A kemping nem volt teljes egy napnyi tekerésre Salzburgtól, ahová estére meg volt beszélve a találkozás Rolanddal, ezért reggel nem siettünk, volt idő netezni, illetve bolondozni kicsit. :)

Salzburgtól Sopronig.

Még egy kerékpáros pihenőhely, Ausztria tele van ilyenekkel.

Meg ilyenekkel. :)

Ezen a napon sem kellett sokat autók között kerekeznünk.

Igaz, néha csak murvás volt a kerékpárút, de ezt nem bántuk.

Mesefalu, mintha rajzolták volna.

Falfestmény a mesefaluban.

Mielőtt a határhoz értünk volna, egy keskenyebb, de még mindig zöld réttel teli völgy aljában értünk, ahol épp nyírták, gereblyézték és bálázták a füvet.

Bár az előadásokon 46 országot szoktunk mondani, de ha nagyon ezen akarnánk rugózni, akkor azt is mondhatnánk, hogy 48 országban jártunk, mert egyrészt itt a képen épp Németország berthesgadeni nyúlványába hajtunk be, amit alig több, mint egy órával később el is hagytunk, és visszatértünk Ausztriába, másrészt Marokkóban is eltöltöttünk néhány órát a tranzitváróban. De ezeket mi nem szeretjük beleszámolni, mert ilyen erővel még azt is számolhatnánk ami felett átrepültünk. Tehát az országok száma 46! :)

A németek rögtön egy vicces figyelmeztető táblával köszöntöttek.

Már nagyon közel volt Salzburg, de a kerékpártúrázóknak van néhány iratlan szabálya, melyek a következők: Igyál, mielőtt megszomjaznál, egyél, mielőtt megéheznél, és pihenj, mielőtt elfáradnál. Hát mi megéheztünk, úgyhogy levonultunk estebédezni a patakpartra. :)

Itt már újra Ausztriában, a salzburg repülőtér kifutópályáját keresztezve egy alagútban! :)

Miközben Rolandot vártuk a salzburgi vasútállomáson, egy ismerős arc tűnt fel. Imran, az innsburcki vendéglátónk salzburgi származású és hazajött, hogy bulizzon egyet a barátaival. :) Épp egy hatos pakk sörrel jöttek ki a boltból, amikor megláttak minket. :) Így az Innsbruckban elmaradt fotót most pótolni tudtuk! :) Kicsi a világ, még Ausztrián belül is! :)

…és ha már így esett, Imran rögtön ki is próbálta a bringámat. :)

Ez már Roland füzete. Vele majd egy évtizede nem találkoztam, pedig nagyon sokat köszönhetek neki. És most, a nagy utazás végén végre újra láttuk egymást, sőt, úgy beszéltük meg, hogy Salzburg és Linz között együtt, harmasban kerekezünk két napot. És hogy mit köszönhetek Rolandnak? Hát, ha már ez a szinte végtelen történet úgy tűnik, mégis végetér itt a blogon, hagy ajánljam szeretettel a Kerékpáros zarándokút Rómába című első útinaplómat, az első útról. Hogy hogyan ismerkedtünk meg Rolanddal, hogy milyen hatással volt rám ez az út, majd a következő néhány, amit a 100 nap bringa, majd ez az utazás követett, hogy hogyan nyílt ki a világ, és hogyan ismerkedtünk meg Zitával, ez mind-mind benne lesz a már készülő könyvünkben, szóval most ezekre nem is pazarolnám sokat a betűket. :) Inkább nézzétek a képen a számokat Roland papíron vezetett útinapló-táblázatán: 204+209+147 kilométer az első három napon. :) Budapestről három nap alatt a Wörthi-tó partján voltunk, úgy hogy nekem gyakorlatilag ez volt az első külföldi kerékpártúrám. Ez valami leírhatatlanul jó, fantasztikus érzés volt, ami doppingként, mit doppingként, drogként hatott rám, ami azóta is tart. Egyszer egy kanapészörfös budapesti beszélgetés alatt egy angol srác azt mondta, hogy azért irigyel engem, mert én (külső) drogok nélkül elértem azt a fajta érzést, amit ő csak szerekkel képes, mindezt abból gondolta, mert akkora lelkesedéssel meséltem az utazásaimról, a kerékpározásról, a tájfutásról, a futásról, meg úgy általában mindenről. :) Az élet elképesztően jó tud lenni, ha azzá tesszük, és ez csak rajtunk múlik. Szerencsének is nevezhető, hogy egy hétfő esti edzés utáni sörözéskor meghallottam Roland következő évi, római útitervét amire útitársat keresett, de az már semmiképp sem szerencse, hogy mindez felkeltette az érdeklődésem, és annak ellenére, hogy a legtöbb ember az ilyesmit totál őrültségnek tartja, nekem éppen ezért rettentően tetszett, és nem csak szavakban, gondolatban, hanem aztán a valóságban is. Azóta távban több tucatszor annyit megtettem már és országok számában is, de ennek az első útnak volt egy olyan varázsa, amit semmi nem tud visszaadni. Persze tudom, aztán a 100 nap bringára is így gondoltam, és ma már erre az útra is így gondolok. :) Minden út egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, ezért csodálatosak.

Az estét “izomtibor puding”, gázfőzőn készített tészta és néhány sör társaságában egy kempingben töltöttük, ahol odajött hozzánk ez a társaság, hogy megkínáljanak minket a szülinapi tortájukból, amit ők különben nem tudtak volna mind megenni. :)

Itt már hármasban igyekszünk a belváros felé másnap reggel.

Nem biztos, hogy a kutya számára ez a legjobb módja a kutyasétáltatásnak. :)

A folyóparton, Salzburgban

Mozart szülőháza előtt. Az aljában egy SPAR működik! :D Akkora volt a turistatömeg itt, hogy végül visszamenekültünk a folyópartra reggelizni.

Egy ilyen emelvényen reggeliztünk. Ez akár Iránban is elment volna, ott még az éttermekben is ilyesmik voltak asztalok helyett.

Elektromos autó töltőállomás. Most olvastam, hogy hamarosan már Magyarországon is 150 darab lesz belőlük, és ahogy most megéri a taxisoknak gázüzemű autókat használni, úgy hamarosan az elektromos autóval is így lehetnek, ha jó irányba folytatódnak a dolgok.

Rolanddal

Újabb gyöngyszem Zita táblagyűjteményébe

Az időjárásra nem lehetett panaszunk ezen a napon.

Roland rendes túrakerékpárját ellopták, ezért érkezett országútival egy ilyen sebtében, nyeregcsőre felszerelt csomagtartóval.

A Mondsee – Lehet, hogy lett volna rövidebb, vagy kevésbé szintesebb útvonal is Salzburg és Linz között, de amikor megláttam ezeket a tavakat a térképen, egyértelmű volt, hogy erre kell jönnünk! :)

És nem csalódtunk. A bringaút egy szakaszon közvetlenül a tó mellett haladt…

…néhol alagutakban!

Ez pedig már a következő tó, az Attersee. Itt sikerült egy minidrámát lecsapnunk, ugyanis rájöttünk, hogy szombat van, délután, és már minden nagyobb, olcsóbb szupermarket zárva van a környéken, nekünk pedig se kajánk, se sörünk nincs, nem hogy holnapra, de még ma estére sem nagyon. Aztán persze csak sikerült összevásárolni ezt-azt a tóparti kisboltból, és azt is kifundáltunk, hogy ha másnap ebédre egy 4 eurós kebabot eszünk valahol, akkor abba se a pénztárcánk nem fog beleszakadni, se mi nem fogunk szörnyethalni, sőt… Szóval végülis túltettük magunkat ezen a hibá(mo)n, és sikerült élvezni ezt a gyönyörű tópartot, ahol meg is fürödtünk a kristálytiszta vízben. Olyan meseszép és mesejó volt, mint ahogy a képen látszik.

Tóparti művészet.

Lám, a reggelit is be tudtuk szerezni, friss sajt, kenőmájas, pékárú és kávé egy kávézóból :) Mivel a reggeli nem minden részét itt vásároltunk, ezért nem akartunk leülni az asztalokhoz,. Meg különben is, az Open Skye Breakfast sokkal jobb! :)

A kávézónak volt wifije is, így nem csak vonatot néztünk Rolandnak másnap reggelre a hazaútjára, hanem azt is, mi vár ránk ezen a napon és másnap, amíg meg nem érkezünk Ybbsig. Hát nem egy neéz menet! :)

Reggel az Attersee partján

Wels belvárosában, e kapu mögött álltunk meg ebédelni

A délután a Traun folyó mellett, ezen a gyönyörű murvás úton haladtunk.

Marchtrenk település mellett a bringaút mentén felállították a naprendszerünk bolygóit, arányaiban pont akkora távolságra egymástól egymástól, mint ahogy a világűrben is vannak. A Naptól kezdtünk, néhány száz méteren belül követték egymást a bolygók, de a Szaturnusz után ez már inkább kilométerekben volt mérhető, az Uránuszhoz, a Neptunhoz és a Plutóhoz kilométereket kellett már tekerni. :)

Iszonyú meleg napunk volt, és mivel a délután igen átforrósodtunk a bicikliken, mikor megláttuk a strandot közvetlenül a kerékpárút mellett, nem tétováztunk sokáig, mindannyian becsobbantunk a kellemesen hideg vízbe. Ez már nagyon kellett és borzasztóan jólesett. Ezek után egy-egy lángos (amelyekre a nálunk lévő tejfölt és sajtot raktuk! :D), Almdudler és csapolt sör is lecsúszott, ami szintén remek érzés volt, nem is tudom, mikor esett utoljára ennyire jól strandolás és sörözés. Közben Roland mesélt, hiszen az ő élete is tovább folyt abban a 9 évben, amióta gyakorlatilag nem is láttuk egymást.

Na ez is egy jó történet! :) A strandolás után, mivel Roland is hívő, egy esti misét szerettünk volna találni, de hiába jártunk körbe, sehol sem tartottak esti misét. Végül visszamentünk az első templomba, ahol csak úgy leültünk a padokra kicsit. Már épp indulni készültünk, mikor ránkköszönt Wild atya, hogy mi vagyunk-e a templom bejárata mellett hagyok lovak fáradt gazdái? Mi voltunk azok. :) Beszélgettünk az utunkról, meg hogy esti misét kerestünk, de nem találtunk, majd kérdeztük, hogy tud-e a ma esti táborhelyünk ügyében segíteni, mire bement a szemközti parókiára, ahonnan pár perc múlva azzal jött ki, hogy itt sajnos már nincs hely számunkra, de kövessük, tud valami mást! Traun központja felé néhány kilométert követtük az autójával előttünk haladó atyát, aki egy vasútállomással szemközti szálló parkolójában állt meg. Épp összenéztünk Rolanddal és Zitával, hogy erre nekünk nagyon nem lesz keretünk, amikor Wild atya felénk fordult, és mosolyogva közölte, hogy ezt most ő állja a megfáradt vándoroknak, a fogadós amúgy a barátja. Nem számítottunk ekkora kedvességre, se kényelemre, és mindkettő nagyon jól esett.

Nem sokkal Linz után (mert Traun valójában Linz külvárosának is felfogható) a kerékpárút megérkezett a Duna mellé. Ez is érdekes érzés volt, a folyónkat valamikor 2011. júniusában, a Bulgáriában hagytuk el, Danival és Stefanieval megfürödtünk benne, aztán befordultunk a hegyek felé. És most újra itt, a Dunánál, és ez még mindig ugyanaz az utazás, csak közben megkerültük a bolygót! Megkerültük a bolygót! :) Ezt nem olyan könnyű felfogni, még most sem. Végtelenül klassz dolog, annyira klassz, hogy ezt muszáj volt “meglépni”. Csak arra tudok bíztatni mindenkit, menjetek az álmaitok után, nincs ennél jobb, ha a saját útadat járhatod, nem számít majd más, pénz, karrier, társadalmi elvárások, mindennél többet ér ha magad lehetsz, és azt az utat járhatod, ami a sajátod, amit Te magad találtál ki saját magadnak. Ha elég erősen akarod, elég kitartó és eltökélt vagy és teszel is érte minden nap, nem csak üresen álmodozol valamiért, akkor meg fogod teremteni a hozzá szükséges dolgokat, legyen az idő, pénz, társ… Szóval hajrá! Na ennyit a Dunáról! :)

…..ééés visszatértünk az Óperencián túlról! :) Ugyanis átjöttünk az Enns folyó Magyarországhoz közelebbi oldalára. “…az Óperencia Felső-Ausztria tartomány német nevének (Österreich ob der Enns, vagyis az Enns folyó feletti Ausztria, ugyanis Alsó- és Felső-Ausztria határa a Duna jobb parti részen az Enns folyó volt) félrehallásával kapta nevét, az Óperenciás tenger a feltételezések szerint a salzkammerguti tavakkal azonosítható. A kifejezéseket valószínűleg az alsó-ausztriai Welsben állomásozó magyar huszárok használták először „távoli hely”, illetve „az ismert terület határa” értelemben. Amennyiben Óperencia Felső-Ausztriát jelenti, úgy a túl az Óperencián kifejezés a napóleoni háborúk korának katonái számára a Habsburg Birodalmon túli országokat, vagyis a külföldet jelentette, ahová háborúba kellett menni.” Forrás: Wikipédia – Érdekes, nem? :) Ezt sem tudtuk, amíg egyik kedves olvasónk fel nem hívta erre a figyelmünket. Ezt ezúton is köszönjük! :)

Délután a legforrób órákban toltunk egy kis sziesztát, aminek az lett a vége, hogy úgy ahogy voltam, elaludtam a füvön.

A Duna mellett.

És a Dunától távol. Ahhoz, hogy megérkezzünk azt Ybbs mellett élő magyar vendéglátóinkhoz, át kellett vágnunk néhány dombon. Ezek ugyan nem voltak 100m-nél sokkal magasabbak, de brutál meredekek voltak és a nap még mindig forrón tűzött, így nagyon nem esett jól ez a mászás a Duna menti könnyű tekerés után.

Hála az égnek az egyik domb tetején lévő faluban szembejött egy fagyizó, ahol saját készítésű, helyi tejből készült fagyit kínáltak. :)

Másnap pihenőnapunk volt, és bementünk Ybbsbe kicsit körbenézni.

Ja igen, a kerékpármúzeum is közrejátszott az útvonalválasztásban! :) Ybbsben ugyanis található egy jó kis kerékpáros múzeum, amit a 100napbringa alatt sikerült jól kihagynunk a srácokkal, és ezt most pótoltuk Zitával. :)

Könyöktámaszos kormányszerkezet. Fa váz, fa villa, fa küllők és fa felni, acél “gumiabroncsokkal” :) Ezzel nem kaptak defektet, az tuti! :) Mondjuk túl kényelmes se lehetett. Ja, és hajtáslánc is érdekes… Még nincs. Lábbal hajtós. :D

Velocipéd. Na ez már komolyabb gép, ilyeneket még használat közben is láttunk, emlékeztek a Dunedini Kerékpáros Klub elnökére?

Tűzoltók kerékpárja! :o

Zsófiékról még pár szó, azon túl, hogy isteni finomakat ettünk és boroztunk náluk, amit ezúton is nagyon szépen köszönünk, óriási volt Veletek lenni, köszönet a meghívásért! :) Amit el szeretnék még mesélni Róluk, azaz, ahogyan találkoztak. Hallottatok már a korfballról? Ezt a sportot a múltszázad elején egy holland tesitanár találta ki, és a lényege, hogy egy csapatban 4 fiú és 4 lány van, a térfél is fel van osztva, és lány csak lány ellen, fiú csak fiú ellen védekezhet, és nem lehet mozogni a labdával, ezért rengeteget kell rohangálni és folyamatosan passzolni. A labdát pedig egy a pálya belső részén magasan elhelyezett kosárba kell eljuttatni. Éppen azért, mert mindenképpen koedukált sport, ez egyben egy remek ismerkedési forma is. :) Zsófiék így találkoztak, de egyébként nem csak ezért jó sport, hanem azért is, mert relatíve könnyen ki lehet vele jutni világversenyekre, ugyanis Magyarországon még nem űzik olyan sokan. Persze nyílván ugyanemiatt önköltségen megy a buli, de attól még akkor is nagy buli lehet EB-kre, meg VB-kre utazni, főleg egy ilyen csapatsport keretében. Szóval Korfball! Jó móka lehet! :)

A szintmetszet Zsófiéktól a magyar határig. Nem olyan vészes az a domb, itt már csak 50m-esek a beosztások, ez csak a Bécsi Erdőn való átvágásunk.

Itt még a Duna mellett, Melk előtt, ahol Dúddal, BanziGvel és Bazsival is tekertünk a forrás, majd Párizs felé 2009-ben. :) Ez a kissrác pedig a nagypapájával kettesben bringázott, de a nagypapa olyan gyorsan és önfeledten tekert, hogy szegény srác lemaradt, és ezt a nagypapa észre sem vette. :) Ráadásul még mi is leelőztük. Később kapott tőlünk egy szelet csokit, de ekkor már vagy 300m-re előtte járt a nagyapja… :) Melknél gondolom csak észrevette már, hogy nincs sehol a gyerek. :)

Volt forgalom…

Melk, és amiről híres, az apátság

Becsületkasszás zöldségvásár

Ekkor még jó időnk volt.

Mivel minden csurom víz volt, és nem akartunk mi is azok lenni, az elhagyatott kempingben végül csak a mosdó széles eresze alá állítottuk fel a hálófülkénket. Nem volt, aki ránkszólhatott volna ezért, mert a recepciós után érkeztünk és reggel még azelőtt távoztunk, hogy megérkezett volna, fizetni is becsületkasszás módon fizettünk.

Vacsoránk fűszeres-tejfölös tortellini. :) Lecsúszott hozzá egy Cider és Radler is. :) Elvégre ez volt az utolsó esténk kettesben, Magyarországon kívül.

Másnap reggel, nem sokkal indulás után, mikor még fel sem értünk a tetőre, el sem akartam hinni, mi történt! Egyszer csak ismerős, hangos kattanást hallok a hátsókerekem felől. Ez most komoly? Pont most törik el egy küllőm, így a vége előtt?!

Persze ilyen keveset talán még soha nem bosszankodtam életemben küllőtörésen, inkább csak nevettünk Zitával, hogy ez pont most történik velünk, és azon nyomban nekiálltam kicserélni. Szerencsére a hajtásoldalra futott, és természetesen a kezdetektől fogva cipeltünk tartalék küllőket, és Szingapúr óta már egy Leatherman Crunch fogó is volt nálunk a küllőkulcs mellett, így minden bonyodalom nélkül pár perc alatt ki tudtam cserélni a küllőt, talán még egy defektszerelésnél is egyszerűbb és tisztább volt a művelet.

A küllő pedig szinte hajszál pontosan félbetört… Ilyet se láttunk még, eddig mindig valamelyik végénél gyengült el. Persze ezzel még mindig messze nem haladtuk meg a 10 törött küllőt a 4 kerékben összesen a 40 ezer kilométer alatt, ami figyelemreméltó ahhoz képest, hogy a legutóbbi hosszabb túrámon, 8 ezer kilométer alatt sikerült 13 küllőt elpusztítanom 3 különböző hátsókerékben. Akkor még nem tudtam küllőt fűzni és kereket építeni/centrírozni, ezért minden egyes küllőtörésnél kivert a frász, volt, hogy Norvégiából hívtam fel Dúdot, hogy telefonos segítséget adjon, és egy egész bringa árát ráköltöttem a 100 nap alatt a kerekek javíttatására és cseréjére. Ennyit ér a tudás: nem csak rengeteg pénzt, hanem kínlódást és idegességet is sikerült spórolni vele. Persze a leckét drágán adta az élet, de most már állíthatom, megérte. :)

Öööö… Rohadt sok napcella mellett napkollektor és mini szélerőmű a ház tetején. Nem csodálkoznék, ha a garázsban meg elektromos rásegítésű HPV-k és/vagy egy Tesla állna. :)

Na tessék, lehet, hogy épp az előző ház tulajával találkoztunk a következő városban a piros lámpánál. Ez ugyanis egy elektromos bömbi, az ilyen Magyarországon már zöld rendszámot kaphat és bárhol ingyen parkolhat. Persze csak amíg nem lepik el teljesen az utakat az ilyen és hasonló járgányok, ami remélem, nagyon hamar bekövetkezik.

Az osztrákoknál így jelzik, ha új családtag érkezett a családba. :)

Fiatalság bolondság… :) Anno ezt a 80%-os alkoholtartalmú osztrák piát vagányságból ittuk, hiszen milyen komoly már az alkoholtartalma… Aztán most megtudtuk, hogy valójában egy sütőrumról van szó. :)

Itt már az utolsó faluban, mielőtt nekiveselkednénk a Silvretta hágóútnak

Egy régi postaépület

Hol visz itt majd az út? :)

Kezdődik… :)

Nekünk, bringásoknak ingyenes! :P

Az első hajtűkanyarok egyike.

Néhány képpel ezelőtt még ott voltunk lent abban a faluban! :)

Lassan de biztosan feljöttünk a szerpentinen. Nem volt különösebben nehéz.

Imádom az ívelő hegyi utakat! :)

Még néhány kanyarral feljebb

Talán az utolsó hajtúkanyar felettünk. A fenti betonsáv az már nem ehhez az úthoz tartozott.

Ugyanez fentről nézve. :)

Ez már mind mögöttünk, alattunk. :) Jó érzés.

A már említett betonsávon, már csak gyalog, egy mégjobb kilátás és fotó nyomában.

…és íme! :)

A szerpentin teteje után kilaposodott az út és emelett a duzzasztott tó mellett folytattuk.

Fékpofacsere. Muszáj volt, hiszen a túloldalt majd le is kell ereszkedni, azt pedig nem biztos, hogy biztonságos lett volna ezekkel.

Az ebéddel egybekötött szerelés közben ez volt a kilátásunk. :)

És irány tovább! :)

A hágó előtt, ahogy elhagytuk a tó partját, még várt ránk néhány hajtűkanyar

Itt már éreztük, hogy nem lehet messze!

És megérkeztünk! :)

2032m, Silvretta Hochalpenstrasse, Téged is legyőztünk! :)

Igaz, beletelt nettó 3 és fél órába, de megmásztuk! :) Fent a hágóban egyébként találkoztunk egy karbonvázas bringással, aki egy szál kulacsot cipelt magával a 8kg-os biciklijén, és elmondta, hogy ő egy órán belül jött fel. :) Hát, ennyi a különbség egy 8kg-os és a 40-50kg-os biciklik között a hegyekben. Itt minden kiló nagyon sokat számít.

Lefelé is meseszép tájakon gurultunk.

A keresztforgalom! :) Ez egyébként a videón is látszik, ahogy az előző fotót is a felvétel közben készítettem.

Itt már lent, az első településen a völgyben.

A patak tőlünk jobbra…

…majd balra.

Ha az egy publikus gyalogösvény ott a kép tetején, akkor az nagyon állat lehet! :)

Johannáéknál! :) Na ez is egy érdekes történet! :) Miután bevásároltunk vacsorának és reggelinek valót, lekanyarodtunk a főútról egy kellően szétszórt faluban, hogy találjunk valahol egy sátoralnyi sík, füves, barátságos területet a sátrazásra. Meg is találtuk ezt egy kisebb teleknyi almás sarkában, de még mielőtt nekiálltunk volna tábort állítani, megkérdeztük a telek melletti ház előtt játszadozó lányokat, hogy nem tudják-e, kié a telek, és hogy szabad-e itt sátraznunk? Johannának (jobbra) hamar előkerült az anyukája, és a testvére is, de az almás nem az övék volt, viszont felajánlották, hogy sátrazhatunk az ő hátsókertjükben, vagy a garázsukban. Végül egyikre sem került sor…

Johanna anyukája ugyanis behívott minket a házukba, ahol azonnal frankfurti virslivel kínált minket.

…és mogyorós joghurttal! :o Ezt sajnos nem sikerült kipróbálnunk, ugyanis annyira tele lettünk a virslivel, hogy azt mondtuk, ezt majd később… És ezzel jól el is felejtettük. :)

Itt már a tágabb családdal a garázsban, jobbra az apuka, és mellette egy barátja. A srácot, középen Batmanes pólóban egyébként rajtakapta a rendőrség grafittizésen, a büntetése az lett, hogy kitanítatták szobafestőnek és ma ez a szakmája! :D

Ez pedig az apuka foglalkozása, amivel nemrég még Indiába is eljutott. Ez egy spider excavator, vagyis egy olyan markoló, ami egészen extrém helyekre is el tud jutni, például alpesi felvonók oszlopainak lebetonozásához, magashegyi tereprendezésekhez, utak építéséhez – Tehát pont itt, Tirolban megvan az ilyesmire az igény.

Itt szemléltettük is, miért nagyszerű egy ilyen masina. :)

Reggel az első megállónk egy vasútállomáson volt, ahová a mosdóba kéredzkedtünk be. Amíg Zita bent volt, én a peronon őriztem a bringákat, és közben erre lettem figyelmes. Azok a vagonok Budapest Keleti pályaudvarra mennek. Onnan kb. 15 perc bringával az otthonunk. Ilyen közel vagyunk már.

Ez nagyon fura érzés volt. Egy újabb jele annak, hogy hamarosan végetér ez az őrült hosszú, nagy utazás. Ha akarnánk, délután felszállhatnánk erre a vonatra, és már ma este otthon lennénk. Persze ezt nem akartuk. :) Azért maradtam fel előző este sokáig, mert az interneten át a hazaérkezésünk utolsó három, közös, magyar napját szerveztem. Ha már ilyen szépen végigcsináltuk, legyen szép a vége is, hogy nézne ki, ha most vonatra szállnánk? :) Szóval ez csak játék volt a gondolatokkal, de tudtuk, hogy még vár ránk néhány szép hely, találkozás és néhány ünnep, mielőtt hazaérnénk – és ez így volt jól, ezt így terveztük, így akartuk.

A pályaudvar után a vasút mellett folytattuk, a forgalomtól távoli, szeparált kerékpárúton.

Ami egyszer csak egy oltári meredek fölfelében folytatódott! :o

Amilyen meredek volt, olyan rövid. :) Persze ezt már tolni kellett, 18%-os emelkedőn üres fekvőbringákkal se nagyon tudnánk feltekerni.

Aztán volt még egy-két hely, ahol szintén tolni kényszerültünk a bringákat.

Figyeljétek a ház alakját…

…és a terasz korlátja alá épített madáretető(?) házikó alakját! :)

A néhány meredek szakasz ellenére érdemes volt a kerékpárutat választanunk, mert amúgy eszményi volt, autóforgalomtól teljesen zavartalan, biztonságos, és gyönyörű.

Egy helyen az autópálya mellett kapaszkodtunk a hegyoldalban, ahonnan ilyen kilátás nyílt. :)

Hát ők sem élnek egymás nyakán…

Még mindig a kerékpárúton, de már lent a napsütötte, lapos völgyben.

Ez a fajta ablakos sarok errefelé nagyon jellemző volt. Az errefelé az Innsbrucktól pár tucat kilométerre nyugatra van. :)

Tűtornyú templom a “domb”-tetőn.

Még néhány példája az előbb említett ablakos történetnek.

Nem rossz! :)

Az egyik rövid pihenőnk alatt találkoztunk egy kollégával, aki szemmel láthatóan kedvelte a narancsszínt! :)

Felfedeztünk néhány érdekességet a csodaszép túrabringáján. Stucniba épített USB adapter az agydinamóhoz! :) Ez kérem egy USB töltős kerékpár! :) Nem külön kütyü, a bringában van az USB-port! :)

A könyöklőtől nem fért el a kormánytáska, ezért egy ilyen adapterrel lett felszerelve. És érdemes egy pillantást vetni a kulacstartóra is! Gumipántos PET-palack tartó! :)

Tovább a völgyben Innsbruck felé

Bringás pihenőhely

Kilátás Innsbruckból.

Reggel mikor bevásároltunk a következő szakaszra, a Lidl előtt ők ketten jöttek oda érdeklődni a furcsa kerékpárjaink iránt. Kojakről és a testvéréről van szó, akik elhagyták az otthonukat, Szíriát, és idén áprilisban Görögoszágból kerékpárokkal, “turistának álcázva magukat” elbicikliztek egészen Magyarországig. Ott egy magyar hölgy tanácsára felhagytak a bringázással és vonatra szálltak Nyugat-Európa felé. Most itt Innsbruckban egy belvárosi otthonban vannak, ahol a szállás mellé konyhát és havi 250 eurót is kapnak, cserébe egyelőre csak németül kell tanulniuk. Mikor kérdeztem, hogy miért hagyták el Szíriát, visszakérdeztek, hogy nem nézek híreket? “It is over, it’s destroyed, it is terrible…” – Ez volt a válaszuk. Megmutattuk nekik a Duolingot, mert mondták, hogy nehéz a német, és elmondtuk nekik, hogy ne búsuljanak azon, hogy nem lehetnek a Svédországban az ott már letelepedett testvérüknél, mert Ausztria is egy nagyon jó hely Európán belül, és máris jobb alapkörülmények között és ami mégfontosabb, jobb lehetőségekkel indulnak, mint sok magyar honfitársunk alaphelyzetben, úgyhogy amellett, hogy oké, hogy szétbombázták a hazájukat és el kellett hagyniuk, nem panaszkodhatnak, mert a jelenlegi helyzetük ne, hogy nem rossz, hanem nagyon jó, adjanak hálát érte, mert nagyon szerencsések. Ha ügyesen tanulnak és elhelyezkednek, akkor hamar lesz olyan státuszuk, amivel meglátogathatják a Svédországban élő rokonokat. Egyébként Kojak elég jól beszélt angolul, és nagyon nyitottak és barátságosak voltak velünk mind a ketten.

Innsbrucktól keletre, egy a kerékpárúthoz épített hídon.

Gyermekét maga előtt tolva futó apuka :)

A kerékpárút néhol össze-vissza kanyargott a völgy aljában elterülő földek között, de azért még így is bőven megérte itt haladni, olyan csendes, és nyugodt volt – egész más, mint autók között bringázni.

Ha lett volna rá időnk, itt bizony nem gyenge gyalogtúrákat is tudtunk volna tenni.

Na, ezért is király dolog az autóktól teljesen külön haladó kerékpárút! :)

Meg ezért! :)

Közben ha felnéztünk… :)

Egy másik hídon. Itt se járnak autók.

Nicolas és Tanya egy osztrák kerékpárút szélén tolták a bringáikat, ráadásul egy utánfutóval, amiben a kis Jannis, 3 hónapos kisfiuk ült. Így találkoztunk, volt nálunk egy pótbelső, így gyorsan meg tudtuk javítani a szelep mellett kiszakadt defektjüket. Az elmondásuk szerint egyébként már egy órája tolták a bringát, és mi voltunk az elsők, akik megálltak megkérdezni, hogy mi van – Ezen nagyon csodálkoztam. Később meséltünk nekik a Warmshowersről, és hogy mi is kismillió segítséget kaptunk az úton.

A segítségért nagyon hálásak voltak, és mi is, hogy találkozhattunk velük, hiszen nagyon inspiráló volt látni, hogy egy ilyen csöppséggel útnak indultak. Ez volt az első útjuk hármasban, és Jannis nagyon élvezte, ezért a szülei is nagyon boldogok voltak. :)

Közben a Hold is feltűn taz Alpok felett

Pár kilométert még együtt tekertünk Tanyáékkal

Vagány élet! :) 3 hónapos babával útra kelni! :) Igaz, csak egy napos útra mentek, és szállodában laktak, de egy ekkorka babával szerintem ez így is elképesztő vagány! És egész Ausztria az, hogy erre lehetőséget ad a rengeteg kiépített, szuper biztonságos és nyugodt kerékpárútjával! :)

Igaz, ezeken az utakon nincs mindenütt aszfalt, tehát egy virlsigumis országútival nem biztos, hogy mindenütt lehet jól csapatni rajtuk.

Na ilyet is ritkán látni Ausztriában! :)

Markus, Patrick és Richard társaságában, ők voltak a Couchsurfinges vendéglátóink Wörgl városában. Pontosabban csak Patrick, ugyanis az ő otthonában voltunk, ahol éppen vendégül látta két barátját is, akikkel együtt jártak gimibe, de ma már más városokban élnek/tanulnak, és mi épp egy ilyen reunion fiúbuliba csöppentünk, aminek keretében ők másnap elindultak egy két napos hegyi kirándulásra. De az előestét együtt töltöttük, megnéztünk néhány fotót Patrick 3D kivetítőjén, ami az egész nappalit egy egész méretes vászonnal bíró moziteremmé alakította. Az ehhez kapcsolt konzolon még egy karaokee alkalmazás is futott, ami aszerint értékelte a játékosokat, mennyire hamisan vagy helyesen énekeltünk.

Aztán megkóstoltuk a “Burning Austrian”-t is, vagyis a Lángoló Osztrákot, ami nem más, mint egy Mozart csokigolyó a bejegyzés elején említett 80%-os Stroh sütőrumba mártva, majd meggyújtva. villámgyorsan be kell kapni, és a szánkkal el kell zárni az oxigén útját, mert különben megégetni az ember magát. Markus után Zita is megpróbálta, hasonló képet vágott ő is… :)

Ismét rettentő csúnya vidékre érkeztünk… :)

Érdekes volt megfigyelni ezeket a háztetőn lévő díszeket. Kis harang, kis szélkakas…

Kőfaragó művész portája előtt. Ide nem is kellett volna eljönnünk, csak eltévesztettünk egy elágazást. :)

Ausztria is kiérdemli a Terepasztalország címet… Talán csak a vasút kevesebb, mint Svájcban, de a táj éppolyan szép és rendezett.

Vendéglő egy apró útszéli kis faluban…

A kerékpárút nem éppen a völgy aljában, a legkönnyebb útvonalon vitt minket, de pluszfáradtságért cserébe ilyen kilátásokat nyújtott.

Aztán meg lefelét is… :)

Mindjárt nekimegy! :)

Tényleg mint a mesében.

Talán ez volt a legszebb vidék, ahol Ausztriában jártunk.

Milyen jót lehetne futni ezekben az erdőkben! :)

Fűnyírás nagyipari méretekben. Nyílván takarmánynak megy az állatoknak.

Hát ez az erkély nem gyengélkedik virágokban! :)

Vajon tudják, hogy meseországban élnek, és hogy a világ sok más vidékén ilyen házak szerepelnek az ideális otthont bemutató posztereken? (néhány odaphotoshoppolt piros Ferrari, pandamaci és hattyú mellett)

A Szent-Jakab út itt is halad, nem csak Spanyolországban. Ez egy egész Európát behálozó zarándokút hálózat. Mióta itthon vagyunk, Zita egyébként felkérésére már az El Caminoról is tartott előadást.

Már épp a nap vége felé jártunk, amikor összefutottunk két a környéken dolgozó magyar honfitársunkkal, Anitával és Csabával. Jó 20 percet beszélgettünk az út szélén, mint utólag kiderült, épp egy kemping mellett, ahová aztán le is kanyarodtunk.

A sátrunktól ez a rendkívül csúnya kilátás nyílt a hegyekre.

A kempinghez étterméhez tartozó kargobringa! :) Apropó, hallottatok már a Cargonomiáról? Ez egy olyan budapesti kezdeményezés, ahol nem csak teherbringák vannak, hanem ezeket arra is használják, hogy környékbeli organikus zöldségeket osszanak szét a segítségükkel. Plusz közösségi tér, szereld magad műhely, és hasonlók. Sok ilyet még a városba, ezek nagyszerű dolgok! :)

Az ott én vagyok a ponyva alatt. Voltak nem megbeszélt, mégis mindig, végig ugyanúgy működő dolgok, pl. a sátor közepét mindig én kötöttem oda a rudazat tetejéhez – sokszor még bukósisakban, annyira gyorsan állítottunk tábort. :)

Anita és Csaba visszajöttek hozzánk a kempingbe, és hoztak nekünk egy üveg magyar fehérbort és saját készítésű – iszonyú finom – házikolbászt! :) Ilyen a magyar vendégszeretet! :) Arra már nem emlékszem, hogy min mulattunk ilyen jól. :)

Anitáék másnap korán reggeltől dolgoztak, ezért nem tudtak tovább velünk lenni. Ezt a vacsorát azért fényképeztük le…

…mert úgy számoltuk, hogy ez lesz az utolsó, kettesben töltött vacsoránk, illetve esténk ezen az 1550 napos úton. Többet így, ezen az úton már nem leszünk kettesben, mert holnap Rolanddal találkozunk, pár napot vele leszünk, aztán pedig magyar vendéglátóinknál, majd Zétával, végül már Magyarországon a magyar csapattal. Pár nap, és több, mint négy év után újra látjuk a szüleinket, a családunkat, a hazánkat.

Vicces, hogy pont akkor kezdem el írni ezt a bejegyzést, aminek az elején elhagyjuk Svájcot, amikor közben a jelenben épp visszatérünk. Ugyanis épp a Liszt Ferenc repülőtéren várakozva írok, mert meghívtak minket az ottani magyarok Zürichbe egy előadást tartani. Most azon szurkolok, hogy az E és D ülések a gép bal oldalán legyenek, mert akkor többet látunk majd az Alpokból, de ez azt hiszem nem így van, jobb oldalra kaptunk ülést. Hazafelé pedig telekocsival jövünk. Na, de hogy a képről is beszéljek, szóval itt éppen elhagyjuk Svájcot a Rajna felett egy hídon.

Itt pedig annak örülünk, hogy megérkeztünk Liechtensteinbe, az utazásunk 45-ik országába! :)

Liechtenstein nem egy hatalmas ország, talán 30km sincs hosszúban, ezért úgy terveztük, hogy még ezen a napon el is hagyjuk.

Azért Vaduzban körbenéztünk, itt éppen az az épület, amit a GPS-ünk tévesen postának mutatott.

Itt pedig a 0 kilométerkő! :)

Igazából egyetlen célunk volt csak ebben az országban, azon kívül hogy 1-2 óra alatt keresztülmenjünk rajta. Ez pedig az volt, hogy sikerüljön feladni ezalatt egyetlen egy lapot, Zita édesanyjának, Kati néninek, mert Zitának szinte minden országból sikerült neki képeslapot küldeni, és Liechtensteint sem akartuk kihagyni ebből a sorból. Sajnos elég kevés esély látszott a sikerre, ráadásul ilyen járólapokra ragasztott bélyeg-matricák is hergeltek minket. :)

Végül sikerrel jártunk, épp, mikor már két zárva talált posta után feladni készültünk, egy szuvenírboltot még nyitva találtunk. Itt, miközben Zita megírta gyorsan a lapot, sikerült egy információs füzetből megtudnom, hogy Liechtenstein tulajdonképpen egy svájci hercegség, vagy valami hasonló, csak épp külön ország, de egyébként sok téren Svájchoz tartozik.

“Rathaus” :) Nem, nem patkányház, talán inkább a városháza?

Már lebukott a nap, de a távolban még felfedeztünk ilyen csodákat a szürkület előtt.

Na ez egy vicces sztori! :) Gurulunk Ausztria felé, mikor az út túloldalárol magyar hangokat hallunk. Visszafordultunk, és odaköszöntünk nekik, és hamar kiderült, hogy érdemes volt, ugyanis egy a Máltai Szeretetszolgálat által itt táboroztatott gyermekcsoporttal találkoztunk. Beszélgettünk velük egy kicsit és persze egy közös fotó sem maradhatott el.

Na ez egy nagyon furcsa, de egyben nagyon jó érzés is volt. Annyi távoli ország és táj után, most megérkeztünk a “Sógorékhoz”, Ausztriába, egy a hazánkkal már közvetlenül szomszédos országba. Mivel szinte az összes országba, ahol ezen az úton jártunk, a saját verejtékünk és fáradtságunk által jutottunk el, hosszú-hosszú hónapok és évek alatt, mindent nagyon távolinak éltünk meg. 4 év nagyon sok idő, egyikünk sem volt ezelőtt ennyit ilyen távol hazulról, és ezek után tényleg olyan érzés volt megérkezni Ausztriába, mintha egy szinte már felfoghatatlan hosszú zarándokútról tértünk volna – majdnem – haza.

Mivel Svájcban több, mint egy hétig, amióta elhagytuk Genfet, folyamatosan csak úton voltunk vagy bringával, vagy gyalog, közben nem kis hágókat magunk alá gyürve, ezért úgy döntöttünk, hogy most, hogy végre megérkeztünk a Svájc után bizony igenis “olcsó Ausztriába”, fújunk végre egy pihenőnapot. Erre tökéletes helyszín volt a feldkirchi kemping, amit a képen láttok.

Még strandja is volt, igaz, szégyen vagy sem, ezt végül nem próbáltuk ki.

Tiba Viktorral, akinek az egész e-könyv ötletét, illetve kivitelezését köszönhetjük! :) Ő Svájcban dolgozik építészmérnökként és komoly aspiráció vannak egy karrierváltásra, illetve ekkor épp egyéb, magánéleti aspirációi is voltak, ezért végül csak egy bő fél napot töltöttünk együtt a kempingben. Amúgy ő is nagy kerékpárturista, ezt gondolom a felszereléséből és a bringájából amúgy is ki lehet találni.

…és ha már szóba került az e-könyv, erre a képre klikkelve arra az oldalra kerültök, ahol Indonéziáig bezárólag letölthetitek az útinaplónk hordozható, másolható változatát. A borítót a Kornétás Kiadóban dolgozó Odler Péter készítette, akinek a naptáraink designját is köszönhetjük.

Amíg a Viktorral való találkozónk tervezett volt, addig Győrgyi Gáborral teljesen véletlenül találkoztunk. A pihenőnapunk estéjén sokáig dolgoztam a laptopon a kemping étkezőjében, majd amikor indultam vissza a sátorhoz, még elmentem a mosdóba, ahol egy Grupetto mezes férfit találtam. Ez a név ismerős, van egy ilyen túrakerékpáros csapat Magyarországon! – Gondoltam, amikor észrevettem, hogy a Grupettos alatt egy magyar mezet is visel. A következő pillanatban már összenéztünk, és egyből megismertük egymást, noha soha nem találkoztunk előtte személyesen. Györgyi Gábor az alpesi hágók őrültje, az összes 2000 méter feletti hágót megmászta már az Alpokban, most konkrétan azért tért vissza ebbe a régióba csupán pár napra, vonaton hozva a kerékpárját, hogy egy a közelmúltban “felfedezett” 2000-est is megmásszon. Ilyenkor persze, amikor csak teheti, csillagtúrázva közelíti meg a hágót, kevés holmival a kerékpárján, a cuccai javát lent a völgyben hagyva, hiszen ő is tudja, amit mi is ezerszer megtapasztaltunk a kerékpárokon: hogy a fölfelében minden felcipelt kilóval keményen meg kell küzdenünk. – Itt a mosdóban egyébként legalább egy órán át beszélgettünk, pedig csak fogatmosni indultam. :)

Gábor reggel is megkeresett minket, amikor már Zita is ébren volt. Érdekes volt vele itt, ekkor először találkozni, hiszen őt és a kerékpártúráit a honlapján és a túrakerékpározás fórumon tett hozzászólásain keresztül már talán egy évtizede is ismertem, így egy olyan régi ismerőssel találkoztam, akivel azelőtt még soha. Oltári kicsi ez a világ! :)

Ha már hágóknál tartunk, a pihenőnapunk után úgy terveztük, hogy elindulunk a Silvretta-hágóút felé, amelynek a teteje a grafikon jobb felső sarkában látható. És nem, nem használok ősrégi oprendszert, ez egy win7, csak lecsupaszítottam róla a csili-vili design elemeket, hogy gyorsabban guruljon az olcsó (de céljához teljesen penge!) netbookomon. :)

Lámpa Feldkirch egyik zebráján. :)

Feldkirch utcáin

A kilátás az előző képen látható hídról.

Két parkoló elektromos rásegítésű kerékpár. Az egyik csomagtartóján gyermekülés, a másik nyeregcsövére pedig egy “fél-gyerekkerékpár” van szerelve. Az osztrákok tudnak élni. Ha ugyan nem Svájcból vagy Liechtensteinből jött át ebédelni a család az “olcsó Ausztriába”… :)

Feldkirch elég üres volt ezen a vasárnap délutánon…

A táj a hágó aljához menet.

Külön utakon. Most ezzel előre lelövöm a poént, de már úgyis mindannyian tudjátok, hogy minden baj nélkül hazaérkeztünk a nagy útról, ezért elárulom, hogy Ausztria elképesztő jó terep a túrakerékpározásra. Gyakorlatilag úgy kettészelltük hosszúban ezt az alpesi országot, hogy a táv legalább 70%-ában a forgalomtól teljesen külön haladó, gyönyörű, jó minőségű kerékpárutakon haladtunk. Ezeket nem kerestük és nem a létezésük miatt választottuk az útvonalunkat, hanem egyszerűen csak ott voltak a völgyben, amiben haladtunk. De ha pl. gyermekekkel utaztunk volna, nyilván direkt úgy tervezünk, hogy minél többször ilyen úton haladjunk, és megkockáztatom, hogy úgy is keresztül tudtunk volna menni az országon, hogy az út 95%-át ilyen kerékpárutakon tesszük meg. Szóval akinek az a kifogása, hogy a forgalom, az veszélyes, vagy zavaró a kerékpározásra, ezért nem indul el, annak most mondom: Irány Ausztria! :)

Még aluljárónk is volt, hogy ne kelljen átkelni a főúton!

Egy magyar triatlonos srác utánunk köszönt, amikor meglátta a magyar zászlóinkat. :) Itt dolgozik fent a hegyekben felszolgálóként, és éppen a munka utáni edzését pörgette, amikor meglátott minket. :) 10 percet beszélgettünk, aztán ment mindenki az útjára, mert ránk vár még pár kilométer, na meg őneki is magyarázkodnia kellett utólag az edzőjének, hogy miért állt le ekkora pihenőre az edzése közepén. :)

Ausztria éppolyan Terepasztalország, mint Svájc! :)

A kilátás a délutáni uzsonnázóhelyünkről. :)

És mégegy gyönyörű “pikkelyes” faház! :)

Így néz ki a fala egészen közelről.

“Kétsávos” fedett híd a folyó felett, csak gyalogosoknak és bringásoknak!

Amikor a fáktól csak a bal oldali út látszódott, akkor kicsit megijedtünk, hogy arra kell majd továbbmennünk, de aztán megpillantva a kerékpárút folytatását megnyugodtunk. :)

Ezt tényleg csak nekünk építették ide! Szeretjük az ilyen külön kiépített kerékpárutakat! :) És tetszik, hogy otthon is egyre több épül, a MKK sok energiát belefektet.

Sokszor a főúttal egész távol, teljesen más nyomvonalon haladt a kerékpárút, de azért a falvakba jellemzően mindig betért.

Itt már a kempingsoron, Megnemmondomhol településen.

Vacsorát főzünk. :)

Otthonunk ezen az estén. :) Egyébként igen, elkényelmesedtünk a végére, nincs ezen mit tagadni. 4 évig “szivattuk” magunkat spórolással, ami persze egyben széppé is tette az utunkat, hiszen a személytelen szállók helyett így találkoztunk ezernyi érdekes emberrel, sorssal és történettel, de még ebből is megárt a sok, most, hogy közeledtünk a legvége felé, jó volt elengedni és azt mondani, hogy márpedig szeretnénk azt a biztos, forró zuhanyt (amit egyébként leleményes csórók módjára úgy oldottunk meg ingyen, hogy a mosogatócsapnál feltöltöttük a zuhanyzsákot ingyen forróvízzel és fellógattuk a zuhanykabinban, ahol viszont már fizetős lett volna a forróvíz), a tuti sátorhelyet, az elektromos áramot és a wifit, amin keresztül ugye ekkor már javában szerveznem kellett az utolsó három Magyarországon tett közös napjainkat.