Bejárat > Ausztrália és Óceánia, Új-Zéland > Catlins #1 – Az oroszlánfókák a Kannibál-öbölben

Catlins #1 – Az oroszlánfókák a Kannibál-öbölben

Az alagút part (Tunnel Beach) és a tengeri haj

Már délután négy is elmúlt, mire végre el tudtunk indulni Todéktól. Mert ugye nem keltünk túl korán az esti varrás és blogolás után, aztán meg még egy adag mosást is beraktunk, és Zita varrt még két fejkendőt is. Búcsúzáskor megkérdeztem Todot, hogy hol vannak azok táborhelyek, amiket emlegetett, és hogy merre érdemes elindulnunk Dél felé. A parti útról sok jót mondott, ezért a belsőbb, rövidebb és egyszerűbb szárazföldi út helyett végül ezt a hosszabb és szintesebb, de szebb utat választottuk.

Így a híres Tunnel Beach-et is útba tudtuk ejteni. Néhány dombot ehhez meg kellett másznunk, de ezek a mászások most valahogy hihetetlen nyugalommal és türelemmel teltek, egykettőre fent találtuk magunkat minden dombon. Talán 20 percbe se tellett és máris ott voltunk a Tunnel Beach felett a parkolóban. Először csak egy fényképezőgépet vittünk magunkkal az oda-vissza 1 órásnak írt sétára, de aztán gondolván, hogy az ördög sosem alszik, visszaszaladtam a két iratos táskáért és a pénztárcánkért, amelyeket így végül magunkkal vittünk és nem hagytunk a bicikliken.

A gyalogút le a Tunnel Beach-hez

Fogalmunk sem volt róla, hogy mit várjunk a Tunnel Beach kapcsán, csak azt hallottuk, hogy szép és hogy apály idején egy alagúton le lehet sétálni valami sziklás part aljába. A barna sziklákat már elég hamar kiszúrtuk és lent a tenger mellett egy, a tetején füves, az oldalán sziklás félszigetet is láttunk, ami jó 50 méterre benyúlt a tengerbe, és az egyik oldalán át lehetett látni.

A kilátás a lefelé vezető ösvényről

High-tide, vagyis apály után 1-1,5 órával jártunk itt

Madarak az egyik szemközti sziklafalon

Ahogy a bokrok között lejjebb ereszkedtünk, már a hullámokat is láttuk, némelyik igen magasba csapott, amikor összetalálkozott a sziklával vagy egy másik, visszacsapó hullámmal. Ahogy leértünk, kisétáltunk egy füves peremre és az előttünk elterülő öbölben egy csomó csápszerű barna kinövést láttunk hullámozni a vizen, az egész úgy nézett ki, mintha valami óriásnak a haja hullámozna a habokban, Zitának ez különösen tetszett, percekig állt ott.

Mi a neve ennek a növénynek?

Ezután már az alagútra voltunk kíváncsiak, reméltük hogy nem csak az a sziklaalagút az, ami alattunk van, mert hát akkor valamit nagyon félreértettünk, és feleslegesen hoztuk magunkkal a fejlámpáinkat. Mint kiderült, azokat tényleg potyára hoztuk magunkkal, mert miután kiszúrtam az apró alagút bejáratát egy mélyedésben, azon egyből láttuk, hogy nincs olyan hosszú, hogy lámpa kellene odabentre.

Először észre sem vettük az alagút bejáratát

Lámpa nélkül is keresztül lehetett rajta sétálni

Egy kb. 30 méter hosszú szakaszon, a fejünket behúzva, egy lépcsőn sétálhattunk le az üregben, ami a szomszédos sziklás partszakasz aljába vitt le. Odalent a barna hajnak néhány, a hullámok által partra vetett, elhalt, bűzölgő példányát is szemügyre illetve orrügyre vehettük, bár utóbbit ha lehetett volna választanom, én inkább kihagytam volna. Itt egyébként csak valamivel több, mint 1 órával a dagály után jártunk, tehát valószínű, hogy a legmélyebb vízálláskor sokkal több bejárható a partszakaszból, talán egészen körbe is lehet menni a félsziget körül.

A kilátás lentről, a partról, ahová az alagút vezet le…

…és fentről, a szikla pereméről a lenti partra :)

Miután visszamásztunk, még kimentünk a füves sziklaperemre, de ott olyan szél fújt, hogy gyorsan lemásztunk, és indultunk is vissza a biciklikhez. Minden a helyén volt, és a netbookot sem bántották, hiszen most azon írok.

Viszlát Tunnel Beach! :)

Hullámvasút a Tunnel Beach után

És éhen sem haltunk, pedig ekkor már farkaséhesek voltunk. Azt beszéltük meg, hogy ha nem jön szembe hamarosan egy Fish&Chips-es, akkor kibontunk egy wrap-ot (vékony, hajtogatható kenyértészta) és egy Baked Beans (paradicsomos bab) konzervet, és ezeket esszük meg. Erre végül nem került sor, mert jött egy büfé, rendeltünk Wedges-t 3,5-ért és szendvicseket 5,5-ért. Megint kirúgtunk a hámból! :) A konzerveket meg cipelem fél országon át… :)

A part szép volt, de csak olykor láttunk rá egy-egy szakaszára, pedig az út nem ment tőle távol, de mindenütt volt valami növényzet, ami eltakarta a kilátást, így inkább csak a szemközti birkalegelőkből láttunk többet. Az idő párás volt, érezni lehetett a tengert is a levegőben. Köd vagy ilyesmi nem volt, de a felhőkön át csak haloványan sütött ránk a nap, így a távolban már szürkébbnek tetszett a táj. Ami viszont nagyon jó volt, hogy egész nap gyönyörű hátszelünk volt, Northeasternly, vagyis északkeleti, és ami még jobb, hogy holnapra is ugyanezt ígérik.

Most itt vagyunk egy folyó torkolatánál, egy apró település határában. Egy útszéli büfékocsinál álltunk meg, hogy megkérdezzük a reggeli szélirányt, mert hát az ilyesmi fontos a sátorállítás szempontjából, hiszen elég durva szelek tudnak errefelé lenni, nekünk pedig csak egy sátrunk van, ami szeretnénk, ha kibírná hazáig. (eddig nagyon jól teljesít, egy cseh márka, a Loap-nak a Skaun nevű sátrával utazunk)

Be se kellett kopognunk, szinte még meg sem álltunk a bringákkal, máris előkerült Rob és Robyn, akik a büfékocsi mögötti házban laknak. Talán már kitaláltátok, hogy ma este mi is itt lakunk és itt írom ezt az útinaplót. Nagy kíváncsisággal fordultak felénk, Rob kijött a DigiTV távirányítójával a kezében, mire mi elkezdtünk nevetni, hogy ezzel tudja kapcsolni még a szelet is… :) Nagy mesélésbe kezdtünk, meg bemutatót tartottunk a biciklikből, ők is mesélték, hogy volt itt tavaly egy 19 éves német páros, egy autóban laktak, de csórók voltak mert csak rizst meg krumplit ettek, persze nem azon az estén, amikor erre jártak, mert mikor Robyn ezt meghallotta, hatalmas tál ételeket készített nekik.

Rob és Robyn, a Jamaican Me Hungry büfé üzemeltetői, Robert kezében a Weathor Controller távírányító :)

A nagy beszélgetésbe szétklikkesedtünk, Zita beszélgetett Robyn-al és én Robbal, és valamit az egész beszélgetés legelején félreértettem, mert azt hittem, Rob a menedzsere valami közeli kempingnek, ahol mi majd sátrazhatunk, de mint kiderült, erről soha nem is volt szó, hanem arról, hogy az ő kis kertjükben sátrazhatunk. Végül erre se került sor, mert az Little Princess, egy 4 hónapos, tündérképű kutya területe. Az állat olyan izgatott lett az érkezésünkre, hogy még a vacsorája sem érdekelte, csak hogy köztünk lehessen. De aztán meg unalmassá válhatott neki az emberek beszélgetése, mert mindezt csak a padlón fekve horkolással kommentálta. :) Pedig jó két órát beszélgettünk, sokat meséltünk Ázsiáról, hogy ott mennyire mások a szabályok, a higiéniai és biztonsági előírások, illetve azok nemléte.

Végül egy szobát kaptunk, három oldalról üvegablakok vannak az egész falmagasságban, itt parkolnak mögöttem a bringák és van itt mindenféle holmi, igaz, most nem látok semmit, mert világítás az nincs, de nem is kell, elég, hogy van egy kinyitható ágy, amin Zita már alszik.

A kutya szuper izgatott lett az új vendégek érkeztével :) De csak 10 percig, utána ráunt a beszélgetésre, nem úgy, mint a gazdái :)

Én is megyek, reggel jó, ha korán kelünk, mert az első 6km-en 300m szint vár ránk, aztán meg még vagy 70km a farmig, ahol remélhetőleg holnap után egész nap maradhatunk. Erre azért lesz szükség, mert egy „ex-trópusi” ciklon, Lucy közeledik felénk, az északi szigetet már a mai napon elérte, és holnap este ide is megérkezik, rengeteg eső és nagy szelek ígérkeznek, és ez így lesz egész hétfőn, egészen kedd délelőttig. Szóval ezalatt az idő alatt jó lenne valami tető alatt lenni, és Simon azt írta, vasárnaptól otthon van, tud fogadni minket (Warmshowers.org). Ez nagyon jó lenne, mert így lenne menedékünk és társaságunk az ítéletidőre, ami azért is jó, mert időközben megint felgyülemlett egy csomó teendő. Meg akarjuk kérdezni a Specialized-et, hogy nem akarnak-e hozzánk vágni még két pár SPD cipőt, mert a régiek rólam már nagyon rég lekoptak, Zitáét meg havonta újra kell ragasztani és már alig van talpa. Aztán a sztorikért készpénzt ígérő Kiwi bulvárlapoknak sem írtunk még, egy magyar cikk is készülőben, a blogra is be kell szerkeszteni egy-két bejegyzést, Timelapse kamerát is jó lenne együttműködésben szerezni. Szóval van dolog bőven, de örülök, hogy végre jut erőm, időm és kedvem is naplót írni, ez többszörös megnyugvással tölt el. Egyrészt azt jelenti, hogy kicsit leálltunk, kiüresedtünk, nincs már akkora zsongás körülöttünk, és pont ez az amire vágytunk. A következő, hátralévő két hónapot sem fogjuk elkapkodni, nincs értelme, most erre vágyunk, ez esik jól, aztán úgyis jön majd Hawaii, meg USA, és remélhetőleg Latin-Amerika éppolyan kalandos lesz majd, mint Ázsia volt. Hola Amigos, jövünk! :) Igaz, az nem lesz két év, mint Ázsia volt, csak egy, de ez se baj, egyszer haza is kell már érnünk, majd bele-bele stoppolunk, úgysincs már hátra csak valami 16300km, ennél meg azért a San Francisco – Buenos Aires táv jóval több, pláne úgy, ahogy mi szoktunk közlekedni, jobbra-balra cikázva, mindent megnézve… :) Ja, jó hír: ma megkaptuk a vízumhosszabbítást. Na, nem mintha ez kérdéses lett volna, de azért mégis jó érzés, hogy ez is megvan.

„Sajnos” az új matracokat nem próbáljuk ki újra, de tegnap azokon aludtunk, a huzattal tisztára úgy néznek ki, mint valami ágymatrac, és elképesztő kényelmesek. Pontosabban nem emlékszünk rá, milyen kényelmesek, mert azonnal elaludtunk rajtuk és reggel kipihenten ébredtünk. És egyik vállam sem nyomódott és egyik karomból sem feküdtem ki a vért, ami az előző matracon már számtalanszor előfordult… Szóval örülünk az új hálószobának, de ma sem használjuk őket. Remélhetőleg a farmon nem lesz ágy és csak padlót kapunk! :) Meg a fejünk felett gyorsan elvonuló ciklont! Amitől a delfinek sem menekülnek ki a Curio-öbölből. :)

Na jó, mentem aludni.

Hátszél és hullámvasút

Na, itt vagyunk újra, három nappal későbbről. Reggel végre leesett, hogy miért Jamaican Me Hungry a büféskocsi neve. Ezek a Kiwik olyan cifrán beszélik az angolt, hogy a Ya’ Makin’ Me Hungry és a Jamaican Me Hungry szinte ugyanúgy hangzik. (jelentése: éhessé teszel, meghozod az étvágyam) E név állítólag nagyon nyerő, sokan fényképezik a buszt, de volt olyan is, aki megkérdezte, hogy van-e jamaikai étel… :) Mondjuk nekem is fél napba telt, mire leesett, miért ez a név.

Az indulásunk végre ezegyszer még dél előtt megtörtént, igaz nem sokkal. Rögvest egy brutális fölfelével kezdtünk, ahogy azt a GPS Topo Map rétegéről leolvastam (az új-zélandi kormány ingyen rendelkezésünkre bocsájtotta e színvonalas szintvonalas térképet, amit innen könnyedén Garminra is le tudtok tölteni ingyen), hogy 300 métert kell majd felmásznunk. Ebből végül 324 méter lett, de a lehető leggörényebb módon. Már az elején csak tolni tudtuk a bringákat, olyan meredek volt, aztán pedig hullámvasút, de olyan fajta, amit szemből, fentről jövet ugyan nagyon élveztünk volna, de most fölfelé mászva kész rémálom volt, mindegyik emelkedő olyan hosszú és olyan meredek volt, hogy lehetetlenség volt őket lendületből megrakni, szétszakadt volna a combunk vagy a láncunk, ha megpróbáljuk. Maradt a leszállás és a tolás. Néhányszor visszasétáltam Zitához is, hogy segítsem feltolni a bringáját, mert láttam rajta, hogy ez neki sincs ínyére. Na, de nem volt ez akkora hú de nagy mászás, talán 1-1,5 órán át tarthatott, mire végre felértünk a tetejére.

Néhányszor felhők borították be körülöttünk a tájat, pedig csak pár száz méter magasban jártunk

Pár méterrel az út felett vonulták át a felhők :)

Odafentről szép kilátás nyílt a szemközti völgyre és az ott elterülő tóra, és ahogy elkezdtünk lefelé száguldani, rögtön meg is álltunk. Ugyanis szemből egy jól megpakolt túrabringás vánszorgott fölfelé. Azzal köszöntünk neki, hogy már nincs sok hátra és kitartást, majd kicsit dumáltunk is vele. Egy 20 éves cseh sráccal hozott minket össze az út, Working Holiday Visa-val van Új-Zélandon, és ő is nagyon élvezi az országot. Valahogy szóba került, hogy nincs tükre, mondta, hogy hát igen, nincs kitámasztó a bringáján, így csak letörne a kormányról, hiszen mindig annak támasztja a gépet, amikor megáll valahol. Ja igen, ő vette észre a mi tükreinket, így jött a téma, és hogy a végén kapott tőlünk egy szülinapi ajándékot (így vezettük fel, de nem most van a szülinapja), egy tartalék Take-a-Look sisak/szemüveg visszapillantótükröt. Az egyik tartaléktükrünket a kettőből neki adtuk, ugyanis Wanaka előtt egy nappal, a Cameron Flat nevű DOC kemping parkolójában találtam egy pont ugyanolyant, mint amit mi is használunk. Megint csak kicsi a világ. Senkin nem láttunk még ilyen tükröket, erre találok egyet a földön. :) Három tartalékra nem volt szükségünk, így egyet megkapott a cseh barátunk, aki nagyon örült neki, de a szembeszélnek (ami nekünk háttal fújt) és a szintén általunk kapott ciklonhíreknek már kevésbé.

A cseh srác az új sisaktükrével :)

Lent ahogy beértünk a településre, ami a főút mentén volt, bekapcsoltam a telefont, és rendeltünk egy wedges-t a sarki fish and chips-esnél. Ezt most benéztük, az eladó mogorva volt (ritka az ilyen!), és kis adagot kaptunk, ráadásul a majonéz édes volt (?!), de ahelyett legalább végül kaptunk tejfölt. Na, de a lényeg nem ez, hanem amit a térerő segítségével sikerült megtudni. Balclutha előtt dél felé kanyarodva ki tudjuk kerülni a dombokat, és este vár minket Simon a családi farmon. Őt Warmshowers-ről ismerjük. A telefonon azt is elmondta, hogy a szülei egyébként épp itt vannak, azon a településen, ahol mi is (bocsi hogy nem írok helyiségneveket, de most offline vagyok és az akku is kevés), és ha gondoljuk, beugorhatunk hozzájuk egy teára, csak egy szavunkba kerül és felhívja őket. Ezt először visszautasítottuk, mondván minek, ha este úgyis ott lesznek a farmon, ott majd mindenkivel találkozunk. Aztán, miután már letettem, Zitának támadt egy ötlete, hogy miért nem adjuk Simon szüleinek oda a táskáinkat, és tekerjük le a maradék 70km-t csupasz bicikliken? Ha már egyszer amúgy is arra mennek autóval, négy darab 20l-es Ortlieb táska igazán nem fog fájni nekik a kocsiban. Ez a remek terv végül nem jött be, mert bár Simon benne lett volna és a szülei is, ám ők mint pár perccel később kiderült, ekkor már elhagyták a várost és elindultak haza a víkendházuktól.

Indultunk hát mi is a megpakolt bringákkal. :) Jó hátszelünk volt és a terep csak enyhén volt dombos, így örömtelin, gyorsan haladtunk. Azonban hamar megéheztünk, ezért megálltunk a következő településen, és a 4 Square-ben, vagyis „a vidéki szupermarketlánc” egyik boltjában vettünk két kétdolláros, tegnapi péksüteményt, amelyeket előző nap még 5 dollárért vesztegettek, de hiába. :) Így megmaradtak nekünk és az egyiket felfaltuk a termosz forró vizéből készített teával és egyéb nálunk lévő kekszekkel. Egy gyors fogmosással összekötött technikai szünetet is megejtettünk a közeli benzinkút mosdójában, majd indultunk tovább az úton, de ekkor sajnos már szemerkélő esőben. Ajaj, közeleg a ciklon – gondoltuk – és ajjaj, mert közben merül az akkumulátor, már nincs sok hátra, de azért írok, amíg bírok. Amúgy most a sátorból, az új matracon fekve. :) Sajnos tönkrement a kis nótás eredeti aksija, de már rendeltünk bele újat, mert ez már egy fél órát is alig bírja, hiába kapcsolok ki rajta mindent.




Szóval mentünk tovább, egyre borúsabb időben, de legalább még mindig hátszélben. Az egyenes úton egyszer csak egy autó előzőt ki minket, feltűnően nagy ívben, és dudálva, majd később még villogva is, sőt le is húzódott a következő lehetséges helyen, és kipattant belőle egy hölgy, vidáman ugrándozva és integetve felénk. Na, ő ki lesz, honnan és ki ismer minket? :) Veronika Aucklandben él, most egy Londonban élő magyar barátjával utaznak a déli szigeten, és ő egyébként már meghívott minket magához az északi városba, és vissza is írtunk neki. Erre most itt találkozunk az ország átellenes sarkában, csak úgy, teljesen véletlenül az úton. :) Ezen a napon egyébként belénk bújt (vagyis inkább Zitába) a kisangyal, mert Veronika barátjának arcán csúnya duzzanat volt a szemei körül. Hála az égnek, nem verekedés nyomairól volt szó, bár az allergia sem sokkal jobb, a srác ugyanis a reptérnél üldögélve leégett a fején (hát igen itt sajnos vékonyabb az ózon réteg errefelé), és ez nem csak bőrkipirosodással járt, hanem egy allergiás reakció is fellépett nála, először a homloka, majd ma a szeme körül dagadt fel az arca. Zitának se kellett több, kijjebb húzódtunk kicsit az útról, először egy kalciumos pezsgőtabletta került elő, majd a Szent Lukács gyógynövény oldat, amely már velünk is sokszor csodákat művelt, ezért az első üveg elfogytával újabbat rendeltünk az egyik csomagban hazulról.

Váratlan találkozás a világ végén :)

Hogy ezesetben milyen hatást ért el, azt már nem tudjuk. És én most el is zárok, mert már pittyeg a windows. De holnap lesz konnektorom és folytatom, nem menekültök! :)

Na itt vagyok, reggel van, teljes „pihenőnapot” fújtunk, vagyis szigorúan nem biciklizünk ma. De írni lehet. :) Nagyon fura dolog történt a netbook aksijával. Bedugtam, és rögtön 72%-ot mutatott, pedig tegnap este már nyavalygott nekem a Windows, hogy üres. Most meg már 95%, mert ugye töltőre tudtam rakni, kaptunk egy konnektort a garázs oldalában.

Na de visszatérve az útra, hol is tartottam? Ja igen! Levágtunk Balclutha felé. Hát ami azt illeti, kezdetben ez az út sem volt dombmentes, de később, ahogy kiértünk egy tó mellé, véget ért az őrült hullámvasutazása az aszfaltnak és még egy kb. 4 km-es murvás szakaszon is át kellett vágnunk a birkalegelők között.

Ez a virágmező egyszercsak ott volt az út szélén… :)

Velocipéd, mint cégér, nem rossz! :)

A táj sok helyen kísértetiesen hasonlított egy bizonyos Windows háttérre – Csak ez itt mozgott a kerekünk alatt és a szél is fújta. :)

Hullámvasút… Zita ezen tekerés nélkül feljutott lendületből. Én megtekertem, biztos ami biztos! :)

A túloldalt, ahogy kiértünk egy másik aszfaltos útra, onnan már csak 5km volt Balclutha és a New World szupermarket. Annak tövében először ittunk még egy teát és megettük a másik péksütemény felét (egy sercli még mindig itt van nálunk azóta is belőle, de ezt már a kacsák fogják megenni). Teli hassal máris nem akartuk felvásárolni az egész boltot, de azért így is sikerült 60 dollárt elkölteni, igaz azóta se volt gondunk kajára, és még két-három napig biztos nem is lesz. :)

Az aksi közben halkan sípol, mindig ezt csinálja mostanában, ha töltőn van, ja és egyébként nemrég Zita felfedezett az alján egy kereszt irányú repedést is… De már úton van az új, ennek meg kerítünk egy leadóhelyet.

Balclutha után tudtuk, hogy még van egy domb, de azt is, hogy nem olyan vészes. Közben meg még a nap is kisütött, amin mi nagyon csodálkoztunk, ez nem épp az a ciklon a nagy széllel meg az esővel, amire számítottunk. Úgy néz ki, idáig nem jött le az a félelmetes trópusi vihar.

A “kaka” maori nyelven is azt jelenti, amit magyarul… :)

A magyar zászlóinkra ráférne már egy csere, ki is fakultak, meg is szakadtak így, közel 25 ezer km után

Felhők nyugat felé…

Birkák a tájban…

…és birkák közelről. (Mit bámultok?!? :) )

A domb tetején egy szürke autó húzódott le és állt meg előttünk. Ez már csak egy ilyen nap, gondoltuk és vártuk kíváncsian, most kivel van dolgunk. Simon anyukája volt az, Balcluthában volt dolga, most onnan tart haza a farmra. Elmondta, hogy hogyan találunk oda a farmra, majd megkérdezte, hogy elviheti-e a táskáinkat. Mi összenéztünk Zitával, és mondtuk, hogy persze, majd málháztunk is le. Csak a két első táskát és a csomagtartó tetején lévő holmikat (étel) raktuk be a kocsiba, úgy voltunk vele, hogy valami maradjon is nálunk.

Ezt jól gondoltuk, mert pár kilométer múlva nagy éhség tört ránk, és nagyon jó volt, hogy az az óriási tábla csoki, amit nemrég vettünk, még nálunk maradt. Fel is faltunk belőle néhány darabot, majd mentünk tovább. Egy nagy lefelé következett, aminek a végén egy hosszú, egyenes, sík szakasz jött, ez az az útszakasz, amit odafentről, a dombtetőről egy nagyon gonosz emelkedőnek néztünk. Valójában sík volt, ezt már Simon anyukája is elmondta nekünk, de valahogy odafentről mégis egy masszív, hosszú kaptatónak tűnt. Az elágazástól már csak 3,3km-t kellett egy murvás úton befelé hajtanunk egy völgy aljába, és ott is voltunk a 333-as számú háznál, az egyetlennél a völgyben. Elfelejtettem megkérdezni, van egy tippem, hogy a házszámnak köze van a ház főúttól mért távolságához.

Az oroszlánfókák között

Simonéknál tejben-vajban fürödtünk, kaptunk szobát kényelmes ággyal, lezuhanyoztunk, majd együtt a családdal, jókat beszélgetve megvacsoráztunk.

Vacsora Simon családjával

Simon anyukája mutatott két videót nekünk, az egyiken Simon bátyja és a haverjai mutatják be a környék, Catlins csodáit és lehetőségeit (lovaglás, bicikli, túrázás, motorozás, stb…), a másik pedig a Lost Gipsy Gallery-ről szól, amiről már Eszter is mesélt, egy őrült kreatív fickó nagyon érdekes kiállítása az általa készített mozgó vagy mozgatható tárgyakról. De erről, majd ha odaértünk. Most elméletben azért is tartunk pihenőnapot, mert ők ma zárva vannak. :) Így marad idő naplóírásra. :)

Mást is mutattak nekünk a vacsora után, vagyis a videóból esett le nekem, hogy a híres Nugget Point, a kilátóval, azon a viszonylag kitett gerincen, ami a végtelen tengerbe nyúlik, ez mind itt van, egy köpésre innen. Útvonaltervet módosítottunk hát és azt terveztük, hogy másnap először a Cannibal Bay-be tekerünk, a Nugget Pointtól légvonalra 3, de úton körbe 25km-re délre, majd ha ott megcsodáltuk az oroszlánfókákat, átmegyünk a Nugget Pointhoz, ahol hajnalban és délután 4-től pedig pingvineket látni. A tervbe csak annyi hiba csúszott, hogy én éjjel 2-ig dolgoztam a gépen (cikkek, bejegyzések) és reggel nem sikerült túl korán felkelnünk, így a reggelizés és a packlunch elkészítése után csak olyan du. 1 óra körül sikerül elindulnunk.

Csillagtúraként csináltuk végig ezt a napot, tehát nagyon kevés holmi volt nálunk az amúgy szokásoshoz képest. Kihajtottunk a főútra, azon el nyugatnak, majd letértünk egy mellékútra, ami egy kisebb hullámvasutazás után elkanyarodott balra, de mi mentünk egyenesen, immár egy murvás úton, nagy dombokon át, amíg le nem tértünk jobbra, hogy felkapaszkodjunk egy hágóba. Innen már látszott a Kannibál öböl, sőt kelet felé a Nugget Point sziklái is.

Úton a Cannibal Bay felé

Lefelé a hágóból a “Kannibál-öbölbe”

Persze mi nyugat felé zúdultunk le a Kannibál öbölbe, ahol le se kellett szállnunk a bringákról, már az útról megpillantottuk a folyton veszekedő (vagy játszadozó, ezt mind a mai napig nem tudjuk) oroszlánfókákat. Volt köztük lusta és csak fetrengő, magát legyező, vakargató, vagy homokkal befedő fajta és volt köztük mindig aktív, a másikat kergető, harapdáló, kiabáló példány. Utóbbiak voltak többségben, így volt műsor bőven, nagyszerű 2-3 órát töltöttünk itt, sok videót és rengeteg fényképet készítettünk, óvatosan, többed magunkkal lesétáltunk a fövenyre és olykor csak 10-15 méter távolságból csodáltuk ezeket a hatalmas állatokat, akik látszólag tudomást sem vettek rólunk. Persze mi mindvégig óvatosak maradtunk, hiszen olvastuk és most a saját szemünkkel is láttuk, milyen sebességgel képesek futni ezek az állatok, ha akarnak.

A lába sem éri a földet! :)

Ez a futómozgás igen viccesen nézett ki számunkra, mert hát a végtagjaik inkább valók úszásra, mint futásra, de ez még nem akadályozza meg őket az utóbbiban. Igaz ami igaz, nem egy maratonfutó népség az oroszlánfóka, azt meg kell hagyni. Nem bírtuk ki nevetés nélkül azokat a jeleneteket, amikor valamelyikük nagy hévvel elindult egy másik felé, rohant-rohant, aztán egyszer csak gondolt egyet, lefeküdt a földre, és vagy ott maradt, vagy pár másodperccel később meggondolta magát és ismét futásnak eredt.

Sokat kergették egymást, nem tudjuk, miért…

Egy biztos, egyhuzamban 50 méternél többet egyetlen oroszlánfókát sem láttunk futni, persze ez nem azt jelenti, hogy nem lennének rá képesek… Egyébként a nagyobb, sötétebb, szőrösebb egyedek a hímek, a kisebb, vékonyabb, szürkébb példányok pedig a nőstények.

A nöstények a világosabb, kisebb példányok

A nemek között és egy nemen belül is ment a harc, persze legfőképpen a hímek voltak ebben aktívak, valószínű arra ment ki a játék, hogy ki az alfahím és kié lehet a több nőstény.

Az is vicces volt, hogy míg kezdetben csak a homokfövenyen egymással elfoglalt oroszlánfókákat csodáltuk, észre sem vettük, hogy mögöttünk a bokrok között egy másik társuk, csupán néhány méterre tőlünk ott horkol. :) Később egy másik kijáratnál egy egész kis csapatot fedeztünk fel a homokban lustálkodva, pont a tábla mellett, ami figyelmeztet is rá, hogy oroszlánfókák vannak a környéken. Utóbbi csoportot egyébként egy partra behajtó figyelmetlen autós egyébként még simán el is tudja gázolni, tehát abszolút van létjogosultsága a figyelmeztetésnek.

Állandóan üvöltöztek egymással… :)

Mintha vonyítanának

A hátsó “lábuk” mozgása igen mókásan nézett ki, már amikor felemelték a feneküket :)

Folyamatosan szekálták egymást… Vagy csak játszottak.

Mint egy nagy medve! :)

Néha a nap is kisütött kicsit, ilyenkor mintha egy kicsit passzívabbá váltak volna – nem így ezen a képen! :)

Az állatok között nagyon jól éreztük magunkat, jó volt ennyit csodálni őket a természetes környezetükben. Mielőtt továbbindultunk volna, még kicsit bementünk a biciklikkel is a partra, amikor azt csak ritkábban foglalták el az állatok. Így készült néhány fekvőbringás-oroszlánfókás kép is, ami már csak azért is vicces volt, mert elkészítésük közben érdekes jelenetek zajlottak le köztünk és az állatok között.

A bicikli látványára egyből máshogy reagáltak, mint a közelben álldogáló emberekre

Már akik ébren voltak… Ezeken a lustálkodó példányokon egy figyelmetlen partra tartó terepjárós akár simán át is hajthat.

A fekvőbringa látványára már egyből felkapták a fejüket az állatok, ehhez nem voltak hozzászokva, ezért nem is töltöttünk a parton a bringákkal többet néhány percnél. Amikor először bebicikliztem a partra, egyikük utánam eredt, és mivel Zita ekkor épp (persze hogy épp ekkor!) elemet cserélt a kamerában, a saját biciklijét nem tudta eltolni a part bejáratától. Az állat odament a bringához, megszagolgatta annak elején a pedálokat, majd hangosan felordítva hatalmasat harapott az első kerék gumiabroncsába, amit vélhetőleg az ő egyeduralmát veszélyeztető hímpéldánynak talált. Nem, ne izguljatok, nem ez történt, de ez is lejátszódott a fejünkben, ezért amikor az oroszlánfóka a pedált szaglászta, én óvatosan a bicikli hátuljához osontam, és elhúztam tőle azt. Erre ő is hátrahőkölt és vissza is ment a társaihoz.




Később megtudtuk Simontól, hogy általában nincs ennyi állat a parton és nem is ilyen aktívak, így nagy szerencsénk volt. Azt vettük észre, hogy amikor rövid időre kisütött a nap, szívesebben heverésztek, mint hogy kergették egymást, szóval valószínű az enyhén borús időnek köszönhetjük a nagy létszámukat és aktivitásukat. Nagyon tetszett nekünk, ahogy szaladgálás vagy harapdálás után mindig felkapták a fejüket és a furcsa szemükkel hátra-hátra vagy épp körbepillantottak, hogy mi is történik. Néha úgy éreztem, mintha minket lesnének a távolban, hogy ugye tartjuk még a távolságot egymás között. Emberre nem támadtak, amíg ott voltunk, egyedül a fekvőbiciklihez jöttek oda, azt is valószínűleg inkább kíváncsiságból, de ki tudja… Nekünk ennyi elég volt, hogy még óvatosabbak maradjunk velük.

Fáradtan tekertünk át a Kannibál-öbölhöz, de ilyen élmények után úgy éreztük, megérte. Igaz, vissza is kellett másznunk a hágóba, ami már nem volt ilyen finom, főleg Zita szenvedett, mert erre a napra eredetileg valami pihenőnap félét terveztünk és hát ez a sok biciklizés és murvás út, meg hegymenet nem volt éppen pihenőnapnak való.

Kifelé menet a partról. A fák dőlése hátszélre utal, de ez csak az uralkodó szélirányt mutatja. Szél nem volt ezen a napon, de az eső hamarosan rákezdett… :(

Az aszfalthoz visszaérve el is gondolkodott, hogy ő itt most visszafordul és hazamegy, de végül velem tartott, így együtt látogattuk meg a Nugget Point-i pingvineket is. Először még aszfalton, dombok között egy völgy aljában tekertünk ki a tengerhez, ahol megint véget ért az aszfalt és néhány újabb kaptató következett.

Úton Nugget Point felé

Már a parton, a távolban a szirtek

Hol meltartók, hol autófelnik díszitik a kerítést… :)

Itt már nagyon kivoltunk mind a ketten, és amikor felértünk a parkolóba, Zita meg is kérdezett néhány mikrobuszost és lakóautóst, hogy nem tud-e elvinni minket visszafelé. Sajnos mindenki tele volt, ezért csak egy utolsó utáni erőt vettünk magunkon, leláncoltuk a budi mellé a bringákat, és lesétáltunk a pingvinleső helyhez. Megint már messziről ki lehetett szúrni az állatokat, akiket egy erre a célre kiépített fedett leshelyről lehetett a legjobban szemügyre venni, az állatok érdekében sajnos még innen is elég távolról, úgy 100-150 méterről.

Nekünk most csak ennyi jutott a Nugget Pointból, ennél közelebb nem mentünk, mert borús volt az idő és fáradtak voltunk

A világ legritkább pingvinfajának egyik példánya

A leshely, ahonnan a pingvineket csodálhattuk

A pingvinek otthona, az öböl Nugget Point mellett

Ehhez már nem volt elég a fényképezőgépünk zoomja, igazán jól csak a Simontól kapott távcsővel tudtuk meglesni a világ legritkább pingvinjeit, amelyekről azért még fotókat és videókat is készítettünk, igaz ez már közel sem volt olyan izgalmas téma, mint az oroszlánfókák, hiszen hozzájuk képest a pingvinek igen passzívan viselkedtek, alig mozdultak és leginkább csak vakarászták magukat. :)

De az is lehet, hogy a mi morálunk volt már túl mélyen ahhoz, hogy igazán őszintén csodáljuk a természet e teremtményeit. A kilátóhelyhez már fel se mentünk, mert időközben nagyon beborult az idő, szürke volt minden és az eső is elkezdett szemerkélni. Próbálkoztunk még a stoppolással, de sehová nem fértünk volna be a biciklikkel, vagy ha igen, akkor csak a szomszédos Kaka Point-ig mentek, arra a 7-8km-re az elágazásig meg nem tartottuk érdemesnek be és kipakolni a bringákat. Zita nem tudom honnan, de nagy erőt vett magán, látszott, hogy maga alatt van és a pokolba se kívánja ezen a napon tovább a bringázást, de mégis, végül úgy nekiindult, hogy többször meg kellett várnia, mert lemaradtam tőle. Hazafelé szürke, egyre sötétedő időben tekertünk és mire hazaértünk, már vagy egy órája áztunk a szakadó esőben. Ha ezt tudtuk volna előre, hogy ilyen fárasztó lesz ez a dimbes-dombos, részben murvás 56km, akkor nem a bringákkal, hanem a hüvelykujjunkat az égnek állítva indulunk neki ennek a napnak. Hazafelé azon is elgondolkodtam, hogy nem kéne-e a bringákat két összehajtható, kompakt biciklire cserélni az amerikai kontinensekre, hiszen San Franciscotól Buenos Airesig a táv jóval több, mint a hátralévő, most már alig 15 ezer kilométer, ráadásul időt is csak bő egy évet szánunk erre a szakaszra, így biztos, hogy az unalmasabb, vagy kevesebb kihívást és izgalmat ígérő szakaszokat teleportálni fogjuk. Azt pedig könnyebb egy kisebb biciklivel.

Amikor ezt Zitának megpendítettem az egyik alkalommal, amikor bevárt, elmondta, hogy ő nem másik biciklire, hanem pihenőre vágyik, olyan napokra, vagy inkább hetekre, amikor nem csinálunk semmi megerőltetőt, hanem csak olyan dolgokat, amiben örömünket leljük és közben fizikailag és lelkileg is pihenünk. Ez régóta be van ígérve, és igaz, Karácsony és Új Év környékén volt két hetünk, de úgy tűnik, az kevés volt. Ezért azt találtam ki, hogy május 20 előtt, abban az egy hónapban, amire eddig még nincs semmi tervezve, de még itt leszünk Új-Zélandon, Zita lesz a Főnök, és én csak aládolgozok, helyeselek, illetve segítem őt az ötletei megvalósításában. Legyen az House Sitting, WOOFFing, vagy lakóautó relocation, ezt majd megálmodjuk és kitaláljuk addig.

Ja, és azt meséltem már, hogy Dunedinben, egyik este megvettük a repjegyeket Hawaii-ról San Francisco-ba? Június elején fogunk megérkezni az Amerikai kontinensre, de ezt asszem már írtam, úgyhogy nem ismétlem magam.

Fáradtan, kimerülten és vizesen érkeztünk vissza Simonékhoz. Lemostuk a bringákról a mocskot, majd mentük zuhanyozni. Ezen az estén is kaptunk vacsorát, ami most ezután a fárasztó nap után különösen jól esett. Cserébe kis képes élménybeszámolót tartottam nekik az oroszlánfókás képekből és még három másik, általuk kiválasztott országból, ahol eddig jártunk.

Pihenő a dombtetőn

Másnap, vagyis tegnap megint délután 1-kor indultunk el, de ez nem volt baj, ezt így is gondoltuk, mert csak 40km-t terveztünk Papatowai-ig, a Lost Gipsy Gallery-ig. Itt a Gipsy, vagyis a cigány szó mindössze csavargót jelent, tehát a kiállítás nevét legtalálóbban talán „Az elveszett csavargó” kiállításnak fordítanám. Ide egyébként nem jutottunk el a tegnapi napon, mert Simonék farmjától egy dombnyira délre, Owaka városában a turistainformációnál megtudtuk, hogy ők már 5-kor bezárnak, és másnap, azaz ma, szerdán nyitva sincsenek. Ugyanitt felfedeztünk Papatowai-n túl egy Cathedral Cave nevű helyet, ahol le lehet sétálni a sziklás tengerpart aljára és be lehet sétálni apály idején egy parti barlangba, amelynek a kijárata belülről olyan formát ad, mint egy katedrális. Mivel a kiállítás is zárva és a low-tide mostanában délelőtt 9-10 óra körül aljasodik ki, ezért a mai napra pihenőnapot fújtunk, és majd holnap nézzük meg, először a katedrális barlangot, aztán a gipsy gallerit. Utóbbinak az atyja, Blair egyébként fent van Couchsurfingen, de mostanában sok vendégük volt ezért kis pihenőre vágynak ők is, nem tudnak fogadni minket, úgyhogy majd a közeli, 6 dolláros DOC kempingben fogunk megszállni, amíg ott vagyunk.

Simonék farmjának bekötőútja

Furcsa alakú kövek az út mentén

Domboknak egyik nap sem voltunk híján a Catlins-en

Owaka után egy tó mellett hajtottunk el

Owaka után egy tó mellett hajtottunk el

Most egyébként Owaka és Papatowai között vagyunk, idefelé jövet tegnap délután egy mezőn teheneket tereltek, ez nagyon érdekes volt ezért videóra is vettük.

A videó végén látható hölgy férjének az apukája, a biciklivel tehéncsordát terelő gyermekek nagypapája, Alen, a következő domb tetején leszólított minket, amikor ott piknikeztünk az útszéli füvön, hogy nincs-e kedvünk a kertjükben sátrazni. Ide egyébként úgy fordultunk vissza, mert először túlgurultunk a dombtetőn, de aztán láttuk, hogy ahogy átbukunk a hágón, eltűnik a térerő. Ez azért volt probléma számunkra, mert ekkor 17:47-et mutatott az óra és mi helyi idő szerint este hatkor vártunk egy hívást Kiss Katától, az ausztrál rádió magyar adásának stúdiójából. Ezért hát visszamásztunk a hágóba, és amíg a hívásra vártunk, teázni és falatozni kezdtünk. Ekkor jött Alen, aki azt is megengedte, hogy két éjszakát maradjunk a kertjükben. Ezt kicsit izé volt megkérdezni, mert hát épp csak ismertük egymást, de őszintén elmondtuk a helyzetünket, hogy fáradtak vagyunk és egy napot biciklizés nélkül szeretnénk tölteni és ezt ő megértette. Amikor Simonéknál előző este megnéztük a szupertáblázatot, akkor esett csak le számunkra igazán, miért vagyunk ilyen fáradtak. Mióta elindultunk Cromwellből, minden áldott nap bicikliztünk, még a dombos Dunedinben is, igaz volt hogy csak 5km-t a kukákig, de a másik két nap 15-15km-t fel azokon az oltári dombokon. Szóval már 12 napja folyamatosan mozgásban vagyunk, míg ezelőtt 1-2 hétig csak hébe-hóba bringáztunk. Szóval ez így hirtelen kicsit sok volt, ideje volt már megállni egy passzív napra. Most itt vagyunk, nagyszerű éjszakánk volt az új matracokon, hideg sem volt az éjszaka, és le tudtunk fürödni, sőt még egy desszertre is behívtak minket, így szocializálódni is sikerült. Alen felesége egy igazi dáma, nagyon jó társalgó, értsd jó értelemben. És van itt egy angol WOOFFingoló lány, aki egyszer Edinboroughban elment Alastair Humprey egyik motivációs beszédére. :) Ő az a kerékpártúrázó berkekben eléggé híres angol földkerülő bringás, aki azóta is csupa-csupa őrültséget művel és Motivational Speaker is lett egyben az útja után. Jamie-t és Henry-t, illetve mi tagadás, minket is részben ő is motivált, és most egyszer csak itt vagyunk egy dombtetőn, a világ másik végén, és találkoztunk valakivel, aki volt egy – állítólag remek – előadásán ennek az embernek. Még mindig nagyon kicsi ez a világ és nagyon kerek, én pedig nagyon örülök, hogy e beszámolóval, itt Alenék garázsának sarkában megint utolértem a jelent. :) Ez mindig nagyon jó érzés. Megyek, nyújtózom egyet, aztán megírok egy cikket is, sőt talán lesétálunk az innen 1km-re lévő parkolóba, ahol tegnap eredetileg a pikniket terveztük megülni, és telefonhívást fogadni. Onnan egy ösvény megy be az erdőbe, ami egy vízeséshez vezet. Ide sem jutottunk el már tegnap, de talán ma. Pihentebben szebb élmény lesz. :)

Történt 2014. március 15-19. Lejegyezve 16-án és 19-én. Gurultunk: 36+85+56+29 kilométereket. Már csak 42,6km kell, hogy 25 ezer kilométert ünnepeljünk! :)

  1. Edit
    március 27th, 2014 12:44-nél | #1

    Milyen vicces…gondoltam két hónap elteltével ránézek a blogra és akkor itt mosolyog Veronika és Peti, akik épp ma köszöntek ránk itt, Paraparaumun….:)

  1. Még nincsenek visszakövetések