Bejárat > Ázsia, Pakisztán > Történetek Iszlámábádból – #3

Történetek Iszlámábádból – #3

Zsolt felesége, Katalin, nagyon finomat főzött, igazán jól estek a hazai ízek, és amikor ezt látták rajtunk, hamar egy üveg Unicum és egy rúd kolbász boldog tulajdonosaivá váltunk. :) Azóta már mindkettőbe belekóstoltunk, ezúton is nagyon köszönjük! A gyakorlatban ezt csak önmagunkkal és Kati biciklifékjének a beállításával tudtuk meghálálni. Remélem, most már rendesen gurul az a bringa, és a lefelékben Kati tucat számra előzi az autókat, motorosokat! Merthogy Kati bringával jár munkába, még itt Iszlámábádban is! A nap igazán csak délután kezdődött, mikor szóvá tettük Zsoltnál, hogy másnap indulunk, de még igazából semmit nem láttunk a város „látnivalóiból”. Nosza, húsz perc múlva már indultunk is egy Raid Pur Village – Faisal Mosque körre. Ennél nincs is nagyon több nevezetessége Iszlámábádnak, ami nem is várható el egy alig 50 éves várostól.

Iszlámábád látnivalói – A Faisal Mosque és a Raid Pur Village

A Faisal Mosque - Klikk a nagyobb felbontásért

A Faisal Mosque a világ egyik legnagyobb mecsete, és egyben szerintem az egyik legújabb is. Különösen élvezetet nem nyújtott a meglátogatása, de azért jót sétáltunk és beszélgettünk Katival és Zsolttal a naplementében a hatalmas teraszon, amíg a nyitásra vártunk, hogy belülről is megnézzük a hatalmas épületet. Odabent sem láttunk nagy meglepetést, belülről is óriási volt…

 

A Raid Pur Village egy skanzen féle kis falu Iszlámábád északi oldalán, a Margalla Road és a Margalla hegyvonulat között, egy kis völgyben. A skanzen nem teljesen jó kifejezés, ugyanis ez egy élő, valódi falu, és itt sajnos a „valódiba” az is beletartozik, hogy halmokban áll a műanyagszemét a patakmederben. Zsoltéknak úgy jellemeztem a helyet, hogy „olyan, mint Karimabad, csak szeméttel”. Persze ettől még nagyon tetszett nekünk a kis falu, és jól éreztük magunkat. Mióta úton vagyunk, egyre több ilyet látunk, egyre durvább formában, és sajnos, vagy hál’ isten, már nem tud úgy felháborítani, mint kezdetben, mint mondjuk még Törökországban. Ha a világ összes baját és terhét magunkra vennénk ezen az úton, rémálom is lehetne az egész, és nagyon hamar besokallnánk. De ha a pozitív dolgokra koncentrálunk, mindjárt könnyebb élvezni az utat, minden egyből jobb lesz és nem veszítjük el a lendületünket a továbbhaladáshoz.

Amikor visszaértünk az autónkhoz, azt vettük észre, hogy a sofőrünk néhány helyi kisgyereknek súlyos vízzel teli kannákat segít cipelni. Zsolt odaugrott hozzájuk, és ő is felkapott egy-egy kannát, aztán még nekem is jutott egy. Bár nem esett útba, de elcipeltük a család ajtójáig a kannákat. Ez jellemző a pakisztániakra, olyanok, mint egy nagy család, közvetlenek egymással, segítik egymást, mindenki testvér valahol, és nem csak egy utcán elrohanó idegen. Zsolt jól felvette ezt a ritmust, mindenkivel lekezel és viccelődik, mintha csak egy helyi lenne, és esetünkben erre rögtön meg is kaptuk a jutalmat. Miközben a vizeskannákat cipeltük a gyerekeknek, meglátott minket egy pokrócos fickó, és nagyon hívott minket, hogy nézzük meg az agyag kiállítását. Mindezt urduul tette, de ezzel nem volt gond, mert Asif, Zsolt sofőrje velünk volt, és fordított. Az agyagkiállítás igen érdekes volt, vonatok, repülők, állatok voltak megformálva agyagból, és volt olyan tárgy, ami több mint 100 éves volt.

Zsolt véletlenül öltönyben maradt, és ezzel igencsak kitűnt még közülünk, turisták közül is. Ő az az ember, aki minden kéregetőnek ad egy pár rupit, és képes ezért átsétálni az út túloldalára is. Teszi ezt úgy, hogy bár tehetős embernek tűnik elsőre, de valójában nem annyira az, mint amennyire láttatnia kell: sofőrje van, de csak azért, mert ezt megköveteli ez a poszt. Sokszor olyan fogadásokra kell járnia, ahol ott sem lehet hagyni az autót, meg eleve furcsán nézne ki, ha ő vezetne, arról nem is beszélve, hogy sokszor fontos kérdésekben kell a hazáját képviselni, ilyenkor át kell gondolnia, milyen kérdésekre milyen választ ad, és az erre való felkészülésre nem éppen ideális terep a pakisztáni forgalom. A másik dolog pedig, hogy a magyar állam bácsi (vagy a honvédség..?) eltörölte azt a juttatást, amivel az ilyen kiküldetésben lévő kollégák gyermekeinek az iskoláztatását fedezték. Ez Zsoltéknak személy szerint nagyon durva anyagi érvágást jelentett, mert itt van az egész család, és két teenager gyermekük, Viki és Tomi tandíja az egyetlen akkreditált iskolába elég horribilis összegre rúg. Ez elég nehéz helyzet amúgy, de Zsolték nem az a család, akik ezen fennakadnának. Nekem úgy tűnt, hogy mindezek ellenére boldogok, és élvezik, hogy itt vannak.

Zsolt egyébként úgy került erre a posztra, hogy amikor az elődjének lejárt a kiküldetése, senki nem „merte” elvállalni az attaséságot itt Pakisztánban, és végül megkérdezték Zsoltot is, aki ekkor Afganisztánban állomásázott. Azok után Pakisztán fővárosa egy biztonságos játszótér, így most végre az egész család együtt lehet. És ahogy hallgattam Tomiékat, bizony élvezik az ittlétet ők is, az amerikai rendszerű nemzetközi iskolában (ami a gyakorlatban úgy néz ki, mint egy jól védett – és valóban biztonságos erőd) a világ minden részéről vannak diáktársaik, és jól érzik magukat itt, amellett persze, hogy hiányzik minden, ami és aki otthon maradt. Ilyesmiről érdekes volt beszélgetni az itt élő magyarokkal, mert ők is ugyanúgy megélik a „honvágyat”, mint mi. Amikor kibontanak egy májkrémet, vagy amikor elfogy az otthonról hozott egész guriga trappista sajt… :)

Vacsora Ernőnél – Sült húsok és jó társaság az estére, felvágottas sajtos kenyér reggelire

Még egy nagy magyar csoport volt akikkel találkoztunk iszlámábádi tartózkodásunk alatt, ők pedig „A MOL-osok” voltak. Merthogy van itt Pakisztánban a MOL-nak jó néhány kútja. Igaz, hogy a részesedés csak 10%-ék sok más vállalat mellett, de az operatív vezetés az övék. Ennek az élén áll Ernő, akiről semmit nem tudtunk kezdetben, csak hogy Ernő, hogy szeret főzni, és szeretne velünk megismerkedni. Ez egy szerencsés együttállás volt egy vacsorára, amit egy szombat este töltöttünk el nála, a két Attila, Kriszti, Ernő, és egy másik MOL-os, Zoli társaságában. Számunkra a mennyei rántott csirke, krumpli püré és sült húsok mellett az ő történeteik nyújtották az este csodás pillanatait, és azt hiszem a történetekben talán mi sem maradtunk alul. :) Jó volt látni, hogy egy ilyen „magasra jutott” ember, mint Ernő, még mindig képes ilyen „földhözragadt” dolgokkal foglalkozni, mint a főzés, méghozzá nem is akármilyen szinten. Olyan nagyon jót ettünk nála, hogy arra nincsenek szavak. A vacsora végeztével árgus szemekkel vártuk, hogy mi fog történni a maradékokkal, és végül szégyellősen megkérdeztük Ernőt, hogy mi a szándéka a megmaradt ételekkel. Kidobta volna őket, és ezt mi nem hagyhattuk, úgyhogy ehelyett nagy vidáman csomagolásba kezdtünk, és ezen aztán Ernő is felbuzdult, s előkerült még egy kisebb kolbász, sonka, és egy darab sajt is a hűtőből. Miközben örvendtünk a kapott zsák ételnek, Attila viccesen (de nem rosszallóan!) megjegyezte, hogy „és Titeket neveztek gazdagoknak?”, merthogy elmeséltem nekik a benzinkutas sztorit, amikor „legazdagoztak” minket. Hát igen, minden relatív. (…és nem muszáj pénzben szegénynek lenni ahhoz, hogy megbecsüljünk minden falat ételt) A magyar termékeknek talán még jobban örültünk, mint a maradéknak, mert Zita egy régen dédelgetett álma, vagy inkább mondjuk úgy, hogy elérhetetlennek tűnő vágya volt egy reggeli. Egy olyan reggeli, amit otthon megszoktunk: Kenyér, vaj, felvágott, sajt! Ez itt számunkra elképzelhetetlennek tűnt, mivel a termékeket ugyan még meg tudod vásárolni nagy nehezen egy-két boltban egy kisebb vagyonért, de még ezután sem garantált a „hazai íz”, mert itt pontosan ugyanazt a magyar ízvilágot azért nehezen találod meg a bolt polcain, még akkor is, ha tele vannak azok nyugati termékekkel. Ezek után az az üveg vörösbor, amit Ernő a búcsúzkodásunkkor a kezünkbe nyomot, igazi pont volt az i-re. Ezzel is nagyon telibe talált, mert már régóta vágytunk egy „saját” üveg vörösborra, amit akkor és úgy iszunk meg – akár galád önző módon kettesben… – ahogy mi akarunk. :) Szóval Ernőtől sokkal többet kaptunk, mint vártuk, és most nem csak ezekre a materiális élvezetekre gondolok.

Egy este olajfúró mérnökök között

De ezzel még nem volt vége a MOL-osokkal való együttlétnek, mert egy kedd este (ami eredetileg az indulásunk előtte este lett volna, de aztán szokás szerint tolódott az indulás) egy búcsúbuliba voltunk hivatalosak, kb. az összes Pakisztánban tartozkodó magyarral egyetemben. Az egyik, már nyolc éve dolgozó kollégájukat helyezték át Ománba, és ennek apropójából rendeztek egy búcsúpartit neki, ami sokkal nagyobb szabású volt annál, mint azt mi vártuk. :) Ernő házának kertjében állítottak fel egy sátrat, asztalokkal, szabadtéri gázos hősugárzókkal, és persze egy bárpulttal és hatalmas asztal meleg étellel. A műsor egy hosszú vetítéssel kezdődött, ahol egy zenész slideshow keretében meg lettek mutatva azok az olajfúró kutak, ahol Zoltán (ha jól emlékszem a búcsúzó kolléga nevére…) dolgozott. Ez számunkra az első néhány fotó után kezdett kicsit unalmassá válni, hiszen nem ismertük a részleteket, a történeteket és az embereket. Ugyanakkor egyben ez egy tanulság is volt, hiszen most átéreztük, milyen lehet az, amikor valaki olyasvalaki nézi a mi zenés slideshow-inkat, aki nem szeret annyira bringázni, vagy távoli tájakat csodálni. Szóval megerősített bennünket abban, hogy ha legközelebb slideshow-t fogunk készíteni, akkor csak azokat a képeket használjuk fel, amik másoknak is érdekesek lehetnek.

Persze azért még így is tudtak érdekeset mutatni nekünk a vetítés végén, amikor is egy videó következett. Arról szólt, hogy megpróbáltak begyújtani egy csőből előtörő víz-gőz-gáz egyveleget. A képeken az ment, hogy a sikeres fúrás követően a föld mélyéről előtörő, még nem hasznosítható, de már gyúlékony anyagot hogyan próbálják begyújtani, hogy az elégjen – mert úgy jobb neki idekint. Egy kisebb töltés mögül egy bátor ember égő fáklyákat dobált a nagy mélyedésbe, ami fölött a vízszintes csőből előtört a trutyi. De az a trutyi az égnek nem akart lángra kapni, pedig közben már be is sötétedett és a túloldalt lévő kerítést lerombolta a nagy nyomás. Aztán végül jött egy bátor és okos ember, aki a 18-ik fáklyát a gödög végébe dobta, ahol már nem volt olyan ereje az csőből előtörő katyvasznak, és nem oltotta ki egyből a fáklyát. Innentől aztán láthattuk, ahogy begyullad az egész, a végén egy hatalmas, fényes robbanással. Ekkor már egyből érthetővé vált, miért kellett a töltés és a bátor ember, aki mindig nagyon óvatosan, és a lehető legnagyobb távolságból dobálta azokat az égő fáklyákat. :)

A vacsora egyébként olyan mennyei volt, amilyet talán még otthon sem ettünk soha, étteremből hozott finomabbnál finomabb falatok, rántott hal tartármártással… Hmmm… Szóval nem gyenge kulináris élvezeteink voltak. Mindezt egy hízókúra közepén ugyebár, mint már írtam! :) Szóval nagyon nagyot és nagyon finomat vacsoráztunk. Ezután a kb. 50-60 fős társaság elég hamar szétszéledt (talán másnap dolgozniuk kellett menni…), és csak egy jó tucatnyian maradtunk, akik bevonultunk Ernő nappalijába italozni és beszélgetni. Én egy ősmagyar ábrázatú öreg mellé telepedtem le, akiről tudtam, hogy 54 éve nyomja a MOL-nál, és annak elődjeinél. Ezt azért tudtam, mert a fogadás elején ennek apropójából kihívták az emelvényre és kapott valami ajándékot. Én ezek után azért kerestem meg a társaságát, mert tudni akartam, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember egy egész életet lehúzzon egy helyen. A válasz valóban egyszerű: jó társaság, hogy élvezd, amit csinálsz, hogy változatos és izgalmas legyen, és hogy megfelelő anyagi ellenszolgáltatást kapj érte. És, hogy lásd, hogy az előzőleg máshová átpártolt kollégák később visszatérnek. :)

Az este az olajfúró mérnökök anekdotázgatásaival telt, ezekből sokszor csak a névelőket és a kötőszavakat értettük, de nem voltunk restek kérdezni… A leginkább az tetszett, amikor csak a régi rendszer abszurditása miatt melléjük került, de a szakmához egy mukkot nem értő volt kollégájukat úgy jellemezték, hogy „az az ember még a benzinkutat sem találja meg”. Aztán a rockzene folyamán előkerült Ernőnek egy régi sztorija, amikor egy órával egy pesti Lord koncert kezdete előtt szerzett tudomást az eseményről, de még odaért a végére és beengedték „lépcső jeggyel”, és hazafelé felvett két őrült svéd stoppost, akik valahová a világ másik felére tartottak, de éppen a szakadatlan verő esőben. Ernő elvitte őket egy szolnoki szállodáig, és mivel az eső nem készült elállni, másnap reggel még Ceglédre is átvitte őket ahol feltette őket egy Szegedre robogó vonatról. A jutalma az volt, hogy később kapott a svédektől egy lapot, amiben közölték vele, hogy visszakapták tőle az emberiségbe vetett hitüket! :)

  1. január 20th, 2012 10:14-nél | #1

    Hát szomorúan olvasom, hogy 7000 km-t kell bringáznotok ilyen élményekért, pedig mindenkinek megvannak a lehetőségei, hogy egy ilyen spontán estébe fussanak. A szomszédaimat nem ismerem ennyire, mint Ti ezeket az embereket. Sokat gondolkodom ezen, hogy ez csak a mi hibánk? Talán nem, de tudom, hogy a mi kezünkben van a megoldás, csak ugye az az első lépés. Ezért tudom, hogy Nektek ez a túra nem csak egy csodás 2-3 év, nem csak egy hatalmas sportteljesítmény, hanem olyan emberekké váltok, hogy még ez a rossz irányba tartó “nyugati” világ problémái sem fog Nektek még bolhacsípésnyi problémát sem okozni! De azt hiszem ezt Ti tudjátok a legjobban!
    További jó utat! Már kíváncsian várom a szilveszeti éléményeiteket:)

  2. Temesi Tímea
    január 20th, 2012 18:06-nél | #2

    Sziasztok Fiatalatok!
    Anno még a BAM záróbulin láttalak Benneteket, elképedtem… és akkor írtam is, mert mély tisztelet az előtt, amit csináltok és amit EGYÜTT végigcsináltok… amit akkor nem hittem volna, h totál véletlen még nálatok olvasok a saját kollégáimról is! :)
    A MOLos csapat, ahol most jártatok, a kollégáim! Jó volt olvasni, amiket írtatok…
    Azon h csak kötőszavakat értettek sokszor… no para, titkárnőként néha én is így voltam/vagyok velük, de imádom őket, jószívű fickók az olajosok – én imádom őket. ;-))
    Tényleg kicsi a világ és nincs lehetetlen!
    Nektek továbbra is szurkolok, h defektmentesen/jó hátszéllel, de izgalmas utatok legyen.
    így ismeretlenül is puszi és sok erőt nektek, Timi
    Továb

  3. Temesi Tímea
    január 20th, 2012 18:14-nél | #3

    Temesi Tímea :Sziasztok Fiatalok!Anno még a BAM záróbulin láttalak Benneteket, elképedtem… és akkor írtam is, mert mély tisztelet az előtt, amit csináltok és amit EGYÜTT végigcsináltok… amit akkor nem hittem volna, h totál véletlen még nálatok olvasok a saját kollégáimról is! :)A MOLos csapat, ahol most jártatok, a kollégáim! Jó volt olvasni, amiket írtatok…Azon h csak kötőszavakat értettek sokszor… no para, titkárnőként néha én is így voltam/vagyok velük, de imádom őket, jószívű fickók az olajosok. ;-))Tényleg kicsi a világ és nincs lehetetlen!Nektek továbbra is szurkolok, h defektmentesen/jó hátszéllel, de izgalmas utatok legyen.így ismeretlenül is puszi és sok erőt nektek, TimiTováb

    Temesi Tímea :Sziasztok Fiatalatok!Anno még a BAM záróbulin láttalak Benneteket, elképedtem… és akkor írtam is, mert mély tisztelet az előtt, amit csináltok és amit EGYÜTT végigcsináltok… amit akkor nem hittem volna, h totál véletlen még nálatok olvasok a saját kollégáimról is! :)A MOLos csapat, ahol most jártatok, a kollégáim! Jó volt olvasni, amiket írtatok…Azon h csak kötőszavakat értettek sokszor… no para, titkárnőként néha én is így voltam/vagyok velük, de imádom őket, jószívű fickók az olajosok – én imádom őket. ;-))Tényleg kicsi a világ és nincs lehetetlen!Nektek továbbra is szurkolok, h defektmentesen/jó hátszéllel, de izgalmas utatok legyen.így ismeretlenül is puszi és sok erőt nektek, TimiTováb

  4. Temesi Tímea
    január 20th, 2012 18:15-nél | #4

    sorry, a gépem kicsit szarakodik, így duplában ment első némi helyesírási hibákkal :D, bocsika (a lényeg átment azért úgy érzem! :))

  5. január 22nd, 2012 22:06-nél | #5

    Az utolsó mondat tette fel az i-re a pontot. Szép napokat töltötök ezek szerint Pakisztánban.
    Just ride and have fun!

  6. Fawx
    augusztus 13th, 2013 13:21-nél | #6

    @Temesi Tímea

    kétszer is. :)

  1. Még nincsenek visszakövetések