Bejárat > Ausztrália és Óceánia, Új-Zéland > Két hét Gibbston valleyben Vince-el, Peter-el és Michelle-el

Két hét Gibbston valleyben Vince-el, Peter-el és Michelle-el

“Be Someone Who Judges No One”, avagy “Légy valaki, aki nem ítélkezik senkin” – Wayne W. Dyer


Itt ülök egy kemping konyhájában, Zita vacsorát főz, nekem van asztalom, áramom, boldog vagyok. De kezdjük a legelején!

Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdasági világválság, valamikor a két nagy háború között a 20. század elején. Az akkori Olaszországban ez elég kilátástalan helyzeteket eredményezett, sok családnak nem volt mit ennie, rengetegen éheztek. Így volt Vincenzo családja is, és amikor az apukája hallott a lehetőségről, miszerint Ausztráliába lehet immigrálni, egyből utána is ment a dolgoknak, és a család egykettőre egy a hajón találta magát. Vincent apukája, amikor megérkezett az új országba, első nap a táborból, ahol a többiek nekiálltak kártyázni, mondván, hogy úgysem lehet itt munkát találni, elindult az országúton, hogy ő mégis megpróbálja. Néhány kilométer után egy végtelen zöldségeskertre bukkant, bekopogott a kerthez tartozó házba, elmondta, hogy ő otthon Olaszországban pontosan ezt csinálta és most érkezett és munkát keres. A kert gazdái pedig éppen néhány szorgos kéz hiányában voltak, így hősünk máris munkát kapott a legelső ausztráliai napján a nagy gazdasági pangás kellős közepén. Mikor visszaért a tömegszállásra, a többiek csodálkozva kérdezték, hogy hol járt? Elmesélte, mi történt, mire mindenki elhűlten dobta el a kártyát. Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség.

Vincentünk hatalmasat repült

A kis Vincent így már egy viszonylag biztos megélhetéssel rendelkező családban cseperedhetett fel. 6 évesen már dolgozott a kertben, apja kérésére a vízelvezető árkokat rendezgette, egyik elágazásban kis gátat épített kövekből és sárból, a másik irányba pedig megnyitotta a víz útját. Ezt ugyan nem kérték tőle a szülei, de mivel ennyi idősen már tudta, hogy a nyúlüreg nem való a veteményesbe, ezért néhány ilyen üreg felé is odavezette a vizes árkot. Pár perccel később már ázott nyulakat kergetett a kertben, hogy aztán diadalittasan vigye őket a szülei elé. Aznap este a család nyulat vacsorázott, Cacciatore (ejtsd: Kácsátore), vagyis vadász-módra elkészítve, fehérboros, olívaolajos, oregánós szószban kisütve.

Bezzeg pár évvel később, amikor a kis Vincent valamit elcsent a kamrából, hogy ebéd előtt üres gyomrát megtölthesse kicsit… Ezzel nagyon rossz fát tett a tűzre az apjánál, aki büntetésképpen egy nagy késsel egy hatalmasat csapott Vincent ujjaira, persze csak a kés lapjával, mondván, hogy akkor eszünk, amikor a család együtt leül az asztalhoz, és nem veszünk el semmit sehonnan engedély nélkül! Egy másik napon Vince szeretett volna még reggel lustálkodni egy kicsit, apja ébresztésére azt válaszolta, hogy ma nincs kedve kikelni az ágyból. Ekkor a nadrágszíj került elő, és amit kapott, azok után Vince ébresztésével már soha többé nem volt gond.

17 éves korában 3 évnyi zsebpénzével a zsebében elindult Adelaide központjába, hogy kerékpárt vegyen. Egy gyönyörű 3 sebességes, kecses acélvázú országúti kerékpár új tulajdonosaként vágtatott hazafelé a gépjárműveket és a szekereket leelőzve, amikor egy az utat éles szögben metsző vasúti sínpár keresztezte az útját. Vincentünk hatalmasat repült, és vadonatúj paripája ripityára tört. Mivel tél volt, a sok réteg ruha által megúszta csupán horzsolásokkal, de a biciklijén már csak a váz maradt ép, minden más totálkárosra tört. Apja nagyon nevetett Vince-en, amikor meglátta így hazaérkezni. Vince-nek ennyi elég is volt a kerékpározásból, bevágta a padlásra a vadonatúj roncsbiciklijét és többet felé sem nézett csalódottságában.

Tankok masíroztak, golyók repültek

Felnőttként sikeres ingatlankereskedő vált belőle, valamint férj és két fiúgyermek apja. Közben az északi féltekén az Amerikai Egyesült Államok valamilyen okból háborút indított Észak-Vietnam ellen. Állítólag azért, hogy megállítsa a kommunista terjeszkedést és megvédje a szövetséges Dél-Vietnamot, de az igazság meghaladja egy épelméjű ember felfogóképességét. De a háború értelmetlenségébe most ne menjünk bele, mert a mi történetünk csak egy kislányról szól most. Egy amerikai katona és egy dél-vietnami, saigoni nő gyermekéről. Mikor az USA kiszállt az általa kreált háborúból, az amerikai katonáknak haza kellett repülniük, Saigont pedig hamarosan megszállták az észak-vietnami csapatok. A család megpróbálta eltitkolni, hogy a lányuknak egy amerikai párja volt, még férjhez is adták egy helyi férfihez, de amikor ez a férj rájött, hogy tőrbe csalták, és hogy a felesége nem szűz, sőt mi több, egy amerikai katonától várandós, lemészárolta az egész családot. Egyedül a felesége élte túl, mert annak anyukája saját életét feláldozva a golyók és a lánya közé vetette magát. Mikor Michelle megszületett, rögtön árvaházba adta az anyukája. Négy éves koráig, szörnyű körülmények között, sokszor éhezve cseperedett. Sok árvaházi társával együtt életét annak a Vietkongnak köszönheti, aki, amikor megszállta az árvaházat, parancsot adott a vezető nővérnek, hogy két órája van eltűnni az összes gyermekkel együtt, utána mindenkit meg kell ölnie, és meg is teszi azokkal, akik akkor még itt lesznek. A nővérek felkaptak minden gyereket, teherautóra rakták őket, és még a szomszédos árvaházban is tettek egy kört. Óriási volt a káosz, az egyik nővért lelőtték, tankok masíroztak, golyók repültek. A kis Michelle annyira megrémült, hogy mozdulni sem bírt, csak sikított és sírt. Egy katona kapta fel a vállára és mentette ki a biztos halálból.

Eközben Dél-Ausztráliában Vincent családjában a két fiúgyermek sokat veszekedett egymással, és a szüleik úgy látták, jó lenne egy harmadik gyerek, egy kislány is a családban. Az adoptálásra gondoltak, el is indították az ehhez szükséges folyamatokat, egy évig töltögették a papírokat és fogadták az ellenőröket, akik mindent megnéztek a családban és a ház körül, hogy biztosan jó helyre kerüljön az örökbefogadott gyermek. Mindent rendben találtak, és az ügynök még egy ötletet is adott Vince-nek: miért nem fogadnak örökbe egy vietnami gyermeket, a háború miatt most rengeteg ott az árva és borzasztóak a körülmények, tehát ezzel nagyon nagy jót tennének. Vincentnek nagyon tetszett az ötlet, hamarosan ki is választották Michelle-t és már le volt szervezve minden, amikor egy furcsa telex érkezett Vietnamból. Baj van! – Állt benne. Vincent ekkor mindent megengedhetett magának anyagilag, ezért másnap két nagy bőröndnyi tejporral és egyéb alapélelmiszerekkel repülőre ült, és Saigonba repült. Megtalálta az árvaházat, de amit ott látott, az örökre megváltoztatta az életét. Gyerekek feküdtek a földön hosszú végtelen sorokban, néhányan holtak, mások csak csont soványan és betegen vagy sérülten. És ő tehetetlen volt, képtelen volt segíteni rajtuk, a kétbőröndnyi ételt édeskevésnek érezte ide, ráadásul a kapuban álló őr, akinek átadta őket, mint később kiderült, nem adta tovább az élelmet, a bőröndök eltűntek és az árvák semmit nem láttak belőle. E borzalmak közepette azért jó dolog is történt, Vince megtalálta Michelle-t és el tudta intézni a papírokat, egyből aláírtak neki mindent, hogy legalább egy élet így biztosan megmaradjon és megmenekülhessen. Pár nappal később már mint apa és lánya, együtt menekültek el ebből a pokolból.

Nyers tojás a párna alatt

Egy hónappal később a Hawaii-i O’ahu szigetén Waikiki partjának híresen nagy hullámait próbálta Vince meglovagolni újdonsült lányával. A kis Michelle-t a szörfdeszka elejére ültette, majd együtt várták a hullámot. Az jött is, de jóval nagyobb volt a vártnál, Vince-t elszakította a deszkától és a lányától, akinek apró testét katapultként lőtte az égbe a szörfdeszka, hogy aztán egy csobbanással a habzó víz alatt tűnjön el. Vince kétségbe esett, hogy máris elvesztette a kislányát, akit éppen hogy csak örökbe fogadtak és új életet adtak neki. Kérte az Istent, hogy tegyen valamit, mire egy hatalmas testű hawaii férfi tűnt fel mellette a vízben, és kérdezte, hogy hol a gyermek. Vince a víz alá mutatott, mire a hawaii rögtön alá is merült. A kis Michelle ebből ma már csak arra emlékszik, hogy nagyon megijedt, és látta a nap fénysugarait megtörni az egyre távolodó vízfelszínen maga felett, majd egyszer csak a hajánál fogva húzzák fölfelé. A megmentő Vince-nek meghagyta, hogy soha többé ne csináljon ilyet, és Vince így is tett. Szépen, tisztességgel, további ilyen őrültségek nélkül felnevelte a két fia mellett a lányát is, akiben ez a trauma eltörpült az első 4 év szörnyű élményei mellett. Még tizenévesként is rémálmai voltak Michelle-nek, közeledő tankokról, lövésekről, nyomorról. Amikor Disneylandben az egyik mutatvány keretében egy bábú lelőtt egy medvét, a puska dörrenésétől úgy megrémült, hogy órákig sikított és sírt. Amikor a bátyjai és az apja vadászni indultak, már a puska látványától is megrémült. Az árvaházban a gyermektársai ellopták előle az élelmet és mindig éheznie kellett, ezért évekig tartott levetkőznie azt a szokását, hogy a kapott étellel elfusson és elrejtse azt valahol. Ez a valahol általában a párnája alatt volt, így történt meg többször, hogy reggelre tiszta morzsa volt a süteménytől az ágya, sőt egyszer még egy nyers tojást is betett a párna alá, ami persze hamar összetört és összekente az egész ágyát. Persze szülei érthető okokból jóval elnézőbbek voltak ezen dolgok felett, mint pl. Vince felett anno az apukája.

A Maseratitól Kambodzsáig

Vince-nek több pénze volt, mint amennyit értelmesen el bírt volna költeni, egy időben még egy Maserati-val, egy exkluzív olasz luxusautóval is rendelkezett. Aztán történt egy tragédia a családban, Vince felesége, gyermekeinek anyja elhunyt. Vince összetört, maga alatt volt, nagyon rosszul viselte azt, ami történt. Az üzletére se figyelt többé, becsődölt, tönkrement, mindenét elvesztette. A család, ahogy kezdetben Vince szülei is, egy zöldségeskertben találta magát, kétkezi munkát végezve. Vincent maghasonult, összetört, megsemmisült, hogy aztán megtalálja egy igazabb énjét. Felállt, és új életet kezdett, az esze mindig is megvolt ehhez és valahonnan erőt is talált hozzá. Hívhatjuk megtérésnek, Isten saját magában való megtalálásának, de ezek csak szavak. Rá se ismert többé korábbi önmagára, akiről ma már úgy beszél, hogy egy szörnyű ember volt.

Mikor Vince, Peter és testvére Michelle Új-Zélandra érkeztek 18 évvel ezelőtt, szinte semmijük nem volt, egy autót tudtak épp vásárolni, esténként ebben aludtak az út szélén. Az egyik ilyen este Christchurch mellett egy rendőr kopogtatott be hozzájuk az ablakon. A kezdetben durcás rend őre hamar meglágyult Vince illedelmességétől, és mikor meghallotta, hogy Vince-ék szőlőskerteket keresnek munkára, még egy Gibbston Valley-ben lévő híres szőlősgazda elérhetőségét is megadta nekik. Ez az ember lett Vince-ék első főnöke, és mivel egy olasz család elképzelhetetlen volt szőlő és borospince nélkül, Vince-nek egy szőlős fenntartása és a bor készítése olyan alap dolog volt az életében, mint másnak az evés, vagy a fürdés. Ezt a tudását, eszét és ügyes megfigyelőképességét kihasználva az évek alatt egyre több szőlős került az ő és családja menedzselése alá. A Vince, Peter and Michelle Winery Services pár évvel ezelőtt, a fénykorában közel 10 borászatot vezetett, volt olyan időszak, hogy 44 alkalmazottat irányítottak, rengeteg nagyszerű bor került ki a kezük közül. Vince ekkor már a 70-es éveiben járt, és érezte, hogy ez már túl sok. Egyik évről a másikra átadták másoknak a borászatok üzemeltetését, és nagy útra indultak. Ekkor már szinte elválaszthatatlan volt egymástól a Trio, és az első állomásuk Kambodzsa volt. A Vörös Khmer-ek szintén érthetetlen népirtása után nem maradt értelmiség az országban, sok ember iskola és cél, élelem és megélhetés nélkül tengődött a semmiben. Az ilyen emberek egy szerencsés csoportjának embereink megtanították egy veteményeskert művelését és fenntartását, hogy legalább élelmet megtanuljanak termelni maguknak. Ezek után Vince-ék az őshazát, Olaszországot keresték fel. Nagy európai körútra indultak, amihez még vízumra sem volt szükségük, hiszen ekkor már régen mind a hárman olasz – ausztrál – új-zélandi hármas állampolgárok voltak. Becsavarogták fél Európát, Magyarországon is jártak, le voltak nyűgözve Budapest és Győr szépségétől, a régi épületektől, az emberek kedvességétől. Egy Budapest melletti kisvárosban, a szállodának a halljában egy egész súlyos köteg pénzt ott felejtettek, de pár perccel később a szállodás kisasszony kopogott az szobájuk ajtaján: Ezt ott tetszettek felejteni! – és a hatalmas köteg pénzt hiánytalanul átnyújtotta nekik. Ennek az utazásnak a célja Moldova volt, mert Vince-t ekkor már rég nem egy újabb Maserati-ra gyűjtött, és bár nem beszéltek nekünk erről, de nem tudom elképzelni róluk, hogy csupán azért mentek oda, hogy lássák, hogyan élnek ott a szegény emberek egy ilyen szegény országban. Ősz volt ekkor, Peterben nagyon megmaradtak Erdély gyönyörű színei, amelyekre azok a sárga fák is emlékeztették, amelyek körülvettek minket Lake Hayes környékén, azalatt a két hét alatt, amíg együtt dolgoztunk velük.

Cromwell – Gibbston Valley

A percenként változó időjárás, a sok eső, az erős szél és a két égszakadásig között néha csak 10 percig tartó napsütés miatt egészen délután 3-ig ódáztuk az indulást a Central Cherries Hosteltől. Már vagy hatszor elbúcsúztunk Shona-tól és a háromlábú macskájától, mire végre tényleg elindultunk.

A macskával

Elállt az eső, indulhatunk!

Úton Gibbston Valley felé

Mivel ekkor még csak úgy volt, hogy két napra tud számunkra munkát biztosítani Vince, akiről ekkor még csak annyit tudtunk, hogy egy 82 éves, de még mindig nagyon aktív „Contractor”, aki szerződéses keretek között üzemeltet mások által birtokolt szőlőket, ezért úgy voltunk vele, hogy bekérdezünk útközben máshová is munkaügyben. Hétvége lévén a Jackson Orchad-nál nem voltak ott az illetékesek, így csak tekertünk tovább. Innentől kezdve végre már nem esett többet. Bevettük magunkat a sziklás völgybe, ahol egyszer már jártunk, igaz, akkor minden más színben pompázott és mi is a másik irányból jöttünk. A Roaring Meg nevű pataknál megálltunk teát inni és süteményt falni. Innentől kezdett igazán meredek lenni egy-két szakaszon az út, ezért jobbnak láttam Vince-nek egy sms-t írni, hogy a beígért 6 óra helyett inkább 7-8 körül érkezünk majd. Ő visszaírt, hogy semmi gond, részükről bármikor érkezhetünk, de ha mi szeretnénk, akkor értünk jön, hogy felvegyen minket. Ezt a lehetőséget egyelőre még nem vettük igénybe, úgy voltunk vele, hogy tekerünk még, amíg világos van, aztán meglátjuk. Túltettük magunkat a legkeményebb fölfelén, és hullámossá vált a táj. A nap már rég eltűnt a sziklák között, és sötétedni kezdett. Megálltunk pisilni, és mielőtt még továbbindultunk volna, megkérdeztem Zitát, hogy mi legyen? Hiszen szinte már teljesen sötét volt és a kanyargós út szélén alig volt padka, ahol teljes biztonsággal hajthattunk volna. A távból már nem volt hátra 15km… Mielőtt még dűlőre juthattunk volna egy nagy szürke autó, utánfutót maga után húzva megállt mellettünk, és egy mosolygós öregúr húzta le a vezető oldali ablakot, kérdését felénk szegezve: Mi vagyunk-e Zita és Árpi?

A koszt és a kvártély, tele szeretettel

Mi voltunk azok, ő pedig Vince volt, és lévén nem vagyunk olyan elvetemülten eszement bringások, mint amitől ő félt, örömmel feldobtuk az utánfutóra a bringákat és ültünk be mellé az autóba ezen utolsó kilométerekre. Egy főút melletti házhoz kanyarodott le velünk, ahol a kertben egy 1983-as évjáratú lakókocsit mutatott nekünk. Itt lakhatunk, amíg nála dolgozunk! – mondta. Ahogy előzőleg már telefonon megbeszéltük, teljesen ingyen. Ez mondanom sem kell, nekünk nagyon tetszett és nagyon örültünk ennek a kivételes (?) lehetőségnek, nagy örömmel megköszöntük, és be is pakoltuk a 4-4 táskánkat Zitával.

Ez az 1983-as lakókocsi volt két hétig a lakhelyünk

Az asztal elsüllyeszthető volt, és az oldalsó háttámlákat fölé rakva kaptuk az ágyunkat

Nem volt tágas, de nekünk tökéletesen megfelelt

A biciklik egy fedett kocsi beállóban kaphattak helyet, mi pedig a lepakolás után a házban lezuhanyozhattunk, majd hármuk mellett a kerek étkezőasztalnál mi is helyt kaptunk, az asztalon ugyanis öt főre volt terítve. Michelle illatos, forró ételeket hordott az asztal közepén forgó üveglapra, majd mikor mind az öten leültünk, Michelle elkérte az apja ellenzős sapkáját, a fejére húzta, majd a családfő rövid köszönőimába kezdett, olyan hangsúllyal, mintha egy nagyon tisztelt és kedvelt jó barátjához szólni, akinek nagy hálával tartozik: „Dear God in heaven. Thank you very much for the food you have given us today for dinner! Amen.” – Ámen, mondtuk mindannyian utána, majd egy fantasztikusan jóízű vacsorába kezdtünk bele, amit még jobb ízű, jobbnál jobb hangulatú, olykor komoly, máskor vidám beszélgetések követtek.

Minden nap közösen ültünk le enni

Igazi olasz spagetti, a paradicsomos szósz 8 órán át fött együtt a marha- és sertéshússal

És ez így ment minden nap, minden este, sőt minden reggel a reggelinél is, és azon kevés napokon, amikor nem dolgoztunk, az ebédnél is.

Így ebédeltünk a szőlős melletti “shed”-ben

Ha dolgoztunk, akkor vagy az egyik „shed”-ben, vagyis vagy ha jó idő volt, akkor odakint a szőlő mellett a füvön történt ugyanez pepitában, felvágottakkal és szendvicsekkel.

A munkát komolyan veszik

Legelső munkanapunk egy szombat volt, pont e sorok írásánál két héttel korábban. Délelőtt egy dombtetőn lévő 21 soros szőlőskertről szedtük le a hálókat. Ezek a hálók 5×4 sort fedtek le, és egy külön kisebb háló még egy sort egymagában. Először a hálók széleit kellett kiakasztani egy vastag, kihúzott acélvezeték alól, majd a végeiről kellett a köveket legörgetni, hogy aztán a szélső sorok tetejére fel tudjuk dobálni az széleit. Mire ezzel megvoltunk a lányokkal hármasban, Peter és Vince összeszerelték a traktort, vagyis a tetejére szereltek egy magas kosarat, amin keresztül be tudtuk húzni kézzel a hálókat a négy-négy sor tetejéről. Vince vezette a traktort, Michelle akasztotta ki a beakadt hálóvégeket, Zita pakolta/taposta a lehúzott hálót egy a traktor mögötti platóra rakott hatalmas zsákba, Peter meg én pedig teljes erőnkből húztuk a hálót.

Az öreg a lányokkal – Michelle, Vince és Zita a traktoron

Ez még csak a kisebb hálóleszedő egy olyan traktoron, ami befért a két méteres sorközbe

Az utolsó, 21. soron külön volt egy kisebb háló, ezt kézzel szedtük le

A szőlős, háló nélkül

Kemény volt, nehéz meló, és amíg meg nem találtam a megfelelő testpozíciót hozzá, azt hittem, hogy én ezt nem is fogom bírni, mert egyszerűen fizikailag gyenge vagyok hozzá, nincsenek megfelelő karizmaim. Persze azért meg nem rémültem, hanem próbálkoztam tovább, és ahogy mentünk blokkról blokkra, végül csak belejöttem, és ezt is túléltem. Utólag elmondtam Vince-nek az egyik vacsoránál, hogy kezdetben azt hittem, nem fogom bírni, mire nevetett, és elmondta, hogy azért nagyon nehéz manapság új-zélandon jó helyi munkaerőt találni, mert az itteniek, ha úgy érzik, hogy valamit nem bírnak, vagy nagyon nehéz, akkor abbahagyják és pihennek egy nagyot vagy sokkal lassabban csinálják, rengeteg pihenővel. Míg ő az olaszoktól úgy tanulta, hogy „amibe nem döglünk bele, attól megerősödünk!”, és ezzel megnyugtatott, hogy lám, még itt vagyok, ne izguljak, menni fog ez.

Laza vasárnapi program: 2400kg szőlő belapátolása ennek a piros doboznak a tetejébe! :)

Később még egyszer éreztem azt, hogy megszakadok, amikor az egyik tároló rekeszből egy gépbe kellett átlapátolnom 2,4 tonna szőlőt egy vasvillával. Hat ilyen „bin”-ben volt rekeszenként 400kg szőlő, és amikor az elsőt elkezdtem lapátolni, azt hittem, perceken belül megszakadok. De aztán a következő rekeszt már közelebb tolta Vince a traktorral a géphez (ami szétválasztotta a szemeket a szártól), és valahogy én is ráéreztem a technikára.

2,4 tonna timelapse, avagy hogyan lesz a szőlőből must

A nap végéig 2400kg szőlőt dobáltam bele a gépbe a vasvillával, és a kis melléképületben három hatalmas tárolóban állt a must, amelyből Vince szerint majd 1500 liter Pinot Noir vörösbor fog készülni, de mire az üvegekbe kerül, az még legalább egy év. E borból majd mi is kapunk, Vince megígérte, hogy jövőre hazaküld nekünk néhány üveggel. Tehát ha hazaértünk, nem csak az esküvőnkre kapott 5 literes pezsgő vár majd odahaza, hanem néhány üveg olyan bor is, melynek a szüretelésében és az elkészítésében mi is részt vettünk Zitával. Ezt egyébként szívességből tettük, vagyis inkább viszonzásképpen, mert a „Contract” munkák után, hétvégén végeztük a szüretet, Vince-ék saját kontójára, egy Alexandra melletti hatalmas szőlősföldről, ahonnan Vince ha jól emlékszem, potom 3500 dollárért vásárolta meg a 2400kg szőlőt. Ez itt olcsónak számít azért a makulátlan minőségű, pont tökéletesre érett Pinot Noir szőlőért, amit egy napsütéses szombaton leszüreteltünk.

Ez egy 50 millió forintos szüretelőgép… Csak a nagyobb szőlősökben éri meg alkalmazni, és csak akkor, ha makulátlan minőségű, egyenletesen érett a szőlő. Hiszen az éretlen, vagy rohadt szemeket nem tudja kiválogatni. :)

Szüret Alexandra mellett Otago egyik legnagyobb szőlősében

Az én feladatom volt az üres vödrök disztribúciója, hogy mindig mindenhol mindenkinek legyen mibe szednie

Miután hazahajtottunk a sok szőlővel, másnap jött a lapátolás a szétválasztó gépbe, majd a három hatalmas műanyaghordóban az érlelés megkezdése. A szőlő mellé egy gondosan kimért adag ként öntött Vince a hordókba, ami megakadályozza a must majd a bor gyors ecetté válását, hogy évekig, vagy akár évtizedekig is elálljon. Itt Vince majdnem egy hibát vétett, ugyanis nem emlékezett, hogy a harmadik hordóba tett-e már ként, vagy sem. Biztos, ami biztos alapon végül nem öntötte bele az anyagot, mert közben rájöttünk, hogy az egész napos tevékenységünket a pajta sarkába rakott timelapse kamera dokumentálta.

“Beletettem már a ként, vagy csak akartam?!?”

Este kielemeztük az amúgy szerintünk fergetegesre sikerült felvételt, ami közben rettentő jól mulattunk. Úgy pattogtunk a hordók között, mint valami mérgezett egér, én pedig eszeveszett tempóban lapátoltam a szőlőt az ajtóban, szinte egész álló nap. :) És amikor lelassítottuk a felvételt és többször visszanéztük, megtudtuk, hogy Vince beleöntötte a ként a harmadik hordóba, csak valamilyen oknál fogva elfelejtette megkeverni azt. A felvétel alapján erről ha először nem is, de később 100%-ig megbizonyosodtunk, és ez azért jó, mert a nap végén, épp mielőtt eszünkbe jutott volna a timelapse, Vince kis híján beleöntött még egy adag ként a mustba, ami hiba lett volna, hisz ez az anyag nagyobb mennyiségben méreg, és ahogy az ecesedést, úgy a megfelelő erjedést is megakadályozta volna, ha túl sok kerül belőle a mustba. Ha viszont egyáltalán nem került volna bele, akkor nagyon hamar tönkrement volna a bor, ami megint nagy hiba lett volna. Ez a kis timelapse kamera tehát lenyugtatta a bizonytalanságot Vince-ben és kis túlzással megmentett 500 liter bort attól, hogy mind kárba vesszen. És szintén nem utolsósorban rettentő jó szórakozást nyújtott mindnyájunknak. Nagyon jó érzés volt látni, hogy az amúgy sok minden újdonságtól zárkózott öregember mennyire élvezi sokadszorra is visszanézni ezt a kis videót, ami alá később még egy jó kis pattogós, harmonikás olasz zenét is beraktunk:

Ez abszolút passzolt hozzá, és mikor így a zenével együtt újra végignéztük, már mindannyian szakadtunk a nevetéstől, főleg, hogy a kén-rejtvényt is megfejtve igencsak megkönnyebbültünk, leginkább Vince.

Ehhez a zenéhez Vince egyébként egy őrült táncot is mutatott youtube-on, ahol a srácok és a csajok össze-vissza tekerik és dobálják egymást, miközben csak úgy pattog a lábuk.

Ez az amerikában élő olaszok verziója e táncra, amelynek tradícionális formája ennél sokkal szelídebb, hisz abban még csak meg sem érinthetik egymást a fiúk és a lányok.

A királyi nyúlüreg

Most ugorjunk kicsit vissza ahhoz a bizonyos első munkanapunkhoz. Miután leszedtük a hálókat mind a 21 sorról, átmentünk az Amisfield étterme melletti szőlősorokra, ugyanis ezeket, ellentétben az Amisfield igazi, nagy szőlőivel Cromwell mellett, nem Andree tartja fen, hanem Vince. Innen a kapcsolat, innen ismerik egymást, és így kerülhettünk mi is Vince szolgálatába. Ez a szőlős egy domboldalba van nem messze talán egész Új-Zéland legpuccosabb, legmenőbb, legdrágább környékétől, a Lake Hayes nevű tótól.

Mikor volt csapadék, másnap mindig gyönyörű havasak voltak a távolban a hegyek

Élmény volt ilyen környezetben dolgozni

Az egyik nagyon tiszta napon még egy hőlégballon is megjelent az égen felettünk

Ha jó idő volt (ami nem mindig volt így) fantasztikus volt odakint lenni, ilyenkor duplán éreztük, hogy rettentő szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk (jól érezzük magunkat, és közben pénzt keresünk)

A szőlők között még azt a lyukat is megtaláltuk a földben, amelyben az angol királyi családba házasodott Kate a magas sarkújában elzanyált. Szép nagy királyi nyúlüregről van szó, mi tagadás, magam is majdnem orra estem benne. :) A feladat itt is a hálók beszedésének előkészítése volt.

Kétnapi munkából kétheti lesz, belőlünk meg családtagok

Valamikor délután öt környékén aztán befejeztük a melót, és Vince megkérdezte, hogy baj-e, ha előbb bevásárolni megyünk a Queenstown melletti Remarkebale Shopping Centerben lévő New World szupermarketbe, és csak aztán haza? Baj nem volt ez számunkra, csak épp pénz nem volt nálunk, hiszen reggel dolgozni indultunk, nem vásárolni. De Vince azt mondta, ezen ne izguljunk, ad nekünk egy százdollárost vagy kettőt, és majd visszaadjuk neki, ha hazaértünk. Egy kosarat félig meg is pakoltunk alapélelmiszerekkel, de amikor a pénztárhoz értünk, Vince csak nem akart pénzt kölcsönadni nekünk. Helyette kifizette az egészet a bankkártyájával és azt mondta, hogy ne törődjünk ezzel, ezt ő állta nekünk, mindenre meghívott minket. Mi csak pislogtunk Zitával, de mivel nemigen tudtunk mit tenni, és ekkor már annyira ismertük az öreget, hogy tudtuk róla, nem érdemes vele ellenkezni, beletörődtünk a dologba és nagyon szépen megköszöntük neki. 70 dollárnyi ételt vett nekünk, aminek ekkor nagyon örültünk, pedig még nem is sejtettük, hogy igazából ezt se kellett volna „megvenni”, mert Vince házában minden közös volt. Amíg náluk voltunk, nem volt gondunk ételre, egyszer-kétszer mi főztünk nekik, Zita készített finom brokkolikrémlevest öt nagy fej zöldségből és sok hagymából, amit kétszerre is alig bírtunk megenni öten, én pedig sütöttem egy nagy adag vajdasági sós süteményt. Na és mivel elromlott a mosogatógép, és hiába hagyták nyitva minden nap a bejárati ajtót, a szerelő csak nem érkezett meg egyetlen nap sem, ezért minden nap mosogatni is beálltunk esténként, pontosabban Zita és Michelle mosogatott, mi pedig a fiúkkal törölgettünk és pakoltunk. Azért nem érkezett szerelő egyébként, mert mint később megtudtuk, a ház ahol Vince-ék csak bérlők és e házhoz tartozó háztartási eszközök tulajdonosa úgy döntött, hogy nem bajlódik tovább javíttatásokkal, hanem rendel a házba egy új mosogatógépet.

Egyszóval egykettőre családtaggá fogadtak minket Vince-ék. Még ugyanott a New World parkolójában Sonia a Seasonal Solution-től felhívott minket, hogy van munka, szintén Gibbston Valleyben, keddtől kb. 4 napig. Vince ekkor már mondogatta nekünk, hogy a két napnál több munkája is lesz számunkra, ezért legjobbnak láttuk azon nyomban tisztázni vele a helyzetet. Elmondtuk, mit mondott Sonia, mire felajánlotta, hogy beszél vele, és megkérdi, ki ajánlotta azt a másik melót. Mikor kiderült, hogy kiről van szó, megtudtuk, hogy az alak eléggé megbízhatatlan, és hogy többet között még Vince-nek is tartozik több ezer dollárral. Vince szerint bár minket valószínű kifizetett volna, mégsem látta jó ötletnek, hogy átmenjünk hozzá keddtől dolgozni. Ez volt szombat este, pontosan két hete. Ekkor Vince elmondta, hogy a döntés természetesen a miénk, de ő szívesen lát minket a lakókocsiban továbbra is ingyen és úgy gondolja, hogy munkát is fog elegendőt találni számunkra. Meg voltunk győzve, ilyen emberek között lenni, ilyen biztonságból a bizonytalanságba menni, beláttuk, hogy nem érdemes, nem is gondolkodtunk a másik álláson tovább, és most már kijelenthetem, hogy nagyon jól döntöttünk, ahogy akkor megsejtettük.

Azt azért remélem kiolvassátok a lelkes soraim között, hogy az igen korlátozott, csak Otago-ban, csak Viticulture és Horticulture munkákra alkalmas, fél éves, de munkaajánlattal bárki számára megszerezhető SSE-vízummal alig egy hónappal annak megszerzése után már kézről kézre adtak minket a szőlősgazdák és előfordult a helyzet, hogy választhattunk két munkalehetőség közül. Ezt most nem önfényezésnek írtam le, hanem mint ténymegállapítást, hogy bár sokkal kevesebb itt Otagoban a munkaerőhiány, mint 2-3 évvel ezelőtt, mikor megnyitották ezt a vízumfajtát, de még mindig van elég munka, és aki komolyan gondolja, kitartó és jól dolgozik, az talál. És ez a lehetőség nem csak a 100 leggyorsabb, legfülesebb pályázónak adott, mint a Working Holiday Visa, hanem tényleg bárkinek, aki van elég bátor.

Na, de visszatérve a saját élményeinkre. Maradtunk Vince-éknél, és ezt nagyon jól tettük, mert bizony kőkeményen megdolgoztattak minket. Több nap is nettó 9 és fél órát nyomtunk, na nem azért, mert Vince ekkora hajcsár (egyébként az! :D), hiszen bármikor mondhattuk volna, hogy most elég, mára elfáradtunk, de mi inkább mindig ráhúztunk egy-két órát, és Vince ezt szerette, így a végén már nem is úgy jött oda hozzánk délutánonként, hogy „Most már abbahagyhatjátok, ha akarjátok!”, hanem úgy, hogy „Még ezt befejezhetitek, ha szeretnétek, amíg teljesen be nem sötétedik!”. Az egyetlen akadály az eső volt, amikor igazán szutyok idő volt, akkor még ez az amúgy munkaőrült, a dolgát nagyon szorgalmasan végző trio is azt mondta, hogy ilyenkor hülyeség kimenni dolgozni. Egyébként ebben igazuk volt. Rögtön a második és harmadik napunkon, vasárnap és hétfőn semmit nem dolgoztunk, mert végig rossz idő volt odakint. Ekkor egyébként kicsit megrendültünk Zitával, hogy mi lesz itt velünk így munka nélkül, de végül aztán olyan napok következtek, hogy csak úgy dőltünk be az ágyba esténként.

Ezzel a nagy traktorral már gép húzta a hálót, nekünk csak szaladni kellett mellette, de azt gyorsan

Az ott a szőlőtulajdonos háza. Errefelé van mit aprítania az embereknek a levesbe, Lake Hayes-en egy kisebb ingatlan is már 2-3 millió dollárba kerül, ez itt a legpuccosabb környék talán egész Új-Zélandon

Mert ilyen a kilátás a domboldalból Queenstown felé…

Szüret egy kisebb szőlőföldön – Még aznap elvitte egy teherautó a négy bin-nyi szőlőt egy wanakai borüzembe

Egyik nap, mikor hálókat szedtünk fel, a traktorra szereltem a timelapse-kamerát:

Vince a traktoron, épp az általunk kirángatott szőlőszárakat darálja le

Jobb oldalt már ki vannak rántva a lemetszett szárak, bal oldalt még nincsenek. Ezt a szőlőst felszámoltuk, a szőlőket eladja Vince, a helyén csak gyep marad majd

Ilyen gyorsan dolgoztunk: :)

Az idő repült, és mi néha így még napi 45 ezer forintot is megkerestünk ketten, pláne hogy Vince még abban is segített, hogy hogyan igényeljük vissza az automatikusan befizetett adónk egy részét. Így kb. 80-80 dollár visszajár majd az adózásunkból, ami a teljes kéthavi keresetünkhöz képest ugyan nem olyan nagyon nagy összeg, na de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Az a 160 dollár igazából nagyon is sok pénz, ha ügyesen bánunk vele, egy hét is kijöhet belőle a világ körüli nászutunkhoz. :)

Búcsú és tragédia

A két hét leteltével és a május 10-e közeledtével elkezdtem furcsákat érezni, ahogy közeledett a búcsú pillanata és ahogy egyre jobban megismertük barátainkat, sajogni kezdett kicsit a szívem, hogy itt hagyjuk őket, és esélyes, hogy soha többé nem látjuk őket ebben az életben. Legalábbis Vince-et szinte egész biztosan nem, mert bár hívtuk őket Magyarországra sok szeretettel, de Vince-t már az előző európai útjuk is igen megviselte, hiába szuper aktív, hiába vezet traktort és vezényel le nagy szüreteket, borkészítést, hiába van okostelefonja és hiába használ PC-t egyes fiatalokat is megszégyenítő (de azért még mindig kicsit öreguras) ügyességgel, ő mégiscsak 82 éves. E furcsa szomorkás érzésekhez az is nagyban hozzátesz, hogy a napokban odahaza történt egy tragédia a családomban. Emlékszem, hogy Vince-ék nappalijában ültem a kanapén, amikor a netbookomon a gmail-em megnyitva egy szörnyű témájú és kezdetű levelet mutatott. Pár percre még a vér is megfagyott az ereimben, ugyanis a mobilinternetünk olyan lassú volt Vince-éknél, hogy percekbe telt, mire meg tudtam nyitni a teljes levelet, és ezalatt a percek alatt nem tudtam, mi történt odahaza, csak azt, hogy valami nagy baj van, de hogy kivel és mi, azt nem. Ez elég rossz érzés volt, minden szörnyűség átfutott az agyamon, mire végre meg tudtam nyitni a teljes levelet. A nagymamámat, a tavaly januárban elhunyt Lali papa özvegyét a vértesboglári házunkban megcsípte egy darázs, és az allergiás reakciókba belehalt, édesapám karjaiban, amíg a mentőre vártak. Ez a hír eléggé lesújtott, váratlanul ért, és szörnyű volt belegondolni, mit élhetett át édesapám, az anyukáját próbálva életben tartani, mentőre várva. Hosszú ideje nem volt problémája Éva mamának a darázscsípésekkel, kikezelték az allergiából, legalábbis úgy tudtuk. Régebben egyszer már történt hasonló és akkor Lali papa mentette meg Éva mama életét. Édesapámnak most mindez nagyon nehéz lehet, és bizony most nekünk is jó lett volna otthon lenni a szüleinknél, de ez egyben kb. az utunk végét is jelentette volna, és az események itt Új-Zélandon közben pörögtek körülöttünk és nem volt idő megállni.

Szinte megbeszélés nélkül tettük és tesszük tovább a dolgainkat azóta is, nem merült fel bennünk komolyabban az azonnali hazautazás, azzal Éva mamát már nem tudnánk visszahozni és ha beszélhetne velünk most, ezt ő sem akarná.

A halálhírt nem osztottam meg a vendéglátóinkkal, nem akartam ezzel letörni a hangulatot, főleg, hogy Vince szinte évre pontosan egyidős lenne Lali papával, és hát szó mi szó, valóban emlékeztetett a nagypapámra. Egyikük sem könnyű ember, de mindenképpen mindketten nagyon szerethetőek. Vince-ről sem írtam le itt most mindent, mert nem akarom, hogy bárki is ítélkezzen felette és ahogy él, vagyis élnek ők hárman. Legyen elég csak annyi, hogy olykor nagyon toleránsnak kellett lennünk az öregúrral, hogy megmaradjon a jó viszony köztünk. De ez azt hiszem, bőven megérte, mert végül nagyon jó barátságban váltunk szét.

Vége a kondizásnak a szőlőben, irány észak!

Vince az indulásunk előtti este felajánlotta, hogy egy darabon elvisznek minket Christchurch felé. Reggel még kevertünk egy utolsót a muston, vagyis ahogy az öreg mondta mindig, we must have a little workout in the gym, vagyis kellett egy kicsit gyúrnunk a konditeremben. :)

Working out in the Gym :)

Vince, Peter és Michelle – Nagyon a szívünkhöz nőttek

Az udvar

Indulás előtt jól jött a traktor beröffenteni az autót

Ezután összepakoltuk a táskáinkat, beraktuk a terepjárója hátuljába, kitakarítottuk a lakókocsinkat, és felpakoltunk a bicikliket az utánfutóra. A kocsi előző nap volt szervizelve, és mint hamar kiderült, rossz olajat tettek bele a cserénél, ezért csak nehezen és sokadjára volt képes elindulni, úgy kellett a traktor nagyobb teljesítményű aksijáról beröffenteni. Még jó, hogy a szerviz útba esett, Cromwell határában a szupermarketnél alig pár métert kellett csak lekanyarodnunk hozzá a főútról. Nem volt az egészből semmi balhé, Vince teljesen higgadtan kezelte a helyzetet, már a telefonálások alatt kiderült, mi a probléma, és az egész olajcserét talán 20 perc alatt elvégezte a szervizes fickó, aki szintén nagyon kedves volt, elnézést kért, és még egy új aksit is rakott az autóba a régi, 4 éves helyére. Az Isuzuknak állítólag ez az állandó lemerült akkumulátor típushibája. Amíg az autó alatt álltunk, Zita egy szerencsétlenül járt madár testét is keszedte az autó aljából. Aztán visszaraktuk mögé az utánfutót és ismét úton voltunk, és híd után balra kanyarodva most hosszú ideje újra olyan úton jártunk, ahol azelőtt soha. A táj gyönyörű volt, sütött a nap és most szemből láttuk azokat a hegyeket, amelyeknek az aljában nemrég 4 hetet dolgoztunk az Amisfield hatalmas szőlőföldjein.

A tó Cromwell mellett – valahol ott a túloldalán van a nagy Amisfield szőlősföld, ott dolgoztunk Vince-ék előtt 4 hetet

Havas tetejű hegyek között mindig nagy élmény volt dolgozni, még akkor is, ha ez sokszor azt jelentette, hogy hideg van odakint

Úton Twizel felé

Átkeltünk egy kisebb hágón, majd egy duzzasztott tó mellett, ahol lazacokat tenyésztenek, ami azért vicces, mert ezek a halak kiszöknek a számukra létrehozott helyről és a helyi patakban is nagy számban megtalálhatóak, ahová csak egy általános horgászengedély kell, és már pecázhatunk is a halra, melynek kilója amúgy 40 dollárba is belekerül, és akkor még jó üzletet is csináltunk. Peter be is rakta a horgászbotokat a bringák mellé az utánfutóra, de végül erre már nem maradt idejük. Twizelben még beültünk egy pubba együtt ebédelni, ami közben én már teljesen elérzékenyültem, hogy most tényleg itt hagyjuk ezt a szuper kedves öregembert, és a családját, és talán soha többé nem látjuk őket.

Előző este Vince odahívott a konyhaasztalhoz, hogy üljek le, mert most pénzt fog adni nekünk. Öt darab százdollárost számolt le, és meghagyta, hogy ez nem bónusz (magyarul prémium), mert az illegális lenne, hanem ez az ő ajándéka nekünk, a mi nászutunkhoz. Mi ettől teljesen meghatódtunk, de ezzel még nem volt vége. Leszámolt még 500 dollárt, és elmondta, hogy mivel megbízik bennünk, ezért kéri, hogy ha majd újra szegény országokba járunk, ezt osszuk szét, adjuk oda a nevében a szegényeknek. Ennél hálásabb feladatot el se lehet képzelni, és természetesen megígértük Vince-nek, hogy így fogunk tenni, és még azt is hozzá tettük, hogy pontosan vezetni fogjuk, hogy kinek, mikor, miért, mennyit és mire adtunk, és ezt fotókban és írásban is dokumentálni fogjuk, nem csak azért, hogy érezze, tényleg megbízhat bennünk, hanem mert mi így tartjuk helyesnek. Vince még azt is meghagyta, hogy elsősorban az éhezőknek adjunk ételre, és talán az a legjobb, ha rögtön étel formájában adjuk nekik. Ezzel én vitatkoztam volna kicsit, de mivel ismertem már az öreget (vele nem lehet), inkább nem tettem. Hiszen ha vesszük pl. a Sukur esetét Bangladesben, ha őt sikerült volna beiratni az iskolába, lehet, hogy pár évvel később el tudta volna tartani az egész családját. Bár szerintem iskola ide vagy oda, az a kissrác van olyan okos, és talpraesett, hogy
erre amúgy is képes lesz.

Az ebéd után még kivittek minket Vince-ék Twizel mellé a főúthoz, ahol lepakoltuk, összeszereltük a bringákat, majd következett a nagy búcsú.

A búcsúfotó (Tudom, a napra kellett volna állnunk, csak erre valahogy akkor nem tudtam figyelni…)

Nem tudom, mi van velem, de nagyon a szívemhez nőttek ezek az emberek, és tényleg nehéz volt elválni tőlük, és egy pár percig elesettnek és elhagyottnak éreztem magamat, mikor integetve elhajtottak vissza Gibbston Valley felé. Ez valószínű Vince igen alapos gondoskodásának volt köszönhető: amíg náluk voltunk, semmin nem kellett aggódnunk, megvolt, hogy hol lakunk, mindig volt étel az asztalon, és annyi dolgunk volt, hogy nem is maradt figyelmünk és erőnk másra azok után, hogy mindent nagy gonddal és alapossággal elvégeztünk, amit kiadtak nekünk feladatnak. Ebből a szeretetből, a kiszámítható kényelemből és jólétből újra kiszakadni, majdnem ugyanolyan volt, mint kezdetben, ennek az utazásnak a legelején. Mindig elmondjuk Zitával azoknak, akik valami hasonló nagy utat terveznek és álmodnak már régóta, de nem mertek még elindulni, hogy ez a bizonyos első lépés a legnehezebb.

És valóban, miután elmúlt bennem ez az érzés, már minden könnyebb lett. Álltunk Zitával az út szélén a napsütésben, és vártunk a szerencsénkre.

Újra magunk, csak ketten, új kalandok, új élmények elé nézve

Közben sokat ölelkeztünk, és még egy-két új csacsacsa tánclépésre is megtanított. Ha láttak minket a közelben szintén stoppoló kollégáink, valószínű teljesen bolondnak néztek minket. Kb. délután háromtól fél hétig álltunk így az út szélén, de csak egy ember állt meg nekünk. Az ő autójába sajnos nem fértünk be biciklistül, de azt a tanácsot adta, hogy mosolyogjunk szélesen, mert estefelé jön egy teherautó, ami Christchurch felé tart. Ezt sajnos már nem vártuk meg, miután teljesen besötétedett, már értelmetlennek találtuk tovább állni az út szélén. A közeli kemping felé vettük az irányt, ahol a recepció már zárva volt, de ki volt írva, hogy ne aggódjunk ezen, csak állítsuk fel valahol a sátrat, és reggel majd fizetünk. Ebben a kempingben tábort vertünk, és ennek a helynek fűtött, konnektoros konyhájában kezdtem el írni ezt a naplórészletet, ami azóta már a 9. oldalnál tart. Azóta eltelt már néhány nap és tovább történtek velünk a dolgok, de ezt majd csak a következő fejezetben fogom részletezni. Most legyen elég annyi, hogy már egy imbolygó hajóról zárom le ezeket a sorokat. Ebből már az ügyesek azt is ki tudják találni, hogy pontosan hol vagyunk most.

Történt 2014. április 25. és május 10. között, lejegyezve május 10-án és 13-án.

  1. s
    május 15th, 2014 10:20-nél | #1

    Élménydús napok voltak!
    Csodás a leírás, az élettörténet, a vidék, a fotók, a videók……..

  2. Arpi
    május 15th, 2014 12:52-nél | #2

    @s
    Köszönjük! :) …és most már a zenelejátszás is működik, megjavítottam! :)

  3. Lolka
    május 15th, 2014 14:24-nél | #3

    Gyonyoru bejegyzes lett, megkonnyeztem!

  4. Z atya
    május 15th, 2014 19:18-nél | #4

    “Dear God in heavean. Thank you very much…” Ez a bejegyzés úgy, ahogy van, nagyszerű. Nemcsak az öregre csodálkoztatok rá Ti, hanem ő is Rátok. És az áldás a Föld másik oldalán is él…

  5. Lecsó
    május 21st, 2014 10:30-nél | #5

    Ez nagyon jó volt! Emberek figyelem van ilyen a világon ezekért érdemes élni aki nem hiszi járjon utána!!!

  6. Szalai János
    május 23rd, 2014 23:50-nél | #6

    Elég későn jutottam az elolvasáshoz azt hittem majd holnap folytatom abbahagyhatatlan nagyon jó írás az ÉlETR-ről szó.köszönöm várom a folytataást

  7. június 7th, 2014 20:18-nél | #7

    Csatlakozom, szerintem is gyönyörű írás, már a bevezetés sem volt semmi. Csak egy hiányérzetem van: mi történt a másik fiúgyermekkel?

  1. Még nincsenek visszakövetések