Archívum

‘Iszlamabad’ cimkével ellátott bejegyzés

Iszlámábád – Lahore #1 – kalandjaink a Grand Trunk Road-on

január 27th, 2012 1 hozzászólás

Ráhajtunk a GT Road-ra!

Na végre, elindulunk Iszlámábádból! :) Ezt a naplóírásban is nagyon vártam már, és a valóságban is, amikor már órák óta beszélgettünk Veronikával és Matthias-al, dél körül végre sikerült „elszabadulnunk”, és nekivágni újra az országútnak. A nyílegyenes Islamabad Highway-en hajtottunk kifelé, el Rawalpindi mögött, hogy aztán rátérjünk a GT Road-ra, vagyis a Grand Trunk Road-ra. Ez a több száz éves „történelmi” út Iszlámábád és New Delhi között vezet, illetve egyes források szerint Kabul és New Delhi között. A gyakorlatban egy széles, osztott pályás út, amin szekerek, kerékpárosok, riksások, buszok, teherautók, autók, motorbiciklik, gyalogosok közlekednek. Plusz akiket nem említettem… Egyszóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, vagy ha a rossz oldalról közelítjük meg, akkor minden, ami bosszúságot okozhat egy magunkfajta kerékpártúrázónak. Na de mi nem erre koncentráltunk, hiszen épp csak elindultunk az eddigi leghosszabb, maratoni pihenőnőnkből, szóval minden szép és jó volt.

Épp, ahol becsatlakoztunk a Grund Trunk Road-ba, megálltunk ebédelni, mert már nagyon korgott a gyomrunk. Itt rájöttem, hogy már nem vonzz többé különösen a dáll, se a csápáti. Vagy csak az előtte fertőtlenítőnek benyelt néhány korty vodkától ment el az étvágyam talán. Nem tudom, de az étel nem esett túl jól, ez a lényeg. Mindenesetre azért letoltam, amennyit bírtam, hiszen üzemanyagra szükségünk volt.

Közlekedés a Grand Trunk Road-on

A GT Road egyébként nem volt olyan rossz, mint vártuk. Tény, hogy a városokban nagyon zsúfolt volt, és sokan fülsüketítően hangos dudát használnak, vagy kikanyarodnak elénk, de ezekhez már hozzászoktunk. Az út mindig volt olyan széles, hogy megállás nélkül ki tudtuk kerülni a néha a külső két sávot is elfoglaló, utasra váró tuktuk-osokat. Vagy nem is tudom, minek hívják őket itt Pakisztánban. Telük van vele az út a városok környékén, elöl motorbicikli, hátul egy doboz két keréken, benne utasokkal, akik vagy a egy zárt dobozban ülnek, vagy egy nyitottban, a menetiránynak háttal, vagyis éppen ránk néznek, bámulnak, mosolyognak, integetnek, köszönnek… :) Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #7 – Szilveszter és egyebek

január 26th, 2012 16 hozzászólás

Még tartozom egyetlen egy iszlámábádi bejegyzéssel, aztán ígérem, elindulunk végre Lahore-be a GT Road-on! Én is várom már! :) Szóval lássuk mi maradt ki.

Voltunk a palesztin nagykövetnél! Nadeem, a szállásadónk közölte velünk, hogy szeretné, ha meglátogatnánk egy barátját. Hát jó, legyen, letisztáztuk az időpontot, majd az indulás előtt 5 perccel megjelentünk Nadeem-nál a vendégházunk halljában. Éppen szutykos, esős idő volt, de Nadeem meg volt lepődve, amikor be akartunk szállni az autójába, hogy miért nem bringával megyünk? Éppen nem voltunk olyan bringázós kedvünkben, és az eső is esett, és az egész hátsó üléssor üres volt Nadeem autójában, ezért eszünkbe se jutott bringázni. Jobb pakisztániak hatan is elférnek egy ilyen autó hátuljában… :) De Nadeem azt szerette volna, ha bringával megyünk. Ekkora már késésben is lettünk volna, ha bringával megyünk, és az eső még mindig esett. Ezért Zitával gyorsan megtárgyaltuk, hogy nem csinálunk megint cirkuszi majmot magunkból, és közöltük Nadeem-al, hogy hadd ne menjünk most bringával, mert esik, és fel kéne öltöznünk a vízálló cuccunkba, az pedig mégsme illik egy nagykövethez… Na hát jó, de épp a bringa lett volna a lényeg – válaszolta erre Nadeem, de mi nem engedtünk, beültünk az autójába.

A nagykövethez ez után a cirkusz után nem éppen a legrózsásabb hangulatunkban érkeztünk meg. Kb. úgy éreztem magam, mint akit apu elvisz valahová, ahová nekem épp rohadtul nincs kedvem menni, de muszáj. Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #5 – Pizzáscsiga és mosóbuli Mike-nál

január 24th, 2012 6 hozzászólás

Iszlámábádban több “buliban” is voltunk, amiket nagyon élveztünk. Na nem olyan hátonpörgős őrületeket kell elképzelni. Nazim egyszer elvitt minket egy helyre, mondván hogy „látni akarnak minket”. Végül egy házaspár vett fel minket autóval akik tényleg nagyon odavoltak a nászutas föld körüli kerékpártúra ötletéért, ők voltak Sana, és az ő türkmén férje Sadar. Ők elvittek minket Mike lakására. Mike a US AID-nek dolgozik, saját biztonsági őre van és egy hatalmas házban lakik egyedül. Ezt rengetegen elmondhatják magukról Iszlámábádban egyébként, tehát elég „hétköznapi” dolog, ha valakinek őrbódé van a kapuja mellett – főleg, ha amerikai. Miután túlestünk a szokásos körökön, az első találkozáskor igazából csak mindenki mesélt magáról – főleg mi az utunkról, hogy hogyan jött ez az egész, meg hogy milyen bringával utazni -, de aztán a szilveszteri buliban elkértük Mike számát, és egy olyan önző, galád tervvel álltunk elő nála, hogy mi lenne, ha pizzás csigát készítenénk az ő nagyszerűen felszerelt konyhájában, és aztán azt együtt fogyasztanánk el egy jó kis dumálás keretében. A dologba egyből belement Mike, így már csak az időpontot kellett fixálnunk, és az adott este előtt bevásárolni a hozzávalókat. Mint már írtam, Attila segítségével ez jóval gyorsabban sikerült, mint nélküle tettük volna, így röpke egy óra alatt nálunk volt minden, alig fértek be a cuccok az egyetlen 20l-es Ortlieb táskába, ami nálunk volt. Hagyma, fokhagyma, tejfölhöz leginkább hasonlító natúr joghurt (tejfölt nem kapni errefelé), sűrített paradicsom, oregano, liszt, élesztő, sajt, felvágottak(csak fagyasztottan kapni, piszok drága és nem is olyan, mint otthon, de pizzára elég), gomba. Gondoltuk, hogy rendben vagyunk, és mindent megvettünk, ami a pizzás csigához kell, de tévedtünk. Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #4 – Kirándulás Murree-ben

január 23rd, 2012 1 hozzászólás

Vendégségben Joseph-éknél – Bringával a város végébe

Iszlámábádban rengeteg új emberrel megismerkedtünk, közülük a legtöbbet talán Joseph-el és a családjával töltöttünk. Vele a karácsonyi mise után ismerkedtünk meg, és ekkor rögtön meg is invitált minket az otthonába egy vacsorára. Az időpontban nem egyeztünk meg előre, csak telefonszámot cseréltünk. Egyik délután bátorkodtunk felhívni Joseph-et, aminek a vége az lett, hogy bringára pattantunk és átgurultunk a G-11-be Hozzájuk. Ez egy jó kis tekerés volt, 7km-t nyomtunk az F és G szektorok között húzódó, óriási autópályaszerű sugárúton. Mivel Iszlamabad nagyon fiatal város, tervezői gondoltak a közlekedésre, ezért bőven van hely utaknak, és vannak is széles utak. A szektorok között „green belt”-ek, vagyis zöld övek vannak, magyarul egy jó 50-10 méter széles sáv, ahol ezek között a nagy sugárutak között nincsen semmi, csak… írnám, hogy érintetlen természet, de ez közel sem igaz. Mondjuk úgy, hogy a legtöbb helyen nincsenek épületek, vagy legalábbis nem sok, viszont a legtöbb helyen van „valami zöld”. Mi is egy ilyen valami zöld mellett hajtottunk a bringákkal, de nem sokat láttunk az egészből, mert már sötét volt. Viszont volt kényelmes leállósávunk, ahol nem nagyon zavart minket senki, csak néha egy-egy másik bringás, vagy motoros.

A megérkezés Joseph-ékhez már nem volt ilyen egyszerű, mert az utcát még csak-csak megtaláltuk a GPS alapján, de a házszámmal már gondok akadtak, ezért egy kicsit kóvályogtunk, mire egymásra találtunk.

A szerény de otthonos lakásukban éppen vacsorát készített a háziasszony, Tereza. A gyerekek (egy 14 éves leányzó, és egy 12 éves fiú) először szégyenlősen közelítettek felénk, de a jég gyorsan felolvadt és aztán annál jobb barátok lettünk. Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #3

január 20th, 2012 6 hozzászólás

Zsolt felesége, Katalin, nagyon finomat főzött, igazán jól estek a hazai ízek, és amikor ezt látták rajtunk, hamar egy üveg Unicum és egy rúd kolbász boldog tulajdonosaivá váltunk. :) Azóta már mindkettőbe belekóstoltunk, ezúton is nagyon köszönjük! A gyakorlatban ezt csak önmagunkkal és Kati biciklifékjének a beállításával tudtuk meghálálni. Remélem, most már rendesen gurul az a bringa, és a lefelékben Kati tucat számra előzi az autókat, motorosokat! Merthogy Kati bringával jár munkába, még itt Iszlámábádban is! A nap igazán csak délután kezdődött, mikor szóvá tettük Zsoltnál, hogy másnap indulunk, de még igazából semmit nem láttunk a város „látnivalóiból”. Nosza, húsz perc múlva már indultunk is egy Raid Pur Village – Faisal Mosque körre. Ennél nincs is nagyon több nevezetessége Iszlámábádnak, ami nem is várható el egy alig 50 éves várostól.

Iszlámábád látnivalói – A Faisal Mosque és a Raid Pur Village

A Faisal Mosque - Klikk a nagyobb felbontásért

A Faisal Mosque a világ egyik legnagyobb mecsete, és egyben szerintem az egyik legújabb is. Különösen élvezetet nem nyújtott a meglátogatása, de azért jót sétáltunk és beszélgettünk Katival és Zsolttal a naplementében a hatalmas teraszon, amíg a nyitásra vártunk, hogy belülről is megnézzük a hatalmas épületet. Odabent sem láttunk nagy meglepetést, belülről is óriási volt…

 

A Raid Pur Village egy skanzen féle kis falu Iszlámábád északi oldalán, a Margalla Road és a Margalla hegyvonulat között, egy kis völgyben. A skanzen nem teljesen jó kifejezés, ugyanis ez egy élő, valódi falu, és itt sajnos a „valódiba” az is beletartozik, hogy halmokban áll a műanyagszemét a patakmederben. Zsoltéknak úgy jellemeztem a helyet, hogy „olyan, mint Karimabad, csak szeméttel”. Persze ettől még nagyon tetszett nekünk a kis falu, és jól éreztük magunkat. Mióta úton vagyunk, egyre több ilyet látunk, egyre durvább formában, és sajnos, vagy hál’ isten, már nem tud úgy felháborítani, mint kezdetben, mint mondjuk még Törökországban. Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #2

január 19th, 2012 23 hozzászólás

Futni próbálok az F-9 parkban

Amikor megérkeztünk Iszlámábádba az új helyünkre, az F-8/-1-be, megfogadtam, hogy amikor csak tehetem, kimegyek futni a közeli parkba, ami nem kisebb, mint egy egész szektor, vagyis kb. 2km x 2km-es. Erre aztán sajnos csak két alkalommal került sor, mert minden nap késő estig elvoltunk mindenfelé, aztán másnap mire magunkhoz tértünk, Nazim általában leszervezett már valami mókát az új napra is. Azért kétszer kijutottam a parkba, és futottam egy jót, és bár többszörösen csalódnom kellett, még így is nagyon jó volt a futás. Először is csalódtam a saját kondíciómban, ami évek óta nem volt ennyire a béka segge alatt. Otthon eleve nem indulok el 6km-nél rövidebb távra futni, de itt most 4,6km-től teljesen kipurcantam, ráadásul hiába futottam óvatos tempóban és nyújtottam a végén az izmaimat utána hosszú percekig, mindez kevés volt, másnapra olyan izomfájdalmaim voltak, hogy csuda. A szívem és az állóképességem bírta volna még a futást, de a lábaim már elszoktak ettől a fajta mozgástól. A másik csalódást a „park” jellege okozta. Lehet, hogy csak rossz szegletében futkároztam a szektornak, de tény, hogy csak egyetlen egy rét környékén láttam olyat, amit otthon is parknak nevezünk, egyébként végig olyan volt, amit a tájfutók csak úgy hívnak, hogy „ótvar sisnyás”, és ha valamit is mond ez valakinek, rosszabb volt mint az „Indián-domb”. :) Ennek ellenére élveztem, és örültem, hogy egyáltalán futhatok a zöldben.

Egyik reggel aztán majdnem Nazim is velem tartott, azt mondta szeret futni, és ezt talán el is tudom képzelni róla, mert mindenhová sétálva jár, mindig sportcipőben van. És szerinte a távolság mindenhová „10 minutes walk”, azaz tíz perc séta. Nem számít, ha két szektorral odébb megyünk, Nazimnak az is csak 10 perc séta, legalábbis ő ezt mondja, és ezzel néha minket is tőrbecsalt. 4 km-t én futva se tudok megtenni 10 perc alatt, de Nazim mindig teljes őszinteséggel állította, hogy 10 perc séta! :) Mondom, hogy a pakisztániaknak más az időérzékük… :)

Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #1

január 18th, 2012 3 hozzászólás

Az 50 éves sakktábla város

Pakisztán fővárosa, Iszlámábád nagyon fiatal város, alig 50 éves, és ez jól látszik már a térképén is. A várost a tervezői szektorokra osztották, és a szektorokat mint a sakktáblán a mezőket, sorok szerint betűkkel, oszlopok szerint számokkal azonosítják.

Mi az F-8/1-ben laktunk. A per egy a subsector-t, vagyis az alszektort jelőli. Ebből minden szektorban négy van, a bal alsó, vagyis a délnyugati része a szektornak az egyes, majd így megy egészen körbe a jobb alsó negyedig, ami a négyes. Középen pedig egy markaz, vagyis központ található, ahol nem lakóházak, hanem irodák, hivatalok és boltok vannak. Minden szektornak van markaza, de azért persze megtalálhatóak máshol is közértek, mert előfordulhat, hogy ha egy szektor sarkán laksz, akkor a legközelebbi markaz több mint egy kilométerre van tőled. Így volt ez velünk is a G-8/1-ben, de szerencsénkre talán 200m-re se tőlünk volt egy minimarkaz, éppen csak néhány bolttal, talán két kifőzdével (itt étteremnek hívják, de a leglepukkantabb magyar főzelékfaló is Gundel étterem lenne ezek mellett, ezért nem írok éttermet), és egy fodrásszal.

A zöldségesnél és a fodrásznál

Szóval erre a kis térre jártunk ki reggelente megvásárolni az élelmiszereket, és tök jó érzés volt, hogy egy idő után megismertek az emberek, úgy köszönt ránk a zöldséges, mint egy törzsvásárlójára, és amikor nem bringával mentünk, hanem csak gyalog, rögtön kérdezték, hogy hol hagytuk a bicikliket. Ugyanitt még épp jókor, a TV interjúk előtti este beugrottunk a fodrászhoz levágatni a hajam. Előtte rutinosan megkérdeztük a zöldséges haverunkat, hogy mennyi egy hajvágás, így már a fodrászüzletbe belépéskor tudtuk, hogy nem szabad 80 rupinál (200 forint) többet adnunk. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi a hajvágás, a fodrászunk azt mondta, 200 rupi. Én persze kinevettem, hogy miről beszél, hát a hajvágásnak errefelé 80 rupi az ára. Miért mond nekem 200-at, mert külföldi vagyok? A válasz egyszerű volt és őszinte: igen, azért! :) Olvass tovább…

Karácsony Iszlamabadban

január 17th, 2012 6 hozzászólás

A karácsonyfánk – Egy virág a kertből

Mint már írtam, a Karácsony este előtti délelőtt végre sikerült elköltöznünk Rawalpindi-ből Iszlamabadba, ahol egyből otthon éreztük magunkat. A kis szobánkban szét- és összeforgattuk a három ágyat, hogy több helyünk legyen. Az éjjeliszekrény tetejére Zita szerzett egy nagyobb cserepes növényt a kertből, amit a még Rawalpindi-ben általa festett és kivágott, madzaggal ellátott karácsonyfadíszekkel együtt feldíszítettünk. Ha muszáj meglátni valami pozitívat a rawalpindi-i veszteglésünkben, akkor azok a karácsonyfadíszek. Ha előbb jövünk Iszlamabadba, valószínű nem nagyon maradt volna Zitának ideje elkészíteni a díszeket, mivel Iszlamabadban aztán kicsit felpörögtek velünk a dolgok. Na de erről majd később, most térjünk vissza a Karácsonyra!

Megrohanjuk a boltokat Karácsony előtt! :)

Miután teljes pompájában díszelgett a fa, kimentünk az F8 markazba (szektoroktól és markazokról szintén később…) karácsonyi ajándékot vásárolni egymásnak. Ekkora csatlakozott hozzánk Nazim és Frida. Nazim-ot Barbarán keresztül ismertük meg Karimabadban, és azóta folyamatosan hívogatott minket mindenhová, már akkor is, amikor még meg sem érkeztünk a fővárosba. És amikor végre megérkeztünk, tényleg nagyszerű programokat szervezett nekünk, sok jó arccal megismerkedtünk rajta keresztül és sokat lógtunk együtt a városban, szép időket töltöttünk együtt, szóval nagyon örültünk Nazimnak. Ő megér még egy külön bekezdést is, na de most nem akarok messze kanyarodni a Karácsonytól. :) Nem is olyan könnyű csak egy témáról írni, mint hittem… Annyi minden történt velünk Iszlamabadban és annyi nagyszerű emberrel találkoztunk, hogy még legalább 2-3 bejegyzést fogok írni róluk, előre szólok. :) Olvass tovább…

Öt hosszú nap Rawalpindiben

január 16th, 2012 10 hozzászólás

A hasmenés vége – A hízókúra eleje

Szóval megérkeztünk Rawalpindi-be, a vendéglátónkhoz, Shuaib-hez (ejtsd: Sveb). Egy barátja is vele volt ekkor, egy magas vékony srác, Mahboob. Nem sokat időztünk náluk, csak épp rendeltek két pizzát, azt felfaltuk és már készülődtünk is az induláshoz. Igen, én is ettem a pizzából, ami megint csak merészség volt, de ezúttal nem jártam pórul.

Láttunk Hajdúsajtot Iszlamabad egyik boltjában

Amint megemlítettem a visszatérő, vagyis inkább folyamatos, de a széntabletták miatt csak kétnaponta visszatérő gyomorbajom, előkaptak egy gyógyszert, amiről azt állították, hogy biztosan segít a bajomon, és holnap már semmi gondom nem lesz az emésztésemmel. Én ezt nehezen akartam elhinni, és persze a gyógyszert sem vettem volna be, hiszen azt nem orvos, vagy gyógyszerész adta nekem, ám amikor megláttam a gyógyszert, nem akartam hinni a szememnek. A Flagyl-ról állították, hogy csodaszer. Ugyanezt a gyógyszert szedtem, ugyanebben a kiszerelésben Karimabadban, a fogbajomra az antibiotikum mellé. Akkor segített, mert nem lettek gyomorbajaim az antibiotikumtól. Ezek után el mertem fogadni tőlük a gyógyszert, és be is vettem a pizza mellé. Annyira mondták, hogy ez tuti rendbe rak, és annyira kívántam a pizzát, hogy még azt se bántam volna értük, ha megint rám tör a foshatnék. Ha így lesz, akkor legalább ettem egy finomat, olyat, amit már hónapok óta nem, és megmutathatom a legújabb pakisztáni barátainknak, hogy „de az én gyomorbajom még annál is sokkal durvább, mint amit Ti el tudtok képzelni”. Nem így lett egyik dolog sem: a pizza olyan volt, amilyet még egyáltalán nem ettem egész életemben (de azért jó volt, csak nem amit megszoktunk), és a saját legnagyobb meglepetésemre többet a WC-re se kellett járnom, legalábbis nem azért, hogy folyékony, vagy puding halmazállapotút székeljek. Azóta, hogy ez történt, eltelt 2-3 hét, és ez alatt nem tört rám hasonló gyomorrontás-ételmérgezés. És azt hiszem a 2-3 hét már önmagában nagy dolog Ázsiában vagy Pakisztánban hasmenés nélkül. A legdurvább pedig az egészben az, hogy végig volt nálunk még néhány szem Flagyl a KKH-n, tehát mindvégig nálunk volt a „csodaszer”, amiből 2 szem teljesen rendbe rakott, csak éppen nem tudtuk róla, hogy micsoda. Abba jobb nem belegondolni most már, hogy mi lett volna, ha azt a két szemet még Dasu-ban beveszem… :) Mindegy, a leckét megtanultuk, azóta beszereztünk a Flagyl mellé számtalan más dolgot is hasmenés ellen, és szántszándékkal mind a ketten masszív hízókúrán vagyunk. Tudjátok milyen jó az, amikor az ember szeret enni, lehetősége is van rá és tudja, hogy most arra is van szüksége, hogy sokszor nagyokat egyen, és felszedjen 5-10kg-t? :) 85kg-ig meg sem állok! :D Olvass tovább…

Abbottabadban, és úton Iszlamabad(?) felé

január 12th, 2012 11 hozzászólás

„Magyar” zászlók Abbottabad utcáin

Abbottabadra szántunk egy napot (konkrétan 2011. december 18-át), és érkezésünk másnapján nem siettünk tovább. Zita utoljára Szamarkandban járt templomban, és mivel Abbottabadba jelölt néhány keresztény templomot az útikönyv térképe, és ráadásul vasárnapra esett ez a nap, ezért úgy döntöttünk, tartunk itt egy „pihenőnapot”, még mielőtt továbbállnánk a fővárosba, Iszlamabadba.

Előző este azt hallottuk, hogy 10-kor kezdődik a mise, ezért magunkhoz képest viszonylag korán felkeltünk, hogy legyen bőven időnk elsétálni a templomig. Nem a főutcán (The Mall), hanem egy belsőbb, de szintén zsúfolt utcán sétáltunk vissza észak felé, hogy megtaláljuk a St. Luke Church-ot, aminek a tornya már messziről látszott. Ezen az utcán egyszer csak nagyon sok piros-fehér-zöld zászlóra lettünk figyelmesek. Az összes taxinak használt minibusz tetején díszelgett a magyar trikolor. Persze egy percig sem gondoltuk, hogy minket ünnepelnek, ellenben az sokkal valószínűbb, hogy valami Iránnal kapcsolatos megmozdulást vagy ünnepélyt tartottak, csak épp lefelejtették az iráni zászló közepéről Allahot… Bár megmondom őszintén, most, mikor írok, megnéztem a neten, pontosan hogyan is néz ki az iráni zászló, és rohadtul zöld-fehér-piros, ezek a Gézák viszont egytől egyig úgy rakták fel a zászlókat, hogy a piros volt felül és a zöld alul. Lehet, hogy Iránnal kapcsolatban próbáltak ezzel valamit kifejezni, hogy feje tetejére állították az iráni zászlót Allah nélkül? Ezzel gyakorlatilag egy magyar zászlót létrehozva… A fenébe, most már bánom, hogy nem kérdeztük meg, hogy mi a bánatért tették ki azokat a zászlókat. Egy biztos, semmi közük nem volt Magyarországhoz, mert egy darab világos bőrű embert nem láttunk a környéken, és se ezelőtt, se ezután nem hallottunk semmi magyar-abbottabadi kapcsolatról, pedig később egy egész templomnyi embernek elmondtuk, hogy honnan jöttünk. Olvass tovább…