Archívum

A(z) ‘Türkmenisztán’ kategória archívuma

Utolsó napunk Türkmenisztánban – Rohanás a határhoz

október 18th, 2011 4 hozzászólás

Napfelkelte a sivatagban

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy Repetek-ben, a sivatag közepén hajtottuk álomra a fejünket. Hajnalban keltünk, a gázfőző már be volt készítve, megsütöttük a kolbászt a hagymával, belakmároztunk, aztán kitoltuk a bringákat az útra. Jó volt, hogy velünk lehettek a szobában, így villámgyors volt az indulás, hiszen le se málháztuk őket, csak a szükséges holmikat vettük ki a táskákból.
6:48-kor az úton voltunk, és a nap 6:50-kor kelt. Nem mondom, hogy nem voltam álmos és fáradt még, de azért ennek ellenére nagyon nagy élmény volt a napfelkeltét végignézni a sivatagból, miközben könnyedén téptünk az országúton 20-21km/h-val. Szóval az álmot még nem sikerült kitörölnünk a szemünkből, de máris az országúton találtuk magunkat, a 10 fokos valóságban, a felkelő nap első fényeit lestük, közben duplán boldogok voltunk, egyszer azért, mert mindezt átélhetjük, másodsorban azért, mert nagyon korán az úton voltunk, és jó tempóban suhantunk a célunk felé, ami pedig az volt, hogy teljes egészében saját izomerőnkből keresztezzük Türkmenisztánt az 5 napos tranzitvízumunk ideje alatt. Ez volt az utolsó nap, de ekkor még nem tudtuk azt sem, hogy mikor zár a határ.
Az út tett néhány kisebb kanyart, egyszer még szembefordított minket a nappal, aztán beállt egyenesbe, egészen Türkmenabadig. Talán háromszor állhattunk meg ezen a 70km-en, leginkább azért, hogy el ne szalajtsuk azt a kamionos pihenőhelyet, ahol a kerékpáros vendégkönyv van. Sajnos nem találtuk meg, pedig az összes kamionos parkolót végigkérdeztük a Mary-Türkmenabad szakaszon (nem volt sok). Az interneten olvastuk egy kerékpártúrázó blogján, hogy ő találkozott egy ilyen könyvel és érdekes beírásokat talált benne. Mi sajnos nem leltünk rá erre a bringás vendégkönyvre. Ha valaki olvassa ezt, és egyszer valamikor majd arra jár, vagy esetleg már járt, és megtalálta a könyvet, kérjük írja meg egy hozzászólásban, merre van! :) Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Niyazov, Dromedárok, Sivatagi Samuk, és a végeláthatatlan Karakum sivatag

október 17th, 2011 2 hozzászólás

A Niyazov história

Mint már írtam, Mary-t csak délután tudtunk elhagyni. Viszont ezután legalább jól tudtunk haladni, az út végre jó minőségű volt, és széles, kétszer két sávos. Aki Türkmenisztánnak csak ezt a központi szegletét látja, még azt is gondolhatja, hogy ez egy jóléti társadalmat garantáló fejlett ország. Ezt mi sem mutatta jobban, mint az út mentén 500 méterenként elhelyezett táblák, ezek témája a különböző, az országban megtalálható pompás épületek együttese volt, vagy a fejlett mezőgazdaság és ipar bemutatása. És persze sosem hagyták le a plakátokról Niyazov bácsit sem. Akkor végre essen szó róla is, aztán le is zárom ezt a témát, és többet nem említem. Szóval Türkmenisztánban a Szovjetunió összeomlása után ez a Niyazov vette át a hatalmat, és szép kis kultuszt épített ki maga köré, aranyszobrokat, és plakátokat, képeket állítottak fel mindenütt az országban róla, ezek mind-mind őt dicsőítik. Persze amikor erről kérdezték, ő azt nyilatkozta, hogy személy szerint őt zavarja, hogy mindenütt kiteszik mindenhová az ő képét, na de hát ha egyszer a nép így akarja, akkor legyen… Írt egy könyvet is az türkmének történetéről, ennek a neve Ruhnama, vagyis Book of the Soul, a Lélek könyve. Állítólag nagyon bizarr az írás, amit még az űrbe is kilőttek és 150 évig Föld körüli pályára állítottak. Természetesen minden türkmén számára kötelező olvasmány, kikérdeznek belőle az érettséginél, de még a jogosítvány letételéhez is szükséges. Niyazov szerint, aki élete során százszor elolvassa, annak garantált a helye a mennyországban… :) A csávó nem gyengén el lehetett szállva magától, ezt a könyv mellett a fővárosban, Ashgabatban felállított, mindig a nap felé forduló hatalmas aranyszobra is jól bizonyítja.
Nem mondom, biztosan történhetett volna rosszabb dolog is Türkmenisztánnal, mint Niyazov (pl. polgárháború), és lehet, hogy mindemellett ügyesen forgatta a kőolajból az országba befolyt pénzeket, de efelől azért lennének kétségeim, mivel ennyi aranyszobrot és ennyi borzasztóan rossz minőségű utat még egyetlen országban sem láttunk Türkmenisztán előtt. Szóval, Kedves Olvasó, ha véletlenül egy ország élére kerülsz, mindig ügyelj rá, hogy a saját magadat ábrázoló aranyszobrok helyett inkább utakat építs, különben a magunkfajta egyszeri kerékpárturista még megemlíti az útinaplójában, hogy kevés a jó út, de sok az aranyszobor az országodban! :) Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

A sivatag megmutatja igazi arcát – Avagy hogyan került homok a fülünkbe

október 14th, 2011 10 hozzászólás

Gyapottermesztés a sivatagban – Az Aral-tó tragédiája

Második napunkon Türkenisztánban folytattuk utunkat a csatornákkal szabdalt Karakum „sivatagban”. Rögtön indulás után pár kilométerrel egy hídra kellett felkaptatnunk,
ez a híd a Karakum csatornarendszer egyik nagyobb ága felett vezette át az utunkat. Ebből a csatornarendszerből öntözik itt a földeket a sivatag közepén. Ezen mezőgazdasági területek helyén csak homok és bokrok lennének, ha nem lenne ez a csatornarendszer. Viszont ugyanez a csatornahálózat felelős az Aral-tó tragédiájáért is. A tó nem száradt volna félig ki, ha nem arra használnák a vizét, hogy gyakorlatilag a sivatagot öntözzék, és ezzel lecsapolják az Aral-tavat. De ha legalább élelmet termesztenének így, azt mondanám, hát butaság, de így történt, hisz az ember önző, nem gondol arra a sivatag közepén, hogy az a víz, amivel ő öntöz, és amiből él, egy tóból van, ami így viszont kiszárad, és egy – igaz távoli, de – másik ember kenyerét (halászatát) veszi el. De itt gyapotot termesztenek a sivatagban, tonnaszámra! Félre ne értsetek, nem az egyes embereket hibáztatom, hisz mindenki csak élni próbál itt is valahogy, de ki volt anno az a vadbarom (bizonyosan az orosz idők alatt), akinek olyan fenntarthatatlan megalomán gondolatai támadtak, hogy ki kell építeni több száz kilométer csatornát a sivatagon át, hogy aztán az Aral-tóból öntözve majd jó sok gyapotot termesszünk a sivatag helyén?! Nem volt nekik elég az a sok-sok kőolaj, amit a sivatag alatt találtak, még a vizeket is meg kellett bolygatni… Na mindegy, nem akartam itt megint csak morogni, de szerintem a víznek a tóban lenne a helye, nem a sivatagban.

Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Türkmenisztán – Első napunk a Karakum „sivatagban”

október 13th, 2011 4 hozzászólás

A türkmén határon

A határátkelés Türkmenisztánba viszonylag simán ment, leszámítva, hogy elment vele vagy két óránk. Először a doktor bácsik vizsgáltak meg, ami abból állt, hogy megkérdezték, hogy jól vagyunk-e, és ugye nincsen semmi bajunk. Mi mondtuk, hogy nincs, és tényleg nem is volt. Az oltási sárga füzetünket eszükbe se jutott elkérni, igaz nekünk sem jutott eszünkbe megmutatni. Vicces volt, hogy a doktori fehér köpenyre először azt hittük, hogy valami helyi egyenruha, és nem is orvosokkal van dolgunk… Aztán persze leesett, hogy orvosok és a következő szobában megláttuk a sok katonaruhás határőrt. A szoba szinte üres volt, csak két asztal, és egy csomag-átvilágító volt benne. Na meg persze Niyazov portréja a falon, de róla majd később… Szóval még háromszor elkérték az útleveleinket, elkérték a 12 dollárt fejenként, kitöltöttek velünk két példányban egy papírt, ami rólunk, az országban tartózkodásunkról és a nálunk lévő értékekről szólt. Ezek után már áttolhattuk a bringákat csomagostul a szobán, kikerülve a kaput és az átvilágító gépet. Kifelé menet még kétszer elkérték az útlevelünket, majd végül felnyitották a sorompót, aminek a túloldalán Türkmenisztán várt ránk – na meg a feketepiaci pénzváltó muksók. Merthogy ez itt a hatóságok szeme láttára folyhat, és az útikönyvek azt tanácsolják nekünk, hogy használjuk őket, mert a bankok nagyon rosszul váltanak, viszont a feketepiacon korrekt mennyiségű türkmén manat-ot kaphatunk a dollárjainkért. Mi is így tettünk, és tényleg jó árat kaptunk.

Sarakhs-i Gamburger és a türkmén népviselet

Első állomásunk Türkmenisztánban Sarakhs volt, ugyanis a városnak létezik egy türkmén oldala is, igaz több kilométerre az iráni párjától. Ezeket a kilométereket aszfalton csak egy bő 10km-es kerülővel tudtuk volna megtenni, azonban kínálta magát egy földút is, ami egyenesen a település felé vezetett, aminek a házait már lehetett látni a főútról, igaz, csak a vasúti töltés túloldalán. Mi bevállaltuk, és nekivágtunk a rövidebbik útnak. A nehézséget csak a vasúti töltés tetején láttuk meg, mégpedig hogy nem egy vagy két sínpáron kell átemelnünk a nehéz gépeinket, hanem vagy nyolcon. Szerencsénkre a segítségünkre sietett egy vasutas, így hárman már gyorsabban haladtunk, ő lett az első türkmén barátunk, nagyon kedves volt, önzetlenül a segítségünkre sietett.  A rekuinknak meg sok előnye van, de az, hogy könnyen cipelhető felmálházva, nem tartozik közéjük, így igen megszenvedtünk velük a síneken át… Igaz, hogy nem arra lettek kitalálva, hogy 30kg csomaggal vasúti síneken cipeljük keresztül őket, de ha egyszer most legalább fél órát nyertünk ezzel a művelettel, muszáj volt. Türkmenisztánban meg vannak számlálva az óráink, hiszen csak 5 napos tranzit vízumot kaptunk, ezalatt az öt nap alatt kellett maximálisan kiélveznünk az ország által nyújtott élményeket, miközben leküzdjük az Üzbegisztánig ránk váró 460km-t keresztül a Karakum sivatagon. Na de mielőtt bevettük volna magunkat a sivatagba, még megálltunk azért Sarakhsban, kicsit körbenézni, illetve élelmet magunkhoz venni. Először egy élelmiszer bolt előtt álltunk meg, ami azért volt érdekes, mert az általános iskola tőszomszédságában foglalt helyet, ezért pár perc múlva hatalmas gyermektömeg vett körül minket.

Mind fiúk voltak, méghozzá iskolás egyenruhában: pici tarka horgolt sipka a fejük tetején, fekete nadrág, fehér ing és nyakkendő, némelyikükön még öltöny is volt. Igazából jól néztek ki, és tetszett nekünk ez az iskolás egyenruha, igazi élmény volt látni a sok gyereket ugyanolyan ruhában vonulni hazafelé az iskolatáskával.
Persze ott a boltnál ez a tömeg hamar terhessé vált, talán ha lett volna több időnk, nekiállok komolyabban ektivitizni velük, de így inkább odébbálltunk. Pár méterrel később találtunk egy Gamburgerest, na ez kell nekünk, gondoltuk, és be is tértünk! Bent ért minket a meglepetés: egy szinte üres szoba fogadott minket, egyik sarokban egy fickó matatott valamit egy számítógépen, a másikban egy üres asztal figyelt, és igen, a harmadik sarokban végre megpillantottuk a Gamburger készítőjét, apró nyárson húsokat sütögetett, és az asztalkáján zöldségeket vágott apróra. Bátrak voltunk és rögtön kettő Gamburgert kértünk. Olvass tovább…