Bejárat > Ázsia, Laosz > A Plain of Jars és a Bomb Village

A Plain of Jars és a Bomb Village



A kőköcsög mezőn

Phonsavanhban a pihenőnapunk annyira nagyon nem volt nevezhető pihenőnapnak, mert a térképen 7km-re mért Plain of Jars-t végül oda-vissza 21km alatt jártunk meg. Persze csomagok nélkül, csupasz bringákkal. :) Ez a hely egész Laosz szerte híres, és különösen kedvelt a helyiek körében. Nem egy laoszi otthon falán láttunk fényképeket a családtagokról, ahogy a nagy kövek előtt állnak.

Amikor megérkeztünk, és a fejenként 10 ezer kipp-es belépőt kifizetve besétáltunk a területre, rögtön azt is megláttuk, hogyan készülnek ezek a fényképek. Nagy tükörreflexes fényképezőgépekkel várják jól felkészülten a fotósok a turistákat, akik lévén, most közeleg a Hmong újév, sokan családostul érkeznek, és a nagy fényképezkedésre tradicionális Hmong öltözéket húznak. Kérdésünkre pedig megengedték, hogy mi is készítsünk róluk egy-egy fényképet! :) Ahogy egy 180 fokos fordulatot vettünk ezen a dombon, ahol egyébként a legnagyobb kőedény található, megpillantottunk lent egy nagyobb területet, egy „mezőt” (plain) tele rengeteg edénnyel (jars). Csak a két fickó volt furcsa a kis asztallal… Mit keresnek ott, még egy belépőt ki kell fizetnünk, vagy mi? Lesétálva láttuk csak közelebbről, miről van szó: Itt helyben nyomtatnak, közvetlen a memóriakártyáról, számítógép közbeiktatása nélkül, a nyomtatókat akkumulátorokra kötve! :o

A mező érdekes volt, és lévén több több kőedényben is vizet fedeztünk fel, gyorsan meg is fejtettük a nagy rejtélyt: vizet tárolhattak ezekben a kövekben, azért vájták ki őket! Merthogy az útikönyv nagy misztikusan azt írja, hogy mind a mai napig nem jöttek rá, hogy kik, mikor és miért faragták ezeket a kőedényeket. Szerintem ez butaság, biztos van rá módszer, hogy a korukat meghatározzák, és az, hogy kik és miért… Nos, komolyra fordítva a szót, az már tényleg nagyobb talány lenne, de tényleg el tudjuk képzelni, hogy a vízgyűjtés céljából. Vagy egyszerű vallási vagy egyéb célból való nagyzási, versengési vágyból.

A mező közepén található nagy fa alatt érdekes dolgot fedeztünk fel. Épp egy videoklippet forgattak, mi sem voltunk hát rest, elindítottunk egy felvételt:

Tudom, gonoszság volt, de utána még kicsit ki is figuráztuk őket. Persze ők erről nem tudtak, és amikor utólag megkérdeztük őket (mert amúgy normálisan, illedelmesen beszélgettünk velük), hogy nem zavarja-e őket a szemét a háttérben, azt mondták, az nem gond.

Egyébként ez tényleg érdekes dolog, és ez már többször, több dolog kapcsán is előfordult velem: tudom, hogy nincs igazam, amikor úgy érzem, hogy valami a helyi kultúrában ultra-gáz. De ez a tudat még nem formálja át a véleményemet és az ízlésemet, attól még továbbra is borzasztóan furcsának találom a dolgokat. De pl. ha a helyi nyelvről van szó, észrevettem, hogy mire elhagyunk egy országot, már nem olyan idegen és nem olyan furcsa nekem, mint kezdetben, amikor megérkeztünk az adott országba és meghalljuk az első helyi nyelven mondott szavakat. Mert közben kicsit megismertük és mi is megtanultunk pár szót vagy mondatot a helyi nyelvből… :)

A „kőköcsög mezőn” – ahogy Zita spontán nevezte a videó alatt – egyébként nagyobb bombatölcséreket is láttunk a földben, feltéve, ha így nevezik azt a krátert, amit a felrobbant bombák hagynak maguk után és nem írok hülyeségeket. Az egyik domb aljában pedig egy kis barlang is figyelt, ahogy közelebb mentünk, láttuk hogy egy kisebb imahely is fel van állítva, füstölők égtek. Ezt a helyet is, mint annyi mást, rejtőzködésre használták az amerikai háború alatt a helyiek.



The Sercet War in Laos – A titkos háború Laoszban

Miután visszaértünk a szállásra, megnéztük azokat a filmeket, amelyeket hallban vetítenek minden este. Több rövid, érdekes dokumentumfilmet néztünk végig, ezek elmesélték, hogy van egy repülőtér valahol Vang Vieng mellett a hegyek között, amit először az amerikaiak kezdeményezésére építettek meg, hogy repülőn segélyszállítmányokat juttathassanak a laosziak számára. Legalábbis ezt mondta az akkori Air America vállalat, amelyről utólag kiderült, hogy teljes egészében a CIA irányítása alatt állt. Természetesen a repteret egyre csak bővítették, és ahogy beindult a vietnami háború, úgy már nem csak segélyszállítások érkeztek, hanem nehézbombázók is.

Átlag 8 percenként szállt fel erről a repülőtérről egy gép, amely bombákat szórt a vidékre, és nem csak Vietnamra, hanem Laoszra is. Ennek három fő oka volt. A Ho Chi Minh Trail, vagyis a kommunista észak-vietnamiak híres utánpótlás útvonala a déli harcmezőkhöz nem csak Vietnam területén haladt, hanem nagyon sok helyen laoszi területen át is – így aztán az amerikai bombázók Laoszból felszállva Laosz földjét bombázták. A második ok az volt, hogy a laoszi „ellenállás” vagyis a kommunisták vezetői Vieng Xai mellett fészkelték be magukat szó szerint a mészkősziklákba. A harmadik ok, és egyben a legkegyetlenebb és legmegrázóbb az volt a laoszi föld bombázására, hogy a célt a rossz időjárási viszonyok miatt meg nem talált bombázók „biztonsági okokból” nem szállhattak le a bombákkal a szárnyuk alatt, ezért az ledobták a rizsföldekre, vagy a dzsungelre.

Mindeközben a laoszi vidéken még a mainál is „fejlettlenebb” módon éltek, a világtól távol, a modern világ eszméiről (demokrácia, szabadság, kommunizmus) semmit nem tudva, a földjeiket próbálták művelni, miközben azt se tudták, kik vagy mik bombázzák őket és miért.

A történetnek itt akár vége is lehetne és elkönyvelhetnénk, hogy igen, de mit pattognak, mit pattogok én még ezen, ám a bombák egy része még mind a mai napig nem robbant fel. Ezeket hívják UXO-knak, vagyis Unexploded Ordenance-nak. A különböző szervezetek, mint pl. MAG (Mine Advisory Group) oktatják a helyieket és főként a helyi gyerekeket, hogy ne nyúljanak az ilyen bombákhoz, hanem hívják a szakértőket, akik majd felrobbantják vagy hatástalanítják őket. Bár gondolom legtöbbször az előbbi történik és nem kockáztatnak. A filmben még egy dalt is hallottunk az iskolásoktól, ez volt a Bombie Song, ami arra tanította őket, hogy még a közelébe se menjenek a bombáknak vagy bárminek, amiről nem tudják, hogy micsoda és az lehet.

A bombák közül a legveszedelmesebb a Bombie volt. Nem emlékszem a pontos számokra, de azt hiszem 150 teniszlabda méretű kis bomba, vagyis „Bombie” volt a még a levegőben a két héját levedlő, így szétnyíló és a Bombie-kat szétszóró szerkezetben. Ezek a teniszlabdák a földre érve 30, akár egyenként is halálos szilánkká robbantak szét, halált hozva maguk körül több 10 méteres körzetben. Az ilyen bombákból az amerikaiak csak Laosz területén többet dobtak le, mint Németország és Japán együtt összesen a 2. világháború alatt.

Minderről pedig vajmi keveset hallhattunk a mainstream médiában, erről nagyon kevesen beszéltek és az egészet csak a háború után ismerte be Amerika. Miközben ezek a bombák, mivel egy számottevő hányaduk nem robbant fel, mind a mai napig halált hoznak a laosziakra. Napi 500 bombát hatástalanítanak a szervezetek, de még ezzel együtt is, átlag naponta egy laoszi meghal a fel nem robbant bombák miatt. Ők a legtöbb esetben gyerekek, akik labdának nézik a Bombie-kat és addig játszanak vele, amíg fel nem robbannak. Vagy a földjüket művelő, a házukat építő felnőttek. Ha ilyen ütemben halad csak a fel nem robbant bombák hatástalanítása, még 150 évig lesznek a földben fel nem robbant bombák.

Ezt most én csak visszamondtam, de ha csak a fele igaz, már az szörnyű… Persze miért nem lenne igaz az egész? Én szavakban leírni nem tudom, mennyire undorító dolognak tartom a háborút, hisz még azt is hozzá kell vennünk ahhoz, hogy ez az amerikaiaknak egy óriási nagy üzlet is volt. Laosz akkori lakosságára fejenként két tonna bomba jutott, ezt valahol legyártották és irdatlan pénzeket kaptak. Tudom, szinte már összeesküvés elméletnek számít azt mondani, hogy a háborúban üzlet van, de attól a tény még tény marad, a háború rohadt nagy üzlet, a lehető legundorítóbb üzlet a világon.

Ezért is lett vége a vietnami háborúnak, ha jól sejtem, mert az amerikai népnek már elege volt belőle. Aztán el is lett felejtve, persze Amerika talált magának mindig új ellenséget, azóta is…

Ez túl mély és túl bonyolult dolog, én pedig még mindig túl naív vagyok, de ha én amerikai lennék, még adót sem tudom, hogy fizetnék-e egy olyan kormánynak, amelyhez ekkora hadiipar társul. Nyomatnák inkább a pénzt az UXO-k felszedésébe…

Még egy kegyetlen dolgot elmesélt a film. Az amerikaiak a helyi laosziak közül is toboroztak katonákat, akár gyerekeket is, mindegy volt, adták a kezébe mindenkinek a fegyvert és hülyítették be őket, hogy meg kell védeni az országukat. Amikor egy falu vezetése szóvá tette az amerikaiaknak, hogy nem kéne több embert a háborúba küldeniük, mert nem lesz elég munkaerejük a rizstermesztésre, az amerikaiak felgyújtották a rizsföldeket. Erre válaszul a helyiek mákot kezdtek termeszteni, amiből ópiumot készítettek, és azt eladták a katonáknak dollárért, amiért cserébe élelmet vásároltak a városokban. Az amerikaiak a végén már helikopterrel jártak az ópiumért, és a hadsereg 70% ópiumfüggő lett a háború alatt. Kvázi mindenkinek szar lett a végén ez a háború, és a kommunista terjeszkedést sem állították meg az amerikaiak, szóval azon kívül, hogy tanult belőle valamit az emberiség – amit remélek – sok értelme nem volt az egésznek.

Na, de ne higgyétek, hogy még ebből sem lehet kijönni pozitívan, mert a laosziaknak sikerült! Először is, annak ellenére, hogy ez mind megtörtént és történik az országukban, az egyik legvidámabb népség, akikkel eddig találkoztunk a 20 országban, ahol jártunk. Másrészt még a bombákban is megtalálják a jót. Például azt a sok ezer tonna fémet újrahasznosítják, szerszámokat, evőeszközöket, edényeket készítenek belőle, vagy kerítésnek, növénytartóknak használják őket. Phonsavanh-tól keletre van egy „Bomb Village” becenevű falu, ahol rengeteg ilyesmit látni. Mivel ez csak pár kilométer kitérőre van a főúttól, amin mi is tovább tervezünk haladni, bevettük az útitervünkbe.



12.000 km – A lufiszállító motorosok és a hmong nagymama unokával

Másnap reggel rajtoltunk tovább, nem volt több időnk hogy egyhelyben legyünk, hiszen ahogy már írtuk, nem maradt sok hátra a vízumunkból és a Karácsony is közelgett. Az útiterv könnyű napot ígért erre a napra, mindössze 54km-t egy laza emelkedővel az elején, majd egy nagy lejtővel a végén, hogy aztán Muang Khan-ban zárjuk a napot, ahonnan majd megkezdődnek az őrült többnapos hegymászások. A Bomb Village ezen belül a mai kis hágó előtti utolsó falut jelentette.

Gondoltam, hogy összekötve a laoszi titkos háborút rögtön rátérhetek majd a Bomb Village-re, de amíg oda eltekertünk, hát az sem volt épp eseménytelen. Először is megfigyeltük, ahogy a vendégházunknál a feleség úgy takarít, hogy közben a gyermeke a hátára van kötözve, de nem ám valami spéci cuccal, hanem egyszerű, nagyobb ruhaanyaggal. Az apróság folyamatosan figyel kifelé a világra az anyja háta mögül, miközben végig mellette van, testközelben, biztonságban érezheti magát, mialatt az anyja kvázi mindent el tud végezni, csak közben néha át kell dobnia a gyereket az egyik oldalról a másikra. Szerintem ez óriási és bennem egy kicsit megkérdőjelezi a babakocsi létjogosultságát, lévén nem láttunk még egyetlen babakocsit sem Laoszban, viszont 3 év alatti igazán keservesen bömbölő gyermekeket sem, és tudom, ennyiből még korai levonni személyes következtetéseket, de félek, van igazság ebben a nagyszerű cikkben, amikor azt írja, hogy a két dolog között van némi összefüggés! :)

Aztán ahogy elindultunk, szembe jött valami nagyon furcsa, és Zita ezt már jó előre kiszúrta, és rámszólt, hogy készítsem a fényképezőgépet. A csávókat a lufival háromszor fényképeztem le, ebből a harmadik teljesen véletlenül egy zseniálisan tökéletes kép lett, teljesen élesek a képen, tökéletesen meg van komponálva (de ismétlem: teljesen véletlen volt, mi 20-al tekertünk, ők szembe legalább 30-al, és oldalról így elkaptam őket), a színek élesek, pedig az idő borús volt. Ezen a képen, amit ide feltöltöttem, semmit nem módosítottam csak lekicsinyítettem, de se vágás, se színkorrekció nincs rajta. Ezek a fickók a lufival annyira megcsinálták a délelöttünk, hogy ahányszor csak a képre néztünk, nem bírtuk megállni hangos röhögés nélkül! :) …és ezt sokszor megtettük, mert nem akartuk elhinni, hogy ez a kép így sikerült! :) Még az is látszik, hogy a pilóta vigyorog és rózsaszín a papucsa! :) Hogy félig lelőjjük a poént, megmutatom az első képet is, valójában ez nem csak egy szimpla motorbicikli volt, hanem valami háromkerekű helyi tákolmány. Az viszont megint egy jó kérdés, hogy nem lett volna-e gyorsabb és gazdaságosabb nekik egy kisebb légellenállás héliumpalack és egy apró dobozba összecsomagolt kupacnyi „üres”, összehajtott lufi…? Persze lehet, hogy a héliumpalack nem volt mozdítható, nem volt az övék, vagy csak így egyszerűen nagyobb buli volt a lufik szállítása, ezt már nem tudjuk meg soha, hiszen csak elszáguldottunk egymás mellett egy szempillantás alatt. Mégis, ez a két figura a lufikkal nagy örömöt okozott nekünk és még 50 nappal a történtek után is arra késztetett, hogy egy bekezdést írjak róluk, mialatt még most is szélesen mosolygok. :)

Te jó ég, most esik le, amikor ezt a bejegyzést kezdem, hogy nem csak, hogy kb. 50 nappal, hanem kétezer kilométerrel is le vagyok maradva az útinaplóval. Ez nagyon durva… De sebaj, én szeretem a kihívásokat, majd ezzel is megbírkozunk valahogy! :) Szóval a lényeg: itt ünnepeltük a 12 ezredik kilométerünket. Azért írtam ünneplést, és nem azt, hogy itt ért minket, mert valójában ekkor már napok óta átléptük a 12000km-t, csak akkor nem volt alkalmas idő és hely, na meg kedélyállapot az ünneplésre. Most volt, és Zita ehhez már a táblácskát is elkészítette, ezért amikor egy aranyos gyereksereget pillantottunk meg az út szélén, lefékeztünk és barátságosan közeledni próbáltunk hozzájuk. A Szábájdi csak válaszként jött ki belőlük, persze azért húzni nem kellett, de a fotón éreztük, hogy nem ez lesz az igazi, először is nem néztek a kamerába, másodszor pedig kicsit meg voltak szeppenve, nem voltak az az igazi, a rötyögést abbahagyni nem tudó laoszi gyerekek. Pedig ritka az ilyen gyerek Laoszban, és ekkor már egy helyi felnőtt is velünk volt, aki a fényképet készítette, de hiába, mi érdekesebbek voltunk mellettük, mint egy ismerős arc a kamerával, így csak ránk figyeltek. A Zitától kapott narancstól aztán kicsit feloldódtak, de még mindig csak egymás között kuncogtak rajtunk és nem hangosan ki a világba, ahogy a laoszi gyerekek többsége szokta, így nem próbálkoztunk náluk tovább, csak elköszöntünk tőlük.

Pár kilométerrel később megtaláltuk az ünnepi fénykép elkészítéséhez a tuti helyet és a legjobb embereket. Noha nem ezért álltunk meg a kis bolt előtt, hanem csak vásárolni némi élelmet, de amikor közelebb mentünk, láttuk, hogy több asszony hátán is gyermek figyel, no meg aztán itt ült a világ legvidámabb nagymamája is. Ha létezik olyan, hogy szép öregember, akkor ő beletartozik ebbe a kategóriába, az biztos! Már a puszta jelenléte is szépséget és nyugodtságot sugárzott, de mindehhez még egy nagy adag fittséget és vidámságot is hozzátett, ahogy vidáman ugráltatta a lábán az apró unokáját, akin egyébként először nem volt semmilyen nadrág. A kis fütyis csupasz fenékkel volt a nagymama ölében, ami azért is vicces volt, mert közben zokni, sapka, sál és kapucni is volt a gyereken… :) Persze aztán felöltöztették, valószínű azért lehetett félmeztelen, mert errefelé nem csak a babakocsinak, hanem a pelenkának sincs túl nagy divatja, így aztán a kaki-pisi session-öket így oldják meg. (ugye mondanom sem kell, mennyivel fenntarthatóbb, de majd megtudom én mit beszélek, ha saját gyerekem lesz, eldobható pelenka nélkül már nincs élet, nem igaz?)

Szóval ez a kép még Karácsony előtt megjárta a FB-oldalunkat is, és ott tanultunk egyik kedves olvasónktól egy új kifejezést az ilyen tündéri gyermekekre: a kis szutyokdugó! :) Hát tényleg az.



A Bomb Village

Végre, ide is megérkeztünk! :) Igaz, hogy előtte egy kicsit eltévedtünk és túlmentünk rajta, de végül megtaláltuk, és egy nagyobb kerti összejövetelnél egy angolul jól beszélő hmong férfi is ránk talált, aki elmesélte nekünk, hogy éppen a hmong újévet ünneplik, ezért jött itt össze az egész nagy család, Laosz minden szegletéből ideutazva. Egy nagy fél henger alakú Bombie bombahéjban raktak tüzet, ezekre pakolták a nagy lábosokat, amelyekben számunkra nagyon furcsa állagú húsos ételek főttek. Biztos vagyok benne, hogy szívesen láttak volna minket vendégül, de nekünk nem volt ínyünkre az, amit főztek, és valószínű még órákba telt volna, mire elkészül, ezért ezt a szálat nem erőltettük és hála az égnek ők sem nagyon.

Ellenben emberünknek volt rá 10 perce és kérésünkre örömmel körbevezetett minket a falun, így láthattunk növénytartókat ugyanilyen félhenger bombákból, amelyekben újhagymát növesztettek, így magasan és távol tartva azt az állatoktól. Aztán láttunk rengeteg takarmánytartó házikót, amelyek alatt ezek a félhenger bombatestek szolgáltak tartóoszlopként, ugyanígy galambházak alatt is, sőt volt egy épület, ugyanígy cölöpökön, ahol odabent kukoricát őröltek egy erre a célra épített kis kézi őrlővel. Ezt mi sem tudtuk kihagyni:

Tudom, tudom, szuper naiv, idealista utópista vagyok, de most ez nem fenntarthatóbb, mint egy ipari malom, egy valag teherautó, meg egy konditerem hogy el ne hájasodjunk? Tudom, másak a méretek, ebbe bele lehet kötni, de a tény az tény marad: Laoszban még nem láttunk elhízott helyit, az elhízás és a vele járó egyéb betegségek a szuper fejlett, megkérdőjelezhetetlenül az egyetlen helyes utat járó és mutató modern nyugati civilizációnk mellékhatása. Szóval nekem nagyon tetszett ez a kis kézi őrlő, és hogy ezt itt így nyomják, egy olyan házikóban, ami amerikai bombák testéből készült oszlopokon áll. Adja az ég, hogy eljussunk majd abba az országba is, és ezt megmutathassam a leendő amerikai barátainknak is. Nem piszkálódásból, nem rosszallásból, hanem jó akarásból és kíváncsiságból. Mi a frászt fognak szólni hozzá? :)



Újra az iskolapadban

A hágó a falutól tényleg csak egy köpésnyire volt és hamarosan elindulhattunk lefelé. Gyönyörű tájakon suhantunk, és egy hosszabb lefelé után egy szélesebb plató oldalában találtuk magunkat. Ez egy nagyon hangulatos hely volt, mert jobbra hegyoldal volt felettünk, míg balra rizsföldek, melyek egyszer csak véget értek a semmiben, mert ott folytatódott a völgy, de ezt a szakadékot már nem láttuk, csak hogy végetér a rizsföld, aztán jön a nagy semmi a völgy túloldaláig. Nem tudom megmagyarázni, de mindketten éreztük hogy ez valami fenséges hely.

Persze ez nem tartott tovább egy kilométernél, ami alatt azért kétszer megálltunk egy-egy percre csodálni és fényképezni, magunkba szívni ezt a látványt. Aztán elindultunk újra lefelé a meredeken, csak úgy száguldottunk, amíg lent a völgy alján újra ki nem laposodott az út alattunk.

Itt egy számítógép házat a lába között hordozó robogós lassított le először mögöttünk, aztán mellettünk. Azt kérdezte, emlékszünk-e rá? Némi hezitálás után rávágtuk, hogy persze, ő lesz az emberünk a hmong faluból, ahol Phokun és Phonsavanh között éjszakáztunk! Kérte, hogy kövessük, mert szeretne minket vendégül látni, szeretné, ha nála aludnánk, az ő házában („you sleep, came to my house!” – Így mondta). Mi másodjára sikeresen megértettük vele, hogy ne ilyen hevesen, először ennünk kell és alaposan be kell vásárolnunk a következő napokra, mert a hegyek között se étterem se bolt nem lesz, legalábbis erre kell készülnünk, ha nem akarunk meglepődni. Ezért megbeszéltük vele, hogy találkozzunk 30 perc múlva a Muang Khan-i elágazásnál, azt nem lehet eltéveszteni, és ott biztos kapunk majd mindent, amit kell. Ez így is lett, ebben nem tévedtünk nagyot, találtunk éttermet, ettünk két kiadós tésztalevest és a szomszédos boltban alaposan bevásároltunk kenyérből, hagymából, tojásból és csokiskekszből.

Ekkora már a barátunk is megérkezett, és felajánlotta, hogy 6km-re az iskolájában el tud szállásolni minket. Ennek nagyon megörültünk, különösen akkor, amikor azt is elmondta, hogy ott lesz áram, és hogy az a 6km pontosan arra van, amerre holnap folytatnunk kell. Azt tanácsolta, hogy bár még egy órát világos van, de ezalatt már nem érdemes nekivágni az emelkedőnek, nem jutnánk fel rajta az első kis faluig sem sötétedés előtt.

Ebben igaza volt, hatalmasnak tűntek az előttünk tornyosuló hegyek, főleg, hogy tudtuk, ez még csak az első gerinc, amit látunk belőlük, emögött még rengeteg mászás vár majd ránk, amit most még elképzelni sem tudunk.

Odabent az iskolateremben nagyszerű időt töltöttünk Tom-mal, akiről kiderült, hogy nem is tudjuk, honnan ismerjük, de biztos, hogy nem ugyanaz a barátunk, aki két nappal és kb. 170km-el ezelőtt segített nekünk. Talán csak valaki az út mentéről, akinek integettünk a bringákról, de mivel ilyen emberből egy szép hosszú laoszi napon akár száz is lehet, megbocsájtottunk magunknak, hogy mi nem emlékszünk rá, csak ő ránk. Fekvőbringás párosból ugyanis nem sok száguldozik Laosz útjain – minket kicsit könnyebb nekik megjegyezni, mint nekünk őket. :)

Ez a két nap 2012. december 8-9. volt, és 21 illetve 65km-t tettünk meg e napokon.

  1. Reku Papa
    február 4th, 2013 09:18-nél | #1

    Érdekes, változatos poszt!

  2. Pistabá
  3. Krisztian2-né
    február 12th, 2013 14:35-nél | #3

    Sziasztok!
    A babahordozással kapcsolatos kis részleten elmélkedtem egy keveset. Másfél éves a gyermekünk, születése óta meglehetősen sokat volt/van hordozva. Legalább 4 féle hordozási eszközt, módszert kipróbáltunk, és mindig találtam egy másikat, ami valamiért kényelmesebb, jobb, praktikusabb… Tényleg szereti a gyermek, kicsi korában sokszor csak anyára kötözve nyugodott meg,de hosszabb távon cipelni már elég nehéz. Úgyhogy bizton állíthatom, a babakocsit sem véletlenül találták ki! A létjogosultságát leginkább az befolyásolja, hogy milyen környezetben élünk, és milyen életmódot folytatunk. Ha hazajöttök azért nagy valószínűséggel nem a laoszi vidéki életforma fogja meghatározni az életviteleteket, még akkor sem ha elhagyjátok Budapestet. Példa: Tél van, 0 fok körül, rajtad és a gyerkőcön is komplett téli beöltözés (kabát, sapi, sál, csizma), plusz viszel magaddal enni, innivalót, váltórucit, pelekázószettet… semmi fölöslegeset, csak azt, amit olyankor szokás vinni, ha várhatóan kicsit hosszabb időre mész el otthonról. No ezzel a felszereléssel készülsz olyan hadműveletre, hogy elmész a postára, utána mondjuk piacra, majd végezetül egy ABC-be. Vastag kabátban sikerül nagy nehezen felszerelni a gyermeket a hordozóba, Ha előre teszem a kis overáljában, akkor nehezen mozgok, nehezen veszek ki a táskából bármit, ha hátra, akkor nem tudom, hogy nem fulladt –e bele a kapucnimba, vagy egyáltalán jól érzi –e magát. Bemegyek a postára, 10 perces sor van és dögmeleg. Én is megsülök, a gyermek is, izzadunk, de a sapkán kívül mást nem tudok levenni. Ha kiveszem a hordozóból a gyerkőcöt és levetkőztetem, akkor vagy 10 perc lesz, mire visszacsomagolom és magamra szerelem a táskával együtt. Ráadásul ha még nem tud járni, akkor valahova le kell tennem, miután a hordozóból kivettem, de nem mindig akad szabad szék. Posta után leizzadva ki az utcára, át a piacra. Ha egy kis szatyor cuccnál többet vásárolok, akkor azt nem tudom már eltenni, mert egy gyerek elöl, egy táska a hátamon, pakolászni nehezen tudok … ezért jól meggondolom, hogy , vegyek –e még egy kiló krumplit. Ráadásul ha tömegközlekedéssel akarnék hazamenni, akkor kapaszkodni is kell valahogyan. Végezetül az ABC helyett inkább hazamegyek, mert már kezd nehéz lenni a sok csomag, ott megint lesülnénk, és már úgysem tudnék több mindent elvinni. Ehhez képest, ha ugyanezt a hadműveletet babakocsival kísérelem meg, akkor a postán kényelmesen tudok lazítani a csemete öltözékén, mert van ülőhelye, és nem vagyunk egymáshoz kötözve, a piacon kényelmesen tudok pakolászni, egy sor cuccot el tudok rejteni a babakocsi kosarában és talán lesz energiám az ABC-be is bemenni!
    Szóval én abszolút hordozáspárti vagyok, de azért néha nagyon jól jön az a babakocsi! De nyilván ha eljön az ideje, Ti is kitapasztaljátok majd a nektek és a gyermeketeknek legjobb hordozási módszert!
    Üdv,
    Dóri

  4. február 22nd, 2013 06:43-nél | #4

    Magyarul kazettás bombának hívják. Amit látsz, oszlopként, vályúként, az a héj. A teniszlabdányi bombáknak pedig pörögni kellett a levegőben, az élesítette őket. Így aztán ha nem nyílt szét a héj, nem élesedtek a bombák, csak szétszóródtak becsapódáskor.
    A gond az, hogy csapágygolyók vannak benne, amik csúzlihoz ideálisak, ezért akarják a gyerekek szétszedni. A nagy bombákat pedig hatástalanítják, nem robbantják fel. Durva, de azért, mert ha felrobbantanák, akkor a helyiek számára elveszne az acél, ezért nem jelentenék, hanem maguk szétfűrészelnék!
    A Vang Vieng melletti reptéren meg párszor átkarikáztatok. Az a hosszú mező a főút és a falu turistás utcája között. Landing strip akárhányas.

  5. február 22nd, 2013 06:50-nél | #5

    @Krisztian2-né
    Teljesen jogos amit írsz, az éghajlati, környezeti viszonyokba bele sem gondoltunk igazán. Ha nem városban élsz és nincs teled, tényleg könnyebb meglenni babakocsi nélkül, de különben van értelme, nem hiába találták ki. Ugyanakkor a szülők teste mellett való hordozás szimpatikusabb, de belátom, nem mindig lehet és érdemes így hordozni a babát. Na ezt majd egyszer mi is megtapasztaljuk… :)

    @Ahmet
    Köszi a kiegészítéseket! Az a Vang Vieng melletti repülőtér amit említettem, az egy másik, több napi járóföldre van Vang Viengtől… Ami ott van a város közepén, a nagy placc, azon tényleg áthajtottunk! :) …és csak amikor először a közepén voltunk, akkor esett le, hogy ez a repülőtér! :)

  1. Még nincsenek visszakövetések