Bejárat > Ázsia, Indonézia > Solotól Malangig – 300 kilométer a jávai őrületben, a Helló Misztertől a fürdőszobai halig

Solotól Malangig – 300 kilométer a jávai őrületben, a Helló Misztertől a fürdőszobai halig



Első Nap – Hello Mister!!!

Ma már a második bejegyzés megírásába kezdek bele, ilyen is rég volt. Ennek örülni kell, úgyhogy boldogan és mosolyogva írok. És bevallom őszintén, az emlékek előhívására először kiválogattam a legjobb képek közül a legeslegjobbakat és a térképes útvonalunkra is újra ránéztem. Bizony, most leírni már nem ugyanaz, mintha akkor tettem volna, de még mindig jobb annál, mintha még négy hónappal később tenném, vagy esetleg soha.

Szóval búcsúzzunk el Endrang-tól és az apukájától, és csapjunk a bicikliriksások közé! :) Egyet mindjárt le is szorít az útról ez a fekete-fehér busz – ha ilyesmi otthon történne, abból szinte egész biztos, hogy hangos anyázás kerekedne. Itt: semmi! A riksás lefékez, megáll, és vár. A buszon többen vannak, neki csak egy utasa van. Más világ ez és ezt főleg akkor látjuk meg, amikor kijjebb érünk a városból. Hatalmas mezők közé kerülünk, emberek integetnek ránk a derékig érő mesezöld rizsföldekről, amiben szana-szét apró, tetős pihenő vagy tároló helyek állnak, a háttérben gyönyörű hegyek… Ekkor kezdtünk el ugye először igazán biciklizni Jáván, ha a Yogya – Solo szakaszt nem számoljuk, és hát csak úgy ámultunk.

A forgalomban pozitívan csalódtunk, nem volt akkora és olyan szörnyű, mint ahogyan azt vártuk azok után, hogy olvastuk, hogy Jáva a maga 138 millió fős lakosságával a legsűrűbben lakott terület egész Indonéziában. Járművek ugyan voltak, és hangosak és büdösek is voltak, ahogy ez Ázsiában jószokásuk, de nem jöttek olyan sűrűen, hogy attól ne tudjuk élvezni a tájat és a bringázást, és ez nagyon felüdülő érzés volt. Beszélek most persze a városoktól távolabbi szakaszokról, a városokban más a helyzet, de azért ott sem volt semmi, ami mondjuk Dhakához fogható. :)

Ekkor, ezen a napon találkoztunk először a „Hello Mister”-el is, de ekkor még minket sem zavart igazán, pont ahogy azt a Szumátrát és Jávát megjárt crazyguyonabike-on blogot író utazót sem, aki később azt írta, majd meg őrült, amikor már sokadik napja kellett ezt hallgatnia és végül este még a sátrába is benyitottak és behellómisztereztek neki.

Szóval vártuk már, hogy jön majd a Hello Mister mindig és mindenkitől, de első nap még csak egy párat kaptunk és nekik nagy örömmel integettünk és kiabáltunk vissza egy az övékéhez hasonló hangsúlyban kiejtett „Hello Mister”-t. Ez itt az egész országban ismert, univerzális köszöntési forma a helyiek részéről az idegen, külföldi utazó felé. Hogy honnan vették és hogyan terjedt el pont ez az egész országban, máig nem tudjuk, pedig sokukat megkérdeztük, elhihetitek. :) És hogy miért univerzális? Hát azért kérem, mert fogalmuk sincs, mit jelent. A „Hello”-ról talán még van sejtésük, de a „Mister”-ről egész biztosan nincs, mert bizony Zitának is így köszöntek nem egyszer, nem kétszer, még akkor is, ha én a közelben sem jártam. :) Nekik a Mister csak valami tiszteletteljes neve (legalábbis remélem) a külföldi embernek, és tudom, ez most is csak kedvesnek és aranyosnak hangzik, de amikor nagyon sokat, nagyon sokszor, nagyon sok napig, akkor is amikor szeretnél belesimulni a közegbe, mindenféle extrém helyekből és távolságokból feléd kiabálják, akkor már nem olyan vicces, mint nekünk ezen az első teljes egészében vidéken eltöltött jávai napon volt. Emlékszem, egy fölfelében megálltam egy viszonylag értelmes formának tűnő miszterezőnek, és adtam neki névjegykártyát, majd megkértem, hogy ha majd felmegy a Facebook-unkra, írja oda valahová egy hozzászólásban, hogy „Hello Mister!” :) – és pár nappal később tényleg jött egy ilyen komment… :) Ezen jót mulattunk Zitával, ha már elcsitítani nem tudjuk ezt a miszterezést (amit meg sem próbáltuk, 2 év alatt nagy nehezen rájöttünk, hogy az ilyesmi teljességgel lehetetlen próbálkozás), akkor legalább ráerősítünk… :)

Ezen az első napon kétszer álltunk meg, először még a laposban, az elején, itt több tányér ételt bevágtunk, mert igaz, hogy olcsón adták a Nasi Ayam-ot, de csak kisadagokat adtak. Aztán valamikor naplemente előtt úgy másfél órával megint megálltunk és egy útszéli kis vendéglőben baksót rendeltünk, de csak miután sikerült előkerítenünk a vendéglőst az egyik szemközti házból. Ebben Suhendar (micsoda név!) is segítségünkre volt, akiben egy nagyon kedves, angolul jól beszélő, meglepően értelmes embert ismertünk meg. Ezen a helyen ismerkedtünk meg először a krupukkal is, ami a nagy kedvenc snack-ünkké vált mind a kettőnknek. Ezt az olajban kisütött, korong alakú, lyukacsos, könnyű, ropogós, általában hagymás vagy halas ízű történetet legtöbbször minden kisboltnál és étteremnél megtalálni, utóbbi helyeken az asztalok közepére rakott bádogdobozokban vannak felhalmozva és persze fillérekért vesztegetnek egy-egy darabot, nem is tudom, helytől függően általában 500 és 2500 rúpia között volt az áruk (12 – 58 forint).

Az estét egy kedves tanárcsaládnál töltöttük egy üres szobában, már nem tudom pontosan hogyan sikerült ezt összehozni, mert én azt hiszem kicsit elhagytam magam és mindent Zita intézett. A család nagyon kedves és rendes volt, és érdekes volt látni a házukon, hogy míg kívülről a bejárat körül minden nagyon pofásan nézett ki, ahogy még a bejárati ajtó mögötti nappaliban is, de ha felnéztünk a mennyezetre, ahol a tetőcserepeket láthattuk alulról, vagy tovább mentünk a többi helyiségbe, ott már minden rettentő egyszerű volt.

A családdal sajnos nem tudtunk sokat érdemben kommunikálni, így nagyon jól jöttek a nálunk lévő fényképek és a Magyarországról szóló képes információs füzetecskék, amiket anno még a pakisztáni Magyar Nagykövetségen szedett fel Zita.

Reggel az apuka és az anyuka nagyon szépen kiöltözve indultak munkába, ekkor készült a közös fotónk is. Az előbb azt írtam, hogy nem sokat tudtunk beszélni, ami csak olyan szinten igaz, hogy annak nem volt sok értelme. De sokat beszéltünk, ugyanis ekkor még a Bahasa Indonesia, vagyis az indonéz nyelv tanulásának kezdeti folyamatában voltunk. Vagyis ektivitiztünk, mutogattunk és rákérdeztünk mindennek a nevére. :) Ez egyébként mókás játék tud lenni, na és persze hasznos is, ha az ember jegyzetel és igyekszik megtanulni a számára hasznos szavakat. Reggel pl. már meg tudtam kérdezni, hogy kerül-e valamibe a náluk töltött éjszaka. Ez mindig kényes kérdés, mert ugye egyrészt sértő lehet, másrészt kellemetlen. Ezt is megtanultuk már, hogy ilyesmire jobb az elején rákérdezni. Ezután így is tettünk, de ekkor erre még nem volt lehetőségünk, hiszen este még azt se tudtuk, hogyan kérdezzük: „Börápá Rupia?” – Egyébként nem fogadtak el semmit. :)

Ezen a napon egy Soco nevű kis helyig kerékpároztunk 72,5km-t.



A második nap – Kenduri ünnepségen

Közben egyébként, mióta ezt a bejegyzést elkezdtem, eltelt egy éjszaka és én hajnalban kijöttem itt Sydney-ben timelapse videót készíteni. Amíg sötét volt, csak a telefonon olvasgattam, aztán mióta kivilágosodott, elővettem a netbookot és elkezdtem naplót írni. Szemben az operaház, jobbra a Harbour Bridge és elméletben már 8 perce feljött a nap, de fények még nincsenek, mert keletre néhány ház és felhő kitakarja. De hamarosan végre ki kell, hogy süssön a nap, a szemközti felhőkarcolók és a híd fénybe borulnak, én meg talán megszűnök vacogni írás közben. Még jó, hogy Erzsébetéknél ki tudtuk bontani a dobozt, amibe a malajziai első napunkon belepakoltuk a meleg ruháinkat és feladtuk postára. Most a vastag zokniban vagyok, egy hosszú lastex gatya is van a hosszúnadrág alatt, a netbook puha tokján ülök egy padon és a fekete Ironclad pulcsi van rajtam ami szerintem Észak-Vietnam óta nem volt hordva. Persze még így is fázom, szerintem most van egész nap a leghidegebb, talán 10 fok körül lehet. Na, de most már vissza Indonéziába!

A második napot korán kezdtük és meglepően sok és hosszú lefelével. Az első néhány kilométer még ugyanolyan szenvedés volt, mint az előző délutáni utolsók, éktelen hosszú, egyenes, meredek fölfelék, majd ugyanilyen lefelék, de aztán hála az égnek ez megváltozott és egy rizsföldek és kisebb erdőfoltok között kanyargó hosszú száguldás következett, ami csak tengerszint környékén ért aztán véget.

Apropó, időjárás! Jáván is fáztunk néha, igaz, közel sem ennyire, mint most amikor ezt írom Sydney-ben. Ez csak azért jutott eszembe, mert emlékszem, meglepődtem, hogy milyen kellemesen hűvös és felhős napok is elő tudtak fordulni ezen a szigeten. A malajziai nedves hőség után nem számítottunk ilyen kellemes időre, de úgy látszik, itt más az éghajlat, talán az teszi, hogy csak egy keskeny földsávról beszélünk, amit északról és délről nagy tengerek vesznek körül, miközben a szigetet több ezer méter magas vulkánok tarkítják. Nem semmi hely ez kérem, zoomoljatok ki az elején linkkelt térképen és kapcsoljátok át domborzati nézetre, tele van óriási pattanásokkal az egész sziget! :) Itt meg közben megjöttek a fények, csak még épp rám nem sütnek, de a híd már aranyban úszik az én ujjaim meg mindjárt letörnek. A reggeli futók, kocogók és sétálók 80% pedig nő. A férfiak hájasan is elkelnek, de egy nőnek nehezebb, csinosnak kell lennie. Hozzá kell tenni, hogy én is minden nap futni tervezek, amíg itt vagyunk, talán 100km is összejön majd. Már csak 93 kili van hátra belőle. :)

Bocsánat, csapongok. :) Szóval a reggel jól indult, hamar lent voltunk a laposban, láttunk testközelből egy marhavásárt és élveztük az út forgatagát, ami még nem volt akkora, hogy különösebben zavarjon minket. Persze most nehogy elinduljatok tömegével Jávára kerékpározni, mert Árpi azt írta hogy kellemes, mert ez azért nem ilyen egyszerű. Nekünk az volt, de ha mondjuk egyenesen Magyarországról csöppentünk volna ide, lehet nem lett volna az. :)

Először egy banknál álltunk meg, hogy készpénzt vegyünk fel, mert abból fogytán voltunk. Az ATM itt nem fogadta el a kártyáinkat, viszont az azt üzemeltető emberek úgy megörültek nekünk, hogy kaptunk tőlük bankos bögrét meg némi ennivalót. Kedves emberek ezek az indonézek. :) Még két bankot meg kellett járnunk, mire számunkra működő automatát találtunk, ez ha jól emlékszem, a BNI bank volt, de még ez is, ha jól emlékszem, maximum 2.500.000 Rupiát volt hajlandó csak kiadni egy alkalommal, ami kb. 50 ezer forint, és ami számunkra azért fájó, mert ugye ahányszor kiveszünk így pénzt, annyiszor, ha jól sejtem most már 1800 Forintot levonnak tőlünk külföldi készpénzfelvételi kezelési költség címén. Egyszóval már rég kellett volna nyitnom egy bankolás oszlopot is a szupertáblázatunkba (amit majd az 1000. napnál újra kipublikálok), hiszen ezek a költségek simán több százalékát is kiteszik az összes költségeinknek, de én ezeket eddig nem túl precíz módon mindig az átváltásnál beleszámoltam a helyi pénzek forintra átszámított árába.

Na, de megint kalandozom… Azért remélem valakit az ilyesmi is érdekel, mert sajnos ebből a napból sokra nem emlékszem, annak ellenére, hogy nagyon élveztük. De emlékszem, hogy áthajtottunk Ponorogo-n, és a várt káosz helyett csak enyhébb forgalommal találkoztunk a városban. Emlékszem, hogy rengeteg egyenruhás, iskolás gyerek nézett és nevetett ránk csodálkozva, és hogy ezt mi is mennyire élveztük.

Nagyon érdekes formájú, középen meredekebb tetejű házakat is láttunk, ezek egy részében mecsetet fedeztünk fel, de sok olyan is volt, amelyről ezt nehezen tudtuk elképzelni. Lehet, hogy sokan csupán a tradíciók követése végett, vagy hithűségből építettek maguknak ilyen otthonokoat.
Sok gyerek is biciklizett a településeken, sokan közülük sportmotor formájúvá alakított, keskeny, vagy épp behajló kormányú kerékpárokat hajtottak. Ez még elment volna, hisz gyerekek, de amikor egy felnőtt gyereket láttunk egy átalakított, szörnyű hangú motoron ülni, amire egy gyorsasági motor kasztni volt ráhegesztve, na az már kicsit meredek volt. :) Ez itt valami aktuális helyi őrület lehet, ez itt most a menő. :)

Két falu között megálltam egy helyen, ahol az út a mellette lévő zöld rét felett haladt, és videót indítottam az ott focizó gyerekekről. Mikor ők ezt meglátták, abbahagyták a játékot és hangos integetésekbe kezdtek.

Délután egy rövid sziesztát tartottunk az egyik útmenti étteremben, ahol baksot és több jegesteát elfogyasztottunk, míg Zita olvasott én pedig naplót írtam a legforróbb órák alatt. Ezután jött újra az emelkedős rész, szépen lassan kaptattunk fel néhány száz métert egy gyönyörű szerpentinen. Ezúttal már tudatosan a hágóban álltunk meg, gondoltuk, itt jó lesz éjszakázni, és reggel jó lesz majd ismét gurulással kezdeni.

Hát nem akármilyen helyre csöppentünk. Egy furcsa színes házhoz kerültünk a falu szélére, ami először eléggé kihalt volt, de alig, hogy megbeszéltünk mindent és lepakoltunk egy üres szobába, elkezdtek özönleni az emberek a tágas nappaliba. Az egész ház úgy tűnt nekünk, mintha régen lakták volna, de mostanában már nem, vagy kevesebben. Az is lehet, hogy ez valami mutatóba készült ház csak, vagy azzá degradálódott le, miután elhagyták a lakói. Az mindenesetre biztos, hogy a faluban ez volt az egyik legcifrábban kinéző ház, persze megint csak kívülről és csak a nappalit nézve – a többi helyen megint csak egyszerű volt minden. Egy pult a konyhában, a fürdőszoba egy üres kockahelyiség. Mondjuk ez kb. mindenütt így van errefelé, tehát ez nem meglepő dolog.

Az emberek meg persze csak jöttek és jöttek a házhoz, mindenki szarung-ot hordott, ami egy általában kockamintás szoknyaszerűség, amit errefelé természetesen a férfiak is hordanak. Sokan az idősebbek közül tradícionális, tarka mintás inget is hordtak, és ez a társaság csak gyűlt és gyűlt és kíváncsian néztek ránk. Egy pillanatra megfordult bennünk, hogy ők most mind csak miattunk jönnek, de az egész, ahogy bejöttek és leültek a falak mellé, valahogy úgy tűnt, hogy nem erről van szó. Itt valami készül. Valaminek a közepébe csöppentünk, de hová? Embereink imádkozni kezdtek az egyik idősebb vezetőjük vezényletével, majd rengeteg étel érkezett. Egy hatalmas csirke, rizs, zöldségek, tea. A lakoma után mindenki teát ivott és cigarettára gyújtott. Rajtunk kívül kivétel nélkül mindenki dohányzott, és Zitán kívül csak férfiak voltunk. Viszont érdekes volt, hogy Zita jelenléte látszólag nem feszélyezte vagy zavarta őket, úgy tűnik, Zita ebben a szituációban, mivel annyira különbözött a helyi nőktől, ezért inkább számított vendégnek, mint a rituáléból amúgy kimaradó nők körébe.

Egyébként ezen az estén is sok hasznos szót megtanultunk. Például a „mákán” azt jelenti enni, vagy azt hogy étel, a „minum áir” pedig azt hogy vizet (áir) inni (minum). Az üdítő pedig a minumán, majdnem, mint a hindu isten, Hanumán. :D A szertartás, amibe belecsöppentünk, arról azt mondták, hogy egy „Kenduri”, vagyis egy tradícionális jávai muszlim ünnepség, amikor összegyűlnek, imádkoznak és együtt esznek a helyiek. Ezt ők is elmondták, és hiába kerestem rá erre a szóra azóta az interneten, ennél többet ott sem tudtam meg erről a dologról, csak azt, hogy szervezett túrák programjaiban is szerepel, de a leírásukban is csak pont ennyit írnak róla. Hát mi most spontán belefutottunk egy ilyenbe, vagy az is lehet, hogy valamiféle érthetetlen felénk mutatott tiszteletből direkt abban a házban tartották, amelybe minket is raktak, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre nagyon szép és érdekes volt az egész, arról nem is beszélve, hogy a megállásunkkor vásárolt élelmet így aztán végül csak másnap ettük meg. Embereink végtelenül barátságosak, mosolygósak és kedvesek voltak velünk és ezúttal sem fogadtak el tőlünk pénzt a szállásért. Ezt még az elején, amikor még csak a szomszéd házból előkerült egy szál emberrel értekeztünk, már akkor megtudakoltuk, így nem volt ebből se sértődés, se kellemetlenség egyik részről sem a továbbiakban. Hogy egy nagy családból valóak voltak a férfiak, vagy valamiféle falutanács gyűlt össze a nappaliban, erről nem tudunk. :)

Ezen a napon egy Pangkal nevű kis faluig bicikliztünk fel a hágóba, összesen 63,5km-t.



A harmadik nap – Laknak még a fürdőszobában is!

A következő nap őrült száguldással kezdődött, jó sok szintet leadtunk viszonylag hamar, közben gyönyörű helyeken jártunk. Hol a száguldást vettem videóra, hol pedig megálltunk egy kanyar után, hogy csodáljuk a sűrű lombkoronák mögül előbújó völgy látványát. Lent patak, kövek és köd, körben erdők vagy földteraszok az egész igen Pazar látvány volt. És amióta Törökországban áthajtottunk a Fekete-tenger partján a Pazar nevű városon, már azt is tudom, miért javítja ki folyton nagy kezdőbetűre a Word ezt a szót. :) Nem tudjátok, hol lehet ezt kikapcsolni, elég idegesítő.

Elképesztő erdőalagutakban suhantunk lefelé, bambusz és mindenféle páfrányos, mohás fák alatt, ezt nagyon élveztük, igazi örömfutam volt ez a reggeli. Lent, ahogy leértünk a laposra, megálltunk tízóraizni egy a helyi éttermekhez képest feltűnően rendben tartott, tiszta, rendezett kis vendéglőben. Itt hamar figyelmesek lettünk a falakon körben mindenhová felaggatott fotókra. Az étteremben vendégeskedő külföldiekről készült fotók voltak a falakon, rajtuk a felirattal, hogy „Turis Manca Negara” vagyis, hogy külföldi turisták! Erre van egy egyszerűbb és sokak szerint csúnyább szó is, a „Bulé”, de úgy látszik, az tényleg nem lehet túl illedelmes (noha sokszor hallottuk miközben ujjal mutogattak ránk), mert itt nem azt használták. Az viszont számunkra meredek volt, hogy ettől itt valaki ekkora menő lesz, hogy azt még az étterem falaira is ki kell tenni, hogy itt külföldiek ettek. Valószínű mi nem számíthattunk olyan nagy számnak, mert minket nem igyekeztek (hála az égnek) lefényképezni, hogy aztán a többi bulé között kössünk ki a falon. Akárhogy is, ez azért azt jelenti, hogy itt a külföldit valamiféle becsben vagy legalábbis csodabogárnak, különlegességnek tartják és nagy szám, ha vendégül láthatják. Csak azt nem tudom, mi a fenével érdemeltük ki ezt a fajta tiszteletet?! És miért lesznek olyan sokan olyan nagyon izgatottak, amikor meglátnak egy külföldit, amikor azért elég sokan vagyunk külföldi utazók az országukban…?

Egy benzinkúthoz kanyarodtunk le, hogy használjuk a mosdót. A kútnál hosszú sorokban álltak a motorosok, senki sem szállt le a tankoláshoz, csak akik olyan robogóval voltak, ahol a tanksapka az ülés alatt volt. A motort sem állították le sokan és többen cigarettáztak is a környéken. A legtöbb vevő 10000 rúpiáért, vagyis 230 forintért kért benzint, és ezért több, mint két litert kapott. Egy liter benzin ára itt 4500 rúpia, ami alig több, mint 100 forint. Később azt hittük, hogy ez a következő szigeteken azért változott meg, mert eltávolodtunk Jávától, de nem, nem erről volt szó, hanem benzinár emelésről. A nagy kutaknál 6000-6500 rúpiára ment fel a benzin ára, a kiskereskedőknél, vagyis az út szélén literes üvegpalackokban áruló árusoknál pedig 7000-7500 rúpiára. Ez azért valljuk be, igen durva és hirtelen áremelés. Képzeljétek el, hogy otthon egyszer csak 400-ról felmegy a benzin ára 600 forintra… Valami ilyesmi történt itt Indonéziában is, amíg itt voltunk, és igazából csodálkozom rajta, hogy semmi lázongás vagy utcára menés nem lett az egészből. A dolog mögött állítólag az áll, hogy az indonéz állam megunta, hogy képtelen megadóztatni az ellenőrizhetetlen, szó szerint több tízmilliónyi kiskereskedést (értsd a mindenütt ott lévő apró éttermeket, útszéli vackokat áruló bódékat), ezért egy olyan termékre vetettek ki adót, ami kvázi mindenhez szükséges: a benzinre.

Ezen a napon egy nagyobb, hosszú síkságra értünk le, ahol úgy terveztünk, hogy letérünk a főútról. Bár ahogy már írtam, ez az út nem volt egyáltalán szörnyű a forgalom terén, de azért mégiscsak egy főút volt, és mint olyan, elég szépen ki volt épülve mind a két oldalán, sokszor tíz kilométeren keresztül is mindig volt valami civilizáció az út mentén, és ezért nem igazán láttunk ettől bele az igazi vidékbe és a tájba. Ezért kihasználva azt, hogy garantáltan sík a terep a főúttól délre húzódó, vele párhuzamos alsóbbrendű utakon, letértünk a főútról, ami egyébként egyben egy levágás is volt, igaz, az apró utakon valószínű azért összességében lassan haladtunk, de ezt persze egyáltalán nem bántuk, hisz tudjátok már jól, hogy nem azért biciklizünk, hogy valahová odaérjünk, hanem magáért az útért. Legalábbis ideális esetben. :)

Ez a letérő most például nagyon bejött, talán az egész Solo – Malang szakaszon ezek a kilométerek voltak a legizgalmasabbak, legszebbek. Igaz, erről kezdetben nagyon nem voltunk meggyőződve, nagyon vaciláltunk a lefordulásnál, hogy mi legyen, de végül úgy érzem így utólag, hogy nagyon jól döntöttünk. Először egy nyílegyenes, faluszéli kis utcán hajtottunk, amiből csak helyenként hiányzott az aszfalt, de különben jól tudtunk haladni. Balról pofás házak sora jött, jobbról pedig egy végtelen, zöld mező, nagyon szép volt az egész. Itt megálltunk egy nagyon apró kis útszéli vendéglőben, ahol csak néhány férfi ült bent. Teát kértünk és közben felfedeztünk egy pogácsa méretű süteményt a legyek elől letakarva. Ez a péksüteményszerűség ízében kísértetiesen hasonlított egy otthoni túrós batyura, csak annál kicsit zsírosabb volt. Nem tudom már pontosan, de szerintem vagy négyet-négyet bevágtunk belőle fejenként, annyira jólesett. Ez a találkozás az indonéz túróval nagy véletlen volt és utána nem is ismétlődött meg többi, lehet, hogy csak a házinéni egyéni varázslata volt, feltalálta magának a túrót és ezzel nem is tudta, mekkora nagy örömöt okozott nekünk.

Csodaszép szakasz következett, nagyon takaros házak mellett haladtunk el, volt, amelyik szerényebb volt, és volt, amelyik pompásabb. Az egyik előtt cukornádszörpöt mértek, Zita fel is tankolt belőle egy teljes palackkal, ez később igen jól jött nekünk energiautánpótlásnak. Egy szakaszon még az eddiginél is kisebb lett alattunk az út, akkora, hogy azon már csak mi bringások, a gyalogosok és a motorkerékpárosok fértünk el. Ez annyira tetszett, hogy itt egy videót indítottam, és mióta visszanéztem, azóta mosolygok:

Zita a madárijesztőt a földeken dolgozó embereknek nézte. :) Ezek szerint élethűek és tényleg jól dolgoznak. Aztán elhaladtunk egy csomó mosolygó, minket boldogan üdvözlő ember mellett, vagyis nem is tudom igazán, ki volt a boldogabb, de egy biztos, mi nagyon boldogan köszöntünk nekik Jó Reggelt (Szelámát Pági), és kérdeztük meg, hogy vannak? (Apa Kábár), a Báik-Báik pedig azt jelenti, hogy jól vagyunk, a Dádá pedig, hogy szevasz/viszlát barátom! :) Hát most mondjátok meg, lehet nem vidáman biciklizni egy ilyen környéken, ilyen emberek között? Mindenki örül nekünk, mindenki mosolyog ránk és még beszélünk is pár szót a helyi nyelven, amellyel igen egyszerűen igen nagy mosolyt tudunk csalni a helyi emberek arcára. Érdekes, hogy úgy tűnt, a „Csókolom!”-ot és a „Tessék csak menni!”-t is értették, amikor a végén azelőtt a keskeny híd előtt kialakult ez az óriási forgalmi dugó… :D

Ez a kis út sajnos nem tartott soká, igaz, aztán sem voltak sokkal nagyobbak az utak, és olyan élet volt rajtuk, ami a főúton nemigen, vagy ha mégis, arra nem maradt annyi figyelmünk a forgalomban, mint most ezen a jó minőségű, még felfestéssel is rendelkező, de amúgy apró úton. Itt láttunk egy kosarakkal fejmagasságig megpakolt kerékpáros hölgyet és egy olyan mikrobuszt, amelynek a szélvédőjére menőségből muszáj volt a tulajdonosának akkora matricákat ragasztani, hogy azok az elülső szélvédő több mint kétharmadát lefedik. Hogy nem lát ki rendesen? Nem számííít, a lényeg, hogy ez így nagyon menő! :) Ez Indonézia, és lesz még durvább is! :) Kíváncsiságból beírtam a google translate-be, ugyan mi ennyire sokkal fontosabb a biztonságos közlekedésnél, de a rendszer csak az ilahi szót ismerte, melynek jelentése „isteni”.

A főútra visszaérve benyomtunk két-két tányér nagyon finom baksót egy sátorétterem ponyvája alatt, majd ismét letértünk a főútról. Ekkor már nagyban zengtek a mecsetek tornyai, sokszor több is egyszerre, egymást túlordítva. Valamelyikből egy számunkra hamisnak tűnő gyerekénekszerűség szólt, a másikból egy rekedtes férfihang, és a két hang forrása között nem volt 50 méter sem. A letérést ekkor már azért tettük meg, hogy valahogyan a zsúfolt, zajos főúttól távolabb éjszakázzunk. Ha jól emlékszem pont e két mecset előtt történt, hogy Zita szóba elegyedett egy helyivel, és két perc múlva már mosolyogva közölte velem, hogy a sikeres ektivitizés után maradhatunk a garázs mögött. Ezt a helyiség nem is tudtam azóta se hová tenni, a házon kívül volt, a garázs mögött, de volt teteje és volt egy bejárata a ház felé, valamint innen nyílt egy apró egyszemélyes imafülke, ami szépen rendben ki volt festve piros-fehérre és még ajtaja is volt, miközben minden más körülette tiszta beton volt, vagy vakolatlan téglafal. Mindez nekünk kicsit furcsa volt, de persze nem zavart, örültünk, hogy van hol lennünk és nem odakint megy a Hello Mister körülöttünk. A család nagyon kedves volt velünk, még vacsorát is kaptunk, és Zita lefényképezte a legifjabb leányzókat, akik a fényképezőgép láttán mintegy modellt állva bepózoltak, az állukhoz tették a kezüket. Ez megint elég furcsa volt, úgy látszik, valahol egy tévé is van a házban, mert ezt tuti nem a nagymamától tanulták. :)

A ház egyébként nem volt zsúfolt és amolyan átjáróház volt, mindig más embereket láttunk és nem is bírtuk összerakni, ki a családtag, ki a barát vagy szomszéd. De hála az égnek, most nem úgy voltunk, mint egyszer Bangladesben, ezek az emberek nem minket megnézni jöttek, csak úgy általában jöttek-mentek.

Reggel muszáj volt videóra vennem a fürdőszobát is, mert ez egy teljesen tipikus helyi fürdőszoba volt, egy kivétellel, hogy laktak benne! :) Méghozzá egy hal a mándiban, vagyis a víztartályban. :) Ilyen tartályok vannak minden fürdőszobában egész Indonézia szerte, és ezeket hívják mándi-nak, ahogy magát a fürdőszobát és a fürdést is. Az alvást pedig tidurnak mondják, a jóéjszakát a „Szelamat Tidur”, ebből én összeraktam a jó fürdést is, ami persze nem létező mondás, de jól hangzik: „Szelámát Mándi!” A bringáinkat egyébként Szpeda Tidurnak mondják itt, vagyis alvós biciklinek. :)

Ezen a napon egy Klampok nevű városkáig bicikliztünk, összesen 80,3km-t.



Negyedik nap – Biciklivel az árban

Ez a negyedik napunk volt az utolsó Malangba menet, és leszámítva a reggeli gyönyörű kitérőnket, ezt már a főúton, illetve Malang városban tettük meg. Ez a kitérő volt a nap csúcsa és onnantól már csak egyre nehezebb lett. Pedig emelkedőből jóformán csak itt az elején volt, de az élmények is itt jöttek. Amikor az egyik brutálisan meredek emelkedő aljában leszálltam tolni a gépet, egy fickót pillantottam meg a motorkerékpárja mellett egy betonkorlát tetején guggolni és cigarettázni. Ez a kép számomra annyira tipikus és jellemző volt Ázsiára, hogy azonnal sztenderre is raktam a riksát és engedélykérés után lefényképeztem az emberünket. Ők így ülnek, így nyújtanak, lazítanak, na és mivel Indonéziában vagyunk, a motoron elfáradt fenekű emberünk elengedhetetlen kelléke a cigaretta is. Ugye mondtam már, hogy itt minden, értsd minden férfi dohányzik. Egy doboz cigit, márkától függően már 5000-10000 rúpiáért meg lehet kapni, vagyis 100-200 forintért.

Az emelkedők után átkeltünk egy patak túloldalára és ott gyönyörű erdőkön át tekertünk, egy igen apró úton. Innen sajnos elég hamar kikeveredtünk vissza a főútra, ahol egy gyors ebéd és zuhanyzás után indultunk tovább Malang felé, ahol Fikrivel már le volt egyeztetve a találkozó és a cím, ahol majd este vár minket.

Kifelé menet egy faluból egy egész teherautó konvoj előzött le minket, mindegyik tökig telepakolva emberekkel, még a pilótafülke feletti peremen is ültek, nem volt bekötve senki… És persze mindegyik csapat nagyot nézett, mikor megláttak és nagyon örültek nekünk, szólt a Hello Mister a platóról. :)

Malang határában újabb gyors regenerálódást és értekezletet tartottunk Firkivel, hogy biztosan jó helyre kerekezzünk. Ezután letértünk a várost balról ívelő főútról és egy folyó mentén folytattuk egyenesen északnak. Jó 20km-el a vége előtt sajnos eleredt az eső. Mi már a legelején behúzódtunk egy eresz alá, és csak lestük, ahogyan a motorosok beállnak a szemközti kapu alá, magukra húzzák a poncsójukat, majd tovább hajtanak. Hamarosan szakadni kezdett és negyed óra után már úszott az egész út, nem lehetett látni az aszfaltot a hömpölygő víztől és minden jármű felcsapta a vizet és további hullámokat keltett a vízben. Nem is értem, hogy mertek közlekedni, amikor nem is látták az utat. Mi mindezt már a házból néztük végig, mert az ereszhez tartozó házban lakó család beinvitált magához. Na ők végre tényleg szerényen éltek, szerény volt a ház utcafrontja és a nappali is, de persze ugyanúgy mosolyogtok, mint bárki más Indonéziában és még ebbe a szerény otthonukba is behívták a különleges külföldieket. Nagyon aranyosak voltak, kaptunk tőlük teát és megengedték hogy lefényképezzük őket. Kb. fél órát tölthettünk náluk, mire végre elcsendesedett, majd elállt az eső. Mikor aztán az aszfalt is végre kilátszott, elindultunk újra, hogy megérkezzünk végre e négy nap végét jelentő állomásunkra, Fikri otthonába.

Sajnos ez az utolsó 20 kilométer egyáltalán nem úgy alakult, mint ahogy azt vártuk, hanem sokkal durvábbra. Az egyre fokozódó szmog és forgalom önmagában még nem lett volna baj, de kb. 5 km-el a vége előtt újra elkezdett szakadni az eső. Beálltunk egy bolt eresze alá és rövid megbeszélés után úgy döntöttünk Zitával, hogy esőruhát húzunk és letekerjük a maradék távot ebben az esőben is, csak érjünk már végre oda. Na ez utólag már tudjuk, hogy nagy hülyeség volt. Persze amikor az ember egy hosszú nap után fáradt és már nagyon vágyna megérkezni és pihenni, akkor nem biztos, hogy meg tudja hozni a legjobb döntéseket. És különben is mit sejtettük mi, hogy meddig fog ez esni, nem akartunk órákat ott állni kint a hidegben, étel nélkül, minden nélkül, amikor csupán pár kilométerre volt már tőlünk a menedéket jelentő tető és a Couchsurfing-es barátunk, Fikri.

Szóval felöltöztünk és indultunk tovább. Az eső irgalmatlanul szakadt, gyakorlatilag egy függőleges folyó zúdult le az égből, és persze hamar ismét hömpölygött az utakon. Először még csak síkon haladtunk egy nagy sugárúton, de aztán fölfelé kanyarodtuk és ez nagyon gyilkos volt. Nem elég, hogy fölfelé kellett hajtanunk az esőben, még az ár is velünk szemben folyt az úton, gyilkos volt a tekerés. Innen egy kis utcába kellett lekanyarodnunk, és ezt a műveletet soha nem felejtem el. Csoda, hogy nem estünk bele a vízbe, ami szerintem ekkor már közel a tengelyünkig ért. Nem tudom pontosan, mert nem szálltam le megnézni, meg már sötét is volt, szakadt is, csak azt éreztem, hogy piszok nehéz tekerni, ezért valószínű, hogy az elülső táskák alja már jócskán beleért a vízbe. Annyira lehetett érezni az ár erejét, hogy nehéz volt tőle kormányozni is, és amikor hirtelen oldalba kapott minket, akkor nagyon kellett egyensúlyoznunk, hogy fel ne boruljunk. Nem is tudom, hogy csináltuk, de amíg ebben a mély vízben voltunk, valahogy a bringákon tudtunk maradni és nem borultunk bele az utcán hömpölygő barna árba, és ha jól emlékszem, még a lábunkat sem kellett beletennünk. Közben persze már bőrig áztunk és vacogtunk, tehát valami igazán szörnyű volt az egész. Ekkor megfogadtam, hogy ha legközelebb azt érzem majd, hogy mi nem érdemeljük meg azt a sok segítséget és szeretetet, ami felénk irányul ezen az út során, mert mi ezt csináljuk, és mert ez milyen nehéz, de közben nem is, mert hát mennyire élvezzük és milyen sok szép napunk van… Szóval ha legközelebb ezt érzem, akkor majd ezekre a pillanatokra gondolok, hogy megnyugtassam magam. Komolyan, kár hogy a rengeteg víz miatt nem lehetett fotózni vagy videózni, mert valami elképesztő volt ez az iszonyat eső, a sötét idegen város, és a hömpölygő ár az utakon, amelyek persze még így sem voltak üresek, mert sokan a helyiek közül is úgy gondolták, hogy ez az idő még megfelelő a közlekedésre.

Valahogy a végén aztán csak megérkeztünk a Fikri által mondott címre, és ott egy étterem tűzhelye mellől felhívtuk, és aztán rendeltünk is tőlük valamit, amíg Fikrire vártunk, aki a motorkerékpárján érkezett meg hozzánk kb. negyed órával később. Ekkor az eső már enyhülni látszott, de ránk még várt újabb 2-3km, természetesen szinte végig fölfelé, csak hogy ne legyen könnyű a legvége se. Mire megérkeztünk, derekasan kikészültünk, de egy zuhany és némi beszélgetés után valamennyire regenerálódtunk és elmentünk Fikriékkel vacsorázni – Malang híres a nagyon finom Sate Ayam-járól, ezt ettünk.

Malangig, ezen a napon, vagyis 2013. június 20-án 87,1km-t tekertünk. (megírva október 17-18-án)

Másnap reggel az ablakból megpillantottuk a Bromo hatalmas hegyét… :)

ui: a timelapse pedig nagyon jól sikerült! :)

  1. peeeete
    október 18th, 2013 15:35-nél | #1

    Tegnap reggel nem néztem meg, hogy írtatok-e, persze, hogy akkor volt új bejegyzés. :)
    Nagyon helyes, hogy az írások utáni óhajunkat kielégíted, és nem várattál minket hétfőig. Csak így tovább!
    A Word a Fájl > Beállítások > Nyelvi ellenőrzés > Automatikus javítási beállítások alatt lévő listába vehette fel nálad a pazar szót, onnan kellene törölnöd.

  2. Németh András
    október 19th, 2013 21:23-nél | #2

    Másnak műxik a térképes útvonal linkje?

  3. peeeete
    október 20th, 2013 14:54-nél | #3

    Nem jó a kódolás (gondolom a Wordben történő html kód beírás miatt lehetett), helyesen:
    http://www.gpsies.com/map.do?fileId=gbgvqopnhhyxpkti
    Persze ez hozzászólás a link miatt csak jóváhagyás után fog megjelenni, amikorra Árpi is javítja a szövegben. :)

  4. peeeete
    október 20th, 2013 14:55-nél | #4

    Mégse kellett jóváhagyás. :)

  5. V János
    január 5th, 2014 21:39-nél | #5

    Laknak a fürdőszobában :) Ez a halacska azért van a vízben, hogy megegye a szúnyoglárvákat.
    Nélküle beletojik a szúnyog a fedetlenül hagyott vízbe és pár nap múlva százával kelnének ki a szúnyogok.

  1. Még nincsenek visszakövetések