Bejárat > Ázsia, Indonézia > Jakarta #1 – Az első kilométerek Jáván, rögtön a legnagyobb káoszban?

Jakarta #1 – Az első kilométerek Jáván, rögtön a legnagyobb káoszban?

Jakartáról nem sok jót hallottunk, sőt mi több, egymástól független forrásokból azt a tanácsot kaptuk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, húzzunk el onnan, vagy legfeljebb a nemzeti múzeumot nézzük meg, de aztán usgyi tovább, mert Jáva és Indonézia még sok izgalmas dologgal vár minket (vulkánok, tengerpartok, Bali, sznorkelling) és csak két hónapunk lesz rá. Amikor még azt hittem, hogy csak két hetente van hajó Szingapúr felől Jáva irányába, gondolkodtam a repülőn is, és esetleg rögtön Semarangba, Yogyakarta mellé repültünk volna. Ez már Kelet-Jáva, ott van két nagyon érdekes Angkor Wat-al, meg Bagan-al egy lapon emlegetett templom, egy buddhista és egy hindu, illetve Yogya (mert röviden csak így szokták hívni) ami egyben egy kulturális központ is. Ja, és mindez egy 100 milliós lakosságú muszlim szigeten, Jáván. :) De aztán jött Kian Tan és felvilágosított, hogy hetente van hajó csak felváltva más-más szigetekről. Ekkor viszont már megfeledkeztem Semarangról és örültem, hogy egyáltalán tudunk menni Jávára, Jakartába és nem kell repülni, se egy hetet várni.

Szóval Jakarta végül benne maradt az útitervben, amit nem bántunk annyira, mert egy nagyon jófej Couchsurfer már válaszolt is nekünk, Andi révén így volt barátunk és szállásunk a városban. És így legalább nem marad ki az amúgy érdekesnek mondott nemzeti múzeum és látjuk az indonéz fővárost, a nagy olvasztótégelyét a kétszáz-kitudjahány-milliós országnak, Indonéziának, amit úgy is emlegetnek, mint a legnépesebb muszlim ország a világon. Sőt, ha szerencsénk van, még a pápuai nagykövetségre is be tudunk nézni és vízum után kérdezni.

Hát, aztán a dolgok máshogy alakultak végül… De most kezdjük az elején. :) Kihajtottunk a kikötőből. Vártuk az oltári nagy, indiai vagy akár bangladesi szintű káoszt, mocskot, zajt és zűrzavart az utakon. De az nem jött! :O Volt kis kosz, por, némi dudálás, valami forgalom, szakadt járművel, recsegő háromkerekű riksák, de ennyi. Semmi különösen vészes őrület. Jól van, ez még nem baj, sőt… Az igazi ázsiai feeling azért bőven megvolt, és abszolút nem bántuk, hogy nem kell megőrülnünk a káoszban. Persze amúgy se kell, de ezt csak leírni könnyű, úgy tenni már nagyobb feladat, mint azt már pár százszor ez idáig megtapasztaltuk. :) Jakarta most nem játszott a türelmünkkel és nem tépte szét az idegeinket, talán épp azért, mert túlságosan is rákészültünk valami borzalmasra.

Hamar egy nagyobb sugárúton találtuk magunkat, vagyis egy két szintes, részben még épülő „elevated highway”-es úton, a felüljáró alatt. Az egész egy szürke beton borzadály volt, amit megpróbáltak azzal feldobni, hogy utcai művészek színesre festették a pilléreket, de az egész attól még eléggé odavolt, legalábbis az én szememnek. Az angol talán úgy mondaná, hogy „grundy”, nem is tudom? Ha viszont kipillantottunk a végtelen híd alól balra, ott már láthattunk érdekesebb dolgokat. Például egy oltári nagy világosbarna sokszárnyas, rengeteg emeletes, tornyos épületet, amekkorát eddig még nem is láttam. Ha ez a nagy olvasztótégely, akkor biztos itt főnek a nagy halak, a gazdag, kövér üzletemberek a dzsakudziaikban a legfelső emeleti teraszon, miután megcsinálták maguknak a tutit. Na de elég ezekből a buta sztereótipíákból és inkább hajtsunk tovább és nézzük meg ezt az egészet a másik oldalról, egy felüljáró tetejéről: sugárút szalad alattunk, zöld fákkal, sok reklámplakáttal, makulátlan aszfalttal és az előzőhöz hasonló, cifratornyú pompázatos épületekkel. Hát nem a nyomornegyeden vezetett át az utunk Andi otthonához, az tuti!

Pár kilométerrel később végre egy kicsit szerényebb részhez érkeztünk, itt már nem kellett a nagy forgalomban hajtanunk, mert volt elválasztott kanyarodósávunk / szerviz utunk. Magyarul a legszélső sávot, amit alapesetben a kanyarodókon túl azt hiszem, csak kétkerekű járművek használhattak, egy padka választotta el a középső, soksávos sztrádától. Itt láttuk a banánokat szépen sorban kirakva egy keretre, így árulták őket szépen, látványosan. Egy sarkon lekanyarodtunk, mert már csak pár kilométerre voltunk Andi otthonától és értesíteni akartuk őt a közelgő érkezésünkről. Pénzünk ehhez már volt, mert indonéz rúpiát, amit egy a tízezerhez váltanak a dollárhoz mérve, már váltottunk Szingapúrban. Viszont nyelvtudásunk az még nem volt, talán ez okozhatta az akadályt, mert látszólag senki nem volt hajlandó odaadni egy hívásra a mobilját, pedig már alapból ajánlottunk érte egy kis pénzt. Valószínű azt hitték, mobilt, vagy SIM-kártyát akarunk venni, de nem erről volt szó. Szóval telefonálni itt nem sikerült, de itt ittunk először Teh Botol-t, vagyis üveges teát – Tea in Bottle, csak indonézesítve. Ez az üdítő azt hiszem Jakartában 2000 rúpia, vagyis 46 forint volt, de ennek később a többszörösét is elkérték, attól függően, milyen távol voltunk Jáváról vagy mekkora nagy turistagettóban jártunk. Indonézia ugye rengeteg szigetből áll, és ezek közül messze a legnépesebb Jáva. Bali még közel van, a keleti szomszédja, de aztán Lombok, Sumbawa, Flores és a többi sziget egyre drágább.

Itt ezen a helyen láttunk egy nagyon fura fickót, a motorján SuperSonic, a kék sün díszelgett kék pisztollyal a régi Sega-s videójátékból és az egész járgány tele volt amerikai zászlós matricákkal ragasztva. A srác meg valami katonaféle lehetett a ruhájából ítélve… Az egész nagyon furcsa volt a mi szemünknek, valami ami megint meglepetést okozott nekünk. Ők itt megint megőrülnek a nyugatért? Miközben az összes Délkelet-Ázsiai útikönyvben lassan már külön rovatok vannak az expat-oknak/ról? Ők az „expatrioták” vagyis olyan nyugatiak, akik fejlődő országokba költöztek. Szóval hogy is van ez? A fejlődő országbeliek nyugatiasodni akarnak, a nyugatiaknak meg elegük van a saját országukból és egy fejletlen országba költöznek? Persze sok NGO dolgozó is van, akik egy jobb hellyé igyekeznek tenni ezeket az amúgy sok nyomorral is küzdő országokat, de azért abban is lehet igazság, amit az előbb leírtam és ez elég abszurd, valljuk be. :) Na mindegy, tudom, hogy ezt vannak, akik unják, de azért csak kiszaladnak belőlem ezek a dolgok mindig. Nem ítélem el all cuzammen az egész nyugati világot úgy, ahogy van, hisz én is onnan jöttem, és különben is, „ez van”, csak hiányolom azt a sok jót és vidámságot onnan, ami itt van, miközben egy nyugati, ha ezekre az országokra gondol, elsőnek a nyomor jut az eszébe. Pedig ha eljönnének ide, rájönnének, hogy lehet, hogy hozzájuk képest az itteniek ék egyszerű életet élnek, és lehet hogy picit rövidebbet is, de hogy közben többet nevetnek, mosolyognak és (még…) jobban figyelnek, örülnek és élnek az igazi értékek, az is biztos. Csak remélni tudom, hogy a „fejlődés” jegyében itt végbemenő folyamatok nem fognak egy végeredményben rosszabb, értéktelenebb jövőt hozni, ami igaz, hogy tele lesz kacatokkal, high-tech cuccokkal és mindenféle szuper csábító dolgokkal, de közben elvész majd az a valami, az az igazi dolog, amitől annyira szeretjük Ázsiát. A folyamatot megállítani szerintem nem lehet, megint csak remélem és kívánom az ittenieknek, hogy miközben ide is egyre inkább betör a fogyasztói társadalom és a vele járó összes jó és rossz dolog, közben ők valahogy mégis megőrzik az igazi értékeiket. Erre is láttunk egyébként sok jó példát Ázsiában.

Andit megtalálni nem volt könnyű. Először még lencsevégre kaptam egy muszlim sipkás srácot az apja előtt a motoron, ahogy kíváncsian követnek minket, aztán végre lefordultunk a nagyobb utakról és egykettőre apró, hangulatos kis utcácskákban találtuk magunkat. A pontos címet tudtuk, de az OpenStreetMap már nem ismerte pontosan ezeket az apró utcákat, így csak találgatni tudtunk, hogy merre tovább és csak annyit tudtunk bizonyosan, hogy a háznak vagy lakásnak itt kell lennie valahol a környéken. Bolyongtunk néhány percet, miközben megint valami olyannak lettünk a szemtanúi, amit előtte elképzelni sem tudtunk volna. Ez a duplapedálos, soküléses, zenélő biciklijárgány az apró gyerekek szórakoztatására épült és a gazdája türelmesen járja vele az utcákat, hogy kuncsaftokat találjon az anyukák és a gyermekeik személyében. Szegény gyermek nem tűnt túl boldognak, lehet hogy ő is inkább büntetésnek kapta ezt a menetet? Nem hiszem, inkább csak nekünk volt meredek az egész…

Jól kimulattuk magunkat, de a barátunk hollétéről még mindig fogalmunk sem volt. Egy sötét narancsságra overallos srác állt meg mellettünk a motorjával, hogy segíthet-e. Fura volt a srác nagyon, de jól beszélt angolul, és értelmes, segítőkész volt, levágta a szitut, és aztán azt is megtudtuk, hogy miért olyan kába: most volt repülni, vadászpilóta tanonc és kicsit sok G-t kapott a mai repülés alkalmával… :) Ami nagyon vicces volt, hogy kiderült, ő is Couchsurfing tag, és Andi-val szinte szomszédok, de amúgy nem ismerik egymást. Csak most, rajtunk keresztül, vagyis inkább általunk ismerkedtek meg, mert a pilóta barátunknak végül sokadjára sikerült felhívnia Andit. Telefonálással mi is próbálkoztunk egy kölcsön kapott mobilon, de hiába, nekünk nem volt kapcsolható. A vicces az volt, hogy közben én egy másik szálat is elindítottam a biztos sikerért és egy sarki kis netkávézóban már megnyitottam a netbookomon Andi CS profilját, hogy ott is üzenjek neki, és épphogy betöltötte az őt mutató képet a böngésző, pár másodpercre rá élőben is megjelent a netkávézó előtt. Lám, két perce még kicsit elveszve éreztük magunkat ebben az amúgy vidám és barátságos utcában, most meg hirtelen rögtön két barátunk is lett. :)



Éjszakai Fun-Ride kutyával, szeleptöréssel és National Monument-el

Jajjj, te jó ég, hogyan is lehetne ezt élethűen elmesélni… :) Indonézia, vagyis Jáva, vagyis, hogy egészen-egészen pontosak legyünk, Andi vendégszeretete és Andiék házának környéke hirtelen egészen elvarázsolt minket, nagyon tetszettek a színes, élettel teli forgalom mentes kis utcák, a kis boltok és az egésznek azaz utánozhatatlan ázsiai hangulata. Már Ausztráliára készülünk, miközben ezeket a sorokat írom két hónappal a történtek után, és biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok hiányozni fognak Ázsiából. Először egy csokis shake-et vettünk, de amolyan igazi házi készítésűt, voltak benne zselédarabok, csokis müzlidarabok, és amin leginkább meglepődtünk, a tetején még egy kis reszelt sajt is. :) Meg is jegyeztem Andi-nek, hogy ha ilyen lesz Indonézia, imádni fogjuk, igaz nekem ez a shake már csak úgy simán, üresen is tökéletesen nagyszerű lenne a boldogsághoz, ha egy ilyen kis hangulatos utcának az egyik sarkában fogyaszthatom el, miközben körülöttem zajlik az élet, jönnek-mennek az emberek és történnek a dolgok.

Később egész Indonéziában, egyetlen egy helyen sem találtunk utcai shake-est, se ilyet, se másmilyet, vagy csak nem vagyok képes felidézni egyetlen alkalmat sem. :) De attól még nem volt rossz Indonézia, egyáltalán nem. A következő állomásunk egy kis sarki vegyesbolt volt, vagyis egy pult, ahol kiadtak mindent nekünk amit kértünk, és mi Telkomsel SIM-kártyát kértünk. Andi szerint ennek a cégnek van a legjobb lefedettsége az országban és nem is olyan drága. 60.000 rupiát fizettünk a SIM-ért és a rajta aktivált 30 napos, és 2 vagy 3 GB-os internetcsomagért. Hogy az adat mennyi volt rajta pontosan, azt sose tudtam meg, mert a két alkalommal, a kétszer 30 nap alatt, ameddig használtam, egyszer sem sikerült elérni a korlátot, mindig előbb járt le a 30 nap. Ez a havi mobilinternet egyébként 50 ezer rúpia (5 dollár, 1300 forint) volt önmagában és a telefonról lehetett aktiválni, amennyiben volt elég keret a SIM-kártyán. Feltölteni legtöbbször csak balance transfer-el lehetett, amiért a butikos mindig felszámolt 20, de volt hogy 40 százalékot. Értsd: 5000-es feltöltést kértem, és 7000 rúpiát kellett fizetnem érte. Egy SMS díja belföldre akármelyik (van vagy 20…) szolgáltatónak 300 rúpia volt, ami nincs 7 egész forint. A hívás ennél jóval drágább volt, a telefonálás pikk-pakk le tudta meríteni a keretünket, mert sosem volt 10.000 rúpiánál többel feltöltve. Az internet mindenhol elfogadhatóan lassú volt, néha még skype-olni is tudtunk vele hanggal és lassan, de biztosan blogbejegyzéseket képekkel együtt feltölteni. Ez alól egyedül Bali volt a kivétel, ott annyira túlterhelt a hálózat, hogy volt, hogy még az e-mailemet sem tudtam órákon át megnyitni.

Na, ennyit a kommunikációról és most jöjjön a nap fénypontja, ami minket már kissé fáradtan ért így 44 óra hajózás és a városi bringázás után: még egy városi bringázás, ezúttal este, többedmagunkat, be a National Monumenthez a város szívébe, majd vissza haza! Nem meséltem még, de Andi-t azért választottam ki CS-n és azért írtam neki, mert az első fotón, amin látszik, egy bringán ül valami búzamező közepén. Mint kiderült nagy bringás és tagja egy online fórumon összejött, de a valóságban is élő, működő és összejáró bringás társaságnak, ahová ezen az este mi is meg voltunk hívva, és bár kértük, hogy ne legyen későn és ne is tartson sokáig, végül egyik se jött be, de ezt utólag már nem is bánjuk. A szingapúri funride-ban a vártnál sokkal jobban kifáradtunk és a végén még az a barom is majdnem elgázolt, ezért most valahogy Jakartában nem vágytunk egy újabb nagy közös bringázásra, ezért kértük Andi-t, hogyha szervez valamit, persze legyen, elmegyünk örömmel, de az ne legyen hosszú se fárasztó.

Egy kis kávézó-étteremhez hajtottunk, ahol találkoztunk Andi néhány barátjával. Ők nem beszéltek mindannyian angolul, ezért Andi tolmácsolt köztünk. Nagyon kedvesek és kíváncsiak voltak, és volt itt egy hölgy, aki a kutyáját a kormányra szerelt, még kis napellenzővel is ellátott kosárban szállította, majd később még egy újságíró is megjelent és rengeteg közös fotót készítettünk a társasággal. Mi legszívesebben lefeküdtünk volna ekkor már aludni, de tudtuk, hogy ez most valahol kötelességünk is, ezért (bár lehetett volna vétójogunk Andi-nél minden programra) belementünk a közös bringázásba, és megpróbáltunk hozzá mosolyogni és még élvezni is. Ez a fáradtságunkhoz mérten végül nagyon jól sikerült, pedig közben még egy defekt is befigyelt nem sokkal azután, hogy elindultunk. Ezt figyeljétek, nem fogjátok elhinni, hogy kaptam defektet az első kerekembe! Kettétört a szelep belseje! :o Most meglett a baj a szelepsapka hiányából… Emlékeztek, hogy Bintan szigetén az esőben, sárban tekertünk? Na, ez a sár időközben szépen megszáradt és beszáradt a szelep belsejébe, majd kettétörte azt. Én ilyet még nem pipáltam… Persze csak pumpa meg defektszett volt nálam, cipeljen a hóhér pótbelsőt, amikor 5 perc alatt megköt a folt a vulkanizálószerrel rátoldva a belsőre… De ki gondolta volna, hogy a szeleppel lesz baj? :) Hála az égnek, nem voltunk messze és Andi a föld alól, vagyis a barátain keresztül valahogy odateremtett a semmiből egy robogót, amin Zita visszarobogott vele pótbelsőért, én meg megpróbáltam őszintén és mélyen nevetni a szerencsétlenségemen, miközben kibontottam a belsőt és közben beszélgettem az új barátainkkal. Volt ott egy vékony srác, aki elmesélte, hogy indított egy webshopot azon a fórumon (valami Koskas, a legnagyobb internetes fórum Indonéziában), ahol ez a bringás banda is összeverődött, és az egész olyan jól beindult, hogy mára már igazi bringás boltjuk is van, amit magára tud hagyni, merthogy hamarosan ösztöndíjjal Taiwan-ra utazik, ahol szintén üzletelést fog tanulni – na nem mintha a hallottak szerint az olyan rosszul menne neki. Ennek a srácnak jól bejött ez a dolog, én a helyében ezt a lufit már nem is fújnám tovább, hanem lelépnék a helyében egy nagyobb kerékpártúrára. De ő nagyon lelkes volt, ki tudja, pár év múlva talán már egész kerékpárbolt hálózata lesz az országban… Mi meg csináljuk a „nagyobb kerékpártúránkat” – mindenki, amihez kedve, pénze, ereje, affinitása van, és ez így van nagyon jól.

Zita meghozta a pótbelsőt, összeraktuk a kereket, most már szelepsapka is volt hozzá, gyorsan felpumpoltam az egészet és már gurultunk is tovább. A célállomás a National Monument volt, hogy nagy betonoszlop, amit időben változó színekkel világítottak ki éjszaka. Ez egy nagy parkban volt egy sugárút mellett, sok helyi gyülekezett itt, beszélgettek, üldögéltek, ez olyasféle hely volt, mint pl. Indiában, Új-Delhiben a Gate of India. (ha jól emlékszem a nevére) Itt Zita kapott egy kisebb masszázst a kutyás hölgytől, mert már nagyon odavolt, és meg előkaptam a netbook-ot (mert ez nálam volt, én kérem készültem), és lepörgettem a legérdekesebb 400 képet a társaságnak, de csak gyorsan, csak a legérdekesebb, rövidebb történeteknél megállva és mesélve egy kicsit. Ezt élvezték nagyon, és örültem, hogy ez végül belefért, mert többet akartam adni a puszta jelenlétünknél. Merthogy ők tényleg nagyon nagy kíváncsisággal, várakozással és szeretettel fogadtak minket. Épp mérgelődni kezdtem még az elején, az étteremnél ahol ültünk, hogy otthon felejtettük a névjegykártyáinkat, amikor Andi a kezembe nyomott egy köteg apró matricát, rajta a logónkkal, a web és FB-címünkkel, az indonéz és a magyar zászlóval, meg hogy Welcome Z & A indonézül… :) Ja, és egy piros Koskas-os pólót is kaptunk tőlük. Hát most mondjátok meg, ez milyen királyság már hogy ilyen nagyon jófejek? Andi egyébként marketinggel foglalkozik, a social-networking a szakterülete, kormányzati kampányok most a projektjei, ezeket kell bevinnie az indonéz köztudatba, főleg a Facebook-on és egy másik, helyi platformon keresztül. Erről is jókat beszélgettem vele később, mert hisz valamennyi kis tapasztalatunk nekünk is van e téren, mert van ugye a Facebook oldalunk, amire persze nem jut annyi idő, mint szeretném, de meglepődtem, amikor megtudtam, hogy még Andi-ék is a Postcon-t használják a FB-posztok időzítésére. Ők persze nem az ingyenes, 10 posztos verziót, amit mi is, amikor jut rá időnk és netünk. (mostanában nem nagyon)

Hazafelé már igen nagyon fáradtak voltunk, de még volt hátra 10km, és közben még meg is éheztünk. Megálltunk és rendeltünk elvitelre Nasi Goreng-et egy utcai vendéglőnél, ami valójában csak egy összeeszkábált sátor volt félig a csatorna felett és patkányok rohangáltak az asztalok alatt. A Nasi Goreng nem más, mint zöldséges sült rizs, nagyon finomra el tudják készíteni és itt gratis járt hozzá krupuk is, vagyis ropogós, fűszeres snack. Ezt vacsoráztuk éjnek évadján, mikor visszaértünk Andi-ékhez. Úgy dőltünk el este, mint két darab fa. Mikor a lefekvés és az elalvás közötti időszakra nem is emlékszel, mert az tényleg csak néhány másodperc lehetett. Ez lesz most is, mikor befejezem ezt a beszámolót, mert már nagyon késő van, éjjel fél egy, igaz már egy másik időzóna szerint, mint akkor. Megírva 2013. augusztus 21-én, történt június 7-én, biciklizve 43km. Jakartát még természetesen folytatjuk, most ennyire futotta.

  1. Még nincs hozzászólás
  1. Még nincsenek visszakövetések