunk, vagy fölfelé küzdöttük magunkat. Mind a kettő fajta haladásnak megvan a maga szépsége, de a legjobb mégiscsak az, amikor az ember nem szakad szét és nem száguldozik, se nem koptatja szét a fékpofáit, hogy ne száguldozzon, hanem élvezze a tájat.

Ezen a délutánon még több nagyszerű kilátás tárult elénk és a terep nagyjából ilyen maradt: rövidebb mászások és száguldozások közben nagyjából sík szakaszok.



Csuzli és számszeríj a gyerekek kezében

A délután aztán még találtunk egy „éttermet”, vagyis egy kis utcára nyíló kunyhót, ahol vállalták, hogy készítenek nekünk „Fried Rice”-t, a változatosság kedvéért tojással. Így már jóllakva indultunk tovább, de sejtettük, hogy a napnak így sem fogunk a végére érni világosban, mert ekkor még több mint 50km volt hátra és már délután 3 óra is elmúlt. Ezt még úgy is sokalltuk, hogy tudtuk, az utolsó 20km ha szerencsénk lesz, tiszta lefelé, mert tudtuk, a naplemente még mindig fél6-kor van.

Egy kedves kis faluban videofelvételt indítottam, mert feltűnően sokan „Szábájdiztak” ránk, és az egész hely a cölöpökre épített házakkal nagyon varázslatos volt:

A srácok szépen körénk gyűltek, és nagyon tetszett, hogy bár tele voltak csúzlival és az egyiknél még számszeríj is volt, ezeket a fegyvereket eszükbe sem jutott még csak játékból sem ránk fogni. Valószínű madarakat és kisállatokat ejtenek el velük, és egymás ellen nem használják őket. Vicces volt, hogy egyszer Reku Papa kommentben megjegyezte még a pakisztáni kődobáló gyerekek kapcsán, hogy örüljünk hogy nincs csúzlijuk. És lám, pár országgal később most találkoztunk csúzlis gyerekekkel, de ők hála az égnek, abszolút kedvesen és barátságosan fogadtak minket. Igazából még elidőztünk volna itt velük, de tényleg mennünk kellett, mert szinte már biztos volt, hogy egészen ránk fog sötétedni ezen a napon és még mielőtt ez megtörténik, minél több dolgot szerettünk volna látni a helyi életből és a tájból.

Észrevettétek egyébként hogy sokszor mondom a videók alatt, hogy „Na, menjünk már!”? :) A valóságban is én vagyok inkább az, aki sürget, de azért annyira nem vészes a dolog, mint ahogy az a videókból talán átjöhet. Csak rossz kameraman vagyok, aki akkor is beszél a felvételre amikor nem kéne. :)

Ezen a délutánon történt, hogy Zita kifakadt, hogy soha többé nem akar hegyek közé jönni, és hogy miért jöttünk már megint ilyen fárasztó terepre. Én se voltam ekkor éppen toppon, ezért csak azt válaszoltam, hogy ne hisztizzen, hanem próbálja meg élvezni a tájat. Erre persze ő csak még durcásabb lett, amit én is éreztem, ezért tíz perc és kb. 3km síri csöndben való tekerés után elnézést kértem tőle, amiért azt mondtam neki, hogy hisztizett, mentségül azt hoztam fel, hogy én is fáradt vagyok. Válaszul ő is elnézést kért, amiért hisztizett! :) Így, ezt a szót használta. Ettől persze még mind a ketten kicsit bugosak maradtunk, de ahogy a terep kezdett enyhíteni a nehézségeinket, úgy mi is megenyhültünk felé és egymás felé is, a dolgot pedig aztán este még egyszer megbeszéltük, amikor már nyugodtan ültünk a nap végén egy tál meleg étel előtt. Szóval ilyenek is vannak velünk, még egy ilyen amúgy gyönyörű napon sem leányálom a tekerés, és nem pusztán tiszta élvezet, de az ilyen kis nehézségeket, problémákat mindig hamar megbeszéljük, sose hagyjuk őket elmérgesedni, és ha ez nem is minden pillanatban sikerül, de próbálunk azon lenni, hogy az idő nagy részét akkor ott is élvezzük, ne csak a fotókat visszanézve tűnjön gyönyörűnek egy-egy szakasz, hanem valójában úgy is éljük meg.



Area of Sliding Cart – Avagy a Szentjánosbogár Downhill

Valamikor, amikor már a nap is oldalról sütötte ránk arany fényeit, végre elkezdődött egy bíztatóan hosszú, egybefüggő lefelé. Gyönyörű erdőben suhantunk, de még nem túl gyorsan, mert nem volt meredek. Oldalról a nap tűzött be arany színben a lombok közül, felettünk pedig egybefüggő volt a lombkorona – így gurultunk a helyenként kátyús kis aszfaltsávunkon, és nagyon élveztük, tudtuk, hogy ezek az utolsó percek.

Egyszer csak egy furcsa tábla várt ránk az út szélén, pont ott, ahol az út is elkezdett meredeken lefelé haladni. A táblán egy görszánkós gyermekalak volt látható oldalnézetből, és a következő felirat: „Area of Sliding Cart”, vagyis tükörfordításban valami ilyesmi: „Csúszó kordék területe”. Ez a tábla teljesen valószínűtlen volt nekünk itt Laosz közepén, így angolul, egy ilyen „extrém sportot” ábrázolva, egy olyan úton, ahol kb. a kutya sem jár. És mert egy kicsit a fekvőbringákra hajazott a táblán a kölyök testtartása, nem bírtuk megállni, hogy ne készítsünk egy fotót a táblával. Egyúttal faltunk is néhány szendvicset és jól fel is öltöztünk, mert úgy sejtettük, most jön a nagy lefelé, innentől csak 20km suhanás, bele az egyre hűvösebbé váló éjszakába.

Ebben tévedtünk, egy kilométert sem haladtunk lefelé, amikor egy nyeregben újra emelkedővé vált a lejtőnk. Itt megálltunk megcsodálni a tájat, és felfedeztünk egy embert az úttól kicsit lejjebb. Egy kuckószerű eszkábált sátra is volt egy kiskutyával. Hogy mit csinálhatott itt, nem tudjuk, de éppen nem gyenge helyet választott magának táborául.

Az ezt követő emelkedőt még egy követte, majd végül tényleg elérkezett a több mint egy óra hosszú száguldás ideje. Persze ekkor már lámpák fényénél, óvatosan haladtunk a kanyarokban, mert hamar teljesen ránksötétedett. Ennek is megvolt a maga hangulata, és nem is akármilyen. Az éjszaka sötétjében lejjebb ereszteni magunkat több mint 1000 métert Laosz dzsungeljében…

Az út mentén világító bogarak járták a levegőt, tovább növelve a hangulatot. Nem tudjuk, hogy szentjánosbogarak voltak-e, de elnézve őket akár azok is lehetettek. A lejtő csak nem akart véget érni, mert bár élveztük nagyon, de tudtuk, hogy ez azért nem olyan vidám dolog márcsak a fékpofáinknak sem, ezért örültünk volna már, ha leérünk abba a faluba, már csak azért is, mert hiába nem kellett már tekerni, azért odaértünk volna már ebbe a bizonyos Nam Neumba.



Rizs marhahússal és rajzfilmmel

Persze a nap nem adta meg magát olyan könnyen, mint ahogy azt szerettük volna. Lejjebb érve néhány falun hajtottunk keresztül és még aztán egy kisebb emelkedőt is kaptunk, mire leértünk a nagy völgybe, ahol egy nagyobb hidat keresztezve tudtuk, hogy megérkeztünk Nam Neumba.

Ekkor már azt is tudtuk, hogy két szálló van a településen, ezek közül az egyiket, a főút mellett nagyon hamar megtaláltuk. Igaz, csak magát a szállót, de a tulajt vagy az üzemeltetőt nem, üres volt a nagy ház. És lepukkant, ezért aztán azután sem maradtunk ott, miután végre előkerült egy ember, és közölte a szoba árát.

A főútról egy kis utcába jobbra letérve aztán megtaláltuk a másik szállót, ez se volt sokkal barátságosabb, de legalább megkaptuk 40 ezer kipp-ért a kis lyukat, amiben egy konnektor is volt. Ekkor már 8 óra is elmúlt, félő volt, hogy nem találunk nyitva éttermet és boltokat, ezért aztán úgy ahogy voltunk, zuhanyzás nélkül gyorsan visszasétáltunk a kereszteződéshez. Egy családi étteremben nagyon finom fűszerezésű marhahúst kaptunk sticky rice-al, vagyis ragadós rizzsel. Ez olyannyira ízlett nekünk, hogy rendeltünk elvitelre is, hogy legyen másnapra elemózsiánk. Ritka, hogy ennyire nagyon finom, az ínyünkre való ételt találunk, ezért ezt ki akartuk használni, hisz közben azt is tudtuk, a holnapi nap sem lesz könnyebb és azon a szakaszon se számíthatunk nagyon éttermekre és boltokra az apró falvakban.

Érdekes volt egyébként a hely, ahol ettünk, a gyerek, egy talán 12 éves srác az asztalok mellett feküdt a matracán, és a tévén rajzfilmeket nézett, amíg mi, mint a nap utolsó vendégei, a vacsoránkat fogyasztottuk. Simán el tudjuk képzelni, hogy ahol jártunk, az a helyiség az egész laktere a családnak, és ott alszanak az asztalok között. Itt az élettér és az étterem összemosódik, ahogy az utcára nyíló boltok is egyben családi kirakatok. Az apró, egy helyiséges lakások utca felöli oldala teljesen felnyitható, ide pakolják ki az árúkat, amelyek között zöldséget már nem, de tojást és csomagolt kockakenyeret jó esetben még megtalálni. A többi csomagolt, ipari termék, azokon a teherautókon hozták ide, amelyek nagy ritkán, de összefüstölték előttünk az utat.

Ezen a napon 81,4km-t haladunk és nem számoltam meg, mennyi szintet másztunk, de nagyon sokat… Kőkemény nap volt, de egyben gyönyörű is – ezek általában így együtt járnak! :)

  1. Mohán Valéria
    február 11th, 2015 21:18-nél | #1

    A kisfiú nem matracon, hanem egy szőnyegen ül.

  1. Még nincsenek visszakövetések