Bejárat > Ázsia, Mianmar (Burma) > Pyin Oo Lwin és a Kandawgyi Garden

Pyin Oo Lwin és a Kandawgyi Garden


A low-budget kálváriáink Pyin Oo Lwin-ben

Pyin Oo Lwin-be egy rövid egynapos kitérőt terveztünk tenni, mielőtt visszatérünk Yangonba, mianmari első és egyben utolsó állomásunkhoz. A Mandalay-tól 2 órányi távolságra lévő városkát a „National Kandawgyi Garden” nevű parkja miatt terveztük meglátogatni, és ezt úgy gondoltuk, hogy előző délután felpattanunk egy pickup-ra Mandalayban, másnap napközben megnézzük a parkot, majd egy este induló busszal leutazunk Yangonba, ahová harmadnap hajnalban érkezünk meg.

A probléma ott kezdődött, hogy az orrunk előtt ment el az utolsó pickup arról a bizonyos sarokról, ahonnan ezek a kis személyszállító teherautók indulnak Pyin Oo Lwin-be. Kétségbe nem estünk, hanem nekiálltunk kérdezősködni, aminek a vége az lett, hogy találtunk egy mikrobuszost, aki hajlandó volt minket elvinni a városba még ezen a napon, ráadásul az árat is sikerült lealkudni nála a pickup-éval majdnem azonos szintre.

Pyin Oo Lwin sok száz méterrel Mandalay felett helyezkedik el a hegyekben, és amíg ide felkapaszkodtunk a mikrobusszal, legalább négy pickup-ot előztünk le. Mivel tudtuk már, milyen pickup-al utazni, így utólag végképp nem bántuk, hogy ebből most kimaradtunk, örültünk, hogy lekéstük a pickup-okat, és így a picit drágább, de sokkal kényelmesebb és gyorsabb megoldást választottunk.

A szállással Pyin Oo Lwin-ben már nem volt ilyen szerencsénk. Körbejártuk az összes szállót a központban, de mindegyik nagyon drága volt, vagy amelyik nem, annak nem volt licence külföldieket fogadni. Itt Mianmarban ugyanis csak azon szállodák fogadhatnak külföldi vendégeket, akiket előtte bevizsgált egy állami szerv és erre engedélyt adott nekik. Itt találkoztunk először olyan szállókkal, amelyeknek nem volt ilyen engedélye. Persze ők lettek volna a legolcsóbbak, de nem voltak hajlandóak elszállásolni minket, amit meg is értek.

Végül visszatértünk abba a szállóba, ahol a legkedvesebben fogadtak minket és itt sikerült kialkudni egy vicces beszélgetés keretében a 15 dolláros árat egy kétágyas szobára, reggelivel – utóbbiért 1-1 dollárt kértek fejenként és ennyit most is megért nekünk. Még azzal is megpróbálkoztunk, hogy Zita felajánlotta, hogy ő majd kitakarít utánunk és erre a szállónak nem lesz gondja, de ez nem hatotta meg őket, ennél lejjebb már nem ment az ár. :)

Reggel egy tetőtéri reggeli után elindultunk, hogy a lehető legolcsóbban eljussunk a tőlünk kb. 5km-re lévő parkba. Én kicsit gyengélkedtem, ezért eszünkbe sem jutott sétálni, pláne, hogy időnk sem volt annyi, a busz este 6:30-kor indult Yangonba, és a szállodásunk azt tanácsolta, hogy 6-ra érjünk oda a buszállomásra. Próbáltunk bringát bérelni, de azt csak egy helyen lehetett, és piszok drágán. A riksások szintén horror áron akartak minket elvinni. Lám, mégsem olyan egyszerű és könnyű a hátizsákos turista élete. Ha most velünk lennének a bringáink, nem is lenne kérdés, hogyan menjünk a parkba. Közben megcsodáltuk a városban üzemelő giccses lovas szekereket, amelyek valahogy nekünk nem tűntek túl autentikusnak, és van egy olyan érzésem, hogy nincs is nagyon közük semmilyen helyi kultúrához, hacsak nem érthetjük bele ebbe a kategóriába a turizmust. :)

Végül a főúttól kicsit távolabb egy motoros taxist sikerült meggyőznünk egy „elsétálásos” trükkel, hogy vigyen el minket 1000 kyat-ért (265 forint, még mindig…) a park bejáratához. Elméletileg nem szabad nekik két utast vinni egy motoron, de emberünk nem akart elesni az üzlettől, ezért ez most nem érdekelte. Nem is volt ebből baj és mi néhány perc alatt megérkeztünk a parkhoz.




„Menten lepetézek, ezek engem fotóznak!”

A bejáratnál megcsodáltuk az olajban kisüthető csoda-„ételeket” a soron, majd megvettük a jegyeinket a parkba való belépéshez. Ezek 5-5 dollárba kerültek fejenként, és a fényképezőgépért nem kellett külön fizetni. Mindez pozitív csalódás volt, mert az útikönyv is ezt írta, de azóta úgy látszik nem drágult a belépő, viszont az útikönyv a fényképezőgéphez is írt díjat, amit a valóságban nem kértek. Ennek örültünk, nem kellett sunyulnunk. :) Mert volt mit fényképezni odabent bőven.

Virágoskertek között sétálva kiértünk egy nagyobb nyílt részre, ahol egy gyönyörű tó körül egy hatalmas, szépen rendbetartott park tárult elénk. Ez tényleg gyönyörű volt, persze ennyiért még közel sem érte volna meg az öt dollárt, ezért gyorsan el is indultunk körbejárni a parkot, vagyis a tavat.

Először az állítólag sok millió éves megkövesedett fákat és állati csontmaradványokat csodáltuk meg két kis házikóban és azok környékén, majd a „Swamp Walk Way” felé vettük az irányt, és itt történt meg velünk az első igen érdekes dolog. Ez a swamp walk way valójában egy kis mocsári sétány volt, egy cölöpökre épített fa sétányon járhattunk végig néhány száz métert a mocsaras, erdős terület közepén. Itt, ahogy azt szinte lassan már minden nap szoktuk, egy szép pillangót pillantottunk meg, és indultunk nyomába, hogy közelebbről is lencsevégre kapjuk. A kis lény igen izgatottnak tűnt, és menedéket keresett a fűszálak között. Megkapaszkodott egy vékony szálban, de az a szál annyira bent volt a sűrűben, hogy ott már nem tudtam lefényképezni, ezért Zita gondolt egyet, és kiemelte a fűszálat, amin a pillangó volt a többi közül. Csodák csodájára a pillangónk rajta maradt a fűszálon és én nagyszerű fényképet készíthettem a kitárt szárnyairól, ám ekkor vettük csak észre, hogy valójában mi történik, és minek vagyunk a szemtanúi. A pillangó petéket rakott épp a fűszálra. Ezért volt olyan izgatott, ezért kapaszkodott bele annyira, ezért hagyta, hogy kiemeljük és ezért nem repült el, amíg le nem rakta mind a hét petéjét. Őrület! És mindezt mi végignézhettük, sőt le is fényképezhettük! :) Micsoda szerencsénk van…

Pár méterrel később egy szitakötőt vettem észre egy másik fűszálon pihenni, egy vízcsepp mellett. Ez már nem volt olyan könnyű téma, mert be kellett hajolnom a mocsár fölé, és kitartani a gépet, hogy az ne remegjen és éles maradjon a kép. Nem is sikerült úgy ahogy szerettem volna, előbb unta meg a szitakötő a fűszálon a produkciót, mint én a fotóállványkodást.


A bambuszerdő és a szerencsétlen hernyó

A mocsári séta után egy nagy útkereszteződéshez értünk ki, amivel szemben egy bambuszerdő foglalt helyet. Ha a tábla nem mondja, én azt gondoltam volna, csupán egyfajta bambuszt látunk, holott valójában 17 féle bambuszcsoportot mutatott egy négyzethálós térképen. A bambusz iránti legújabb őrületemet már ismeritek. Ha kiderül, hogy bármelyikük megnő Magyarországon is, én bambuszerdőt fogok ültetni, ha hazaértünk, az tuti! :)

A park déli csücskében még megcsodáltunk egy nagyon furcsa szarvas állatot, aztán elindultunk a park belseje felé. Egy virágoskert mögött egy házat találtunk, amelynek az ajtaját egy nagy, fekete pók őrizte. Ennek a póknak hiányzott néhány lába és a hátából egy tüske állt ki, elég ijesztő látvány volt összeségében, ezért nem is nagyon erőltettük a további felfedezést, csak odaköszöntünk a közelben dolgozó parki alkalmazottaknak aztán mentünk tovább.

Erdős részeken vitt keresztül a sétányunk, ami felett egyszer csak egy lebegő hernyót fedeztünk fel. Szegény épp rossz helyre próbált ereszkedni, ráadásul túlságosan is magasról. Hogy a fonálja fogyott el, vagy rájött arra, hogy aszfaltra ereszkedik, nem tudjuk, de ottlétünk alatt gondolta meg magát és kezdte felfelé húzni a testét, vissza sok méter magasra egy faágra, ahonnan elkezdte az ereszkedést. Zita segített rajta, és a fonalánál fogva kitette oldalra egy bokorra a hernyót, de most hogy írom, közben jövök rá, hogy ezzel lehet, hogy igazából rosszat tettünk neki. Egyszer még Magyarországon, valahol a Bakonyban véletlenül szétszakítottuk egy pók hálóját, miközben azt csodáltuk. A pók erre elkezdte behúzni a háló anyagát, hogy összeszedje azt, hogy majd máshol újra felhasználja. Egyébként akkor az a szegény pók szintén egy út közepére feszítette a hálóját, tehát csak idő kérdése lett volna, mikor rohan arra az egyik tájfutó társunk… A lényeg, hogy ha szegény hernyó is újrahasználta volna a fonalát, akkor attól őt ezzel jól elszakítottuk, a szó szoros értelmében. Azért reméljük, túlélte azt a néhány méter fonalveszteséget! :)


A park ahová a madár is jár

Mielőtt bementünk volna a „Walk in Aviary”-ba, vagyis a madarak hálója alá, még egy rövid kitérőt tettünk egy „Elevated Walk Way” felé, ami sajnos le volt zárva valahol az elején, mert a faszerkezet szét volt rohadva egy helyen. Úgy látszik, mindent mégsem sikerült karban tartani a parkban. Ahol egyébként rengeteg alkalmazottat láttunk dolgozni, és mégtöbb érdekes és a felfedezésre érdemes élőlényt, ezért abszolút nem bántunk meg azt az öt dollárt fejenként. Szóval ez a park jó dolog, kint vagy a természetben, ezer csodát látsz, fizetsz érte egy kicsit, és ezzel még egy csomó munkahelyet is teremtettünk. Ezután még az sem zavar, hogy nem csupa őshonos fajt láthatunk a parkon belül.

Na, de sétáljunk közben be a madarakhoz, mert ott sok érdekeset láttunk. Sajnos ezt nem tudom részletezni, mert buta vagyok a madarakhoz is, de majd András barátunk jól megírja, melyiknek mi a neve… :) Engem az egyik majdnem megtámadott, vagy legalábbis alaposan rám ijesztett, mert az egyik ágról egy másikra való költözködése közben kb. 20 centire a fejemtől repült el. Egyszer már repült belém varjú a 100napbringa közben, ezért aztán majrés vagyok kicsit a madarakra. :) De itt nem volt baj, viszont azt nem gondoltam volna, hogy ezek a színes, furcsa csőrű madarak is ilyen közel engedik magukhoz az embert. Na, nem mintha sok más választásuk lenne egy ilyen hálóval lefedett kis területen ahol lent minden nap százával sétálnak az emberek körbe a kis sétányukon… :) Ami igazán meglepő volt, hogy egy ilyen sárga púposcsőrűt odakint is láttunk az Aviary előtti nagy fán, a szabadban! Nekem ő tetszett a legjobban az összes madár közül! Hogy hogyan sikerült elérniük a gondozóknak, hogy nem repül el messze a parktól, azt nem tudom. Bár most hogy jobban belegondolok, ez talán nem is az ember érdeme, hanem a madár természete ilyen. Lehet, hogy egyszer kiszökött valahogy, de aztán azóta se ment messze, mert itt kap ételt és itt van a társai mellett – igaz, odakint a háló túloldalán.


A vanília illatú orchidea

Ebédelni kimentünk a bejárat előtti kis étterembe levest és mogyorós rizst enni, majd én egy kicsit el is dőltem, mert nem voltam jól. Féltem, hogy bekaptam az Ázsiában szokásos hasmenést, mert furcsa lázszerű tüneteim voltak és gyengélkedtem. Később megmértük a hőmérsékletem, de nem volt lázam, és a WC-t se kellett napjában túl sokszor látogatnom, így igazából nem értem, mi volt ez, de a lényeg, hogy elmúlt.

Délután a park északi részén császkáltunk, ez már kevésbé volt érdekes, de azért elmesélem, hogy kerek legyen a történet és hogy meglegyen a rekord. A tavon épített kis szigeten lévő sztupához menet megismerkedtünk egy nagyon kedves mianmari családdal, akik egy nagy fa alatt piknikeztek az erre kialakított részre. A nagymama születésnapját jött össze ünnepelni a család Mianmar különböző pontjairól, és itt találkoztak. Ők mutattak nekünk FEC-et, vagyis Foreign Exchange Currency-t, konkrétan egy 10 FEC-est, vagyis egy olyan bankjegyet, ami mindenkor 10 amerikai dollárnak felel meg, és csak az országon belül használható. Hogy ennek mi az értelme, azt most túl fáradt vagyok kigondolni, de biztos van.

A sztupánál jól megetettük a hattyúkat, vagyis őket próbáltuk először, de aztán jöttek a halak is, nagy tömegben, és jól összebalhéztak a hattyúkkal, jó nagy háború volt a vízben, úgyhogy végül hamar ott is hagytuk őket.

A tó ÉNY-i oldalán található egy gyönyörű orchidea kert, ahol megszagolhattunk egy vanília illatú orchideát, és körbejárhattunk egy kis épületben, ahol rengeteg féle és fajta pillangó volt kiállítva, és néhány bogár is. Én itt annyira széjjel voltam, hogy csak körbeszaladtam és csak villámcsodálást tartottam, aztán kitettem magam a napra, és elfeküdtem a meleg betonon. Ez jólesett, de ezzel magam is produkció lettem, mert közben hallottam, hogy mások engem is fotóznak, és ez már annyira nem tetszett. Nálam millió egy érdekesebb teremtmény van itt egy ember számára… :)

A kis gyengélkedésem ellenére ez a park egy hatalmas élmény volt nekünk, és mindenkinek javasoljuk, hogy látogassa meg, aki Mianmarba jön, és szereti a természetet, annak végtelen apró csodáját, és ha mindezt esetleg még fényképezni is szereti, akkor nézzen ki egy teljes, napsütéses napot az ittléte alatt erre a parkra, mert nagyon érdemes. A természet ezen a napon is meggyönyörködtetett bennünket és én megint boldog voltam, hogy csordultig tudtam telni a csodálattal, miközben csak annyit tettem, hogy nyitva tartottam a lelkemet, a szememet, és néha a fényképezőgép lencséjét 1/30-ad másodpercre. :) Vagy valahogy úgy, erre most nem figyeltem, Program módban fényképeztünk.


A kínai buddhista templomnál

Szerencsénkre a parkkal még nem ért véget ezen a napon az élménysorozat, mert hazafelé betársultunk egy mianmari pároshoz a riksájukba, hogy kicsit költséghatékonyak legyünk. Csak akkor derült ki, hogy nem egyenest vissza a városba mennek az egész napra kibérelt riksájukkal, amikor lefékeztek egy valami elképesztően pompás és díszes templom előtt! Háháá, ez a kínai buddhista templom Pyin Oo Lwin-ben, amit amúgy is megszerettük volna nézni, csak nem tudtuk, hol van és hogy kell odamenni, nameg a végére túl nyűgös is lettem hozzá, hogy kitaláljuk! De így hogy idehoztak, és így hogy még pont van is minderre egy szabad fél óránk, ez így pont tökéletes! :) Magam is csodáltam, hogy vagyok még mindig így „nagyjából jól”, amikor délelőtt úgy éreztem, hogy a délutánt teljes egészében egy WC-n ülve és a láztól remegve fogom tölteni. Ez nem így történt és az újabb élményektől valahogy mindig erőre kaptam, és ha nem figyeltem magamra, észre se vettem, hogy rosszul vagyok.

Ez a templom nagyon szép volt, nem is maga a templom, hanem az egész környezete, a park körülötte. Pl. a bejárat előtt egy nagy, kövér Buddha trónolt és oldalt egy tigriskutya tartott a mancsa alatt egy focilabda szerű valamit, aztán volt még egy torony is, és még ezernyi érdekes dolog a templom körül, amit nem is sikerült mind felfedezni. A mianmari barátaink viszont néhány szoborban felismerték kedvenc filmhőseiket, ha jól emlékszem, a film címe „Long Journey to the West”, vagy valami hasonló… Mindenesetre az számunkra nagyon furcsa volt, hogy filmszereplők szobrai vannak egy templom mellett felállítva, de hát ez már csak egy ilyen furcsa világ itt, ezért szeretjük nagyon Mianmart. :)

Este visszamentünk a szállónkba a hátizsákokért és lealkudtuk a 3km-es távot a buszállomásig 500-500 kyatra két motoros taxisnál. A zsákokkal együtt már nem fértünk volna fel egy motorra, sétálni pedig még most sem éreztem magamban erőt, pedig még időnk is épp lett volna rá. A buszon nem lett hányingerem, ellentétben sok helybéli útitársammal nem rókáztam és szerencsémre a természet sem hívott kifelé egy „barna hang” által… :) Nem is tudom, mi lett volna, ha rám tör a retteget cifrafosás? Vajon hogy tolerálta volna a buszszemélyzet, ha félóránként megállítom a buszt, hogy leguggoljak az út mentén? Szerencsére ezt már sosem tudjuk meg, mert teljesen simán utaztunk Yangonig, még egy kicsit naplót írni és aludni is tudtam, míg Zita hamar és szépen kidőlt, ahogy azt kell egy ilyen éjszakai buszozáskor.

Pyin Oo Lwin-be 2012. október 15-én este érkeztünk meg és másnap este távoztunk.

  1. Zizi
    december 20th, 2012 10:09-nél | #1

    Úgy néz ki néhány képen, mint a Margitsziget:)Csak ott nincsenek ilyen madarak:)

  2. Reku Papa
    december 20th, 2012 13:08-nél | #2

    Hogy mi a FEC értelme? Ez által egy 10 dolláros, határozatlan idejű, kamatmentes kölcsönt adott a polgár az állambácsinak. Ügyes!

  3. december 21st, 2012 09:32-nél | #3

    A kapu előtt a templomnál azok oroszlánok. A fiú lába alatt labda van a mások oldalon a lány lába alatt meg egy kölyök.
    A szobor meg szerintem nem filmszínészt ábrázol, bár gyanítom, hogy nem egy film keletkezett a történetből, hanem ezt: http://en.wikipedia.org/wiki/Journey_to_the_West
    A lényeg, hogy egy történelmi figura Kínából Indiába látogatott, hogy Buddhista iratokat gyűjtsön be, mivel az otthon fellelt fordítások nagyon gyatrák voltak. Mindezt a 600-as években. Úgy értem sima hatszázas.

  4. december 21st, 2012 09:34-nél | #4

    @Reku Papa
    Valamint régen a külföldiek csak ezzel fizethettek. Így aztán elkerülhető volt az, hogy a lakosság dollárhoz jusson, plusz minden egyes dollárcent a kormányhoz került. Utóbbi az embargó miatt nagyon fontos volt, hogy tudjanak importálni. Ja, és ezzel a rendszerrel magasan lehetett tartani az árakat a turistáknak, és továbbra is alacsonyan a helyieknek. :)

  5. Arpi
    december 21st, 2012 13:17-nél | #5

    @Ahmet
    Húhh, de jó, hogy ez azóta már csak opcionális! :) Köszi a javításokat és a kiegészítéseket.

  6. UB
    december 25th, 2012 21:02-nél | #6

    Talán nem érdektelen ha ajánlom egy vérbeli autós témába vágó írását és fotóit
    http://totalcar.hu/magazin/kozelet/2012/12/25/burmai_bolyongas_buddhistak_es_batarok/

    Boldog karácsonyt!

  7. Németh András
    december 28th, 2012 13:16-nél | #7

    Ha már meg lettem említve.

    A megkövült fák tényleg azok aminek mondják, az alföldi kavicsbányákban felénk is találni hasonlóakat.
    A szitakötő egy légivadász faj szinten szerintem ennyiből nem lehet határozni, de ami érdekesebb hogy nálunk is él néhány közeli rokona (http://szitakotok.hu/index.php?page=magyarorszag-szitakoeto-fajai) szóval majd itthon fotóállványkodhatsz kedvedre.

    A fekete hattyúk Ausztráliában őshonosak, de parkokba szeretik telepítgetni őket mibnt a mellékelt sztori is mutatja (http://hu.wikipedia.org/wiki/Fekete_hattyú).

    A kaszáspókod egy másik képen: http://www.flickr.com/photos/stevensys/5403753979/sizes/l/in/photostream/ ezen sincs meg az összes lába, úgy tűnik ez szokás náluk :), egyébként akinek van bátorsága hozzá az a gugliba írja be hogy ” Harvestman asia” és nézelődjön.

    A madarak szarvascsőrűmadarak, az egyiket a facebookra is feltetted Bangkokból (http://www.facebook.com/photo.php?fbid=546473762045807&set=pb.200840353275818.-2207520000.1356695321&type=3&theater) nagy szarvascsőrűmadár. A másik (aminek kék a bőre a szeme körül) az meg a vöröshasú szarvascsőrű (Aceros nipalensis) nevű faj, méghozzá egy kislány mert fekete a hasa és nem vörös mint a kisfiúké (itt van pár szép fotó róluk: http://www.discoverlife.org/mp/20q?search=Aceros+nipalensis&guide=Bird_species&flags=col2:&res=640). Ha minden igaz mindkettő őshonos arrafelé ez magyarázza hogy miért láttál a háló kinti oldalán is belőlük.

    Az orchideákhoz annyit hogy karira megkaptam a “Magyarország Orchideáinak Atlasza” című könyvet (amit most féláron vágnak hozzá az emberhez szóval nagyon megéri: http://www.kossuth.hu/index.php?o=konyvek&k=1949). Na és amiért eszembe jutott hogy Magyarországon vagy közvetlen környezetében is élnek olyan orchideák aminek nagyon kellemes vanília illata van (velem már szagoltattak, de nem emlékszem hogy melyik volt az, a wikin ezt találtam hirtelen: http://hu.wikipedia.org/wiki/Piros_sötétkosbor), természetesen félre ne értse senki azzal hogy magyar példát hozok pl az illatos orchideára, meg a szitakötőre nem Árpiék orhideáját meg szitakötőjét akarom lekicsinyelni, csak azt szeretném érzékeltetni hogy a természet milyen nagy és milyen csodás, és hogy ezeket a csodákat akár itthon is átélheti aki egy kicsit is jobban figyel mint az átlag, ettől függetlenül azért akinek van elszántsága (mert azt Árpiéktól megtanulhatta bárki, hogy leginkább az kell hozzá) az menjen és szagolja meg a délkelet ázsiai virágokat is :D

  8. december 30th, 2012 18:23-nél | #8

    @Németh András
    Szia András! Ezt írtad: ” természetesen félre ne értse senki azzal hogy magyar példát hozok (…) nem Árpiék orhideáját meg szitakötőjét akarom lekicsinyelni, csak azt szeretném érzékeltetni hogy…”
    Erről jutott eszembe, hogy amikor Taizében töltöttem életem első csöndes hetét (elvonulás egy hétre, nem beszélsz, persze ez több annál, mint hogy “csak” csöndben légy – aki tudja, érti), arra kértek minket, résztvevőket, hogy minél jobban próbáljunk meg lelassulni. Lelassulás útján mélyüljünk a csöndben. Erre egyik jó kezdő lépés, hogy a hétköznapi teendőink elvégzése közben jobban odafigyelünk a környezetünkre, megszemléljük azt. Pl. mész reggelizni, de megnézed útközben a virágot. Stb.
    Igazi katarzis volt felismerni a csodákat magam körül, bár sosem tekintettem magamra a környezete mellett elrohanó, felületes lényként. Csodás növényeket fedeztem fel magam körül, példának okáért.
    Második katarzis otthon ért, mikor még mindig belassulva, egy hét csönd után hazaérkeztem. A szokásommá lett lassú megfigyelést otthon is folytattam egy darabig, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy a kedvenc Taize-i bokrom, az a csipkés szélű, az otthon is nő. Van egy az utcánkban, elmentem mellette minden áldott nap, általános iskolás korom óta. Azóta gyakorlom tudatosan a csöndes szemlélődést.
    Hát ennyit erről. Nem kell Ázsiába utaznod, hogy csodát láss. Viszont sokak szemét felnyitja az utazás, ezért van oly nagy csábereje az útra kelésnek. Mindig is hittem abban, hogy nem kell útra kelned ahhoz, hogy úton légy.

  1. Még nincsenek visszakövetések