Bejárat > Ázsia, Mianmar (Burma) > Csónakkal az Inle-tavon #2 – Ezüstművészet, lótuszvirágból lungi, és az ugró macskák

Csónakkal az Inle-tavon #2 – Ezüstművészet, lótuszvirágból lungi, és az ugró macskák


Az ezüstműveseknél

A piac után visszafelé vettük az irányt, a már ismert úton, amiről aztán letértünk tovább dél felé, és hamarosan megálltunk egy háznál, ahol a fogadtatás már ismerős volt. Itt valami készül, és mindezt megnézhetjük, sőt vásárolhatunk is belőle. Nem, hála az égnek most nem a hosszú nyakú nőknél kötöttünk ki, pedig először nagyon azt hittük, mert ugyanaz a fickó üdvözölt minket, mint aki két nappal ezelőtt a Paudang nőnél. „Ez tartja fogva a hosszú nyakú nőket!” – jegyezte meg Zita, de én csitítottam, hogy ne legyen ilyen rosszhiszemű, valószínűleg mindketten csak alkalmazottak ugyanabban az üzletben.

Valójában most ezüstművesekhez érkeztünk, ahol megnézhettük, hogy hogyan készül a kőzetből az ezüstékszer. Pontosabban a legelső lépést, amikor valami savval kioldják a kőzetből az ezüstöt, azt nem láttuk, de ezután mindent. Egy apró kis tégelyben forró parázs közé tették az ezüstdarabot, amit ezúttal egy hagyományos, gumicsöves, kézzel pumpálós fújóval felizzítottak 800°C fölé, ahol az ezüst folyékonnyá vált, és kiöntötték azt hosszú vájatokba. Így készítik az ezüsrudakat, amit aztán az ékszerkészítő megint megolvaszt, és kedve szerint formál belőle gyűrűt, vagy épp ilyen hajlítható, „úszó” halacskát. Zitának ez a halacska nagyon megtetszett, de sajnos olyan árat kértek érte, hogy végül lemondtunk róla, különben sem akartuk támogatni azt az üzletet, aminek köze van a Paduang nők „fogvatartásához”, akármi is legyen a teljes igazság valahol a rabszolgatartás és a rendesen fizetett, és tartott alkalmazottak között. Mindenesetre az tény, hogy nagyon érdekes volt látni az ezüstékszerek készítését és az ezüst formázását. Épp csak a falon logó Manchester United focihőseit bemutató poszterek rombolták le némileg az amúgy egészen autentikus összképet, de ez nem volt baj, sőt, így tértünk igazán észhez, és éreztük, hogy itt amúgy jó eséllyel nem lenne, vagy legalábbis nem ilyen formában működne ez a mesterség, ha mi turisták nem tartanánk azt fent. Igaz, mi ebből most nem vettük ki aktívan a részünk, senki sem vásárolt közülünk tőlük, és ezért nem is tűntek haragosnak. Valószínűleg megszokták már, hogy kétféle ember tér be hozzájuk: a csóró hátizsákos turista, aki maga szervezte a low-cost utazását, és aki jó eséllyel csak körbenéz, de nem vásárol, és a kicsit eleresztettebb, vásárló kategória, a szervezett utazás kereteiben érkező ipari turisták, akik maximum csak pár hétre utaznak, és materialistábbak, ők az ő embereik, ők azok, akiknek el lehet adni 2-300%-os, vagy ki tudja, mekkora haszonnal a cuccokat. Mondom ezt most minden rosszallás nélkül, mert az ipari turizmus is egyfajta utazás, és az is érdekes, csak az egy teljesen más világ, ott azt kapja az ember, amiért jött, az olyan embereknek való, akiknek kevés idejük, és sok pénzük van. Mi ezzel pont fordítva vagyunk, mi meg mást kapunk: a kalandokat, a kihívásokat, a nagyobb ismeretlent, ami egy fokkal közelebb áll a valósághoz, annak minden gyönyörűségével és nehézségével együtt.


Phaung Daw Oo Pagoda – Az öt arany Buddha, és a lábbal evezős verseny

Ennek következő állomása a Phaung Daw Oo Pagoda volt, ami már kívülről pompás látványt nyújtott. Egy nagy vizi kereszteződésnek a pagodával átellenes oldalán kötöttünk ki, itt fiatalok kerambotoztak, és innen még pallókon át körbe kellett mennünk, hogy végül egy nagy gyalogos felüljárón keresztül megérkezzünk a Pagodához.

Ez a hely arról híres, hogy itt tartják azt az 5 arany Buddha szobrot, amit már a felismerhetetlenségig telerakosgattak a látogatók a pagoda sarkában is megvásárolható aranylemezkékkel. Ettől aztán már csak néhány órmotlan, gömbölyded aranyalak maradt a szobroktól, és ezáltal azok még híresebbé váltak. Ottlétünkkor is rengetegen ragasztgattak rá újabb és újabb aranyréteget, ez itt valamiféle adományt vagy áldozást jelent, és érdekes módon a középső emelvényre, ahol ezek a szobrok vannak, csak férfiak léphetnek fel, csak ők ragasztgathatnak. Ennek sok helyi sem örül, és mi sem értjük igazán, mi ez a férfiközpontúság itt a buddhista kultúrában, ami amúgy nem az, hiszen máshol meg láttunk még női szerzeteseket is. Mindeközben a hangosbemondóból folyamatosan szólt valamiféle beszéd, aminek próbáltuk megtudni az értelmét, de mivel valami ónyelven van, azt a helyiek sem tudják pontosan, csak ilyesmiket hallottunk, hogy „legyen szerencséd, légy boldog, legyen szép napod, életed”… :) Végül is ez szép, csak én azt hittem, ennél összetetted dolgokról skandál a bácsi, akit aztán meg is találtam egy könyv és egy mikrofon felett.

Ekkor szépen el is kaptak a fényképezőgéppel is levámoltak nem kevés, hanem 500 kyatra „camera fee” néven. Na de mi van ezen a jegyen? Férfiak tömege két hajón állva evez lábbal! Hát ez meg micsoda? Ennek utánamentem és kérdezősködtem, olvastam, mire megtudtam, hogy itt minden teliholdkor nagy buli van. Először is azokon a díszes hajókon, amiket érkezéskor láttunk, körbehordják az öt Buddhát a tónak a különböző részeire, meghatározott sorrenben és menetrendben. Aztán ha ennek a több napos körmenetnek vége, az egész móka zárásaként rendeznek egy ilyen lábbal evezős versenyt, ami szerintem oltári jó látvány lehet, és igazán sajnálom, hogy erről mi már lemaradtunk. Azért a csónakokat a Buddhahajó mellett a fedett kikötőgarázsban sikerült megcsodálni: hosszabbak egy átlag csónaknál, még a mi csónakunknál is, és középen kapaszkodókkal vannak felszerelve. Így az egyik kezükkel kapaszkodhatnak az evezők, a másikkal pedig az evezőt foghajták, ami lent a lábukkal is betámasztanak. Gondoljatok csak bele, mekkora buli és mekkora látvány lehet egy ilyen verseny, hiszen egy ilyen hajón így állva sokkal többen elférnek, mint mondjuk a mi általunk ismert olimpiai kajakkenu számokban, hiszen állva sokkal kevesebb helyett foglalhat egy ember. És micsoda egyensúly kellhet az egészhez, hiszen állnak, gyakorlatilag csak egy keskeny ladikon, és közben még mozognak is, nem is kicsit! Áááá, egy ilyen micsoda látvány lehet! Valaki, aki jön majd még közületek Mianmarba (gyertek, érdemes, nagyon jó, könnyű hely, turistának való, tele színes, szagos, teljesen egyedi, oltári élményekkel!), időzítsétek úgy az ittléteteket, hogy legyetek az Inle-tónál teliholdkor, és vegyétek nekünk videóra ezt a versenyt! Látni akarom! Vagy majd mi visszajövünk, ha egyszer leszünk még ilyen nagyon szerencsések, hogy eljuthatunk ide, és lesz akkor még világ. :)

Miközben megcsodáltuk a pagodát, leszakadt az ég, így itt kicsit többet várakoztunk, mint szerettük volna, de aztán a vihar amilyen gyorsan jött, úgy tovább is állt, és mi kiszabadulhattunk újra a szabadba. A közeli bazárban körbejártunk és ettünk egy-egy kör shán nudlit, Sebastian-ék örömére a csípősebb fajtából, így én a végén totál leizzadt, vörös képpel másztam vissza a pallókon a csónakunkhoz. Itt Sebastian kérdezte, hogy láttuk-e a leszakadt pallót, mert ők ráléptek és nagyon megijedtek!? Mondtam, hogy igen, persze, jövet alattam tört meg, azt hittem belezuhanok kamerástul a vízbe…


Így készül a lótuszvirágból lungi

A pagoda utána következő állomás egy szövőház volt, ahol a lótuszvirágtól kezdve a kész anyagig végigcsodálhattuk az egész folyamatot, ami megint nagyon érdekes volt, én végig csak keresgéltem az állam a két emeletes faépületben. Kezdjük az elején: van ugye ez a lótuszvirág, állítólag ebből készül itt minden cérna, de az is lehet, hogy ez csak ügyes marketing, és még sok más hasonló növény szárából is, mert hogy őszinte legyek, se a tavon, se a környéken nem láttunk sok lótuszvirágot, de az is lehet, hogy csak szkeptikus vagyok, és tévedek, és valójában a tó déli, turisták által nem járt része csurig van lótuszvirággal, hogy a hajók már el sem férnek rajta. Szóval akkor inkább így mondom, így kerek és igaz: nekünk úgy mondták, és mi úgy láttuk, sőt, úgy csináltuk, hogy a lótuszvirág szárát megtörtük, abból a vékony rostszálakat kihúztuk, és néhány ilyet összesodorva már meg is kaptuk a cérna vastagságú anyagot, amit szépen az előző adaggal is összesodrunk a végén és kész volt a folyamatos cérna! Pedig az előbb még lótuszvirág szál volt, és igazán nem csináltunk sokat, hogy cérna legyen belőle! Hát nem őrületes a természet és az emberi találékonyság!?

Persze ne legyünk még oda, ez még csak valami elég durva, egyenetlen történet, ezt még orsózzák és színezik is, igaz utóbbit nem láttuk, csak az orsózást, azt viszont érdekes volt megfigyelni, hogy egy biciklikerék segítségével végzik! :)

Fent több nő és egy férfi is kezelt nagy, hat pedálos gépeket, oltári jó volt nézni, ahogy ezt művelték, megpróbálom visszaadni az élményt és a működési elvet, bár nem lesz könnyű, mert egy ilyen szövőgép azért nem egy egyszerű szerkezet. A hosszanti cérnákat egy a szövőgép az szövőtől távoli, felső sarkában, egy hengerre felcsavarva tartják, erre a hengerre súlyokat is akasztanak, hogy ezek a cérnák mindig feszesek legyenek, hiszen a túlvégin épp a szövő előtt vannak, immár kész anyagként. A kereszt irányú cérnát a szövő egy kis lökővel, egy kis tokban tartva löki át egy karhúzással egy kötél segítségével kilőve, mindig egyik oldalról a másikra, csak közben még a pedálokat is kezelnie kell hogy a hosszanti cérnákat azokkal és a hozzájuk kapcsolt részekkel mindig úgy tartsa, hogy azok hol egyszer így, hol úgy legyenek felváltva kifeszítve, hogy aztán amint átlökte közöttük a keresztcérnát, egy fésűvel ráhúzza azt, majd jöhet a következő sor, de már közben a keresztcérna a túloldalt van, és onnan szalad vissza, és a pedálokkal megcserélte a hosszanti cérnákat és már ellenkezőleg állnak felváltva a hosszanti cérnák. Ezt még tovább cifrázzák, ha több színnel dolgoznak, mert akkor az éppen aktuális színnek megfelelően cserélgetik a „rakétákat” amelyekben különböző színű kis orsók vannak. Szóval az egész nagyon látványos, elképesztő, és zseniális!

Lehet, hogy most tévedek, de talán ez az utolsó helyek egyike (meg persze Banglades, ahol sok ilyet hallottunk kattogni az útról, és az egyikbe Zita be is ment körbenézni), ahol ilyen, ember által működtetett szövőgépeket láthatunk, hiszen egész biztos vagyok benne, hogy ezeket a modern világban már rég gépesítették, és itt ezekben az országokban azért maradhatott még fenn, mert sok az ember, és mivel ezért a mezőgazdaságot is egyre inkább gépesítik és iparosítják, ezért aztán az emberek kiszorulnak a földekről és kénytelenek fillérekért ilyen gyárakban dolgozni.

Mindenesetre akkor is szép volt ilyet látni, ha közben tudtuk, hogy ez már eltűnőben van a világban és ez itt most csak nekünk volt egy bemutató és így ez is már csak félig „igazi”.


Cigaretta levélbe sodorva

Erről majdben teljesen meg is feledkeztem, mert ez volt az a ház a szövőház után, ahol megálltunk, de ez az egy dolog engem annyira nem kötött le, és erről meg aztán végképp lejött, hogy a turistáknak van építve, különben minek ülne három asszony egy tóra épített, szépen berendezett ház közepén, és sodorná sorban a cigarettákat. De igazából ezzel sincs baj, még akkor sem, ha egyikünk sem dohányzik, és nagyjából mind a ketten dohányzásellenesek vagyunk. Érdekesek voltak a különböző aromájú, zöld levélbe sodort cigaretták, még így is, hogy csak meggyújtás nélkül szagolgattam őket. Lehetőség lett volna rá, hogy kipróbáljuk a cigarettákat, de mivel életemben soha egy slukkot nem szívtam még, nem akartam most elkezdeni, ehhez a nemdohányzáshoz azt hiszem most már ragaszkodom örökre. De ha nem így lenne, akkor se akartam volna egy első fulladásos élményt ezen az amúgy gyönyörű helyen, a tó közepén.

Annak, aki dohányzik, vagy akinek a barátai dohányoznak, ez a levélbe tekert mindenféle ízű cigaretta tök jó ajándék, nyilvánvalóan ezért van itt ez az egész ház – hisz perszehogy lehetőség volt a vásárlásra is! :) Szerintem ha egy egyedi sodrású cigarettát kértünk volna, azt is elkészítik nekünk.


Az ugráló macskák gyásza

A következő ház, ahol megálltunk, az a Nga Hpe Kyaung volt, vagyis a „Jumping Cats Monastery”, az ugráló macskák kolostora. Ez a hely arról híres, hogy az itt élő szerzetesek megtanították a macskáikat átugrani egy a kezükben tartott karikagyűrűn, és ezt egy kis macskakajára fordított adományért cserébe szívesen be is mutatják az odalátogatóknak. Na, hát tudom, bolondok vagyunk, de erre mind a ketten nagyon kíváncsi voltunk. Amikor odaértünk, először szerzeteseket nem is láttunk, csak macskákat, főleg fekete-fehér cirmosokat, de belőlük vagy egy tucatot. Velük játszottak a földön üldögélő turisták, de közben a bordó ruhás szerzetesek sehol nem voltak, nem ugráltattak macskát, szóval úgy tűnt, nem lesz itt buli. Később, amikor már szépen körbejártuk az amúgy nem csúnya pagodát, megtudtuk, hogy mi történt, és miért nem ugranak most a macskák: öt hónapja meghalt a kolostor vezető szerzetese, és az ő tiszteletére, mintegy a gyász kifejezéseképpen azóta nem ugráltatják a macskákat. Szóval nem volt produkció, de azért mi, turisták megpróbálkoztunk a macskák ugráltatásával, a kezünkkel karikát formáltunk és azt a macskák fölé tartottuk, nézzétek az eredményt:

Elsőre nem vették a lapot a cirmosok, de aztán:

Nos, hallhattátok a nézőközönség csodálatát! :) Ugyanakkor én nem vagyok még meggyőzve, ezért még nem jár cicakajára adomány, merthogy szerintem ez egész egyszerűen csak a természetes, „default cat feature”, vagyis szerintem erre minden macska így reagálna, hisz egyszerűen csak megzavartuk szegény cicát csendes, nézelődős magányában, akinek ebből elege lett, és átugorva Zita karját, odébbállt. Ezt megerősítendő kérnék MKMO-t, vagyis Minden Kedves Macskás Olvasót, próbálja ki ezt otthon a saját cicájával, és egy rövid kommentben számoljon be itt az eredményről. Esetleg kutyások is kipróbálhatják! :) Van egy söröm rá, hogy az esetek 80%-ban ugyanez fog történni a hazai, mezei, karikaugrásra kiképzetlen macskáknál is. A többi macsek, a 20% pedig majd a karotok alatt akar átbújni, vagy megpróbál játszani azzal. Vagy dorombolva hozzátok bújik. :)

Szóval ez volt a Jumping Cats Monastery, igazából élveztük még így is, ugráló macskák nélkül, érdekes és szép hely.


Vacsora és kocsmázás – Tiszta élvezet!

Innen már egyenesen visszasiklottunk a tavon Nyuang Shwe-be, ahol kifizettük és megköszöntük a csónakosunknak az egész napos körtúrát, majd négyesben a német barátainkkal elmentünk vacsorázni, a már az előző napokban bejáratott kis családi „étterembe”. Ez a hely talán a lehető legcsaládiasabb, legpuritánabbika a városkában, az utcára nyílik és csupán két asztalból áll, ezek egyikének mindig a tetején ülve találtuk a család legfiatalabb tagját, aki érdeklődéssel szórta szét majd szedte össze az odakészített fogpiszkálókat. Itt 700 kyat, vagyis kevesebb, mint 200 forint volt egy tál curry, rizzsel és levessel, na meg a mindenütt ingyenes teával. :) Máshol, a turistáknak épített csili-vili éttermekben 2000 alatt sehol nem kapni értelmes ételt, de itt ennyiből is jól laktunk, ezúttal halat ettünk, amit persze agyon szórtak igen erős csilivel, így én majd meg pusztultam. Úgy látszik ehhez nem bír hozzászokni a szervezetem, ahányszor csípőset eszem, legyen az csili, vagy bors, vagy akármi, mindig csurog az arcomról a víz.

Miután egy nagyon jót vacsoráztunk e csodás nap végén, az egészre még egy kis sörözéssel is rátettünk, ez rettentő jól esett, mert már az idejét nem tudom, mikor volt az velünk utoljára, hogy beültünk egy helyre, ami erre volt kitalálva, rendeltünk, és kihozták és az asztalnál jót beszélgettünk, és közben sört ittunk – magyarul kocsmáztunk. Hú, nagyon jól esett, és a 3 db 3dl-es korsótól kicsit meg is bódultam, mert ugye elszoktam itt az úton a hónapok alatt teljesen az alkoholtól. Így kell olcsón berúgni! :) Persze attól még nagyon messze voltam, és ez már nem is cél egy jó ideje. A kocsmában 600 kyat, vagyis kb. 170 forint volt a 3dl csapolt sör, ezért otthon már morognék, és itt pláne, de most nem tettem, mert élvezni akartam az estét, és nagyon jólesett. Zita nem szereti a sört, ő Star kólát ivott, ennek 285ml-es üvege 300 volt. Szóval durván kirúgtunk a hámból, ezen a napon ketten 6571 forintot költöttünk, és ebben benne van a 15 dolláros szállásunk, az egész napos csónakos túra, és ez a kis esti tivornya is. Mianmarban nagyon olcsón el lehet lenni, annyi a titok, hogy egy kis időt és energiát kell fordítani mindig arra, hogy megtaláljuk az olcsó helyeket és megoldásokat. Ha ez megvan, még egy kis „habzsi-dőzsi” is belefér, ésszel. Szóval Mianmart nagyon szeretjük, összehasonlíthatatlanul könnyű, és kényelmes, tiszta élvezet ez az ország Banglades után. Persze ott is nagyon jó volt, de a „tiszta élvezet” kifejezést azért nem használnám az ottani élményeinkre. :) De itt megkapni ezt – igaz, ahhoz, hogy így lássuk a dolgokat, lehet, kellett az a Banglades is, és kell, hogy alapból mi kerékpártúrázók legyünk, és ne hátizsákos turisták. Mert a hátizsákos lét már élből jóval könnyebb, mint a kerékpártúrázás, és ezért bizonyos szempontból sablonosabb, unalmasabb is – persze még mindig nagyszerű! És mivel mi elég sokat bringáztunk már, és legutóbb elég kemény körülmények között, most abszolút tudjuk ezt a fajta létet és utazást is élvezni és értékelni. :) Ez a nap nálam bekerült az úton töltött legszebb napjaink közé, még akkor is, ha most nem volt benne semmi megmérettetés, leküzdendő hágó, vagy feladat.

Tudom, Nektek talán két napba is beletelt ezt és az előző bejegyzést végigolvasni még akkor is, ha egyszerre futottatok nekik, de mi ettől még ugyanaznap jöttünk vissza a tóról, amikor kimentünk rá: 2012. október 3-án. :)

  1. Zsíros B. Ödön
  2. november 29th, 2012 08:40-nél | #2

    A macskák ugráltatása egy furcsa dolog. Egyrészt teljesen profán előadás egy kolostorban, egy totális turista lehúzás, és egy kihagyhatatlan hülyeség. Annyira értelmetlen, hogy muszáj látni. :)
    Alapvetően a macskák függőlegesen ugranak fel és igazából a mutatványos lehúzza a karikát közben. Vicces. A szerzetesek nem dolgozhatnak (mármint nem csinálhatnak valamit pénzért), szóval mikor mi voltunk ott, akkor is már egy nő csinálta.
    A hosszú nyakú nőkkel mi is találkoztunk, nem tűnt gáznak, hogy ott szövögetnek. Nyilván miattuk mennek oda a turisták, de nem hinném, hogy ez zavarja őket.
    Thaiföldön menekültként vannak, és nem hagyhatják el a tábort, viszont a turistákat pénzért oda viszik, pénzért beengedik és pénzért fotózhatnak. Azokat a nyomorult táborukban “az otthonukban” fotózzák. Ezek itt dolgoznak pénzért, aztán este hazamennek, ha elegük van a fotózásból, akkor felmondanak. (A fotómodelleket se sajnáljuk otthon) Szóval nekem nem volt rossz érzésem velük kapcsolatban. Jó kedvvel vettek a cukorból, amivel kínáltuk őket, és a többi eladót (10 dkg helyett véletlenül egy kilót vettünk) és azon kívül, hogy karikák voltak a nyakukon, ugyan olyanok voltak, mint a környéken mindenki más. (Mosolygós, kedves)

  3. november 29th, 2012 08:46-nél | #3

    Ja, a youtube videókat nem tudom megnézni, szóval nem tudom mit láttatok. (Kínában nem megy a youtube)

  1. Még nincsenek visszakövetések