Archívum

A(z) ‘Ausztrália és Óceánia’ kategória archívuma

Alan-el és repülővel, keresztül egész Új-Zélandon és a fél világon

május 23rd, 2014 3 hozzászólás

“Csak úgy tudhatod meg, mekkora nagy mázlista vagy, ha elindulsz kipróbálni a szerencséd! :)”

A twizel-i kempingben reggel nagy hidegre ébredtünk. Nem volt olyan szörnyű, mint anno egyszer Kínában, de azért éreztük, hogy fázunk néha. Jó néhány réteg ruha rajtunk volt, és a hálózsákok belsejében még a Zita által varrt betétekbe is belebújtunk. Talán ennek köszönhető, hogy most kisebb kellemetlenségekkel, de átvészeltük a reggeli fagyot. A mechanikus hőmérőnk Kína óta már tönkrement, de a hideget az nagyon jól mutatta, hogy amikor kinyitottuk a sátorajtónkat, azt úgy tudtuk kihajtani, akárcsak egy merev faajtót egy házban, ugyanis mindkét oldalt vékony jégréteg fedte.

Kívül-belül vékony jégréteg borította a sátrunkat

Így volt ez az egész sátorral is, a lebontása alatt majd szétfagytak az ujjaink és rengeteg jeget leráztunk róla. Sajnos azóta sem volt igazán alkalmunk kiszárítani, de ezt remélhetőleg hamarosan meg tudjuk tenni. Az összepakolás után bevettük magunkat a konyhába, ahol felmelegedtünk és megreggeliztünk, illetve elintéztünk néhány gyors e-mailt.

You must be really optimistic!

Csak kibiciklizni a főútig, már ez is gyönyörű volt, csodaszép hófödte hegycsúcsok tarkították a látóhatárt, és végre kezdett felszakadozni a tájon a köd, és újra a napfény vette át felette az uralmat.

Erre a képre rámondhatnátok, hogy Na, ezek is csak pár száz métert bicikliztek, hogy meglegyen a fotó, aztán… Nana, nem lövöm le előre a poénokat! :)

Így ismét napsütésben állhattunk az út szélén. Alig hogy megrajzoltuk a tegnapi CH/CH (vagyis Christchurch) mellé a N, vagyis North nyilas táblánkat, megállt egy autó. Így az „Auckland”-et már nem sikerült megfesteni, pedig nagyon gondolkodtunk rajta, hiszen ezen biztos mosolyogtak volna az autósok, legalábbis mi poénnak véltük elkészíteni a táblát, ami végül nem történt meg. Auckland Twizel-től talán még légvonalban is legalább 1000km-re van…

Embereink jólelkű hippik voltak, de sajnos túl kicsi autóval ahhoz, hogy a bringákat is be tudjuk szuszakolni, így egy nagy hálálkodás után elköszöntünk tőlük, és én újabb csacsacsa leckéket vettem Zitától. Olvass tovább…

Két hét Gibbston valleyben Vince-el, Peter-el és Michelle-el

május 15th, 2014 7 hozzászólás

“Be Someone Who Judges No One”, avagy “Légy valaki, aki nem ítélkezik senkin” – Wayne W. Dyer

Itt ülök egy kemping konyhájában, Zita vacsorát főz, nekem van asztalom, áramom, boldog vagyok. De kezdjük a legelején!

Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdasági világválság, valamikor a két nagy háború között a 20. század elején. Az akkori Olaszországban ez elég kilátástalan helyzeteket eredményezett, sok családnak nem volt mit ennie, rengetegen éheztek. Így volt Vincenzo családja is, és amikor az apukája hallott a lehetőségről, miszerint Ausztráliába lehet immigrálni, egyből utána is ment a dolgoknak, és a család egykettőre egy a hajón találta magát. Vincent apukája, amikor megérkezett az új országba, első nap a táborból, ahol a többiek nekiálltak kártyázni, mondván, hogy úgysem lehet itt munkát találni, elindult az országúton, hogy ő mégis megpróbálja. Néhány kilométer után egy végtelen zöldségeskertre bukkant, bekopogott a kerthez tartozó házba, elmondta, hogy ő otthon Olaszországban pontosan ezt csinálta és most érkezett és munkát keres. A kert gazdái pedig éppen néhány szorgos kéz hiányában voltak, így hősünk máris munkát kapott a legelső ausztráliai napján a nagy gazdasági pangás kellős közepén. Mikor visszaért a tömegszállásra, a többiek csodálkozva kérdezték, hogy hol járt? Elmesélte, mi történt, mire mindenki elhűlten dobta el a kártyát. Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség.

Vincentünk hatalmasat repült

A kis Vincent így már egy viszonylag biztos megélhetéssel rendelkező családban cseperedhetett fel. 6 évesen már dolgozott a kertben, apja kérésére a vízelvezető árkokat rendezgette, egyik elágazásban kis gátat épített kövekből és sárból, a másik irányba pedig megnyitotta a víz útját. Ezt ugyan nem kérték tőle a szülei, de mivel ennyi idősen már tudta, hogy a nyúlüreg nem való a veteményesbe, ezért néhány ilyen üreg felé is odavezette a vizes árkot. Pár perccel később már ázott nyulakat kergetett a kertben, hogy aztán diadalittasan vigye őket a szülei elé. Aznap este a család nyulat vacsorázott, Cacciatore (ejtsd: Kácsátore), vagyis vadász-módra elkészítve, fehérboros, olívaolajos, oregánós szószban kisütve.

Bezzeg pár évvel később, amikor a kis Vincent valamit elcsent a kamrából, hogy ebéd előtt üres gyomrát megtölthesse kicsit… Ezzel nagyon rossz fát tett a tűzre az apjánál, aki büntetésképpen egy nagy késsel egy hatalmasat csapott Vincent ujjaira, persze csak a kés lapjával, mondván, hogy akkor eszünk, amikor a család együtt leül az asztalhoz, és nem veszünk el semmit sehonnan engedély nélkül! Egy másik napon Vince szeretett volna még reggel lustálkodni egy kicsit, apja ébresztésére azt válaszolta, hogy ma nincs kedve kikelni az ágyból. Ekkor a nadrágszíj került elő, és amit kapott, azok után Vince ébresztésével már soha többé nem volt gond.

17 éves korában 3 évnyi zsebpénzével a zsebében elindult Adelaide központjába, hogy kerékpárt vegyen. Egy gyönyörű 3 sebességes, kecses acélvázú országúti kerékpár új tulajdonosaként vágtatott hazafelé a gépjárműveket és a szekereket leelőzve, amikor egy az utat éles szögben metsző vasúti sínpár keresztezte az útját. Olvass tovább…

Négy hét szőlőszüret

április 28th, 2014 3 hozzászólás

Mégsincs meg olyan könnyen az a munkavízum…

Már egy hónapja nem írtam naplót, de kivételesen ez most nem zavar. Ugyanis nem történt velünk sok minden, és ez így volt – és van – jól. Persze azért történt egy s más és ezekről most igyekszem beszámolni.
Legutóbb ott hagytam abba (ami egyébként mintha csak egy hete lett volna, nem egy hónapja), hogy állást kaptunk és felrohantunk Alexandrába elintézni a papírokat. Mint utólag megtudtuk, ez nem volt elég, a drágalátos immigration kitalálta, hogy egy chest x-ray, vagyis egy mellkas röntgen is szükséges, ami bizonyítja, hogy nem vagyunk TBC-sek. Nem számít, hogy 25000km-t kerékpároztunk idáig, és az se számít, hogy mi nem maradunk fél évnél tovább az országban (csak ilyen esetekben szükséges ez a vizsgálat a vízumhoz), a vízum amit kapni fogunk, feljogosít a kiállításától számított újabb 6 hónap maradásra, ezért nekünk is be kell mutatni a vizsgálat eredményeit. Ja, hogy csatoltuk a repülőjegyünket is a vízumkérelemhez? Nem számít… Kértük, hogy hagy legyen a vízumunk csak május 20-ig érvényes. Nem lehet. Ezzel ment egy kicsit a huzavona, végül beadtuk a derekunkat, pukkadjanak meg a röntgenjükkel, elstoppolunk Cylde-ba, és megcsináltatjuk.

Cromwell-ig a hostelünk menedzsere, Shona vitt be minket az autóján, onnan pedig egy hölgy vett fel minket, aki egyenesen a Cylde-i kórházba ment a traktorbalesetet szenvedett férjét meglátogatni. Mindeközben végre sok-sok több irányból indított e-mail és telefonálgatás után visszahívtak a dunedini bevándorlástól (számuk: 039554070 – ez nincs fent sajnos sehol a neten), ami azért nagy dolog, mert sokáig hiába próbáltuk elérni azt, aki a mi ügyünket intézte, ez majdhogynem lehetetlen volt, csak központi számot tudtunk hívni, ahol nemhogy az ügyünkről, de néha még az SSE vízumfajtáról sem hallottak, arról nem is beszélve, hogy nem szívesen beszéltünk velük, miután egyik bunkóbb volt velünk, mint a másik, kinevettek minket és ahányszor kérdeztük őket, annyiféle különböző választ kaptunk. Most végre mégis visszahívtak minket, konkrétan az ügyünket kezelő irodájukból, igaz végül ők is csak annyit tudtak mondani, hogy sajnálják, de nincs mit tenni, küldjük be azt a rohadt röntgent. Ekkor már az idős hölgy autójában ültünk, és robogtunk a Clyde-i kórház felé, ahol fejenként 130 kiwi dollárért cserébe meg is csinálták nekünk a röntgent, illetve az orvosnő kitöltötte az ehhez kötődő immigration-ös ívet.

Zita a röntgenre várva a Clyde-i kórházban – Soha nagyobb problémával ne kelljen kórházba mennünk! :)

Persze kutya bajunk nem volt, és mire végeztünk, pont Sonia is befutott, ő az ügyintézünk a Seasonal Solution-nél, és volt olyan rendes velünk ismét, hogy átjött autóval 10km-t a szomszéd faluba, csak hogy le tudja fénymásolni az útleveleinket, és együtt fel tudjuk adni a postán – újra – a munkavízumkérelmet. Olvass tovább…

Skype beszélgetés Kobra Zolival és Kovács Tamással

április 10th, 2014 Nincsenek hozzászólások

A mai napon videóbloggal jelentkezünk. Vendégünk van, és nem is akárki, ezért teljességgel illetlenség lett volna, ha én itt a szőlőszedés utáni kis időnkben nekiálltam volna blogot írni. Ehelyett minden megadatott időben beszélgettünk. :) Tamásnak külön köszönet, hogy előállt az ötlettel és tegnap elkészítette velünk, valamint felvette és feltöltötte ezt a skype-os interjút! A kép- és hangminőség olyan, amilyen, de örüljünk annak, hogy egyáltalán megengedte a technika, hogy ez összejöhessen.

Résztvevők: – Aki kérdez, és aki nem látszik a képen, Kovács Tamás. (Májer István emléktúrák) – Szabó [Kobra] Zoltán (Székelyudvarhely – Cromwell, 20000km egy Nazca Fuego fekvőkerékpáron) – S mi ketten Zitával. :)

A napenergiával is hajtott Nazca tandem rekumbenses csapat, akiket Zoli emlegetett a beszélgetés alatt: Declic Eco

Autóstoppal Alexandrába és vissza(?)

április 7th, 2014 3 hozzászólás

Reggel a John-éktól kölcsön kapott hátizsákokba bepakoltunk sátrat, matracot, hálózsákot, meleg és esőruhát, na meg egy kis pénzt, iratokat és informatikát, majd felpókoztuk őket a bringára és behajtottunk velük a városba.

Kicsit furán nézett ki a fekvőbringa hátuljára keresztbe felpókozott hátizsák… :)

John-ék barátjánál, egy a múzeum melletti kertesház kertjének sarkában, egy kis sufniban ott tudtuk hagyni a bringákat leláncolva. Ez már csak azért is jó volt, mert visszafelé jövet idáig könnyű fuvart kapni, innen meg ahogy jöttünk, vissza tudunk majd biciklizni John-ékhoz, akik ugye 10km-re keletre laknak kint a városból. Olvass tovább…

Catlins #3 – Egy eltévedt pingvin, két zászló, két cápatámadás, egy jó hír, és egy mindent túlélőlt őshüllő

április 3rd, 2014 2 hozzászólás

Catlins #3 – Egy eltévedt pingvin, két zászló, két cápatámadás, egy jóhír, és egy mindent túlélőlt őshüllő

Zita gulyáslevest készít John-nal, odakint kattog a gép, timelapse-et készít a legelő alpakákról (van belőlük 50 a kertben) és ma egy nagyon-nagyon jó hírt kaptunk, ami miatt megszakítjuk az utat, és holnap stoppolunk fel Queenstownba, majd Alexandrába. Az is lehet, hogy először a bringákat hátrahagyva, nélkülük megyünk fel, hogy gyorsabbak legyünk, ezt még nem döntöttük el. Hogy mi ez a jó hír, azt a végén majd elárulom, amikor ide érünk a naplóval, most kezdjük ott, ahol legutóbb abbahagytuk.

Egy eltévedt pingvin álldogál a napon

Reggel a 100 dolláros lakosztályunkból áttekertünk a Curio-öbölbe, volt egy-két emelkedő út közben, ahogy azt a kocsiból már előző este láttuk, de egyik sem volt vészes. Nick-et sajnos nem találtuk a szörfiskolánál, és azt mondta a barátnője, nem is lesz a környéken délután 4-5 óráig, így sajnos wetsuit-ot, vagyis neoprén ruhát a hideg vízbe a delfinekhez sajnos nem kaptunk egyből.

Zita a sütőben több napra előre elkészítette a reggelire való müzlinket: müzli, mogyorók, egyéb magok összekeverve fahéjjal, elkeverve gyümölcslében feloldott mézzel, majd mindez megpirítva, aztán ha kihűlt, tört étcsokoládévaál összekeverve. :) Az ötletet nagyon köszönjük Adriennek! :)

A 100 dolláros lakosztály

A falu korabeli börtöncellája

És egy korabeli traktor maradványai :)

Úton Curio-bay felé

Ugyanez a mélyedés a másik oldaláról fotózva, csuklóból hátrafelé, fölfelé tekerés közben! :) Olyan, mintha rajzolták volna az utat, nem?

A kemping félszigetéről gyönyörű kilátás nyílt az öbölre, és az egész környéket beragyogta a nap, jó hangulatú volt az egész. Épp elengedtük volna kicsit magunkat ebben az életérzésben, amikor az öböl bal, sziklás partja mentén valami furcsát láttunk mozogni a vízben! Mi lehet az, csak nem delfinek, máris kiszúrtuk volna őket? Olvass tovább…

Catlins #2 – A Lost Gypsy kiállítás és a Katedrális-barlang

március 31st, 2014 1 hozzászólás

Van asztalom, székem, Zita mosógéppel mos, és a müzlit egy sütőben pirítja össze a magokkal. Mindez száz dollárba került, de nem mi fizettük ki és nem is nekünk lett kifizetve, de ki lett fizetve és a rendelkezésünkre lett bocsájtva. Hogy ez hogy történt, azt a végén megtudjátok, legyen elég annyi, hogy két órája még a béka segge alatt volt a morálom, most meg leültem naplót írni, pedig ilyet nem szoktam, ha rossz kedvem van. Hát már nincs.

A Purakanunui vízesés és az antakrtiszi szél

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy pihenőnapot csaptunk a domb tetején. Produktív pihenőnap volt, mert megírtam a naplót, megírtam egy cikket, amiről később kiderült, hogy honor (fizetség) is jár érte, és egy bejegyzést is beszerkesztettem.

Másnap esőre keltünk, vagyis nem keltünk fel az eső miatt, csak a tervezettnél később. Kényelmesen megreggeliztünk, majd a sátrat már nagyjából szárazon raktuk el. Csak amikor elindultunk, akkor vettük észre, milyen jeges szél fúj, mintha egyenesen az Antarktiszről érkezett volna. Ez egyébként nincs kizárva, hiszen már csak pár ezer kilométer ide a legtélibb-legdélibb kontinens. :)

Kerek egy egész kilométert gurultuk így egy parkolóig, ahol leraktuk a bringákat a WC tetős előtere elé, mert megint rákezdett az eső. Ez a parkoló azért volt ott, ahol, mert innen indult egy ösvény a Purakanunui vízeséshez. A tábla 10 percet mondott oda-vissza, de valójában még ennyit se kellett mennünk a páfrányos erdőben. Kereszteztünk egy hidat, majd már ott is voltunk a vízesés felső sarkában, ahonnan az ösvény egy hajtűkanyaron át vitt le az aljából. Innen pofás kilátás nyílt a vízesésre és amikor nem sütött be a lombok között rá a nap, egész jó fotókat is lehetett csinálni róla. Olvass tovább…

Catlins #1 – Az oroszlánfókák a Kannibál-öbölben

március 27th, 2014 1 hozzászólás

Az alagút part (Tunnel Beach) és a tengeri haj

Már délután négy is elmúlt, mire végre el tudtunk indulni Todéktól. Mert ugye nem keltünk túl korán az esti varrás és blogolás után, aztán meg még egy adag mosást is beraktunk, és Zita varrt még két fejkendőt is. Búcsúzáskor megkérdeztem Todot, hogy hol vannak azok táborhelyek, amiket emlegetett, és hogy merre érdemes elindulnunk Dél felé. A parti útról sok jót mondott, ezért a belsőbb, rövidebb és egyszerűbb szárazföldi út helyett végül ezt a hosszabb és szintesebb, de szebb utat választottuk.

Így a híres Tunnel Beach-et is útba tudtuk ejteni. Néhány dombot ehhez meg kellett másznunk, de ezek a mászások most valahogy hihetetlen nyugalommal és türelemmel teltek, egykettőre fent találtuk magunkat minden dombon. Talán 20 percbe se tellett és máris ott voltunk a Tunnel Beach felett a parkolóban. Először csak egy fényképezőgépet vittünk magunkkal az oda-vissza 1 órásnak írt sétára, de aztán gondolván, hogy az ördög sosem alszik, visszaszaladtam a két iratos táskáért és a pénztárcánkért, amelyeket így végül magunkkal vittünk és nem hagytunk a bicikliken.

A gyalogút le a Tunnel Beach-hez

Fogalmunk sem volt róla, hogy mit várjunk a Tunnel Beach kapcsán, csak azt hallottuk, hogy szép és hogy apály idején egy alagúton le lehet sétálni valami sziklás part aljába. A barna sziklákat már elég hamar kiszúrtuk és lent a tenger mellett egy, a tetején füves, az oldalán sziklás félszigetet is láttunk, ami jó 50 méterre benyúlt a tengerbe, és az egyik oldalán át lehetett látni. Olvass tovább…

Dunedin kukái és legjei, és ahogy mi megéltük őket

március 24th, 2014 8 hozzászólás

Új álom: új ágyakon

Első nap Dunedinben ki se mozdultunk nagyon a házból, csak Zita mosta le a bringákat. Tegnap viszont nagyon szép napunk volt. Lementünk a közeli Bivauc Outdoor boltba, ahol éppen leárazva árulják a híres-neves, szuper kényelmes és meleg és kicsi és könnyű, 2 év garanciás Exped matracokat. Ezeket mentünk le bevizsgálni, mert már sok embertől sok jót hallottunk róluk, és a mi Decathlonos 2-3cm-es matracaink hát hogy is mondjam… Kicsit elhasználódtak már, elég rájuk feküdni és 1 perc múlva már érezzük a talaj hidegét a testünkkel, olyan hamar leeresztenek. Mérlegelve a tényt, hogy az egészségünk a legeslegfontosabb a világon, és hogy a földi időnk talán egyharmadát alvással töltjük, eldöntöttük, hogy beruházunk. Sajnos a legnépszerűbb típusú matracból már egész Új-Zélandon nincs raktáron, de az eggyel vastagabból, a 9cm-es Exped Synmat UltraLight Mediumból (183×52×9cm) még épp kerítettek két darabot, az egyik a mai napon fog megérkezni Christchurchből. Ezeknek darabja leárazva 143 dollár, vagyis 27170 Forint. Igen, ez brutál drága! :) De ha azt nézzük, hogy ezek lesznek az ágyaink a hátralévő időre, és hogy két év garancia van rájuk… és ha le tudnám írni, milyen kényelmesek a régi matracaink után… :) Ki tudtunk próbálni egy mintadarabot. Szóval nagyon jók és nagyon örülünk nekik és már nagyon várjuk, hogy végre hívjanak a Bivauc-tól, hogy mehessünk értük. Még egy „pumpbag”-et is veszünk hozzájuk, az utolsó bolti darabot, ami ki volt állítva, így az eredeti 40 dolláros ára helyett majd olcsóbban kapjuk meg, de garancia nélkül.

Így fest az új hálószobánk az új ágyakkal és azok pumpájával (ez a fotó pár nappal később készült)

Ez tulajdonképpen egy szelepekkel ellátott, felül összetekerős, nagyon könnyű „Drybag”, vagyis vízálló zsák, amibe levegőt gyűjtve, a tetején összepréselve azt a matracokba juttathatjuk, nagyon könnyen és nagyon gyorsan. Amikor pedig nem erre használjuk, akkor lehet benne ruhát tárolni. A matracok pedig könnyebbek, mint a régiek, 600g körül van darabjuk. :) Összecsavarva méretre kb. ugyanakkorák vagy kicsit kisebbek, mint a régi matracok.

A legmeredekebb utca és a legfotogénebb épület

A matrac kiválasztása után még elmentünk, megnéztük a „világ legmeredekebb utcáját”, és „Új-Zéland legtöbbet fényképezett épületét” vagyis a helyi vasútállomást, ahová megérkeztünk volna, ha folytatjuk a sínek mentén, vagyis Middlemarchtól a vonattal utazunk.

Ezen az utcán tudtunk legurulni a városközpontba Todtól

Persze ez a két órás út nem ért meg nekünk közel kétszáz dollárt (helyette inkább matracokat vettünk alig több pénzért min. két évre!), ezért jöttünk biciklivel Dunedinbe. :) Ez a sok leg- leg- leg- egyébként nagyon érdekes, hisz honnan a viharból veszik, hogy itt van a legmeredekebb utca az egész világon, valaki bejárta a világ összes utcáját, vagy műholdas képeken bevizsgálták az összes utcáját a Földnek? Nem hiszem, hogy ilyet csináltak, mint ahogy azt sem hiszem, hogy pont ez az utca lenne a legmeredekebb e Föld kerekén, de ez most mindegy is, a lényeg az, hogy jártunk egy bazi meredek utcánál, amit ők a legmeredekebbnek hisznek, és igazából ez jó buli volt, jól éreztük ott magunkat, csináltunk néhány fotót, és jól elvoltunk. Olvass tovább…

Otago Rail Trail – #2 – Viaduktokon és alagutakon át a Kiwi vendégszeretetben

március 20th, 2014 2 hozzászólás

Viaduktokon és alagutakban

Mikor végre elindultunk valamivel délután két óra után a második napi Otago Rail Trail szakaszunkra, már javában tűzött a nap. Ami jó hír volt, tekintve hogy a délelőtt még borús, szürke időben reggeliztünk. Először földek között hajtottunk, a megint nyílegyenes, enyhén emelkedő töltésen. Ez sokszor mélyen a szántóföldek dombjaiba vájva haladt, így keresztezhettük a főútat is egy azalatt áthaladó apró alagúton. Ez olyan jól nézett ki a háttérben a dél felé még havas hegyekkel, hogy itt meg is álltunk kicsit fotózni, amíg az egyikünk a fényképezőgéppel ügyeskedett, a másik visszagurult az aluljáróhoz, hogy valami élet is legyen a képben.

Aluljáró a Rail Trail-on – Az alagút mögött, a hegyek tetején azok a fehér foltok hófoltok! :)

Valamivel később átkerültünk a főút jobb oldalára, és olyan dombok előtt találtuk magunkat, hogy fogalmunk sem volt, merre fog folytatódni a mi kis utunk, amit azért szerettünk, mert tudtuk, hogy nem emelkedhet soha meredeken, hiszen a 100 éves gőzmozdonyok különben nem lettek volna képesek felkapaszkodni rajta. A rejtélyre hamarosan fény derült, Olvass tovább…