Bejárat > Ázsia, Mianmar (Burma) > Nyaung Shwe és Kalaw – Piaci élmények

Nyaung Shwe és Kalaw – Piaci élmények


Magyarok találkozója – A piacon és pickup-on

Nyuang Shwe-ben a tavi túra utáni napon úgy döntöttünk, hogy nem maradunk a városban tovább, mert igazából csak pihenni szeretnénk, és bár szép az a nagy erkély, ahová a szobánk nyílik, és jó ott lenni, de napi 15 dollárt ez nem ér meg. Kalawban a szállás csak napi 6 dollár, és ott úgysem néztünk még szét, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy egy késő délutáni busszal visszamegyünk Kalaw-ba, addig pedig délig kijelentkezünk a szállónkból, de a cuccokat még ott hagyjuk, és a busz indulásáig még biciklit bérlünk és körbenézünk.

Ebből a körbenézésből végül nem lett sok minden, mert elment az idő, mire összerámoltunk, de azért egy kicsit körbenéztünk Nyaung Shwe-ben. Szerettünk volna elmenni egy közeli barlangig, de erre aztán már nem maradt idő, csak a bazárra, ott viszont összefutottunk egy magyar lánnyal, Zsuzsival. Ha jól emlékszem, ők is nászúton vannak a férjével, Tibivel, akivel egyébként ekkor nem tudtunk találkozni, mert se nekik, se nekünk nem volt sok időnk. Így csak Zsuzsival beszélgettünk „5 percig” kb. 20 percen keresztül, ami alatt elmesélte, hogy ők Karácsonytól Karácsonyig utaznak, tehát egy évet. Tavaly Karácsony után indultak, és idén Karácsonyra fognak hazaérni. Ők repülve utaznak, vettek egy világkörüli repülőjegy kombót, és ha jól emlékszem, akkor az utolsó állomás Nepál, ahol az Everest alaptáborba fognak – vagy már másztak fel. Azt kell mondjam, ezt azért jól kitalálták, mi sem lehetne szebb befejezése a földkörüli utazásnak, mint megpillantani a világ legmagasabb hegyét, a 8848m magas Mount Everestet? :) Mi egyébként azért nem ezt a túrát választottuk Nepálban, mert csak repülővel, vagy nagyon hosszú gyalogtúrával lehet megközelíteni, ezért drágább mulatság, mint az Annarpurna. És mert az Annapurnánál épp akkor voltak ott a magyar hegymászók, akik annyi szépet meséltek a körtúráról, hogy végül rábeszéltek minket. Visszatérve Zsuzsira és Tibire, nekik is van blogjuk, és bár szégyellem, hogy még ebbe se volt időm belepillantani, de attól még Nektek megosztom: arkonbokron.blogspot.com. Mindig jó érzés más utazókkal találkozni, ez egyfajta önigazolásnak is jó, meg egyáltalán, jó látni, hogy más is így gondolkodik, nem csak a nagy autó, nagy TV, nagy lakás és a karrier a lényeg mindenkinél, hanem mások is vannak, akik bemerik azt vállalni, hogy bemondják a munkahelyükön a főnöknek, hogy figyi, most egy évig nem láttok, jó? :) Az ilyen színvallásokat videóra kéne venni! :) Kár, hogy én nem tettem anno… :) Bár emlékszem, hogy azzal le is állt a társasjáték a főnökömnél a házibuliban, amikor előálltunk Zitával a történettel, amit most épp írok. :)

A piacon a Zsuzsival való beszélgetéssel annyira elment az idő, hogy már nem is maradt semmi másra, csak visszagurulni a bringákkal a szállónkhoz, ott felkapni a hátizsákokat, és kisétálni a buszállomásra. Pontosabban csak egy riksa fordulóhoz, a piac sarkára, ahonnan ezek a pickup-ok mennek a Junction-hoz, ahonnan meg a buszok mennek Mianmar minden irányába. Nekünk bármilyen busz jó lesz, ami Thaunggy felől jön, és Mandalay/Bagan/Yangon felé megy tovább, hisz csak két órát fogunk utazni vele Kalaw-ig. A piactól éppen elhajtott egy félig teli pickup, amikor odaértünk. Egy másik pedig csak 1000-ért lett volna hajlandó elvinni, mi pedig már tudtuk ekkor, hogy a helyi ár a Junction-ig 500, és ebből nem akartunk engedni. Viszont ők sem az ezerből, így végül nekiálltunk stoppolni, de nem sok sikerrel, egy darab autó nem jött. Végül egy pickup-ot állítottunk meg, ő is csak 1000-ért vállalta, hogy elvisz, de ekkor már belementünk, nem akartunk addig ott állni, amíg le nem késsük az utolsó buszt, akkor nagyobbat buktunk volna, mint 2x 500 kyat. Így végül felpattantunk a platóra, 5 lány mellé, akik közül az egyik rögtön felismerte Zita zöldbolt.hu-s pólóját, és megkérdezte, hogy „Are you Hungarians?”, mire mi mondtuk, hogy „Yes, why are you asking?”, mire ő: „Mert én is magyar vagyok!” :) Gabi Szingapúrban német tanár, most a vakációját tölti itt Mianmarban a barátnőivel. Rögtön vele is nagy dumálásba kezdtünk, ő is sok érdekeset mesélt, és nagyon örültünk egymásnak. Máskor több országot végigjárunk úgy, hogy hónapokig nem találkozunk magyarokkal, most meg rögtön egy nap két magyarral is, csupán egy óra különbséggel! :) Gabi nagyon jó fej volt, végig dumáltuk a két órás buszutat is, mesélt Szingapúrról, az ottani életről, és hogy hol dolgozott előtte, és mennyire élvezi ezt a fajta létet. Elmesélte, hogy itt Délkelet-Ázsiában vigyázzunk az ételekkel, mert ha nem szólunk külön, hogy ne, akkor szinte minden ételbe beleteszik az MSG-t, vagyis az itteni nevén az adzsinomotót, ami nem egy motorolaj, mint ahogy a nevéből gondolnád, hanem egy ízfokozó, ami állítólag ugyan természetes anyag, de azt mesterségesen állítják elő, és allergiás tünetek jelentkezhetnek az emberen, ha túl sokat kap belőle. Egy fehér, szemcsés por, kinézetre majdnem ugyanolyan, mint a só, és minden nagyon ízes lesz tőle, de ha túl sokat kapsz belőle rendszeresen, akkor bőrkiütéseid lehetnek, meg mindenféle bajaid. Ezek nem bizonyított dolgok, de jobb vigyázni, sok utazónak volt valószínűleg ettől mindenféle baja. Szóval mindig mondjuk: „No adzsinomotó”. :)

A busznak pont a Junction és Kalaw volt pihenője, ezen a helyen Zsuzsi meghívott minket egy shan nudlira, és találkoztunk egy japán tengerész fickóval, aki adott a lányoknak egy Say Kyaw nevű tablettát, amely állítólag kiválóan alkalmas a tengeribetegség ellen, ami a lányokra igen erősen rátört az éjszakai kanyargós buszutazás alatt. Mielőtt megijednétek, a fickó normális volt, a cuccot láttuk reklámplakátokon is, és az emberünk nem is a mi buszunkkal utazott, tehát nem az Ázsiában amúgy veszedelmes „enni/inni adok neked, attól elalszol, aztán jól kirabollak” történetről volt szó.


Újra Kalaw-ban: Suzuki, a Sky Net, a paupszi és a palater

Kalawban most egy másik 6 dolláros szobát kaptunk, mert a Golden Lily vendégház tele volt a világ minden tájáról érkező turistákkal. Mi általában a reggeli után lent maradtunk az étkezőhelyiségben, ahol én nagy bőszen naplót írtam, amíg be nem kapcsolták az óriási síkképernyős tévét (áhá, hát ezt vették a sok túravezetési díjból), ezután aztán kimenekültem valamelyik teraszra, vagy be a szobánkba. A szállásadóinkról közben kiderült, hogy nem is olyan rossz arcok, mint ahogy azt mi elsőre gondoltuk. A sikh testvérpárból az egyik ekkor nem volt otthon, mivel az egyik vendégük, valami pilóta figura meghívta őt a „szülőföldjére”, Indiába, ahol jó sikh-hez méltóan, életében legalább egyszer meglátogatta a Golden Temple-t, ami nekik, a sikh-eknek a mekka, vagy a Szent Péter Bazilika, kinek hogy tetszik.

Egy ilyen reggeli naplóírás alkalmával megismerkedtünk egy japán sráccal és a kanadai barátnőjével. Ők már évek óta utaznak keresztbe-kasul a világban, a srácnál még egy gitár is van a hatalmas hátizsák mellett, és ha olyanjuk van, vagy elfogyott a pénzük, akkor megállnak valahol dolgozni – nekik könnyű, japánként és kanadaiként megkapják Ausztráliában és Új-Zélandon a working holiday visa-t, és eleve máshová is könnyebben kapnak vízumokat. Na, ezt nem panaszkodásképpen mondom, mert ha összehasonlítjuk magunkat mi magyarok egy török, iráni, vagy esetleg egy pakisztáni barátunkkal, akkor azután egy szavunk sem lehet panaszra vízum és nemzetközi elismerés szintjén! Szóval legyen minden magyar büszke magára és a magyar diplomáciára! ;)

A japán srácot egyébként Motoshi Suzukinak hívták, és nagyon bírtuk, mert mindenen mindig nagyon nevetett, és mielőtt elbúcsúztunk volna (mert ők továbbálltak), megmutatták a legjobb, legolcsóbb shan noodle helyet a kalawi piacon. Eközben feltűnt Suzuki egy honfitársa is, aki szintén nagyon jó arc volt, és mindenkinek hozott valami innivalót a piaci tésztaleveseshez, mi fiúk így söröztünk. Hát nem sok japánnal hozott eddig össze a sors, de akikkel igen, azok alapján máris szeretem a japánokat! :)

Kalaw-ban második nap felkeltünk hatkor, és elsétáltunk, illetve a végén stoppoltunk a 6:30-as reggeli misére, amiből természetesen én ismét egy mukkot sem értettem, de még azt se, hogy mikor mi történik. Persze ez nem zavart, mert csak figyeltem, illetve olvasgattam Zita mini bibliáját, amikor pedig mindenki felállt akkor én is, amikor leültek, akkor én is. Itt is külön ültek a fiúk és külön a lányok, többségében a fiatalok és a lányok, utóbbi csoport apró, lukacsos kendőt is hordott a haja felett.

Visszafelé már megtaláltuk a parkon át vezető legrövidebb utat, és Kalaw központjába visszaérve a reggeli mellé vásároltunk néhány kókuszos dószát, darabját száz kyat-ért, vagyis 27 forintért. Pontosabban nem dósza ez, csak én hívom így, mert a dósza az, aminek még tudom a nevét és leginkább hasonlított arra, amit vettük: vékony rizsliszt lepény forró vaslapon olajban kisütve, a tetejére kókusz szórva. Reggel nyolcra már vissza is értünk a Golden Lily Guesthouse-ba, és reggeli közben meséltünk kicsit a gyalogtúráról egy svájci lánynak, aki aztán pár órával később el is indult a miénkhez egy hasonló, de csak két napos túrára az Inle-lake-hez. Szegény jól megázhatott ma, mert aztán délután eleredt az eső. Én délelőtt visszaájultam az ágyba, aztán egy forró zuhanytól megélénkülve és ihletet kapva nekiálltam egy az Inle-tóról szóló Origo-s cikk megírásába, majd ezt befejezvén, amikor már a képeket is kiválogattam hozzá, elindultunk a „Sky Net” nevű netcaféba, de csak egy kitérővel a bazár felé, ahol a már ismert helyen ettünk egy-egy shan noodles-t, majd én beültem feltölteni egy bejegyzést és a cikket, Zita pedig elment vásárolni.

Nem mondjuk ki és nem beszélünk róla, ahogy magunktól eszünkbe se jut szétválni csupán azzal a céllal, hogy külön legyünk, de közben azért biztos jót tesz ez is, hiszen heteken, hónapokon át 0-24 mindig együtt vagyunk, egymás mellett biciklizve, vagy kirándulva, vagy egy helyiségben, de legalább egy házban. Ha pedig különválunk egy kicsit, az azért jó, mert máris hiányozni kezd a másik, és ha visszajött, jobban tudjuk értékelni a jelenlétét. Legyen szó öt percről, vagy fél óráról, már ennyi is számít. Amíg Zita mászkált az utcán és én neteztem, addig ő ruhát vásárolt: talált egy turit (turkáló – használt ruha bolt), ahol kiválasztott magának 3 tiszta pamut felsőt, és egy kiváló farmert, aminek csak a sarka van kikopva, illetve az egyik farzsebénél a színe. A négy ruhadarabért 500 kyat-ot, vagyis 130 forintot kértek tőle, de még így is, Zita előbb megkérdezte tőlem, hogy ennyit elkölthet-e ruhára, és csak aztán vette meg. Igaz, közben már elhozta a boltból a ruhákat, fizetés nélkül, csak hogy megmutassa nekem. Ezt szeretjük itt, az ilyesmit nem parázzák túl, ilyet simán megléphetsz itt, bíznak egymásban az emberek. Én pedig azt szeretem az én Zitámban, hogy 130 forintból képes volt felöltözni, és ha még azt is láttátok volna, milyen boldog lett az új ruháktól, már tartott divatbemutatót és most is tetőtől talpig új ruhában van, itt ül mellettem, kókuszos paupszit eszik, és azt tervezi, hogy ha visszaértünk Bangkokba, levágja a farmer szárait és rövidnadrágot csinál belőle.

A paupszit már én találtam meg, akkor amikor ő ült a gépnél a netcaféban, és én jártam az utcákat. Csak az első sarokig jutottam, ahol megláttam egy utcai ételárust. A paupszi kínai eredetű étel, legjobban az osztrák sípályák hüttéiben árult gőzgombócra hasonlít és valójában az is, ám itt frissen reszelt igazi kókusszal töltik meg. Ez az édes változat, és van a sós, a húsos, ami pedig az én kedvencem: gőzgombócban sülthagyma, csirkehús és főtt tojás! Hát hallottatok már ilyen finomat! :) Legszívesebben az ízeket és az illatokat is megosztanám itt, de erre sajnos még nincs lehetőség, pedig amikor az ember végigsétál egy ilyen bazáron, mint ami pl. most itt ma Kalawban is van (mert ma van itt az öt napos rotációban a „Five day market”), akkor szinte agyvihara támad a sok új illat, íz, kép és arc után, és úgy érzi, hogy egy napot is el tudna benne tölteni. Persze én ennél sokkal előbb fáradok el a császkálásban, így mi sem töltöttünk itt ennyi időt, csak még megkóstoltuk hazafelé menet a palatert, amit leginkább egy édes moglájként írnék le. Na most sokat mondtam, igaz?! :) A mogláj Bangladesben volt a rántottás-hagymás-csilis sült lepény, itt a palatert annyi különbséggel készítik, hogy a hajszálvékonyra kinyújtott tésztára csak egy tojást ütnek, azt elkenik, majd jön kristálycukor, és végül az egészet még összehajtva, margarinon is megpirítják, mielőtt ollóval darabokra vágva tálalják Neked. :o Zitának ez is a nagy kedvence lett, mindkét ízcsodát 300 kyat-ért vesztegették, ami nem több mint 80 forint.

Hazafelé még megálltunk a főút mellett a buszjegy árusok pultjánál, és megkérdeztük, hogy mennyi a jegy Baganba. Kapásból az eddig hallott legolcsóbb árral, 10 ezer kyat-al indítottak egy éjszakai járatra, ami 9-kor indul és reggel 5-6 körül érkezik meg Baganba. Ez ideális, mert így még egy szállóban töltött éjszaka árát is megspóroljuk, ám azért még nem vásároltunk rögvest, sosem mondtunk igent az első árra. Mondtam nekik 7000-et, erre minden viszketés nélkül azt válaszolták, hogy de hát az a helyieknek való ár, nekünk az nem jár, nekünk tízezer! És hozzá még mosolyogtak is, de mindenféle szégyenkezés vagy rosszérzés nélkül. :) Ezért persze mi se tudtunk haragudni rájuk, sőt igazából nevettünk Zitával, hogy ez itt így megy, nem sunyultak sokat, nem ment semmi susmus, sőt rögtön elárulták, hogy 7000 a limit, a helyiek is annyiért utaznak. Persze nekünk nem akarták olcsóbban adni, csak 9000-ért, de mondtam, hogy az sok, és inkább gyalog megyünk, ezzel valóban el is sétáltunk… :) Persze csak a szállónkig, itt majd fogunk valami helyi mukit, aki megveszi a nevünkben a jegyet.

Közben Kispál szól, az egyik sikh szállásadónkkal filmeket és zenéket cserélünk. Amíg másolódnak a gigabájtok, addig én írok, és az aksi is töltődik. Merthogy fent a szobánkban nincs konnektor, le kell jönni, ha használni szeretnénk.

Másnap már sok érdekes nem történt, megvettük a buszjegyeket estére, végül 9000-ért darabját, mert nem ment lejjebb az ár. Az esti indulásig aztán az előző naphoz hasonlóan elütöttük az időt. Este már jó előre kisétáltunk a buszhoz, de arra még közel két órát várni kellett. Majd fel a hidegbe, légkondi nyílásait a függönnyel letakarni, felöltözni, és elheveredni az éjszakára valami kényelmes pózban. Mire rájöttem, hogy az ülések aljából hátul a középső folyosót, ahol már senki nem jár, gyönyörűen ki tudom párnázni, pont megérkeztünk Nyuang U-ba, vagyis Baganba. Természetesen most is a létező leglehetetlenebb időpontban, éjjel háromkor, mikor máskor… :)

Nyaung Shwe-ben és Kalaw-ban 2012. október 4-től 7-ig voltunk.

  1. Németh András
    november 30th, 2012 08:55-nél | #1

    ma nem reggeliztem, erre itt vannak ezek a csodás képek a piacról…

    mi az a cucc amit a borostás képű barátunk darabol? valami vagy valaminek a magja :) ?

  2. Zizi
    november 30th, 2012 09:28-nél | #2

    Olyan jó sok energiával töltenek fel a posztjaitok!! Mindent megteszünk, hogy hamarosan mi is a világ azon felén legyünk és ebben ti is nagyon motiváltok!:)Köszi:)

  3. andrea
    december 2nd, 2012 16:52-nél | #3

    @Németh András
    szerecsendió? bár kissé izmosabb példányok, mint az itthon árultak…

  4. Szántó Kati
    december 3rd, 2012 07:57-nél | #4

    @andrea
    Nekem is az volt a tippem, bár a méretek lenyűgözőek.

    Nézegetve a piaci képeket, a 90%-át se tudom megmondani mi lehet. El kéne menni oda egy gasztrotúrára. Nagyon élvezném kipróbálni az ízeket, szagokat…

  5. Arpi
    december 3rd, 2012 08:22-nél | #5

    @andrea
    @Szántó Kati
    Én sem tudom pontosan, mi annak a bogyónak a neve, de ezt teszik a bételbe a zöld levelek és az oltott mész közé, ezt rágják, ettől bódulnak meg kicsit, lesz olyan szép piros a fogazatuk, és ettől köpködnek olyan szép bordó színűeket mindenhová az utcán. :)

  6. Zsíros B. Ödön
  7. Szántó Kati
    december 6th, 2012 22:16-nél | #7

    Hát ezek szerint tévedtünk… :)

  1. Még nincsenek visszakövetések