Homayoun – A madár, ami jó szerencsét hoz

Miután megkaptuk az 5 napos tranzit vízumainkat a mashhadi türkmén nagykövetségen, azonnal el is indultunk Türkmenisztán felé. Persze csak ésszel, mert előbb megálltunk enni. Nem találtunk semmi parkot a belvárosban, ezért csak úgy, egy kis utca járdájára ültünk le, amolyan iráni módra, a betonra, a mocsokba, az autók zaja és bűze mellett. Persze ez utóbbi mérsékelt volt, mivel egy csendes utcában voltunk. Ennek az utcának azonban volt egy kis vendéglője, ahonnan egy perc nem telt el, és egy fickó tálcán két csésze teát hozott nekünk cukorral. Hiába, még mindig Iránban vagyunk! :) Amikor visszavittük a tálcát, próbáltam kenyeret vásárolni, persze fizetni nem hagytak, és egy kenyér helyett hármat kaptam. Itt találkoztunk Homayoun-al, aki kicsit megrémisztett minket, mert azt mondta, hogy a Mashhad-Saraksh útvonal nagyon veszélyes, mert elrabolhatnak minket az afgán drogcsempészek…
Kicsit fura volt a fickó,

elsőre kicsit bolondnak néztem, de aztán végülis úgy döntöttem, hogy normális. :) Emberünk elmondta, hogy neve, a Homayoun, azt jelenti, hogy „A madár, ami jó szerencsét hoz” – hát jó szerencsét hozott, mert nem raboltak el minket ezen a szakaszon. :)
Mindenesetre jól megijesztett minket ezzel, ezért ezután 3-4 embert még megkérdeztünk erről az útról, és senki se mondta, hogy baj van vele, egyedül egy imám mondta, hogy éjszaka veszélyes, de amikor kérdeztük miért, azt mondta nem az emberek miatt, hanem az út rossz minősége miatt. Az első ember, akit erről megkérdeztem, egy sarokkal odébb volt, egy buszmegállóból leszólított minket. Ő volt Vali, a Lonely Planet fórumokból messzeföldön híres „Home Stay” üzemeltetője, állítólag nagyon jól főz a felesége, és nagyon gyors náluk az internet, ráadásul még a türkmén tranzit vízumot is szívesen segít elintézni, mindezekért igen jutányos árat számít fel… Úgy volt, hogy nála leszünk Mashhadban, leveleztem is Valival (ezért ismert fel), de végül Mashhadéknál maradtunk. Most viszont sikerült összefutnunk vele a véletlen folytán, és a közösen eltöltött 3 perc alatt megbizonyosodtunk róla, hogy Vali valóban egy teljesen őrült és lökött figura.

Mashhadból nehezen szabadulunk – Túl népszerűek vagyunk

Kifelé menet a városból nem volt kalandoktól mentes az utunk. A forgalmat már egészen szépen abszolváltuk, bármilyen autóforgatagban nagyobb stressz nélkül ellavírozunk, viszont amikor meg-meg álltunk Mashhadban, durva tömeg vett minket körül. A megállásokra azért volt szükség, mert Zita szeretett volna venni valamit, még mielőtt elhagyjuk Iránt, de azt csak a harmadik boltban kapta meg. Na, hát nekem ezalatt a három megállás alatt hirtelen nagyon-nagyon sok barátom támadt… Álltak már körbe minket sokszor sokan, de ez a mashhadi tömeg minden eddigit felülmúlt, úgyhogy le is fényképeztük őket. Na, ez is egy hiba volt, mert erre föl ők is felbátorodtak, és újabb percek teltek el azzal, hogy „még egy utolsó fényképet hagy…”
De a kalandoknak ezzel még nem volt vége, ezután még rosszabb jött, fiatal kölykök, motoron. Ez eleinte még nem volt annyira rossz, egy helyen még segítettek is a helyes utat megtalálni, de aztán jött egy másik banda, és ők már pimaszabbak voltak, hosszú kilométereken keresztül követtek minket, jöttek mellettünk, előttünk, kiabáltak és hosszasan kérdezgettek perzsául, nem fogták fel, hogy ha ötször kérdezik meg ugyanazt, akkor sem fogjuk megérteni… Mi pedig nem arra vágytunk, hogy suhancok hangos motorjai közepette bringázzunk, ezért egy idő után megelégeltük az egészet, és megálltunk. Ha közelebb jöttek, hangosan és látványosan „Hoda Hafesz”-eztünk nekik, és integettünk, hogy húzzanak már el mást boldogítani. Ebben végül egy autós is besegített és végre nagy nehezen lekoptak rólunk a motoros naplopók.
Ekkor már a város peremén jártunk, és délután két óra volt. A következő kihívást egy kisebb homokvihar jelentette, de hála az égnek nem volt olyan durva, mint ahogy kinézett. Ekkor kezdtük csak el megérteni, miért van néhány szembejövő motoros feje szinte teljesen bebugyolálva egy nagy kendőbe – a homok ellen. Miután elült a homokvihar, erős hátszelet kaptunk, ezért igen jól haladtunk, sokszor hosszan, perceken át 30-40-el repesztettünk. Az út makulátlan volt, új aszfalton tekertünk, a régi mellettünk ment, a régi kétszer egy sávot meghagyták a szembejövő forgalomnak, mi pedig egy új úton haladhattunk, 10 méterre a régitől, két sáv csak a miénk volt, meg azé a néhány autósé, akik néha erre tévedtek. Igen élveztük ezt a gurulást, nagy élmény volt ilyen gyorsan haladni.

Jafar-éknál Süraki Malek-ben

Egy dzsáminál még megálltunk enni, aztán valamikor fél órával a naplemente előtt nagyon okosan úgy döntöttünk, hogy most már elég lesz erre a napra a jóból, és egy Süraki Malek nevű faluba lekanyarodtunk táborhelyet keresni. Ez a falu nagyon komoly képet festett, az utcák poros kis sávok voltak a sárból épített kerítések között, középen egy vájatban folyt a szennyvíz, és udvarok mögött apró házak sorakoztak. Egy ilyen udvarba láttunk meg néhány embert, és köszöntünk oda nekik a kérdéssel, hogy baj-e, ha itt sátrazunk az udvaruk sarkában. Baj nem volt, viszont sátrazni nem hagytak minket, beinvitáltak a házukba. Még dinnyét és szotyit is kaptunk vacsorára, ami közben igen jól elbeszélgettünk – már ahogy tudtunk. Most éreztük csak igazán, hogy a kinyomtatott fényképek micsoda jó ötletnek bizonyultak, mert vendéglátóinknak nagyon tetszettek, körbeadták őket az egész családnak. Jafarnak hívják az apukát,, Semirahnak a feleséget, és van egy három éves kislányuk, Fatime, aki valami tündéri aranyos kiscsaj volt. Zita még előző nap este vett Mashhadban egy adag kis színes állatfigurás matricát, akkor nem értettem vele egyet, mondván ez minek, de most láttam, hogy mennyire örül neki a kislány, nagyszerű ajándéknak bizonyult. Este még egy kis zenei csere-berét is tartottunk bluetooth-on keresztül, aztán dőltünk volna le… De ekkor kiderült, hogy a dinnye és a szotyi csak valami előételféle volt, mert ekkor megterítettek egy hatalmas tál babos-mártásos-csirkét egy még nagyobb tál rizzsel. Akkora adag ételeket elénk raktak, hogy csak úgy néztünk. Ketten egy adagot alig bírtunk megenni, és persze nem győztük köszönni. Iránig valószínű sikerült néhány kilót leadnom, de az biztos, hogy Iránban visszahíztam belőlük néhányat.

Ellenünk fordul a szél

Reggel korán keltünk, 5 órakor szólt a vekker, és pár perccel később már a nap is fent volt az égen.
Odakint hűvös volt még ezért lastexet és pulóvert húztunk, amiket persze jó egy óra tekerés után le kellett vennünk. Sajnos a szél megfordult és az enyhe lefelé is véget ért hamarosan, ezért a 15km/h-t is csak nehezen bírtuk tartani, nagy erőfeszítések árán. Aztán az emelkedő egész meredek lett, de a szembeszél továbbra is tépett minket. Volt, hogy 5 km/h-val bírtunk csak menni, és eközben is arra kellett figyelnünk, hogy el ne döntsön minket a szél. Szóval ez nem volt valami finom, főleg azért nem, mert miközben így kínlódtunk, az járt a fejünkben, hogy ez így nem lesz jó, nagyon nem, mert így nem érünk ma oda Sarakhs-ba. Ez azért lenne rossz, mert így másnap nem tudunk a lehető legkorábban és legfrissebben megérkezni a türkmén határhoz, hogy minél jobban ki tudjuk használni a rendelkezésre álló 5 napot az ország átszeléséhez. Szóval ez elég aggasztó volt, miközben 5-el haladtunk kínkeservesen fölfelé. Pedig a táj közben egészen elképesztő volt, kiszáradt folyómedrek felett, sziklafal mellett, üres sivatag oldalában tekertünk, és úton útfélen láttunk elhagyott falvakat. Valószínű azért voltak üresek, mert a lakosok a folyó kiszáradása miatt odébbálltak.
30km-t tettünk meg délelőtt 10-ig, mire megérkeztünk Marzdaranba. Ez a város már 920m-en volt, mi pedig 700-ról kezdtük az emelkedést. Itt aztán csaptunk egy jó órás pihenőt, mert már nagyon kivoltunk, éhesek is voltunk és egy kis pihenőre is szükségünk volt. Egy kis vendéglőben ettünk „hamburgert”, vagyis vékony kenyérrel körbetekert hamburgerpogácsát, uborkával (és Zita paradicsommal). Ennek az ára 160 forint volt, ezért végül kértünk két-két darabot elvitelre is, az út további részére.

Gyönyörű kopár hegyek között

A város után jött a szerpentin, amin egykettőre túl voltunk, és fent találtuk magunkat az 1040m magas hágóban. Innen valami egészen elképesztő táj tárult elénk, gyönyörű, kopár hegyek, sziklafalak, völgyek, és ugyanúgy, mint eddig, kiszáradt folyómeder és elhagyatott agyagházak. Az egész nagyon vadregényes volt, sokszor megálltunk fotózni, mert ilyet nem nagyon láttunk még eddig. A lefelében sajnos folytatódott a szembeszél, ezért ha nagyon megtekertük, akkor is csak 20-al bírtunk haladni. Titkon reméltem, hogy a hegy túloldalán majd a másik irányba fog fújni a szél, de sajnos nem így volt.
Amikor már azt hittük, kiértünk a nagy hegyek közül, az út hirtelen vett egy éles jobbra kanyart, és egy újabb emelkedővel találtuk szembe magunkat. Nem volt nagyon hosszú, gyorsan felkaptattunk rajta, fent ismét gyönyörű kilátás várt ránk, és a lefelét még egy az előzőnél is szebb, keskenyebb sziklás völgy oldalában tettük meg. Ennek a végén várt ránk egy kis falu, kinézetre hasonló volt, mint ahol aludtunk, de ez inkább a főút mentén terült el, így nem volt nehéz megtalálni az egyetlen kis boltját. Innen vásároltunk magunkat egy-egy üveges üdítőt, amikkel leültünk a bolt előtt, és megettük hozzájuk az egy-egy szendvicsünk. Közben két helyi srác ült le mellénk, egyszerű lelkek voltak, mégis nagyon intelligensen viselkedtek, nem fogdosták a bringákat, nem vihogtak idétlenül. Viszont értelmesen kérdeztek, és amikor perzsául tudtam nekik válaszolni, annak nagyon örültek, és persze nagyon tetszett nekik. Kár, hogy mindig pont akkor hagyunk el egy országot, amikor egy-két alapmondatot már el tudok valahogy makogni az adott nyelven… :)

A Karakum sivatag peremén

A falu után nem sokkal kiértünk egy egyre szélesedő és laposodó völgy szélére, ezen repesztettünk végig, merthogy közben elállt végre a szembeszél. Ez a völgy már kivitt minket a végtelen nagy síkság szélére, a Karakum sivagat peremére.

A Kara-kum egyébként fekete homokot jelent, bár ilyet azóta se láttunk ebben a sivatagban. Egyébként a sivatagról más fogalmaim voltak, mint ami itt várt ránk, mert ez egyáltalán nem kopár. Vannak bokrok, nem is kevés, néhol egész sűrűn. Állatokat is láttunk kint, nem is keveset… Igaz, azt nem tudjuk, hogy mit esznek, mert volt, hogy olyan helyen láttuk őket, ahol a nagyon apró, bokáig érő bokron kívül nem nagyon volt más, és abból is csak nagyon kevés. Ebben a lapos, fás sivatagban száguldottunk tova várva várt napi úticélunk, Sarakhs határvárosa felé.
Úgy tűnt, sikerülni fog sötétedés előtt odaérni, de a 30km-el előtte lévő városban összefutottunk egy bringás házaspárral, a francia Clement-el és feleségével, Emilie-vel.

Ők egy éve vannak úton, eredetileg hátizsákos utazókként kezdték, de aztán 3 hónap után átváltottak a kerékpárra, azóta túl vannak 6000km-en, bejárták DK-Ázsiát, aztán vonattal átmentek Kashgar-ba, ahonnan három hónap alatt jutottak idáig. Közben volt, hogy heteket gyalogtúráztak is, amiért először irigyeltem őket. Mi egy hónap alatt fogjuk megtenni ugyanezt a szakaszt, mert sajnos rohannunk kell, mert jön a tél, és ha nem érünk oda időben, lehavazik a KKH és nem jutunk át Indiába. Aztán kicsit gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nekünk semmi jogunk másokra irigykedni, a saját utunkat járjuk, ami így is elképesztő és csodálatos élményekkel teli, ez a miénk, ezt választottuk, és már most kijelenthetjük, hogy fantasztikus, életre szóló élményeink vannak, ezért nagyon örülünk, hogy útra kelhettünk és útra is keltünk.
Clement-ékkel bő fél órát beszélgettünk, elmondtak pár hasznos dolgot Türkmenisztánnal kapcsolatban, mi pedig Iránról meséltünk, illetve megígértük, hogy megpróbálunk nekik szállást keríteni Budapesten, merthogy arrafelé mennek majd, talán december környékén érhetnek majd oda, ha nem vonatoznak bele nagyon. Ha valaki esetleg kedvet érez egy francia kerékpáros házaspárt vendégeként tudni Budapesten 3-4 napra, dobjon kommentet gyorsan e-mail címét is megadva, hogy kiadhassam neki Clement-ék e-mailjét, amin felveheti velük a kapcsolatot.
Gyorsan-gyorsan, mert ha nem jelentkezik senki, kiadjuk az e-mailjüket a barátainknak vagy a szüleinknek, és lemaradtok Róluk! :)

Fereshteh, a megmentőnk Sarakhs-ban

Az utolsó 30km már nagyon fárasztó volt Sarakhs-ig, ki voltunk már merülve, túl voltunk a napi 100km-en, hajnali keléssel, szembeszéllel, fölfelékkel… Sok volt már ez, de úgy voltunk vele, hogy már alig van valami hátra, valahogy már csak kibírjuk. A városba beérve egy kíváncsi motoros szegődött mellénk, gondoltam még hasznunkra lehet, kérdeztem tőle, hogy merre tud itt boltot, ahol ételt vehetnénk, mire persze rögtön elvezetett minket egy „supermarket”-hez, ami annyira szuper volt, hogy se kenyér, se tojás nem volt a polcain. De ekkor jött egy földreszállt angyal a szürke Peugeot-jában – ő volt Fereshteh, aki megkérdezte tőlem, hogy beszélek-e angolul, majd hogy miben segíthet. Mire én: perszehogy, egy boltot keresünk, majd egy helyet, ahol nyugalomban sátrazhatunk. Erre Fereshteh: Come to my home. Na ezt most nem kellett kétszer mondania a kedves iráninak, mivel igen fáradtak és elgyötörtek voltunk már, kapva-kaptunk az alkalmon, nem szégyenlősködtünk, hanem azonnal elfogadtuk a kedves meghívást.
Kisebbfajta csodaként éltük meg, hogy 10 perc múlva már zuhanyoztunk (meleg vízben!), elindítottunk egy mosást a koszos ruháinkkal és nagyon finom lasagne-t vacsoráztunk. Az egész olyan volt, mint egy álom, nem számítottunk rá, hogy ilyen gyorsan ilyen jó dolgunk lesz. Mindezt kétszeresen élveztük, mert nagyon fáradtak voltunk ezután az igen hosszú (118km) nap után. A vacsora után még egy kis kép és videó nézegetést csaptunk, majd némi beszélgetés után elvonultunk a szobánkba, ahol Zita hamar halk szuszogásba kezdett, én pedig még jó 3 órát rendeztem a szebbnél szebb fényképeinket a napról, és persze naplót írtam a kőkemény, de csodaszép nap végén.

Másnap reggel kigurultunk a határhoz, ahol viszonylag simán el tudtuk hagyni az országot. Jó egy órát várattak minket, közben ki kellett pakolnunk az egyik táskánkat, és megkérdezték, hogy ki volt az a nő és mi dolgunk volt vele, akivel láttak a főút mellett. Mondtuk, hogy nem tudjuk, csak az utat mutatta meg a határátkelőig… Se magunkat, se Fereshteh-et nem akartuk bajba sodorni, ezért lódítottunk.

Motasekaram Iran!

Irán elképesztő ország, minden nemzet fia és lánya példát vehetne az irániak hírhedt vendégszeretetéről. Ami sajnos csak az utazók körében hírhedt, mert ha megkérdezel száz embert, hogy mi a véleményre Iránról, 90 biztos a terroristákat meg az urándúsítást fogja említeni, holott mi ilyesmivel nem találkoztunk. Ezt csak a politikai propaganda nyomatja a tévében, és ha odafent a politikusok kavarják is a lekvárt, közben a 70 millió iráni ember nagy részének a lelke aranyból van, és alig várja, hogy találkozzon egy külföldi utazóval, akivel ha összehozza a sors, mindent megpróbál megadni neki, hogy a kedvébe járjon és segíthessen neki. Cserébe semmit nem vár, csak egyszerűen örül, hogy veled lehet.

A „best country ever” kifejezést azért én még nem merném használni Iránra, hiszen még nem jártunk az összes többi országban, és az emberek emberekkel való viszonya még csak az egyik dolog, ami fontos. A másik, az emberek környezettel, természettel fenntartott viszonya sajnos nem ilyen idilli Iránban, itt még van mit fejlődniük, és ha csak feleannyira szeretnék és ügyelnének a környezetükre, mint egymásra… :) Az jó lenne!
Irán bőven megér egy 30 napos vizitet, van mit látni és tapasztalni ebben az országban. Ehhez itt van egy kis segítség, néhány perzsa (farsi) szó, amit sikerült összeszedni az itt eltöltött 27 nap alatt.
Köszönjük minden kedves iráni barátunknak, hogy ilyen nagyon kedvesek voltak velünk, még nem sok helyen tapasztaltunk ilyen mértékű segítőkészséget és kedvességet, pedig nagyon-nagyon magasan volt a léc, amikor beléptünk Iránba… :)

Miért négy nap Mashhadban?

Mashhadban négy nagyon szép napot töltöttünk egy szuper családnál. Na de kezdjük az elején: miért négy napot? A család marasztalt még a négy nap után is, de mi ugye igazából csak azért jöttünk Mashhadba, hogy felmarjuk a türkmén tranzitvízumainkat, emellett körbetekintésre és pihenésre együtt is max. csak 2-3 napot szántunk volna, mert ugye várnak minket az ’isztán országok, meg a Pamír, a KKH-ról nem is beszélve… Ezért első dolgunk volt Mashhadban, hogy felkeressük a türkmén nagykövetséget. Igaz, hogy még nem telt le a két hét, amióta igényeltük Teheránba a tranzit visa-t, de hátha nem tudnak számolni, gondoltuk… Hát sajnos nagyon is tudnak számolni, ráadásul pénteken, amikor lejárt volna a két hét, pont zárva tartanak, viszont szombaton legalább nyitva vannak, így azt kérték tőlünk, fáradjunk vissza a vízumainkért szombat reggel. Ez volt kedd reggel. Szóval így lett 4 nap Mashhadban, na de milyen 4 nap!

Iráni popsztárok Amerikában

Hogy a nagyon kedves családot honnan akasztottuk magunknak jóbarátnak és vendéglátónak erre a négy napra, az még egy régi történet, egészen Meghri-ig, az örmény-török határátkelésünkig nyúlik vissza. Történt ugye, hogy kisebb tömegek voltak a határon, méghozzá azért, mert négy Amerikában karriert felépített iráni popénekes koncertet adott Örményországban, Jerevánban. Hogy miért külföldön adnak koncertet az iráni sztárok, az egy nagyon jó történet: azért, mert Iránban sok más mellett a popzene is tiltva van, aki pedig egyszer kimegy Amerikába zenélni, az soha többé nem térhet vissza, vagy ha megteszi, börtönévek várnak reá. Ennek ellenére rengeteg iráni sztár van Amerikában, ők úgy lehetnek a hazájuk sztárjai az USA-ban, hogy több olyan műholdas csatorna is van, teljesen perzsa nyelvű, de Amerikában készül, csak épp irániaknak, irániakról… Persze ezek Iránban tiltva vannak, de azt, hogy valakinek van-e, vagy nincs műhold vevője, a kormány nem tudja (vagy nem akarja…) ellenőrizni, és naná, hogy mindenki ezeket a műholdon fogható csatornákat nézi. Szóval így lett iráni sztár Amerikában az a négy zenész-énekes, akikért tömegek utaztak ki Örményországba. Ezért volt, hogy amikor mi utaztunk a busszal Jerevánból Tabrizba, a szokásos egy busz helyett négy utazott – mindenki jött haza a koncertről.
Ez a kedves család, akikkel a határon találkoztunk, autóval utazott ki, de így is sikerült megtalálniuk minket, és megmutatni a hatalmas iráni vendégszeretet, azzal, hogy Iránba érkezésünk után 5 perccel meghívtak magukhoz Mashhadba.

A nevüket azért nem említem, mert ők kérték így, hiszen mint már említettem, Iránban csak engedéllyel fogadhatnak az állampolgárok külföldi vendégeket az otthonukban, illetve elképzelhető, hogy még egyéb okai is vannak, furcsa ország ez az Irán… (de nagyon jó hely!)

Mashhadék családja

A család egy apukából, egy anyukából, egy 16 éves kosárlabdaőrült fiúból, és egy 13 éves szetározni tanuló lányból áll. Utóbbi leányzó az ottlétünk alatt töltötte be a 13-at, mi is felköszöntöttük egy apró karkötővel és egy „Happiness” nevű süteménnyel. Mondjuk ilyesmire nincs nagyon szüksége, mert mindig mosolyog ez a leány – és nagyon jól teszi! Szóval szerdán volt a szülinapja, és ez azért érdekes, mert nem kapott szinte semmi ajándékot. A szülőknek sikerült megértetni a gyerekekkel, hogy mivel egy az államinál sokkal jobb és komolyabb, de fizetős suliba járnak, ezért erre rengeteg pénze elmegy a családnak, és vegyék inkább ezt ajándéknak a szülőktől, mintsem hogy különféle „értékes” tárgyi ajándékokat kapjanak szülinap/névnap/stb. alkalmából. Ebből semmilyen hiszti, se csalódás nem volt a gyerekek részéről, a leány szemmel láthatóan rendben volt ezzel a szituációval. Azért az nem igaz, hogy semmit nem kapott, mert aznap este „going out” volt, vagyis kimentünk a városba, méghozzá egy pizzázóba,
ami szerintem a lány kérése volt, mert amúgy a szülők nem azok a pizzériába járó típusok.
Nekem ez a dolog nagyon tetszett (és a pizza is finom volt), és abszolút értelmes dolognak tartom, azt pedig egyenesen csodálom, hogy ezt le tudták tölteni a gyerekeknek és nincs belőle rinyálás. Sőt, a gyerekeket rengeteget láttuk szorgalmasan tanulni a szobájukban, amit egyenesen nem értettem, engem anno ennyi idősen ostorral se tudtak volna rávenni, hogy ennyit tanuljak.
A szetár pedig egy tradicionális iráni hangszer, a sze-tár három húrt jelent, bár a gitárszerű hangszeren valószínű csak eredetileg volt 3 a húrok száma, mert a mai szetárokra már ránőtt egy negyedik húr is. Egyik este a leányzónak szetár órája volt, ahová mi is bekukkanthattunk, és igen nagy élményben volt részünk, mert az oktatója nagyon komolyan nyomta a hangszeren, a kedvünkért még Brams ötödik magyar táncát is eljátszotta nekünk szetárra átdolgozva.

Imam Reza Holy Shrine

Egyik nap az anyukával elmentünk az „Imam Reza Holy Shrine”-jába. Imamja Iránnak 12 volt a történelem során, ezek az Imámok valami nagy tiszteletben álló vallási vezetők, olyasmi lehet, mint nálunk a pápa. Na, hát Imam Reza a 8. imám volt, mind között a legnagyobb, leghatalmasabb, akit a mai napig a legjobban tisztelnek. Ezt mi sem mutatja jobban, hogy itt Mashhadban Imam Reza sírja igazi zarándokhely lett, minden iráni idelátogat legalább egyszer az életében. Na, hát mi kifogtuk Imam Reza névnapját, így extra nagy tömeggel találkoztunk az egyébként hatalmas komplexumban. Nagy terek, kapuk, minaretek, imatermek és dzsámik alkotják ezt a „Holy Shire”-t, ami egyébként igen pompázatos. Egyik tér szebb, mint a másik, közöttük gyönyörű, díszes kapukon lehet közlekedni, és az emberek mindenütt imádkoznak, az imákat fülsüketítő hangerőn hangszórókból vezénylik. Ezt a mai napig nem értem, miért jó, ha ordítva mondják ezt el az embereknek. Nekem, külső szemlélőnek, aki nem érti az iszlámot, se a perzsát, ez nagyon furcsa, és már-már zavaró. Ettől függetlenül nagy élmény volt ebben a „Holy Shrine” komplexumban sétálgatni.
Sajnos fényképezni nem volt szabad, és az egyetlen, legelső fénykép elkészítésénél tetten is értek, ezért aztán többet nem is próbálkoztam. Pedig lett volna mit lencsevégre kapni bőven, mert a sétánk végén lementünk egy földalatti teremben, ahol az egész menyezet és az oszlopok is, szimmetrikusan elrendezett, különböző szögben álló apró tükrökből állt. Állítólag ezt a megoldást itt használták először, mégpedig anno a célból, hogy a gyertyák gyenge fényeit minél jobban szétterítsék. Mára a gyertyákat sajnos leváltotta az „energiatakarékos” neonizzók hada, pedig megnéztem volna ezt a termet gyertyafényben táncolva.

Magbolt, Nadeh Sash és vásárlás az orosz bazárban

Egy másik nap ez a család elvitt minket a városba egy kisebb körútra. Először egy olyan boltba tértünk be, ahol vagy százféle különböző magot és szárított gyümölcsöket lehetett kapni, akár kilószámra is.Az egész hely nagyon profi volt, mint nálunk a bankoknál, sorszámos cetlit kellett tépned, és amikor hívták a számod, kérhetted a kis a hely nevével és logójával ellátott (műanyag…:( ) zacskókba a különböző finomságokat. A zacskót aztán le is hegesztették neked, és mehettél tovább, először egy mérleges pulthoz, ahol kiszámolták neked a pontos árat, majd a pénztárhoz fizetni.
A bolt után Nader Sash mauzóleumát látogattuk meg.
Ő volt Irán leghíresebb királya és hadvezére, nagyszerű sereget toborzott és tartott fent, amivel kiválóan védte az országát és terjesztette ki határait a mai Törökországtól Indiáig terjedő területen. Állítólag sok iráni nagyon szomorú, hogy ma csak ekkora az országuk, mert hiszen a történelem során volt már nagyobb is. Ismerős, nem igaz? :)

Ezen a napon még csaptunk egy kisebb vásárlást, majdnem a teljes napi büdzsénket (10 eurót) sikerült elvernünk az orosz piacon és környékén.
Vettünk egy sípot Zitának, ezzel le tudja sípolni bármelyik autós vagy gyalogos fejét, ha az utunkba találnának állni. Vettünk egy nagyon jó kis, rugós elven működő hő- és páratartalom mérő kis műanyag dobozt. Ez ugyan van majdnem 8 centi átmérőjű, de legalább jó könnyű és ha el merne törni, nem folyik szét belőle semmi.

Miért a színes fénymásolat az útleveleinkről?

Kinyomtatattuk színesben és lelamináltattuk az útleveleink első lapjait. Erre azért volt szükség, mert a Central Asia Lonely Planetben azt olvastuk, hogy a következő ’isztán országokban előfordulhatnak olyan galád emberek, akik rendőrnek adják ki magukat, elkérik az út szélén a buta turista útlevelét, és csak sok csomó pénzér t adják vissza nekik. Na, hát mi nem akarunk ilyen buta turisták lenni, ezért ha ezeknél az embereknél nem lesz szép kék-fehér szirénás autó (de lehet, hogy még ezt se hisszük majd el nekik, ha gyanúsak), akkor csak ezt a színes laminált fénymásolatot adjuk oda az útleveleinkről, és ha kérdezik, hol az eredeti, azt mondjuk nekik, hogy csak csillagtúrázunk és leadtuk a következő (jó távoli) nagyváros szállodájának recepcióján, ahol megszállunk. A legrosszabb, ami történhet, hogy bevisznek a rendőrségre, ahol, miután megtudtuk, hogy valóban nem csak egy „rendőrségnek látszó”, elővesszük az igazi útleveleinket, megmutatjuk bennük a több százezer forintot érő vízumainkat, elmondjuk a történetünk, és hogy miért hazudtunk… Szóval röviden ezért kell a fénymásolat. És igen, ennek ellenére nagyon várjuk már ezeket az ’isztán országokat, pozitívan állunk hozzájuk, és hisszük, reméljük, hogy pozitív élményekkel is fogjuk őket elhagyni. Az útlevelek mellett egyébként kinyomtatattunk néhány családi és esküvői fotót is, csakhogy legyen nálunk, ha nagyon kíváncsi népséggel találkozunk – a netbookot nem mindig jó és célszerű emiatt elővenni.

Home – Otthonunk, The Movie

A családnál, mint már említettem, nagyszerű napokat töltöttünk, nem kis örömünkre volt internet a lakásukban, így sok mindennek utána tudtunk nézni, sok mindent el tudtunk intézni és rengeteg anyagot feltöltöttünk a honlapra. Ezen felül még nagy örömünkre segíteni is tudtunk nekik, mert az apukának a Nokia telefonjára rávarázsoltunk egy igen részletes Irán térképet, amivel ezentúl tud már navigálni. Az ilyesmit úgy élvezem, amikor nem csak mi kapunk és kapunk már megint, hanem végre mi is tudunk adni valamit, valami „kézzel foghatót” azon kívül, hogy ott vagyunk a vendéglátóinknak, és ők nagyon örülnek nekünk – néha már-már érthetetlen számomra, miért ennyire nagyon. :) Utolsó délután még az apuka önkéntes segédletével szétkaptuk a bringáinkat, és Trabzon után most újra átmostuk, kipucoltuk rajtuk az érzékeny részeket WD40-el, majd jó alaposan bezsíroztuk őket.

Ezt egy moziest követte, hosszas keresgélés után találtam egy megfelelő farsi feliratot a „Home” című film nálunk lévő verziójához, és ezt néztük meg az egész családdal. Ámultak az elképesztően gyönyörű képeken, aztán volt nagy csend, amikor a korunk embere Földünkre mért hatásait mutatta be a film. A film után mindent csináltunk tovább, mint eddig, folytatódott a vidámság, ami egyébként jellemezte az egész négy közös napunkat. Azért biztos vagyok benne, hogy megmaradt bennük valami a film mondanivalójából. Aki még nem látta volna, melegen ajánlom mindenkinek, ingyenesen letölthető akár HD-ben is, magyar felirattal, de talán még magyar szöveggel is, google: „Home movie 2009”!

Búcsú Mashhadéktól

Ötödik napra nem maradt más hátra, mint a búcsú és aztán a gurulás a nagykövetségre.

Előbbi nem ment könnyen, az anyuka szinte még meg is könnyezett minket, úgy látszik tényleg megkedvelhettek ezt a két lökött nászutas bringást.. A búcsúnak volt egyébként egy szertartása is, errefelé ha egy vendég továbbáll, az a szokás, hogy kétszer egy koránt megérint a homlokával, majd átbújik alatta. De ez csak az első elem, a második az, hogy egy növénynek vizet adunk, a harmadik pedig, hogy egy szegény, éhezőnek ételre valót. Ez utóbbit könnyedén meg tudtuk tenni, mert mint mindenütt Iránban, Mashhad is tele van a kis kék-sárga ládikákkal (amiket először parkoló óráknak néztünk :D), amelyekbe az ember bedobhatja a pénzt, amit a szegényeknek szán. (és ami aztán a jó ég tudja, hová kerül…)

Ötnapos türkmén tranzitvízum és szaunázás 110 dollárért

A türkmén nagykövetségig 13km-t hajtottunk a zsúfolt városon át, kicsit le is késtük a hivatalos 8:30-as nyitást, ami nem volt nagy baj, mert 9:30-ig őfelsége türkmén nagykövete nem volt hajlandó kinyitni, noha 3 nyelven is ki volt hirdetve, hogy 8:30-tól tartanak nyitva.

„EVERI DAY”, kivéve péntek, vasárnap, és magánszemélyeknek a hétfő és a csütörtök. Persze ez még csak a kezdet volt, a dolog ott folytatódott, hogy újra le kellett adnunk azokat a fénymásolatokat az útlevelünkről és az üzbég (és itt most már iráni) vízumainkról, amit egyszer két héttel ezelőtt Teheránban már megtettünk, és az ott közölt 35-35 dollár helyett legyünk szívesek 55-55 dollárt leperkálni a mindössze 5 napos tranzit vízumért. Ez már-már közönséges rablás bürokrácia címen, na de hát így megy ez sok országnál, ezen nem szabadna már sokadjára ennyire meglepődnünk. Ami viszont végképp kicsapta nálam a biztosítékot, hogy ezek után még jól meg is várattak minket, közel két órát töltöttünk a nagykövetség előtt. Igen, előtte, mert a nagykövetség vendégtere nem más, mint egy apró, az utcára nyíló üvegkalitka négy székkel, és még a teheráni nagykövetségen látott ablaknál is kisebb, talán 10x15cm nyílás a falon, ahol beadhatod a pénzt, meg az útlevelet, hogy kapj bele egy szép színes matricát (vízumot) egy eleddig általam eddig sohasem látott típusú fejszerkezettel bíró bácsitól. És persze leszel szíves a kalitkában várni, ahol ezekben a késő délelőtti órákban már igen szép hőmérséklet van. De nem baj, mindez nem érdekes, ez még nem az ország, ez csak a vezetése, ez csak bürokrácia – „az ellenségünk”, ez nem az ötmillió türkmén hibája, akik közül néhánnyal találkozni fogunk abban az 5 napban… Szóval eldöntöttük, hogy mindezek ellenére, akkor is élvezni fogjuk Türkmenisztánt!!!
Csak jussunk el odáig.. Mire megkaptuk a vízumainkat, már délután volt, október elseje. Október harmadikára terveztük a belépést az új országba. Hogy hogyan teljesítettük ez alatt a másfél nap alatt az országhatárig hátralévő 200km-t, az legyen a következő bejegyzés története… :)

*bocsánat, ha összezavartam néhányatokat a címmel. Mashhad Irán egyik legnagyobb városa 2,9 millió lakossal. „Mashhadék”-nak a kedves családot hívtam, akikkel együtt voltunk, mivel kérték, hogy ne említsem a nevüket.

Mastone és Mehran családjánál

Miután legurultunk az Alborz-hegységből a Kaszpi-tenger partjára, két nap pihenőt írtunk elő magunknak a tengerparton, elvégre azért tekertünk át a hegyeken, hogy a tengernél legyünk. Ránk is fért a pihenő, mert elég stresszesek voltunk az átkelés miatt, mindketten éreztük, hogy le kell nyugodnunk és újra rendbe kell tenni magunkat, mert még mindig bennünk volt az a sok felgyülemlett ideg és stressz, amit a hágóból való leereszkedéskor szereztünk. Nem terveztünk ezekre a napokra semmit, csak hagytuk, hogy történjenek velünk a dolgok, és történtek is.

Amikor megálltunk egy helyen, hogy Zita le tudjon sétálni egy szűk kis utcán a tengerpartra (mert csak ilyeneken lehetett lejutni, amúgy be volt építve az egész part), akkor a biciklijével elállta egy parkoló autó útját. Egy étterem mellett voltunk, ahová éppen ebédelni tért be Mastone és férje Mehran. A barátaikkal voltak és a két tizenéves fiúkkal, ekkor érkeztek meg Teheránból, hogy a tengerparti nyaralójukban töltsék az utolsó hétvégét a fiúk nyári vakációjából. Mastone elég jól beszél angolul, és persze rögtön kérdezni kezdte, hogy miféle bringák ezek és egyáltalán mi járatban vagyunk errefelé. A társalgás vége az lett, hogy meghívtak minket az asztalukhoz ebédelni. Az ebéd végére természetesen már a nyaralójukba is meginvitáltak, ami pár kilométerre volt ettől a helytől. Tökéletes sátorhelyet találtunk a kocsibeállójukban, így mi sem éreztük azt, hogy tolakodnánk, mégis eleget tettünk a kedves meghívásuknak. Itt aztán egy nagyszerű napot töltöttünk együtt, még ezen az estén elvittek minket egy helyre, ami Chalustól valamivel nyugatabbra volt és egy kötélpályán kabinok közlekedtek fel a hegyre, amit sajnos már nem láttunk, mert sötét volt. Ezen a helyen nagyon szép parkos környezetben volt egy csomó szórakozó és vendéglátóhely, itt ültünk le beszélgetni és fagyizni. Itt ettünk egy érdekes utcai kaját, majonézes borsos kukoricát, ami olyan csípős volt, hogy szinte folyt rólam a víz, ahogy ettem, de igazából élveztem az új ízeket. Ugyanitt egyébként volt néhány vízesés is, és egy nagy szökőkút, aminek a vizén nagy gumigömbökben gyerekek vergődtek, és ezért még fizettek is a szüleik. :)

Fürdés a Kaszpi-tengerben – A vizes póló rendben van, de a bikiniben nem szabad!

Másnap délutánig még Mastone-éknál voltunk, reggelre kitisztult az idő, ezért célba vettük a tengert. Meglepően sótlan volt, de a vad hullámok miatt nem sokáig kóstolgattuk. Zita persze csak hosszúnadrágban és pólóban mehetett be a vízbe, és így is csak a nyaralóhoz tartozó sziklás partszakaszon. Délután nagy beszélgetések mentek és közben kebab is készült, elképesztő mennyiségben. Ezek az irániak nagyon tudnak enni, mellettem Omid, a család barátja, egy akkora adag ételt megevett, hogy csak pislogtunk. Mindent rizzsel esznek, amit nagy tálakon magas kupacban tálalnak, tetején más színű, sárgább, sáfránnyal kevert rizzsel díszítve. Délutánra rátört egy kisebb fejfájás a társaságra, és csak mi tudtuk kisegíteni őket egy-egy fejfájás elleni gyógyszerrel. Örültünk, hogy adhatunk valamit mi is nekik, nem csak ők nekünk. Búcsúzáskor a még Danitól kapott vanília rudakkal is nagyon célba találtunk Mastone-nél, akiről megtudtuk, hogy nagyon szereti a vaníliát, és akinek végre rendesen el tudtuk magyarázni, hogy hogyan használja azt. Sokszor adtunk már vanília rudakat ajándékba, de legtöbbször olyan vidéki családoknak, akik nem beszéltek angolul, és csak mutogatni tudtuk, mit-hogyan csináljanak a vaníliával, de sosem voltunk benne biztosak, hogy teljesen megértették-e.

Kiarash, az angolul beszélő 5 éves kisfiú

Mastone-ék délután hazaindultak Teheránba, ezért mi is továbbálltunk, és éppen csak elbúcsúztunk tőlük a főúton, fél perc se telt el azután, hogy eltűntek a két fehér autójukkal, máris megállt mellettünk egy másik szürke autó és szállt ki belőle Marzieh, aki kiváló angolsággal érdeklődte meg tőlünk, hogy tetszik-e Irán, és hogy hogyan érezzük magunkat. A társalgásnak egykettőre meghívás lett a vége, és a közeli nyaralójukban kötöttünk ki. Marzieh férjét Hossein-nek hívják, és van egy 5 éves kisfiuk, Kiarash. Ebben a kisfiúban az volt a nagyszerű, hogy perfekt beszélt angolul, már úgy értem olyan szinten, ahogy az egy ötévestől elvárható, hogy bármilyen nyelvet is beszéljen. Ezért aztán nagyszerű játszótársra találtam benne és vagy egy órát elvoltunk a szőnyegen a játékaival, a fekvőkerékpárok ülésében meg aztán végképp élvezte a rosszalkodást a kissrác, az egész család nagy örömére egy perc alatt kifújta mind az 5 bárt a kürtömből, nem kis fülsüketítést okozva ezzel mindenkinek. Persze ő annál inkább élvezte, minél inkább látta, hogy mindenki miatta fogja a fülét… :) Volt a ház körül két szép vörös bundájú macska is, nem féltek az embertől, még Kiarasht is a közelükbe engedték, aki örömmel adott nekik vacsorának valót. A család Angliában élt hónapokig, ahol praktikusan Hossien-t Harry-nek hívták, Marzieh-t pedig Mary-nek. Az apuka üzletelésbe kezdett odakint, az anyuka pedig idegenvezetésbe, a kis Kiarash pedig nagyon szépen megtanulta az angolt, mindössze 5 hónap alatt. Anyukája azóta is angolul beszél hozzá, és habár Kiarash perzsául válaszol neki, de mindent megért. Érdekes volt, hogy nekünk meg angolul válaszolt a kissrác. Ez egyébként nagyon tetszett, hogy Iránban találtunk egy olyan 5 éves kissrácot, akivel el tudtunk diskurálni angolul, ezt nagyon élveztük. El is határoztuk Zitával, hogy ha lesznek majd gyerekeink, egyikünk angolul fog hozzájuk beszélni, így ha majd jön hozzánk a sok Couchsurfer, tudnak majd velük a gyerekek kommunikálni, játszani. A család egyébként terebélyesebb volt 3 főnél, itt voltak a nagymamák és az unokatestvérek is, köztük egy 11 éves kislány, aki szintén perfekt volt angolból.

Egy nagyon kellemes estét töltöttünk Marzieh-éknél, a vacsoránál nagyon jót beszélgettünk, nagyon intelligensek voltak és érdeklődve hallgatták történeteinket, véleményeinket az utunkról és a világról. Nem gondoltam volna, hogy 5 évesen angolul beszélő kisfiúkat és ilyen érdeklődő hallhatóságra és társalgókra találunk Iránban, ennyi alkalommal is, de így történt és ezt nagyon élveztük és örültünk nekik, ők pedig nemkülönben nekünk. Ennek ellenére másnap délelőtt továbbálltunk, mert lassan hívtak minket a kilométerek. Jó lett volna még maradni, Marzieh-k is örültek volna még nekünk, de Mashhad-ban sok az elintézni valónk, és ott is várnak minket, ezért ezen a délutánon egy 70km-t beleraktunk a bringákba.

Irány Mahmudabad!

Mahmudabadig kb. 150-en köszöntek ránk az autójukból, de ez most kevésbé volt kellemetlen, mert nem egy hegyi szerpentinen haladtunk, hanem egy széles, nyílegyenes úton. A mahmudabadi piacon megálltunk tojást, hagymát és répát vásárolni. Utóbbitól Zita jó másfél kilót is beszerzett, és pont visszatért vele a bringákhoz, egy beesett hasú kéregető lépett oda hozzánk, és mutatta a lapos gyomrát, hogy ő éhes. Nagyon furcsa embernek látszott, de amikor a kezébe nyomtam egy szép nagy répát, mintha csak egy vígjátékból tört volna elő, hirtelen széles mosolyra fakadt, már-már kicsit idiótának is tűnt, annyira megörült a répának, aztán ezzel a lendülettel el is tűnt. Hogy bolond volt-e, vagy tényleg megörült a zöldségnek, nem tudom… Aztán amíg Zita a hagyma után ment, én meg a bringákat őriztem, szemtanúja voltam annak, ahogy egy nő ráhajtott egy kisfiú lábára. Szegény kölyök azonnal elkezdett üvölteni, mint a sakál, a nő nagy nehezen kapcsolt és letolatott a lábáról, aztán az apja felkapta a gyereket, és elrohant vele, gondolom egy kórházba. A nő aztán telefonált egyet, valamit magyarázott perzsául, és pár perccel később visszaült az autójába és egyszerűen elhajtott a helyszínről.

Gorman végtelen vendégszeretetében

Mahmudabad végén úgy döntöttünk, hogy erre a napra elég lesz a bringázásból, és ideje táborhelyet találnunk. Megkérdeztünk helyieket a sátrazásról, de csak egy nyaraló negyed utcáját tudták nyújtani, és ez nem tűnt túl jó ötletnek, egyrészt mert nem akartuk, hogy egy autó keresztülhajtson rajtunk az éjjel, másrészt pedig a kíváncsi járókelők is biztosan egész éjjel zargattak volna, persze pusztán kedvességből tudom, de akkor se lett volna nyugtunk tőlük. Egyikük, amikor kérdezte, hogy miért nem megyünk hotelbe, mondtam neki, hogy azért, mert nincs rá pénzünk, mert ami kevés van, azt csak ételre szeretnénk költeni, hogy sokáig tudjunk így utazni. Nem igazán érthette a srác a logikánkat, valószínű csak annyi jött le neki, hogy nincs pénzünk, mert félrehívott és mindenáron egy 500 ezer riálos bankjegyet akart a kezembe nyomni. Persze nekem eszem ágában se volt tőle elfogadni, és ebből már kisebb vita kerekedett, aminek az angolul jól beszélő Gorman vetett véget. A pénz maradt a gazdájánál, mi pedig mentünk Gorman udvarába sátrazni. :)

Pontosabban a teraszára az ég alatt aludni, bár aztán ebből se lett semmi, mert behívtak maguk mellé vacsorázni, aztán pedig amikor már másodjára is hosszasan kérlelt minket Gorman, hogy menjünk be az egyik üres szobába ágyon aludni, végül beadtuk a derekunkat, mert láttuk rajta, hogy ő érezné magát nagyon kellemetlenül egész éjjel, ha mi kint maradnánk a teraszon. Pedig nagyon kellemes volt éjszaka a levegő… :) Szóval így próbálj meg irániak között sátrazni! Vagy mész mindenkitől távol vadkempingezni, vagy számíts rá, hogy ez lesz a vége! :) Persze annyira nem bántuk a szobát, de aminek még inkább örvendtünk, az Gorman és családja nagyszerű társasága volt.

Gorman rizstermesztő farmerként kezdte, de aztán kisebb „villa”-kat, vagyis nyaralókat épített a saját háza köré ide a tengerpartra, és azokat kezdte kiadni családoknak. Mára ez annyira befutott, hogy összesen 8 nyaralója van a telkén, és főként ebből él, a farmot már otthagyta és inkább azt is bérbe adta. Pár éve Thaiföldön volt nyaralni, és nagyon kellemetlenül érezte magát, hogy nem tudott semmilyen nyelven kommunikálni, ezért aztán megtanult angolul, méghozzá elég jó szinten, mert nagyon jól el tudtunk vele dumálni. Gorman 44 éves, és elmondása szerint azért látszik csak 35-nek, mert a saját maga halászta kaviárt eszi nap mint nap. Megtanított nekünk 8 féle köszönöm-et perzsául, és megmutatta az iráni naptárat, ami a miénktől különböző, a hónapok az évszakokhoz igazodnak, de persze magán a naptáron rajta vannak a mi általunk használt hónapok és napok is, és így együtt a sok arab és latin szám egy táblázatban jobbról balra bizony már eléggé keszekuszának tűnik, de azért a végére csak ki tudtuk bogozni.

Még egy délelőtt Gormanéknál – Motorcsónakkal a Kaszpi-tengeren

Másnap reggel Gorman alattomos módon elcsalt minket a tengerre motorcsónakozni, ahol Zita végre fürödhetett rendes fürdőruhában is, mert senki allah fia nem látta rajtunk kívül. Persze az egész csónakázás csak arra ment ki, hogy mi még tovább maradjunk és végül ott tartsanak minket ebédre is, amit mi örömmel elfogadtunk, és így újabb nagyon kellemes órákat töltöttünk együtt. Ekkor kaptunk egy doboz sáfrányos teacukorkát, aminek nagyon örültünk, mert amióta először megkóstoltuk Neda-éknál Teheránban, nagyon megkedveltük ezt a cukorfajtát. Ez a sárgás színű cukor kis pálcikákon van kristályos formában, és egy csésze teába kell elkeverni és beleolvasztani, hogy ettől a tea íze úgy megbolonduljon, hogy azt elképzelni sem tudja, aki nem kóstolta még. Ebbe az ízbe teljesen beleszerelmesedtünk, és ezt Gormanék valószínű észrevették, mert a kedvünkbe akartak járni egy dobozzal – és sikerült is!

Öt meghívás 50km alatt, és még a helyi TV-be is bekerültünk

Mahmudabadból így persze csak délután 3-kor sikerült továbbindulnunk. Ezen a napon 50km-t haladtunk, ami alatt öt  meghívást kaptunk az autósoktól, hogy maradjunk estére náluk, legyünk a vendégeik. Persze este, amikor már valóban meg akartunk állni, már senki sem jött, de ezt annyira nem is bántunk, egy vidéki ház kertjébe kéredzkedtünk be, ahol igen jó nyugtunk volt, a háziak nagyon vidékiek voltak, és nagyon nem beszéltek semmi angolt,  még az ektivitit se nagyon vágták, viszont kedvesek voltak ők is nagyon, a sátrazást megengedték és így nagyon jól megvoltunk náluk. Másnap már csak 30km-t kellett menni Sari-ig, ahol délután ötkor felszálltunk egy Mashhadba tartó buszra. Reggel 5-re ér Mashhadba, most innen írom a naplóm, hosszú idő óta először utolértem magam a naplóírással, pedig már azt hittem, ez sose fog megtörténni. Barátaink voltak az állomáson és most a buszon is vannak, ez Irán, itt turistaként sosem vagy egyedül. Ráadásul Sari-ban még a helyi TV is elkapott minket, nem tudom, hogyan találtak meg minket, de egyszer csak ott volt az út szélén egy riporternő és egy fickó akkora kamerával, hogy arra már megálltunk. Sajnos a röpinterjút nem állt módunkban megtekinteni, annál gyorsabban forognak a 360fokbringa kerekei, minthogy ilyesmire maradjon időnk… :)

Mashhadba azért megyünk busszal, mert 30-án, amint a kezünkben a türkmén vízum, azonnal indulunk tovább Türkmenisztán felé, ehhez azonban az kell, hogy előtte megérkezzünk a városba, körbejárjuk, és elintézzük, amit kell. Pénzváltás, bringák kipucolása és olajozása, város megnézése, bejegyzések feltöltése a weboldalra, tájokozódás a következő országokról… Szóval lesz dolgunk bőven, úgyhogy inkább alszom is, hogy holnap ne legyek egész nap élőhalott.

Teherán – Karaj, sima út kifelé a fővárosból

Teheránból a Kaszpi-tenger felé terveztük folytatni az utunkat. Irán fővárosa és a tenger között két út is megy az Alborz-hegységen át, és ahány embert kérdeztünk, annyifélét mondtak azzal kapcsolatban, hogy melyik a szebb, meredekebb, vagy forgalmasabb. Végül a nyugati utat választottuk, mert sokan mondták róla, hogy bár keskeny és forgalmas, de emellett nagyon szép tájakon visz. A másik nagy érv az volt emellett az út mellett, hogy mivel Teherán nyugati részén laktunk Nedáéknál, a nyugati utat választva nem kellett magunkat átverekedni 60km városon. Teherán a világ egyik legzsúfoltabb, leg légszennyezettebb városa, és semmi kedvünk nem volt hozzá, hogy szinte egy egész napon azzal töltsünk, hogy átkelünk rajta.

Tehát nyugatnak indultunk el a Hemat Express way-en, hogy elhagyjuk a zsúfolt várost, és nekivágjunk az eddigi legmagasabb hágónknak a 2656m magas Kendevan-hágónak. Az első 30 kilométer Karaj-ig (ejtsd: Karadzs) nem volt problémás, könnyedén haladtunk a széles út leállósávján. Valószínű valami buli készülhetett, mert 50 méterenként állt egy díszruhás rendőr az út mentén, és rendőrautók is sokan voltak. Némelyik rendőr leintett minket, de azon kívül, hogy megkérdezte, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, még az útlevelünket sem kérte el. Igazából ugyanolyan érdeklődő volt, mint az összes többi iráni, aki integetett és kiabált nekünk, csak egy rendőrnek azért mégis azonnal megálltunk, amikor integetett nekünk… :) Karaj határában vásároltunk egy fél dinnyét, és papirdobozokra leülve elfogyasztottuk az szélén – cukor és folyadékpótlás gyanánt szénsavas üdítő helyett. Aranyos volt a dinnyeárus srác, azután, hogy megtudta, hogy honnan jöttünk, nem az volt a következő kérdése, mint általában az embereknek, hogy mennyire kerülnek a bringák, hanem, hogy mennyibe kerül a dinnye Magyarországon!? :) Általában ez a két default kérdésük van az embereknek: Honnan jöttünk? És mennyibe kerülnek a bringáink? Néha még azt is megkérdezik, ha tudnak angolul, hogy nem kényelmetlenek-e, ilyenkor persze mielőtt elárulnánk az igazságot, azt válaszoljuk, hogy de, nagyon, sokkal rosszabb egész nap egy fotelban feküdni, mint egy hagyományos bringa nyergében… :)

Elkezdődnek a hegyek

Karaj után elkezdődött a buli, átkeltünk egy rövid alagúton és egy folyóvölgyben találtuk magunkat, az út enyhén emelkedett, és sziklafalak vették körbe. Mellettünk patak zubogott, és a völgy alját leszámítva minden kopár volt, de lent a völgyben, a patak környékén igazi kis zöld sáv volt, itt haladtunk mi a bringákkal az úton, végeláthatatlan autóforgatagban. 10 másodperc már soknak számított autó nélkül, folyamatosan dübörögtek mellettünk, volt, hogy néha be is állt valami miatt a sor, ilyenkor mi előztük vissza őket

Tudtam, hogy lesz majd egy szerpentines rész, és úgy voltam vele, hogy még inkább előtte álljunk meg ebédelni. A túrakerékpáros kódex ugye kimondja, hogy egyél, mielőtt megéhezel, pihenjél, mielőtt elfáradsz, verj tábort, mielőtt rád sötétedne. Mi most pihentünk és ettünk, méghozzá egy útszéli étteremben. Éppen bővítés alatt volt a hely, de mi le tudtunk ülni a fedett teraszon, ahol nagyon kellemes hűvös volt. Igazából csak egy teát akartunk kérni, és saját, hozott ételt enni (ezt itt teljesen oké és természetes, nem pofátlan dolog, főleg hozzánk hasonló földönkívüliektől nem gáz), de miután a hely tulajdonosa, egy ügyvéd figura, meghívott minket teára, és „diszkont árat” ajánlott fel nekünk a kebabra, kértünk egyet-egyet. Emberünk aztán még a telefonszámát is megadta, hogy ha bármi gondunk lenne, vagy bármire szükségünk lenne Iránban, hívjuk fel! Ilyen barátból már volt ekkor egy tucat a talonban, persze azért nagyon szívesen fogadtuk a felajánlását. Ebéd után még nem rohantunk egyből tovább, mert olyan jól bevackoltuk magunkat a sarkunkba, hogy még nyújtóztunk ott kicsit, és megmasszíroztuk egymás talpát. Szeretem, hogy ilyen borzasztó egyszerű boldoggá tenni Zitát, még akkor is, ha közben tudja, hogy hamarosan izzasztó, meredek szerpentinek várnak ránk.

Jön a szerpentin

Miután tovább indultunk, valóban megpillantottuk pár kilométer múlva a hegyoldalban kanyargó utat, ami csak arra várt, hogy feltekerjünk rajta. Autósorok kígyóztak rajta, sajnos itt még durvább volt a forgalom, mint Karaj mellett. Néhányszor megálltunk a szerpentinen fényképezni és csodálni a tájat, de még emellett is meglepően gyorsan feljutottunk rajta. Fent egy kisebb lefelé után egy alagút következett, aminek a túloldalán egy hatalmas duzzasztógát köszönt ránk. Ezután elég sokáig a duzzasztott tó partján kanyarogtunk, ha épp nem rövidebb-hosszabb alagutakban gurultunk a hegy belsejében. Ezek az alagutak megérnek pár szót, mert nem olyanok, mint amilyet mi otthon Európában megszoktunk. Bent csöpög a víz a mennyezetről, és sokszor az út melletti kis csatornában is zubog. Az autósok pedig egyszerűen megvesznek az alagútban, mintha eszetlen hülyegyerekek lennének, ordibálnak, vész villognak, dudádnak, villognak, sikítoznak, mintha az alagútban kikelhetnél önmagadból, mert a hegy gyomrában nem lát allah, vagy én nem is tudom, mit gondolnak, de szinte már-már állatok módjára üvöltöznek és síkitoknak egyesek. Mindezt ugye az alagút akusztikája szépen felhangosítja, így nem elég az autók zaja, még ezt a néhány ősbarmot is el kellett viselnünk az alagúton való átkeléseknél.

Camping Rendőrbódé***

Viszont az alagutakból kiérve valami elképesztő látvány tárult elénk. A táj javarészt kopár volt, de már a kisebb völgyekben is nőttek bokrok, fák, na és persze a mi nagy völgyünk szépen zölddelt, a patak mentét fás részek szegélyezték. Megálltunk egy boltnál némi csokoládét, és vacsorára tojást venni, aztán pedig elindultunk sátorhelyet keresni az éjszakára. Hamarosan egy rendőrautó állított meg minket, nagy örömünkre beszéltek angolul, és nagy gondunkat viselték, mert a következő 5 kilométert mögöttünk araszolva és villogva tették még, amíg meg nem érkeztünk egy rendőrbodéhoz, aminek a háta mögött egy sátrazásra tökéletesen alkalmas terület volt. Itt találtunk egy étkezőhelyet, ami a gyakorlatban egy térdmagasságú, lapos betontömb volt egy kopott szőnyeggel leterítve. Ezt pont akkora volt, mint a sátrunk hálófülkéje, ezért miután engedélyt kaptunk rá, ide állítottuk fel a 4 kilós otthonunkat. Jó volt újra sátrazni, noha nagyon élveztük a helyiekkel töltött estéken, most jó volt kettesben, a természetben, még akkor is, ha pár méterre tőlünk, a szűk völgy túloldaláról az autók egész estén át tartó folyamatos moraja elért a sátrunkig is.

Álmunkat, mint reggel kiderült, nem is egy rendőr, hanem egy közkatona, Erfan őrizte. Mackóalkatához társult egy kis angoltudás is és persze az irániakra jellemző végtelen kedvesség és segíteni akarás. Tőle hallottuk először, hogy „This is my duty”, vagyis, hogy az irániak küldetésüknek érzik, hogy segítsék azt a kevés turistát, akik meglátogatják országukat. Ezt nem csak mondják, hanem tényleg teszik is, és láthatóan nagyon boldogok, hogy úgy érzik, hogy tényleg segítettek vagy a kedvedbe jártak, de azt hiszem ezt már párszor emlegettem, mióta Iránban vagyunk.

Piknik iráni módra, a szeméthalmok között

A táj második nap sem volt kevésbé varázslatos, gyönyörű hegyek között kerekeztünk a szák kis völgyünk zöld sávja mellett, a szokásos sűrű autóforgalomban. Sok helyen emberek kempingeztek az út mentén. Ezt egyrészt tök jó dolognak tartottuk, mert valóban nagyon sokan kijárnak itt Iránban a szabadba, leterítenek egy pokrócot és kint ülnek, esznek, beszélgetnek. Másrészt viszont valahol szörnyű az egész, mert az irániak egy része olyan helyekre képes kiülni így, aminek én legszívesebben a közelébe se mennék. Gyakorlatilag a saját mocskukban piknikeznek, eldobált szemét és műanyagpalack halmok között, arról már nem is beszélve, hogy én a rekuban ülve is csak maszkban vagyok képes elviselni azt a szmogot, amiben ők a földön ülve piknikeznek, önszántukból, és még élvezik is. Valószínű, ezeknek az embereknek nincsen fogalma a természetről és a környezetről, vagy ami van, az is hibás, és beleértik a maguk körül összegyűlt szemetet is, mert szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarja őket, ha egy méterre szeméthalmok vannak mellettük, miközben piknikeznek. Ez már abból is látszik, hogy képesek az autójuktól fél méterre leteríteni a terítőt, és még az se kell, hogy zöld legyen, elég, ha csak a szabadban vannak, lehet az egy járda is a városszéli főút mentén.

Amikor Neda-t kérdeztem arról, hogy mit gondolnak az irániak a fenntarthatóságról, azt válaszolta, hogy a többség még nem tart ott a Maslow-piramis megmászásában, hogy ilyesmi egyáltalán felmerüljön benne, mint gondolat. Ez most tisztán látszott ebben a völgyben, a piknikező tömegeken.

A másik dolog, ami Zitának jutott eszébe erről, az pedig az, hogy itt mekkora lazaság van. Itt piknikezhetsz az utcán, tábort verhetsz a körfogalom közepén, a gyepen, eldobálhatod a szemeted, senki rád sem hederít érte, mint ahogy azért sem szólnak, ha út szélén szembe haladsz a forgalommal a bringáddal vagy motorkerékpároddal. Itt olyan lazák a szabályok, hogy ez mind-mind belefér és természetesek számít. Vajon hogyan érezheti magát egy iráni, ha mondjuk elmegy, nem is egész Nyugat-Európáig, csak mondjuk Magyarországig?! Mi sírunk itt Iránban állandóan a szabályok miatt, hogy szegény Zitának hordania kell a kendőt és a hosszúnadrágot, de ha egy iráni megy Európába, neki sokkal több olyan szabályt kell betartania ott, amihez itthon nem szokott hozzá, nem mehet szembe a forgalommal, meg fogják vetni és talán még büntetni is, ha nekiáll teát főzni a kis szamovárjával a Clark Ádám tér közepén a virágágyás mellett… :)

A legdrágább kebabot igazi parázson sütik

Ezen a napon is várt ránk szerpentin, és most is úgy láttam jónak, ha előtte szusszanunk egyet, miközben megtömjük a bendőnket. Erre a célra a szokásos kebabot rizzsel menüt gondoltam megvásárolni, de először nem találtunk erre megfelelően olcsó helyet, 50 meg 40 ezer riálért vesztegették az ételt, amit soknak találtam, hisz van, hogy otthon se adok ki 1000 forintot egy ebédért. Végül találtunk egy kellően apró és lepukkant helyet, ahol a bácsika a szabadban sütötte a kebabot eg darab félig parázsló fadarab felett, és azt mondta nekünk, hogy 20 ezer darabja. Kértünk rögtön kettőt, és neki is állt sütni az öreg. Próbáltam lefényképezni, miközben legyezi a parazsat, de ahányszor meglátta nálam a kamerát, elkezdett táncolni legyezés közben, és erre már nem tudtam mit lépni, mert az öreg Canon fényképezőgépünkön már csak ünnepnapokon hajlandó működni a vaku. A kebab viszont finom volt, és a hely is tetszett nekünk, annak ellenére, hogy csak fél kézzel tudtunk enni, mert a másikkal a legyeket kellett hessegetnünk. A fizetéskor jött a sokk, emberünk 120 ezer riált kért az ételért, amit kicsit sokaltam, hiszen érkezésünkkor egy 20 ezrest mutatott, amikor a kebab árát kérdeztem.

Nem áltam vele le vitázni, mert ezer dolgok kitalálhatott volna, kettőt kértünk, de valójában két pár grillezett fasírtot kaptunk, és mellé rizst és lavast, amit lehet, hogy ő nem értett bele az árba, holott eddig mindenütt beleértették. Szóval jól átvert minket az öreg, ilyen drágán még sehol nem ettünk Iránban, pedig egyben a leglepukkantabb helyért járó pálmát is ennek a krapeknak a vendéglője vitte. Ennek ellenére nem álltunk le vele vitázni, úgy voltunk vele, hogy pukkadjon meg a pénzétől, mi inkább megyünk tovább, máshol, mások nem lesznek velünk kapzsik, hanem épp ellenkezőleg, a legtöbb iráni nem attól boldog, ha elvehet tőlünk, hanem attól, ha adhat nekünk, ők majd kompenzálják azt, amit ez a fickó elvett tőlünk. Egyszer fent, egyszer lent. A tanúlságot is levontuk, legközelebb előre fizetünk az ételért, így a legrosszabb, amit történhet, hogy egy kisebb adagot hoz ki, mint vártuk, de legalább nem fogunk érte többet otthagyni, mint szerettük volna.

A Kendevan-hágóalagút, 2565m

És következett a szerpentin, pont, mint tegnap, csak most még magasabban voltunk, és még nagyobb magasságot vettünk fel két hajtűkanyar között. Az autóforgalom nem csillapodott, autósok tömege előzött le minket, aztán amikor beállt a sor, mi előztük meg őket, közbe persze folyamatosan szívtuk a bűzüket. Sokszor lelassítottak mellettünk és kikiabáltak valamit farsi-ul, amit nem értettünk, de a válaszunkra, a „Mádzsárisztán”-ra mindig bólogattak, ezért feltételeztük, hogy azt kérdezték, honnan vagyunk. Ennyi párbeszédet még valahogy csak-csak el tudtunk volna viselni, de amikor ezután is folytatták, és mellettünk araszolva kérdezgettek tőlünk számunkra teljesen érthetetlen nyelven, az már sok volt. Hiába integettem, mondtam én is a saját nyelvemen, magyarul, hogy nem értem ember, amit beszélsz, de menjél már innen, mert nagyon büdös az autód és feltartod a sort, amitől épp fulladozunk, ők sem értették, amit én beszélek, és csak mondták tovább a magukét. Értem én, hogy kíváncsiak, meg talán ők is csak segíteni szerettek volna, de miért nem tudták felfogni, hogy nem beszélünk farsit, és nem örülünk annak, hogy mellettünk araszol és kiabál és fényképez és dudál, amikor mi fölfelé izzadunk a szmogban, ami miattuk van. Kb. minden tízedik autó lelassított mellettünk és valamilyen interakcióba lépett velünk, mintha csak egy útszéli látnivaló lettünk volna. Szóval eléggé szétpattant bennünk az ideg az autósok miatt, örültünk volna, ha egyszerűen csak békén hagynak minket, de ők örültek és dudáltak és kiabáltak nekünk, amitől több órányi mászás után már nagyon nem voltunk boldogok. Eleinte még oké volt, reggel még nem volt meredek az út, még visszaintegettünk nekik, és még talán tetszett is a dolog, de a végére már nagyon elegünk lett.

Épp mikor már felrobbantam volna, egy poros útszakaszon haladtunk át, ahol néhány ember diót és gyümölcsöket árult. Persze ők is veszettül integettek nekünk, de az autósok miatt mi éppen minden embert utáltunk magunk körül, ezért nem álltunk meg nekik, de utánunk szaladtak, és már emiatt is épp kezdtem volna szintén mérges lenni, amikor megláttam a visszapillantóban, hogy két naranccsal szaladnak utánunk, amit próbálnak nekünk adni.

Megálltunk, leszálltunk, és vettünk egy nagy (jó büdös) levegőt, hogy megnyugodjunk kicsit. Zita elővett egy-egy cukorkát, és átnyújtotta a gyerekeknek. Nem túl jó, amit kihozott belőlünk ez a nagy forgalom és az emberek túlontúl nagy érdeklődése, és ezt mi is éreztük, ugyanakkor nem nagyon tudtunk mit tenni elenne, mert szétvetett minket az ideg. Nem sokkal később felértünk az alagúthoz, ami a hágót képezte. Itt még nem volt vége a fölfelének, mert még az alagútban is folytatódott, egészen 2565m-ig másztunk, az alagút utolsó pár száz méterén aztán megszűnt a kaptató, és kigurultunk a túloldalt a nagy szürke semmibe.

A hegy zöld oldala

A hegy északi oldala ködben állt és az eső is szemerkélt. A tenger felől érkező nedves levegő úgy látszik nem tudott áttörni a hegyen, viszont itt erőteljesen megragadt. Ez a növényzeten is látszott, mert ezen az oldalon már nem csak a völgyekben zöldellt a növényzet, hanem ahol csak meg tudott kapaszkodni és ki tudott nőni a sziklából, ott mindenütt fák és bokrok voltak. A hőmérséklet is jóval alacsonyabb volt, mint a napos déli oldalon, ahol ugyan eleredt néha az eső a délelőtt folyamán, de 3 perc után mindig abbahagyta. Itt viszont nem úgy tűnt, mintha el akarna állni, ezért jobbnak láttunk rögtön felöltözni.

Mintha csak meg akarná bosszulni az összes túloldali zsörtölődésünket a fenntarthatatlan és iszonyat büdös autókonvoj miatt, egy nagy markoló okádott elképesztő fekete füstöt az égbe, és természetesen a pofánkba is. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy csak arra használták a markolót, hogy a magasba emeljenek egy kőművest, aki egy fészer oldalán dolgozott a magasban. Erre persze egy létra is tökéletesen alkalmas lett volna és talán valamivel környezetbarátabb is, de hát ha egyszer csak a jó öreg markoló volt kéznél, mi mást csináljon az egyszeri iráni kőműves? Fullasszon meg minket… Zanjan óta folyamatosan hordjuk a maszkokat a bringákon, beleértve Teheránt és ezt a hegyi utat is.

Ereszkedés fogcsikorgatva

Nem gondoltuk volna, hogy ez lesz, de a lefelé még sokkal keményebb volt, mint a fölfelé. 2656-ról ereszkedtünk le -28 méterre. A Kaszpi-tenger felszíne ugyanis ennyivel a tengerszint alatt van, mivel nincs összeköttetésben más tengerekkel (nyilvánvaló, hiszen akkor azok elöntenék, és 0 méteren lenne a Kaszpi-tenger is… :D), és sótartalma is sokkal alacsonyabb azokénál, ezért szokták Kaszpi-tónak is hívni, azonban tónak azért túl nagy, és túl sós… :) Szóval ott tartottam, hogy kemény volt a lefelé. Szerpentinen haladtunk, de csak lassan tudtunk ereszkedni, mivel erős volt az autóforgalom, ami általában araszolva haladt. Ha meg tudtunk kicsit indulni, akkor meg az volt a baj, hogy az autósok jöttek túl közel hozzánk. Egy kék furgonos szinte hozzáért Zita bal hátsó táskájához, de szerencséjére pár száz méterrel később utolértük, amikor beállt a sor, és úgy leordítottuk mind a ketten a fejét, hogy csak pislogott… Reméljük megértette, hogy túl közel jött hozzánk és többé nagy ívben kerül ki minden bringást. Nem tehetünk róla, hogy ez történt, én egy szelíd embernek tudom magamat, de ott egyszerűen már annyira bennünk volt az ideg, hogy a fickóra rázúdítottunk mindent.

Persze ez a többi autósra sajnos nem volt hatással, mi viszont életveszélyesnek éreztük, ahogy megelőznek minket, arról nem is beszélve, hogy teljesen felesleges is volt, mert aztán mindig, ahányszor csak újra beállt a sor, több száz autóstársával egyetemben visszaelőztük azokat, akik leelőztek minket. Mindez persze 30-as, 40-es tábláknál és záróvonalas szerpentinen történt, esőben, vizes, nedves úton, miközben sokszor mi is átléptük a bringákkal a megengedett sebességet, amikor tudtunk haladni. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy nem játszuk tovább ezt az életveszélyes játékot az út szélén, és behúzódtunk a sávunk közepébe. Így már nem tudtak megelőzni az autók, és végre nem is próbálták meg. Nem bosszúállásról vagy haragról volt szó, hanem egyszerűen életveszélyesnek éreztük, ahogy a keskeny úton előzgetnek minket, nem egyszer lelöktek az aszfaltról, mert ha ott maradtam volna, valószínű hozzáérnek a baloldali táskáinkhoz. Amikor aztán kiszélesedett az út, persze lehúzódtunk, és még intettünk is nekik, amikor beláttuk a kanyart, hogy menjenek, előzzenek, ha akarnak.

Eszetlen kedves autósok

De talán még ennél is rosszabb volt az autósok másik teljesen gáz viselkedése, mégpedig, hogy ugyanúgy folytatták a köszöngetést, kérdezgetést és fényképezgetést, mint a fölfelében, csak most épp nem 5-10km/h-ra lassítottak le mellénk, hanem 30-40-re, és ezt mi már nem éreztük annyira biztonságosnak a vizes szerpentinen. Persze ők ebből mit sem értettek, ültek a kényelmes, légkondicionált autójukban, bent a fémdobozban egy másik dimenzióban, szárazban, ahol kellemes zene szól… „de né’ már Géza, milyen bringások vannak az út szélén, várjá’, lassítsá’ le, kiszólok nekik! Mosolyogjatok, fényképezeeek!” – Közben nem számít ám, hogy minekünk a tarkónkig folyik a szemünk az esőben és ha megcsúszunk, akkor az autójuk alatt is kiköthetünk, jönnek mellettünk fél méterre se, kérdeznek farsiul, mosolyognak kifelé az esőbe a két ufóra, és csak nagyon nehezen esik le nekik, hogy azért integetünk, hogy menjenek már távolabb tőlünk, mert rohadt veszélyes, amit csinálnak. Szóval így, fogcsikorgatva jöttünk lefelé a több ezer méterről, és ez nagyon nem volt kellemes. Ismét haragudtunk a világra és az összes hülye autósra, miért ilyen elővigyázatlanok és érthetetlenek… Persze közben magamban tudtam a választ, mint már írtam is, ők egy másik dimenzióban élnek a négykerekű fémdobozaikban, és onnan eszükbe se jut, hogy számunkra kellemetlen, sőt életveszélyes, amit művelnek. De ezt akkor ott, nagyon nehéz volt megértenünk, és nem haragudni rájuk.

Azt azért tudni kell, hogy errefelé a választóvonal semmit nem jelent, csak egy fehér sáv az út közepén, de szabályt, azt már nem társítanak hozzá a sofőrök, ugyanígy a sebességkorlát, és követési távolság is teljesen ismeretlen fogalmak, és egészen a sötétedés befejeztéig a lámpáikat is csak villogásra használják, de a láthatóság növelésére semmiképpen sem.

Hotel Dzsámi

Végül aztán csak leértünk a szerpentin aljára, ahol megérkeztünk a patak mellé. Innentől már valamivel konszolidáltabb volt a helyzet, gyönyörű, az út fölé nyúló sziklafalak alatt hajtottunk át, persze még mindig a sávunk közepén, mert az út még továbbra is olyan meredek volt, hogy megtehettük ezt anélkül, hogy különösebben feltartottuk volna az autóforgalmat. Sokszor azon kaptam magam, hogy bár úgy éreztem, hogy egy autós már megint 2 méterre mögöttem követ, de amikor hátranéztem, láttam, hogy üres az út mögöttem, talán már csak a fejem zúg, nem is a forgalom, azt lehagytuk.

A hosszú és kemény napot végül Marzan Abadban zártuk. A pékségnél sorbanállva ugyan kaptunk meghívást egy nagyon kedves családhoz, de 5km-t kellett volna visszatekernünk hozzájuk a meredek úton, és az legalább egy óra kőkemény kaptató lett volna, így megköszöntük, de nem vállaltuk be a dolgot. Helyette egy dzsámi mellett találtunk szállást, az imám ajánlotta fel a már nem használt cipőtároló helyiséget a bejárat mellett. Szépen el tudtuk takarni magunkat a sátorponyvával, a bringáink mellettünk pihentek az éjszakára, így szép kis kuckónk lett. Másnap legurultunk Chalus-ba, a tengerpartra, ahol ismét találkoztunk nagyon kedves emberekkel, akik vendégszeretetében pár nap alatt újra megtanultuk szeretni Iránt és az irániakat, de ezekről a napokról majd írok még később részletesebben.

Ez az átkelés nagyon kemény volt, de valószínű ugyanez lett volna a másik úton is, ha nem rosszabb. Az első napot még igazából nagyon élveztük, elejétől a végéig. A másodikat, talán átjött, hogy annyira már nem… :) Mint utólag megtudtuk, Irán legzsúfoltabb útján hajtottunk végig, ami nem is csoda, hiszen a 20 milliós főváros és a tengerpart között húzódik. Ráadásul az iskolakezdés előtti utolsó hétvége előtt, ami miatt állítólag még az átlagosnál is több autós volt az úton. A táj viszont – mint ahogy az a képeken talán látszik – elképesztően gyönyörű volt, még nem láttunk ehhez fogtatót, és ezt még az autóstömegben is tudtuk élvezni, mégha ez nem is biztos, hogy átjött teljesen a sorok között. Az élmények mindenképpen megérték ezeket a nehézségeket, ugyanakkor ilyen forgalomban eszünk ágába nem jutna mégegyszer nekivágni. Szóval ha a Kendevan hágóút meghódítását tervezed, mindenképpen a téli hónapokat válaszd, távol a pénteki naptól, és így a nagy autóforgalomtól is.

Teheránban sikerült kifognunk egy, az adatlapjuk után nagyon kedves házaspárt Couchsurfing-en, és még Tabrizban voltunk, amikor visszaírtak, hogy szeretnének fogadni minket, ezért rettentően örültünk, hogy úgy indulunk el Teherán felé, hogy már tudjuk, hogy lesz kiknél maradnunk a fővárosban. Jó érzés volt így közeledni az óriási városhoz, különösen, hogy alig vártuk, hogy megismerjük Neda-ékat. Az érkezés aztán nem úgy sült el, ahogy szerettük volna, így az első találkozás egy rendőrség előtt volt velük, na de mint már írtam, aztán levették magukról a komoly álarcot, és ezzel mi is felszabadultunk.

Neda-val és Alirezával nagyszerű napokat töltöttünk együtt, két nagyon kedves, nagyon okos embert ismertünk meg bennük. Rengeteget meséltek Iránról, és a világról is, merthogy elég sokfelé utaztak már. Mind a ketten tájépítészek (Landscape Architecture), legújabb projectjük, amit épp az ottlétünk alatt nyertek meg, az egy új, óriási zászló körüli park megtervezése. Ez a zászló (gondolom iráni zászló, ezt meg se kérdeztük, de elég egyértelmű…), ha elkészül, a világ legnagyobb zászlaja lesz, ha jól emlékszem 140 méter magas. Egy dombtetőn fog megépülni Teherán közepén, és Alirezaék a domb körüli park és sétányok tervét fogják elkészíteni, illetve tették is már meg a project „pre-sales” fázisában, már ha tervezésnél lehet ilyesmiről beszélni. A tervezés mellett még egyetemre is járnak, mind a ketten PhD-znek.

Teheránban egyébként van egy nagy TV-torony is, ami 400m magas és egy időben ez volt a világ legmagasabb tornya, mára már visszacsúszott a 4. helyre. A városban egyébként nem sokat jártunk, semmilyen nevezetességet vagy „kötelező látnivalót” nem néztünk meg, csak a lakóhelyünk környékén mászkáltunk, illetve akkor, amikor Iszfahánba utaztunk, és amikor a türkmen nagykövetséget látogattuk meg, utóbbi megérdemel pár szót.

A türkmén nagykövetségen

Megérkezés utáni nap igyekeztünk a türkmén nagykövetségre, hogy megigényeljük a tranzit vízumot, amit még nem tudtunk, hogy itt, vagy majd Mashhadban veszünk fel, ez kiállítási idő, és az expressz illetve normál ügymenet közötti árkülönbség függvénye volt. Odafelé, hogy nehogy megint úgy járjunk, mint Isztambulban, hogy az orrunk előtt zárnak be 2 napra, háztól házig taxiztunk, gyakorlatilag átvágtunk szinte az egész városon, és ezért otthagytunk a taxisnak 80000 riált, vagyis 1600 forintot (akkor még ilyen rosszul váltották a riált dollárról :P). A városon nagyon gyorsan átértünk, mivel rengeteg a kétszer 3-4 sávos un. „Express Way” Teheránban. Ezeken kívül van olyan út is, ami csak kétszer 2 sávos, viszont középen a busznak korláttal el van választva egy-egy teljes sáv, itt középen még a taxisok se mehetnek, csak az expressz busz, aminek a megállójába keskeny felüljárókon lehet átjutni vagy életünket kockáztatva az úton keresztül. Mert ezeken a széles, jó minőségű aszfalttal burkolt sugárutakon nem gyakori, hogy 100-al is repesztenek az autósok, feltéve persze, ha nincs beállva az egész út, mint a cövek, mert ilyen is sűrűn előfordul.

Na de visszatérve a nagykövetségre, megérkezésünkkor tapasztaltuk, hogy itt nem túl humánusak az utazni vágyóval, nincs se váróterem, se semmi, még egy pad se, csak az udvarban tudsz leülni, amit amúgy elárasztottak vízzel, locsolás címszó alatt. Egy apró ablakocska volt, ami mellett sorba tudtunk állni, de ez a sorban állás nem adott túl nagy reményt, mert előttünk egy fickó 20 útlevéllel állt a sorban, valószínű egy utazási iroda küldötte volt. Végül mégis ő lett a megmentőnk, mert ő volt az egyedüli a környéken, aki beszélt angolul, így el tudta nekünk mondani, hogy ne aggódjunk, ha nem kerülünk sorra a zárásig, azaz 11-ig, akkor is fogadnak minket, addig is rohanjunk el fénymásolatot csináltatni az útlevelünkről, és a benne található üzbég vízumról. Ezt meg is tettük, de meglepő módon egy bankban. Mi csak fénymásolót kerestünk, azt mondták arra lesz, amerre a bank. Mivel az arab karakterekből egy büdös mukkot sem értünk, bementünk egy irodahelyiségnek tűnő helyre, ahol sorban álltak (mert ez alapján még fénymásolda is lehetett volna), és egyenesen a szemközti asztalhoz sétáltunk, ahol egy nő ült. Mint Liana-tól megtudtuk, egy bankban vagyunk, aminek ő a vezetője. A magas székből mégis kedvesen és készségesen kiszolgált minket, hivatott egy inast, aki lefénymásolta nekünk az útleveleink megfelelő oldalait. Mi közben Lia-val kellemesen elbeszélgettünk, átváltottunk nála 100 dollárt riálra, és még csokit, ananászlevet, és egy meghívót is kaptunk a teheráni expo-ra, ahol ezidőtájt a csokoládé és édességgyárak állítottak ki. Valószínű a férje a csokoládéiparban dolgozhat, mert az asztalán is annyi csokoládé volt kitéve, amennyi nem szokott egy bankfiókvezető asztalán lenni… :) Kifelé menet a bankból fülig ért a szánk Zitával, csak fénymásolni indultunk, de betévedtünk egy bankba, ahol nagyon kedvesek voltak velünk, nem hogy fénymásoltak nekünk, hanem még pénzt is váltottak, mindezt a fiókvezető vezényletével, aki kedvesebb volt velünk, mint otthon egy pszichiáter. Hiába, ez Irán, itt a külföldinek nagyon a kedvébe járnak, csak legyen meg hozzá a közös nyelv.

Visszaérve a nagykövetségre, kiderült, hogy az 5 napos tranzit vízum fejenként 35 dollárt kóstál, 2 hét alatt állítják ki és van rá lehetőség, hogy Mashhadban vegyük fel. Ha expressz ügyintézést kérünk, akkor 5 munkanap alatt adják ki a vízumot, de tekintve, hogy péntek-szombat-vasárnap a türkmen nagykövetségen nem munkanap, kb. majdnem ugyanott vagyunk, ha a 2 hetes ügyintézést kérjük, ami viszont naptári két hét, vagyis szeptember 30-ára lesz meg a vízumunk. Ez pont jó is lett nekünk így, hogy Mashhadban is fel lehet venni, ezért ezt az opciót választottuk, kettőnknek 70 dollárért szépen ideadják szeptember 30-án Mashhadban a tranzit vízumot, mi pedig szépen átkarikázunk 5 nap alatt Türkmenisztánon. Ez az öt nap elég húzós lesz, főleg ha Ashabadot is látni szeretnénk, mert akkor 700km-t kell majd megtennünk az 5 nap alatt. Ha Mashhadból egyenest Üzbegisztán felé vesszük az irányt és kihagyjuk Türkmenisztán fővárosát, akkor csak 500km… Ez az 500km kb. végig teljesen sík, a Karakoram sivatagon kell majd átvágnunk. Ha nem lesz szembeszél, elvileg nagyjából teljesíthető különösebb szétszakadás nélkül. Kérdés az országból mennyit látunk napi 100km mellett… Na de térjünk vissza Teheránba.

Nedáéknál összesen 4 napot töltöttünk, ha az iszfaháni kiruccanást levonjuk. Ez alatt az idő alatt rengeteget főzőcskéztünk együtt, Neda készített nekünk két alkalommal is „kuku”-t. Először spenótból, aztán krumpliból, utóbbit az útra, továbbindulásunk előtti este. A kukut egy kétoldalú, zárható tepsiben készítik el, így mind a két oldalát meg lehet sütni, mindenféléből el lehet készíteni, és készen kb. rántotta állaga van, persze az íze attól függ, milyen zöldségfélékből és fűszerekből állítjuk össze.

Neda-éknak háromszor főztünk, először egy gombapörköltet, aztán lángost, végül pedig utolsó este egy gulyáslevest. Mindhárom eledel egész jól sikerült, talán a gombapörkölt nem lett teljesen 100-as, de a sajtos tejfölös csodát és a gulyáslevest nagyon komálták a vendéglátóink. Utóbbi Zita érdeme, a lángost pedig én vállaltam el. Kicsit megijedtem, amikor csak por alakú élesztőt kaptunk, de végül azzal is megkelt a tésztája, és a tejföl helyett talált fehér krém is eléggé hasonlított ízvilágban a tejfölre, szóval a végén egészen lángoshoz hasonlító dolog kerekedett ki a történetből.

Összefoglalva tehát nagyon jó volt, és izgalmas volt Teheránban, ahonnan tovább folytatjuk utunkat, kettesben! :) Köszönjük Neda-nak és Alireza-nak, hogy megosztották ezzel a sokproblémás, lökött bringás-nászutas házaspárral az otthonukat és az életüket!

Tömegközlekedve a városon és az országon át

Szinte minden iráni, akinek említettük az útvonaltervünket, azt mondta, hogy Iszfahánt és Shirazt nagy kár, hogy kihagyjuk. Ezt annyiszor hallottuk, hogy végül megkértük Neda-t, hogy nézzen utána a vonatnak Teheránból Iszfahánba. Kiderült, hogy a jegy az éjszakai, hálófülkés vonatra 150000 riál, tehát kb. 3000 forint, és már mind elfogyott, de érdemes megpróbálnunk a pályaudvaron indulás előtt egy órával, mert 90%, hogy kapunk „last minute” jegyet. Megpróbáltuk! Zita szülinapjának az estéjén elindultunk a pályaudvarra. Neda-ék is mentek valahová kocsival, ezért a legközelebbi „Express Way”-ig elvittek minket. Itt rögtön találtunk egy taxit, el is kezdtem alkudni a sráccal, akiről hamar kiderült, hogy nem is taxis… :) Ennek ellenére intett, hogy pattanjunk be, és elvitt minket egészen a metróállomásig, teljesen ingyen. :) A metróban is hamar találtunk segítséget a jegyvásárláshoz, 40000 ezer riálért vettünk két darab, két utazásra alkalmas jegyet. Egyszer át kellett szállnunk, jó sokat metróztunk, úgy éreztem, átkelünk az egész város alatt. Vicces volt látni, hogy a legelső vagonrész le van választva egy korláttal, ez a „Womens Only”, azaz csak női szakasz. Persze néhányan – többek között Zita – utaztak nők a férfiak között, de a nők között férfiak nem. Az is elgondolkodtató volt, hogy a női részleg kb. tized akkora volt, mint a férfi, de még az a kis rész sem volt tömve, ellentétben a férfi szakasszal. Hol vannak a nők, mit csinálnak, teleportálnak? Valószínűbb, hogy nem utaznak annyit, hanem otthon mosnak-főznek-takarítanak… Bár ez egy ekkora 20 milliós nagyvárosban talán már nem így van, inkább csak nem láttuk az összes női részleget a vagonokban.

Megáll a vonat, hogy imádkozni mehessenek az emberek

A vasútállomás előtt még taxiztunk egy pár kilométert 200 forintért, aztán elindultunk a pályaudvar forgatagában megtalálni a jegypénztárt. Nem volt könnyű, mert jól elrejtették, viszont miután megtaláltuk, hamar kiadták a jegyeinket, amelyek névre szóltak, ezért még az útlevelünket is elkérték a kiállításukhoz. A vonatnál kiderült az, amitől tartottunk, külön helyünk van. Nem azért, mert férfiak és nők külön utaznak, hanem, mert mivel az utolsó pillanatban vettük a jegyeket az utolsó fennmaradt helyek közül, azok már nem egymás mellé szóltak. Megpróbáltuk megoldani a problémát azzal, hogy elcseréljük a jegyeinket, de ez kezdetben nehezen ment, mivel senkit nem találtunk, aki angolul beszélne, de aztán az én kupémba beszállt Hamed(21) és Heshmat(23), egy testvérpár, akik aztán megoldottak mindent, és éjjel még elég sokáig beszélgettünk, amíg le nem nyitottuk az ágyakat és el nem dőltünk rajtuk. Ahhoz képest, hogy vonaton voltunk, elég jól aludtunk, leszámítva azt, amikor hajnali 5-kor megállt a vonat, és rajtunk kívül mindenki leszállt és átsétált egy dzsámiba imádkozni! Igen, ezért állt meg a vonat, csak azért, hogy az utasai le tudjanak szállni imádkozni, amikor annak itt van az ideje – hajnali ötkor.

Az imaszünet után már nem sokat mentünk, alig aludtam vissza, és már meg is álltunk Iszfahán-ban, a vonat végállomásán.

Hajnalban az Imám téren és a nagy bazárban

Hamed-el és Heshmattal együtt taxiztunk be a belvárosba, így olcsóbb volt. Buszt sajnos nem találtunk a vasútállomásról, ezért muszáj volt taxiznunk. A taxi az Imám tér sarkában tett ki minket, ez a tér a világon az egyik legnagyobb városi tér, Iszfahán főtere, és egyben leghíresebb látnivalója. Ekkor kora reggel még szinte teljesen üres volt, így csendben, nyugalomban tudtunk végigsétálni a hosszúkás téren. Erre a sétára még Hamed és Heshmat is elkísért minket, de aztán ők hazamentek az édesapjukhoz, viszont délután egyre megbeszéltünk egy találkozót, mert nagyon szerettek volna minket „idegenvezetni” a városban. Zitával kettesben maradtunk, körbesétáltuk a nagybazárt, ahol ekkor még csak éppen nyitottak az üzletek. Érdekes volt végignézni, ahogy a boltosok kicsomagolták és leporolták a portékájukat, aztán meglocsolták a járdát az üzletük előtt. A bazárt elhagyva étel után néztünk, mert nagyon éhesek és fáradtak voltunk. Nagyon jó volt leülni egy helyre és csak ülni és enni, és nem rohanni sehová. Az igazság az, hogy Iszfahánra állítólag „egy nap nem elég”, de mi úgy voltunk vele, hogy örülünk ennek az egy napnak is, és ezt az egy napot – mert elég fáradtak voltunk ezen a napon – sem rohanással akarjuk tölteni, hanem inkább élvezni. Úgy voltunk, hogy inkább megnézünk csak feleannyi látnivalót, de azokat élvezzük, és nem csak rohanunk és rohanunk, hogy a nap végére már hullafáradtak legyünk (persze így is azok lettünk), hanem megnézünk annyit, amennyi belefér ebbe a tempóba, és megpróbáljuk minél inkább magunkba szívni a város feelingjét, illetve élvezni azt.

Ebben persze ez a bolond, és nagyon aranyos testvérpár, Hamed és Heshmat nagy segítségünkre voltak, délután már velük bolyongtunk, és igaz, hogy nagyon-nagyon fáradtak voltunk, de nagyon élveztük ezeket a közös sétákat és beszélgetéseket. A nap végére igazi nagy barátságot kötöttünk, már amennyire egy nap alatt lehet. Hamednek, a kisebbik fiúnak olyan szemei voltak, hogy messziről látszott a srácon, hogy egy igazi „a légynek sem tudna ártani” típus. Ezen felül még igazi dinka is volt(megint csak jóértelemben), mert amikor ezt próbáltuk neki elmondani, nem értette, ellenben azt hitte, valami baj van vele, és igyekezett azonnal megigazítani a frizuráját… :) Egyébként még mind a ketten egyetemre járnak, de emellett dolgoznak is, egy festékgyárnak terítik a termékeit a boltok között.

Dzsámi az ezer fős háremnek

Mielőtt még újra összejöttünk volna Hameddel és Heshmattal, megnéztünk két dzsámit amelyek az Imám térről nyíltak, a nevüket és részletes történetüket most nem részletezem, arra vannak más fórumok is, én meg már nem emlékszem, és a Lonely Planet könyvet Iránról, ami ekkor nálunk volt, már visszaadtuk Neda-nak. Az első dzsámiban leültünk a sarokba, és csodáltuk a hatalmas, üres teret a kupola alatt. Zita a Lonely Planetból kiderítette, hogy ez volt az a dzsámi anno, ami kizárólag a király ezer nőből álló háremének épült… Hát nem lehetett valami szerény fickó az a király, az biztos. A másik dzsámi, ami az Imám térnek a bazárral átellenes sarkában van, szintén nagyon pompázatosnak tűnt. Ide is szedtek egy jelképes összegű belépőt, amiért körbejárhattunk odabent. Egy középső nagy udvarból oldalra is nyíltak nagy kapuk, amelyek mögött udvarok és nagy oszlopos csarnokok voltak. Sajnos minden szabadtéri részét beépítették sátortetővel ennek a dzsáminak, így nem igazán lehetett jó fotókat készíteni. Miközben ebben a dzsámiban nézelődtünk, kb. ötször állítottak meg minket, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és hogy mennyire tetszik Irán, illetve Iszfahán. Pedig azt hittem, hogy itt, ebben a városban nem fog ez folytatódni, mivel ez a turisták által kedvelt hely. Azt gondoltam, hogy majd tele lesz külföldiekkel és nem fogunk kitűnni közülük. Hát nem így volt, mert ez a turistatömeg is nagyjából 90%-ben irániakból állt, akik előszeretettel állítottak meg minket kérdéseikkel kíváncsiságból, kedvességből, és mivel eleve nagyon fáradtak voltunk, ez még csak rátett. Képzeld el, hogy 10 percenként megállítanak, és el kell mondanod valakinek angolul ugyanazt a történetet: ki vagy, honnan jöttél, mennyire nagyon tetszik Irán… :) Mégsem lehetsz olyan bunkó, hogy azt mondod, “Please leave me alone!”, csak mert nagyon fáradt vagy…

Séta Iszfahánban Hameddal és Heshmattal

Miután újra összeverődtünk Hameddel és Heshmattal, elnyaltunk egy fagyit együtt, majd átsétáltunk egy fás parkba, ahol bőven volt árnyék és így a hőmérséklet is jóval elviselhetőbb volt, mint bárhol másutt a városban, ezért le is ültünk pihenni egy padra. Itt Zita irigykedve nézte a szökőkútban játszadozó kislányt, akin se kendő, se hosszúnadrág nem volt, ellenben önfeledten pancsolt a hűs vízben. A 8 év alatti gyerekeknek ugyanis nem kell még kendőt hordaniuk, és semmilyen más öltözködési szabály sem vonatkozik még rájuk, még gyereknek számítanak. Zitának viszont nagyon melege volt ezen a forró napon a kendőben és a hosszúnadrágban, ezért szeretett volna belemászni ő is a vízbe, és ezt szóvá is tette a két iráni barátunknak, akik ezen teljesen kiakadtak, mert azt gondolták, hogy valóban be fog menni a vízbe. Mondták, hogy oké, de csak a kendőben, mire Zita tovább adta alájuk a lovat, hogy oké, teljesen le fog vetkőzni, de a kendőt a fején hagyja, és úgy fog bemenni a vízbe. Szegény Hamed teljesen megrémült, mert komolyan elhitte, hogy Zita le fog vetkőzni… :) A parkban aztán találtunk egy nagy fa épületet, ami múzeum is volt egyben, de az útikönyvünk azt írta, nagyon jól meg lehet csodálni kívülről is, ezért mi is így tettünk. Az épület történetét firtató tábla is odakint volt, így megtudhattuk róla, hogy ez a ház volt a hárem királynőjének az otthona. Nem elég, hogy ezer nője volt annak a rettentő szerény királynak, még meg is különböztette őket, és egynek külön kis palotát építtetett. Mit érezhetett a másik 999 nő? Ők csak másodikok? :) Egyáltalán, milyen lehetett a kapcsolata a királynak azzal az ezer nővel? Volt, akit valószínű évekig sem látott…

Örmény keresztény templomoknál

A parkot elhagyva egy gyors kebabozás után a folyó felé vettük az irányt, ahol egy nagyon híres, nagyon soklyukú hidat láttunk, viszont folyót nem. Az már jó pár éve kiszáradt, így maradt a meder, az iszfahániak nagy bánatára. Annyi helyen használják öntözésre a folyó vizét a fentebbi szakaszain, hogy mire ideérne, már el is öntözték az egészet. Hiába, 70 millió éhes iráni szájat etetni kell valamiből… :) Szóval egy jót sétáltunk az üres folyómederben, aztán pedig buszra szálltunk, mert olvastunk egy örmény keresztény negyedről a belváros DNY részén, ezt igyekeztünk meglátogatni. Az első templom, ahová megérkeztünk a leghíresebb, belépős volt, ide már borsosabb árat kértek, nekünk, külföldi turistáknak 30000 líra, azaz kb. 600 forint volt a belépő, de igazán megérte. Már a templomkert is nagyon szép volt, de odabent a templomban aztán olyat láttunk, amit még soha… :) Rémképeket a falon! Ebben a templomban telis tele volt az összes fal freskókkal, de ezek egy része olyan brutális és rémes volt, ábrázolták a poklot és egyéb borzalmakat, szó szerint véresen. Zita szerint azért láthattunk ilyen brutális képeket a templom falán, mert a készítői az örmény keresztények üldözésének próbáltak meg emléket állítani. Zita itt kiélhette hittanár-nevelőtanár mivoltát, mert Hamed rettentő kíváncsi volt a keresztény világ dolgaira és működésére, ezért kb. 1 órát töltöttünk ebben a szép templomban, amíg Zita kész kis felvilágosítást tartott a srácoknak a kereszténységből. Sok tévhitet feloszlatott bennük azt hiszem. Egyébként ez a templom gyönyörűen rendbe volt téve és makulátlan állapotban volt, és látszott rajta hogy nagyon óvják is. Jó volt ezt látni a törökországi sumela kolostor összekarcolt és firkált freskói után. Távolról sok minden rosszat el lehet képzelni az iszlám világról, de az még 40 nap Törökország és közel két hét Irán után nekünk is meglepő volt, hogy így védik és óvják a keresztény templomokat egy ilyen iszlám országban mint Irán.

Sajnos a múzeum része ennek a templomnak zárva volt azon a napon, amikor mi ott jártunk, és amikor átsétáltunk a szomszéd templomba, oda se tudtunk bejutni, csak kívülről tudtuk megcsodálni. De nem keseredtünk el, mert volt még egy harmadik templom egy háztömbbel odébb. Mikor odaértünk, már sajnos zárt kapukat találtunk, emiatt Zita elég csalódott volt, mert beleélte magát, hogy láthat még egy templomot, de sajnos miután kétszer körbejártuk és visszamentünk az előző helyre, azután sem találtunk senkit, aki kinyitotta volna nekünk a helyet, aminek elvileg 7 óráig, vagyis még épp nyitva kellett volna lennie ott jártunkkor.

A vallási rendőrség figyel Téged!

Amikor ebbe a templomba próbáltunk bejutni, egy érdekes dolgot láttunk az utcán Heshmattal. Ő hívta rá fel a figyelmünket, mi észre sem vettük volna a „vallási rendőrséget”. Egy nő talpig fekete sátorban az utcasarkon állt, és azt figyelte, hogy minden nőn rendesen rajta van-e a kendő, nem látszik-e ki nagyon a haja, vagy a nyaka, és egyáltalán a „hijab”-nak megfelelően öltözködik-e. Amikor Zita feltűnt a színen, rá szemmel láthatóan nagyon szúrós szemmel nézett, de nem szólt nekünk, valószínű azért, mert tudta, hogy turisták vagyunk – és mert elég gyorsan elhúztunk a helyszínről. Egyébként az iráni fiatal „divatot követő” nők egy része se veszi túl komolyan már ezt a kendő mizériát. Erősen sminkelik magukat, tincsek lógnak ki a kendőjük alól, ami alól már egyébként is kilátszik a fél hajuk, szinte már csak a hátsó copfjukra van akasztva a kendő. Persze ha az ilyet meglátja az erkölcsrendész nő… Akkor nem tudjuk, mi történik, de az ejnye-bejnyétől a pénzbüntetésen, vagy börtönön át az ostorcsapásig bármit el tudok képzelni. :)

Többet ér a pénzünk, mint egy hete!

Mire befejeztük a templomoknál a nézelődést, már esteledett, ezért visszafelé vettük az irányt az Imám tér felé. Megálltunk egy parkban pihenni, itt a srácaink elrohantak valahová, mint kiderült, imádkozni. Na de nem ám akárhol, hanem ilyen vészhelyzetekre felállított ketrecekben. Ha az esti piknik közben hallanád meg a müezzin imára hívő énekét és nincs mecset a közelben, nem kell kétségbeesned, a parkban a WC-k mellett erre a célra fel van állítva két ketrec, egy a nőknek, egy a férfiaknak. Ezek a kis helyek csak egy ráccsal vannak elválasztva a parktól, de mivel hivatalosan kijelölt imádkozó helyek, ezért ha ott imádkozol, az teljesen frankó! Amúgy rengeteg nagyobb étterem és útszéli pihenőhelyen is láttunk imahelyeket, ezek a gyakorlatban a női és a férfi WC között egy kis mecsettel jelölt szobák, amiben nincs más csak egy nagy szőnyeg. Este még nagy szerencsénkre találtunk egy nagyon jó pénzváltóhelyet, ahol még a 100 dollárosainkat is örömmel felrobbantották apróbb címletekre, na és persze egyet 100-as zöldhasút át is váltottunk riálra. Na de mennyi riálra!?! 1 millió 260 ezer riálra, azaz majdnem 250 ezerrel, vagyis 25%-al több riálra, mint legutóbb Teheránban! Nem tudom, mi történik a mi kis utazásunk közben a nagyvilágban, de hogy ennyit változzon egy valuta ára a dolláréhoz képest, az nagyon durva. Mielőtt arra gondolnátok, hogy legutóbb csak átvertek és rossz árfolyamon váltottak, biztos hogy nem így volt, mert egyrészt kétszer, két helyen is váltottunk, másrészt legutóbb egy bankban tettük azt, közvetlenül a főnöknőnél, aki egy tünemény volt, és csak a mi kedvünkért kérte le az árfolyamokat a központból, mert amúgy nem is foglalkoztak volna váltással. Mindenesetre ezzel az árfolyamváltozással mi nagyon jól jártunk, át is kellett állítanom a szorzót a költségtáblázatban, na meg a fejemben is, hiszem ezzel most gyakorlatilag minden olcsóbb lett számunkra. :)

Az éjszakai Imám tér

Az iszfaháni kalandjainkat ott fejeztük be, ahol elkezdtük, az Imám térre csavarogtunk vissza a nap végére. Estére nagyon szépen megtelt piknikező helyiekkel, telis-tele volt a zöld gyep családokkal, körben pedig az épületek és a dzsámik gyönyörűen ki voltak világítva. A füves részt körülölelő sétányon 10 másodpercenként robogtak el a turistákat kocsikáztató lovaskocsik, alig lehetett tőlük fényképezni, és egyáltalán nyugodtan sétálni. Úgy látszik itt ez a lovaskocsikázás nagyon bejön az embereknek, vagy egyszerűen a tér része lett, mert nagyon nyomatták. Egy nagy-nagy búcsú a srácoktól, és már egy taxiban ültünk, újra kettesben, robogtunk a állomás felé. Hihetetlen két figurát ismertünk meg ebben a két srácban, már az önmagában elképesztő volt, hogy szinte az egész napjukat ránk szánták, és ettől nagyon-nagyon boldognak tűntek, a végén pedig annyi jót kívántak nekünk, hogy ha csak a tizede teljesül, már elég lesz egész életünkre. Az ilyen találkozásokkor egyébként mindig mi is meghívjuk a barátainkat Magyarországra – persze csak azzal a kitétellel, ha várnak még vele 2-3 évet, mire hazaértünk! :) Sajnos elég kicsi az esélye, hogy otthon látjuk őket viszont, mert elég messze vagyunk már és elég komolyak a vízumszabályok irániaknak Európába, de ha csak néhányuk eljut Budapestre, és ott viszonozhatjuk a kedvességüket, már nagyon boldogok leszünk.

Hosszú az út hazafelé

Hazafelé busszal mentünk, ami 11-kor indult és reggel 6-kor érkezett meg Teheránban. A vonatra már nem kaptunk jegyet és nem akartuk megkockáztatni visszafelé a „last minute” opciót, mert ha lemaradunk róla, akkor egyrészt kidobtunk 2000 forintot taxira (oda-vissza a vasútállomásra), másrészt fennállt volna az esélye, hogy ittragadunk Iszfahán-ra, amit nem szerettünk volna, annak ellenére, hogy Hamedék biztos nagyon örültek volna nekünk, ha maradunk éjszakára. Szóval buszoztunk, és hát nem volt túl finom, az üléseket bár ledöntöttük, de még így sem voltak túl kényelmesek az alváshoz. A naplóíráshoz meg aztán túlontúl fáradt voltam, így maradt a félálomban való forgolódás egészen Teheránig.

Mikor leszálltunk, taxisok tömege támadt ránk, akik mind egy szálig válltig állították, hogy a metroig csak taxival tudunk eljutni, de mi nem dőltünk be nekik, mutattuk a lábainkat: jobb és bal, kettő is van belőle, látod, nem fogok neked fizetni, csibészek! Miután végre találtunk egy embert, aki nem taxisofőr volt, egyből megmutatta nekünk, merre van a metróállomás. Kb. 10 perc sétára volt…  Megint átmetróztunk fél Teherán alatt, és a metrótól még egy 10-es express buszra is fel kellett pattannunk, hogy megérkezzünk Neda-ék közelébe. Csak később esett le, hogy ez a 10-es busz volt az, amit hosszú sorokban kígyózva láttunk sorakozni hajnalban a buszállomás mellett. Ha akkor tudjuk, hogy merre jár, spóroltunk volna 2 óra metrózást. Így viszont legalább nem ébresztettük fel Neda-t és Alireza-t még mielőtt maguktól fel nem keltek volna. Talán még soha nem voltunk ilyen fáradtak ezen az úton, mint ezután az iszfaháni kiruccanás után. Hazaérkezés után reggel 8-tól délután fél 5-ig aludtunk. Ennek ellenére bőven megérte Iszfahán a látogatást, főleg, hogy megismerhettük Hamedet és Heshmatot, a bolondkedves testvérpárt.

Irány a hegy! – Tényleg repülni fogunk?

Zita szülinapja szeptember 16-án volt, ami a második teheráni napunkra esett. Első nap sikerült elég jól összeismerkednünk Neda-val és Alireza-val, így nem volt nehéz rávennem őket, hogy részt vegyenek és segédkezzenek a Zita ellen készülő meglepetések előkészítésében. Előző este lefekvés előtt elég fáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, ráadásul egy fejfájás is gyötört, mindezek ellenére reméltem, hogy jól fog sikerülni Zita szülinapja.

Éjjel a lefekvés előtt még kibökte, hogy reggel született, 6:05-kor, ezért pontosan ekkora állítottam az ébresztőórát, és reggel ebben az időpontban egy talpmasszázzsal ébresztettem, mert tudtam, hogy ezt nagyon szereti – holott ritkán kap, mert általában mindig hullafáradt leszek, mire odaérünk a nap végén, hogy meg tudnám masszírozni. Most kivételes nap volt, ezért már korán reggel erőt vettem magamon, hogy jól kezdődjön Zita szülinapja. Örült a kapott masszázsnak, a korán kelésnek már kevésbé, de ami várt ránk, az megérte a korai felkelést. Abolfazl-al meg volt beszélve a találkozó reggel 7:15-re egy közeli térre. Aki nem olvasta, vagy nem emlékezne, Abolfazl-al pár nappal és pár száz kilométerrel ezelőtt találkoztunk, és felajánlott nekünk egy-egy ingyen siklóernyőzést Teherán felett. Késésben voltunk, ezért fogtunk egy taxit, 10000 riált, vagyis 200 forintot fizettünk érte, amivel megspóroltunk 20 perc sétát, így még épp időben érkeztünk a megbeszélt helyre, ahol Abolfazl valóban várt minket.

Egy személyautóval volt, aminek a hátsó ülése teljesen tele volt pakolva siklóernyőkkel. Ez az ember nem viccelt, tényleg fel fog vinni minket az égbe! :) Bezsúfolódtunk Zitával ketten az anyósülésre és átsuhantunk a leszállóhelyre, egy nagy, üres, salakos területre, ahol már gyülekezett Abolfazl néhány barátja. Felállítottak egy nagy reklámsátrat, hogy napközben legyen árnyékuk, majd meginvitáltak minket reggelire. Kenyeret ettünk krémsajttal, egyszerű, de tápláló eledel volt. Az arcok a sátor alatt igazi őrültnek tűntek, igazi vagány, kalandkedvelő fickóknak tűntek, nem hiába, hisz siklóernyősök voltak mind egy szálig. Reggeli után bepattantunk egy dzsipbe, a csajok előre Abolfazl a sofőr mellé, ejtőernyők a tetőre, mi srácok pedig a hátsóplató priccseit foglaltuk el. Két őrült előre ült, az ejtőernyők elé, lábukat a motorháztető tetején támasztották meg, és gyakorlatilag az első szélvédő felső peremén ültek. Így utaztunk fel a hegynek egy murvás úton majd egy órát. Közben láttunk néhány túrázót, néhány montist és egy-két krosszmotorost, na meg egy öreg siklóernyőst, aki úgy döntött, hogy saját erejével viszi fel a siklóernyőjét a hegyre. Jó korán elindulhatott már, mert túl voltunk féltávnál, amikor találkoztunk vele.

„Ha azt mondom, fuss, fuss!”

2400 méteren, egy kopár, lapos hegytetőn tett minket ki a dzsip. Nem sok idő volt odafent, épp hogy el tudtunk rohanni pisilni, meg átöltözni, már nagyon integettek nekünk, hogy igyekezzünk, mert szállnánk fel! :) Szóval nem volt sok időnk, épp csak ránkakasztottak mindent, időnk sem volt felfogni, mi történik, és intsrukciókat sem kaptunk túl sokat. Én Mohammad-al repültem, Abolfazl jóbarátjával, Zita pedig Abolfazl-al. Zita csak ennyit kapott istrukcióként Abolfazl-tól: „If I say run, run!” – Ha azt mondom, fuss, fuss! :) Nekem egy kicsit szofisztikáltabban magyarázta el Mohammad, annyit mondott, ha szól, fussak előre gyorsan és erősen. Aha, oké! Mivel előzetesen telefonban sem kaptunk semmilyen tudnivalót, ezért azt se tudtuk, hogyan kell öltöznünk. Biztos ami biztos, hoztuk jó sok meleg ruhát, amit most mind magunkra is vettünk, de úgy tűnt hiába, mert nem volt túl hideg. Viszont időnk sem volt kimelegedni, meg nem is erre figyeltünk, mert nagyon izgatottak voltunk a siklóernyőzést illetően. Mindkettőnknél volt egy bot, a túlvégén egy GoPro HD halszemoptikás kamerával, ezt a mestereink felszállás előtt már be is kapcsolták nekünk, így a felszállástól a landolásig van egy-egy felvételünk és néhány fotónk az egész repülésről.

Szóval még fel sem fogtuk, hogy hol vagyunk, és mit csinálunk, de már ott álltunk a hegy peremén és kaptuk az utasítást: Fuss! :)

A repülés

Futottunk, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy valami hátra és a magasba húz minket és már nem éri föld a lábunkat. A levegőben voltunk, kiáltoztunk örömünkben, fantasztikus volt! Szinte egyszerre szálltunk fel Zitáékkal, közel repültünk egymáshoz, hallottuk egymás hangját, tudtunk kiáltozni egymásnak. Énekeltünk Happy Birthday-t Mohammad-al Zitának és integettünk egymásnak, oltári jó volt. Hamar kiértünk a hegyek közül, és elénk tárult Teherán hatalmas városa. Mohammad közben telefonhívást kapott, persze nem vette fel, de jót nevettem rajta, hogy itt a levegőben csörgött a telefonja. :) Repülés közben lelkesen forgattam a kihúzható bot végén lévő kamerát, hogy minél több szögből látható legyen a repülésünk. Leszállás előtt, amikor már közel voltunk a landolási helyhez, de még több száz méter magasban, Mohammad megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e az „acrobats”-t, vagyis az akrobatikát (nem tudom, mi a helyes magyar szó rá – magyarul a figurázásra gondolt). Én mondtam, hogy persze, jöhet bármi, erre ő úgy elkezdett forogni az ernyővel, hogy egy pillanatig azt gondoltam, mindjárt rókázók egyet a levegőbe. Szinte 90 fokban bedőltünk és úgy kanyarogtunk jobbra-balra, nagyon durva volt, elég komoly gyorsulási erők hatottak ránk mindeközben, és szépen forgott a világ is… :) A landolás elég simán ment, azt hittem komolyabb lesz, vagy nagyobbat fog vágni, de megint csak futni kellett. Utánunk fél perccel Zitáék is leszálltak, szintén nagyon simán.

Nagy-nagy élmény volt ez a repülés, de nem csak a repülés maga, hanem a leszállóhelyen eltöltött egész délelőtt. Komoly siklóernyős társaság van Teheránban, és jókat beszélgettünk a figurákkal, amíg Abolfazl repült még kettőt. Megtudtuk, hogy nem is olyan drága egy ilyen tandemes repülés, amit mi ajándékba kaptunk, Abolfazl 500000 riálért, vagyis kb. 10000 forintért visz fel bárkit egy ilyen 5 perces repülésre, mint amiben nekünk is volt részünk. Mert csak öt perc volt az egész, nem több. Igaz, ez az öt perc nagyon szép volt, annak ellenére, hogy szinte úgy elrepült, hogy észre sem vettük. Igazából mind a ketten azt hittük, hogy tovább leszünk az égben, de persze ettől még nem voltunk csalódottak landolás után.

Egész nagy csapat siklóernyős kitelepült a délelőtt folyamán erre a placcra, sűrűn landoltak a legkülönfélébb arcok, végignézhettünk, ahogy elpakolják a siklóernyőjüket, vagy ahogy egy újoncot tanítanak használni azt. Vicces volt, ahogy a srác csak szaladt-szaladt ezen a nagy üres területes, és ha néha sikerült ügyesnek lennie, felemelkedett pár méterre a földtől.

Szerencse, hogy volt nálam pendrive, mert így azonnal megkaphattuk a két HD videót és a képeket, mert persze az ejtőernyős srácok fel voltak mindenre készülve, volt náluk laptop. Igaz, hogy a mi kis netbookjaink nem tudják rendesen lejátszani az ilyen felbontású videókat, de közben már ezt is megoldottuk, lebutítottuk őket alacsonyabb felbontásra. Hogy mikor sikerül őket élvezhetőre megvágni és feltölteni, nem tudjuk, de elképzelhető, hogy nagyon sokára, mert elég gyatra errefelé a sávszélesség, és nem valószínű, hogy ez a következő országokban javulni fog.

Ebéd Abolfazl-nál – A 2007-es landolási világbajnoknál

Abolfazl-ra azért kellett várni, mert meg akart minket hívni ebédre a családjához, mi pedig nem tudtunk erre nemet mondani, azok után, hogy baráti alapon felvitt minket az égbe, ezzel hatalmas élményt szerezve nekünk Zita szülinapján. Átrobogtunk a fél városon a kis autójában a lakásához, ahol a felesége és a lánya már kész ebéddel, igazi sokfogásos lakomával vártak minket. Ebéd után Abolfazl elmesélte, hogy Törökországban van egy hely, ami világhíres siklóernyős paradicsom. Erről a helyről mutatott videókat, és hát tényleg meseszépnek tűnik, gyönyörű szép tenger, hegyek, mindez a levegőből, landolás a homokos parton. Abolfazl elmesélte, hogy miután kijárta az iskolát, épületek légkondiját és szellőzőrendszerét kezdte el szerelni, de 2 év után már csak másokat irányított, ez a munka az évek alatt napi 10 percre redukálódott, emellett a többi időből amennyit csak tud, siklóernyőzéssel tölt, ha teheti, minden nap repül. Egy felszerelés ára kb. 1 millió forintnál kezdődik, és ez itt Iránban talán olcsóbb, mint bárhol máshol, mivel itt sporteszköznek számít ezért nem jön rá már semmilyen adó. Egy tanítványt kb. 2-3 hét alatt lehet felhozni a nulláról arra a szintre, hogy letegye a vizsgát, ami után már egyedül is repülhet, persze tapasztalt siklóernyős csak sok ezer óra repülés után lesz az ember. Egy tanítványt a vizsgáig, ha jól emlékszem, 600 ezer tomanért, vagyis 600 dollárért, azaz 120 ezer forintért vállal Abolfazl, és ebben az árban benne van a felszerelés bérlése is. Nekünk persze ingyen felajánlotta, hogy megtanít minket, de erre sajnos nem kerülhetett sor, hisz ennyi időnk nem volt. Talán ha hónapokkal előbb indulunk… :) Abolfazl aztán azt is kibökte, hogy 2007-ben ő volt a landolás világbajnoka a Törökországban rendezett világbajnokságon. Három kategória létezik, az „Acrobats”, vagyis a figurázás, a „Landing”, és a „Crosscountry”, utóbbi a ki repül messzebbre című játék, és ha jól emlékszem, egy 500km-es, 12 órás repülés a világrekord. A “Landing”-nál pedig egy apró területre kell leszállni háromszor egymás után. „Acrobats” kategóriában egyébként egy magyar srác a nagy király, állítólag ő az egyedüli világon, aki a függőleges körbefordulást meg meri csinálni egy utassal, és ezért 500 eurót kér alkalmanként. Szerencsés srác lehet, hogy ilyen szinten űz egy ilyen vagány extrém sportot, amivel persze ilyen jól tud keresni.

Abolfazl-nak még reggel próbáltuk elmagyarázni, hogy az eredeti tervünk az volt délutánra, hogy elmegyünk egy csokoládé kiállításra, amiről tegnap szereztünk tudomást, és ma van az utolsó napja, de az angolja nem volt olyan szinten, hogy ezt teljesen megértse, ellenben a csokoládé megragadhatott benne, mert ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt hazavisz minket, Zitának még vásárol egy nagy adag süteményt a kedvenc cukrászdájában. Aranyos volt, még az egészségünkre is gondolt és egy doboz rágót is vásárolt számunkra a rengeteg édesség mellé.

Meglepetés torta Nedáékál

Nedáékhoz a nagy doboz édességgel érkeztünk meg, de ez még csak a kezdet volt, mert amikor Zita eltűnt a fürdőszobában, én jeleztem Nedáéknak, hogy készítsék a fényképezőgépet, mert én szaladok le az épület gondnokához, akinél már tegnap este elhelyeztük a titokban beszerzett meglepetés tortát és a gyertyákat. A 26-ból a kettest jól sikerült is beletörnöm a tortába, annyira izgultam, hogy jól sikerüljön a meglepetést. Meg volt beszélve, hogy ha csengetek, akkor Nedáék Zitát küldik oda az ajtóhoz, így tudtam, hogy ő fog ajtót nyitni nekem. Nagyon nagy meglepetés már nem lehettem, hiszen feltűnt Zitának, hogy eltűntem, de azért talán ilyen tortás köszöntésre nem számított ennyi minden után ezen a napon. Mivel Abolfazl-nak nem szóltam a tortáról, ezért ő még rátett egy lapáttal a sok süteménnyel, így elég szépen el voltunk látva édességgel erre a napra, pedig a napközben, váratlan pillanatokban előkerülő gumimacis zacskókról még nem is szóltam. A délután hátralévő részét Neda-val és Abolfazl-al beszélgetve töltöttük, este pedig elindultunk meghódítani Isfahan-t, a várost, amely Irán talán legnagyobb turistalátványossága. De ezek mind megérdemelnek egy-egy külön bejegyzést, szóval lesz szó róluk máskor! ;)

Zita szülinapját azt hiszem sikerült elég szépen megünnepelni és sok szép élményt és meglepetést szereztünk neki ezen a napon, ezekben pedig nagy része volt Neda-nak, Alireza-nak és Abolfazl-nak, amiért nagy-nagy köszönettel tartozunk nekik.

Este direkt Kati néninek írtam NRÉ-t sms-ben, hogy megköszönjem Neki Zita lányát, csak épp a lényeg maradt le az üzenetből, szóval ezúton pótolom: Kati néni! Nagyon szépen köszönöm, hogy egy ilyen földre szállt angyalt hozott a világra 26 évvel ezelőtt, és nevelt fel ilyen imádnivaló nőnek! :)

Stoppoljuk az utolsó 100km-t Teheránig

A Quazvin utáni kb. 100km-es hátralévő távot nem terveztük bringával megtekerni, nem csak azért, mert nagyon húzós lett volna, hanem azért is, mert nem kívántunk továbbra is fulladozni az egyre növekvő autóforgalomban. Hallottuk Teheránról, hogy a világ egyik leg légszennyezettebb városa, és el se mertük képzelni, milyen lehet ez a 20 milliós város, ha már 100km-el előtte ilyen zsúfolt és büdös a főút. Azt viszont tudtuk, hogy nem a kerékpárban ülve akarjuk megtudni. A másik fontos dolog, ami miatt a stoppolás mellett döntöttünk, az szerdai nap volt. Úgy voltunk vele, hogy ha még ezen a napon sikerül megérkeznünk Teheránba, akkor másnap, csütörtökön van esélyünk felkeresni a türkmenisztáni nagykövetséget. Ha másnap érkeztünk volna csak meg, biztos, hogy csak pénteken értünk volna a követsége, viszont pénteken 90%, hogy zárva találtuk volna, mivel Iránban a péntek az egyetlen munkaszüneti nap a héten. Ezek miatt a dolgok miatt úgy döntöttünk, hogy egye meg a fene a kilométereket, a Tabriz-Teherán szakasz 610km-es távjából 500-at már letekertünk, dolgunk volt Teheránban, és úgy éreztük, ez az utolsó 100km nem nyújtott volna sok újat, ellenben elkéstünk volna a nagykövetségről és megfulladtunk volna forgalom bűzétől. Szóval kiálltunk az út szélére integetni. A hüvelykujjunkat nem nyújtottuk az ég felé, mert tegnap este megtanultuk, hogy az csúnya dolgot jelent… :) 3 percet nem kellett várnunk, és megállt nekünk egy pontosan olyan kék, üres platós furgon, amilyet már kinéztünk magunknak. Sok ilyen szaladgált az utakon és méretre pont megfelelt arra, hogy feldobjuk a bringákat hátra a raktérbe és elrobogjunk rajta Teheránig. Így is tettünk, emberünk segítőkész volt, felraktuk együtt a bringákat, én felültem melléjük hátra, Zita pedig előre az anyósülésre az emberünk mellé.

Nem gondoltam volna, hogy egy Teherautó platója ennyire rázós lehet, különösen a fekvőrendőrök dobáltak nagyon. Erre a sofőrünk is rájött, ezért a harmadik ilyen bukkanótól már lassan hajtott át rajtuk, így nem repültek a magasba a bringák velem együtt a platón. 15 percet sem haladtunk, és megálltunk egy útszéli épületsor mellett, ahol egy irodaszerű helyiségben fél órát telefonálgatott az emberünk, mi közben a falon lévő Irán és Teherán térképeket tanulmányoztuk. Emberünk az Azadi Square-re bólogatott, vagyis vette, hogy odáig szeretnénk elmenni vele. Ez az a „Szabadság tér” Teherán nyugati oldalán ami egy hatalmas körforgalomban található és egy nagy kapuszerű épület magasodik a közepén. Ez a város egyik, ha nem a legnagyobb jelképe, és ez az a hely, ami biztosan útba esik a nyugatról érkező autósoknak, és ahonnan már csak pár kilométert kell nyílegyenesen észak felé tekernünk egy utcán, hogy találkozzunk a szállásadóinkkal az este. Merthogy a Couchsurfingen még Tabrizban tartózkodásunk alatt sikerült megbeszélnünk egy nagyon aranyosnak tűnő párral, hogy maradhatunk náluk pár napot, amíg Teheránban leszünk. Szóval úgy tűnt, minden klappol, voltak barátaink Teheránban, és a fél óra pihenő után ismét robogtunk a hatalmas főváros felé. Egyszer még lehajtottunk a főútról, de ez már csak egy öt perces pihenő volt, sofőrünk felvett egy pendrive-ot tele zenékkel a barátjától. Utána persze ezek az mp3-ek bömböltek a kocsiból.

Road to hell – Érkezés Teheránba

Ahogy közeledtünk Teherán felé, úgy vált egyre láthatóbbá az a hatalmas szmogfelhő, ami a város feletti eget uralta. Erről láttam már képeket, de sosem gondoltam volna, hogy élőben ennyire borzasztónak és félelmetesnek fog látszani. Szó szerint, valóban sötétbarna-fekete felhők voltak az égen a város felett, és a közben nyugaton lemenő nap fényében apokaliptikusabbnak tűnt az egész, pláne azzal az őrült nagy forgalommal, ami a közben kétszer négy sávosra duzzadt utat betöltötte. Már 30 kilométerrel a város előtt is néhol csak araszolt a sor. Így haladtunk befelé a 20 milliós nagyvárosba, én a platón a bringák mellett, néztem a naplementét és a rengeteg autót, az útszéli üzleteket, egyik lepukkantabb volt, mint a másik, gumisok, autószerelők, kis vegyesboltosok, mindenki próbálta magának megcsinálni a kis szerencséjét, de az egész csak egy koszos, lepukkant üzletsornak tűnt, és valahol szörnyen hatott ez az összkép. Most hogy nem kellett a forgalomra figyelnem, csak passzívan szemlélnem, még rosszabb volt a hatás, még inkább volt időm elgondolkodni azon hogy hová is tartunk – mind az adott pillanatban, mind 7 milliárdan, globálisan nézve, emberek a földön… De ezt már az előző fejezetben kifejtettem, úgyhogy most nem kezdenék neki újra.

A városba érve olyan tömegű autóforgalomban araszoltunk, amilyet szerintem még egyikünk sem látott. Jó egy órát tolongtunk így a kocsik között, amíg a reptér déli oldaláról felkanyarodtunk az Azadi Square-hez. Közben megtapasztaltuk, amit eddig is sejtettünk, hogy sofőrünk még az irániak között is a legagresszívabb, legpofátlanabb fajtából való. Mikor intettünk neki, hogy állj, itt jó lesz, lehúzódott nekünk, és lekaptuk a bringákat, megadtuk neki az e-mail címünket, de amikor köszöntünk volna el, a fülemhez nyomta a telefonját.

Egy éjszaka a rendőrségen – Drága leckét kapunk a nagy butaságunkért

A vonal túlvégén egy angolul igen gyatrán beszélő nő volt, aki valami 250 riálról beszélt nekem. No, mi a fene, az első iráni, aki pénzt kér tőlünk. A 250 riál bizonyára valami félreértés, mert az nagyon kevés lenne, csupán pár forint. Emberünk bizonyára 25000 riálra gondolt. Ennyi még pont volt nálunk Zita pénztárcájában, odaadtuk neki, de nem lett tőle boldog, újra beszélnem kellett a nővel, aki végre kibökte, hogy 250 dollárt szeretne az emberünk, vagy 2 millió 500 ezer riált, azaz 250 ezer tomant. Ennyi pénz sose volt nálunk egyszerre és most se, ráadásul pofátlannak is kezdtük tartani a követelését, ha az elején közli velünk, hogy csak 50 ezer forint ellenében szállít el minket idáig, egy Hoda Hafesszel gyorsan végetért volna a találkozásunk. Ekkorra már szép kis embertömeg gyűlt körénk és közöttük legnagyobb segítségünkre egy kék egyenruhás férfi, Mostafa volt. Kiválóan beszélt angolul, nagyon segítőkész és intelligens volt, elmondta, amit a körülöttünk lévő emberek is próbáltak, mégpedig, hogy ez az ember túl sokat követel tőlünk, a fair ár egy ilyen 50-60 ezer toman lenne, de semmiképpen nem 250 ezer. A sofőrünk nem nagyon tágított, mi elővettük a szendvicseinket, és egy kedves utcai árústól kapott teával jóízűen elfogyasztottuk őket, hátha ezzel hatni tudunk rá… Közben próbáltunk nyugodtnak látszani, de belül eléggé idegesek voltunk, mentünk volna már a CS-es barátainkhoz pihenni. Sajnos a szituáció nem akart így magától megoldódni, és hiába kérdeztem Mostafa-t, hogy a sófőrünk nem akar-e jobb belátásra térni, és engedni az árból, nem jutottunk előbbre. Holott én kész lettem volna már 60 ezret, vagyis 12 ezer forintot odaadni ennek a gazfickónak, csak hagyjon már minkét békén. Mert közben persze arra is rájöttünk hogy mi is hibásak vagyunk, nagy-nagy hibát követtünk el, amikor beszállás előtt nem kérdeztünk rá, hogy ingyen visz-e el minket, vagy pénzért. Ezelőtt az incidens előtt annyi-annyi kedves iránival találkoztunk akiktől annyi mindent kaptunk, hogy most valahogy triviálisnak tűnt, hogy a stoppolás is ingyenes, ezért eszünkbe se jutott rákérdezni a fuvar elején a pénzre. Ez nagyon nagy hiba volt, és a 60 ezer tomant úgy fogtuk fel, mint a tanulópénzt, de emberünk úgy gondolta, ez a tanulópénz nem lehet kevesebb 200 dollárnál. Merthogy közben engedett egy ötvenest, amikor szóba került a rendőrség, ám ez a 40 ezer forint nekünk még mindig elég volt ahhoz hogy hallgassunk Mostafa tanácsára, és valóban rendőrt hívassunk. Ebben ismét nagy segítségünkre volt Mostafa, aki mindent fordított nekünk, és gyakorlatilag még veszekedett is helyettünk. A vége az lett, hogy valóban megérkeztek a rendőrök és visszapakoltuk a bringákat a furgonra, ami rendőri kisérettel, a bringákkal, velünk és Mostafa-val a platóján egy rendőrkapitányságra hajtott, hogy ott tisztázzuk a szituációt.

Jól indultak a dolgok a rendőrségen, el tudtunk menni WC-re :) (ez fontos tényező volt, mert már majd behugyoztunk a sok várakozásban és vitatkozásban), és úgy tűnt, hogy a rendőrök igen haragosak a sofőrünkre, akinek többször leordították a fejét, hogy hogyan képzeli ezt az egészet. Végül kiböktek egy 160 dolláros összeget, azt mondták, ha ezt kifizetjük, mindenki mehet békével. Ám közben emberünkről kiderült, hogy igazi gazfickó, mert azt hazudta a rendőröknek, hogy minket még különböző turistalátványosságokhoz is elszállított. Bennem itt szakadt el a cérna, addig még valamennyire inkább magunkat okoltam az egész szituációért, amíg csak úgy láttam, hogy összehozott minket a sors egy önző emberrel, aki képes kihasználni a hozzánk hasonló buta turistát, de amikor megtudtuk Mostafa fordításában, hogy a sofőrünk hazudott a rendőrségnek, az már sok volt, utána nem csak egy egyszerű pénzvágyó embernek tekintettem az emberünket, hanem egy hazug bűnözőnek, aki képes egy kis pénzért hazudni a rendőrök színe előtt. Amikor ezzel a rendőrök is szembesültek, harmadjára is leordították az emberünk fejét, de sajnos a 160 dollárból nem lett kevesebb, amit nem igazán értettünk, hiszen a rendőrök is tisztában voltak vele, hogy 50-60 dollár (50-60 ezer toman) lett volna a fair ár egy ilyen fuvarért. Ennyi pénz már volt nálunk, de eszünk ágában sem volt kifizetni.

Ekkor már sajnos úton volt a rendőrségre Neda és Alireza, a Couchsurfing-es pár, akik elvállalták, hogy vendéglátóink lesznek Teheránban. A rendőrök hívták fel őket, és emiatt rettentő kellemetlenül éreztük magunkat Zitával, hiszen személyesen még nem ismertük őket, és bár a profiljuk alapján nagyon rendes embereknek tűntek, de ettől még nem akartuk őket kitenni ilyen dolgoknak, mint például, hogy a rendőrségen szedjék össze a vendégeiket, 160 dollár ellenében. Ezt nagyon-nagyon cikinek éreztük, és már előre szégyelltük magunkat emiatt. A telefonhívás után pár perccel aztán valahogy 70 dollárt lett a 160-ból, amire már azt mondtuk, hogy rendben van, csak hagy mehessünk már a dolgunkra(pihenni). Viszont ez csak addig állt, amíg meg nem érkeznek a barátaink (Neda és Alireza), akiknél ugye már lesz pénz, és azután már ki tudjuk fizetni a 160-at. Szóval gyorsan kellett cselekednünk, Zitával visszarohantunk a bringákhoz, előtúrtuk a titkos zsebekből a különböző pénzeket és végül dollárból, euróból és riálból összeállítottuk valahogy a kívánt összeget. Miután emberünk megkapta, még korántsem volt vége a történetnek, ezután jött a papírmunka, újlenyomatot vettek tőlünk, papírokat kellett aláírnunk, és még valami központba is fel kellett szólniuk a rendőröknek, merthogy turisták voltunk ezért külön szabályok vonatkoztak ránk, amikkel ők sem voltak tisztában. Amúgy nagyon rendesek voltak a rendőrök, még ők kértek elnézést, hogy az időnket rabolják. Persze ez nem változtatott azon a tényen, hogy Neda és Alireza közben közelednek a rendőrséghez, és ha megjelennek, az plusz 90 dollárunkba fog fájni, ezért én rohantam a telefonhoz, és hívtam őket. Sajnos már későn, mert épp ekkor érkeztek meg, a rendőrség előtt sikerült elkapnom őket, és tisztáznom velük a szituációt. Neda talpig csadorban volt, Alireza pedig öltöny-nyakkendőben és nagy szakállban, egyik kezét mindig az öltönye gombjai között tartva, mintha karót nyelt volna. Nagyon-nagyon komolynak tűntek így, kicsit meg is ijedtünk Zitával, hogy ilyen komoly embereknél fogunk lakni. Annak ellenére, hogy megértették a szituációt, később mégis bejöttek a rendőrőrsre, de nekünk már nem kellett kifizetnünk az egész 160 dollárt, ekkor már kezdtem is elveszteni a fonalat, mert mindenki csak farsiul beszélt körülöttünk és már csak a papírmunka befejeztére vártunk. Valószínű az történt, hogy Mostafa – aki ekkor még mindig segítségünkre volt, kb. este 11 körül – beadta a rendőröknek és a szélhámosunknak, hogy mi nem ismerjük Neda-t és Alireza-t, ők nem a barátaink, akiket az előbb felhívtak a rendőrök.

Mostafa egy nagyon rendes figura volt, csupa szív ember, mikor elbúcsúztunk annyi jót kívánt nekünk, amennyit talán még soha senki, mi meg nem tudtunk hogy hálálkodni neki, mondtuk, hogy jöjjön Budapestre, ha csak arra repül, mint pilóta, mi a reptér közelében lakunk, stb, stb… De ő erre csak mosolygott, és annyit mondott, hogy csak maradjunk ilyen aranyosak és kedvesek, és persze ezentúl mindig kérdezzünk rá mindenre, hogy pénzbe kerül-e, vagy sem… :) Az e-mail címe azért megvan a srácnak, szóval a hálánk még valahogy, valamikor utol fogja érni, de azt még nem tudjuk hogyan és milyen formában. :)

Miután végre a papírmunka is lezárult, végre lepakolhattunk a kisteherautóról és elválhattunk a szélhámosunktól. Ekkor már közel jártunk az éjfélhez. Nem gondolom, hogy az emberünk túl boldog volt a 70 dollárjával, mindenesetre legközelebb remélem előre fogja tisztázni az árakat, ha külföldi utasokat vesz fel, és azt is remélem, hogy utoljára hazudott rendőrök előtt.

Neda és Alireza azt javasolta, hogy meg se próbáljunk bringával áttekerni hozzájuk, mert a város másik végében laknak, ráadásul hegynek fölfelé. Gyorsan el akartak tűnni a rendőrség környékéről, amit mi eleinte nem értettünk. Egy ideig erősködtünk, hogy de eltekerünk hozzájuk, de annyira ragaszkodtak ahhoz, hogy kerítsünk az utcáról még egy furgont, ami elvisz minket bringástul hozzájuk, hogy végül belementünk, elvégre elég bajt okoztunk már nekik így is, ezért úgy voltunk a dologgal, hogy kerül amibe kerül, azt tesszük, amit mondanak, úgy lesz ahogy ők akarják, csak ne okozzunk több zűrt nekik. Alireza hamar talált egy figurát, akinek a furgonjára éppen felfértek a bringák, és már robogtunk is, valóban jó sokáig, jó 20 percet át az éjszakai Teheránon. Ez újabb 25 dollárunkba fájt, de úgy voltunk vele, hogy még ez is a tanulópénz része. Tehát összesen 95 dollárunkba, vagyis majdnem 20 ezer forintunkba fájt ez a butaságunk, amit igyekszünk többé nem elkövetni.

Miután megérkeztünk Neda-ékhoz, kivetkőztek magukból a szállásadóink, Neda rövidujjú otthonkát vett, Alireza pedig rövidnadrágot és csíkos polót. Mosolyogtak és nevettek, lazá voltak és közvetlenek, ettől mi is hamar kiengedtünk, és megkönnyebbültünk, mégsem két vérkomoly, karót nyelt emberrel van dolgunk, csupán a rendőrség miatt volt az egész színház… :) Amit persze mi is teljesen bevettünk, Neda-ék nagyon komolyan viselkedtek a rendőrségen, viszont a valóságban annál lazábbak és barátságosak. Megtudtuk azt is, hogy miért kellett minél gyorsabban eltűnnünk a rendőrség közeléből és miért kellett furgonnal elhoznunk a bringákat. Neda-ék nem akartak több találkozást a rendőrökkel, mert hivatalosan az iráni állampolgároknak nem szabad külföldi vendégeket fogadniuk, csak bizonyos engedélyek és papírok beszerzése után, amiket alkalmanként el kéne végezni. Szóval elméletileg a Couchsurfing mint olyan nem működhetne Iránban, de a hatóságok még nem szereztek róla tudomást, ezért működhet, és működik is, a website sincs letiltva, csupán az a szerver, amin a fotók vannak, de azt is ki lehet kerülni egy egyszerű proxyalkalmazással.

Egy szó mint száz, megtanultuk a leckét, megfizettük az árát, és többé már nem fogjuk elkövetni. Neda-éknál pedig nagyon jó dolgunk volt Teheránban és nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, de erről majd a következő bejegyzésekben…

Mit kezd három kiló szőlővel a kerékpártúrázó?

Emidabad után egy darabig nem történt semmi említésre méltó. Élveztük, hogy végre lefelé gurulunk, szívtuk a teherautók bűzét, és ebédidőben megálltunk egy helyen kebabot enni és pihenni. Délután valahol Takestan előtt láttunk egy motorost maszkban, és mivel éppen elveszni készültünk, megállítottunk, és megkérdeztük a helyes irányt tőle. Ezt a legjobbkor tettük, mert ha nem kérdezünk, bizony elmentünk volna egy rossz irányba. Ő volt az első ember Iránban, akit rajtunk kívül maszkot viselni láttunk ebben a bűzben. Kiderült róla, hogy rendőr és a közelben szőlőföldjei vannak, ezért pár kilométerrel később már jó 3kg szőlővel tekertünk tovább. :) Nem tudtuk vele megértetni, hogy ez túl sok, megköszöntük kedvességét és reméltük, hogy valahol tovább tudjuk ajándékozni a nagy zacskó szőlőt.

Takestanban egy nagyon apró kis kebabosnál megálltunk enni, mire befejeztük, már volt egy barátunk, aki nem engedte, hogy mi fizessünk, távozásakor a tudtunk nélkül kifizette a mi fogyasztásunkat is. Hihetetlenek ezek az irániak…

Egy este Sajjad-éknál

Itt Takestanban a kebabos előtt megjelent egy 14 éves forma srác biciklivel, aki egész jól beszélt angolul, azt kérdezte tőlünk, hogy nem akarunk-e náluk maradni éjszakára: „You stay my house tonight”. Mi mondtuk, hogy miért ne, mire ő eltűnt, valószínű engedélyt kért a szüleitől, majd 5 perc múlva újra megjelent és jelezte, hogy kövessük. Persze hamar egy kisebb motoros banda verődött körénk, de a srácot nem tudták kizökkenteni, csak tekert kitartóan, nem törődött a nála idősebb motorosokkal, mi pedig követtük. Aztán ahogy lekanyarodtunk a kisebb, csendesebb utcákba, úgy érkeztünk meg az eggyel fiatalabb korosztály játszóterére és a motoros suhancokat leváltották a biciklis kiskölykök. Sajjad (ejtsd: Szádzs-dzsád) velük sem törődött, csak azt figyelte, hogy mi követjük-e. Egy lebetonozott udvarra vezetett minket, ez az udvar vaskapuval és kőfallal el volt zárva az utcától, közepén néhány fa foglalt helyet és egy apró baromfiudvar. Sarkában WC és persze az utcával szemközt a ház foglalt helyet.

A családból csak az anyukája volt otthon, aki épp vendégeket fogadott, így közeli barátok és rokonok körébe ülhettünk le teázni. Amikor fényképezni próbáltam hirtelen nagy nevetés tört ki és a nők felpattantak és eltakarták arcukat. Hamar megértettem, hogy nem szeretnék, ha lefényképezném őket, ezért látványosan kikapcsoltam és eltettem a fényképezőgépet egy sarokba. Sajjaddal hamar nagyon jó barátok lettünk, előkerült a földrajz tankönyve, amiben elmutogattuk az eddigi és a tervezett utunkat, ez persze nagyon nagy öröm volt neki, mint ahogy minden szó, és minden mondat is, amit megosztottunk egymást közt. Láthatóan nagyon örült nekünk, és büszke is lehetett magára, hiszen bátor volt és megszólított minket az angoltudásával, amivel egyébként 14 évesen a legjobban áll a családjában. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy vajon a vendéglátóink örülnek nekünk jobban, vagy mi őnekik. Ez a kérdés most egyértelmű volt, mert Sajjad kitörő örömmel viselkedett felénk, nagyon boldog volt, hogy vendégeket szerzett a családjának. Sajjad találni akart nekünk egy magyar TV adót, de erről végül sikerült lebeszélnünk, miután 10 percig hiába kereste, inkább maradtunk a beszélgetésnél. Sajjad minden egyes megértett szó és mondat után nagyon boldog volt, attól függetlenül, hogy ő, vagy mi kapott választ vele a kérdésére.

Talán tőle tanultuk meg a legtöbb farsi szót eddig Iránban – mert ezen a vidéken már a farsit és nem az azeri törököt beszélték.Csodálták, hogy már el tudok számolni tízig farsiul, és megtanították nekünk leírni a számokat. Az arab betűkhöz még nem volt bátorságunk, csupán egy-kettőt ismertünk fel közülük, azokat is általában csak akkor, ha a szó elején vagy végén voltak. Később megérkezett Peyman és Ardem is, Sajjad két bátyja, ők annyira nem beszéltek jól angolul, mint a kisöccsük, de ők is nagyon értelmesek voltak. Ardem, a legidősebb testvér testépítő, jót nevettünk azon, hogy a második kérdése az volt, hogy milyen szereket szedünk. A válaszunk persze az volt, hogy semmit, mert néha egy-egy szem multivitaminon kívül semmilyen mesterséges táplálék kiegészítőt nem eszünk. Már a harmadik estét töltöttük helyi családok társaságában, és igazából élveztük, hogy úgy telik a napunk, hogy 8 órát az úton vagyunk, aztán 4-5 órát ektivitizünk, ismerkedünk egy kedves iráni családdal.

Miért NE mutasd fölfelé a hüvelykujjad Iránban!

Nagyon jó volt Sajjad-éknál lenni, különösen azért, mert itt egyértelműen azt éreztük, hogy nagyon-nagyon örülnek nekünk, különösen a kis Sajjad, aki nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor 14 évesként az utcán megszólított két távolról jött idegent – minket, és meghívta őket a családjához. Egyébként igazi életrevaló, nagy csibészgyerek volt ez a Sajjad srác, és nagyon okos is. Magától megtanulta használni a fényképezőgépünket, amit aztán el is kért, és terrorizálta vele a családja női tagjait, próbálta őket lefényképezni, aminek a vége nagy kergetőzés és nevetés lett. :) Nekem az egész találkozás csúcspontja az volt, amikor telerajzoltam és írtam Sajjad füzetébe egy oldalt, aminek ő annyira megőrült, hogy még egy puszit is nyomott az arcomra.

Az estének voltak még érdekes momentumai, mint például, amikor megtudtuk Sajjad bátyjától, Peyman-tól, hogy a fölfelé mutatott hüvelykujj itt Iránban ellentétben a világ legtöbb részével valami negatív, rossz, csúnya dolgot jelent. Ezen jót mulattunk, mert a nyelvi nehézségek miatt már számtalanszor használtuk ezt a jelet tetszésünk vagy örömük kifejezésére, és így utólag visszaidézve volt is egy alkalom, amikor egy bácsika Iránról kérdezett, mi pedig mutattuk a kezünkkel, hogy nagyon tetszik, erre ő furcsán nézett, amit mi nem értettünk… Most már tudjuk, hogy valószínű azért, mert a hüvelykujjunkkal jeleztük tetszésünket, amit ő nemtetszésnek vett. Sokszor használtuk ezt a jelet, mert már beépült a kifejezéstárunkba a közös nyelv hiánya miatt, ezért igen nehéz volt leszokni róla, még az este folyamán is sokszor mutattuk Sajjad-éknak, aminek a vége persze mindig nagy nevetés lett. Ilyenkor mindig megnyugtattak, hogy annyira nem kell aggódnunk, látszik rajtunk, hogy turisták vagyunk, és tudják, hogy ez máshol mást jelent, ezért nem fognak ránk haragudni. Még jó, hogy Iránban tiltva van a Facebook, hogy nézne ki a „Like” gomb a weboldalakon?! :)

Learn, Learn, Learn!

Másnap a búcsúnál a lelkére kötöttük a Sajjadnak, hogy tanulja tovább az angolt, végezze a sulit szorgalmasan és kitartóan, és éppúgy, mint a bátyjai, menjen aztán egyetemre, és persze, ha egyszer bármikor az életben Magyarországra tévedne, feltétlen keressen fel minket. Ha egy picit is jobban tanul majd ezek után, és ha egy picit is ráérzett arra, mennyire jó, hogy beszéli az angolt és ezután még szorgalmasabban fogja azt tanulni, már megérte ez a találkozás, és mi is azt érezhetjük, hogy adtunk valamit Sajjadnak, és nem csak ő és a családja nekünk.

Bízom benne, hogy az ilyen találkozásokkal sikerül valamit otthagynunk az emberekben (egy jó hangulatban eltöltött estén túl), és talán mernek majd nagyobbat álmodni, nyitni a világra – pl. a kis Sajjad azzal, hogy ügyesen tanulja tovább az angolt, egyetemre megy, utazik, és nyitott szemmel néz a világra.

Fagyi és kávé Quazvinban – Zita álmai teljesülnek

Reggel Sajjadék egy barátja, Mohammat elkísért minket az első 40km-en, a következő városig, Quazvin-ig. Nagy bringás volt a srác, mert tetőtől talpig bringás cuccba öltözött, amit itt még nem láttunk senkitől. Sokszor egykerekezett és a fekvőrendőröket is ugratva vette, emellett persze egyáltalán nem esett nehezére a 20-25km/h-s tempó, hiszen egy teljesen csupasz bringával tekert.

Quazvinban aztán megálltunk egy fagyizó előtt, mert Zitának már rég be volt ígérve egy finom fagylalt. Engem hívott a természet, ezért nagy nehezen átverekedtem magam az út túloldalán lévő étterem WC-jébe, de ez a kör beletelt vagy 10 percbe, mert az iráni autósok úgy gondolják, hogy az út túloldalára csak születni lehet… Mire visszaértem Zitámhoz, már volt egy barátja, Pafriz, aki mindenre meg akart hívni minket. Egy-egy fagylaltot, és Zita számára egy gyönyörű nagy bögre cappucino-t elfogadtunk, és nagy élvezettel elfogyasztottuk a társaságában. Látnotok kellett volna Zita arcát olyan boldog volt, hogy végre fagyizhat és kávézhat. Még mindig elcsodálkozom rajta, mennyire nagyon boldog tud lenni ilyen egyszerű dolgoktól, mint egy finom fagyi, vagy kávé… Utóbbi egyébként nagy ritkaság Iránban, itt inkább teát isznak az emberek. Pafriz szeretett volna még ebédre is meghívni minket, egy hotel felé mutogatott, ám ezt már igazán túlzásnak éreztük volna, és nem is esett volna irányba, ezért illedelmesen megköszöntük, amit eddig kaptunk, majd továbbálltunk. Néhány sarokkal odébb egy sarki vendéglőben ebédeltünk, csirkés kebabot rizzsel és lavassal. A két adag olyan sok volt, hogy majdnem a felét elcsomagoltuk szendvicsnek.

“Igazi” autópályán Iránban

Kifelé menet a Quazvinból az autópályára értünk ki. Mohammat és mások is, akiket kérdeztünk, azt mondták nem gond az autópálya, mi mégis le akartunk hajtani róla mielőbb. Igaz, hogy két sávban haladtak rajta az autók, de nem volt leállósávja, és teherautók sem közlekedtek rajta, mi pedig stoppolni igyekeztünk ezen a délutánon, ezért valahogy vissza kellett keverednünk a másik útra. Először egy földútra kanyarodtunk le (igen, az „autópályáról”…), de az nem vezetett sehová, ezért kénytelenek voltunk továbbmenni a fizetőkapukig. A kapuknál találtunk egy autópályarendőrséget, tőlük megkérdeztük, merre tudunk visszajutni a főútra. Nagy nehezen megértették, mi a gondunk, és ők is mondták, mutatták, hogy az autópályán nem szabad bringázni.
Ezt ők se vették túl komolyan, mert az egyikőjük intett, hogy kövessük, és egyenesen az autópályára hajtottunk rá, követve az utasítását és az autóját. Még egy fizetőkapu és kisebb csalinkázások után visszavezetett minket a rendőrünk a főútra, ahol rögtön meg akart hívni minket ebédelni magához, de ezt a meghívást is vissza kellett utasítanunk, hiszen tele voltunk kajával, ellenben sötétedésig már csak 5 óránk maradt a hátralévő 100km-re Teheránig.

„Daughter Bridge” – Búcsú Mohsen-től

Mianehtől egy jó 25km-t még elkísért minket Moshen. Ezalatt legurultunk a völgy aljába, majd nekimentünk a hegyeknek, átkeltünk két alagúton, és egy nagyon szép, sziklás völgyben találtuk magunkat. Mohsen egy vendéglőig kísért el minket, ahol ittunk még egy kólát együtt, aztán elbúcsúztunk. A vendéglő mögött volt egy régi, középen leszakadt kőhíd a folyómeder felett, Mohsen elmondása szerint ez a „Daughter Bridge”.

Ahogy továbbhaladtunk, úgy lett egyre szélesebb a völgy. Láttunk egy-két szinte teljesen elhagyatott falut, ezekben olyan lapostetős, vakolatlan agyagházak voltak, amiket eddig csak a National Geographic-ban láttunk. Persze ahogy közelebb mentünk, láttuk, hogy némelyikben még a villanyvezetéknek is megvolt a helye, szóval csak távolról tűntek olyan isten háta mögötti, elmaradott helynek ezek a lakatlan falvak. Egy nagy, nyílt területre értünk ki, aminek a túloldalán tarka csíkos dombok sorakoztak. A különböző színű kőzetek vízszintes sávokat rajzoltak a dombokra, ezzel igazán érdekes látványt nyújtottak.

Tikkasztó nap, szembeszél, emelkedő – Lassú haladás sok pihenővel

Ebédelni egy útszéli pihenőhelyen álltunk meg, ezekből számtalan volt az út szélén, szinte kilométerenként. Nem kell nagy dolgot elképzelni, ezek a pihenők csak tákolmányok, néhány cölöpből kis tetőt ácsoltak, amely árnyékot nyújt a délutáni hőségben. A tető alatt néhány szék, asztal, vagy csak szőnyeg található, szerencsés esetben víz is csobog a pihenőhelynél, és még dinnyét is árulnak. Mi egy ilyen helyen álltunk meg, elővettük a tegnap este kapott húsos salit és lavassal, uborkával elfogyasztottuk mind. Mikor kaptuk Mohsenéktől, azt hittem nem fogjuk tudni megenni 3 nap alatt sem, de most annyira csúszott, hogy egyszerre benyomtuk az egészet. Desszertnek még dinnyét is kaptunk a helyi árusoktól, cserébe egy kis grúz mogyorót tudtunk felkínálni nekik, amivel végre elfogyott az a nagy adag mogyoró, amit még a varjas családtól kaptunk, talán 1000km-el ezelőtt…

Ebéd után DK felé fordultunk, ami azt jelentette, hogy szembe a széllel. Ráadásul egy enyhe, de több mint 100km-es emelkedő is kezdetét vette. A falvakból előviharzottak a helyi suhancok a motorjaikan, és persze rettentő mód örvendtek nekünk, mi kevésbé nekik, mert semmilyen nyelven nem beszéltek amin mi, és csak nehezen tudtuk velük megértetni, hogy nem jó nekünk, ha előttünk motoroznak nagy nevetve, mert szagolnunk kell a motorjuk bűzét, és az sem jó, ha mellettünk jönnek és számunkra érthetetlen nyelven beszélnek hozzánk, miközben küszködünk a széllel és az emelkedővel.

Az emelkedő még hagyján lett volna, mert az legalább állandó volt, de a szél az össze-vissza fújt, volt, hogy engedett minket a hajmeresztő 15-16km/h-val is haladni, de volt, hogy azért is mert kellett küzdenünk, hogy 10-el tudjunk gurulni. Ettől hamar kikészültünk idegileg, és megálltunk egy útszéli vendéglőnél pihenni egy szűk fél órára. Helyiek tengették itt is az időt, isten háta mögötti helynek tűnt, a csapból is csak langyos víz folyt, hűtött vizük meg nem volt, csak üdítőjük. Nekem 10 perc után elegem lett ebből a héderelésből, ezért inkább megigazítottam ezt-azt a bringákon, felpumpáltam a kürtömet és Zita táskáit rendbe tettem, hogy stabilan legyenek a csomagtartón, mert az utóbbi időben néha leugrott az alsó rögzítőjük. Ezt látva aztán Zita is összekapta magát és újra útra keltünk. Nem bírtuk sokat az úton, mert a viszonyok nem sokat javultak, épp csak az idétlen motorosok tűntek el. Tán 10km-t se haladtunk, amikor az előzőnél komolyabb útszéli vendéglőnél álltunk meg. Ennek a helynek volt nagy étterembe, dzsámija és mosdója, buszok álltak meg itt pihenőre. Amíg hűsöltünk az árnyékban, sokan odajöttek hozzánk érdeklődni, egy férfitől kaptunk egy-egy doboz jéghideg baracklevet, a szemközti épületből pedig jött egy srác, aki nagyon akart valamit, de nem tudta szegény elmondani, mert angolul nem tudott, az ektivitit meg nem ismerte. Még mielőtt továbbálltunk volna, épp visszaért egy papírcetlivel, rajta farsi írással, amiről felolvasás után kiderült, hogy egy kerek angol mondat, mi szerint szívesen látnának minket a szemközti (talán helyi vöröskereszt) épületében éjszakára. Kedves volt a srác, remélem sikerült vele megértetnünk, hogy korai volt még megállnunk, mert el akartunk jutni időben Teheránba, ehhez viszont a napi 100km-t kellett tartanunk, aminek még a felénél sem jártunk ekkor.

Ezután végre meg tudtunk lódulni egy kicsit, az emelkedő ugyan nem enyhült, de a szél elől menedéket kaptunk az út jobb szélén sorakozó domboktól. Fáradtak voltunk, de megkockáztatom, hogy élveztük ezt a szakaszt, végre fel tudtunk gyorsulni 18-20km/h-ra, ami az előző kínkeserves vánszorgás után igazi felüdülés volt, már csak azért is, mert ennél a sebességbél már hűtött rajtunk valamit a menetszél. Persze így sem bírtuk 20km-nél többet egyhuzamban, mert ezúttal meg az éhség tört ránk. Viszont pihenőhelyek azok nemigen jöttek szembe, falvakat meg gyakorlatilag csak lakatlanokat láttunk az út mentén, de már egy ideje azokat sem. Már elég komolyan gyötört minket az éhség, amikor végre jött szembe egy kisebb útszéli tákolmány, ami árnyékot nyújtott. Néhány ember seprűket készített és adott el az út mentén, ők láttak minket vendégül egy kis árnyékkal és a szőnyeg sarkával. Itt majd egy órát töltöttünk, elnéztük, ahogy a seprűket készítik, és közben megettük az utolsó falat Pick szaláminkat vajjal és kenyérrel. Jó volt ott ülni köztük a porban, noha nem a társadalom krémjei voltak, de kedves, egyszerű emberek, akikkel bár sok szót nem váltottunk, de az a néhány egymásnak küldött mosoly és kíváncsi, érdeklődő tekintet éppen elég volt most nekünk. Indulás előtt még a legfiatalabb tagjukat, egy 12 év körüli gyereket beültettünk a fekvőbringámba, és toltam egy kört, nevetett rajta nagyokat. Egyszerű, de intelligens emberek voltak, mert amíg mi nem mentünk a bringáinkhoz, addig ők sem nézegették közelről, se nem fogdosták őket. Ezt sok városi társukról nem lehet elmondani.

A pihenő után még utoljára jól meghúztuk, aztán egy Nik Pay(ejtsd Nics Pej) nevű helyen úgy döntöttünk, hogy most már elég lesz az országútból. Lekanyarodtunk a faluba, és leheveredtünk egy-egy jégkrémmel a falu központját képező kisbolt elé. Alig fejeztük be a fagyit, a körénk gyűlt tömegből egy fickó már fel is ajánlotta a segítségét, amiről még nem tudtuk, hogy kert, tető, vagy egy angolul beszélő személy-e. De követtük lelkesen és reméltük, hogy hamarosan lepihenhetünk valahol. Egy kis udvarba terelt be minket bringástul.

Mehmetéknél Nik Pay-ben – Egy tipikus vidéki otthon Iránban

Az udvarból nyílt egy olyan lakás, amilyet még soha nem láttunk. Egy hosszúkás, kb. 30 nm-es helyiség volt leterítve teljes egészében szőnyegekkel. Le voltak vakolva a falak, de festve már nem, ellenben képek és gázlámpa(!) volt a falon. A szőnyeg és a fal találkozásánál keményebb párnák sorakoztak a fal mellett, ezek gyakorlatilag szék helyett funkcionáltak, ezeknek lehetett nekidőlni. Az egyik sarokban egy virág, a másikban kis szekrényen TV. Innen nyílt egy amerikai stílusú pultos konyha, hűtővel és mindennel, ami kell. Ez a konyha feltűnően modern és jól felszerelt volt a nappali egyszerűségéhez képest. A nappaliból nyílt még egy szoba, ahonnan egy pici gardróbon át bejuthattunk a fürdőbe, ami nem volt más, mint egy csap (melegvízzel!), egy lavór és egy kis lábos, amivel locsolhattad magad – Ennyi, nem több! Na jó, meg persze ajtó, négy fal, és egy lefolyó ennek a 3 nm-nek a közepén. Tökéletesen le lehetett fürödni ebben a fürdőszobában, utána ugyanolyan jó érzés volt tisztának lenni, mintha egy nagy kádban fürödtem volna, vagy egy csili-vili zuhanyfülkében. Innen nézve úri hóbortnak tűnt az a sok flanc, ami egy otthoni fürdőszobában van: mosdókagyló, zuhany vagy kád… Minek ez a sok minden, csak luxuscikkek, csak a pénz megy velük… :) A WC pedig kint volt az udvaron, a kert mellett egy külön kis helyiségben, külön bejárattal, vödrös öblítéssel, guggolós stílusban.

Innen már ki is találhattátok, hogy végül beinvitáltak a házukba a kedves helyiek, és náluk alhattunk. A virágos sarkát néztük ki a nappalinak erre a célra, bepakoltuk a táskáinkat a bringákról és felfújtuk a matracainkat. Én bizony rendesen meg voltam makkanva ezután a nap után, úgyhogy a vacsora után kidőltem, mint akit lelőttek. A vacsorát a nappali közepén fogyasztottuk el, jött az apuka, leterített egy nejlonterítőt, arra kipakolt egy nagy tál mazsolás rizst és sült húst, ez volt az egyszerű, de nagyszerű eledel, amire nagy természetességgel minket is vendégül láttak. Mindezt úgy, hogy a családból senki nem beszélt angolul, csak az ekkor még szegényes farsi tudásommal és kézzel-lábbal kommunikáltunk Mehmetékkel. Illetve volt egy alkalom, amikor egy angolul beszélő ismerősüket adták telefonon, aki elmondta, hogy nagyon örülnek nekünk és megkérdezte tőlünk, hogy minden rendben van-e, valamint megnyugtatott minket, hogy jó helyen vagyunk, jó embereknél. Persze ez utóbbit már eddig is tudtuk, éreztük.

Reggel újra megjelent az a magas ember, aki este a boltnál valami vezetőnek, vagy legalábbis a legokosabbnak tűnt, és elvezetett minket a vendéglátóinktól kb. 100 méterre található téglaépületekhez, amelyek elmondása szerint 600 évesek. Ezek valószínű a falu látnivalói, vagy legalábbis fő büszkeségei, mert itt ment a nagy fényképezkedés, ami egyben a búcsúnk is volt, hiszen reggel újra útra keltünk. Ezek az egyszerű, de nagyszerű falusi emberek a legnagyobb vendégszeretetben részesítettek minket, amiben csak tudtak, ami nagyszerű érzés volt. Sajnáltuk, hogy a fáradtságunk és a közös nyelv hiányában nem tudtuk ezt igazán viszonozni, de úgy tűnt, már önmagában attól is boldogok voltak, hogy segíthettek, és ha ezt egy „Mámnún”-al vagy egy „Merci”-vel megköszöntük, akkor mosolyogva a szívükre tették  a kezüket és bólintottak egyet, ami valószínűleg annyit jelentetett, hogy „Szívesen, örömmel”, vagy ahogy az angol mondaná, „My Pleasure”.

Büszke voltam magunkra, mert sikerült 9 óra előtt elindulnunk a reggeli után (merthogy azt is kaptunk), és ilyen már rég nem volt. A Zanjan-ig tartó 35km-t viszonylag gyorsan, gond nélkül abszolváltuk, csak kétszer álltunk meg rövid szünetekre, pisilni, inni és csokit enni. Zanjant ki tudtuk volna kerülni egy elkerülőn, de mi úgy döntöttünk, hogy behajtunk a városba és megnézzük egy kicsit, ha más nem egy egy-két órás szieszta erejére. Befelé menet egy kaptatón felvettünk rögtön vagy 50m szintet, eközben volt egy érdekes élményünk. Egy csupasz bringás, egy montis nagy lendülettel előzött ki minket, nagy hévvel nyomta a pedálokat, a nyeregből kiállva tekert, csak úgy ringott alatta a bringa. 30 méterrel felettünk aztán kifulladt és leszállt tolni a bringát, mi pedig szépen lassan kezdtük behozni. Amikor mellé értünk, csak annyit mondtam neki az ő nyelvén, hogy „bicikli – nászút – világ körül”, és nyújtottam felé a kis korongot a webcímünkkel, de ő ezt nem tudom mire vélhette, mert nem fogadta el, sőt visszapattant a bringájára és újra nekiiramodott a közben ellaposodott emelkedőnek, és miközben leelőzött minket, felénk rúgott egyet, hála az égnek csak a levegőbe. Zitával csak néztük ezt a butát, mit érthetett félre, vagy most tényleg csak azért akadt ki, mert azt hitte, hogy mi versenyzünk vele? Mivel általában minden nap elég jól az erőnk végére érünk, eszünkbe se jutna ilyesmi, hogy egy fölfelében valakivel versenyezzünk, vagy egyáltalán, bárki vagy bármi miatt gyorsabban menjünk az egyébként kényelmes, egyenletes, könnyű tempónál. Ez most sem történt másképp, ha nincs az úton a srác, egy fikarcnyival se hajtunk gyorsabban, ő ezt mégis félreértette, vagy a „Ducsarhe – Moh Aszal – Dunya Tur” szavak jelentek valami mást is, amit sértésnek vett…

Zanjan városában

Zanjan központjában megálltunk egy körforgalomban, mert úgy éreztük, megérkeztünk a „Center”-be és bárhová mennénk innen, az már kifelé lenne a városból, mi pedig a városban szerettünk volna ebédelni. Nem telt el fél perc azután, hogy megálltunk, kb. 20 ember vett minket körbe, és nem tűntek épp bizalomgerjesztőnek. Egyikük még annyit se mondott, hogy „Welcome”, (ezt a köszöntést a legtöbb iráni ismeri) már mutogatott, hogy szálljak le, mert ő kipróbálja a bringámat, szinte lelökött a saját bringámról. Mutattam Zitának, hogy na akkor most tépjünk innét de gyorsan, és így is tettünk, hangosan utat követeltünk magunknak az embertömeg köréből, ahonnan gyorsan ki is szabadultunk így. Egy motoros szegődött mellénk, talán a tömeg tűnhetett fel neki, és ezért igyekezett a segítségünkre. Masoud gyorsan a lényegre tért, köszöntött minket, majd megkérdezte mire van szükségünk (eközben a sűrűforgalomban hajtottunk egymás mellett), mire mi mondtuk, hogy enni szeretnénk valahol egy olcsó kebab-ot. 5 perc múlva egy valóban olcsó, apró kebab üzletben ültünk, az egész akkorka volt, hogy épp elfért benne 5 szék, egy mosdókagyló, meg egy kicsike pult a falak mellett. Itt aztán hamar még néhány barátunk lett, persze már az értelmesebb fajtából. Pont ráláttunk a bringákra is, néztük ahogy mindenki megáll mellettük, és szemléli őket, próbálja összerakni, hogy hogyan működnek. Páran közülük minket is észrevettek, bejöttek köszönni, megkérdezték honnan jöttünk, mi járatban… Ebéd után Masoud meginvitált minket a barátjához, Mustafa-hoz egy teára. A bringákat le tudtuk tenni egy vasajtó mögött az utcától elzárva, és mi pedig felmentünk az emeleti lakásba, ahol nagy örömünkre tudtunk WC-t használni és fogat mosni. A teát persze most is egy szoba közepén, a szőnyeget körbe ülve fogyasztottuk, és a vendéglátóink közben mindenáron be akarták kapcsolni a TV-t, mintha az egy N+1-edik, de az N főnél fontosabb, nagyobb személy lenne – nem pedig egy varázsdoboz, amiből szinte kontrollálatlanul ömlik a ??? egyenesen az emberek fejébe. Ez minket annyira zavart, hogy bekapcsolás után úgy tettünk, mintha a TV valami káros, azonnali fájdalmat okozó hatással lenne a fejünkre, és miután végre kikapcsolták, látványosan nagyon megkönnyebbültünk. Próbáltuk elmondani nekik, hogy a TV nem jó dolog, társaságban pedig pláne teljesen értelmetlen bekapcsolni, de nem tudom, mennyire értették meg. Végül még le is takartam egy kis fehér terítővel, amit a szobában találtam, mutatva, hogy így jó, virágállványnak még kiváló lesz. Talán már írtam, hogy mennyire zavar minket, hogy szinte minden házban, ahol járunk állandóan járatják a TV-t. Itt az jutott eszembe, hogy egy kis fehér terítő a TV képernyőre mindenütt lehetne az ajándék, amit hátrahagyunk cserébe a háziak kedvességéért. Masoud és Mustafa ettől függetlenül nagyon jó fej volt és még mindig a legértelmesebbek akikkel találkoztunk Zanjanban. Előkerültek a lányok is a családból (már nem emlékszem, kinek a kijei voltak), és beindult a nagy fényképezkedés a lakásban, meg kellett néznünk minden helyiséget és meg kellett vitassuk, hogy a Sony, a Canon, vagy a Nikon fényképezőgép a jobb-e… :) Aranyosak voltak, ahányszor előkerült egy műszaki cikk, rögtön tudni akarták, milyen márka, és melyik országban készült, hogy aztán véleményt mondhassanak róla („Very good / not very good”). Mivel az igazi szieszta időig (15-17pm) még volt egy-két óra, ezért úgy döntöttünk, hogy nem időzünk Zanjanban tovább, hanem tekerünk még néhány órát, és csak aztán állunk meg hosszabb időre. Masoud volt olyan kedves és megmutatta a forgalomtól kevésbé terhelt utat kifelé a városba.

Egy sarokkal lejjebb rákanyarodtunk az elkerülőre, és már folytattuk is az utunk, kifelé Zanjan városából. Pár perccel később újra megjelent Masoud a motorbiciklijén, de ezúttal a feneke alatt keresztbe volt téve egy autó hátsó szélvédője és az egyik kezében kormány helyett egy hatalmas ragasztópisztoly volt. Masoud autóüveges, és épp egy olyan klienshez igyekezett, aki ugyanabban az irányban volt, mint amerre mi is folytattuk, ezért élvezhettük még pár percig a társaságát. Nekünk ez már annyira nem volt kellemes, mert közben elég komoly forgalomban kellett mozognunk, ami sajnos a városon kívül sem csökkent, csak valamelyest, miután kereszteztük az autópályát.

Gondolatok a kipufogófüstben

Furcsáltam, hogy ennyi a teherautó az úton, mert az autópálya velünk párhuzamosan haladt. Amikor átnéztem rá, sokkal kisebb forgalmat láttam rajta, mint ami a mi utunkon haladt, holott utóbbi csak egy kétszer egy sávos, keskeny padkás út volt. Az autópályán csak autók közlekedtek és néhány távolsági autóbusz, teherautót alig láttunk rajtuk. Pedig ezek a büdös teherautók igazán haladhattak volna ott, mert ezen az úton szinte konvojban közlekedtek, és ez nem volt épp kellemes számunkra. Ezeket ne úgy képzeljétek el, mint az otthoni kamionokat, ezek kisebb, de sokkal hangosabb és büdösebb gépek, ahhoz képest, amit ezek eresztenek ki magukból, a 7-es busz mögötti fekete koromfelhő illatos tavaszi levegőnek számít. Valami elképesztően botrányosan büdösek ezek az öreg teherautók, és szinte csak ilyenek járják az utakat, ezerszámra. Általában szépen meg vannak pakolva, és az első szélvédő előtt valamilyen színes, arab írással vannak díszítve. Elég szépen kicsapták nálam a biztosítékot ezek a teherautók, nem értettem, miért minket boldogítanak és miért nem az autópályán közlekednek. Zanjannál felvettük a maszkjainkat és annak ellenére, hogy városon kívül, közönséges országúton közlekedtünk, folyamatosan hordtuk őket. Közben persze ugye az enyhe emelkedő is folytatódott, már 1500m felett jártunk, és a szél is újra feltámadt ellenünk, szóval igazán „kellemesen” 12-15km/h-val tudtunk haladni a teherautók bűzében. Most már úgy voltam vele, hogy a szél se lenne baj, mert az természet adta dolog, viszont ezeket a teherautókat és sofőrjeiket közben elgondoltam mindennek, amit most inkább nem írok le. A lényeg, hogy a végére hányhatnékom volt ettől az egész fogyasztói társadalomtól és annak rabszolgáitól, félig-meddig beleértve saját magunkat is. Érdekes, hogy amikor így úton van az ember, kicsit el tud vonatkoztatni mindattól, amiben amúgy minden nap él, kicsit ki tud szakadni és tudja kívülről látni a dolgokat. Hová ez a sok ember, hová rohan, hová siet, és hová hordja millió tonna számra ezt a sok mindent? 3 percenként elhúzott mellettünk egy nagyobb platós teherautó, amelyek mindig két-két, hatalmas kődarabot szállítottak. Mennyire abszurd ez az egész, megéri a követ több száz kilométerről gázolajjal hajtott teherautókon szállítani, mert olcsó az üzemanyag, és le se sz*rják, hogy közben tonnaszámra engedik vissza a széndioxidot(meg még ki tudja, milyen káros anyagokat) a légkörbe, azt a széndioxidot, amit amúgy évmilliók alatt kötődött ki a légkörünkből, most pár száz év alatt az ember mind visszaengedi, mert nem áll meg egy percre gondolkodni, csak eszetlenül épít, növekszik, „fejlődik”… De könyörgöm, hová?!? Jó, hogy nem repülőn viszik a márványt. Én meg szívjam, mert Gézának nem mindegy, miből van a járólapja, és bele se gondol honnan van az, és mennyi környezeti kárral járt, hogy most a patáját azon koptathassa. És akkor ez csak egyetlen egy apró terméke volt a fogyasztói társadalomnak, de így van ez mindennel, beleértve az élelmiszert is, és ez az egész rendszernek a motorja, ezt igyekeznek kialakítani a fejlődő országokban is, hogy minél többen, minél gyorsabban, minél többet fogyasszanak. A baj csak ott van, hogy a kis kék bolygónk véges erőforrásokkal bír és a természet már most képtelen olyan ütemben megújulni, mint ahogy pusztítjuk. Húsvét-szigetek effektus csak épp globális méretekben. És mindenki magasról lesz*rja, csak megy, rohan előre, de nem néz körül hogy hová, mert arra már nem jut idő, se figyelem.

Na, végül csak leírtam, szóval ilyen dolgok jártak a fejemben, miközben órákat töltöttünk a fölfelében, szembeszélben, teherautó forgalomban 12-15km/h-val haladva. A végére már nem is tudtam, kire haragudjak, a kamionsofőrökre, a robbanómotorra, vagy az egész rendszer természetére, hogy szerencsétlen módon azoknak, akik irányítják odafentről, teljesen érdektelen, sőt az érdekük ellen van az, hogy valami fenntarthatóbb létforma váltsa le ezt az egész borzadályt, ami egyre gyorsabban tönkretesz mindent. Szóval kicsit borúsan láttam a dolgokat, de erre épp megvolt minden okom. :)

Mit iszik a tehén? Kőolajat? Földgázt?

Végül nem bírtuk tovább, megálltunk egy útszéli pihenőhelyen. Szinte csak teherautókkal volt tele a parkoló… De ezeknek legalább állt a motorjuk és a sofőrjeik békében ebédeltek odabent. A WC és az imaterem előterében magas rekeszekben álltak az üdítős üvegek – Nem műanyag palackok! Lám, apró törekvések mégis vannak, ilyenekkel kéne, hogy elárasztva legyen a világ, nem teherautókkal. Szépen lassan le tudtam nyugodni, amíg ettük a kebabot a rizzsel. Zita is szépen megfáradt, ezért egy üres vendégteremben összetolt pár széket és ledőlt aludni. Én ezalatt kinyitottam a netbooksit és képeket válogattam a bejegyzésekhez. Jó másfél órával később, induláskor arra lettünk figyelmesek, hogy ahol a bicikliket hagytuk, ott a kerekek helyén két mélyedés alakult ki a járdában. A forróság úgy megolvasztatta a vékony aszfaltot, hogy a bringakerekek nyomot hagytak benne, durva volt ezt látni.

Kicsit vidámabban mentünk tovább, mert közben megnéztünk egy lementett szintmetszeten a 100km-es emelkedő tetejét, ami az ábra szerint valahol 1800m környékén volt. Ennek nagyon örültünk, mert a pihenő 1750m-en volt, így tudtuk, hogy már nincs sok hátra. Igaz, hogy a teteje a dombnak igencsak lapos volt, így amíg eljutottunk 1820-ra, az abszolút legmagasabb pontra, addig megtettünk még jó 30km-t.

Ezalatt láttunk ezt-azt az út mentén, többek között egy motorkerékpárral terelő tehén-„pásztort”. Ezek után mondja nekem valaki, hogy nem kőolajból van az a tej meg az a tehénhús, amit ez az állat „ad”! Mert ugye a víz, amit iszik, szivattyúzva van a föld mélyéről, és a fű amit eszik, ugyanezzel a vízzel van öntözve. Vagy a takarmány, az meg ki tudja, milyen messziről jött teherautókon és ki tudja, milyen (természetesen kőolaj alapú…) műtrágyákkal volt kezelve az a föld, ahonnan van.Két éve még kinevettem magamban azt a bergeni házaspárt, akiknél laktunk, merthogy azon az alapon nem ettek húst, hogy csökkentsék az ökológiai lábnyomukat. Hát itt, ebben a lapos völgyben bringázva, elnézve a teherautókat és ezt a motorbiciklivel állatokat terelő embert, kezdtem kicsit megérteni őket.

Na, elnézést hogy ezeket leírtam, de ha egyszer ezeket láttuk és ezek jártak a fejemben. Amikor már csak fél órára voltunk a naplementétől, megálltunk egy útkereszteződésbe, ahol csak arabul voltak kitáblázva a dolgok. Táborhelyet akartunk találni, de nem a kietlen pusztaság közepén a hangos főút mellett, hanem valahol emberek mellett. Megkérdeztünk egy motorost, aki elmondta, hogy a következő falu az út mellett 5km-re van. Úgy döntöttünk, nem teszünk 3km kerülőt a legközelebbi faluig, ha az utunk mellett is van falu, nem sokkal messzebb. Az 5km-ről aztán kiderült, hogy valójában 12, és az 1820m-t is itt értük el, ezért közben egy kicsit ránk sötétedett. Ez gyönyörű élmény volt, mert épphogy jobbra mögöttünk eltűnt a Nap a hegyek között, szinte abban a pillanatban felkelt a Hold balra előttünk. Eleinte csak fakó volt, viszont hatalmas, aztán ahogy magasabbra ért az égen, úgy érte el szokásos méretét és úgy lett egyre világosabb. Mire Emidabadba értünk, már árnyékot vetett rajtunk a holdfény.

Hoasain és Arkam házában Emidabadban

Épphogy beértünk a faluba, 5-6 motoron lovagolva kb. 15 fiatal vett minket körül. Ezt hamar meguntuk, és megálltunk 3 valamivel idősebb ember mellett, akiknek előadtuk kézzel-lábbal, kevés farsi-val, hogy honnan jöttünk, és kik vagyunk. Alig tértünk rá a kérdésünkre, egyikük, Hoasain, intett, hogy kövessük. Hoasain és Akram testvérek, három bátyjuk már több éve Angliában dolgozik és él, valószínű innen volt pénzük nagyon szépen és igényesen berendezni a házukat, ami egyébként ezt leszámítva jellegében teljesen hasonlított a tegnapi otthonhoz. Velük élt Akram felesége is, illetve az édesanyjuk, aki amikor először meglátott minket, kerekre nyílt szemekkel nézett ránk, szinte megrémült tőlünk. Persze miután képbe került velünk kapcsolatban, egyből megkedvelt minket és egy igazi angyal volt, Zitát különösen a szívébe zárta. 1-2 órát eltöltöttünk együtt vidáman a társaságukban, amit igazából az ismerkedésen túl úgy lehet felfogni, mint ektivitizést és farsi nyelvtanulást. Amikor arra terelődött a téma, hogy mikor beszéltünk utoljára a szüleinkkel, egyből felajánlották, hogy hívjuk fel őket. Persze mi nemet mondtuk, mondván, hogy az sokba kerülne nekik, de miután láttuk, hogy ők is hosszú perceket beszélgetnek az Angliába szakadt testvéreikkel, és még ezután is tovább erőltették ránk a telefonhívást, végül belementünk, anyáink nagyon örültek nekünk, Kati néni először fel sem ismerte a lánya hangját, az én édesanyám pedig természetesen megrémült és első kérdése az volt, hogy „Mi a baj?!?” :) Baj nem volt, csak épp megint őrülten kedves azeri török irániaknál szálltunk meg, akiknek valószínű olcsó volt a nemzetközi telefonhívás. Persze egy-egy percnél többet így sem volt pofánk telefonálni. Mire elérkezett az alvás ideje, már igencsak fáradtak voltunk, a hosszú beszélgetés, a vacsora és a zuhany után hamar ágynak dőltünk, egy másodpercig sem kellett altatni minket. Örültünk, hogy itt lehetünk, mert egy újabb nagyon kedves iráni családot ismertünk meg – akik ráadásul ismét, az irániak jó szokásához híven tejben-vajban fürösztettek minket.