Bejárat > Ázsia, Vietnam > Fékpofa vadászat Da Nang-ban

Fékpofa vadászat Da Nang-ban

Da Nang-ban egy küldetésünk volt csupán, fékpofákat szerezni. Ezen kívül nem is akartunk több időt eltölteni a városban, csak egy napot. Ezen a napon, délelőtt elindultunk a bringákon, be a városba. Még mielőtt bárhová is mentünk volna, a belvárosban kerestünk egy Pho-st, ahol felfaltunk egy-egy marhahúsos tésztalevest, természetesen rengeteg zöldséggel, ahogy kell:

Tudtuk, hogy egy utcát kell keresnünk, ahol több kerékpárbolt is van. Ez meg is lett, az utcában 3-4 kerékpárbolt üzemelt, ám egyikben sem találtuk meg a nekünk megfelelő, BB7-es fékpofákat. Tovább irányítottak minket egy reptér melletti útra, ahol egy Shimano márkaboltot találtunk. Itt már voltak olyan holmik, amelyek egy nyugati kerékpárboltban, ám csak Shimano, nekünk meg ugye Avid fékeink vannak.

Ennek ellenére a tulaj nagyon segítőkész volt, először telefonon, majd fél órával később személyesen is a segítségünkre volt. Ez a fél óra vicces volt, mert a két pénztáros csaj ezalatt próbálta megtalálni a polcokon azt, amire nekünk szükségünk volt, de annyira nem beszéltek angolul és annyira nagyon nem értettek a kerékpárokhoz és azok részeihez, hogy az egész csak egy kabaré volt. Gyakorlatilag mindent előpakoltak nekünk, és nem voltak képesek felfogni, hogy nekünk mi is kell valójában, és hogy csak az. A türelmünket azért nem vesztettük el, inkább nevettünk csak (velük), aztán amikor megérkezett a tulaj, végre tisztába tettük a dolgokat, és végül még azt is megértették, hogy még nincs baj, a bringában lévő fékpofáink még rendben vannak, azonban már egyetlen egy tartalékunk sincs. Nekik sem volt, de azt mondták, hogy Ho Chi Minh City-ben lesz, és meg is adták egy embernek az elérhetőségét, akiről azt ígérték, hogy később akár még el is tudja nekünk küldeni, ha mondunk neki egy szállodacímet, a Central Highland-en, ahová majd megérkezünk a jövőben. Ez jól hangzott, ezzel már megnyugodtunk, de később kiderült, hogy hiába, mert amikor pár nappal később újra hívtam az illetőt, azt mondta, hogy mégsincs nekik raktáron, és mivel ők a legnagyobb bolt HCMC-ben, másoknak sem lesz. De ne aggódjak, ne dobjuk el az elhasznált fékpofákat (nem is tettünk velük így) majd ha HCMC-be érünk, akkor ő csinál nekünk új fékpofákat! :O

Ezen nagyon néztünk, és ebben a megoldásban már nem nagyon bíztunk. Csak hogy rövidre zárjam ezt a fékpofa történetet, elmondom, hogy néhány héttel később egy barátommal (BanziG, 100napbringa, Bp-Párizs útitárs, volt kolléga) chateltem, amikor szóba hozta, hogy egy másik volt kolléga következő héten indul DK-Ázsiába. Ezt a lehetőséget meglovagoltuk, és G volt olyan rendes, körbe is rohangált Budapesten nekünk néhány fékpofákért (odahaza se volt mindenütt), és a csomag aztán eljutott hozzánk. Ez kellett is, mert később még két fékpofát ki kellett cserélnünk menet, egyet nálam, egyet Zitánál. Ezek helyére már régen elhasznált, elkopott fékpofákat raktunk be, amelyek azért még mindig jobban néztek ki, mint amelyeket le kellett cserélnünk. Szóval kicentiztük, de sikerült, most már nálunk vannak az így utánunk küldött fékpofák, és ebay-en rendeltem előre Bangkokba másik 10 párat (5-5 dollárért párját), hogy többé ne kelljen ilyesmi miatt aggódnunk. Ezeket csak azért mesélem el, hogy lássátok, néha komoly szervezkedés és logisztika is van az utunk mögött. És sok-sok segítséget kapunk, amit ezúton is nagyon köszönünk, BanziG, nagyok voltatok, hogy ezt összehoztátok nekünk! :)

Na, de térjünk vissza Da Nang-ba, mert bár Da Nang „csak egy nagyváros”, és tényleg csak a fékpofákért indultunk, és annak ellenére, hogy azokat végül nem kaptunk, egy eseménydús nap volt, ahol élmények azért értek minket. Visszafelé a bringaboltos utcába menet megcsodáltuk, hogy ezeknek az elöl utast cipelő, hátul egykerekes, elöl kétkerekes riksáknak micsoda rendszámuk és hátsó fékszerkezetük van, valamint hogy itt a helyi mozgássérültek milyen jól elvegyülnek az utcán, van kis kézzel hajtható járgányuk, amit távolról alig lehet megkülönböztetni egy ilyen riksáról, és élik szépen az életüket, jönnek-mennek az utcán, és ha nem figyelnénk, észre sem vennénk, hogy különböznek tőlünk, hogy kézzel s nem lábbal hajtják a járgányukat.

Hazafelé menet még bekanyarodtunk a tegnap este felfedezett piacra zöldségeket venni, és ha már ott jártunk, az egy sarokra lévő bazilikát is meglátogattuk. Ezt a kitérőt is érdemes volt megtenni, a templom maga nem is volt annyira érdekes, de az udvarán volt egy szabadtéri kápolna, és szomszédos lakóházak oldalában, a lépcső alatt egy nagyon aranyos kis vízi világ volt felépítve makettből. A bejáratnál pedig egy fickó keresztben el volt feküdve a motorkerékpárokon és így sziesztázott. :)

Hazafelé annyira megfogott a motoros forgalom a hídon, hogy videót indítottam, ami alatt megbeszéltük Zitával, hogy hogyan megy itt a közlekedés, és amit aztán le sem állítottam a tegnap megismert sarki szendvicsesig, ahol kicsit ráijesztettünk egy fickóra, akit aztán ki is faggattunk arról, hogy merre van az arra:


Csak azért merünk ilyenek lenni, mert tudjuk, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy egy jót nevetnek rajtunk. Ez a fickó valamiért inkább meg volt szeppenve, míg ki nem találta, hogy merre van Saigon (HCMC).

Nem így másnap reggel az a megvadult banda, akik egy nagy városi terepjáróból(?! :o) pattantak ki, és mint akik megőrültek, körbevettek minket, és hangosan vihogva, nevetve kinyögték végre, hogy fényképet szeretnének velünk, illetve a bringáinkba is bele szeretnének ülni egy-egy fotó erejére, mert még soha nem láttak ilyet. Ekkor már majdnem dél volt és mi még nem ettünk ezen a napon semmit, ezért nagyon éhesek voltunk. Azt mondtuk, hogy bármit lehet, de előbb ennünk kell. Mi arra gondoltunk, hogy úgyis az innen egy sarokra lévő tengerparti étteremsoron fogunk reggelizni, ott csatlakozhatnak hozzánk és közben jót beszélgetünk. Ők nem gondoltak ilyen mélységes találkozásra, csak a fényképekre voltak nagyon ráizgulva, és mondták, hogy nincs náluk kaja. Mi nem is így gondoltuk, de ekkor az egyikőjük előkapott két ötvenezrest, hogy ő ezt nekünk adja ételre, csak hagy ülhessenek már bele a gépekbe arra a fotóra. Ez 1100 forint volt! Ezen elsőre meglepődtünk, olyannyira hogy mindjárt el is múlt a nagy éhségünk, leszálltunk a gépekről, és engedtük őket kedvükre pózolni a biciklikkel. Emberünk, aki a pénzt adta, a felügyeletem mellett bele is ült a bringába. Hát, ennyire még nem csuklott össze a rugós tag soha, az tuti! :) De nem akarom bántani őket, végül is rendesek voltak velünk, csak az őrült állandó visítozást ne nyomták volna. Próbáltam érdemben kommunikálni a férfival, de közben a lányok olyan hangosan őrjöngtek, hogy csak annyit sikerült megtudnom, hogy valamiféle könyvelő. Ugye, hogy mintha rajtunk és nem velünk nevetnének? Valamint kicsit irritáló is számunkra ez a fajta vihogás amit a végén a srácoktól hallani, de persze közben tudom, hogy nincs igazam, csak nekünk hangzik így, de nekik ez a természetes.

Na és ezek a karmok! India óta látunk ilyet, hogy a férfiaknak néha egy-egy ujján meg van hagyva a köröm, több centi hosszúra növesztve. Nem akarok belegondolni, miért jó ez és mire használják, ha használják és nem csupán divatirányzatról van szó… Bár itt elterjedt megint a WC-papír használat, de tudjátok, Indiában vizet és a bal kezüket használták, aztán szappant. :o Számunkra ez is nagyon furcsa dolog, de itt bizonyos körökben tök normális, hogy karmai vannak a férfiaknak. :)

A nap ugye csak most kezdődött, és máris volt egy ajándék százezres a zsebünkben. Ez csupán egy tál ételre lett volna elég a tengerparti éttermeknél, nagyon drágán mérték itt az ételt, ezért aztán továbbálltunk és belevesztünk a part menti kis utcákba. Ez eleinte elég idegesítő volt így a déli nap alatt, éhgyomorra, mert belefutottunk több aszfaltmentes zsákutcába, de végül megérte a fáradtságot, mert így találtunk rá egy igazi élettel teli utcára, ahol 15-15 ezerért kaptunk két dugig pakolt tányér rizst marhahússal, hagymával, tojással és zöldségekkel. Ez olyan jó ár volt, hogy ebből elvitelre is kértünk még egy kört.

Aztán pár száz méterrel később Zita kiszúrt két fodrászatot, és felvetette, hogy miért nem vágatjuk le a hajamat, hiszen már régóta zavar, hogy túl hosszú?! A nyírás 30 ezer dong volt, a srác cowboy módra bánt az ollókkal, hármat tartott egyszerre az ujjain, és úgy forgatta őket nyírás közben, mint a western filmekben a gazfickók és a sheriffek a pisztolyokat.

…és még maradt 10 ezer dongunk a reggeli ajándékból, amit Zitának tettünk félre valami finomságra. :) A parton, a híres China Beach mentén folytattuk Hoi An felé tovább DK-nek, gyönyörű homokfövenyes, pálmafás sétányon haladtunk, majd amikor az végetért, egy tök üres, kétszer három sávos óriási úton, épülő golfpályák és luxusszállodák között. Kicsit meg is ijedtünk, hogy mi van, ha csak az ilyen kategória létezik a szállásoknál errefelé, de aztán megnyugtattuk magunkat, hogy az nem lehet.

A parttól Hoi An felé lekanyarodva egész kis idillben találtuk magunkat, először egy gyönyörű lagúnát kereszteztünk egy hídon, és megfigyelhettük, hogyan csábítják egy helyre a halakat a helyi halászok/horgászok. Egy kis Facebook-os segítséggel már azt is el tudom mesélni, hogy hogyan működik ez a történet. A leszúrt bambuszrúd csoportok körül azért van háló körben, hogy dagálynál még be tudjanak úszni a halak az általuk nagyon kedvelt, menedéket nyújtó bambuszoszlopok közé, ám amikor eljön az apály, az alacsony vízállás, ekkor eljön az emberek ideje is, mivel ekkor a halak már nem tudnak kiúszni a körből, mivel felül a körhálónak a teteje már a vízfelszín felett van. Innentől kezdve kb. mindegy is, milyen módszerrel szedik ki a halakat a vízből, a lényeg, hogy ott vannak a körbe zárva, nagy népsűrűségben – csak oda kell menni egy csónakkal és egy horgászbottal-csalival, vagy talán akár egy nagy háló is elég, és ki kell emelni őket a vízből. Megint csak zseniális! :) …és köszönjük a megfejtést, erre az ár-apály dologra nem gondoltunk magunktól.

Hoi An-ig még egy nagyobb rizsföld mezőn hajtottunk keresztül, ez csak úgy zöldellt a nap alatt, és tele volt rajta dolgozó emberekkel, valamint gondolom hogy madárijesztőként funkciónáló, karókra akasztott, a szél által lobogtatott műanyagzsákokkal. Ez némileg belerondított a képbe, na de hát a cél szentesíti az eszközt, a műanyagszemét kéznél volt, és a helyiek felhasználták azt a madarak távoltartására, ezért már igazán nem szabad haragudnunk rájuk. :)

Hogy mi volt velünk Hoi An-ban és aztán, azt majd a következőkben! ;

Da Nangban 2013. január 22-én 22km-t csavarogtunk, másnap pedig 29km-t mentünk Hoi An-ig.

  1. szabomikulas
    március 12th, 2013 15:46-nél | #1

    Találkoztam egyszer egy biciklissel, akinek felújították a (tárcsa)fékpofáját, igaz nem Vietnamban, hanem Rákoshegyen. Azt mondta jobb lett, mint az eredeti.

  2. Reku Papa
    március 13th, 2013 06:50-nél | #2

    A cuculizmus idején teljesen megszokott volt hogy autó/motor fékbetéteket, kuplungtárcsákat felújítottak.

  1. Még nincsenek visszakövetések