Archívum

‘Vieng Xai’ cimkével ellátott bejegyzés

Az utolsó napunk Csodaországban – Viszlát Laosz és köszönjük!

február 13th, 2013 1 hozzászólás

Hmong újévi labdajáték

Az utolsó, 30. napunk Laoszban talán az egyik legszebb volt. Csak azért nem a legszebb, mert nem szeretek ilyen jelzőket használni, hogy legszebb, meg legjobb, mert annyi szép napunk és annyi szép élményünk van, hogy méltánytalan lenne egyet megkülönböztetni így a többi rovására. Szóval maradjunk csak annyiban, hogy az utolsó napunk Laoszban csodaszép volt, és nem csak azért, mert ez volt az utolsó, és csak 60km volt, az is majdnem végig lefelé. Ez a kis szeretni való ország tényleg parádézott nekünk a búcsú alatt, annyi szépet és érdekeset láttunk egyetlen nap és 60km alatt, amennyit máskor napok alatt sem. Pedig itt aztán minden nap történik valami felejthetetlen az emberrel.

Reggel Zita még kisütött egy óriási adag tojásos-hagymás melegszendvicset a túlélő-szendvics sütőjével, és eközben kitalált egy újítást: Mivel asztalfelületünk nagyon kevés volt a szobában, most a zacskót, amelybe a tojásokat beleütötte és elkeverte, a sisakjába tette. :) A szendvicsekből annyi készült, hogy azok már az egész hátralévő szakaszra elegendők voltak. Induláskor még odagurultunk elköszönni az odesszai éttermes barátunkhoz, akinek ekkor sikerült eltennünk egy fotón az e-mail címét is, mert az szerepelt a reklámtáblán, ami valamiért le volt emelve és a sarokba volt állítva.

Vieng Xai városkáját két bekötőút köti össze a főúttal, és most a másikon hajtottunk ki. Így nappal sokkal barátságosabb volt a táj, mint az éjszaka sötétjében két nappal ezelőtt, amikor megérkeztünk. Noha még ködben ültek a mészkősziklák, mégis nagyon kedvesek voltak nekünk, nagyszerű pihenőnapot töltöttünk itt előző nap. Alig fordultunk ki a főútra, máris megálltunk, mert egy kis földúton megpillantottunk egy tradícionális, vidám színes ruhába öltözött hmong leányzót, aki kérésünkre megengedte, hogy lefényképezzük.

Az út meredek, szűk völgyben kezdte, először dzsungelben haladtunk de alig telt el pár kilométer és hamar egy széles, lapos, középen rizsteraszokkal teli völgyben találtuk magunkat. Ennek a völgynek először a bal szélén haladtunk, itt sorakoztak a hegyoldal aljában az utunk mellett a házak is. Némelyik udvara sziklafallal végződött és még olyat is láttunk aminek kapuja is volt hátrafelé, méghozzá egy barlangba! :) Ez mekkora már, hogy van egy barlangjuk a kert végében? Persze okosan kialakították az állatoknak, így az üreg istállóként szolgált. Mint valami mesében, nem? :)

Talán még ugyanebben a faluban ismét megálltunk, mert a házak mellett, egy kis üres földdarabon gyerekek sorakoztak fel, egytől egyig színes, tarka ruhákban, mindegyikük tradícionális hmong ünneplőt öltött. Ahogy közelebb értünk, megértettük, mi történik: a hmong újévet ünnepelték labdadobálással. Ez egy ismerkedési játék, rengetegszer hallottunk már róla, nem csak itt, hanem a környező országokban is, először a Chittagong Hill Tracks-en, Bangladesben meséltek róla Labre-ék, majd többször hallottuk ugyanezt vizeslabda verzióban Mianmarban, és most végre a saját szemünkkel is láthattuk. A fiúk és lányok (elvileg külön-külön) egy-egy oszlopba felsorakozva labdákat dobáltak egymásnak. Ez egy ismerkedésre és párválasztásra kitalált játék, persze nincsen semmilyen szigorú szabály és a gyerekek abszolút nem voltak szégyenlősek, nem ment semmi pironkodás és nem is csak fiúk-lányok dobálták egymásnak a labdákat, hanem volt nagy keveredés fiú, lány, kicsi és nagy között. Ami még nagyon tetszett, hogy egyetlen felnőtt sem volt a színen. A gyerekek maguktól játszották ezt a tradicionális játékot, nem kényszerítette őket senki, nem volt megrendezve az egész, nem volt erőltetett, mégis ott volt és működött.

A vizibivalyok, a gyerekek, a halász és a bombaharang

Később valahogy átkeveredtünk a völgy jobb oldalára, és fújtunk egy rövid pihenőt egy kis faluban. A bácsika, aki mellé leültünk az asztalhoz, nagyon aranyos volt, próbált velünk beszélgetni és amikor már az összes ismert laoszi szavunkat elmondtuk neki, hátulról előhozott egy angol nyelvkönyvet – ekkor elkezdődött a lapozgatás és a mutogatás a könyvben! :) Megkínáltuk a bőségesen rendelkezésre álló szendvicseinkből, de nem kért. :)

Az út a völgy oldalában hullámzott és a hullámok tetejére sokszor fel tudtunk jutni lendületből, ha azt az út minősége és a hullám magassága megengedte. Föntről mindig gyönyörű kilátás nyílt a rizsmezőkre, és a mészkőhegyekre. Egy ponton ez a fajta útvezetés végetért, és kb. egy órára újra féldzsungelben találtuk magunkat, meredek szerpentinen. Olvass tovább…

Xam Neau és Vieng Xai – A Hmong falutól a háborús főhadiszállásig

február 11th, 2013 Nincsenek hozzászólások

Patkányt, galambot, mókust, denevért tessék!

A Hmong faluban nem keltünk korán, talán 10 óra is lehetett, amikor elhagytuk a homestay-t. Tudtuk, hogy ezen a napon csak egy 350m-es emelkedő és alig 40km vár ránk, ezért nem siettünk az ébredéssel, végre alaposan kialudtuk magunkat. Rendesek voltak itt velünk nagyon, az éjjel fölénkraktak egy esernyűszerűen kifeszített szúnyoghálót, amire én már nem is emlékeztem, csak Zita, és még reggel is kaptunk egy kis rizst. :)

Szemben a ház előtt rudakra kiakasztva mindenféle furcsa ki állattetemet árultak, felfedeztünk köztük patkány- és mókusféléket, denevéreket, és még egy galambot is! Elképesztő, hogy mit meg nem esznek ezek a laosziak! :)

Alig gurultunk pár kilométert, máris megálltunk, és mindezt egy videófelvétel közepette:

Még ugyanebben a faluban Zita felhívta a figyelmemet egy nénire, aki egy ház bejárata mellett üldögélt. Én észre se vettem, de Zitának feltűnt az a kapaszkodó, ami a néni felett van, hogy segítse őt a felállásban.

A falu hosszan tartott és még folytak a reggeli, délelőtti tevékenységek, gyerekek mentek iskolába, a földek között pedig állatokat tereltek ki legelni. Tudtuk, hogy már csak pár napunk van hátra Laoszból, és talán ez is segített éreztetni velünk azt, micsoda nagyszerű helyen vagyunk. És bár nagyon fáradtak voltunk az elmúlt napok megpróbáltatásai miatt, de közben éreztük, hogy nem akárhol, nem akármilyen helyen vagyunk, nagyon szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk és nagyszerű, hogy itt vagyunk.

A Saleuy vízesés

Alig értünk ki a faluból, máris megálltunk egy helyen. Először nem értettük, mi ez az étteremsor egy „üres völgyben”, de ahogy az utolsó faépület mögé értünk, rögtön megértettük, mit keresnek itt a vendéglők: Egy gyönyörű vízesés tárult elénk. Mivel már, vagy inkább még éhesek voltunk, rendeltünk a hölgytől két csirkés tésztalevest, ledöntöttük a bringákat a teraszon és elindultunk gyalog felfedezni a vízesést.

Az információs tábla azt mutatta, hogy nem messze innen van egy hőforrás is, ahol medencék is vannak ezért ezt vettük célba egy meleg vizes izomlazító fürdézés reményében. Felsétáltunk a vízesés alatti hídhoz, átkeltünk azon, majd a patakot követve átvágtunk néhány mezőt. Furcsa volt, hogy még egy ösvény sem vezetett a medencékhez ezért már kezdtük azt hinni, hogy valamit elnéztem a térképen, de azért kitartottunk még egy kicsit, mert az a térkép bizony ék egyszerű volt és én biztos voltam benne, hogy ha jó a térkép, akkor jó felé haladunk. Nemsokára ez be is bizonyosodott, mert nem messze előttünk felszálló gőzt láttunk a földek mögött.

Egyre izgatottabbak lettünk és már azt vizionáltuk magunk elé ahogy a finom leves befalása után előtúrjuk a törülközőt és a fürdőruhát, hogy megmártózzunk a forróvízben egy órácska erejéig. Zita az ilyet nagyon szereti és tudtam, hogy nagyon örülne egy ilyen élménynek a sok csúnya gonosz emelkedő után – mert azt is tudom, hogy ő feleannyira sincs oda a hegyekért, mint én.

Sajnos csalódnunk kellett, mert a medencék el voltak hanyagolva, mindkettő szét volt repedve és az egyiknek ugyan volt egy kis forró víz az alján, de az olyan kevés, olyan dzsuvás, és olyan forró volt, hogy eszünkbe se jutott megmártózni benne. Mit is vártunk, ez még mindig Ázsia. – Készülj fel mindenre és ne várj semmit, ha nem akarsz csalódni! :)

Visszafelé Zita ötletére megpróbáltunk átvágni a patakon, de hamar egy szigeten találtuk magunkat, így bukdácsolhattunk vissza a köveken. Csak hogy izgalmas maradjon a dolog, persze hogy nem ugyanott másztunk ki a szigetről, mint ahol bejutottunk rá.

Xam Neau

A hágó szépen lassan adta magát, nem volt nagy szenvedés, de azért éreztük, hogy nem vagyunk már olyan frissek, mint az előző két nap, sok volt már bennünk, túl sok, ránk fért a pihenés. Alig vártuk már, hogy megérkezzünk Xam Neau-ba. Persze ez a szakasz sem telt eseménytelenül, gyönyörű tájakon hajtottunk ismét. Egy helyen megálltunk nézelődni csak úgy az úton, mert forgalom nem volt, viszont minden irányban állatok mászkáltak: tyúkok, marhák, vizibivalyok, disznók. Közben a házaktól egy helyi furcsa hangokat adott, szemközt pedig a tornácra kigyűlt egy egész család, hogy Zitát csodálja, ahogyan ő a kicsinyeit szoptató anyakocát(?) figyeli. Én meg voltam szemfüles az egész jelenetet lencsevégre kapni! :)

Egy a hágó utáni pihenőnél pedig felfedeztünk egy nagy vöröses-barna pillangót Zita markolatváltóján lakmározva az izzadságából:

Innen már tényleg csak le kellett gurulnunk, ez se nem volt hosszú, se nem volt fájdalmas, hamar Xam Neau nagy kereszteződésében találtuk magunkat. Ennek a közepén egy furcsa alakú szobor állt, és a szomszédságban pedig valami pompás, sok oszlopos épület díszelgett. Ilyesmit nem láttunk már egy ideje, és itt sem erre számítottunk. Xam Neau pofás egy kis városka, nem pedig csak egy egyszerű porfészek, mint ahogy azt véltük.

A város maga nagyon kellemes csalódás volt, hát még amikor sikerült az első bankautomatából pénzt felvennünk, akkor mekkora lett az öröm. Ugyanis ekkor már vészesen kezdtünk kifogyni a készpénzből, és bár hallottuk, hogy itt lesz bankautomata, az információ hitelességében és a gép működőképességében nem voltunk biztosak. Olvass tovább…