Bejárat > Ázsia, Mianmar (Burma) > Bagan templomai között #2 – Naplementék, napfelkelték, és templomok végeláthatatlan sora

Bagan templomai között #2 – Naplementék, napfelkelték, és templomok végeláthatatlan sora


A naptár majré és a lánc nélküli bicikli

Baganban rámtört a naptár majré, és ez elég vacak dolog volt. Ekkor ugyanis már tudtam, hogy azokból a képekből, amelyeket készítünk, a legjobb 5-6 bele fog kerülni a falinaptár decemberi hónapjához. Ez sajnos túlságosan is feszélyezett, görcsösen jó fényképeket akartam készíteni, és görcsösen vártam és kerestem ehhez a jó pillanatokat – nem pedig csak vártam türelmesen, szépen, hogy azok ránk találjanak.

Ennek volt az a következménye, hogy az egész bagani tartózkodásunk alatt minden hajnalban fölkeltünk, és ha szép volt az idő (néha akkor is, amikor nem) kibicikliztünk az egyik nagyobb sztupához, és felmásztunk rá, még mielőtt a nap előbújt volna a horizont alól. Ugyanígy a délutánokon (amikor épp nem szakadt az eső, vagy volt teljesen beborulva az ég) kibringáztunk a templomok közé, és legalább fél órával mielőtt az arany fények várhatóak voltak, felmásztunk valamelyik ezer éves vörös tégla épületre – ahogy sokan mások is. Mindez persze azért nem volt olyan szörnyű elfoglaltság, de gondolom még nem kezdtetek el sajnálni minket! :) Nem is kell! :) A lényeg, és amit akartam mondani, hogy egy kicsit túlzásba vittük ezt a „gyönyörű, felejthetetlen, és egyedi naplementés/felkeltés fényképet szeretnék készíteni Baganról” dolgot.

Ugyanakkor ez valahol tanulságos is volt. Az előző bejegyzésben már írtam, hogy csak az első délután és az este sütött igazán a nap. Na, ez nem teljesen igaz, mert végül az utolsó reggel is sikerült elkapnunk egy egész szép napfelkeltét, igaz, az sem volt „tökéletes”, na de mi az az életben? :) A lényeg az, hogy azon az első délutánon, amikor végignéztünk egy amúgy nem akármilyen naplementét, bennem, ha csalódás nem is, egy kis elégedetlenség volt. Igaz, hogy megállás nélkül fotóztam, de a nap nem úgy tűnt el a horizont mögött, ahogy az a filmekben szokás és nem adta a legszebb arany fényeit az eltűnése előtt néhány perccel, ezért volt bennem egy kis csalódás és egy vele járó várakozás – ami aztán utána jó pár napig bennem is maradt, mert végig borús, felhős, vagy épp esős időnk volt. Pár nappal később újdonsült barátainkkal visszamentünk ugyanarra a helyre, és átéltünk egy újabb naplementét, és én bár még szebbet szerettem volna, mint az első volt, de ez a második még olyan se volt. Sőt, semmilyen nem volt. Olyannyira nem voltak fények, hogy még egy tavat észre sem vettünk a tájban, ami előzőleg ott csillogott a mezők között, teljesen más volt az egész. Ekkor jöttem rá, hogy mi milyen szerencsések voltunk, hogy legalább az első nap láthattuk azokat a szép fényeket és azt az igaz nem „tökéletes”, de gyönyörű naplementét. :)


Ananda Pahto

Na de nézzük sorra, hol is jártunk, és először azt, hogy hogyan: természetesen kerékpárral. 2500 kyat-ért béreltünk egy-egy bringát, vagyis naponta összesen 663 forintért kettőnkre. Mind a két bringa három sebességes agyváltós történet volt, igaz, a váltó csak az enyémen működött, de erre nem is volt nagyon szükség, mert a terep nagyjából teljesen sík volt, csak apró dombok voltak és azok sem meredekek. Ezek a kínai csodák jól gurultak, és ami érdekes volt az én gépemen, az a lánc hiánya. A lánc helyén egy „recés” gumiszalag feszült, ami gyönyörűen ráült a fogaskerekek helyén lévő széles, műanyag „fogaskerekekre”. Nem volt gondom soha a hajtással a dolog gyönyörűen működött.

A bringákat a szállónkból béreltük és az egyik szekrény tetejéről még két a helyiek által is előszeretettel használt kalapot is kaptuk, így már a nap ellen is védve volt a fejünk.

Ez az 52m magas épület az egyik kedvencünk volt, mert a főbejárat előtti placcon mindig lehetett finom leveseket enni viszonylag olcsón, és ez a hely közel volt sok másik „pahto”-hoz, „paya”-hoz, sztupához és pagodához. Ne aggódjatok, ezek mindegyike kb. ugyanazt jelenti: templom! :) Szóval ennél a templomnál többször is jártunk, és először elkövettük azt a hibát, hogy csak odabent jártunk. Belülről sokkal nem különlegesebb néhány társánál az Ananda Pahtó, annyi a történet, hogy mind a négy irányban egy-egy álló Buddha szobor található a templomban és ezeket körbe lehet járni egy keskeny, de magas négyzet alakú folyosón. A főbejárat folyosóján pedig már korán reggel (napfelkelte után egy órával…) kipakolnak a szuvenír árusok.

Odakint meg kígyók cikáznak a porban a kerekünk előtt! Életemben itt láttam először „vadon” kígyót, igaz az olyan gyorsan eltűnt a közeli bozótosban, hogy se felocsudni, se fényképezni nem volt időm.

Na, de járjuk körbe ezt az Ananda Pahto-t, mert az igazi élményt a körülötte tett séta adta. Itt sok érdekeset láttunk és a templom kívülről nagyon szép volt, tele rengeteg díszítéssel. A templomnak több sarka is volt, mint négy, és minden ilyen sarokban egy tigriskutya szerű lény csücsült, amelynek a fenekéből kettő volt, hogy bármelyik oldalról nézzük, egész kutyának tűnjön, s ne féloldalasnak. Ahogy közelebb értünk, és benéztünk a szobor lábai közé, láttuk, hogy nem csak a fenekéből faragtak neki kettőt. :) Szóval itt jól szórakoztunk, és Zita még valamilyen szép lila virágdarabokat is talált, amelyektől egyből táncra perdült. Később eszünkbe jutott, hogy ezt a pocsolya mögött kellett volna, hogy megtegye, így lett volna egy szép tükörképe a fényképen. Na, de majd legközelebb.


Shwesandaw paya

A Shwesandaw paya a legnépszerűbb az összes közül, a naplementéket és a naplementéket nézzük. Meredek, szinte már létraszerű lépcsőjén jó magasra fel lehet mászni, és fent egy néhány méter széles teraszon körbe lehet járni 360 fokban. Itt azt hiszem háromszor is jártunk, az első napfelkeltekor egyáltalán nem volt szerencsénk, mert felhős volt az ég – de legalább a hajnali csillagos ég alatt élveztük a bringázást. Nagy disznóság ám a felhők részéről, hogy míg ébredéskor nem takarják a csillagokat, a napfelkeltére összegyűlnek, és eltakarják a lényeget.

Aztán később idetévedtünk egy hasonlóan felhős naplemente előtt, és ekkor már fel sem másztunk, mert láttuk, hogy nem lesz nagy fényshow ezen az estén, na meg azt is, hogy mennyi turista van a környéken. Buszok hozták őket, és ahogy sorra leszálltak, a kéregető gyerekek körülöttük folyosót alkotva mutogatták portékájukat. Pontosabban nem is voltak ők már kéregetők, csak félig-meddig, mivel vékony, fehér papírlapra rajzolt „képeslapjaikat” árulták. De valahogy ettől sem volt még szívderítő az egész látvány, mert szegények nagyon nyomultak, a turisták meg nagyon jómódúak és kövérek voltak hozzájuk képest, és nem nagyon vásároltak tőlük semmit, persze nincs jogom ítélkezni, mert mi sem vettünk tőlük ilyet. Ha kartonlapra rajzolták volna, talán, de így egy egyszerű, képeslap méretre vágott lapon nem volt meg a rajzoknak az igazi képeslap funkciója, és féltem, hogy ha ezeket használnánk, akkor soha nem érnének célba, mert az első postán összegyűrődnének és papírszemétnek néznék őket. Persze most jut eszembe utólag, hogy kiegészíthettem volna őket magam valami kartonnal, vagy legalább megpróbálhattam volna elmagyarázni a kölyköknek, hogy kartonlapokra rajzoljanak a nagyobb hatékonyság érdekében. Persze valószínűleg így is elég jó bevételeik vannak, de nekem akkor sem tetszik annyira ez az egész, mert közben próbáltak nagyon szánalomkeltőek lenni és nagyon nyomultak.

Utolsó reggelünkön, azon a napon amikor kijelentkeztünk a szállónkból még egyszer utoljára, grátisz megkaptuk a bringákat, és azokkal kiszáguldottunk nagy reményekkel a csillagok alatt a Shwesandaw paya-hoz. Ezen a napon különösen tiszta volt az ég, ezért tényleg nagyon reménykedtünk, hogy végre láthatunk valami szépet. Persze most így hajnalok hajnalán egyáltalán nem volt tömeg, egy nagyságrenddel kevesebb volt az ember, és ők sem buszokkal érkeztek, hanem leginkább szóló vagy páros csoportokban, kerékpárokkal. Ők voltak a mi csoportunk, a önszervezett, hátizsákos utazók. Még oda sem értünk a paya-hoz, már összebarátkoztunk egyikükkel az úton, érezhető volt mindkettőnkben ez a Sunrise rush, ez a nagy izgalom, és tekerés közben, a csillagok alatt száguldva megbeszéltük vele, hogy ki-mikor hol, melyik templomnál járt (általában hiába) az elmúlt napokban egy szép napfelkelte vagy naplemente reményében.

Annyira siettünk, hogy még fogat mosni is elfelejtettünk felkeléskor. Vittünk ugyan magunkkal fogkefét-fogkrémet. de odalent a paya lábánál meg már csak pár lépcsőfok választott el minket az éppen kezdődő és minden percben változó szín-játéktól, és ez olyan izgatottsággal töltött el minket, hogy emiatt megfeledkeztünk a fogainkról. Odafent meg már nem akartunk köpködni a templomon, amire még papucsban sem szabad felmenni. Meg lesz ennek még a böjtje! :) (azóta fogat mostam, tán több százszor is! :D)

A fényképezőgépekről és az elemekről most, hogy másodjára rohantunk ki a hajnalba a napot lesni, nem feledkeztem meg. Már előző nap szerettem volna time-lapse, vagy ha úgy tetszik „fast-motion”, vagyis felgyorsított videót készíteni a jelenetről, és ez most sikerült! :) Az öreg Canon Powershot A720IS-t használtam erre a célra, szegény már bőven megszolgálta, ahogy előbújik a nap a felvételen, úgy látszanak rajta egyre jobban a lencséjén a karcok. Viszont a felvétel elején még csodálatos mélykék az ég és látszanak a csillagok. Aztán valamikor a világosodás középen hirtelen megváltozik a fényképező helyzete. Ez azért történt, mert közben betelt a benne lévő SD kártya, és ezt ki kellett cserélnem – ezzel nem készültem, de a GPS-ben lévő microSD-ben még temérdek hely volt és véletlenül adapter is volt nálunk, így sikerült a csere, csak a fényképezőt nem sikerült pont úgy, pont ugyanabban a szögben lerakni. A vége meg… Hát nem vagyok még mindig egy jó operatőr, se alábeszélő! Na de legalább még bőven van hová fejlődni. És íme a kis kétperces videó, ami valójában közel egy órát ölel fel, csak a közepét megtekertem egy kicsit! :)

Sajnos aztán a második SD kártya is betelt… Legközelebb már alacsony felbontású képek 1-2 másodpercenként egymás után elkészített sorozatát fogom összerakni, de ehhez még le kell tölteni egy szoftvert és meg kell hekkelni a kamera firmware-jét. Erre lehetőség van, hála egy lelkes csoportnak és a kezdeményezésüknek, minden Canon gépre egy egyszerű módszerrel, SD kártyán át, új, bővített funkciójú, „hackelt” CHDK, Canon Hackers Development Kit firmware-t lehet rájuk tölteni, amelyekkel egy csomó új funkcióra lesznek képesek, amelyekkel a gyári szoftver esetében általában nem. Ilyen a RAW formátumban való mentés, vagy a villámfogó funkció, amikor a fényre, változásra exponál a gép, egy képre akár többször. Vagy a time-lapse videók, amiket alig várok már, hogy kipróbálhassak.

Na, de teljesen elkalandoztam, pedig közben egy gyönyörű sztupa tetején éltünk át nem akármilyen pillanatokat. Ahogy előbújt a nap a megintcsak a keleti horizont felett rakoncátlankodó felhők felül, szinte egyik pillanatról a másikra mély, arany szín ragyogta be az egész környéket, és ez igazi varázst adott a helynek, ekkor érdemes volt körbesétálni egyszer-kétszer a szűk teraszunkon, mert mindenfelé érdekes volt a látvány, ahogy ez a fény beragyogta a templomokat minden irányban. Érdekes volt látni a lábunk alatt található robusztus épület árnyékát is, és elképzelni magunkat mondjuk felülnézetből, ahogyan állunk ezen a piramis alakú épületen ennek az elképesztő, templomokkal teli épített területnek a közepén. Hát még abba milyen volt belegondolni, hogy 8-900 évvel ezelőtt ezeket egy uralkodó rendeletére néhány emberöltő alatt építették meg mind, vallási bódulattól indíttatva. És most, majd ezer évvel később még mindig a csodájára járunk ezeknek az épületeknek.

Egyébként Bagan felett lehetőség van hőlégballonos túrára is, persze ennek olyan ára van, ami jóval magasabb a mi büdzsénknél, ezért ez aztán eszünkbe sem jutott.


Pya-tha-da pagoda

Ez a személyes kedvencünk volt, ide bicikliztünk ki az első este, és itt azon az estén egy igaz nem tökéletes (megint a felhők keleten), de nagyon szép naplementét láthattunk. Emlékszem, milyen nagyon izgatottak voltunk, amikor először a biciklikkel lekanyarodtunk az aszfalt utakról, hogy az egész placc közepén, a földutakon a templomok és a mezők között kanyarodva ráleljünk a Pya-tha-da pagodára. Már-már nem is tűnik valóságosnak az egész, olyan gyönyörű volt és mesebeli. Persze ezt félig csak utólag vélem így, ott azért mással is el voltam foglalva.

Ez a pagoda egyébként inkább hasonlít egy kisebb erődre, mint templomra, mert négyzet alapú, és nagyon széles, lapos terasszal rendelkezik, amelyekhez először alig találtuk meg odabent a feljáratot. Ez is egy népszerű naplemente leső hely, de közel sem annyira, mint a Shwesandaw, mert távol van egy kicsit az aszfalttól. Persze ez a buszoknak nem akadály! :) Itt érdekes volt látni, ahogy a nyugati turistáknak árulták – itt már fent a tetőn, mert bőven volt rá hely – a portékájukat a helyiek. Az egyik nő nem tudom honnan, de nagyon ügyesen még franciául is megtanult! Fogalmam sincs milyen lehet a foglalkoztatottság Mianmarban, de valószínű elég vacak, mert az azért elég gáz, hogy valakinek aki megtanult (hallhatóan elég folyékonyan) franciául beszélni egy ilyen országban, szuveníreket kell árulnia a turistáknak Bagan templomain. Persze az is lehet, hogy ez jobban fizet, mint bármi más, nem tudhatjuk.

Egy nagyon érdekes élmény volt itt a Pya-tha-da pagodán, hogy először amikor ott jártunk, csodaszép volt ugyan, de bennem volt egy kis csalódottság, mert a naplemente még lehetett volna szebb is. Később eszméltem rá, mikor visszatértünk ide másodjára is az újdonsült barátainkkal, hogy valójában milyen szép, élénk színeink voltak azon az első estén, és milyen gyönyörű fotókra nyílt így lehetőség. Másodjára sokkal szürkébb volt a táj és nem is volt igazán naplemente, annyira felhős volt az ég – most nyugaton. :)


Sulameni Pahto, Minh-Yen és Wesley, és az amerikai álom

Ez a templom egy elég központi helyen volt, nem tudtuk elkerülni egyszer sem amikor a Pya-tha-da felé bringáztunk, ezért végül ezt is meglátogattuk, mert az útikönyv érdekes doglokat írt róla. Valóban gyönyörű volt, de a legtöbb templommal ellentétben ez leginkább belülről volt szép, a hatalmas Buddha szobraival és a rengeteg történetet ábrázoló falfestményével. Kár, hogy a négyzet alakú körfolyosó olyan szűk volt, hogy ezért nehéz volt élvezni ezt a látványt. Kívülről körbejárva is érdekes volt a Sulemani, igaz, így utólag már tudom, hogy a nyomába sem ér az Anandának, de ez akkor nem zavart, egyrészt, mert minden templom kicsit más, másrészt, mert először jártunk itt, aztán az Anandában.

A templomoknak egyébként még talán a negyedét sem jártuk be, rengeteg templom van, amiket most nem is említettem, de egy rövid időre megfordultunk bennük, rajtuk, és mégtöbb olyan van, amelyet nem is láttunk és most nem is meséltem róluk. Tehát ezeket az élményeket még hetekig lehetett volna folytatni, de mi nem így akartuk, hisz így is sok napig itt voltunk, és annyi minden látnivaló várt még ránk Mianmarban.

Mindenhol emlegettem az új barátainkkal, és a képeket is láthatjátok, hogy sokszor nem csak ketten bringázunk Zitával. Nos, ők Minh-Yen és Wesley, velük egy szállodában laktunk, így ismerkedtünk össze. Ők egy Kanadában, Vancouverben élő vietnami-kínai páros, és nagy érdeklődéssel hallgattuk a közös ebédek és vacsorák alatt egymás történeteit. Pl. elmesélték a eljegyzésüket, amikor Wesley egy óriási témaparkba (azt hiszem, Disneyland) vitte el Minh-Yent és néhány közös barátjukat. Itt aztán napokig vártak azokra az utcai művész rajzosokra, akikkel Wesley tervezte a leánykérést. Végül megérkeztek, és nekiálltak lefesteni Minh-Yent, az ő kérésére valamilyen rajzfilm hősnő alakjával és frizurájával, de az ő arcával. Vagy legalábbis Minh-Yen ezt hitte, de ő közben nem látta a rajzot, csak azt figyelte, hogy meglepően sokan gyűlnek köréjük és készítenek videó felvételt. Persze nem sejtett semmit, ekkor még nem gyanakodott egyáltalán. A végén a kész rajzot meglátva Minh-Yen-nek először még mindig nem tűnt fel semmi, csak hogy egyáltalán nem olyan lett, amilyennek ő kérte és szerette volna és már kezdte volna kritizálni rajta a saját frizuráját, amikor észrevett a képen egy gyűrűvel térdelő herceget is, egy szövegbuborékkal Minh-Yen felé: „Will you marry me?” :) Ez a történet nagyon tetszett nekünk, mert nagyon egyedi volt, és szép volt hallani ezt az ő elbeszélésükben, érezni lehetett közben, hogy szeretik egymást.

Aztán azt is elmesélték, hogy milyen bolondok az Egyesült Államokban az emberek, mindenki hitelt hitelre halmoz, aztán egész életükben azt törlesztik, sőt már úgy kezdik az életüket a főiskola/egyetem után, hogy a tandíj árát évekig törlesztik, és mire ezzel végeznek, már újabb tíz évekre van törlesztésük a házra és az autóra – hisz a szomszéd is vett egy nagyobbat, akkor nekik is muszáj volt. Ha pedig megbetegszel, és nincs biztosításod, akkor a kórházi kezelést törlesztheted évekig, vagy ha van biztosításod, akkor az elviszi a fizetésed egy igen jelentős hányadát. Az emberek ezért dolgoznak látástól vakulásig, képesek ezer kilométerekre elköltözni, más államokba, hogy még több pénzt keressenek, nincs igazán már gyökerük, és ebben a hajszában eltűnnek az emberi értékek.

A bankok persze ennek örülnek, és van egy állam, ahol ha számlát nyitsz és bankkártyát csináltatsz egy bizonyos banknál, akkor adnak neked ajándékba egy pisztolyt! Ez mennyire nagyon gáz már! Ez borzasztó… Ha tényleg szükség van a pisztolyra, akkor azért, ha meg nincs, akkor azért, mert a bankok így akarnak hamis – rossz – biztonságérzetet kelteni benned.

És akkor ugye még hozzájön ehhez az a másik (újabb sztereotípia) dolog, hogy Amerika egy jó hely, biztonságos hely, az Amerikán kívüli világ pedig veszélyes, oda ne menj, jobb ha nem is tudsz róla. Hát, nekem ezek alapján úgy tűnik, inkább ott van csúnya világ, mint a világ többi részein. :) Persze a fene tudja, én csak egy buta utazó vagyok, de ha eljutunk odáig, akkor majd jól megnézzük azt is, hogy ott hogy élnek, gondolkodnak, mosolyognak és nevetnek az emberek. Aztán mindenhonnan magunkba szívjuk azt, ami jó és arra érdemes, és közben ezeket elmeséljük másoknak is, és itt a blogon, Nektek is. :) Amúgy lassan felléphetnénk Pakisztán és/vagy Irán turisztikai nagykövetének, annyit meséljük ezen az úton az ott kapott élményeinket, és azt a már-már őrületes vendégszeretetet.

Persze amiket az előbb írtam, ezek csak sztereotípiák, és biztos nem minden ember ilyen ott a nagy és szép USA-ban, és lehet, hogy arányaiban jellemzőbb ott az, hogy az emberek tudatlanul rabszolgává teszik magukat olyan tárgyak birtoklásáért, amire igazából nincs is szükségük, de kétlem, hogy mindenki ilyen lenne, például azok az amerikaiak, akikkel mi eddig találkoztunk ezen az úton, ettől sokkal normálisabbak voltak.

Aztán persze Kanadáról is meséltek és meghívást is kaptunk Vancouverbe, ahol nemrég téli olimpia volt, és ami valójában szinte már egy parkváros, tele bringa utakkal és innen nézve elképzelhetetlenül fejlett, nyugati infrastruktúrával. Kanadában kicsit jobb a helyzet, mint az USA-ban, a gazdaság még inkább az emberekért van, mint az emberek a gazdaságért, tehát valamivel jólétibb az állam.


Bitről bitre, napról napra

Na, megint elkalandoztam, de sebaj, minden így van nagyon jól, ahogy van. Azt még azért a végén elmeséltem, hogy utolsó este, sötétedés után még elmentünk sétálni kettesben Zitával, és láttunk egy jó kis bábszínházat az egyik étteremben, aztán pedig egy esernyő készítő műhelyben is megfordultunk, ahol gyönyörű, hatalmas esernyőket készítettek. Minh-Yen-el és Wesley a buszunk indulása előtti délutánt is együtt töltöttük, ugyanis ekkor szakadt az eső, így nem volt hová menni, megvacsoráztunk együtt a szomszédos étteremben ahová még a szálló előtti fák alatt át tudtunk rohanni úgy hogy bőrig ne ázzunk két másodperc alatt, aztán beültünk az ő szobájukba, ahol megnéztünk közösen néhány TED videót és felmásoltunk Minh-Yen okostelefonjára a Home (Otthonunk) című filmet, amit később megnéztek otthon (miután másnap egy pekingi átszállással és egy kínai nagyfalas kitérővel hazarepültek Vancouverbe), nagy örömünkre ráadásul egy kisebb baráti társaságban, és nagyon jól visszajelzést adtak róla.

Így változunk emberek, bitről bitre, percről percre, napról napra, egymásra mindig hatással vagyunk, mindig, akkor is, ha nem figyelünk rá és akkor is, ha nem beszélünk róla vagy ha ezt nem akarjuk elhinni, elfogadni. Minden percben minden meghallott, elolvasott, felfogott mondat hatással van a jövőnkre. Ha ebbe belegondolunk mélyebben, ez egyszerre félelmetes (hajítsd a tévét ki az ablakon, de most rögtön!), és csodálatos! :)

Ma már nem ugyanaz vagyok, mint tegnap voltak, és holnap is – remélhetőleg – egy kicsit jobb leszek, ahogy már Te sem vagy ugyanaz, ha elolvastad, amit ide firkáltam. Ezért fontos, hogy ez a bizonyos hatás pozitív legyen, hogy megálljunk néha a rohanásban és figyeljünk oda a gondolatainkra, a cselekedeteinkre, hogy holnap egy picit jobb világban ébredjünk, hosszabb távlatban pedig egy sokkal jobb világot teremtsünk az utánunk következőknek. Ha nem így gondolkodunk és cselekszünk, akkor később megkaphatjuk tőlük, hogy „ez a generáció volt a hibás, ők tehetnek arról, hogy így történtek a dolgok”. Ezért én azt gondolom, hogy egy nagyon jó és rettentően érdekes korba születtünk, tele vagyunk valóban nagy, globális problémákkal, de ezekre úgy kell gondolni, mint lehetőség, és mindjárt megváltozik minden.

Ugyanígy mondhatják majd az ellenkezőjét is az utánunk jövők, hogy ez volt az a generáció, aki hitt, és mert és tett, és megváltoztatta a világot. Csak rajtunk múlik.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. E bejegyzés bekezdései sem időrendben, hanem téma- és templomrendben vannak. :) Talán nem ezen volt a fő hangsúly a beszámolóban, de nagyon nagyon jól éreztük magunkat Baganban, és hatalmas élmény volt ott lenni.

  1. Szalai János
    december 5th, 2012 17:54-nél | #1

    Kedves Zita, Árpi
    Megérkeztek a naptárak születésnapra pont át is tudtam adni Marikának köszönjük.Nagyon tetszett Neki és rögtön azon kezdett gondolkodni hova is kerüljön a falra.A naptár 3-om szóval lenyűgöző csodálatos fantasztikus.A 2014-es naptárra is vevő vagyok.Egy kis egészségügyi probléma miatt nem írtam eddig de már elmúlt.TV nincs a Ti beszámolóitok a legjobb esti élményeink közé tartozik.További jó utat és hátszelet kíván
    Marika Jani

  2. Szántó Kati
    december 6th, 2012 08:21-nél | #2

    Kb 10 évvel ezelőtt esett le a tantusz (az első Big Brother és Való Világ adás után), hogy minek is nézem ezt a sz…rt? Mit kapok én ettől? Hisz csak butulok a sok hülyeségtől…

    Azóta nincs TV-nk. Vettünk egy szobaantennát és egy TV átalakítót a számítógépbe. Évente max 5-ször ha bekapcsoljuk (F1 és foci VB egy futam-meccs nézésére). Idén csak egyszer kapcsoltuk be. Helyette inkább elővettük a bringákat és letekertünk Balatonpartra megmártózni, illetve egy erdőbe szalonnázni.

    Nem érzem hiányát. Sokan lökik nekünk a dumát, hogy hát tudooood az a hülye rekláááám, meg hogy XY milyen rossz volt és mit csinált stb. Milyen reklám? Ki az az XY? Amint elmondják, boldog vagyok a tudatlanságom miatt.

  3. Németh András
    december 7th, 2012 08:44-nél | #3

    Árpi komolyan írod hogy egy darab kígyót sem láttatok egészen eddig az úton? Ez szinte hihetetlen számomra. Én azért azt képzeltem magamban hogy azért a trópusi, szubtrópusi éghajlaton több kígyó van mint felénk. Ráadásul azért többször jártatok olyan részeken is ahol nem volt teljes az emberi civilizáció hatása. Hmmmm, érdekes…

  4. Olivér
    december 7th, 2012 10:47-nél | #4

    Sziasztok!
    Teteszik ez a bordás-szíjas bicó! Először ilyet 1997-ben vagy ’96-ban láttam Bécsben, egy bécsi kerékpártúra alkalmával. Egy Mercedes-Benz szalon kirakatába voltak kitéve. A kerékpár is Mercedes-Benz volt! Persze mi csak az kerékpárokat néztük… Ott fém volt a “fogaskerék” és 7-es az agyváltó. Nem tudom mi az előnye, de érdekes.
    Üdv és további jó utat!

  5. Németh András
    december 7th, 2012 11:33-nél | #5

    @Olivér pár előny ugrik be (de lehet hogy nem igaz): tisztaság (gondolom ezt nem kell zsírozni), egyszerűség (egy lánc legyártása szerintem bonyibb mint egy ilyen bordás-szíjj, és szerintem olcsóbb a szerkezet (habár a mercinél gondolom nem ez utóbbi volt a szempont)

  6. december 7th, 2012 12:38-nél | #6

    @Németh András
    Mert mit kaptak tőlünk a kígyók? Hát, leginkább agyonverést, szóval megtanulták, hogy kotródjanak. Így aztán nem olyan könnyű beléjük botlani, mint gondolná az ember. Mi se láttunk túl sokat, de azokat is úgy, mint ők, menekülés közben.

  7. Reku Papa
    december 9th, 2012 08:30-nél | #7
  8. Reku Papa
    december 10th, 2012 06:36-nél | #8

    A világ első szíjhajtású lengőorrú fekvőbringája a minap állt össze egy magyar tyúkudvaban. A gazdája Isaszegről ingázik a lágymányosi Science Parkba. Télen-nyáron.

    https://lh5.googleusercontent.com/-BPbMBaf9rJQ/UMVwFQnCLzI/AAAAAAAADE4/2pVyjC4UNbA/s640/athes_beltdrive_mbb.jpg

  1. Még nincsenek visszakövetések