Bejárat > Ausztrália és Óceánia, Új-Zéland > Dunedin kukái és legjei, és ahogy mi megéltük őket

Dunedin kukái és legjei, és ahogy mi megéltük őket

Új álom: új ágyakon

Első nap Dunedinben ki se mozdultunk nagyon a házból, csak Zita mosta le a bringákat. Tegnap viszont nagyon szép napunk volt. Lementünk a közeli Bivauc Outdoor boltba, ahol éppen leárazva árulják a híres-neves, szuper kényelmes és meleg és kicsi és könnyű, 2 év garanciás Exped matracokat. Ezeket mentünk le bevizsgálni, mert már sok embertől sok jót hallottunk róluk, és a mi Decathlonos 2-3cm-es matracaink hát hogy is mondjam… Kicsit elhasználódtak már, elég rájuk feküdni és 1 perc múlva már érezzük a talaj hidegét a testünkkel, olyan hamar leeresztenek. Mérlegelve a tényt, hogy az egészségünk a legeslegfontosabb a világon, és hogy a földi időnk talán egyharmadát alvással töltjük, eldöntöttük, hogy beruházunk. Sajnos a legnépszerűbb típusú matracból már egész Új-Zélandon nincs raktáron, de az eggyel vastagabból, a 9cm-es Exped Synmat UltraLight Mediumból (183×52×9cm) még épp kerítettek két darabot, az egyik a mai napon fog megérkezni Christchurchből. Ezeknek darabja leárazva 143 dollár, vagyis 27170 Forint. Igen, ez brutál drága! :) De ha azt nézzük, hogy ezek lesznek az ágyaink a hátralévő időre, és hogy két év garancia van rájuk… és ha le tudnám írni, milyen kényelmesek a régi matracaink után… :) Ki tudtunk próbálni egy mintadarabot. Szóval nagyon jók és nagyon örülünk nekik és már nagyon várjuk, hogy végre hívjanak a Bivauc-tól, hogy mehessünk értük. Még egy „pumpbag”-et is veszünk hozzájuk, az utolsó bolti darabot, ami ki volt állítva, így az eredeti 40 dolláros ára helyett majd olcsóbban kapjuk meg, de garancia nélkül.

Így fest az új hálószobánk az új ágyakkal és azok pumpájával (ez a fotó pár nappal később készült)

Ez tulajdonképpen egy szelepekkel ellátott, felül összetekerős, nagyon könnyű „Drybag”, vagyis vízálló zsák, amibe levegőt gyűjtve, a tetején összepréselve azt a matracokba juttathatjuk, nagyon könnyen és nagyon gyorsan. Amikor pedig nem erre használjuk, akkor lehet benne ruhát tárolni. A matracok pedig könnyebbek, mint a régiek, 600g körül van darabjuk. :) Összecsavarva méretre kb. ugyanakkorák vagy kicsit kisebbek, mint a régi matracok.

A legmeredekebb utca és a legfotogénebb épület

A matrac kiválasztása után még elmentünk, megnéztük a „világ legmeredekebb utcáját”, és „Új-Zéland legtöbbet fényképezett épületét” vagyis a helyi vasútállomást, ahová megérkeztünk volna, ha folytatjuk a sínek mentén, vagyis Middlemarchtól a vonattal utazunk.

Ezen az utcán tudtunk legurulni a városközpontba Todtól

Persze ez a két órás út nem ért meg nekünk közel kétszáz dollárt (helyette inkább matracokat vettünk alig több pénzért min. két évre!), ezért jöttünk biciklivel Dunedinbe. :) Ez a sok leg- leg- leg- egyébként nagyon érdekes, hisz honnan a viharból veszik, hogy itt van a legmeredekebb utca az egész világon, valaki bejárta a világ összes utcáját, vagy műholdas képeken bevizsgálták az összes utcáját a Földnek? Nem hiszem, hogy ilyet csináltak, mint ahogy azt sem hiszem, hogy pont ez az utca lenne a legmeredekebb e Föld kerekén, de ez most mindegy is, a lényeg az, hogy jártunk egy bazi meredek utcánál, amit ők a legmeredekebbnek hisznek, és igazából ez jó buli volt, jól éreztük ott magunkat, csináltunk néhány fotót, és jól elvoltunk.

Elsőre nem tűnt különösebben meredeknek, ha nincs kint a tábla, elmegyünk mellette

Elengedett kézzel lejönni a világ legmeredekebb utcáján “cool”, igaz? :)

Ahonnan a betonborítás kezdődik, ott igazán meredek

A vasútállomás pedig tényleg gyönyörű, még európai építészeti szemmel nézve is, belül tiszta pompázatos és nagyon stílusos. Ezt a vasútvonalat egyébként az aranyláz idején építették, egy rövid időre Dunedin ugyanis még fővárosa is volt az országnak, ez volt az aranyláz vidékének egyik legfőbb kikötője.

Hazafelé egyszerű házakat is fényképeztünk

Ekkor még nem tudtuk, milyen széles a bringasáv! :)

A vasútállomás az Octagon-tól fényképezve…

…majd a sarokról

Majd a parkolóból…

…a váróból…

…és még egy búcsúfotó! A francba, ezt még mi is sokat fényképeztük, valóban kiérdemli a címet! :)

Egy templomnál is jártunk, de a tornya túl magas volt… :)

Phil azóta megírta a webcímét nekünk: http://philkeelan.info/

Hazafelé jövet a nagy emelkedőn pedig találkoztunk egy fickóval, akinek „One Way Jesus” volt a mezére hímezve és egy csomagok nélküli túrakerékpárt hajtott fölfelé a dombon. Zita beszélgetett vele mögöttem, a fickó elmesélte, hogy 2001. óta járja a déli szigetet, és evangelizál, vagyis Isten igéjét hirdeti. Ez Zitának nagyon tetszett, és mi tagadás, nekem is, és most nem kell megkövezni minket azért, mert tetszik nekünk amit egy bringás hittérítő művel. Vonatkoztassunk el egy kicsit attól, hogy ő most melyik vallás milyen gondolatait próbálja terjeszteni, és csak gondoljunk arra, hogy ő beáldozta több mint tíz évét arra, hogy valami szerinte nagyszerűt csináljon, amiben önmaga, amit ő választott, és amivel az embereken szeretne segíteni, boldogabbá, jobbá tenni ezt a mi kis földi világunkat. Ha erről az oldalról nézzük a dolgot, mindjárt nem egy „bolond hittérítővel” van dolgunk és én nem is akarok nagy különbséget tenni közte és pl. Pushkar Shah vagy az iráni békabringás között, mindenkinek megvan a saját célja, a saját küldetése, a saját útja, de a céljaik valahol mind egyeznek, ahogy a békebringás mondta: „egy szebb holnap”. És közös bennük, hogy mind bringával próbálják. :)

Újra kukabúvárkodunk, Zita a Singer varrógéppel bűvészkedik és repülünk Friscoba!

Ja, és még valamit kihagytam! :) Első este nagy parti volt itt, először sütögetés (majd meg kell kérdeznem Todtól, mit sütöttek a lányok és mi volt a neve mert nagyon finom volt és meg kell jegyeznünk!), és aztán még zene és tánc is volt, jó hangulat, egészen egy amerikai vígjáték házibulijában éreztem magam mert mindenki pont úgy beszélt angolul, igaz nem volt akkora piálás, se piros műanyagpoharak, viszont a zene az a varázslatos 70-es évekbe repített minket, így nagyon jó volt a hangulat. És mikor a java elszállingózott, Tod-al elindultunk dumspter divingolni, vagyis kukázni a város két olyan, pont egymás mellett lévő szupermarketje mögé, ahol nem zárják el a kukákat kapu és kerítés mögé, se nem lakatolják le, csak ott vannak szabadon, lezáratlanul a parkolóban. (aki most leakadt ezen a mondaton és nem hisz a szemének, olvassa el ezt a régebbi Origo-s beszámolónkat Ausztráliából, nem először csinálunk ilyet) 2-3km-t kanyarogtunk a dombos kis utcák között, hogy rengeteg gluténmentes kenyeret, 2,5kg wrap-ot (vékony lepény, otthon gyros-ok egy fajtáját pakolják ilyenbe), almákat, zöldségeket, rengeteg különféle prémium tésztát, lasagne és nem is tudom milyen olasz típusokat, némi sonkát és megint rengeteg tejet és tejszínt találtunk.

Zita és Tod épp a gyümölcs-zöldség kosárból válogat. Másnap készült is az almáslepény…

Utóbbiakból csak az „igazit” hoztuk el, az alacsony zsírtartalmú vizezett, zöld dobozos tejeket nem tartottuk érdemesnek elhozni, különben sem maradt hely a táskáinkban, még úgy sem, hogy két papírdobozt végül felpókoztunk a csomagtartókra.

És ez a zsákmány Tod szerint még nem is volt olyan nagy, ő volt hogy egy autót telepakolt és aztán járta a haverokat és osztogatta, mert itthon még a fagyasztóba se fért be minden. Most is otthagytunk egy zsák krumplit, mert az van a kertben is bőven. Tod egyébként nem kizárólag a kertjéből és a kukákból étkezik, de az élelme túlnyomó hányada ebből a két forrásból van. Tegnap pl. spenótos sonkás tésztát ettünk vacsira, minden hozzávalója a kukából és a kertből volt. :)

Tod megmutatja a 20 dollárért vett Singer varrógépe működését. Tod egyébként a világ mázlistája a vásárlásokat illetően, mert a Son agydinamóval és Rohloff agyváltóval szerelt világgámenős túrakerékpárját is mindössze 400 dollárért (76e Ft)vette egy idős német házaspártól, akik épp itt Dunedinben fejezték be a nagy bicajozásukat… :) (Lám mik lepottyanhatnak az embernek, ha Warmshowers-ezik! :D)

Műszak van! :)

Most miközben ezeket a sorokat írom, Zita kapucnis, összenyitható hálózsákbelsőket varr azokból az egydolláros ágyneműkből amelyeket tegnap hazafelé az Opshopban vettünk.

Rögtön ki is próbáltam Zita művét. Remélhetőleg ezzel már nem fogunk fázni, amíg át nem repülünk a nyárba! :)

Zita biciklijén még régebben valahol Ázsiában egy szállítás alatt megsérült a festés és felpattogzott a rozsdától. Most ezt végre orvosoltuk, később festés is került a vázra, nem olyan szép, mint újkorában, de a rozsdát megállítottuk! :)

Magyar zene szól a kis trubadúrládából, és tegnap hosszas vívodás, körüljárás és tájékozódás után megvettük a Hawaii – Kalifornia repülőjegyekeinket június 9-ére. Kona városából indulva, a nagy szigetről Los Angelesi átszállással a San Franciscoval tőszomszédságban lévő Oaklandbe repülni illetékekkel és adókkal együtt 267 dollár. Ha ugyanezt közvetlen szeretnénk bármely közeli nagyvárosba érkezve megtenni, nem ússzuk meg 1000 dollár alatt. De könyörgöm, ez a repülő is leszáll Los Angelesben, de mégis, ha csak odáig szeretnék repülni, az négyszer drágább!?!?!? Logikus nem? De…! :) Felhívtam őket a Deltánál, megkérdeztem, hogy is van ez, azt mondták, ilyen a piac, ahhoz igazodnak az árak. Persze nem tudjuk majd megszakítani az utazásunkat Los Angelesben, mert a bringákat és minden feladott poggyászunkat a falak mögött fogják átrakodni egyik gépről a másikra, de ezt nem is akarjuk. San Francisco felfedezése után bevetjük majd magunkat a Sziklás Hegységbe, ahol addigra, hacsak nem lesz valami brutál havas a tél, kinyitnak majd a hágóutak, és egy a Yosemite Nemzeti Parkban tett kanyar után átkelhetünk a hegyvonulat túloldalára, hogy néhány sivatagi kaland és egy Las Vegasban eljátszott(?!) 1 dolláros után a Grand Kanyont is megcsodáljuk, hogy aztán Mexikó felé vegyünk az irányt! Már csak azt nem tudjuk, mindebbe hogy fog beleférni egy San Diego-i rokonlátogatás, de sok idő van még addig, kitaláljuk majd ezt is.

És most, lassan már két heti folyamatos útleírás után végre utolértem megint a valóságot. Igaz, hogy e két hét előtt 8 hónap kimaradt, de nem baj, talán egyszer az is meglesz. Azért, mert van egy nagy hézag a naplóban, még érdemes azt folytatni. :)

Ma este is megyünk dumpster dive-olni, mert eltelt már két nap és lehetnek újabb kincsek a kukákban. A matracokat pedig ma este ki fogjuk próbálni az új hálózsák bélésekkel. :) Juhú! :) Holnap pedig irány tovább, a Hector delfinek már nagyon várnak ránk a Curio-öbölben! :)

A Csorba küllő és az ezüstkerék

Na itt vagyunk, mindenhol voltunk, csak dumpster dive-olni nem! :) Először is, mivel a fenti sorok írása közben felhívtak minket a bivauctól, a fél6-os zárás előtt lezúztuk a dombról a bolthoz, és megvettük a méregdrága matracokat. Én még egy sálkendőt is kaptam a közelgő névnapomra. Aztán, mivel megéheztünk, elgurultunk az „északi” Domino Pizzához, ahol rendeltünk két 5 dolláros pizzát. Igen, pizza is van Új-Zélandon 5 dollárért, vagyis 950 forintért. Még a legdrágább országokban is meg lehet találni az olcsó opciókat. Már lassan 3 éve eljöttünk otthonról, így nem tudom, de Ti biztos megírjátok, hogy mennyiért vesztegetnek otthon egy szalámis pizzát elvitelre, meg lehet még kapni ennyiért odahaza? :)

Épphogy rendeltünk, eszembe jutott, hogy ahová megyünk, ott is örülnének a pizzának, így felhívtam Tod-ot, hogy kérdezzen körbe, hogy kérnek-e 5 dolláros pizzát. Pár perc múlva jött az sms, hogy igen, kettőt, így rendeltünk még kettőt. A négy pizzára összesen nem kellett 15 percet várnunk. Felpókoztuk őket hátra a csomagtartómra és már tekertünk is vissza az Octagon, vagyis a helyi 8 szögletű tér mellé Todékhoz a 2,4 méter széles kerékpársávon.

Ti rendelnétek pizzát, hogy így hozná ki a futár? :)

Tod szabadidejében egy Crooked Spoke („Csorba küllő”) nevű helyen segít a bringaszerelésben a barátaival. Ez a hely olyasmi, mint otthon a Bringakonyha vagy Műhelyklub, még a helyet is adományként, ingyen kapják, mivel nem a profitra hajtanak. Bicikliket szerelnek és raknak össze adományért, ami tetszőleges mértékű lehet, ahogy a segítség is. Utóbbi lehet használt bringa, alkatrész, szerszám, vagy munkaerő, vagyis kétkezi segítség. Mi leginkább csak utóbbival tudtunk szolgálni, egy anyuka hozta be épp a kisfia biciklijét, aminek az első fékében bowdent kellett cserélni, ennek már csak az összeszerelés részére értünk oda segíteni.

Elsőféket szerelünk a srác bringáján

Aztán, mikor ezzel végeztünk, Zitának eszébe jutott, hogy dehogynem tudunk adni materiális dolgot is adományként. Amikor láncot cseréltünk Napierben a bringákon, akkor ugye 3-3 láncot rendeltünk a Torpedo7-től, és mindegyikhez járt patentszem. Na már most, nekünk ebből ugye nem kell hat, mert ugye csak két, a szokásosnál 2,5x hosszabb láncunk van. A maradék patentszemek a szerszámostáskámban (egy cipzáras szemüvegtok) voltak, így Todéknál tudtuk őket hagyni, és ennek ők örültek is, mert elmondásuk szerint 6 dollár ennek darabja, és mindig jól jön, ha van.

Ha ezt tudjuk, hogy ennyi és ilyen sok jó fej ember lesz itt a műhelynél, hozunk még egy pizzát a rendelteken felül is, csak úgy szétosztogatni… Ahogy ültünk a parkoló betonján a bejárat előtt Zitával, és faltuk a még meleg szeleteket, egy kicsit kopott ruhás, szakállas fickó jelent meg, hogy megolajozza a biciklije láncát. Csak pár perc után esett le, hogy valójában egy hajléktalan ügyetlenkedik a biciklijével a szemünk előtt. Zita segített neki a pedált tekerni, amíg az olajat csöpögtette rá, aztán mikor még ezután is ott téblábolt a biciklije körül, és nekem kezdett leesni, hogy bizony még itt Új-Zélandon is vannak szegény emberek, megkínáltam egy szelet pizzával. Furcsán beszélt, nem nagyon értettem, mit beszél, de elfogadta.

Miután megvacsoráztunk, a saját bringáinknak is nekiálltunk. Mert igen, eredetileg csak öncélúan jöttünk ide, de a hely egyből elvarázsolt minket. Miután ebből kicsit felébredtünk, kivettük a hátsókerekem és kihúztam belőle a nyolcast a házilag készített, fa centrírozóállványon. :) Mikor ezzel végeztem, akkor vettem észre, hogy nem feszül rá egyenletesen a felnire a gumiabroncsom. Ezzel mindig megszenvedek, ez az egyetlen hátránya az amúgy legendás és sokak által nem véletlenül kedvelt és használt Schwalbe Marathon Plus gumiknak. Itt persze nagyszerű műhelypumpák álltak rendelkezésemre, nem kellett egy benzinkúti kompresszorral vagy a 30 centis kompakt kerékpárpumpámmal bajlódni. Szemben a parkoló túloldalán egy épület oldalához épített bódéban kis mosdó is volt, itt szappanos vízzel síkossá tettem az abroncsot, majd nekiálltam 5 bárra felpumpálni. A végére gyönyörűen kiugrott az abroncs, amit 3-4 bárnál még nem is reméltem volna. Eközben Zita a láncát sikálta, majd olajozta, és még mielőtt tovább kellett volna mennünk, az is eszünkbe jutott, hogy Queenstownban, amikor egy nagy faágat bekapott a kereke a parkban, eltörött a csomagtartójának az egyik csatlakozása és a csavart nem találtuk meg. Most egy bontott sárhányón pont találtunk még egy ilyen csavart, így a gyorskötözős megoldást levághattuk és az azóta már teljesen eltörött, de megragasztott sárvédőt most már mindenütt rendes csavarok tartják. A jó az, hogy nekem meg az első sárhányóm van eltörve, már Ausztrália óta, így elég lesz, ha csak egy szettet rendelünk. :)

A műhelynél volt egy srác, aki Toddal épp egy fixit szerelt, mikor megérkeztünk. Mikor végeztek vele, diadalittasan mentek egy-egy kört a gyönyörű géppel a parkolóban. Ekkor én ártatlanul megjegyeztem, hogy ez tényleg szép, és hogy a mi városunk, Budapest is tele van ilyen örökhajtányokkal. Erre a srác teljesen megőrült, hogy „Óóó, Budapest!”, tudniillik kiderült, hogy 6 hónapot utazgatott Európában, összeszedett egy német barátnőt, akivel egy mikrobuszban éltek, a Városligetben „csöveztek” így, volt,mikor ott frizbiző helyi fiatalok leszólították őket és meghívták őket fürödni meg vacsorázni magukhoz. „Szandor”, vagyis Sándor emberünk nagy barátja lett, és amikor a srác látta, hogy Sanyinknak három bicikli lóg a falán, elképedt, mert amúgy Sanyi egy szerény, nem túl gazdag gyereknek tűnt – az ő szemében pedig az ilyen szép kerékpárok drágaságnak számítottak. Persze Sanyi inkább talpraesettségből volt eleresztve, és miután elárulta, hogy 15 ezer forintba se fájtak neki ezek a meseszép régi versenyparipák, amelyeket használtan vett és maga újított fel, már a barátunk is akart egyet magának. Meg is kapta, együtt megépítették, és azóta teljesen beleszerelmesedett a kerékpárokba, legfőképpen a fixikbe. És most itt a Föld másik végén, az otthonától pár méterre, épp mikor befejezi a saját, hazai fixije építését, találkozik két másik magyarral, ráadásul budapestiekkel. :) Szóval ez a fixi, amit a magasba tart, „Kiwi made” és „Budapest inspired”. Az emelést én mutattam neki meg, hogyan is kell, mert ugye, mikor ő nálunk járt, már véget értek a nagy, egyszeri Critical Mass mozgalmak. Kicsi a világ, és nagyon kerek, mint egy bicikli kereke, nem igaz? :)

A Crooked Spoke közösségi kerékpárszervíz előtt – A srác odáig meg vissza volt Budapesttől

Képzelhetitek, hogy nem kicsit megvidámodtunk a találkozástól, csupa jót mesélt a tavalyi élményei után a polgártársainkról és városunkról, ahol magunk sem jártunk már lassan három éve. Jó volt ezt hallani és tudni, hogy a szeretett fővárosunk, amelyet valljuk be, nekünk sem sikerült minden nap maradéktalanul kedvelni, másokban ilyen és ekkora nyomot hagyott. :)

Teljesen feltöltődve, Zita sima hajtással, én kőkemény, szép kerek hátsókerékkel gurultunk tovább többedmagunkkal a műhelytől. Pár sarokra, egy parkban összefutottunk néhány másik kerékpárossal. Volt itt egy fickó, saját építésű velocipéddel, hatalmas, 72 küllős kerekű ókori biciklivel.

Ekkor még nem sejtettük, kivel van dolgunk a velocipéd mögött… :)

Ezen nagyon mulattunk, és persze készültek a fotók, bombáztuk őt a hülye kérdéseinkkel.

Hogyan váltasz egy ilyen biciklin? – Tettük fel a kérdést, de már csaptunk is a homlokunkra, hiszen a pedál közvetlen a kerék tengelyét hajtja… De ekkor emberünk a pedálon elhelyezett két extra lyukra mutatott! :) Lám, nem is vagyunk olyan hülyék, hisz lehet ezen váltani csak át kell szerelni a pedálokat kicsit beljebbre a hajtókaron! Zseniális! :)

…és végül elindultunk, tovább a közös, bringás filmvetítésre, ő a velocipéden a forgalomban, mi a fekvőkön, a többiek meg a „hagyományos” bringáikon. Nem gyenge menet lehettünk, mert induláskor egy turistákkal teli busz mellett haladtunk el és nagy tapsot meg sikoltozást kaptunk tőlük. :)

Hatalmas volt így végighajtani Dunedin utcáján

Legfőképpen az emberünk a szuperbringáját tapsolták meg, róla megérkezvén a célállomásunkra, kiderült, hogy a Spokes Dunedin, vagyis a helyi MKK, a városi kerékpáros szervezet elnöke. A film előtt tartott egy kis beszédet, ami nekem azért is nagyon tetszett, mert nem panaszkodással kezdte, hogy ezt kéne, meg azt kéne, hanem azzal, hogy elmondta, hogy Dunedin már most is egy nagyszerű hely a kerékpározásra, és hogy a régi keskeny kerékpárutakat nemrég kiszélesítették 2,4 méterre, és hogy ez milyen jó, de hozzátette, hogy van még hová fejlődni. Ekkor Zitával összesúgtunk, hogy persze, jó lenne jövőre 5 méter széles kerékpársztráda! :)

Az est mégsem ettől volt jó, hanem mert ezután a csónakház oldalában, egy rétre kiülve 30-40 bringás együtt nézett meg egy filmet. Ez a Quicksilver volt, egy 86-os remekmű, egy remek kis korrajz az akkori New York kerékpárfutárjairól, az ő életükről és munkájukról, illetve egy brókerről, aki egy balul elsült napon hatalmasat bukik és elveszti a vagyonát illetve a munkáját, és ezek után gondol egyet, majd beáll bringás futárnak, ahol mindjárt jobban érzi magát. Mi még csak nem is hallottunk erről a filmről, amit csodálok, mert elég jól adta az életérzést, volt benne egy-két jó üzenet is, igaz, a krimi részét kicsit eltúlozták szerintem, sok volt nekem a kicsit irreális, erőltetett bringás-autós üldözés, de ezt bőven megbocsájtottuk más, olyan jelenetekért, amelyeken az egész társaság hangosan felkacagott. Szóval a Quicksilver egy jó kis film, érdemes minden bringásnak egyszer megnézni. Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy a 80-as években mennyivel másabb, egyszerűbb, vagy lassabb, vagy nem is tudom milyen angolt beszéltek, nem tudom, mert csak örültem neki, hogy minden egyes szavát és mondatát könnyen megértem, holott ez a mai filmekkel nincs mindig így és még mindig be kell kapcsolni olykor a feliratot. :)

A film elejét a rekumból ülve néztem, egy, a fűre kirakott fotelnek dőlve, aminek a szélén Zita ült. Ez egy idő után túl hideg volt, még úgy is, hogy minden ruhánk rajtunk volt, ezért később Zita mellé kuporodtam, hogy felmelegítsük egymást. A film végére így is vacogtunk, de mivel jó volt a műsor, ezt nem bántuk. 10 óra körül tekertünk haza, és persze a dombra fölfelé menet már alaposan kimelegedtünk. Fent a park mellett, a háztól már csak egy sarokra egy csoport longboardossal futottunk össze, Tod ismerte őket, így kicsit dumáltunk, kiderült, hogy őket láttuk első este a dumpster divingból hazafelé jövet a Mornington Road-on lefelé suhanni. Megmutatták a kesztyűjükre szerelt műanyaglapokat, amelyekkel fékezni tudnak, és megengedték, hogy lefényképezzük őket.

Este nagy örömködést csaptunk, felfújtuk a matracokat, és amíg én éjjel háromig szerkesztettem az előző bejegyzést a blogra, addig Zita az egydolláros lepedőkből huzatot varrt rájuk a Singer varrógépen.

Zita még utolsó nap reggel is nyomta a Singer varrógépen! :)

Úgy aludtunk, mintha ágyban feküdnénk, szuper kényelmesek, nagyon puhák, nem is éri rajtuk semmilyen tagunk a földet, és nem tudom, milyen anyagból vannak, de nagyon vékonyak, könnyűek, de ugyanakkor erősek, és a belsejükben is van valami, ami jól szigetel, mert alig hogy ráfekszünk, máris érezzük, hogy tartják a testünk melegét.

Ma reggel csak 10 óra körül sikerült kimásznunk az új ágyunkból, most dél van, mikor zárom e sorokat, még zörög a mosógép, a matracok a huzatukkal együtt összehajtva sem nagyobbak, vagy nehezebbek, mint az elődeik, és mi lassan pakolászunk, készülődünk. Még be kell vásárolnunk 3 napi élelmet, hogy kibírjuk az 5 napot odakint Invertcargill-ig, aztán valamikor, a hagyományokat őrizve délután kettő körül talán el tudunk indulni a bicikliken. :)

Dunedinben nagyon jó napjaink voltak, amelyeket Todnak és a barátainak köszönhetünk. Mind a remek hangulatú, zenével, vidámsággal és fiatalokkal mindig teli házban, mind a városban nagyon jól éreztük magunkat. Dunedin egy egyetemváros, fiatalos vibrálását abszolút magunkra tudtuk venni és remekül éreztük magunkat itt, szinte fáj továbbmenni, bármikor szívesen visszajönnénk ide. :)

  1. Szakadáti Éva
    március 24th, 2014 09:31-nél | #1

    Hurrá!!!
    Az ember lánya pár napig nem jár erre és mi történik? Itt a tavasz, újra indulunk tovább!!!

    Most mint a rák, úgy haladok visszafelé az előző bejegyzésekhez. Aztán ujra megint előre.
    Árpi! Örülök nagyon, hogy ismét a valós időben kapjuk a beszámolókat. De ha úgy érzed, hogy sok, akkor egy kicsit sűritsd meg az eseményeket, hagyj ki néhány napot az uj bejegyzéssel, csak ne maradj el nagyon az időben, mert akkor megint mint egy nehéz hátizsákot úgy cipeled.
    Csináld addig és úgy, ahogyan még örömedet leled benne.
    Sajnálom, hogy Ausztrália és Új Zéland nagy része kimaradt, de majd egyszer talán lesz időd, energiád, hogy egy összefoglaló posztban az elmúlt pár hónapról is beszámolj.

  2. Hófutó
    március 24th, 2014 11:30-nél | #2

    Szerintem addig mondhatják, hogy az ő utcájuk a legmeredekebb amíg másik el nem veszi a címet. A szépségkirálynő választáson is az nyerhet aki indul. :) Ami viszont szomorú, hogy míg bizonyos helyeken a kukából is meg lehet élni addig máshol ezrek halnak éhen. Egyébként jó tipp a kukabúvárkodás! :) A matracokhoz pedig gratulálok! :)

  3. Grant Júlia
    március 24th, 2014 17:41-nél | #3

    Árpi! Hát már nem nagyon kapnál 1000 forintért pizzát itthon. Megnéztem és a mi Pizza Forte nevű pizzériánkban a 32 centis szalámis pizza elivitelre az 1150Ft, míg a 45 centis az 1990Ft. Nagyon jó, hogy blogoltok megint és teljesen egyetértek az Évával, hogy csak addig csináljátok amíg jól esik. Az én személyes preferenciám az a rendszeresség felé hajlik, még akkor is ha esetleg rövidebben és ritkábban írtok, kevesebb képpel/videóval. Csak le ne maradjatok megint! Sokszor puszillak benneteket és jó utat Invercargillig!

  4. március 24th, 2014 20:12-nél | #4

    Sziasztok!

    Gondolom tudjátok, hogy egy másik fekvőbringás székely-magyar is ott van az országban… Kobra-val már felvettétek a kapcsolatot? Lesz találkozó?

    Üdv!

  5. Arpi
    március 24th, 2014 23:15-nél | #5

    @Biktop
    Igen, természetesen tudunk Kobráról, már beszéltünk is a napokban, és valószínűleg össze is fogunk futni a közeljövőben. Most épp régi levelek után keresgélek, mert Kiwi/magyar jóakaróink az ő útját is megkönnyíthetik! :)

    @Grant Júlia
    Hát, ennyit az árakról! :) Sose olyan egyszerű fekete-fehér a kép, hogy ez a hely drágább, ez meg olcsóbb. Mindig meg lehet találni az olcsó termékeket, megoldásokat, mindenhol, csak ügyesen és kitartóan kell keresni. :) Köszi a jókívánságokat és igen, igyekszünk rendszeresen írni és posztolni. Talán most már menni fog. :)

    @Szakadáti Éva
    Örülünk, hogy örülsz, mi is örülünk! :) A kimaradt részek behozására már vannak ötleteim, és talán majd idő is lesz rá :)

  6. Kerekezö
    március 25th, 2014 11:16-nél | #6

    Sziasztok!!!
    Jo ideje már figyelemmel kisérlek,benneteket és nagyon jó a blogotok!!!!
    Irjatok még magatokrol,hogyan birjátok?Testileg lelkileg?Honnan van enyi erö bennetek?:)
    Hisz sugárzik az Öröm rólatok!!!

    Mikorra tervezitek haza érkezni?

    További jo utat,eröt kitartást!!!

    Isten Áldását!!!!

  7. Németh András
    március 25th, 2014 17:43-nél | #7

    Olvasom hogy Kalifornia az irány… Valahol én lemaradtam, de korábban terveztétek Dél-Amerikát is, vagy nem jól emlékszem? Az kimarad teljesen vagy csak az évszakok miatt mentek előbb északra?

  8. Maróti Lajos
    április 15th, 2014 06:52-nél | #8

    Üdv Fiatalok!
    Az ember életének nagyobb részét az ágyban tölti éppen ezért nem mindegy min fekszünk! Nagyon jól tettétek, hogy megvettétek.
    Üdv Lala Debrecenből.

  1. Még nincsenek visszakövetések