Bejárat > Ázsia, Pakisztán > Történetek Iszlámábádból – #1

Történetek Iszlámábádból – #1

Az 50 éves sakktábla város

Pakisztán fővárosa, Iszlámábád nagyon fiatal város, alig 50 éves, és ez jól látszik már a térképén is. A várost a tervezői szektorokra osztották, és a szektorokat mint a sakktáblán a mezőket, sorok szerint betűkkel, oszlopok szerint számokkal azonosítják.

Mi az F-8/1-ben laktunk. A per egy a subsector-t, vagyis az alszektort jelőli. Ebből minden szektorban négy van, a bal alsó, vagyis a délnyugati része a szektornak az egyes, majd így megy egészen körbe a jobb alsó negyedig, ami a négyes. Középen pedig egy markaz, vagyis központ található, ahol nem lakóházak, hanem irodák, hivatalok és boltok vannak. Minden szektornak van markaza, de azért persze megtalálhatóak máshol is közértek, mert előfordulhat, hogy ha egy szektor sarkán laksz, akkor a legközelebbi markaz több mint egy kilométerre van tőled. Így volt ez velünk is a G-8/1-ben, de szerencsénkre talán 200m-re se tőlünk volt egy minimarkaz, éppen csak néhány bolttal, talán két kifőzdével (itt étteremnek hívják, de a leglepukkantabb magyar főzelékfaló is Gundel étterem lenne ezek mellett, ezért nem írok éttermet), és egy fodrásszal.

A zöldségesnél és a fodrásznál

Szóval erre a kis térre jártunk ki reggelente megvásárolni az élelmiszereket, és tök jó érzés volt, hogy egy idő után megismertek az emberek, úgy köszönt ránk a zöldséges, mint egy törzsvásárlójára, és amikor nem bringával mentünk, hanem csak gyalog, rögtön kérdezték, hogy hol hagytuk a bicikliket. Ugyanitt még épp jókor, a TV interjúk előtti este beugrottunk a fodrászhoz levágatni a hajam. Előtte rutinosan megkérdeztük a zöldséges haverunkat, hogy mennyi egy hajvágás, így már a fodrászüzletbe belépéskor tudtuk, hogy nem szabad 80 rupinál (200 forint) többet adnunk. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi a hajvágás, a fodrászunk azt mondta, 200 rupi. Én persze kinevettem, hogy miről beszél, hát a hajvágásnak errefelé 80 rupi az ára. Miért mond nekem 200-at, mert külföldi vagyok? A válasz egyszerű volt és őszinte: igen, azért! :) Na hát én meg ezért megyek most el hajvágás nélkül, és így is tettünk, kimentünk a bringákhoz, és készültünk az induláshoz (tényleg!), amikor kiszólt az üzletből a fodrász, hogy oké, rendben, jöjjek vissza, levágja 80-ért a hajamat. A fickó nem volt gyenge, 1 órán keresztül vágta a hajamat, soha életemben nem ültem egyhuzamban ennyit egy fodrásznál, még az esküvőnk előtt is csak úgy berohantam valahová, hogy rakjanak gyorsan rendbe.

Mondjuk az is igaz, hogy talán meg tudnám még számolni a két kezemen, hogy hányszor jártam életemben fodrásznál, ha emlékeznék. Ez a csávó még egy teaszünetet is beiktatott, és nem tudom, hogy ez külön nekünk (merthogy még Zita is kapott teát, aki csak várt rám) járt csak, mert külföldiek voltunk, vagy ez az alapszolgáltatás része. A lényeg a lényeg, hogy szépen levágta a hajamat, ezért a végén egy kerek százas ütötte a markát. Zita aztán még igazított rajtam, mert elől túl sok hajam maradt, és a szakáll-bajusz vágást nem vállaltuk be a fodrásznál. Na nem azért, mert féltünk, hogy pakisztáni barátunk elvágja a torkom, hanem egyszerű anyagi megfontolásokból.

A világ legszerencsésebb embere: Nazim barátunk

Hosszú idő óta most először éltünk újra olyan napokat, amikor egyhuzamban sokáig az eredetileg kitűzött 10 euró alatt maradt a költségünk. Tettük ezt úgy, hogy a szállásunkra minden nap rögtön elment a 10 euró majdnem fele, 450 rupi. Ez mondjuk nagyban annak is volt köszönhető, hogy főleg Nazim által hamar nagy népszerűségnek örvendtünk, és szinte minden nap volt egy vacsorameghívásunk valahová. Ez persze nem mindig sült el olyan tökéletes, mint gondoltuk, de legtöbbször jó üzlet volt önmagunkat adni a társaságnak egy finom és bőséges vacsoráért – ha maradunk a dolgok pusztán számító, anyagi oldalánál. Szóval egyik nap, amikor azt hittük, hogy este végre magunk leszünk, Nazim jó szokásához híven telefonált, és kezdte a sűrű elnézéskérésekkel, hogy nagyon elfoglalt volt, ezért nem hívott minket az előző este óta sehová. Nem tudom, hogy hogyan van ideje minderre amellett, hogy egy szálloda marketingese, és épp egy turisztikai céget indít be. Állandóan velünk lógott, elmentünk vele mindenfelé, és bemutatott minket ezer embernek, de nem csak velünk, minden utazóval ezt művelte. Na, a lényeg, hogy vacsorázni hívott minket, mondván, hogy van egy család, aki nagyon szeretne megismerni minket. Jó, rendben, persze miért is ne, menjünk! A dolog úgy kezdődött, hogy átmentünk a szomszéd szektorba, a G-8-ba, ahol először egy irodahelységben várakoztunk. Ez még egyáltalán nem lett volna baj, mert nagyon bírtuk Nazim búráját, a srác a legjobb arc a városban, vagy talán egész Pakisztánban. Miközben várakoztunk, elmesélte, hogy felvették ösztöndíjjal egy californiai egyetem turisztikai szakára, kap repülőjegyeket, teljes ellátást, és havi 2500 dodó zsebpénzt. 2012 márciusában megy ki. Miközben kint lesz az USA-ban, sorra kell járnia az államokat az egyetem alatt, és szegénynek még Hawaii-ra is el kell majd mennie. Hawaii-ról halványlila fogalma nem volt, épp ezen a napon kapta ezt a friss hírt, mi magyaráztuk el, hogy azok a szigetek a Csendes-óceán közepén a nyugati ember számára az álom desztinációt jelentik, hogy egyesek úgy mondják nálunk a nagy szabadságot, a várva várt nyaralást, hogy „háváj van!”. De még ezzel sincs vége a dolognak, miután hazajött Amerikából, a Pakisztáni kormány kiküldi Nazimot egy Európai turnéra, ahol sorra kell járnia az országokat, hogy a hazáját, Pakisztánt turisztikai szempontból népszerűsítse. Ezek után csak úgy köszöntem mindig Nazimnak, hogy a világ legszerencsésebb embere! Ha nem ő mesélte volna, és nem a saját fülemmel hallom, azt hittem volna erről a történetről, hogy csak egy bulvár sztori a világ legjobb állásáról, de nem, ez Nazim jövője. És az igazság az, hogy ez tényleg neki való, mert piszkosul élvezi, amit csinál, és tényleg mindent és mindenkit ismer Pakisztánban a vendéglátás és a turizmus területén. Ezért is választották ki őt a rengeteg jelölt közül. A most induló cégének a most készülő honlapja, amihez mi magunk is adtunk tanácsokat: http://pakistanexplorers.com – legalábbis ha jól emlékszem. Egy zöld fehér oldal az övé.

Na, de mindezektől még nem csillapodott az éhségünk, pedig jó két órát várakoztunk az irodában a család haza érkeztére, és amikor végre megérkeztek, kiderült, hogy egy kb. 15 fős családról van szó, akik mire összekapták magukat az induláshoz, addig majdnem eltelt még egy óra. Mi már a falat kapartuk az éhségtől, de ezek – Nazimmal az élükön – csak mosolyogtak… Náluk ez természetes, ezért nem tudtunk rájuk haragudni. Ez Nazim miatt is igaz volt, ő aztán tényleg mindent megtett értünk, igazából a guest house-unkban is azért maradhattunk ilyen kedvező áron, mert rajta keresztül kerültünk oda. És mert a szállásadónk, Nadeem kapva kapott az alkalmon, hogy különleges vendégei legyenek, és a december 30-ára szervezett is egy kisebb összejövetelt mindenféle híres-neves emberkékkel a vendégház halljába.

Parti a vendégházunkban; nagykövetekkel, professzorokkal a világ minden tájáról… és két bringás nász- és világutazó előadásával

A fő attrakció mi lettünk, és készítettünk egy kisebb előadást. Kiválogattam a legjobb 180 fényképet az 50 ezerből, és Zita csinált belőlük egy ügyes kis prezit, témákra bontva. Ebből tartottunk előadást egy Apple asztali gép óriási monitorán, és azt hiszem nagy sikerünk volt. A partit természetesen kihegyezték a „nemzetek közötti barátság”-ra és egyéb hangzatos címszavak is elhangzottak a felkonferálásunkkor, és mindez igazából nem is volt baj, csak néha éreztük azt, hogy mindehhez bábok vagyunk. Erre az esti partira egyébként eljött a meghívásunkra a helyi magyar nagykövetségről is valaki. Nadeem unszolására írtam Nekik levelet, mert a vendéglátónk jó ötletnek találta, ha valaki eljön a magyar követségről is, ha már ilyen szép nagy nemzetközi barátság bulit tartunk. Nekem elsőre nem ízlett a gondolat, hogy nekem kell hivatalos, formális meghívólevelet írnom Magyarország Pakisztáni Nagykövetségére, ettől eleve fanyalogtam, és nem is tudtam igazán mit írni, mert Nadeem nem igazán körvonalazta nekünk az összejövetel mikéntjét és miértjét. Végül nagy nehezen megírtam az e-mailt, amire meglepően viharos gyorsasággal jött egy igen kedves pozitív válasz Attilától.

Meg kell mondjam, hogy megint nagyot csalódtam(pozitívan) és nagyon tanultam. Valamiért ódzkodtam a saját nagykövetségünktől, egy olyan kép élt bennem, hogy vaskalapos diplomaták, bürokraták irodája, akik azért vannak, hogy megnehezítsék az életünket. Ezt a gondolatomat már nagyon sajnálom és mélységesen szánom, ez úgy, ahogy van, nagy butaság volt. Már eleve az első Attila – mert ketten vannak Attilák itt Iszlámábádban – rögtön nagyon jó fej volt, hamar tegeződésre váltottunk, ahogy megtaláltuk egymást a rendezvényen. Egy igen jó arc korunkbeli srácról van szó, aki éppúgy megörvendett nekünk, mint mi őneki. A partin csak kevés időnk volt beszélni, de azt mondta, hogy tud segíteni az útlevélkérelmünk ügyében, és nagy valószínűséggel van mód arra, hogy itt náluk igényeljünk meg egy teljesen új és üres, teljes értékű útlevelet, amit aztán akármelyik másik magyar nagykövetségen fel tudunk venni a világban, persze csak azután, hogy megfordult arrafelé a diplomáciai futár Magyarországról. Ennek valóban utánanézett másnapra, és valóban meg tudtuk lépni, amitől nem kicsit megvidámodtunk, nagy kő esett le a szívünkről, mert ez a „jaj, mindjárt betelik az útlevél, haza kell mennünk újat csináltatni?” dolog nagyon nyomta a lelkünket, mióta először megszámoltuk az üres oldalak számát az útlevelünkben. De most már ez is megoldódott. A másik dolog, ami szintén kicsit aggasztott minket, hogy időközben olyan infókat kaptunk, hogy itt a pakisztáni indiai nagykövetségen mostanában csak 3 hónapos egyszerű belépésre jogosító indiai vízumot adnak. Ezen emlékszem mennyire kiakadtam és még egy feldúlt állapotban megírt Facebook üzenet is kiment a nagyvilágba, amit talán nem kellett volna.

Attila ebben is nagy örömmel és készséggel a segítségünkre volt. A srác tuti nem az ecserin vette a diplomáját, mert egy olyan vér profin, angol nyelven megírt ajánlólevelet készített nekünk az indiai nagykövetségre a 6 hónapos, többszöri belépésre jogosító vízumkérelemhez, hogy végül meg is kaptuk azt! :) Hat hónapra, kétszeri belépésre érvényes vízumot kaptunk végül, de amennyire nehezen adták meg ezt is, mindenképpen nagy sikernek és győzelemnek kell elkönyvelnünk. Ezer hála és köszönet Attiláéknak segítségének! Na de igazából nem erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy akikkel megismerkedtünk magyarokkal a nagykövetségen keresztül, azok villámgyorsan romba döntötték azt a nagyon buta, ostoba és helytelen képem a diplomatákról, ami eddig élt bennem. Nagyon közvetlen, szuper segítőkész banda, egész magyar családok élnek itt, akiknél végig olyan nagy vendégszeretetben volt részünk, hogy komolyan szégyellem magam, hogy nem az volt az első dolgunk az Iszlámábádba való megérkezésünkkor, hogy megkeressük őket. Igazából ezt azért is sajnálom, mert ezzel nem csak mi vesztettünk (azzal, hogy nem töltöttünk Velük annyi időt együtt, amennyit lehetett volna, ha előbb kapcsolunk), hanem ők is, mert kölcsönösen örültünk egymásnak, mint távolba szakadt magyar a magyarnak. Na persze azért keserűség nincs bennünk (bár egy szép bállon keserű Unicum az maradt nálunk Tőlük… :) ), örülünk, hogy így is találkoztunk, és megtanultuk a leckét: legközelebb már előre bejelentkezünk a magyar nagykövetségekre, még akkor is, ha különben semmi hivatalos dolgunk nincs náluk. Egy tea vagy kávé, és egy jó beszélgetés mindig jól fog esni a honfitársainkkal ilyen távol az anyaföldtől. :) Ahogy tudom, Új-Delhibe már le is adták a drótot, hogy megyünk! :)

Na, de a Magyar Bandáról is szeretnék még külön írni, úgyhogy most térjünk vissza a mi kis partinkra, ahol Nadeem fényes felkonferáló beszéde után bemutatkozott Attila. A mondókája végén, mint Magyarország képviselője, kapott egy hatalmas csokor virágot. Ez egy jelképes gesztus volt, de számunkra furcsán jött ki, hogy egy férfi virágot kap. Ezt Attila fantasztikus spontaneitással kezelte, és azzal a lendülettel, ahogy megkapta a csokrot, átnyújtotta Zitának, hogy mifelénk ezt így szokás, a hölgy kap virágot. :) Ezek után már csak az előadást kellett lenyomnunk, elmondtunk minden fontosat, a 6 hónapot, a 14 országot, a 7000km-t (amit egyébként csak pár nappal később, a magyar nagykövetségre menet léptünk át), a miérteket és a hogyanokat, a három üzenetet, amit el szeretnénk mondani a világnak… és mutattunk néhány embert, akikkel összehozott minket az út, olyan utazókat, akiket mi is csodálunk (pl. Poldi), és olyan embereket, akik nagy barátsággal és vendégszeretettel fogadtak minket. Kiemeltük Iránt és Pakisztánt, mint azt a két országot, ahol kifejezetten nagy szeretettel fogadtak minket, és elmondtuk, hogy minket is felháborít és bosszant, hogy pont ezt a két országot festi feketére a nemzetközi média, miközben eddig szinte minden ezekben az országokban járt utazótól csak azt hallottuk, hogy micsoda nagy vendégszerető népek, és mi is ezt tapasztaltuk.

Az előadás végeztével mindenkinek kiosztottunk egy-egy „visiting card”-ot, vagyis „roadmade”, az úton készült névjegykártyát. Ezek fénymásolt A4-es lapokból kivágott, névjegykártya méretű lapocskák, amin rajta vagyunk ketten Zitával egy fotón, a következő szöveggel: „Zita and Arpi from Hungary – Honeymoon Around The World”, és a honlapcímünk illetve a Facebook oldalunk. Miután kicsit fellazult a bagázs és hozzáfértünk az ételekhez is, volt ideje mindenkinek egyesével odajönni hozzánk. Lehet, hogy bennünk volt a hiba, és nem kötöttük le eléggé a közönség figyelmét az előadással, de tény, hogy több tucatnyian megkérdezték tőlünk ugyanazokat a dolgokat, amiket már elmondtunk az előadás alkalmával (6 hónap, 14 ország, 7000km…). Az estét azzal zártuk, hogy hátulról, a kis kertből, amibe a szobánk nyílt, előrehoztuk a bringákat, és aki volt elég bátor, beleülhetett, és kipróbálhatta őket. Persze nem voltak sokan bátrak, ellenben lefényképezni azt mindenki szerette volna a bringákat saját magukkal és velünk, ezért aztán vagy negyed órát csak álltunk a sok ember és a bringák mellett, amíg csattogtak a vakuk. Közben, már nem tudom honnan, de előkerült egy tündéri kisbaba is, aki végül Zita karjában landolt. Számomra ez a látvány volt az est csúcspontja! :)

Hjajj, nagyon elcsapongtam, de azt hiszem, ezt nem is lehet máshogy. 19 napot töltöttünk Iszlámábádban, és ezalatt rengeteg érdekes és nagyszerű dolog történt velünk, amelyek valahogy mind összekapcsolódnak és ezért kicsit össze is folynak bennem, illetve az írásaimban. És még közel sem írtam le mindent, még szeretnék írni az itt megismert magyar barátainkról, Joseph-ékről, Sana-ékról, Zohebről, Aamerről, Amranról, a palesztin nagykövetről, a Mike-nál tartott házibulikról, a szilveszterről, a Murree-ban töltött napunkról, a közlekedésről, és még sok kedves emberről és történetről… Még jópár bejegyzés lesz Iszlámábádról, szóval akik a bringás road-diary-ra várnak, azoktól pár nap türelmet kérek. (Az is jó lesz, nagy derbi volt Lahore-ig!)

  1. január 18th, 2012 23:41-nél | #1

    Na ismét sziasztok Zita és Árpi !
    Legutóbbi hozzászólásomat úgy látszik egy felsőbb hatalom súgta nekem a befejező mondatom írásakor. Igen a bányász köszöntésre gondolok, ami úgy látszik megvalósult.
    Továbbá gondosan átélve azt a momentumot, hogy nem Ti kerestétek meg a Magyarország
    Pakisztáni Nagykövetséget tisztán önérdekből, hanem egy olyan helybeli barát mint Nadeem (kérdés magyarul hogy kell kimondani a nevét ? Nadém ?) még szerintem jobb és gyorsabb végeredményt biztosított számotokra a vízum kérelmi ügyetekben. Miért ?, azért mert egy civil szervezésű találkozón való ismeretség hamarabb vezet baráti kapcsolat kialakulásához, mint egy hivatalos megkeresés alkalmából történt találkozó. Ez a privát véleményem és erre mondom azt, hogy a szerencséteket az a bizonyos felsőbb hatalom ilyen módon gondolta kivitelezni barátság és szeretet teljes kapcsolat kialakulásának útján.
    Amit Irán és Pakisztán honpolgáraival kapcsolatos tapasztalaitokat illeti sajnálatra valóan a globális világ helytelenül ítéli meg, és az ilyen helytelen megítélések vezetnek azután gyalázatosan hazug indokok alapján bűnös és értelmetlen háborúk kialakulásához. Lásd sorrendben Korea, Vietnam, Irak Afganisztán… és még ki tudja mi következik csak azért mert a globális világ képviselőinek a Pénz az istene.
    Nagyon örülök a mostani Magyar Diplomaták viselkedésével kapcsolatos kedvező pozitív csalódásaitoknak. Feltételezem, hogy ezt a kellemes csalódást valamennyire a 2010 évi választás végeredményének is köszönhetjük. Reméljük ez így lesz továbbra is, de addig hazánknak még sok csatát kell megvívni mire ezt a globális szemléletet a népek közötti barátsággá lehet átformálni amibe most Ti is részt vesztek akaratlanul és akarattal is világ körüli nászutatokon, amihez továbbra is “jó szerencsét kívánunk” Éva mama és Lali papa

  2. február 3rd, 2012 11:19-nél | #2

    Kedves Zituka és Árpi!

    Nagyon szépen köszönöm nektek a nekem küldött csodaszép; magashegyi csúcsot ábrázoló képeslapot!
    Mindig nagy élvezettel olvasom beszámolóitokat!
    A 2012-es új évben is további jó egészséget és újabb szép, pozitív, felejthetetlen élményeket kívánok!!!

  3. Fawx
    augusztus 12th, 2013 13:34-nél | #3

    “…Ezek fénymásolt A4-es lapokból kivágott, névjegykártya méretű lapocskák, amin rajta vagyunk ketten Zitával egy fotón, a következő szöveggel: „Zita and Arpi from Hungary – Honeymoon Around The World”, és a honlapcímünk illetve a Facebook oldalunk…”

    Bankszámlaszámotok még ráférhetett volna…
    :-]

  1. Még nincsenek visszakövetések