Bejárat > Ausztrália és Óceánia, Új-Zéland > Catlins #3 – Egy eltévedt pingvin, két zászló, két cápatámadás, egy jó hír, és egy mindent túlélőlt őshüllő

Catlins #3 – Egy eltévedt pingvin, két zászló, két cápatámadás, egy jó hír, és egy mindent túlélőlt őshüllő

Catlins #3 – Egy eltévedt pingvin, két zászló, két cápatámadás, egy jóhír, és egy mindent túlélőlt őshüllő

Zita gulyáslevest készít John-nal, odakint kattog a gép, timelapse-et készít a legelő alpakákról (van belőlük 50 a kertben) és ma egy nagyon-nagyon jó hírt kaptunk, ami miatt megszakítjuk az utat, és holnap stoppolunk fel Queenstownba, majd Alexandrába. Az is lehet, hogy először a bringákat hátrahagyva, nélkülük megyünk fel, hogy gyorsabbak legyünk, ezt még nem döntöttük el. Hogy mi ez a jó hír, azt a végén majd elárulom, amikor ide érünk a naplóval, most kezdjük ott, ahol legutóbb abbahagytuk.



Egy eltévedt pingvin álldogál a napon

Reggel a 100 dolláros lakosztályunkból áttekertünk a Curio-öbölbe, volt egy-két emelkedő út közben, ahogy azt a kocsiból már előző este láttuk, de egyik sem volt vészes. Nick-et sajnos nem találtuk a szörfiskolánál, és azt mondta a barátnője, nem is lesz a környéken délután 4-5 óráig, így sajnos wetsuit-ot, vagyis neoprén ruhát a hideg vízbe a delfinekhez sajnos nem kaptunk egyből.

Zita a sütőben több napra előre elkészítette a reggelire való müzlinket: müzli, mogyorók, egyéb magok összekeverve fahéjjal, elkeverve gyümölcslében feloldott mézzel, majd mindez megpirítva, aztán ha kihűlt, tört étcsokoládévaál összekeverve. :) Az ötletet nagyon köszönjük Adriennek! :)

A 100 dolláros lakosztály

A falu korabeli börtöncellája

És egy korabeli traktor maradványai :)

Úton Curio-bay felé

Ugyanez a mélyedés a másik oldaláról fotózva, csuklóból hátrafelé, fölfelé tekerés közben! :) Olyan, mintha rajzolták volna az utat, nem?

A kemping félszigetéről gyönyörű kilátás nyílt az öbölre, és az egész környéket beragyogta a nap, jó hangulatú volt az egész. Épp elengedtük volna kicsit magunkat ebben az életérzésben, amikor az öböl bal, sziklás partja mentén valami furcsát láttunk mozogni a vízben! Mi lehet az, csak nem delfinek, máris kiszúrtuk volna őket? De miért nem figyel rájuk a többi ember, akik a környékükön, a sziklákon mászkálnak?

Vigyázat, oroszlánfóka-veszély!

Kilátás a Curio-öböllel szomszédos öbölre

Ilyen sárgaszemű pingvinnel ezen a napon nem találkoztunk, illetve csak ezzel a kitömött példánnyal

Ahelyett, hogy ezen tovább gondolkodtunk volna, gyorsan ledobtuk az SPD cipőket, strandpapucsot vettünk, becsuktuk a bringástáskákat, kamerát ragadtunk és elindultunk a partra. Még mielőtt oda érhettünk volna a helyre, ahol a különös mozgást láttuk a vízben, meg kellett hogy álljunk, ugyanis pont előttünk, az egyik sziklán, kint, egyedül a tűző napsütésben egy szál pingvin álldogált magában. Hát ez meg hogy? Tegnap olvastuk, hogy csak kora hajnalban meg este, sötétedés környékén jönnek csak elő, de ha ez így lenne, akkor ez a példány mit keres itt most? Mint azt egy a közelben magyarázó helyitől megtudtuk, ez nem ugyanaz a pingvin, mint akik a Nugget Pointnál laknak vagy a szomszédos öbölben, hanem egy másik faj. És valószínű vagy vedleni jött ide vagy meghalni. A pingvinek ugyanis van, hogy levedlik a… nem tudom, mijük van, de azt, szűrük, vagy tolluk, vagy tudomisén. Ilyenkor nem mehetnek be a vízbe nagyon, mert anélkül nagyon könnyen megfázhatnak és elpusztulnak. És ugye, ha az ember közel megy hozzájuk, hová menekülnek legelőször? A vízbe… De ezt sajnos sokan nem tudják, mi meg a fejünket fogjuk, látva hogy néhány méterre megközelítik szegény kis állatot, akin ugyan nem látszik, hogy meg van rémülve és hogy stresszes ettől, de ezt mérésekkel bizonyították, hogy valójában így van, az ember közelében gyorsabban ver a pingvinek szíve. Úgy próbáltuk csendben, pisszegve és csettintgetve rábírni az embereket, hogy kicsit nézzenek fel a kamerájukból és forduljanak felénk, hogy lássák, ahogy integetünk nekik, hogy jöjjenek onnan, de gyorsan. Később egy helyi hölgy, valószínű a kemping üzemeltetője vagy a kisbolt dolgozója is odajött és azt is elmagyarázta, hogy se a pingvin útjába, se közé és a tenger, vagy a bokrok közé ne álljunk, mert lehet, hogy a fészke a bokrok között van, a tengerbe meg ugye menekülni szeret, tehát a legjobb, ha oldalt állunk neki, legalább 20 méterre, akár egy másik szirten, úgy hogy köztünk tenger is legyen.

Látjátok középen azt a fehér foltot a sziklaszirten? Na, az a pingvin! :)

És ugyanez közelebbtől, a szomszédos szirtről, 16x zoommal, manuál fókusszal a pingvinre élesítve (most használtuk először a kamerán ezt a funkciót, mert a világért sem akart az állatra fókuszálni magától).

A mi képeink mind maxra kinyújtott zoomal (16x) készültek, azért tűnik közelinek a pingvin, de valójában távol volt tőlünk. Ja, és hogy mi volt a vízben? Sznorkellezők, valami kagylókat gyűjtöttek. :)



A delfinekkel való barátkozást melegebb éghajlatra hagyjuk

Ezek után elindultunk a végeláthatatlanul hosszú homokos parton sétálva, hátha kiszúrjuk a delfincsapatot. Él itt egy család, a populáció kb. 20 Hector’s delfin, és ez már így van sok száz éve, ezek a delfinek szerte az új-zélandi partok mentén ilyen kisebb-nagyobb csoportokban élnek, és általában csak a csoporton belül választanak maguknak párt, ezért is nagyon érzékeny a populációjuk a környezeti változásokra és az emberi behatásokra. És ezért is olyan nagy szám, hogy itt ezen a helyen, a Curio-bayben, ahol amúgy az emberek szinte minden nap szörföznek, itt él ez a 20 Hector’s delfin, akik egyébként sokszor közel jönnek az emberhez. Megközelíteni elméletben nem szabad őket, de ha az ember bemegy a vízbe, jó esély van rá, hogy a delfinek, ha megtalálják, körbeúszkálják, pusztán kíváncsiságból. Mi is valami ilyesmire vágytunk, de közben éreztük, hogy nagyon hideg szelek fújnak, és el se mertük képzelni, hogy a víz milyen hideg lehet, pláne neoprén ruha nélkül.

Egy csoportba botlottunk, izgatottunk üldögéltek és beszélgettek a parton a víztől kb. 10 méterre. Megkérdeztük őket, hogy láttak-e delfint, és a válaszuk az volt, hogy igen! Csak úgy csillogott a szemük, miközben magyarázták, hogy néhány centire úsztak el mellettük az állatok, és az egyikük mindezt kamerára is vette egy vízálló tokba rejtett GoPro kamerával. Ahhoz, hogy ezt meg is tudjuk nézni, egy másikuk elrohant egy iPhone-ért, a kettő készüléket összekötötték wifin, és egy kört alkotva kizárva a nap sugarait a képernyő körül, és a szelet is kicsit megtörve így, körbe álltuk a kis készüléket, és izgatottan néztük végig a videókat.

Mi most csak így láttunk delfineket, a hideg szél és a fényes nap ellen szorosan körbeálltunk, így néztük végig a srácok felvételeit a delfinekről

többször is az állatok, de mindezt a felvételen mindig csak pár másodpercig lehetett látni. Nekik volt neoprén ruhájuk, de még így is vacogtak, folyamatosan remegtek a hidegtől, amíg ott voltunk, azt mondták, hogy a lábuk és a kézfejük nagyon fázott még a ruhában is a vízben. Nem akartam elképzelni, milyen lehet a fejünket is beletenni, mert ugye nálunk volt maszk és légző cső is, de ekkor már eldöntöttük, hogy nem fogjuk őket használni. Bár sütött a nap, de a szél nagyon hideg volt, minket is átfújt, és bár bírtuk a srácok társaságát és – egy kis irigységgel teli – öröm volt látni a delfinek okozta boldogságukat, de úgy döntöttünk, hogy ebből mi most nem kérünk, az én arcom jobbik fele amúgy is begyulladt kicsit a tegnap előtti hideg széltől, és a srácoknak már csak a látványától is megfagytunk, hát még ha belegondoltunk, hogy 5-ig várnunk kell, és aztán, ha megkaptuk a ruhákat, és bementünk a vízbe, akkor talán (!) mi is találkozunk majd a delfinekkel. Talán… de az arcüreggyuszi viszont tuti, hogy garantált lett volna, ezért aztán erről lemondtunk.

A Curio-bay partja

A kilátás a kemping vegyesboltjának ajtajából

A srácok egyébként argentínok voltak, illetve németek, utóbbi nemzet egyik fia különösen tetszett nekünk, mert amikor rákérdeztünk, hogy honnan való, viccesen azt válaszolta, hogy „I’m just one of those Germans” – én csak egy vagyok azok közül a németek közül. Mert hogy elképesztően népszerű a német fiatalok körében Új-Zéland, akárhány Working Holiday Visa-t megkaphatnak, kb. 5 perc és nagyon olcsó megigényelni, a távoli sziget pedig abszolút vonzó a kalandvágyó fiatalok körében. Nem csoda, hogy kb. minden második ittlévő fiatal turista német, minket is többször néztek már németnek a helyiek, aztán mindig meglepődtek, hogy magyarok vagyunk, mert általában még sosem találkoztak rajtunk kívül más magyar utazókkal. Ennyit számít, hová születik az ember, Magyarországról indulva már szerencsésnek tarthatja magát az a 20 éves fiatal, aki járt már Nyugat-Európában, miközben ennyi idősen a németek már Új-Zélandon meg szerte Délkelet-Ázsiában kalandoznak. De azért mi sem panaszkodhatunk, ha ugyanezt globális szinten nézzük a Föld teljes lakosságára kivetítve, akkor azt hiszem, még mindig bőven benne vagyunk a legszerencsésebb, leggazdagabb 5%-ban.



Tovább Catlins végeláthatatlan dombjain át

Na, ennyit a különbségekről és a delfinekről. :) Most guruljunk tovább, merthogy elhatároztuk, hogy ha már lemondtunk a delfinekről, akkor legalább kihasználjuk a nap hátralévő részét és biciklizünk egy kicsit tovább az utunkon. Ehhez először egy 13km-es, enyhén dombos, murvás szakaszt kellett kereszteznünk. Ez egész szép volt, és kezdetben még a dombok sem jelentettek különösebb gondot. Talán 200m magasba sem kellett felkapaszkodnunk. Valahol 10km környékén megálltunk müzlit enni egy kis útszéli bódéba behúzódva. Tele van ilyenekkel az ország, nem értjük igazán, mire valók, talán iskola busz jár erre, és ebben várhat rá a gyerek, de ezt nehéz elképzelni… Ezen nem is törtük sokat a fejünket, csak a mogyorókat a fogainkkal, merthogy ez is volt a müzliben, Zita minden jót belesütött és aztán még apróra vágott étcsoki darabokat is beleszórt, ezt ettük a két tálban, tejporral, kakaóporral és vízzel összekeverve. A tejpor azért kell, mert így 8 liter tejet is magunkkal tudunk cipelni úgy, hogy közben csak 1kg a súlya. :) Először óckodtunk tőle, de egyáltalán nem rossz.

Zita fokhagymát vásárol, egyenesen a termelőtől, az út mellé kihelyezett, eladó nélküli becsületkasszás viskóban. :) Így megy ez Új-Zélandon! :)

Megint murvás úton, de ezúttal nem volt olyan kegyetlen

Jó időnk volt…

Épp, hogy elindultunk, egy dombbal később két nagyon lassan, szemből közeledő kerékpárosra lettem figyelmes. Pedro-val és Johanne-el hozott minket össze az út, ők két kanadai kerékpáros, a weboldaluk www.veloreve.blogspot.com – A kedvenc országuk eddig Törökország volt, amire én egyből rávágtam, hogy hát akkor Iránt imádni fogják, de sajnos oda nem mennek, mert a biztosításuk akkor érvényét vesztené. Már 3 éve és 31 ezer kilométer óta úton vannak, nemsokára repülnek Sydney-be, majd onnan Vancouverbe hogy aztán keresztülhajtva Kanadán hazaérkezzenek Quebecbe. Míg Zita Johanne-vel beszélgetett, én Pedro-tól hallottam egy nagyon durva történetet az Aussie immigrációról. Egy fickót elkaptak gyorshajtásért, de nem fizette be a csekket, csak leadta a béreltautót. A kiutazáskor nem szóltak neki egy szót sem, de amikor 5 évvel később, két másik francia barátjával visszatért az országban, a rendőrök már a repülőn előállították a két barátjával együtt, és nem hagyták őket leszállni, fordultak vissza a repülővel Franciaországba, és se az illető, se a barátaik, akiknek csak annyi a bűnük, hogy együtt foglaltak repjegyet egy bliccelő gyorshajtóval, soha többé nem tehetik be a lábukat Ausztráliába. Hogy ebből mi igaz, és mi legenda, azt nem tudom, de Pedro úgy adta elő az információt, mintha első kézből hallotta volna. Szóval vigyázzatok, kivel utaztok Ausztráliába, ki ne tiltassatok örök életre!

Pedro és Johanne – Érdekes védekezés a túl közel hajtó autósok ellen! :) A fekete műanyagbot Törökország óta náluk van, a kutyák ellen!

A murvaélet hamarosan véget ért, és gyönyörű aszfalton suhanhattunk tovább. Ennek örültünk, már csak azért is, mert így most már érezni is véltük a hátszelet, és azon kaptuk magunkat, hogy élvezzük a bringázást. Rengeteg birka, még több zöld mező és sok hosszú fasor mellett hajtottunk el. A tenger felől egyre több felhő gyülekezett, gyorsan siklottak át a dombok felett, de az idő tőlük függetlenül azért többségében még napos maradt.

Birkák mindenütt, ez is egy nagy jellegzetessége Új-Zélandnak

Az a sor műanyagbatekert bála mind-mind finom tehénhami, ínségesebb időkre, amikor nem nő úgy a fű, mint most.

A fák tenger felőli oldala a sós levegő miatt szárad ki ezen a vidéken.

A távolban a Stewart Island, ahol még a vadonban is könnyen megtalálható a Kiwi-madár

A 30m magas fák 300m hosszan szélárnyékot nyújtanak maguk mögött, ezért ültetik őket a farmerek. A szélcsendesebb mezőkön jobban nő a fű, vagyis több kaja nő a tehénnek/birkának.

Ez a bizonyos két másik zászló, az Új-Zélandi is mellettük van, csak az nem látszik ezen a képen

Zita egyszercsak három zászlót fedezett fel az út bal oldalán, amiből kettőt nem ismertünk fel. Én mentem volna tovább, sőt már le is fotóztam a domb tetejéről a ránk váró egyenes útszakaszt, de ő csak erősködött, hogy megkérdezi a zászlók gazdáit, hogy milyen zászlók ezek, s miért.



Christine és Colins vendégszeretetében, egy marhafarmon

Kenyai és skót zászlók voltak a Kiwi mellett, ezt már Christine és Colin mesélte el nekünk, és mire én odaértem hozzájuk a fényképezésből, Christine azzal köszönt nekem, hogy kérek-e egy sört. Ezen egy pillanatra eltöprengtem, mert a torkom már elég csúnyán bedurrant ekkora, de aztán csak elfogadtam, ilyen ajánlatot nem szabad visszautasítani. Az üdítőket egy, a kocsibeállójuk mellett parkoló veterán lakóautóban fogyasztottuk el, s közben meséltünk, ők is, és mi is. 3 éve váltottak a birkáról tehenekre, most 500 tejet adó tehenük van, télire összegyűjtik, lenyírják és ponyvával illetve autógumikkal fedett kupacokban tárolják a füvet, ami olyan szépen megrohad ettől, hogy a tehénkék nem bírnak neki ellenállni, nagyon imádják. Az ötszáz tehén átlag napi 12000 liter tejet ad, amit két-három naponta egy nagy tartálykocsi szállít el, és az egész balhé egy nagy részvénytársaság részét képezi, aminek a tulajdonrészén és a hasznán ők is osztoznak. Azért váltottak, mert a fejlődő Kína elnyugatiasodó polgárainak feltámadt az igénye a tej(por…) iránt, és mivel ők hirtelen rengetegen lettek, a világ nem bírja kielégíteni az ő igényeiket, magyarul a tejpor világpiaci ára mostanság viszonylag magas, talán épp idén tetőzik. Mert hisz erre nem csak az élelmes Kiwik figyeltek fel, akik a világ egyik (talán legnagyobb, vagy az USA után a második…) legnagyobb exportőrei a tejpornak illetve a tejpor alapú termékeknek, pl. bébitápszereknek. Bizony, mi sem gondolkodtunk anno Ázsiában, honnan van az a sok-sok rengeteg bádogkannányi bébitáp ami minden kisbolt legfelső polcain végig sorakozott… Hát innen. És hogy miért van annyi belőlük? Hát egy részt, mert talán az ázsiaiakból sincs épp kevés, másrészt mert talán itt lehet a legjobban hatni rájuk, a gyerek az ugye nagyon fontos a családban, mondhatni a család közepe, és neki mindent megtesznek, megvesznek.

A lakókocsiban

Naplemente a Stewart Island felett

Na mindegy, kicsit elkalandoztam. Maradjunk csak a lakókocsiban. Két éjszakát maradtunk. Christine-ék még ezen az estén körbevittek minket a birtokon, láttunk rengeteg füves mezőt, dombokat, kacsástavat, teheneket, és gyönyörű naplementét a Stewart Island felett. Azon a szigeten ott még élnek Kiwimadarak, sőt egyéb, a nagy szigeteken ritkán vagy már meg sem található fajok is.

Ja, és hogy a zászlókhoz is visszatérjek: Christine-éknek három otthonuk van, egy Skóciában, egy Kenyában, és egy itt. Christine teljesen szerelmes Afrikába, rengeteget utazott fiatalkorában, az egyik lánya is ott él most, oda házasodott, így ők is minden évben igyekeznek meglátogatni. Christine nagyon jól tájékozott a világ dolgairól, rengeteg ismerőse van szerte a világból, és nagy-nagy előszeretettel hallgatta a mi történeteinket is, teljesen felvillanyozódott és mindenkinek lelkesen mesélte telefonon és személyesen, hogy honnan jöttünk, merre jártunk, meg hogy mennyit bicikliztünk.

A lakókocsi mellett egyébként volt egy fóliás üvegház is, benne egy régi medencével, amit eredetileg a gyerekeknek építettek fürdésre, de aztán Christine Akvapóniás halaskertté alakította, de valahogy nem választotta meg jól a növényeit, vagy nem fektetett elég energiát az egészbe, na meg sokat voltak hazulról távol is, így két év után elhalt a dolog – szó szerint. Az akvapóniáról remélem hallottatok már, ez az amikor egy üvegházban halakat és növényeket termesztenek és a kettő között cirkulálják a vizet, így a halkaki jó a növényeknek és a növények meg megtisztítják a vizet. Persze input azért van, ha nem jó a klíma (mint pl. Debrecenben túl hidegek a telek http://www.aquaponics.hu/) akkor kellhet fűtés, a vizet valaminek keringtetnie kell és a halakat is etetni kell. Szóval nem egyszerű és nem is teljesen önfenntartó, de zöldebb, mint sok más alternatívája, és ha beállt a rendszer és beletanultunk, talán éppoly jó lehet, hogy egy 20 éve rendezgetett élelmiszertermelő permakultúrás erdőkert. :) Nekem nagyon tetszett, hogy bár már elhalt/kihalt rendszerrel, de itt a világ túl felén találkoztam Christine által egy akvapónia rendszerrel, vagyis annak hűlt helyével.

Colin egyébként munkamániás, akár a fia is, aki az átállást a marhákra elindította és végigvitte, őket nem is láttuk sokszor, inkább csak esténként. A birtokhoz hozzá tartozott még egy „Garden House” is, egy néhány szobás különálló ház hátul a kertben, amit kiadásra hozattak ide, merthogy az egész házat egyben hozta egy bazi nagy teherautó. :) Valami olyasmi lehetett, mint amit mi is láttunk néhány hete Cromwellben. :) Úgy látszik ez itt tényleg divat.

A pihenőnapot egyébként azért iktattuk be, mert nem volt hol lennünk Invercargillben, illetve bizonytalanok is voltunk, hogy akkor most mikor is és merre is kéne mennünk tovább. Majd a végén megtudjátok, miért. Illetve azért is, mert én elég cefetül voltam (nem volt jó ötlet a sör), akkor már a fülem és a torkom is fájt, nagyon fájdalmas volt a nyelés, egyszóval megint bedurrant az arcom, attól a mocsok hideg déli széltől azon a bizonyos kegyetlen hideg napon. Bár fizikailag eléggé odavoltam, de lélektanilag egyáltalán nem, mert valahogy a légkör olyan volt, hogy ez nem illet volna a képbe, és mert tudtam, hogy hamar rendbefogok jönni, és most erre kell koncentrálnom és a lehetőségekhez mérten élvezni a napot, a pihenést és a nagyszerű társaságunkat.

Christine nagymama létére nagyon otthon van az internet világában

Ez a tartály mind tejjel van tele, az 500 tehén átlag 12 ezer liter tejet ad egy nap

A fejőüzemnél

Déri Dáeri – Vicces nevű napló a fejőüzemben :)

Jó reggelt! :)

A retro-lakókocsi, ahol két éjszakát töltöttünk, nagyon otthonos volt

Búcsúfotó Christine-el és Colin-al, meg a kutyájukkal :)

Christine pedig nagyon örült nekünk, marasztalt egy napra, így hát örültünk egymásnak, és délután még a „milking shed”-be, vagyis a tejfejő üzembe is kilátogattunk egy bödön tejért. Magyarul megcsapoltuk a sok ezer literes tejtartályokat kicsit. Bent az épületben köralakban egyszerre azt hiszem 50 tehenet tudnak fejni a gépek, reggel 5-kor és délután 3-kor terelik ide be őket, és állítólag az egész hely az utolsó centiig rengeteg helyen pontosan ugyanígy néz ki egész Új-Zélandon, tehát ez a sztandard. A teheneknek mind sorszáma van és mindig mindent pontosan vezetnek és dokumentálnak. Ha az egyik tehénnek valamilyen olyan betegsége van, ami miatt nem adhat tejet a szabályok szerint, akkor őt szigorúan ki kell hagyni (van is erre a célra egy elkülönített „kórház legelő” ezen tehenek számára, ez a „hospital paddick”), mert ha véletlenül mégis a fejőgépre kerül, akkor lehet kidobni az akár több ezer liter tejet is, amibe az övé belekeveredik.



Delfin és cápa, egy öbölben

De a legdurvább sztorit nem a shedben hallottuk Christine-től, hanem a konyhájukban, amikor a Curio Bay-i Hector’s dolphin-okra került a szó. Bár elég rég itt élnek, Christine először hat hete úszott a Curio-öbölben a delfinekkel, és persze ő is nagyon élvezte. (Nekünk ez majd reméljük Hawaii vagy Közép-Amerika melegebb vizeiben megadatik) Este azonban egy helikopterre lett figyelmes a házuk felett, a mentőhelikopter Invercargill felől igyekezett a Curio-öböl felé. Mint aznap este a tévéből megtudták, először a modern, dokumentált történelem során cápatámadás történt a delfinek öblében. Egy nagy fehér cápa, vagyis feltehetően egy nagy fehércápa kölyök egy szörföző oldalába harapott, de az illetőnek nagy szerencséje volt, és megmenekült. Mindez ugyanazon a napon történt, amikor Christine is úszott abban az öbölben… Mi meg ezen a napon, amikor ezt a sztorit hallottuk, nem úsztunk az öbölben. :) Ez egy kis sovány vigasz volt nekünk, hogy mint most kiderült, delfinek helyett akár cápákkal is találkozhattunk volna ott.



Az 50 alpaka, és a gazdáik

Másnap délben nagy nehezen el tudtunk indulni, persze csak egy jó hosszúra nyúlt beszélgetős reggeli és nagy fotózkodások után, de sikerült. Zita különösen kedvelte Christine-t és nagyon jól éreztük magunkat náluk, és azt hiszem, ők is nagyon örültek nekünk. Mindezen találkozás és a belőle következő történetek mind-mind csak Zita kíváncsisága, egy Kiwi, egy kenyai és egy skót zászlónak köszönhető, na meg Christine és Colin mérhetetlen lazaságának, jófejségének és vendégszeretetének. Hát ilyenek ezek a Kiwik! :) És most ne gondoljátok, hogy velünk tettek kivételt, vagy mi vágtunk olyan képet és mondtunk olyanokat, hogy bekönyörögtük magunkat hozzájuk, mert Christine elmesélte, hogy már máskor is vendégül látott egy ázott-fázott francia bringást, aki csak vizért kopogott be Christine-hez, de mivel az idő odakint igen cudar volt, és Christine amúgy is egyedül unatkozott otthon, behívta és megvendégelte az embert. Hát nem szívbajosak ezek a Kiwik, az biztos, de az hiszem, nem is kell, hogy azok legyenek, annyira nincs betyárság és korrupció ezeken a szigeteken, hogy az már szinte hihetetlenül szép. Bizalom, fehér gazdaság, az van és minden olyan szépen és olajozottan működik, hogy az számunkra szinte már felfoghatatlan. De nagyon tetszik, és inspiráló.

Úton Invercargill felé

Zita leleményességének köszönhetően, amikor elindultunk, akkor már tudtuk, hogy Invercargilltől 10km-re keletre, John és Mary már várnak ránk 50 alpakával és egy kutyával egyetemben. Hozzájuk 46km-es távot kellett megtenni, amit én elég türelmetlenül éltem meg, de azért szép volt. Mire megérkeztünk, farkaséhesek voltunk, Zita készített egy kis ételt, azt felfaltuk és közben John-al beszélgettünk. Ő egy amolyan oldschool szemüveges, szakállas, már elsőre is (és aztán is) nagyon jó fej figura, aki éppen a gyönyörű Thorn Sherpa kerékpárját szerelgette, amikor mi odaértünk. A felesége, Mary szülésznő, vagy bába, vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy ezt elég komoly szinten űzi, tegnap este pl. amíg mi itt aludtunk az emeleten, ő autóba pattant a szakadó esőbe, behajtott a kórházba, és levezetett a kórházba levezetni egy szülést. Aztán hazavezetett. :) És mi ezt végigaludtuk.

Emellett, mintegy hobbiból 17 éve vett két alpakát, ami egy dél-amerikai állatfajta, olyan, mint a láma, vagyis annak az unokatestvére, egy hosszú nyakú, finom gyapjújú állat. Vagyis bundájú, mert a gyapjú az csak a birkának van, legalábbis azt hiszem.

Az alpaka egy felettébb vicces kinézetű állat Dél-Amerikából :)

A lényeg, hogy azóta már 50 van belőlük, és egy elmés kis lábbal hajtható géppel, miután megmosták és egy gépen áthajtották az állat levágott szigetelőanyagát, fonalat lehet belőle szőni, a fonalat aztán meg lehet színezni, és szép, könnyű és nagyon finom puha, meleg takarókat meg mindenféle jót lehet belőle varrni. Ezt a sok mindent mind Mary maga, mostanában már néhány segítővel kibővülve végzi, az alpakák etetésétől kezdve a ruha vagy egyéb anyagdarab elkészítéséig és eladásáig. Ez nekünk mondanom sem kell, rettentően tetszett, és az előbb, miközben ezt a bejegyzést írtam, Zita kipróbálta a lábbal hajtós fonalkészítő gépet, illetve a netbook összeillesztette a timelapse videót, amin odakint legelésznek a mókás kinézetű alpakák. :)

Ebből:

Ez lesz:



Mélypontról magasba – Munkát és munkavízumot(?) kapunk

Szóval van itt élet kérem, de ez még mind semmi. Olyan napunk volt, hogy csuda. Először is, kezdjük a tegnap estével. Vagyis a délutánnal. Nálam betelt a pohár. Írtam ugye, hogy nem tudtunk előre tervezni, no azért nem, mert már hetek óta folyamatosan hívogatunk egy szőlészetet, ahol szüreti munkát ajánlottak nekünk. Most végre már meg tudták mondani egész konkrétan, hogy jövőhét hétfőn (ma van kedd) lehet kezdeni, de a vízumügyintézésnél, amit Zita megtudott, és ami bíztató fejlemény volt, azt nekem 10 perccel később egy másik ügyintéző a telefonban megcáfolta, sőt kiröhögött. Nem is akarom leírni a részleteket, mert megint csak ideges leszek, a lényeg annyi, hogy vízum nélkül nem dolgozhatunk és vízumot, mint kiderült, mégsem kaphatunk olyat, amibe tegnap beleéltük már magunkat. Munkavízumról van szó. Szóval a régen várt három heti meló ugrott, vele együtt több százezer forintnyi munkabér is, ami nagyon jó lett volna a büdzsénknek. Közben reményt keltettek bennünk, aztán azt megölték, és kiröhögtek. Igen, ez mind a New Zealand Immigration volt, itt sem minden fenékig tejfel, főleg, ha az ember nincs közte annak a 100 szerencsés magyar fiatalnak, akik tavaly április 22-én gyorsak és szemfülesek voltak, és 48 órán belül jelentkeztek erre a vízumfajtára. A 100 hely ennyi idő alatt betelt, mi meg ugye ekkor még csak valahol tán Malajziában járhattunk, a franc gondolkodott ekkor Új-Zélandon. Még otthon, indulás előtt utánanéztem ezeknek a dolgoknak és láttam, hogy nekünk magyaroknak, ellentétben sok más nyugati országgal, nincs lehetőségünk ilyen vízumfajtára, se Ausztráliában, se itt, írtam is nekik, de akkor nem válaszoltak. És hát azóta már nekünk is van ilyen vízumfajta, de csak nagyon korlátozott számban, és nagyon idióta időpontban nyitották meg. De kár erről több szó, mert már szinte teljesen kész van egy cikkem erről a témáról, ami majd az Origo-n fog megjelenni talán hamarosan, de mindenképpen hetekkel az idei határidő előtt, ami szintén április 22. délelőtt 10 óra, helyi idő szerint.

Szóval tegnap este és ma reggel nagyon le voltunk taglózva, de aztán történt egy csoda. A telefonunk egy olvasatlan sms-t mutatott, ami már eleve furcsa volt, mert azt hittük, hogy a házban nincs is térerő, csak kint az úton, ha 30 métert odébb sétálunk. (oda kellett kisétálnom, hogy kiröhögjenek) Hát volt térerő, az ebédlőasztal közepén két csík is, és az sms azt mondta, hogy valami Mike egy Amisfield nevű szőlészetben keres két embert. Kis gondolkodás után leesett, hogy ez volt a legeslegelső borászat, ahová beköszöntünk munkakeresés céllal. Ez volt már vagy egy hónapja, valahol Queenstown határában. Megadták ennek a Mike-nak a számát, mi felhívtuk őt, és ő felírta az adatainkat, hogy majd értesít, ha lesz valami, és most lett, és visszaírt. Felhívtuk, kiderült, hogy Seasonal Solution partnerek, ami most csak röviden, annyit jelent, hogy jók nekünk, sőt számunkra csak ez az egyetlen legális lehetőség maradt, munkavállalás a Seasonal Solution-ön keresztül. Felhívtuk Sonját Alexandrában a Seasonal Solution-nél, aki már csak úgy ismer minket, mint a két magyart, aki rettentő módon, nagyon-nagyon szeretne munkát kapni. Elmondtuk, hogy miről van szó, Mike-ot névről ismerte, és megígérte, hogy még ma beszélnek és egyeztetnek, hogy működhet-e a dolog. Ekkor már majd ki ugrottunk a bőrünkből Zitával és a nyilt utcán ugrándoztunk, örömködtünk és ölelkeztünk, pedig ez még közel sem volt teljes győzelem. Délután ötkor végre Zita újra elérte Mike-ot (már direkt ő telefonál és intéz ilyen ügyeket, mert én elvesztettem a hitemet e téren és csak bevonzom a bajt, legalábbis ezt tapasztaltuk), aki azzal a jó hírrel szolgált, hogy megállapodtak Sonjával, tehát miénk a meló, már csak el kell intézni a papírokat. Ezért holnap reggel bemegyünk Invercargillba, lerakjuk a bringákat John barátjánál, és a John-tól kapott két hátizsákba átpakolva a legszükségesebbeket (meleg ruha, sátor, matrac, hálózsák) elindulunk autostoppal Queenstown-ba. Ott felvesszük az útleveleinket (turista vízum hosszabbítása miatt vannak ott a helyi bevándorlási hivatalban), majd stoppolunk tovább Sonjához Alexandrába, ahol elindítjuk a Registered Seasonal Employee ideiglenes, speciális, csak Central Otago-ban igényelhető vízumfajta kérelmét, amit egy hét alatt, fejenként 270 dollár ellenében el is készítenek nekünk Dunedinben. E szerint tehát jövő hét szerdán kezdhetjük a szőlőszüretet (reméljük ez a kis csúszás nem nagy gond a munkáltatónknak, vagy ha igen, akkor addig majd WOOFFingolunk vagy dolgozunk nála „szívességből”), ami majd kb. május első hétvégéig tart. Tehát sok-sok hetet fogunk dolgozni, remélhetőleg minden héten 6-7 napot. A vízumdíjat az első néhány nap majd ledolgozzuk, többit meg majd végig Közép- és Dél-Amerikában, a bicikliken. :) Már ha értitek, mire gondolok: ott fogjuk elkölteni, amit most itt majd megkeresünk.



A Tuatara, aki még a dinóknál is öregebb, és itt él köztünk

Na, de miközben ez a sok egyeztetés meg telefonálgatás történt, azalatt közben a mobiltelefon-kommunikáción kívül is zajlott az élet. John-al betekertünk a városba, találkoztunk egy honfitársunkkal a Pak N’ Save nevű szupermarketben (vagyis csak Zita és John, mert mivel nem vittünk láncot, én kint maradtam a bringáknál), bevásároltunk a gulyás leveshez, majd elmentünk a múzeumba, ahol megnéztük a Tuatarákat.

Ez az egykor mindkét nagyszigeten megtalálható hüllő ma már csak a part menti kisebb szigeten él és a kihalás szélére sodródott, de mesterséges körülmények között itt először, ezen a helyen Invercargillban sikerült szaporodásra bírni. A hidegvérű állat nem az amúgy megszokott gyíkfélékhez tartozik, hanem egy 250 millió éve a Földön lévő fajhoz, magyarul öregebb, mint sok dinoszaurus és már a dinók korában is e földet taposta. A dinók kihalásához vezető meteor-becsapódást (ha az okozta…?), ez a gyík csak itt Új-Zélandon élte túl, de a fosszíliák tanúsága szerint anno a világ több táján is megtalálható volt.

John-el a városba menet

…és a múzeum előtt, egy Tuarata emlékműnél. A valóságban jóval kisebb az állat. :)

Ez a példány több mint 110 éves

Akár a Jurassic Park filmből is lehetne ez a képrészlet, nem?

Nem sokat mozogtak, inkább meg voltak dermedve az idő nagyrészében

Nézzétek a szemét!

Jött egy múzeumi dolgozó, aki egy gyerekcsoportnak ki is hozott egy állatot

Az ő ükükükükük-apája már a dinoszauruszok előtt is élt ezen a bolygón, amikor nemhogy ember, de még majmok sem léteztek.

Nehéz leírnom, milyen volt ott állni és csak csodálni ezt a kis őshüllőt, ami olyan rég jelen van a világunkba, hogy azt szinte felfogni is nehéz. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy helyes-e az, amit tesz. Hogy nem figyel a környezetére, aminek ő is része és ami százszorta több figyelmet érdemelne. Az egyik kis állatról a tábla azt mesélte, hogy több mint 110 éves és hogy valószínűleg a 19. században született. Elképesztő! :) Erre most nincsenek szavaim, túlságosan örülök a kapott munkának, úgyhogy már csak egy történetem maradt mára.

Google: The World’s Fastest Indian, és nézzétek meg a filmet! :)

Az új-zélandi, invercargilli Burt Munro egy öreg 1920-as Indian motorból 200 mérföld/órás sebességgel száguldó, rekorddöntő masinát tákolt össze két saját kezével.



Egy hobó, aki nem hajléktalan, hanem fekvőbringás

Hazafelé menet még sok napsütötte fotót készítettünk Invercargill városáról, és ahogy azt terveztük, sőt most inkább ünnepelni, bementünk a Domino Pizzához rendelni két 5 dolláros pizzát. De úgy kirúgtunk a hámból, hogy végül az egyik pizza 6 dolláros lett. Miközben ezeket faltuk, közben jött meg a jó hír, hogy tuti a meló és Mike és Sonja megegyeztek. Eközben már egy igazi hobó is letelepedett mellénk, először azt hittük, hajléktalan, de nem kért a pizzánkból és meghívott magához lakni, ebből arra következtettünk, hogy tuti nem csöves, hiszen laknia is van hol és nem is éhes. :) Ellenben Chris épített néhány rekut hagyományos vázú bringákból és azt is elmesélte, hogy Penny Farthing Avanti biciklijét, amin éppen lovagolt, 10 dollárért vásárolta. :) Hát ilyenek ezek a bolond Kiwik, és valahogy még közülük is mindig megtalálnak minket a legbolondabbak. Vagy mi találjuk meg őket?

Chris-el beszélgetve

Kicsit körbejártunk Invercargillban

A város nem nagy, nem is dombos

Ellenben tök lapos és a belvárost képező utcái pár perc alatt bejárhatóak

Nem tudjuk miért, de valahogy tetszett nekünk a város

Pedig semmi különös nem volt benne.

John kedvenc patakparti kerékpárútján



„Megtámadott egy cápa, menj egyenesen a kocsmába!”

A legoltáribb sztorit majd el felejtettem! :) John-al beszélgetünk, minden féléről, a világ nagy és kicsi dolgain át a Linux-tól a vírusírtókig tényleg mindenről, amikor egyszer csak begépeli nekem a keresőbe, hogy „james grant bbc shark”, mire az kidob egy videót, ahol egy halálfejes polós srác egy cápatámadás nyomait mutogatja a lábát a magasba emelve egy skype-os interjún keresztül a BBC World riporterének, egyenesen a számítógép animált stúdióba kapcsolva, mintha élő lenne. Kiderült, hogy John-ék nagyobbik fiát, James-et is megtámadta egy cápa, mikor spear fishing-elni, vagyis kilőhető lándzsával halra vadászni mentek a barátaival. James nem volt itthon, amíg itt voltunk, így nem tudtunk gratulálni a média és az internetes mémvilág által ráakasztott Shark Fighter címhez, de az is élvezetes volt, ahogy a szülei előadták a történetet, na meg azt, ahogy ezt a sztorit felkapta és felfújta a média. Tényleg beleharapott egy kisebb cápa James vádlijába, és James tényleg azt hitte először, hogy csak az egyik haverja hülyéskedik vele, és tényleg nem fordult hátra az első pillanatban, csak amikor az a valami nem akarta elengedni. Aztán látta, hogy ez nem a haverja, hanem valami hosszú kékesszürke valami, és ettől ő tényleg nem esett pánikba, hanem tényleg azt gondolta, hogy „bugger, now I have to try and get this thing off my leg,”, vagyis kb. így: „Bakker, most meg kell próbálnom leszedni valahogy ezt az izét a lábamról!”, és e gondolatot tényleg az a tett követte, hogy az amúgy is kéznél lévő késsel elkezdte gyepálni a cápát, ami így gyorsan tovább állt. Ekkor James tényleg elkezdett üvöltözni a barátainak, és ők tényleg azt hitték, hogy hülyéskedik, mert hát James a saját lábán állt, hát mi baja lehet? Csakhogy ekkor erről a lábról már lyukakban hiányzott a neoprén ruha, és azokon a lyukakon piros vér folyt ki a tenger vizébe, így James jobbnak látta felhagyni a lándzsa halászattal, és kisétált a partra. A haverjai még ekkor sem hittek neki, tovább folytatták a sporthalászatot a cápa társaságában. A lényeg, és ami még mindig a valóság, hogy James kisétált a partra, és mikor végre a haverjai is kijöttek a vízből, tényleg elmentek kocsmába. James sokat járt vaddisznóra kutyákkal vadászni, ezért volt nála steril tű és cérna, arra az esetre, ha a vadkan felöklelné a kutyát és annak oldalát össze kéne varrni elvérzés elkerülése végett. Na már most, James lévén orvos, az egyik újságírónak poénból elsütötte, hogy ő varrta össze magát a steril tűvel és cérnával, mert hát a barátai bent voltak a vízben, nem hallgattak semmilyen szavára, élvezték a halászatot, ő meg ott ült a parton, és unatkozott – Hát összevarrta magát. Ezt a média nagyon szerette, „egy ember, akit meghapatt a cápa, de elkergette, aztán összevarta magát, és elment a kocsmába”, és másnap már a tévétől hívták, aztán az ausztrál médiáktól, majd végül még a BBC World-től is, ahol ezt az interjút adta skype-on keresztül, halálfejes pólóban. Egy igazi Kiwi, mit mondjak! :)

James története mémként terjedt az interneten – Ez pl. egy monopoly-os esélykártya, amely azt mondja “Megtámodott egy cápa, menj egyenesen a kocsmába!” :D

A riport alatt egyébként egy rövid pillanatra látható Amy is, aki most épp itt szuszog mellettem. A már süket, 15 éves szürkés-fekete kutya minden, csak nem „pigdog”, szegényke olyan öreg és süket, hogy már csak a ház körül bír elmászkálni, nemhogy vaddisznókat kergessen a vadászoknak… :) Erre a történetre persze előkerült Sziráki Árpi sztorija is a batyuból, és jót beszélgettünk arról, hogy amit a hírekben hallunk, annak jobb, ha a felét sem hisszük el. De az még mind hagyján, ha ilyen könnyed témákban füllentenek nekünk, a gáz az, amikor komoly hírekről van szó, gazdaságról, politikáról, országokról. Ilyenkor az a legjobb, ha először azon gondolkodunk el, hogy ki, és miért akarja hogy én ezt lássam és gondoljam, és vajon mi lehet vele a szándéka? Kik és miért akarják, hogy én ezt gondoljam és mi a céljuk vele? …és vajon mi lehet a teljes igazság? Hát közel sem mindig az, amit a hírekben látunk, legjobb esetben is csak az egyik oldalról megvilágított részvalóság.

Búcsúfotó Mary-ékkel. John ekkor már elindult otthonról egy hétvégi túrázásra a barátjával, azért nincs a képen

Na, én viszont most megyek, mert elmúlt éjfél, és holnap sok száz kilométert kell stoppolnunk és sok mindent kell elintéznünk. Drukkoljatok, hogy egy nap alatt megjárjuk a kört és még vissza is tudjunk ide térni, mert az azt jelentené, hogy négy napunk maradna az eredetileg tervezett kör utolsó szakaszának teljesítéséhez. Ha szűkösen is, de ennyi idő alatt be tudnánk fejezni Queenstown-ig a tervezett bicajtúrát és aztán hétfőn kezdhetnénk a szőlőszüretet. Ha marad majd erőm az egész napi szőlőszedések után, esténként nekiállok majd az elmaradt beszámolók bepótolásához. ;)

Ui: a gulyásleves nagyon finom lett, a legjobb amit eddig Zita készített, volt, aki háromszor szedett! :)

Zita éppen feltálalja az általa készített gulyáslevest :) A magyar paprikát nagyon szépen köszönjük az ausztráliai magyar barátainknak! :)

  1. hné dm
    április 3rd, 2014 12:47-nél | #1

    Nagyon örülök, hogy újra írtok, élvezettel olvasom. Köszönet érte Nektek!!

  2. Csilla
    április 19th, 2014 19:47-nél | #2

    Nagyon tetszik a leírás, jó olvasni a sok érdekes történetet, kalandot. Kitartást célotok eléréséhez. Várjuk a folytatást. Üdv: Csilla

  1. Még nincsenek visszakövetések