Vratsa – Ébredés a kanyonban és reggeli a CBA-ból

Dani szokás szerint már fenn volt, amikor Vratsa mellett kikeltünk a sátorból a nagy sziklák alatt. Most láttuk csak először világosban a kanyont, tényleg gyönyörű szép volt, ahogy azt már éjjel, a csillagok fényénél sejteni lehetett. Dani egy emléktábla mellett aludt a függőágyában, egy fiatal srác itt szenvedett balesetet a motorjával. Csak azért vagyunk biztosak benne, hogy nem a sírja volt, mert ilyen kirándulóhelyre talán még a bolgárok sem temetkeznek, tűzrakóhely mellé… Mindenesetre azért még így is morbid volt kicsit, hogy Dani ott aludt, ahol. Persze ez éjjel nem zavart minket, itt találtunk helyet, Dani itt talált két fát, hát itt maradtunk. Hatalmas sziklák magasodtak a sátrunk fölé, és igazi élmény volt innen az indulás, csak gurulnunk kellett lefelé a kanyonból, végig a sziklák között vissza Vratsa-ba.

A reggelit egy CBA-ban vásároltuk meg, igen, a magyar üzletláncnál, itt Bulgáriában. A bolttal szemben találtunk egy füves placcot, oda heveredtünk le megreggelizni. Dani olyan jóllakott, hogy le is dőlt kicsit, amíg mi még szedelődzködtünk, és vásároltunk néhány pezsgőtablettát a szemközti patikában.

Érkezés az Iskar völgyébe

Vratsa után egy a térképen autópályának jelölt úton folytattuk tovább, de ne tessék megijedni, az autópályából csak a két sáv volt igaz, amúgy boldog, boldogtalan mehetett rajta, szekér, bicikli, kutya… Mezdra-ig gyakorlatilag csak gurultunk, egy kaptatót leszámítva végig lejtett az út. Ahogy bekanyarodtunk Délnek, megérkeztünk az Iskar folyó völgyébe. Itt kicsit megijedtünk mert az eddigi kamion forgalom folytatódott, de már csak a megmaradt egy sávon, és ez nem volt olyan kellemes. De amint lekanyarodtunk az 1-es főútról, a forgalom máris a huszadára csökkent, és egészen másképp éreztük magunkat az aszfalton.  Valamiért nem emlékeztem már rá, hogy itt letérünk a főútról, ezért kicsit megrémültem a nagy forgalom láttán, az nem lett volna finom, ha így kell Szófiáig továbbtekernünk. Az első falu rögtön csodaszép volt ezen a mellékúton. Hiányzott már nekünk ez a vidéki légkör, Montana óta nagy főúton tekertünk, ami elkerülte a falvakat. A tájképhez az Iskár völgye is hozzájárult, hegyek vettek minket körül, jobb oldalt egy egész érdekes szikla alakzatra lettünk figyelmesek, először egy kínai nagyfal-szerű építménynek tűnt a hegyoldalban az erdő felett, de aztán, ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy nem az ember, hanem a természet alkotta.

Vendéglő az út szélén

Ebédelni egy útszéli kocsmában álltunk meg. Bent megkértük a tulajt, hogy hagy dughassuk fel a fényképezőgép aksiját tölteni, majd kértünk egy kört, és kiültünk a teraszra, kipakoltuk az ennivalóinkat és jóízűen belakmároztunk. A tulajjal is elbeszélgettünk, elmondta, hogy Vratsa-ból való, ott húzott le egy szállodában 20 évet aztán megvette ezt a helyet és most már útszéli vendéglő tulajdonos. Ha Ausztriában lennénk, biztosan boldogan ellene az emberünk, de itt látszik, hogy éppen csak ellavíroz. A vendéglő és a hozzá tartozó budi között kis kertet gondoz, át is megy rendezni kicsit a zöldségeket, amíg mi ebédelünk. Közben egy roncsautó mellett kismacskák játszottak, az egész helynek igazán jó, megnyugtató balkán feelingje volt. Nem tudom még megmagyarázni, miért, de sokkal jobban tetszett, mint egy ízlésesen berendezett, tipp-topp osztrák útszéli vendéglő.

Fürdés az Iskar-ban

Miután délután továbbálltunk, egyre vadregényesebb lett az Iskar völgye. Sziklafal mellett, alagutakon át haladtunk fölfelé, közben néha előtűnt a folyó is a völgy alján a fák közül. Egy helyen ellaposodott a völgy, itt Zita talált egy helyet, ahol le tudtunk menni a folyóhoz. Mivel tűzött a nap és kánikula volt, nem nagyon vacakoltunk a fürdőruhával, úgy ahogy voltunk, levetkőztünk mind a hárman alsóneműre, és beleültünk a zubogó vízbe. Igazi jacuzzi volt ez, kiváló kilátással. Előttünk egy vasúti híd szelte át a völgyet, igen pazar volt a táj. Jó nagy volt a sodrása az Iskárnak, úgy kellett kapaszkodnunk, hogy lejjebb ne csússzunk. Mielőtt bárki megijedne, térdig sem ért a víz, egyáltalán nem volt veszélyes ez a mártózás. :) Ellenben remekül lehűtöttük vele magunkat, igazán jó volt ezután felfrissülve elindulni. Amit megbántunk az csak annyi volt, hogy lusták voltunk fürdőruhába öltözni, így ugyanis telement a gatyánk mindenféle kosszal, ami aztán nem volt túl kellemes.

Találkozás helyi cigányokkal

Délután még megálltunk egy faluban, vásároltunk néhány ayrant a magazinban, és elnyaltunk egy-egy jégkrémet. Cigány családok ültek mellettünk az utcán, és már nem is lepődtünk meg rajta, hogy teljesen normálisak voltak. Barátságosan közeledtek, mosolyogtak, próbáltak velünk kommunikálni, de nem jöttek közel, nem nyúlkáltak, nem fogdostak, hozzá sem értek a biciklikhez, és erre kérni sem kellett őket. Pedig volt köztük, gyerek, felnőtt, kicsi, nagy is. Miközben ültünk a kövön a gyerekek mellett, jött egy autó fentről a hegyről és ránk dudált. Ekkor vettük csak észre, hogy a bringákat egy útkereszteződésben tettük le, és az autó nem fér el miattuk. Gyorsan odébb raktuk őket, de Dani üdítős üvege ott maradt. Az egyik cigánygyerek rakta gyorsan odébb az autó útjából. Meg is feledkeztünk az üvegről, csak induláskor jutott eszünkbe, hogy talán van rajta betét, és vissza lehetne váltani. Volt rajta, nem is kevés, nem emlékszem már, de legalább 50 Forintnyi Levát visszakaptunk. A kis cigánygyerek simán lenyúlhatta volna az üvegünket, de eszébe se jutott. Pedig a cipőjén több volt a lyuk, mint ahány lábujja van, az biztos. Jó volt ezt megtapasztalni. Vannak normális cigányok is.

Camping Játszótér*, Gara Bov

A napot Gara Bov-ban fejeztük be, Zita ügyes volt, a falu közepén található vendéglőben talált angolul beszélő lányokat, ők kísértek fel minket egy meredek utcán az iskolához, ahol aztán az udvar sarkában lévő játszótéren vertünk tábort. Itt volt fű, ahol sátrazhattunk, és itt voltak masszív vas mászókák, ahová Dani is kifeszíthette a függőágyát.

Reggel igen korán keltünk, még hideg, nedves volt a levegő. Mikor összepakoltunk, épp csak a völgy tetején lévő sziklákat sütötte meg a nap. Lent a falu alján, a központban leültünk reggelizni egy kocsma kinti asztalához. Zita kért alibiből egy kávét magának, és kipakoltunk mindent az asztalra, jó alaposan bekajáltunk.

Azok a rohadt emelkedők!

Elég kemény emelkedőkkel kezdődött a nap, bőven 10% feletti kaptatókon próbáltuk felhúzni magunkat. Ki is buktam kicsit, mennyire nem haladtam fölfelé, miközben majd szét szakadtam. Bugos voltam, meg kell hagyni. Aztán egy faluval később eldöntöttem, hogy megyünk, ahogy megyünk, ahogy élvezzük, és közben haladunk, ahogy haladunk… Jó lesz minden és kész. Ha meg majd nagyon lemaradunk az útitervtől, stoppolunk, vagy vonatra szállunk, de nem ér annyit ez az egész, hogy ennyit idegeljek azon, hogy néha mennyire nem tudunk haladni. Mégis itt vagyunk, szinte már Szófia határában. Merthogy ezen a napon csak 40km volt előirányozva, ennyire voltunk a fővárostól.

Még bőven benn voltunk a hegyek között, amikor megálltunk egy takaros kis vendéglőnél pihenni. Olcsó volt minden, egy Leva(130Ft) sem volt egy csevapcsicse, de a sör se volt kettő. Kértünk enni is inni is, és kiültünk egy árnyékos helyre. Jólesett a sör is, és a hús is, különösen, hogy közben tudtam, csak pár száz forintba került az egész. Dani rendelt „Sopszki” salátát, ő viszont megjárta, mert az már három Leva volt, a legdrágább tétel az egész étlapon. Igazából a mai napig nem értjük, hogyan lehet a zöldség drágább, mint a hús. Akkor nem tudtuk, így külön nem ünnepeltük meg, de körülbelül valahol ennél a kocsmánál jártunk 1000km-nél.

Érkezésünk Szófiába

Szófiába szépen begurultunk, rosszabbra számítottunk, de nem volt olyan vészes, néhány előváros úton megérkeztünk a fővárosba, ahol több sávos, koszos, poros, de autóktól nem túl zsófolt utakon behaj-tottunk a központba.

Bent a városban megnéztünk egy templomot, majd kicsit kiültünk egy parkba, a nemzeti színház mellé. Páron odajöttek hozzánk beszélgetni, egy bácsi motelt ajánlott, kaptunk tőle egy reklámanyagot. Majdnem kidobtam, de aztán láttam, hogy tulajdonképpen egy remek kis laminált térképet kaptam a fővárosról és a nevezetességeiről. Remek, most már ez is megvan, tudjuk, mit kell megnézni! :)

Mivel eléggé megviselt minket ezzel a sok szinttel ez a 40km is, meg voltunk hümmedve kissé. Úgy döntöttünk, hogy megyünk a szállásadónkhoz, elkérjük a kulcsot Dora-tól, felmegyünk Milos lakásába és nekiállunk már ma gőzerővel pihenni.

Elindultunk a „Business Park” felé, a 10km nem volt olyan egyszerű, mint vártuk, rögtön egy szép emelkedővel kezdett, ami egyikünknek sem esett túl jól. Kijjebb már jobb lett a helyzet, pár kilométerrel a cél előtt még festett kerékpársávot is találtunk a járdán. Persze a helyiek talán még nem is igen tudták, mi az, mert a járdát minden gyalogos teljes széltében használta, és amikor csengettünk-dudáltunk, nem is igen értették, mit szeretnénk. De az is lehet, hogy csak leblokkoltak agyilag, amikor meglátták a földönkívüli fekvőbringás különítményünket. :)

Még mielőtt a címhez értünk volna, úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy-egy kebab-ot. Találtunk is egy megfelelő kebabost, kis értetlenkedés után a kezünkben volt egy-egy szendvics (Dani valami mást evett – vega), Zita újabb nagy bánatára: tele sültkrumplival. Hiába, hozzá kell szokni, ez a kultúrsokk része, sültkrumpli a gyros-ban – amit itt kebab-nak hívnak. Danival megtámadtunk egy „Aro” feliratú boltot. Az Aro otthon a Metro áruház saját márkája, itt úgy látszik kis boltokban is kapni a termékeit. Ez még otthon is olcsó, milyen olcsó lehet itt – ki kellett próbálnunk. Vettünk halva-t, és ha jól emlékszem egy jéghideg 2,5 literes helyi sört PET palackban 2,30 Leva-ért, tehát  kb. 250 Forintért.

Megtalálni Hotel Milos*****-t

Jól laktunk, helyben voltunk, már csak meg kellett keresni a címet. Ahogy emlékeztem Milos leírására, a lakása a Business Park tőszomszédságában van, és szemben van egy Pizza Hut, aminek az épületében dolgozik Dora, a barátnője, aki lehozza nekünk a kulcsot. A GPS gyönyörűen odavezetett a címre, ahol csak 10 emeletes panelházak voltak, de Pizza Hut, vagy Business-nek kinéző park sehol. Na, szépen vagyunk, épp az előbb meséltük el Daninak a Stockholmi couchsurfinges történetünk, amikor odamentünk a címre, csak épp rossz kerületbe. Az most nagyon rosszul esne, ha vissza kéne dzsangáznunk Szófia másik oldalára. Persze kétségbe azért nem estünk, inkább nekiálltunk helyieket kérdezgetni. Hamar mutogatták, hogy merre van a Business Park, mi pedig gyorsan megnyugodtunk, és pár perc múlva egy pofás kis szökőkút előtt írtuk az sms-t Dora-nak, hogy itt vagyunk a Pizza Hut előtt. 1 perc múlva már Dora-val beszélgettünk, lerohant értünk munkából. Sajnos azonnal nem tudtunk felmenni a lakáshoz, de ez nem is volt baj, mert a fél óra alatt, amíg arra vártunk, hogy Dora végezzen a műszakjával, elkezdtem bekötni Zita bringájának agydinamójára az aksi töltőt. Pont akkor jelent meg Dora, amikor befejeztem. Szép lassan, beszélgetve visszasétáltunk pontosan arra a helyre, ahová a GPS is vezetett minket. Ha vittetek már fel lifttel rekut a 9. emeletre… Vicces dolog. A lakás csudajó volt, egy nagyszoba, két nagy ágy, íróasztal, konyha, mosógép, fürdőszoba, erkélyen elférnek a bringák, maga a tökély, pont ami kell nekünk, se több, se kevesebb. És hogy hogyan lehet valaki ekkora nagy jó arc, hogy bár nem tud itthon lenni, de a lakását odaadja nekünk egy teljes hétvégére péntek estétől hétfő reggelig… Ezt szinte már felfoghatatlan. Bár személyesen még nem ismertük, de már így látatlanban is nagyon bírtuk Milost, márcsak azért is, mert a lakás berendezése is nagyon bejött nekünk. A Bob Marley posztertől kezdve, a Triglav csúcsfotón át a nagyszerűen egyszerű, csak a legfontosabb és szükséges berendezési tárgyakig minden arról árulkodott, hogy igen jó arc a vendéglátónk.

Egy nap, amikor szinte ki se mozdultunk

Másnap nem sok minden történt velünk, kb. délig aludtunk, majd elkértük a szomszéd sráctól a kulcsot a wifihez, és rászabadultunk az internetre, bejegyzést írtunk, pofozgattuk a honlapot, haza skype-oltunk, és intéztük a meghívólevelet az iráni vízumhoz, amit majd Isztambulban fogunk kikérni a nagykövetségről. Este azért elmentünk Dora-val pizzázni, és Dani meg Zita még valahová a szomszédba is átugrottak egy kisebb beszélgetős házibuliba, amíg én otthon nagy bőszen naplót írtam. Mert azt, amikor egy lakásba több éjszakát töltünk, négy fal között, tető alatt, azt mi már otthonnak nevezzük ezen az úton. :) Milos lakásából egyébként igen jó kilátás nyílt a város szélét képező lakótelepre és a környező hegyekre. Innen aztán lehetne eljárni futni. (Mint ahogy Milos szokott is, és milyen jól teszi!)

Szófia nevezetességei

A Szófiában töltött második napra Zita szépen megszervezett mindent, amiért irtó büszke vagyok rá. Dora-tól megtudakolta, hogyan és mennyiért lehet bejutni a városba tömegközlekedéssel, az interneten megnézte, hogy mikor és hol lesz angol nyelvű katolikus mise. A mise végére pedig megszervezte a találkozót Sztanimirral, egy régi-régi barátjával, aki itt él most Szófiában. Külön jólesett ez is, hogy végre csak megfogtam a párom kezét, és mentem vele, és nem kellett semmit szervezni, tervezni, csak menni vele.

A busz 1 Leva-ba került, vagyis 110 Forintba. Pont olyan öreg, koszos és kopott volt mint a pesti buszok, mégis jobb volt vele utazni, mert a jegy ára egyensúlyban volt a kapott szolgáltatással – nem úgy, mint otthon. A busztól még pár saroknyi sétára volt a kápolna, parkok oldalában sétáltunk oda, láttunk régi orosz emlékműveket, és a fák felett feltűnt egy-két nagyobb templom torony is. Utóbbiakat még hagytuk későbbre, mert a mise csak egy kis kápolnában volt, amit még meg kellett találnunk. Csak Zita ment be a misére, én előkaptam a netbookot, és a kápolna előtti kis padon, nekiálltam naplót írni. Súlyos lemaradást kezdtem el ekkor behozni, hiszen Temesvár óta, azaz 11 napig nem írtam naplót. Ez hiba volt, de most már végre utolértem magam. Szóval én naplót írtam, amíg Zita misén volt. Szerettem volna beülni vele a misére is, de az nekem csak Zita miatt lett volna fontos, így végül a naplóírás mellett döntöttem. Nekem ez is nagyon fontos. Az ilyen eseménydús, utazós napok nekem csak akkor vannak befejezve, ha le is vannak írva.

A mise végeztével Zita beinvitált engem is egy kápolna melletti szobába, ahol ásványvizet és sütiket lehetett fogyasztani, miközben beszélgethettek a hívek. Ekkor már velünk volt Sztanimir is, Zita régi ismerőse. Elindultunk vele a városban, megnéztük a bazilikát, a Saint Sofia templomot, az orosz templomot, és egy másik, nagyon régi templomot ami egy épület belső udvarában volt. Sajnos már nem tudom felidézni, mi mindent mesélt Sztanimir ezekről a helyekről, pedig ez is érdekes volt, de így 9 nappal később, amikor ezt a beszámolót írom erről a napról, ezek a dolgok már nem ragadt meg bennem. Más, azonban annál inkább.

Sztanimir története

Miután befejeztük a városnézést, Sztanimir elvitt minket egy nagyon jó kínai étterembe, ahol hatalmas tálakat rendeltünk és egy nagyon finomat lakomáztunk, közben mindenki mesélt nagyokat, ezért ez az ebéd nagyon tetszett nekem. Ekkor már négyen voltunk, velünk volt Svetla is, Sztanimir barátnője – aki amúgy teljesen oda van Budapestért. Ennél az ebédnél elmeséltük Zitával a második napon történt „csodánkat”, a Zoltán-atyás történetet. Mire Sztanimir is mesélt, nem is keveset, és nem is rosszat, kb. a fél életét elmondta, ami nagyon érdekes volt, ezért most megpróbálom pár sorban leírni. Sztanimir hívó lélek, és nagyon erős vágy volt benne, hogy festőművész lehessen, olyan szinten, hogy ebből meg is tudjon élni. Ezt a vágyát megvalósította, de az út idáig egyáltalán nem volt rögöktől mentes. Elmesélte, hogy volt, hogy az utcán élt, megtanulta, hogyan tud éjjel vonatvagonokban aludni, aztán egy szép napon elhívták egy művészeti táborba, ami csak 10 Euro-jába került, így el tudott menni. Ez a tábor Magyarországon volt, és itt találkozott Zitával. Egy számára teljesen ismeretlen környezetben – fel kellett jutnia Budapestre a táborból, és ekkor Zita, mint egy angyal, jött és segített neki. Persze hamar jóbarátok lettek és aztán még több alkalommal együtt csatangoltak Budapesten, amíg Sztanimir a városban volt.

Elmesélték azt a történetet is, amikor Szvetlával, hogy kipihenjék magukat, Plovdivba stoppoltak és felvette őket egy magyar rendszámú autó Szófia határában. Mivel tudtak egy kicsit magyarul, „Szia”-val köszöntek a magyaroknak a kocsiban, akik nem kicsit meglepődtek ezen. Mire Plovdivba értek, már jóbarátok voltak a magyar autósokkal, akik végül Budapestre is elvitték Sztanimirékat. Budapesten egy barát lakásában laktak volna, ahol azonban ott volt még a barát volt barátnője, aki nem látta szívesen Sztanimiréket. Mit tehet ilyenkor az ember, elmegy a templomba imádkozni. Sztanimirék is így tettek, és amikor kiléptek a templomból, egy magyar ismerősükkel találkoztak össze. Akinek kb. a második kérdése az volt, hogy van-e hol megszállniuk…

Szóval Sztanimir hisz Istenben, és ezt meg is tudom érteni. A festőművészi karrierje is hasonló „véletleneken” keresztül ívelt fel idáig. Volt, hogy jól fizető munkája volt, fordított egy cégnek, de egy idő után nem szerette, mert akiknek dolgozott, azok nem voltak tiszta szívű emberek. Ki akart lépni, de nem volt hozzá bátorsága. Egy szép napon beszólították a főnökei, és indoklás nélkül, de végkielégítéssel azonnal elbocsátották. Hirtelen azt se tudta, mit kezdjen magával, de még ugyanezen a napon egy művész barátja felkereste, hogy nincs-e kedve felmenni a hegyekbe festeni. A hegyekben aztán összetalálkozott egy svájci úriemberrel, aki meglátta benne a tehetséget, és a kezébe nyomott több száz Euro-t, hogy ne törődjön semmivel, csak fessen! Innentől már nem tudok részleteket, de nem is ezek a fontosak, hanem hogy Sztanimir ezeket nem a „véletlennek” tudta be, hanem annak, hogy ő nagyon erősen akarta, hogy művész lehessen, és úgy gondolja, hogy szavai meghallgatásra találtak odafent. És mindezt úgy mesélte, mint aki elégedett és boldog az életében.

Sztanimir egyébként nem csak magáról mesélt, hanem Bulgáriáról is. Elmondta, hogy ahol átjöttünk a hegyeken, arrafelé jó fajta cigányok élnek, akik dolgoznak és rendesek, azért történt, hogy teljesen normálisan viselkedtek velünk. Persze intett is, hogy másmerre meg nem ennyire jó a helyzet, pl. ahonnan Sztanimir származik, az ország közepén található „Rózsák völgyéből”, ott egy-két helyen vannak olyan cigányok is, akikkel jobb vigyázni. De azért nem kell megijedni, ha nem vagyunk óvatlanok és nyitva tartjuk a szemünk, nem lesz baj sehol sem.

Vad lovak

Ebéd után felmentünk Sztanimir lakásába, ami egy legfelső emeleti igazi kis művészlakás. Sztanimir itt gitárt ragadott, és lenyomta többek között Rolling Stones-tól a Wild Horses-t, ami egy nagy élmény volt. Igazából órákig el tudtam volna hallgatni, csak ez sajnos nem jött le rajtam akkor, mert még kicsit görcsös voltam, pedig nagyon jól nyomta a gitárt meg az éneket. Sztanimir igazi művészlélek, mindent tiszta szívből csinál, ez érezhető volt a zenéjén is.

Mikor elmeséltük neki, hogy merre megyünk tovább, Sztanimir felajánlotta, hogy utánunk stoppol Plovdivba, és körbevezet minket a városon, ami sokkal-sokkal szebb, mint Szófia, és inkább megérdemelne egy napot az utunkból, mint Szófia kettőt. Hittünk Sztanimirnak, én pedig elengedvén kilóméterhuszárságomat, belementem, hogy töltsünk egy napot Plovdivban városnézéssel, Sztanimir vezetésével. Isztambulig még be tudjuk hozni a lemaradást, de ha nem, az se baj, mert a következő hely, ahová időre fogunk menni, az az iráni határ, az pedig még rettentő messze van, tehát nem számít, ha hónapokkal előtte elveszítünk egy napot, ha cserébe pedig nyerünk egy új élményt – megismerünk egy új várost, Bulgária legszebb városát. Ezt nem terveztük be az útba, de jobb, ha már most elkezdjük szokni, hogy sok minden nem úgy lesz, mint ahogy előre elgondoltuk.

Az elmaradt napokat most pótoljuk, tehát ne ijedjen meg senki, nem tértünk vissza Bulgáriába, csupán nem sorrendben közöljük a beszámolókat. Az ebben és a következő bejegyzésben leírtak Szerbia után, és a néhány napos (hamarosan befoltozott) fekete lyukat követve Szófia előtt történtek velünk.

Féllábbal Negotinig

Legutóbb ott tartottam, hogy begurultunk Negotinba, az utolsó városba a szerb-bolgár határ előtt. Ezen a napon Zita elhagyta az egyik cipőjéből az egyik csavart, ami az SPD stopliját tartotta. Leszereltük róla a stoplit, le ne szakadjon, hogy csak egy csavar tartja, és cipőt cseréltünk. Így én tekertem „fél lábbal” Negotinig.

Ahogy beértünk a városba, rögtön szembejött egy robogó és kerékpár bolt, vittem a stoplit, mutogattam, hogy egy csavar kéne, a fickó segítőkész volt, de nem volt akkora csavarja, csak hosszabb. Mutatta, hogy várjak még, mert közben egy iszonyat szakadt fickó elkezdett vele alkudni egy robogóra. Ahogy kívülről láttam a szituációt, anélkül hogy értettem volna, mit beszélnek, kb. úgy tűnt, mintha a csávó egy kifli áráért szeretne egy robogót venni hitelre. Olyan ostobának is tűnt. Vagy csak én voltam rá mérges, mert rabolta az eladó idejét, és most az enyémet is, amikor épp nagyon-nagyon éhes voltam. Persze ahogy gondoltam, feleslegesen vártam itt, csak egy műszaki boltot tudott ajánlani a boltos pár sarokkal lejjebb, tovább a főúton.

Mi viszont már olyan éhesek voltunk, hogy muszáj volt azonnal valami élelem után nézni. A főutca végén sajnos már bezárt a kebabos, ezért egy pekarát, vagyis pékséget kerestünk. Ekkor már annyira émelyegtem az éhségtől, hogy majd le fordultam a rekuról. A pekara-ban aztán jól bekajáltunk mini pizzákból, és natúr joghurtból, így mindjárt jobb lett valamivel a közérzetem, de még mindig hiányzott valami. Egy kis pihenés, valami jó helyen, és a csavar a cipőhöz. A főutca végén lévő parkot néztük ki sziesztára, de előtte egy boltot szerettünk volna találni. Ekkor lettünk figyelmesek a Diskont Pića nevű üzletre, amin nagyon jót derültünk. Dani pár perce jelentette ki, hogy nem tetszik neki ez a város, és menjünk innen a **csába, és tessék, hát most itt vagyunk! :) A bolt egyébként egy italdiszkont, épp elkaptuk a főnököt is, és készítettünk vele egy közös képet. Bevásároltunk kólából és sörből, majd kiültünk a parkba egy padra. A bolt mellett találtam egy kerékpárszervizt, de sajnos zárva volt, így hiába kopogtattam. Felszisszentettük a kólát, de attól se lett sokkal jobb kedvünk. Hát még akkor, amikor megérkezett egy sereg cigánygyerek… Miután nagyjából sikerült őket mind elhajtani, az egyikőjük még velünk maradt, és majdnem sikerült neki lenyúlnia Dani napszemüvegét. Még épp időben észrevettük.

Ezek után jobbnak láttuk, ha inkább továbbállunk Negotinból, ez a város nem alkalmas a délutáni szieszta eltöltésére. Kifelé menet megtaláltuk a csavarboltot, ahol volt megfelelő méretű csavar, de sajnos nem imbuszos, hanem csak csillag-csavaros. Azért ebből is vettünk három tartalékot, és Dani is bevásárolt duck-tape-ből és gyorskötözőből. Az ilyesmi sokszor jól jöhet egy kerékpártúrán. A város szélén felfedeztünk egy elhagyott iparterületet, ahol rozsdásan állt néhány nagyobb tartálykocsi. Ez a hely nem értem miért, de különösen tetszett Daninak, ezért nem csak pisilni és fogat mosni, hanem fényképezkedni is megálltunk. Röhögtem Danin, hogy milyen helyeken szeretne magáról fényképeket. Hát nem egy tipikus tömegturista a srác, az biztos. Amíg más a híres nevezetességek előtt akar magáról fotót, Dani itt kéri nagy lelkesen, hogy fotózzam le. De aztán jól látszódjon az a szétrohadt tartálykocsi és a siló is!- Kéri tőlem, hogy fényképezem őt ezen a csodaszép helyen.

Negotin után már csak egy falu volt a határ előtt. Ennek bejáratánál egy temető húzódott, ami egészen máshogy festett, mint amit mi otthon megszoktunk. Nem volt elkerítve, közvetlen a főút mellett már sírok voltak, legtöbbjük márványból, arcképpel, és sok műanyag virággal. A faluban elköltöttük utolsó szerb fillérjeinket élelmiszerre, majd elindultunk Bulgária felé.

Hamar elértük a határt, ahol minden nehézség nélkül átjutottunk. Bulgária mindegyikünknek egy teljesen új ország volt, csak Zita járt itt 1-2 éves korában, de onnan még nincsenek emlékei, csak  mesélték neki.

Megérkeztünk Bulgáriába

Bulgária első blikkre nagyon bejött nekünk, a benzinkúton tudtunk fújni a dudáinkba, és a WC is,  bár balkán poggyantós volt, de igényes. Az út a határfalutól pedig széles és jó minőségű. Vidint néztük ki erre a napra végállomásnak, de már félúton Vidin felé, Gamzovo-nál letértünk az útról szerencsét próbálni. Kértünk egy nénitől vizet, majd a főtéren próbáltunk pár helyit megkérdezni, hogy hol tudnánk sátrazni, de semmilyen nyelven nem tudtuk megértetni magunkat. Az egész falu egyébként pont olyan volt, mintha egy Kusturica filmből ragadták volna ki, nagyon tetszett nekünk. Sátorhelyet nem találtunk, ellenben a falubeli fiatalok érdeklődését sikerült elnyerni. Itt kezdődött az Unga-bunga-zás is, három kisgyereket próbáltam fotózni, de csak álltak bambán, a nagyobbik fogta az egyik kicsi kezét, és néztek rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Gondoltam, hogy a „csíííz” itt nem lesz jó, és egy „Unga-bunga” jött a számra, aminek nagy sikere volt, egyből felnevettek a kicsik. Néhány tinédzser srác pedig egészen a falu végéig – egy nagy emelkedő tetejéig követett minket. Egyikőjük, a legtehetségesebb, úgy tekert fel mellettünk, hogy a kormányon ült, lábai hátrafele néztek és úgy pedálozott előre, ami neki így háttal volt. Mindezt meredek felfelében. Tehetséges és értelmes gyereknek tűnt, érdeklődő volt, de sajnos semmilyen nyelven nem tudtunk beszélni vele. Ahogy tekert mellettünk, Zitával arra gondoltunk, hogy szegény srác, látszik rajta, hogy ügyes gyerek, de vajon viszi-e egyáltalán valamire, ebből a kicsinyke kusturica-faluból indulva? Vajon lesz-e belőle valaki, vagy egész életet ebben a faluban fogja leélni, ahogy valószínű a szülei is tették? Kicsit elszomorító volt belegondolni, hogy a srác, bár ügyesnek, okosnak és szorgalmasnak tűnik, mégis csak abban tudja kiélni magát itt, hogy megtanul egy keréken, kormány nélkül és hátrafelé kerékpározni. Ez a srác végül majdnem Vidin-ig kísért minket. A meredek fölfele után egy hosszú, elnyújtott lejtő következett, ennek az alján tűnt el a visszapillantónkból egyik percről a másikra. Szerettünk volna nekiadni egy fényvisszaverő szalagot, egyrészt, hogy maradjon valami emléke tőlünk, másrészt, hogy lássák őt az autósok, amikor visszateker a falujába, merthogy már erősen sötétedett ekkor.

Hotel Parókia*****  – Vidin

Vitt minket a lendület, ezért úgy döntöttünk, bár sötét van, de most már elgurulunk Vidin-ig. Az elkerülőnél eltereltek minket, nem tudtunk sugárirányt egyenesen a városba hajtani, egy sugárúttal odébb kellett hajtanunk az elkerülőn és csak úgy tudtunk befelé indulni a városba. Viszont ezen az úton pont szembejött egy templom, gyönyörű igényes, elkerített kerttel, hátul parókiával. Zita bezörgetett, és hamarosan ajtót nyitottak nekünk, de nem ám csak a kertbe, hanem kaptunk egy egész helyiséget a házban, egy étkező szőnyegén kaptunk szállást. Még egy zuhanyzót, egy WC-t és egy konyhát is kinyitottak nekünk, nem is tudtuk, hová legyünk örömünkbe. Dani kidőlt a szőnyegre, én feldugtam minden kütyünket töltőre, Zita készített egy hatalmas adag limonádét (volt nálunk vagy egy kiló citrom), majd szépen sorjában mind letusoltunk, aztán eldőltünk a hálózsákba. Hosszú, kemény nap volt, és rettentően örültünk, hogy a végén egy ilyen szuper helyen kötöttünk ki, négy fal között.

Reggel a papok már nem voltak sehol, amikor továbbindultunk. Egy köszönőlevelet a kilincsükre akasztottunk a kulccsal és néhány vaníliarúddal együtt. Vidinben láttunk egy másik fekvőbringást, de sajnos ő nem vett észre minket, így nem sikerült beszélgetnünk, pedig jó lett volna. Nem gondoltuk, hogy itt fogunk találkozni más rekusokkal. Pénzt váltottunk, és beültünk egy helyre netezni, kiküldtünk pár „kanapé kérelmet” Szófiába, merthogy ekkor még nem volt meg, hogy kinél, hol és hogyan fogunk megszállni a bolgár fővárosban.

Szieszta Stefanie-val, viszlát frizbi, viszlát Duna! :)

Vidin-t dél felé hagytuk el, kb. déltájban. A Duna mentén folytattuk az utunk, az elején nem volt túl szimpatikus a táj, nem is láttuk a folyót, és zsibbadt izmainkkal először egy kaptatót kellett megmászni, majd egy útépítésen kellett kerülgetni a munkagépeket egy félpályás útlezárásnál. Épp amikor vége szakadt ennek a szakasznak, akkor jött szembe Stefanie, az Ausztráliát és Indiát egyedül megjárt német túrakerékpáros. Nagy beszélgetésbe kezdtünk az út szélén, ő megcsodálta a fekvőbringáinkat, és mi is csodálattal hallgattuk, ő mi mindenen van már túl és mennyi helyen járt már a kerékpárjával. Gyakorlatilag a két éves kerékpártúrája vége felé jár már, hiszen ha világviszonylatba nézzük, Ausztrália után Németország innen már csak egy köpésre van, a szomszédban. Stefanie-t végül sikerült rávennünk, hogy forduljon vissza velünk pár kilométert, és ebédeljünk együtt, fürödjünk egyet a Dunában. Ő így köszönt a Dunának – hiszen most érkezett meg a partjára, mi pedig így köszöntünk el a folyótól. Stefanie pontosan arról jött, amerre mi folytattuk így el tudta nekünk mondani, milyen terep vár ránk Montana-ig. Amíg készült a tonhalas-fűszeres tészta, Stefani sokat mesélt nekünk Indiáról, Ausztráliáról és az útjáról. Németként a legtöbb helyen könnyedén kapott vízumot a határon, így megtehette, hogy spontán utazik, akkor és úgy és oda, ahová éppen kedve tartja. Egyedül Pakisztánba nem kapta meg a vízumot. Ennek ellenére, mi mit nem adnánk, ha nekünk is ilyen könnyű lenne ez a vízum kérdés… Mesélt Iránról is, ő is úgy kezdte a mondatot, hogy „The best country in the World…”, szóval már nagyon kíváncsiak vagyunk. Ezzel már Danit is felcsigázta Iránnal kapcsolatban, el is gondolkodott a srác, hogy nem jön-e velünk kicsit tovább Isztambul után. :) Az ebéd után fürdés következett, megmártóztunk a Dunában, és előkerült Dani professzionális, világrekorder frizbije. Egészen az első dobás erejéig, utána ugyanis elmerült a Dunában. :) Stefani volt a tettes, persze nem tudhatta, hogy a frizbi nem úszik a vizen, de hát most már mindegy, nevettünk egy jót az egészen, van egy frizbink a Duna alján, Daninak meg lesz egy randija valahol, valamikor egy frizbi erejére Stefani-val, legalábbis ezt beszélték meg.

Kemény kaptató után jutalomlejtő

A fürdés után elbúcsúztunk Stefanie-tól, majd folytattuk utunkat, még egy kicsit a Duna mentén, aztán be délnek a dombok közé. Megálltunk körülnézni egy újabb kusturica-faluban, ahol gyakorlatilag az egész lakosság az utcán volt, meg is jegyeztük, hogy ők sem a Facebook-on élik a szociális életüket. Ami persze nem baj, sőt… A faluba egyébként a templom miatt jöttünk be, de közelebb érve láttuk, hogy hiába, mert el van kerítve, zárva a kapu, és benőtt mindent a gaz. Azért egy OTP Bankot találtunk, amit jól le is fotóztunk. Hogy közben mit gondolhattak rólunk a helyiek, azt el se tudjuk képzelni. Három földönkívüli furcsa járműveken érkezett, és a helyi pénzhivatalt fotózzák… :)

Ahogy elkanyarodtunk a Dunától, egyből meredekre váltott a terep, és egy jó hosszú, kiadós 10%-os emelkedő várt ránk. Legkönnyebb sebességben is kemény volt, de 20-30 perc alatt megjártuk egy-két pihenőt beiktatva. Fent a tetején bevártuk egymást, majd következhetett az örömgurulás, merthogy a túloldalt lejtett, de nem ám olyan meredeken, mint jövet, hanem szépen lassan, hogy sokáig és messze gurulhassunk.

Hotel Széna** – Smirnenski

Az este egy Smirnenski nevű falucskában ért minket utol. Bekopogtunk egy házhoz vízért, ahol sátorhely után is kérdeztünk, utóbbit persze már kézzel lábbal. Hagytuk gondolkodni az emberünket, és hamarosan ki is gyulladt nála a villanykörte, és elindultunk a kíséretében a „Stadion”-ba. Utóbbiról kiderült, hogy egy legelőnek használt régi focipályáról van szó a falu végén. A földút végén a trombitaszónál balra fordultunk és már ott is voltunk. Volt ott egy régi, romos épület is, talán öltöző lehetett anno, de most szénatárolónak használták. Ezt ki is néztük magunkat, de közben megérkeztek a falu széléről a trombitások. Egy cigány család volt, kedvesek voltak, távolságtartóak, nem fogdosták a bringát, csak érdeklődtek, csillogott a szemük. A nagypapa büszkén magyarázta, hogy a kislány az unokája, beszéltek minden félét amit nem értettünk, és mondták, hogy mutatták, hogy ha éhesek vagyunk, menjünk oda hozzájuk. Ezek után megnyugodtunk, főleg, hogy az emberünk, aki idekísért minket, mondta, hogy morgen, magazin, kafé, – vagyis reggel a boltban tudunk venni kávét, és reggelit – és ha bármi probléma lenne, menjünk csak hozzá. A legnagyobb problémánk csak annyi volt, hogy hogyan feszítsük  ki Dani függőágyát a tető alatt, de végül ezt is megoldottuk. A bringákról le se pakoltunk, betettük egy hátsó helységbe, ahová csak úgy lehetett bejutni, ha átmásznak mind a hármunkon. Főztünk még egy teát, megírtuk az NRÉ-t, aztán lefeküdtünk aludni.

Reggel lónyerítésre ébredtünk, Zitát még nem láttam ilyen vidámnak ébredni, el is gondolkodtam rajta, hogy meg kéne tanulnom nyeríteni. Egy falubeli szekéren hozta a szénát szétteríteni a tető alatt, mikor itt talált minket. Persze ebből nem volt semmi problémánk. Összepakoltunk, és felmentünk a főúthoz a magazinba, vettünk finom péksüteményeket, és Zitának kávét. A helyiek jól megnéztek minket. A boltostól kaptunk ajándékba egy-egy búzaitalt, vagy nem is tudom, minek nevezzem a készítményt. Elég érdekes lötty volt, elsőre kakaóra emlékeztetett, de csak amíg meg nem kóstolta az ember. Elég vad íze volt, még sosem ittunk semmi hasonlót.

Doktor Yosifovo – A mézes bácsi, na meg Tim és Mat, akik Kenyaig tekernek napi 200km-t

Még Smirnenski-ben találtunk egy postát, de sajnos nem volt képeslapjuk, így csak a mosdójukat használtuk. Két faluval és két dombbal később megérkeztünk Doktor Yosifovo-ba. Már előző nap kinéztem ezt a helyet a neve miatt, de csak most jutottunk el idáig. A vicces névhez már történetünk is van, ugyanis egy szép kis kaptató után itt álltunk meg vizet kérni. Egy embert láttunk a kertjében ténykedni, megszólítottuk, és nagy meglepetésünkre beszélt is kicsit angolul. Nem csak vizet kaptunk, hanem végigvezetett a kertjében is, megmutatta a szőlőt, a gyümölcsöst, és hátul a méheket is. A vége az lett, hogy leültetett egy kis kerti asztalhoz, ahol kaptunk egy egész szép tál mézet. Elővettük a kenyerünket, és jóízűen nekiálltunk mézes kenyeret falni. Közben megtudtuk az emberünktől, hogy ez a ház a kerttel csak a nyári lak, és amúgy bent élnek Montana-ban, a következő nagyvárosban, ahová mi is tartunk.

Miközben a kertben sziesztáztunk, két srác jelent meg kint az úton, egy hatalmas tandemen. Kirohantunk hozzájuk és köszöntöttük őket. Timmel és Mattel hozott minket össze a sors Doktor Yosifovo-ban. Jótékonysági Adventure Race-t nyomnak a UK-ből Kenyába. Azért hívjuk race-nek, mert napi 200-at kell megtenniük, hogy időben odaérjenek. Egy nap 200km-t letekerni még akkor is sok, ha egy napos túrán vagy, nemhogy Afrikában, több hónapon keresztül. Szóval minden elismerésünk a fiúké, reméljük és kívánjuk, hogy sikerüljön a tervük, ami biztos, hogy hatalmas sportteljesítmény lesz. Kipróbáltuk egymás kerékpárjait, de nem volt könnyű dolgunk, Zitával ketten képtelenek voltunk rendesen megülni a tandemet, valahogy sosem jött össze az egyensúly igaz nem is próbálkoztunk túl sokáig. Mivel tudtuk, hogy a napi 200-hoz nincs sok idejük álldigálni a srácoknak, hamar útjára engedtük őket, nagy hátszelet és sok szerencsét kívánva nekik.

Bevásárlás Montanában – Parajlibatop kivonat

A következő megállónk Montana volt. Beszabadultunk a helyi Kauflandba nagybevásárolni. Utólag meg kell valljam, meglátva az olcsó árakat, eszetlenül sokat vásároltunk. Például a két darab fél kilós tészta teljesen felesleges volt, nem tudom, mit gondoltunk, azt hittük, hogy ezután majd nem lesz bolt, hogy rögtön kettőt vettünk. A két kiló hagymáról nem is beszélve. Viszont az ayrant, a vizezett sós joghurtot nagyon megkedveltük, szintúgy a halvát, ami itt nem olyan mint otthon, sokkal kevésbé édes, több benne a napraforgó, és nagyon finom, könnyű tárolni, nem romlik meg, egészséges és tele van kalóriával. Egyszóval ideális étel magunkfajta kerékpártúrázóknak. Az itt, Montanában vásárolt halva csomagolásán viszont valami nagyon furcsát fedeztünk fel. Rá volt írva magyarul is (betűvel) az összetevők listája, köztük a parajlibatop kivonat. Hogy ez mit takarhat, arról a mai napig halvány fogalmunk sincs… :)

Vásárlás után még megálltunk a városszélén, sziesztáztunk a forró délutáni órák alatt, neteztünk egy kocsma napernyője alatt, és megkóstoltunk egy nagyon finom csapolt sört, illetve Zita egy kávét. CS-ről már vissza írt egy Milos nevű fazon Szófiából, nem lesz ugyan otthon, de tud fogadni minket, a barátnője majd beenged minket és ad nekünk kulcsot a lakásához. Ujjongtunk, hogy hogyan lehet valaki ekkora jó arc.

Camping Kanyon** – Vracai-hegység (Vracanska Planina)

A táj Montana után megváltozott, egy magasabb rendű úton haladtunk tovább DK felé, és 600-800m között ingáztunk fel-le. Jobb oldalt a Vracai-hegység (Vracanska Planina) sziklás vonulatai tűntek fel, sejtetve hogy a következő napokban bizony lesz mászás. Vratsa-ba már sötétedéskor érkeztünk meg, a városba bevezető úton majdnem 850 méter magasba kellett kapaszkodnunk. Egy benzinkútnál vizet töltöttünk, majd a minket megkörnyékező kerékpáros gyermekseregtől kértünk segítséget sátorhely ügyben. Egyikőjük se beszélt a bolgáron kívül mást, de végül csak megértettük magunkat, és mi is őket, így történt, hogy egyikőjük elvezetett minket egy helyre. Közel 900m-re tekertünk fel, a várostól délre található kanyonba. Sötét volt már, de így is látszott, hogy csodaszép helyen vagyunk, hatalmas sziklák alatt. Megköszöntük a segítséget, majd feldobtuk a sátrat. Ettünk pár szelet kenyeret, megfürödtünk a patakban, majd egy nagyot aludtunk a hosszú nap után.