Archívum

A(z) ‘Pakisztán’ kategória archívuma

Lahore-i élményeink – #3 – A hétköznapok és a látnivalók

február 3rd, 2012 16 hozzászólás

Zita mos (ruhát), főz (paprikás borsófőzeléket), takarít (bringát és lakást)

Lahore-ban néhány napot eltöltöttünk egészen hétköznapi tevékenységekkel. Ilyen volt például a kerékpárok lemosása, amire azért volt szükség, mert igen gempásak lettek a városba való – esős – megérkezésünkkor. Vastagon állt rajtuk a dzsuva, ami aztán rájuk száradt, úgyhogy Zita egyik nap bevitte őket a fürdőszobába, és „letusolta őket”. Ezek után rám várt a feladat, hogy lemossam a láncot, majd újrazsírozzam. Ezután jöttek a fékek. Atomjaira szedtem az Avid BB7-es tárcsaféket, mert nagyon zavart, hogy akárhogy állítottam, mindig hozzáért egy icipicit a tárcsám a fékhez. Kiderült, hogy a fékpofákat egy vékony négyágú fémdarab feszíti szét és ebből az egyik ág vége letört, a fékpofa ezért sosem állt vissza rendes pozíciójába. Természetesen van nálunk pótfékpofa, és ezekhez adtak egy-egy ilyen fémdarabot is, tehát ki tudtam cserélni az eltört elemet, de valami még mindig nem kóser, mert most meg csak úgy tudom beállítani a hátsó fékemet, hogy gyakorlatilag alig tudok fékezni vele. Vagy, ha szorosabbra állítom, akkor tudom fékezni, de akkor hozzáér a fékpofához a tárcsa, már alapállapotban is.

Ez a kis fémdarab tört el a fékben

Persze az alapvető probléma az, hogy valamikor ütést kaphatott a tárcsa, és lett benne egy apró nyolcas… Ezt viszont még nem tudom, hogyan lehetne eltüntetni, ha egyáltalán el lehet.

Ennél egyszerűbb eset volt a ruhák kimosása, amit Zita végzett, egy nagy vödörben, jó forró vízben, mosószerrel. Nekem csak oda kellett adnom a szennyest, és segíteni kifeszíteni a szárítókötelet, aztán várni, hogy megszáradjanak a ruhák. A borsófőzelék tükörtojással még ennél is jobb volt – számomra -, mert azt pedig már csak megenni kellett. :) Zita a Kindle segítségével nézett egy receptet a neten, és a szerint elkészítette a borsófőzeléket. Ám a recept tej helyett pirospaprikát javasolt a főzelékbe, így lett az vöröses barna, a krémes, világos helyett, na de hát még így is nagyon jó volt, és különben sem lehet egy szavam se, nekem ezalatt csak annyi dolgom volt, hogy írjam a naplót. Nem úgy az utolsó előtti este, amikor kitaláltam, hogy tócsnit készítek. Ennek az ételnek ezer magyar neve van, de a lényeg annyi, hogy lereszeljük a krumplit, összekeverjük sóval, fokhagymával, liszttel, és esetleg egy-két tojással, majd bő, forró olajban kisütjük. Ez nem ment könnyen, már a krumpli reszelés sem, aztán pedig még rájöttünk, hogy elfelejtettünk lisztet venni, így mire kész lett az eledel, már közel tíz óra volt. De addigra legalább derekasan megéheztek a vendéglátóink, így volt étvágyuk, mire elkészült a vacsora. Olvass tovább…

Lahore-i élményeink – #2 – Az új Food Street-en és a Badshashi mecsetben

február 2nd, 2012 7 hozzászólás

Noor Ali, mint újságíró

Írtam már Noor Ali-ról, hogy igazi bolond, a szó legjobb értelmében, de azt még nem fejtettem ki, hogy miért. Egy éve egy újságot is készít, egy Dél-Ázsiai kiadónál egy hetilapot, amit minden reggel 6-tól 9-ig készít, utána megy a rendes munkába. Azt mesélte, hogy napi 5 óra alvás számára elegendő. Ezt később meg is mutatta. :) A lap egyébként minden héten a világ néhány kiválasztott országához kapcsoló, az év adott hetében történt történelmi, vagy aktuális eseményeket mutatja be és taglalja függetlenül bármely politikai vagy vallási nézettől, legalábbis amennyire nekem sikerült megértenem a koncepciót, az alapján valami ilyesmit szűrtem le. A pártatlanságáért néha telefonos, vagy levél formában támadások is érik Noor Ali-t, jellemzően a különböző vallási csoportok szélsőségeseitől, azért, mert számukra „ellenséges” vallásról írt. Furcsa ez a világ…

Ezen témák felkutatásához Noor Ali nem csak az internetet használja, hanem sokszor felkeresi az adott ország Pakisztánban állomásozó nagykövetségét is az információszerzés végett. A publikált, kész cikkeket is elküldi nekik, és ezért rendszerint igen hálásak az országok képviselői, nem egy köszönőlevelet mutatott nagykövetekről, és egy történetet is elmesélt, már nem emlékszem, melyik ország kapcsán, de egyszer valami komolyabb összeget is fizetni akartak neki egy már megírt cikkért, de nem fogadta el, mert nem pénzért akar újságot írni. Ugyanakkor a maga tiszta módján ügyesen kihasználja az újságját, pl. a szülővárosában, Multan-ban a családja által termesztett mangót az újságon keresztül könnyedén el tudja adni nagy tételben, jó áron. :) Olvass tovább…

Lahore-i élményeink – #1 – Az első napok fáradalmai és vidámságai

február 1st, 2012 8 hozzászólás

Noor Ali, Bublo és Humayun

Noor Ali-ék lakása egy kétszobás történet volt, egy tágas nappalival, ami igazából csak egy nagy térből, egy kis asztalból és néhány fotelból állt. Innen nyílt egy takaros kis konyhasarok, ahol tudtunk főzni. A hálószobából pedig egy fürdőszobába lehetett belépni, forró vizes zuhannyal. Mondanom sem kell, hogy ez több volt, mint amit vártunk, és ezeket a dolgokat nagyon tudtuk élvezni. Ráadásul, mint megtudtuk, „egyedül” leszünk itt, mert ez a lakás csak egy vendéglakás a családtagoknak, barátoknak, de Noor Ali és a testvérei nem itt laknak. Noor Ali-nak a testvére és az unokatestvére is velünk lógott a Lahore-ben eltöltött egy hét (2012. január 16-22.) alatt, ők voltak Noor [Bublo] Hassan, és Humayun. Hogy melyik volt a tesó és melyik az unokatesó, azt mindig összekevertem, de ez nem is lényeg, mert ők hárman olyanok, mint valami ősi jó barátok, mindig együtt, nagyon szeretik egymást és folyamatosan nevetnek, viccelődnek egymással.

Még az érkezésünk estéjén Noor Ali készített nekünk egy tradicionális pnjabi eledelt, chicken kuna-t, vagyis egy nagy cserépedényben csirkét, finom szafttal. Ezt non-al, vagyis vékony, puha, szezámmagos kenyérrel fogyasztottuk, és nagyon finom vacsora volt, annak ellenére, hogy Noor Ali most készítette életében először. Vicces volt, ahogy a főzésnek kb. a teljes időtartama alatt telefonos konferenciába volt kötve a fél családjával, és urduul-angolul beszélgettek. A chicken kuna (urduul Kuna Gost) nagy cserépedényben készül a tűzhelyen, ezáltal egyszerre sül és fő a csirke, aminek az otthoninál jóval több részét felhasználják itt, és a csontok is mind-mind benne maradnak a főzésnél, szóval a vacsoránál kicsit résen kellett lennünk, mintha csak halat ettünk volna, oda kellett figyelni a csontokra. Ennek ellenére igen jót vacsoráztunk, és közben nagyon jót beszélgettünk. Aztán a ház macskái is igen boldogak lettek a kapott csontoktól… :) Olvass tovább…

Iszlámábád – Lahore #3 – Hóvarjúfalvától Noor Ali-ékig

január 31st, 2012 19 hozzászólás

Gujranwala-ból szemerkélő esőben indultunk el, talpig vízállóba öltözve. Az eső hamar elállt, de az idő maradt nedves és az út sem száradt fel, ezért maradt rajtunk a szerkó. Aftabékat megkérdeztük, hogy merre menjünk tovább, a Gujranwala-t elkerülő úton körbe, vagy keresztül a városon a nyílegyenes GT Road-on. Egyértelmű volt a válasz: amerre rövidebb, tehát át egyenesen a városon. Ekkora városban nem jártunk Iszlámábád óta, jó fél órába telt, mire átverekedtünk magunkat rajta. Olyan nagy volt a forgalom, hogy már átestünk a ló túloldalára. Sírás helyett nevettünk, és belementünk a nagy káoszba, átverekedtünk magunkat rajta, majd amikor végre kicsit csillapodott a dolog, merészeltem elővenni a fényképezőgépet és rögzíteni egy kis videót:

Nézzétek az első fickón a pokrócot! Hát nem óriási? „Hóvarjú? I’m fine…” :) Ó te jó ég, mennyit nevetünk ezen a videón még mindig. Szerintetek értette a pokrócos napszemüveges fickó a Hungary-t, vagy azt hitte, éhesek vagyunk? :)

 

Szamárral benzineskannákat szállítani... Hát nem abszurd? :)

A motorosokkal szemben elkezdtük azt a taktikát alkalmazni, hogy még mielőtt ők odajöttek volna hozzánk, mi köszöntünk rájuk. Már annyira untuk, hogy félpercenként odajött hozzánk valaki hóvarjúzni, hogy inkább mi cselekedtünk. Muszáj volt humorosan felfognunk a dolgot, és valami színt vinni bele, máskülönben megőrültünk volna attól, hogy egy nap vagy százan lelassítanak mellettünk, és megkérdezik ugyanazokat. Olvass tovább…

Iszlámábád – Lahore #2 – Tükörtojás szeretet

január 30th, 2012 5 hozzászólás

Jhelum-ból, Faisal-éktól nem sikerült olyan korán elindulni, mint szerettük volna, de azért 10-kor sikerült elstartolnunk a háztól, és valamivel később már kint is voltunk a GT Road-on, hála Faisal-nak, aki motorbiciklivel kikísért minket, hogy mutassa az utat. Nagyon jó volt velük tölteni egy délutánt és egy estét, és ők igazán szerették volna, sőt egyenesen kérték, hogy maradjunk még. Azt nem tudom, hogy akkor is meghívott volna-e magához Faisal, ha nem lát minket a TV-ben, de ez nagyjából mindegy is. Nem azért szerettek minket, mert benne voltunk a TV-ben, az maximum csak arra volt jó, hogy rögtön tudta, hogy kik vagyunk, amikor meglátott minket az úton tekerni.

Miután kiverekedtük magunkat a városból, már csak egyetlen egy nehézség várt ránk, méghozzá egy masszív kis kaptató. Alattomos volt, először csak enyhén kezdte, azt hittük ennyi lesz, de egy kanyar után bekaptuk a meredeket, ami végeláthatatlannak tűnt az aljáról. Persze nem volt az, megtekertük ezt is. Fent megálltunk egy technikai szünetre, mert Zitát hívta a természet. Amíg bent ólálkodott, én megleptem egy üveg kóla vásárlásával. Itt népszerű az üveges üdítő, aminek örültem, mert így legalább műanyaggal nem szennyezzük a környezet. Annyira! Mert azért attól még, hogy üvegben adják, még van öko-lábnyoma a kólának, és azt is tudom, hogy kár környezetvédelemről meg fenntarthatóságról papolnunk (az egészséges életmódot ne is említsük) amíg kólát iszunk, de akkor ott ez volt a legjobb megoldás, hogy egy kis energiát magunkhoz vegyük, és egy kis meglepetéssel szolgáljak Zitának. Persze aztán az egész no-plastic örömömet elvette a szívószál, amit a kólához adtak és amit azért érdemes errefelé elfogadni, mert az üveg nyakán ki tudja, milyen bacik laknak. Na mindegy, legközelebb narancsot veszünk, annak biztos kisebb a lábnyoma, mint a kólának, és talán egészségesebb is.

A kődobáló büdös kölke és Ben Johnson

Két kerék, négy gyerek: Nagycsalád a motoron :)

Alig hagytuk el a kólás történet helyét, egy másik útszéli pihenőnél történt egy kis ütközetünk. Néhány zsákkal mászkáló koszos utcagyerek mellett haladtunk el. Ki tudja, mit gyűjtögettek a zsákjaikban, valószínűleg a szemétből válogatták ki az értékesíthető részeket, talán a műanyagot. De az is lehet, hogy csak égetni valót gyűjtöttek, bár szerintem inkább „pénzt” gyűjtöttek a szemétből.
Nem is ez a lényeg, hanem hogy Zita bukósisakján koppant valami. Megdobtak minket kővel a kis mocskok. Olvass tovább…

Iszlámábád – Lahore #1 – kalandjaink a Grand Trunk Road-on

január 27th, 2012 1 hozzászólás

Ráhajtunk a GT Road-ra!

Na végre, elindulunk Iszlámábádból! :) Ezt a naplóírásban is nagyon vártam már, és a valóságban is, amikor már órák óta beszélgettünk Veronikával és Matthias-al, dél körül végre sikerült „elszabadulnunk”, és nekivágni újra az országútnak. A nyílegyenes Islamabad Highway-en hajtottunk kifelé, el Rawalpindi mögött, hogy aztán rátérjünk a GT Road-ra, vagyis a Grand Trunk Road-ra. Ez a több száz éves „történelmi” út Iszlámábád és New Delhi között vezet, illetve egyes források szerint Kabul és New Delhi között. A gyakorlatban egy széles, osztott pályás út, amin szekerek, kerékpárosok, riksások, buszok, teherautók, autók, motorbiciklik, gyalogosok közlekednek. Plusz akiket nem említettem… Egyszóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, vagy ha a rossz oldalról közelítjük meg, akkor minden, ami bosszúságot okozhat egy magunkfajta kerékpártúrázónak. Na de mi nem erre koncentráltunk, hiszen épp csak elindultunk az eddigi leghosszabb, maratoni pihenőnőnkből, szóval minden szép és jó volt.

Épp, ahol becsatlakoztunk a Grund Trunk Road-ba, megálltunk ebédelni, mert már nagyon korgott a gyomrunk. Itt rájöttem, hogy már nem vonzz többé különösen a dáll, se a csápáti. Vagy csak az előtte fertőtlenítőnek benyelt néhány korty vodkától ment el az étvágyam talán. Nem tudom, de az étel nem esett túl jól, ez a lényeg. Mindenesetre azért letoltam, amennyit bírtam, hiszen üzemanyagra szükségünk volt.

Közlekedés a Grand Trunk Road-on

A GT Road egyébként nem volt olyan rossz, mint vártuk. Tény, hogy a városokban nagyon zsúfolt volt, és sokan fülsüketítően hangos dudát használnak, vagy kikanyarodnak elénk, de ezekhez már hozzászoktunk. Az út mindig volt olyan széles, hogy megállás nélkül ki tudtuk kerülni a néha a külső két sávot is elfoglaló, utasra váró tuktuk-osokat. Vagy nem is tudom, minek hívják őket itt Pakisztánban. Telük van vele az út a városok környékén, elöl motorbicikli, hátul egy doboz két keréken, benne utasokkal, akik vagy a egy zárt dobozban ülnek, vagy egy nyitottban, a menetiránynak háttal, vagyis éppen ránk néznek, bámulnak, mosolyognak, integetnek, köszönnek… :) Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #7 – Szilveszter és egyebek

január 26th, 2012 16 hozzászólás

Még tartozom egyetlen egy iszlámábádi bejegyzéssel, aztán ígérem, elindulunk végre Lahore-be a GT Road-on! Én is várom már! :) Szóval lássuk mi maradt ki.

Voltunk a palesztin nagykövetnél! Nadeem, a szállásadónk közölte velünk, hogy szeretné, ha meglátogatnánk egy barátját. Hát jó, legyen, letisztáztuk az időpontot, majd az indulás előtt 5 perccel megjelentünk Nadeem-nál a vendégházunk halljában. Éppen szutykos, esős idő volt, de Nadeem meg volt lepődve, amikor be akartunk szállni az autójába, hogy miért nem bringával megyünk? Éppen nem voltunk olyan bringázós kedvünkben, és az eső is esett, és az egész hátsó üléssor üres volt Nadeem autójában, ezért eszünkbe se jutott bringázni. Jobb pakisztániak hatan is elférnek egy ilyen autó hátuljában… :) De Nadeem azt szerette volna, ha bringával megyünk. Ekkora már késésben is lettünk volna, ha bringával megyünk, és az eső még mindig esett. Ezért Zitával gyorsan megtárgyaltuk, hogy nem csinálunk megint cirkuszi majmot magunkból, és közöltük Nadeem-al, hogy hadd ne menjünk most bringával, mert esik, és fel kéne öltöznünk a vízálló cuccunkba, az pedig mégsme illik egy nagykövethez… Na hát jó, de épp a bringa lett volna a lényeg – válaszolta erre Nadeem, de mi nem engedtünk, beültünk az autójába.

A nagykövethez ez után a cirkusz után nem éppen a legrózsásabb hangulatunkban érkeztünk meg. Kb. úgy éreztem magam, mint akit apu elvisz valahová, ahová nekem épp rohadtul nincs kedvem menni, de muszáj. Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #6 – A média támadása

január 25th, 2012 9 hozzászólás

Nincs sok nyugtunk – pedig pont arra vágynánk

A takaros kis szobánkat mint már mondtam, igen nagy kedvezménnyel kaphattuk meg, ám ennek voltak árai. Pl. a már említett partin való részvétel és főszerep, majd a házigazda által leszervezett, messze a leghosszabb, és legkeservesebb TV interjú, a GeoTV-vel. December 31-én délután érkeztek meg a vendégházunkba, de mi még ekkor is fáradtak voltunk, mivel előző nap este volt az a bizonyos fogadás, ahol mi voltunk az egyik főszereplők. Szóval aludtunk volna egy nagyot a szilveszteri buli előtt, de ehelyett megérkezett a TV stáb, és kérte, hogy pakoljuk fel a bringákat, hogy forgatni tudjanak. Jó két órán keresztül dirigáltak minket kint egy lezárt utcaszakaszon, ahol a fiatalok kriketteztek. Menjünk erre, menjünk arra, menjünk így, guruljunk erre, amilyen lassan csak tudunk… Jó, most vissza, most meg tudnád fogni a kamerát, miközben tekersz? Aztán kitalálták, hogy játszuk el, ahogy megérkezünk. Ekkor történt egy aranyos jelenet, amire mondjuk jó visszaemlékezni: Nadeem apró gyermekei tekertek előttünk – csak hogy még giccses is legyen a jelenet – kis bicikliken, pakisztáni zászlókkal. Ám amikor a vendégház kocsibejárójához érkeztünk, ők ott megakadtak, mivel a feljáró enyhén lejtett, és ezt már nem bírták megtekerni. :) Így az első felvétel kudarcot vallott. Másodjára már sikerült a dolog, kézfogással, tapsolással, sőt Zita másodjára is megkapta azt a csokor virágot, amit előző nap este Attila átnyújtott neki. Ezután már csak a jó egy órás interjú volt hátra, és lakatolhattuk ki újra a már eltett bringákat, mert a végén még egy zárójelenet is kell… Ekkor már nagyon kivoltunk, de ezzel még nem volt vége a bosszúságnak, mert amikor elsején este leadták a hírekben a riportot, 50 percet vártunk rá. Nazim hívott fel minket 9 után pár perccel, hogy most jövünk! Mi bekapcsoltuk az TV-t a neten keresztül, és vártuk, hogy megpillantsuk saját magunkat… Csak vártuk, vártuk… Közben emberek tüntettek… A bemondók pedig sokszor mondták a furcsa szavaik között, hogy “he-he”, meg hogy “ha-ha”, és ezen mi igazán jól mulattunk Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #5 – Pizzáscsiga és mosóbuli Mike-nál

január 24th, 2012 6 hozzászólás

Iszlámábádban több “buliban” is voltunk, amiket nagyon élveztünk. Na nem olyan hátonpörgős őrületeket kell elképzelni. Nazim egyszer elvitt minket egy helyre, mondván hogy „látni akarnak minket”. Végül egy házaspár vett fel minket autóval akik tényleg nagyon odavoltak a nászutas föld körüli kerékpártúra ötletéért, ők voltak Sana, és az ő türkmén férje Sadar. Ők elvittek minket Mike lakására. Mike a US AID-nek dolgozik, saját biztonsági őre van és egy hatalmas házban lakik egyedül. Ezt rengetegen elmondhatják magukról Iszlámábádban egyébként, tehát elég „hétköznapi” dolog, ha valakinek őrbódé van a kapuja mellett – főleg, ha amerikai. Miután túlestünk a szokásos körökön, az első találkozáskor igazából csak mindenki mesélt magáról – főleg mi az utunkról, hogy hogyan jött ez az egész, meg hogy milyen bringával utazni -, de aztán a szilveszteri buliban elkértük Mike számát, és egy olyan önző, galád tervvel álltunk elő nála, hogy mi lenne, ha pizzás csigát készítenénk az ő nagyszerűen felszerelt konyhájában, és aztán azt együtt fogyasztanánk el egy jó kis dumálás keretében. A dologba egyből belement Mike, így már csak az időpontot kellett fixálnunk, és az adott este előtt bevásárolni a hozzávalókat. Mint már írtam, Attila segítségével ez jóval gyorsabban sikerült, mint nélküle tettük volna, így röpke egy óra alatt nálunk volt minden, alig fértek be a cuccok az egyetlen 20l-es Ortlieb táskába, ami nálunk volt. Hagyma, fokhagyma, tejfölhöz leginkább hasonlító natúr joghurt (tejfölt nem kapni errefelé), sűrített paradicsom, oregano, liszt, élesztő, sajt, felvágottak(csak fagyasztottan kapni, piszok drága és nem is olyan, mint otthon, de pizzára elég), gomba. Gondoltuk, hogy rendben vagyunk, és mindent megvettünk, ami a pizzás csigához kell, de tévedtünk. Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #4 – Kirándulás Murree-ben

január 23rd, 2012 1 hozzászólás

Vendégségben Joseph-éknél – Bringával a város végébe

Iszlámábádban rengeteg új emberrel megismerkedtünk, közülük a legtöbbet talán Joseph-el és a családjával töltöttünk. Vele a karácsonyi mise után ismerkedtünk meg, és ekkor rögtön meg is invitált minket az otthonába egy vacsorára. Az időpontban nem egyeztünk meg előre, csak telefonszámot cseréltünk. Egyik délután bátorkodtunk felhívni Joseph-et, aminek a vége az lett, hogy bringára pattantunk és átgurultunk a G-11-be Hozzájuk. Ez egy jó kis tekerés volt, 7km-t nyomtunk az F és G szektorok között húzódó, óriási autópályaszerű sugárúton. Mivel Iszlamabad nagyon fiatal város, tervezői gondoltak a közlekedésre, ezért bőven van hely utaknak, és vannak is széles utak. A szektorok között „green belt”-ek, vagyis zöld övek vannak, magyarul egy jó 50-10 méter széles sáv, ahol ezek között a nagy sugárutak között nincsen semmi, csak… írnám, hogy érintetlen természet, de ez közel sem igaz. Mondjuk úgy, hogy a legtöbb helyen nincsenek épületek, vagy legalábbis nem sok, viszont a legtöbb helyen van „valami zöld”. Mi is egy ilyen valami zöld mellett hajtottunk a bringákkal, de nem sokat láttunk az egészből, mert már sötét volt. Viszont volt kényelmes leállósávunk, ahol nem nagyon zavart minket senki, csak néha egy-egy másik bringás, vagy motoros.

A megérkezés Joseph-ékhez már nem volt ilyen egyszerű, mert az utcát még csak-csak megtaláltuk a GPS alapján, de a házszámmal már gondok akadtak, ezért egy kicsit kóvályogtunk, mire egymásra találtunk.

A szerény de otthonos lakásukban éppen vacsorát készített a háziasszony, Tereza. A gyerekek (egy 14 éves leányzó, és egy 12 éves fiú) először szégyenlősen közelítettek felénk, de a jég gyorsan felolvadt és aztán annál jobb barátok lettünk. Olvass tovább…