Bejárat > Ázsia, Indonézia > Bromo #4 – Napfelkelte a Penanjakanról

Bromo #4 – Napfelkelte a Penanjakanról

Séta a sötét ég alatt

Valamikor éjjel kettő környékén keltünk, gyorsan öltöztünk és szedelődzködtünk, hogy Cemero Lawangból felsétáljunk a napfelkeltét megnézni a 2770 méter magas Penanjakan csúcs környékén lévő kilátóhelyről. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk és bizony mire ideáig feljöttünk a biciklikkel, bőven meg is szenvedtünk érte. Ez a kis séta néhány száz méteres szintemelkedéssel (Cemero Lawang valahol 2200 méter környékén van) igazából már csak egy szép jutalomséta volt. Igaz, ezt Zita kezdetben nem így vélte, ő nagyon tartott a mászástól, tudjátok, hogy ő nem kedveli a fölfelé menetelt. :) Persze ez most nem volt vészes, bőven hagytunk rá időt, így nem kellett különösebben rohannunk, élveztük a túrát, ami kezdetben a csillagok alatt ment, amíg be nem kúsztak fölénk a felhők. Az éjszaka közepén sétálni fölfelé egy vulkán peremére, egy olyan helyre, ahová már idáig sem volt akármilyen utunk, és ahonnan előreláthatólag gyönyörű lesz a kilátás… Ez nem volt akármilyen érzés, pláne, hogy ez az egész hely, mikor elindultunk otthonról, még a képzeletünkben sem létezett. A Bromo vulkánról azelőtt nem is hallottunk, bennünk ez, mint cél már csak útközben született meg, és milyen jól tette, mert nagyon élveztük, hogy itt vagyunk és éreztük, hogy megint nagyon speciális napokat élünk. Ez izgalmas is volt egyben.

Ebben az éjszakai hangulatban sétáltunk ki a faluból, kezdetben egy aszfaltozott úton, ami aztán hamar csak egy földútban folytatódott. Házak és valamiféle földek között kanyarogtunk a sötétben, aztán megérkeztünk a meredek hegyoldal széléhez, és innen már csak egy szerpentin vezetett fölfelé, néhány száz méterenként éles hajtűkanyarokkal. Itt egy zajos indonéz csoportot értünk utol, aggódtunk, hogy elrontják a hangulatunkat a zajos együgyűségükkel, de hála az égnek, el voltak foglalva magukkal és gyorsan le is maradtak tőlünk. Két-három kanyar múlva már a hangjukat sem hallottuk odalentről. Ahol a széles út egy ösvénnyé vált, ott egy kicsit elkavarodtunk és úgy kellett pár percig keresnünk a bokrok között megbújó folytatást a fejlámpákkal, de aztán a GPS segített, legalább az irányt láttuk rajta, és ez alapján már megleltük az utunkat, ami innentől csak egy apró ösvény képében folytatódott. Itt a következő hajtűkanyarban kiértünk egy nagyobb, teraszszerű részre, ahol még korlátok is fel voltak szerelve a peremre, és egy fickó, ki tudja, honnan, de épp pakolta ki az asztalára a portékáit, amelyek főleg enni- és innivalók voltak.

Mivel jól álltunk az idővel, itt megálltunk egy kávéra, pontosabban Zita ivott egy kávét, amíg én letettem a fényképezőgépet az „állványra”, vagyis a korlát peremére és hosszú záridős képekkel szórakoztattam magam, illetve próbáltam befogadni, eltenni magamba a látványt, ami elénk tárult. A valóságban, emberi szemnek nem volt ilyen jól látható, mint amennyire a fényképezőgépnek a több másodperces exponálás által, de azért érezhető volt, hogy ott van lent a peremen a település, ahonnan elindultunk, aztán a nagy lapos kráter belseje, és a perem, na meg középen a vulkánok és a háttérben egy még nagyobb vulkánóriás. Mindezek méltóságteljesen álltak a maga valójukban előttünk a sötét éjszaka alatt és mi áhítattal szívtuk magunkba ezt az egészet. Csodaszép volt ott lenni.

Később még kisebb mászások is vártak ránk, úgy kellett a gyökerekbe kapaszkodva feljebb jutnunk. Aztán a kis ösvényen egy egész csoport nő jött szembe, hatalmas cókmókakat hordozva a fejükön, nem kis szöget ütve a miénkbe, hogy mégis mi a fészkes fenét csinálnak itt az éjszaka közepén? Később egy elhagyott motorbiciklit is találtunk, de ezt legalább megfejtettük, hogy biztosan a kávés barátunkké lehet. Ez egyben jelezte azt is, hogy hamarosan ki kell érnünk a csúcsra vezető aszfaltozott útra, aminek zaját már hallottuk is magunk fölött.

Sokan akarják maguknak az élményt

Kiérve az útra azt tapasztaltuk, hogy a napszakhoz mérten óriási rajta a forgalom, percenként több terepjáró haladt el mellettünk. Sejtettük, hogy lesznek mások is a kilátópontban, de azt nem, hogy ennyien. Odalentről a nagyvárosokból több fél- és egynapos túraprogramot indítanak az utazási irodák, ezek úgy kezdődnek, hogy a terepjárókkal felviszik a delikvenseket erre a kilátópontra, ahol megnézhetik a napfelkeltét, majd jön a többi program. A Bromo kénköves, füstölgő lyukának peremére való felmászás, és még ki tudja, mi minden, ahogy néztük, még magára a Semeru kopár csúcsára is fel lehet menni, oda persze már csakis gyalog.

Ahogy közelebb értünk a csúcshoz, úgy egész nagy forgatagba kerültünk, rengeteg terepjáró térült és fordult, próbált meg parkolóhelyet keresni és az utat ellepték a parkolóból a csúcsra tartó turisták és az árusok, akiknek egész bódésoraik voltak az út mindkét oldalán. Hát sok mindenre számítottunk idefent, de erre nem. Bele se gondoltunk, mennyi élményt veszítenek ezek a turisták azzal, hogy rövid idő alatt sokat szeretnének marni maguknak az élményekből, mert hát autóval pár óra alatt feljönni ide… Az egészen más. Persze ők ezt talán nem tudják és tökéletesen boldogok így ahogy vannak. :) De ez most nem foglalkoztatott minket különösebben, inkább arra figyeltünk, hogy a mi kedvünket ne szegje ez az őrült, zajos tömeg, ami már odafent volt, mikor mi megérkeztünk – még mindig órákkal a napfelkelte előtt.

Most minden kerek

Egy kis zene olvasáshoz: <a href="http://www.youtube.com/watch?v=Rk_sAHh9s08?hl=en"><img src="http://360fokbringa.hu/wp-content/plugins/images/play-tub.png" alt="Play" style="border:0px;" /></a>

Ez nagyjából sikerült is, hamar kinéztünk magunknak egy-egy helyet a kerítés egyik oszlopának két oldalán, a peremre felállva és a vaskorlátnak támaszkodva. A nagy betonoszlop tetejét pedig kiváló timelapse állványnak találtuk, ide felállítottuk a kis gorillapod-ra a régi Canon A720IS kameránkat és gondosan leellenőrizve minden beállítást, elindítottuk rajta a kattintgatás. A kis gép ha jól emlékszem, 5 másodpercenként készített egy-egy képet, kezdetben 1 másodperces záridővel és több százas ISO-val, aztán ahogy jött fel a nap és lett egyre fényesebb előttünk a táj, úgy csökkentette magának automatikusan ezeket az értékeket. Mi meg közben hol a másik Canonnal (amit Nektek köszönhetünk, mert a 2013-as naptárbevételekből vettünk) és a nászajándékba kapott Lumix-szal fotóztuk az előttünk szépen lassan kibontakozó, megvilágosodó tájat.

Ezt rettentően élveztük, és most utólag is külön örülök, hogy szinte teljes egészében sikerült kizárnunk a figyelmünkből az amúgy akár nagyon zavarónak is található iszonyú tömeget, ami mögöttünk és a korlátra felcsimpaszkodva mellettünk volt. Csak a tájra figyeltünk, örültünk hogy itt vagyunk és ahogy jöttek fel a fények, úgy fotóztuk egyre lelkesebben az előttünk, alattunk lévő egyre elképesztőbb tájat. Azt is észrevettük, hogy a Bromo és a Semeru vulkánok bizony pöfékelnek, míg utóbbi viszonylag elég gyorsan, apró füstfelhőket lök maga fölé az égbe addig a hátsó, nagyobb testvére csak ritkábban, de akkor nagyobbakat, szürkébbeket pöfékelt bele a levegőbe.

Az árnyékok is nagyon érdekesek voltak, kezdetben talán több kilométerre is elnyúlt a perem és a közeli vulkánok árnyéka, később pedig ezek teljesen eltűntek, csak a völgyektől, gerincektől bordázott hegyoldalban látszódtak a kontrasztok. Ugyanígy a nagy kráter lapos aljában hömpölygő ködréteg is nagyon érdekes volt, igaz ezeket mi mind leginkább csak „állóképnek” láttuk, de reméltük, hogy az épp készülő timelapse videón ezek majd mind nagyszerűen fognak látszódni.

Maga a napfelkelte egyébként nem volt egy nagy durranás, csak a körülöttünk lévő tömeg volt teljesen ráizgulva, de ezen a napon nem nyújtott különösebb látványt, nem voltak olyan felhők keletre az égen, hogy az valami extrát nyújtott volna, vagy az is lehet, hogy mi voltunk mással elfoglalva és nem akartunk kelet felé, a tömeg felé figyelni. Elég szép volt az is, ami az orrunk előtt volt:

Aztán az égre is felpillantottuk, és mivel a mellettünk magasodó adótorony mellett fénylett épp a gyönyörű telihold, én gondoltam egy merészet, kitoltam a Canon Powershot SX160IS kameránk 16x-os zoomját a maximumra, levettem az Exposure-t 2-re, így nem égett ki a Hold, és csak úgy, ahogy a kezemben volt a kamera, exponáltam. Az eredményen én lepődtem meg a legjobban, a kép egyáltalán nem mozdult be, és az égitestbe belenagyítva, látszott annak gömb alakja, a rajta lévő kráterek és kontúrok vonalai. Ez az a kamera, ami tavaly Karácsonykor 50 ezer forintba se került, most pedig már az utódját, a 170-est is 40 ezer forint alatt árulják. Elképesztő, hol tart a technika, és elképesztő, milyen csodaszép, milyen kerek világban élünk.

Itt állunk a Föld nevű bolygó egyik vulkánjának a peremén, most hasad ki az éjszakából a hajnal, már világít és felmelegít minket a nap, láthatóvá téve előttünk a tájat, miközben felettünk itt a Hold, teljes fényében, és a túloldalt, nyugatra szinte még fekete az ég, meg tudnám érinteni, olyan közelinek, olyan élettel telinek, olyan kereknek tűnik minden.

Ez az egyik legteljesebb, legjobban megélt pillanata volt az utazásunknak, akkor ott nagyon kerek volt minden, az egész lét, az egész világ magunk körül. Észre sem vettük, ahogy eltűnt a környékünkről az előbb még a napfelkeltére újjongó hatalmas csordányi emberáradat. Később ezt is nagyon érdekes volt megfigyelni, és ezzel együtt megélni, hogy milyen aprók vagyunk mi emberek: ahogy eltűntek mellőlünk az embertársaink, úgy jelentek meg egyre nagyobb számban odalent a Bromo lábánál található hindu templom mellett egy sorban egyre többen az apró terepjárók. Úgy látszik, ez volt számukra a következő program a sorban. :)

Mi meg élveztük az egészet, örültünk a létnek, és hogy itt lehetünk. Na meg, hogy végre nem kell dideregnünk, hiszen ahogy leálltunk a mozgással, úgy kellett az összes nálunk lévő meleg ruhánkat magunkra húzni, és még így is néha tornázgattunk kicsit, hogy ne fázzunk túlságosan. De most már, hogy egyre magasabban járt a nap keletre az égen, úgy lett egyre melegebb, és miután már attól sem kellett félnünk, hogy elfoglalják a helyünket, vagy lelökik a fényképezőgépünket a helyéről, mi magunk is lemásztunk a kerítésről, és leültünk a hátsó padsorok egyikére, elfogyasztani a „packlunch”-unkat, vagyis inkább a reggelinket. Volt itt egy Szingapúrban élő indiai fickó, aki megkért minket, hogy fényképezzük le, ahogy a rikító napszemüvegében feláll az egyik korlátpillérre egy táblával a kezében. Elmesélte nekünk, hogy nagyon szeret hegyekre mászni, és hogy bár ide autóval jött fel, de a Semerut a saját lábán fogja az elkövetkezendő napokban megmászni, az üzenet pedig, amely csúcsonként egy-egy szóból áll össze a fotókból, egy lánynak szól majd. :)

Vele és egy német lánnyal még sokat beszélgettünk, aztán mikor elfogyott az ételünk, és a nagy szín-, árny- és ködjáték is abbamaradt a vulkánok körül, leállítottuk a timelapse fotózását a kis öreg Canon-on. Magunk is meglepődtünk a teljesítményén, több mint 3 órán át folyamatosan fényképezett, és végül nem a lemerült elem miatt állt le a felvétel, hanem mert mi untunk rá, és gondoltuk, hogy jobb lesz, ha elindulunk lefelé, hiszen ez a nap még számunkra is tartogat némi kalandot. Ekkor, mivel ugye volt még erő a két darab AA-s elemben, végre láthattuk a kijelzőn is (ami a felvétel alatt energiatakarékossági okokból végig ki volt kapcsolva, és nem is tudtuk volna a kamera megmozdítása nélkül bekapcsolni), hogy mit művelt a kamera, jól volt-e beállítva a szög, jók-e a színek, nem látszanak-e a karcok a lencsén, és a többi… Hiszen azért voltak aggodalmaink a timelapse-et illetően, de ezúttal úgy láttuk, hogy nagyon jól sikerült a felvétel, és ennek nagyon örültünk. Igaz, azt már ekkor is észrevettük, hogy sajnos a kamera nem mindig pont ugyanazt a képet, ugyanabból a szögből vette, mert mi, és főleg körülöttünk a tömeg is, akik sokszor át is másztak rajta, mozgattuk a kerítést, és így sajnos még az amúgy masszívnak és szilárdnak tűnő betonoszlopot is, amin a kamera volt. Persze ennél nagyobb bajunk sose legyen, és különben is, állítólag valamilyen Photoshoppos funkcióval csoportosan meg lehet úgy vágni a képeket, hogy mindegyiken pont ugyanott látszódjon minden, és cserébe csak 1-2%-ot veszítsenek el az amúgy 1600×1200 pixeles felbontású képek a széleikből. Persze ezt én még nem tettem meg, nem is hiszem, hogy lefutna emberi időn belül a több ez az 1510 képen. Ahogy a Youtube saját rázkódáscsillapító funkcióját sem tettem rá, mert állítólag nagyon lerontja a minőséget. Íme a videó, ha még nem láttátok volna, érdemes megfigyelni rajta az előbb leírt dolgokat, a ködöt, az árnyékokat, a pöfékelő vulkánokat, a végére összegyűlt autókat a hindu templom előtt.

Amíg a timelapse mellett virrasztottunk, vagyis inkább már csak melegedtünk a még mindig korai, de már erős napon, egy sast is felfedeztünk alattunk körözni. Vártuk, hogy lecsapjon valami pocokra, még videót és készítettünk róla, ami közben azt is megvitattuk, hogy vajon boldog-e, hogy repülhet:

Lefelé menet egy német lánnyal mentünk együtt, aki önkéntesként dogozott Yogyakarta mellett 3 hónapig. Egész jól megtanult ezalatt indonézül és azt mesélte, hogy nagyon jól érezte magát és sajnálja, hogy máris haza kell utaznia. Ahogy ereszkedtünk lefelé, úgy kúsztak fel a felhők a tenger felől északnyugatról, abban a völgykatlanban, ahol valaha láva zúdulhatott le és amin úgy terveztük, következő nap mi magunk is leereszkedünk. A völgy gyönyörű zöld volt minden irányban, erdősávok és veteményesek borították, a felhők pedig szép fehér bárányfelhők voltak a napsütésben, az egész nagyon jó kis összképet adott, és az égi paplanok erőst mozgásban is voltak. Ejj, ez micsoda timelapse téma lehetett volna… De most sietőben voltunk, hiszen már éhesek voltunk, lassan 10 órája talpon és még volt is hátra program betervezve erre a napra.

Óriási hagymaültetvények mellett értünk vissza az aszfaltra, szinte hihetetlen volt, hogy pár órája még ugyanitt baktattunk fölfelé, és hogy nemrég még ugyanezt a tájat odafentről csodáltuk, és onnan minden nagyon apró volt. Egy szakadt pickupra rengeteg frissen leszedett zöldséget pakoltak halmokban mellettünk a helyiek, és az egyik ház portája előtt peckes kiskakas járt fel s alá. Zita majd lefordult az útról, úgy kacagott ezen a kis állaton, mert olyan peckes volt, hogy a faroktolla végei előrébb voltak a csőre hegyénél, miközben az egész állat nem volt épp a kakasok kakasa, de olyan méltóságteljesen tudott mászkálni a ház előtt, mintha még a bent élő embereknek is ő lett volna az ura. :)

Homokvihar, dombok és lépcsők a Bromo belső peremére menet

Egy gyors ebéd és némi Cemero Lawangban való kószálás után elindultunk le a nagy kráterbe, a vulkáni hamu sivatagba, ahol már jártunk előző nap jövet. De most gyalog mentünk, hiszen a célunk csak a hindu templom és a belső Bromo peremére való felmászás volt, ezek pedig alig néhány kilométerre voltak Cemero Lawangtól. Lesétáltunk, ott, ahol tegnap feltoltuk a bringákat, majd nekivágtunk a szürke sivatagnak.

Hatalmas szélvihar hordta a vulkáni hamut a levegőbe, odafelé menet pont szembe velünk, ezért aztán kendőket kötöttünk az arcunk elé, hogy ne menjen bele a homok a szemünkbe, fülünkbe, és egyáltalán. Átkeltünk egy nagyobb vízmosáson, ami persze teljesen ki volt száradva, majd egy lovas keresztezte az utunkat, mígnem végül megérkeztünk a templomhoz, ami sajnos zárva volt, így csak kívülről tudtuk megnézni.

Az árusok mellett elhaladva megkezdtük a mászásunkat a Bromo belső pereméhez, ami kezdetben ezen a részen tényleg olyan volt, hogy azt elég lett volna egy színnel, a barnával, vagyis a domborzati elemek színével jelölni egy tájfutótérképen. Itt ugyanis nem volt semmi, csak a szürke por, és e vulkáni anyag alkotta, a víz és a szél formálta völgy, domb, gerinc, gödör és ezek testvérei, bucka, bucka hátán. Kezdetben ilyen terepen, majd egy hosszú egyenes lépcsőn másztunk fel, aminek fokait akkor megszámoltam, de aztán a számukat elfelejtettem azóta. :)

Odafent találkoztunk egy anya-lánya párossal, akik nagy szenvedéllyel meséltek Latin-Amerikáról, mert nekik Mexikó a nagy kedvenc helyük a világban. Itt újra előkerült a szingapúri-indiai fickó is és nagy megdöbbenésünkre elindult körbesétálni a Bromo peremét, ami szerintem túl veszélyes vállalkozás volt, mert bárhol megindulhatott volna a néhol csak talpalatnyi széles ösvény a körgerincen, aminek ha a külső oldalára csúszik ki, talán még túléli, de ha befelé, akkor belezúg a nagy kénes, felhős mélységbe, egészen a vulkán közepébe. Hallottunk ilyeneket, hogy bizonyos vulkánokba így áldoznak állatokat a helyiek, de a srácért azért kár lett volna. Később a lányoktól e-mailben megtudtuk, hogy körbeért a srác és megcsinálta. Lehet, hogy csak én voltam már túl fáradt az ilyesmihez és azért találtam veszélyesnek. :)

Próbálkoztam itt is timelapse-el, de nemigen találtam jó témákat és aztán az utolsó pár elemeink is lemerültek, ahogy mi magunk is. Hazasétáltunk, letusoltunk a forró vízben, amit úgy kellett bekapcsoltatni, mert először nem volt (úgy látszik, mégsem szolár) és eldőltünk az ágyunkban, amikor kopogtak.

Sorry Ya! Okey Ya? You Happy! :)

A házigazdánk volt, és ki akart tenni minket a szobánkból, merthogy csoport érkezik ma este hozzá. Mi érkezéskor azt mondtuk neki, hogy egy vagy két éjszaka, de mivel délután nem láttuk őket sehol, hiába kerestünk embereket, üres volt a ház, ezért nem tudtuk nekik még egyszer megerősíteni, hogy igen, maradunk még egy éjszakát. Pont akkor jött ez, amikor a leginkább hulla fáradtak voltunk, ennyi nehéz nap után, hajnali kelés és hegymászás után, amikor már elengednénk magunkat…

Amikor mi megmondtuk, hogy egy vagy két nap, és különben is, miért nem mondta akkor, hogy legfeljebb csak egy napot maradhatunk? Hisz akkor eleve nem maradtunk volna itt… (Ja igen, ezért nem mondta, ezek ilyen ék egyszerűen gondolkodnak) És milyen dolog az, hogy fényes nappal egy állítólagos szállóban sehol senkit nem találni, akivel beszélhetnénk? Recepció? Errefelé az ilyesmi nem létezik, hát Ázsiában vagyunk, mit is vártunk? Én bevallom őszintén, először makacskodtam, hogy én bizony itt maradok, ebből a szobából engem ki nem mozdítanak, ahhoz már túl fáradt vagyok, és csak bebújtam a takaró alá. De az emberünk csak jött és erősködött, és mondta, hogy szemben maradhatunk egy másik házban az út túloldalán, csak odáig kell átpakolnunk. De nekem kezdetben még ez is sok volt, megmoccani sem volt kedvem annyira kivoltam de ő csak mondta, mondta a magáét: „Okay Ya, no problem, you go other hotel, very good, no problem, you very happy, okay ya? Sorry Ya, Okey, You happy, very good, okey ya!” – és csak mosolyog rám… Hát hogy ezek mekkora makik, ez nem is igaz, a végén csak rávettek, oké ja? Ezen aztán már félig kínunkban, félig az egész helyzeten mosolyogva nevettünk, hogy ők egy cseppet sem érzik rosszul magukat azért, mert kilakoltatnak minket a szobából, amiből még nem checkoltunk ki, és igazából nem is értik, talán nem is veszik, hogy mi fel vagyunk háborodva. De már nem is vagyunk… Okey, Ya? :) Este kimentem még az utcára Satey Ayamot venni, azt megettük még az aznapi képeket nézegetve, és eldőltünk mint két fa.

Ezzel a Bromo végetért, illetve másnap még legurultunk, de az már annyira nem volt bromós élmény, az legyen most már egy következő fejezet.

Ez a hosszú nap 2013 június 21. volt, és ezen a napon kb. 20km-t gyalogtúráztunk 1000m szintemelkedéssel.

Ui: A csodás 2014-es falinaptárunkból mindenki rendelt már, aki szeretne? Már csak 5 napig előrendelhető, utána már csak “amíg a készlet tart” lesz ezért könnyen lecsúszhatsz róla!

  1. Németh András
    november 19th, 2013 20:16-nél | #1

    Sziasztok! Én vagyok láma, vagy ezt a bejegyzést tényleg csak a fészbúkon keresztül lehet elérni, ha simán a blog címét ütöm be én csak a Bromo3-at látom. Arról a pluszemberről már nem is beszélve, lassan teljesen elvesztem a fonalat, titeket követni egyre nagyobb kihívás :D

    • Arpi
      november 20th, 2013 03:57-nél | #2

      Nem vagy láma, tényleg nem jelenik meg a blogrollban, nem tudom, miért… és most sajnos nincs is időm utánajárni, na meg nem is értek hozzá, megpróbáltam, ami eszembe jutott, de ha ezzel foglalkozom, lekéssük a repülőt Új-Zélandra. :) Viszont kértem segítséget otthonról, reméljük hamarosan sikerül megoldani ezt a rejtélyt. Köszi, hogy szóltál!

  2. Tamás
    február 10th, 2014 13:18-nél | #3

    Nagyjából mennyi idő (és km?) volt Cemoro Lawang-ból a Bromó kráter oda-vissza? A szállás nevére emlékeztek még?
    Köszi!

  1. Még nincsenek visszakövetések