Nászút a Föld körül

Viszlát Temesvár, Helló Szerbia!

Temesvárról csak délután sikerült elindulni, mert éjjel Zita és Dani nagy youtube partit csaptak Dudival, én pedig hajnali háromig az útinaplót írtam. Délelőtt későn keltünk, és sokáig szedelődzködtünk, mire mind a három bringa lent volt a kapu előtt teljes menetfelszerelésben. Ekkor jelent meg egy idős magyar házaspár, akik Dudi szomszédjai. Jót beszélgettünk velük, sok szerencsét kívántak nekünk, és Zita még egy nyakláncot is kapott a hölgytől.

Kifelé menet Temesvárról megálltunk egy bevásárlóközpontnál feltölteni a kamrát, majd nekivágtunk az országútnak Dél felé. Forróság volt, a legmelegebb órákban tekertünk, ezért sűrűn megálltunk, mindig valahol árnyékban. Az első ilyen helyen megismerkedtünk egy kalapos fickóval, aki kicsit meg volt bolondulva, talán neki is sok volt a nap, mert folyamatosan beszélt hozzánk, nem igazán zavarta, hogy szinte egy szavát sem értjük. A végén még valami könyvecskéből is felolvasott nekünk, talán valami példabeszédet. A bolondunk után a következő megálló egy kisbolt előtt volt. Itt jégkrémet vásároltunk, darabját 50 Baniért, vagyis 33 Forintért.

A szerb határon kielőztük a jó 50 méteres autósort és elkezdtük előkotorni a csomagjaink aljáról a személyiket. Nem akartuk, hogy az útleveleinkbe pecsét kerüljön, mert az elvette volna a helyet a lapjaiból, amelyekre még szükség lesz pár határátkeléskor. A szerb oldalon miközben az iratainkat vettük elő, a határőr előjött a bódéjából és kézzel-lábbal jelezte, hogy forduljunk vissza Románia felé, mert Szerbiában nem jó / nem lehet biciklizni. Nem értettük pontosan mit akar ezzel, mert csak mutogatott és számunkra érthetetlen nyelven magyarázott. Csak azt láttuk, hogy nem kérte el az útleveleinket és hátrament beszélgetni a kollégáival. Egy percig aggódtunk, de aztán elnézve magunk mögött a kocsisort arra gondoltunk, hogy remélhetőleg csak annyi történt, hogy éppen műszakváltáskor érkeztünk. Negyed óra várakozás után kiderült, hogy alaptalan volt minden félelmünk, jött egy új határőr, elfoglalta helyét a bódéjában, és minden atrocitás nélkül beengedett minket Szerbiába, ahol természetesen semmi gond nem volt a biciklizéssel. Se a forgalommal se az utakkal nem volt bajunk az országban tartózkodásunk alatt. A morci határőr valószínű egy kilométert nem bringázott még az országában.

Camping Akácos*

Szerbiában nem sokat haladtunk már ezen a napon. A határ után vizet vételeztünk (itt használtuk először a 10 literes Ortlieb vízhordót), majd a közeli dombra feltekerve találtunk magunknak egy ideális táborhelyet: jobbra az úttól egy régi külszíni fejtés helyén található akácosban vertünk tábort. Dani lebontotta egy szakaszon a bozótost és felállította a „Hamock”-ját, a függőágyát, mi pedig feldobtuk a sátrat. Közben néha kikandikáltunk a gödrünkből ÉNY felé, ahol éppen lemenőben volt a Nap, gyönyörű vörösen izzott a távoli horizonton. Kicsivel később pedig, amikor már a csillagok alatt ültünk a tábortűznél, az ég túloldalán a Hold kelt fel, és vetett fényt a táborunkra. Szabályos árnyéka volt mindennek, olyan erős fénye volt.

Balkán-feeling

Reggel ismét rutintalanul, elég későn keltünk, és a forró napon bontottunk tábort. Bár előző este nagyon tetszett ez a táborhely, de ekkor megfogadtuk, hogy legközelebb olyan helyen keresünk táborhelyet, ahol van árnyék is.

Az út mellett már előző este is láttunk egy hatalmas fekete füstfelhőt felszökni. Ez másnapra is megmaradt és közelebb érve szomorúan tapasztaltuk, hogy egy nagyobb szemétlerakat füstöl elég erőteljesen. Már nem ez az első, hogy ilyet látok Szerbiában. Kilométerekről látszik, és szintén elég jól terjed a szag is, nem nagyon tudom megérteni, miért nem tesznek ez ellen valamit.

A reggelit Vrsac városka főterén fogyasztottuk el, rántottát készítettünk 6 tojásból. A Reninél szedett zöldfűszerekkel és a Dani által cipelt rengeteg féle (és több kilót nyomó) fűszerekkel igen ízletes lakoma volt ez. A víz, amit a parkot locsoló munkásoktól kaptunk, olyan szinten klóros volt, mintha egy uszoda medencéjéből innánk, ezért úgy döntöttünk, hogy beruházunk egy 5 literes palack „ásványvízre” kb. 160 Ft-nak megfelelő összegért. Azóta ez az 5 literes palack Dani vízhordójává vált, és sok-sok liter vizet szállított vele a szomjas kilométerekhez és az esti vacsorákhoz.

Vrsac-ot már délután hagytuk el, forróságban tekertük meg a ránk váró dombos vidéket Ram-ig, ahol négy órakor indult a kompunk. Itt már igazi balkáni volt a táj, sokszor megálltunk fényképezni. Pontosabban én hajtottam volna a bandát, nehogy lekéssük a kompot, Zita pedig még néha vissza is fordult pár métert, hogy megörökítsen egy-egy témát. Erre én persze mérges lettem, amit utólag már bánok a fényképeket nézve. Egy apró kis „szegény” faluban annyi kis szépséget találni, nem is gondolná az ember.

Miután megérkeztünk a hajóval Ram-ba, a Duna déli oldalára, fürödtünk egy nagyot, majd felfrissülve folytattuk az utunkat – meredeken fölfelé. A kaptató után gyönyörű búzamezők között csorogtunk egy kicsit, majd egy falu közepén megálltunk vacsorázni. Na itt ért minket az első igazi, balkáni „kultur-sokk”, először az oszlopra felragasztott A4-es lapra kinyomtatott, laminált halotti értesítőkön akadtunk le. A „bolt” előtt nádtetős kiülő alatt söröztek a hűsben az öregek, mi is bevásároltunk és csatlakoztunk a szomszéd asztalhoz vacsorázni. Nekünk árnyék már nem jutott, de ez nem is volt baj, mert a lemenő napnak már nem volt nagy az ereje. Miközben ettünk, traktorosok jöttek-mentek, mozgott, élt a falu. Mindenki ránkcsodálkozott, mindenkivel váltottunk pár szót, ami persze a „Dobre Dan”-ban és kézjelekben merült ki. Kicsit később a helyi fiatalság megérkezett, ők már tudtak valamit angolul. A legbátrabbjuk, egy kék virágos, rövidgatyás, napszemüveges csóka még bátor is volt, és beleült Dani rekujába. Egészen jó hangulat kerekedett a végére, de mi mégis úgy döntöttünk, jobb lesz továbbállni. Még szerettünk volna pár kilométert a hátunk mögött tudni erre a napra.

Hotel Rönkház**

Ahogy a barátaink is többször elmondták nekünk, az Eurovelo 6-os bringaútvonal pár méterrel a falu központja után balra letért a főútról és egy meredek lejtő végén a Duna menti gáton folytatta. Ekkor a nap már eltűnt, de az ég alja vöröslött még, gyönyörű hátteret adva a Dunának. A következő városkába már sötétben érkeztünk, és kicsit be is kavartak az Eurovelo táblák (merthogy szépen ki van táblázva – majdnem – mindenhol az útvonal), egy helyen hiányzott, és ez némi bizonytalanságot adott nekünk, de egy benzinkútnál hamar helyre tettük magunkat. Éjjeli szálláshelyünket egy elhagyott útszéli rönkházban találtuk meg. Valószínű egy épülő vendéglátóhelyet találtunk meg, szerkezet kész volt a faház, volt teteje, és voltak szobái, de ezen kívül semmi. Tökéletes táborhelynek tűnt számunkra éjszakára. Dani kifeszítette két gerendára a függőágyat, mi pedig a hátsó helységben felállítottuk a sátor hálófülkéjét. A biciklikről le se vettük a táskákat, úgy tettük le a bringákat, hogy ne lehessen hozzájuk férni, csak ha átmászik valaki a sátrunkon.

Éjjel nem aludtunk túl jól, Dani telefonja rendszeresen pityegett, hogy le akar merülni, a ház körül valamilyen kisállat mászkált és neszelt egész éjjel, az autók fénye pedig beért a házig. Ezek ellenére, azért sikerült valamennyit aludni is, és reggel korán és gyorsan tudtunk indulni. Egészen a ház melletti padig jutottunk, ahol egy hatalmas reggelit csaptunk. Főztünk teát is mindenféle levelekből, amiket még Reninél szedtünk Temesváron, vagy azóta az út mentéről. Mikor már készülődtünk volna, érkezett egy rendőr a házunkhoz, megállt, bement a házba, rólunk tudomást sem vett, viszont bent a házban a plafonon nagyon nézett valamit. Fogalmunk sincs, mit keresett annyira, mindenesetre vicces volt, hogy ránk se hederített.

Megérkezünk a Vaskapu-szorosba

Első megállónk Golubac-ban volt, ahol bevásároltunk, majd kiheveredtünk a Duna partjára. Az igazi rock n’ roll ezután következett, bevettük magunkat a Vaskapu-szorosba, összeszűkült a Duna völgye, és hirtelen a fejünk fölé nyúló sziklafalak alatt találtuk magunkat, majd kaptatón, majd alagútban, lejtőn, kaptatón, és így tovább… Közben a táj elképesztő lett, mi pedig hol izzadtunk, hol mámorosan száguldottunk lefelé, hol pedig csodálkoztunk, hogy miért van olyan sötét az alagútban?!? Ja, hogy elfelejtettük levenni a napszemüveget… :)

Délután Dobra-ban álltunk meg. Dani már alig bírta, az út szélén akart megállni csak úgy bekapni valamit, de én unszoltam, hogy menjünk még egy kicsit, és találunk a padkánál jobb helyet az ebédhez. Így is lett. Bár otthagytuk a napi büdzsénk másfélszeresét, de egyikünk sem bánta meg. Egy családi vállalkozásban működtetett panzió kertjében ebédeltünk. A kerti kiülő alatt hüsöltük át a 37 fokos délutánt, kaptunk nagyon finom levest, pörköltet, fánkot, és igazi balkán kávét, olyat, amiben megállt a kanál, annyi zacc volt az alján. A kávé véletlen volt, Zita csak magának szeretett volna kérni, mire kihoztak hármat, aztán úgy döntöttünk, hogy ha már ilyen balgák voltunk, megkóstoljuk mind a hárman, ilyet úgysem iszunk otthon. Ettől a helytől mindannyian oda voltunk, kedvesek voltak velünk a vendéglő fenntartói. Úgy képzeljétek el, hogy miközben hűsöltünk a kertben, a dédnagymamák borsót hámoztak mellettünk, a nagymama felszolgált, és ki tudja, ki főzött ránk, de valószínű az amit ettünk, a család ebédje is volt.

Hotel Wellness Blagojevic***** – Donji Milanovac

Miután továbbálltunk, kicsit megtréfáltak minket az EuroVelo táblák. Leküldtek minket a főútról -50 métert, csak egy vendéglő kedvéért. Ezek után rövid úton visszakeveredtünk a főútra és ott folytattuk. Donji Milanovac-ba már naplementekor érkeztünk, vásároltunk pár sört és cidert, majd kiültünk velük a Duna partjára. Hátunk mögött egy bárból élőzene hallatszott, mi pedig csodáltuk a vizet, és örültünk a magunk mögött hagyott gyönyörű kilométereknek. Miután megtaláltuk az üvegek alját, felkapcsoltuk a lámpáinkat, és elindultunk esti szálláshelyet keresni. A várost elhagyva találtunk egy földutat, ami levitt a Duna partjára. Lesétáltam, de nem találtam alkalmas táborhelyet. Zita viszont észrevett egy öreg bácsit, akinek hangosan köszöntünk „Dobre Vecse”-t, majd következett az ektiviti. Hamarosan elkerült az angolul kiválóan beszélő Veroljub Blagojevic, és megvolt a táborhely a garázs előtt. Sőt mi több, a bringákat betolhattuk a garázsba. A szomszéd garázsban rengeteg bringa pihent, sikerült az egyiken segíteni kicsit, a bácsika nagy örömére felpumpáltuk a megereszkedett kerekeit.

Ami ezután következett, arra azóta is csak mosolyogva tudunk emlékezni. Veroljub lejött közénk a házból, hozott kis sámlikat, ezeken ülve beszélgettünk, iszogattuk a borunkat, megkináltuk egymást az Unicumból és ő minket a saját készítésű pálinkájából (Made by the Fun Machine…), közben beszélgettünk és Dani segédletével megtanultam lepényt készíteni a tábori konyhán. A lepényhez mindjárt kaptunk házi készítésű sajtot, de olyat, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Látnotok kellett volna Danit, ahogy visszajött Ver-el a kis konyhából, ahonnan a sajtot vették, majd reszelték le. Ilyet nem kapnánk egy boltban sem, az biztos. Mindehhez még a fürdőszobába is beinvitáltak, így mindannyian lezuhanyozhattunk, ami nem kicsit javította a közérzetünket. Én ekkor rájöttem, hogy a délutáni pihenőhelyen elhagytam az otthonról hozott törölközőmet. Kis veszteség, ezután Zita apró póttörölközőjét fogom használni, és pár dekával kevesebbet fogok cipelni. Veroljub közben folyamatosan ígérte, hogy összehozza az internetet is, csak odafent a szobájában be kell kapcsolni a wifit a routerén. Ehhez elkísértem, ha már ez a szakmám… Gyorsan bekapcsoltuk a wifit, de persze ott ragadtunk a monitor előtt, és az egésznek a vége az lett, hogy Ver felinvitált minket Zitával egy vendégszobába, hiszen ez egy nászút, ez jár nekünk… :) Hiába erősködtem, hogy de már meg van ágyazva odalent a sátorban és minden cuccunk ott van, Ver hajthatatlan volt, úgyhogy végül engedtünk, és felhoztuk magunkkal a szobába az összes tölteni való akkumulátort is. Igazából ennek az egynek örültem nagyon, amúgy teljesen mindegy lett volna már, hogy hol alszunk, hulla fáradtak voltunk. Danit persze elkapta a lendület és Ver-el még elvoltak pár órát a monitor előtt, még egy gitár is előkerült. Erősítője nem volt Ver-nek, de helyette igazi balkán módra az ajtófélfát használta annak, nekitámasztotta a gitárját és úgy tépte a húrokat.

Ezek után reggel persze nem sikerült a régóta áhított korai indulás, de ezt nem is bántuk, ez a buli megérte a dél körüli rajtot. Reggel kaptunk finom házi szörpöt, és körbejárhattuk Ver-ék birtokát, hordtam fel a garázsból a kamrába takarmányos zsákot, megcsodáltuk az állatokat, és a kutat – ahonnan rengeteg vizet is kaptunk – na és persze a pálinkafőző berendezést.

Indulás előtt megbeszéltük, hogy ha már tegnap olyan sokat költöttünk, és most kaptunk egy jó adag házikenyeret és házi sajtot Ver-éktől -, akkor ma megpróbálunk egy nulla forintos napot nyomni. Erre Zita rögtön feljajdult, hogy akkor még egy fagyi sem fog beleférni? Ezt  Ver nem hallhatta, mert ekkor távol volt tőlünk (és különben sem érti a magyart), de mégis, fél percre rá megjelent három tölcsér házi fagylalttal. Mi nagy nevetve a nyakába ugrottunk, hogy ilyen nincs, ez az ember egy gondolatolvasó. Búcsúzkodáskor megérkezett a nagypapa is a keményre pumpált biciklijén, nagy büszkén mutatta a frissen szerzett hajózási engedélyét, még a fényképezéskor is meg kellett mutatni a kamerának.

De még azután sem volt vége a nagy vendégszeretetnek, miután elindultunk. Az öböl túloldalán ugyanis, ahol megálltunk reggelizni, észrevettük, hogy Zita kormánytartója meglazult, és azt is konstatáltuk, hogy nincs nálunk olyan nagy imbusz kulcs, amivel meg tudnánk húzni. Fájdalmas, de okos döntést hoztunk. Miután megtöltöttem magam kolbászos-sajtos kenyérrel, lepakoltam Zita bringáját, felpattantam rá, és visszatekertem Blagojevic-ékhez. Hamar megtaláltam Ver-t, és előkerült a megfelelő méretű imbusz kulcs is, amivel rögvest meghúztuk a meglazult csavart. …és mi derült ki közben? Ver anyukája sajtos lepényt készített, és ha 10 perccel később indultunk volna el, kaptunk volna belőle. Viszont így, hogy visszaszaladtam Zita bringájával, már készen várt a friss lepény, isteni finom volt, és kaptunk is belőle elpakolva három nagy-nagy szeletet. Lehet, hogy csak azért lazult ki az a csavar, hogy még a lepényből is juthasson…

Találkozás Markkal és Poldival a Kazán-szorosban

Ver azt mesélte nekünk, hogy a hátralévő út Szerbiában még kb. 100km, és nagyjából sík, kivéve a sziklást szakaszt. Ez a sziklás szakasz a Kazán-szoros volt, és tényleg nem volt sík az út. Komoly kaptatókon kapaszkodtunk fel jó 200 métert, mire egy alagút után elénk tárult a gyönyörű sziklás szoros bejárata. Épp megálltunk egy erdei padon pihentetni magunkat, amikor Dani észrevett egy megpakolt kerékpárost elhúzni az országúton. Utánaeredt, megállította, és a következő alagúttól már együtt tekertünk Mark Tomlinsonnal. Az ő története nagyjából a következő: világ életében szeretett bringázni és utazni. Leépítés volt a munkahelyén, ami náluk a UK-ben úgy kezdődik, hogy megkérdezik a kollégákat, van-e olyan, aki önként és fájdalommentesen felmond. Mark kapva kapott az alkalmon, felmondott, és szerintem a végkielégítéséből bőven futotta erre az útra, ami Oroszországon és Mongólián keresztül Kínába vezet. Őt is kötik a vízumok, neki is meg van szabva, hogy mely országban mennyit tartózkodhat, ezért vonatozni is kénytelen pár szakaszt. Útja során Magyarországon is járt, egy hetet Visegrádon töltött édesapjával. Remek térképei voltak a Duna menti kerékpár útvonalakról, amelyeket nem volt rest megosztani velünk – Lefényképezhettük őket.

Markkal a Kazán-szoros végéig tekertünk együtt, ott elbúcsúztunk tőle, mert ő egy fokkal gyorsabb tempót hajtott, mint mi hárman – illetve vele együtt négyen.

Lefelé a szorosból jövet Zitával kicsit lemaradtunk a srácoktól, amikor egy idős nőt pillantottunk meg szembejönni az út túloldalán. Jól megpakolt túrakerékpárját tolta fölfelé a meredeken. Persze fékeztünk, és megálltunk, beszélgettünk vele is egy kicsit. Poldiról megtudtuk, hogy 68 éves, 6000km tett meg kerékpáron, Athénban mindenét ellopták, de ennek ellenére itt van, és csinálja és mindezt mosolyogva meséli. Ha majd nehéznek érezzük az utat, rá gondolunk. Mi fiatalok vagyunk, életerősek, tettrekészek. Ha Poldi megcsinált ennyi idősen, nőként egyedül egy ilyen túrát, ilyen viszontagságokkal, és szemmel láthatóan még élvezi is, nem is kicsit, akkor nekünk sem okozhat gondot egy Föld körüli nászút, bármely megpróbáltatások elé is fog minket állítani!

Rekuval fölfelé, kilók és km/h-ák

Miután újra sík terepre értünk, megálltunk fürödni a Dunában, jólesett magunkat lehűteni a nagy hegymenet után a vízben. Rekuval megmászni 200 métert nem olyan vidám dolog. Bár biztos az is közrejátszik, hogy mindig úgy gondolom, hogy olyan kondim van a bringázáshoz, mint a 8400km végén volt, de persze ez (még!) nem így van. A másik dolog pedig a reku. Fölfelé, bár bele tudjuk préselni magunkat az ülésbe, és így nagy erőt tudunk kifejteni a pedálokra, de ez még akkor is csak tisztán a mi izomerőnk, és nem segít a gravitáció, mint a hagyományos kerékpárnál. A mi fekvőbringáink ráadásul 17-18kg-osak a lámpákkal, a csomagtartópanelekkel és a Rohloffal. Erre jön még rá az én 37kg-os felszerelésem, és akkor még mindig nem számoltuk a nálam lévő ételek és a víz súlyát. Na meg az én 80 kilómat. Summa summárum olyan 145-150kg-t kell felhúznom ilyenkor a hegyre, úgy, hogy magam előtt pedálozok, s nem magam alatt. Ez bizony nagyon kemény, főleg, ha nem ehhez szokott az ember. Olyan 10%-os emelkedőig még rendben van, beváltunk a könnyebb fokozatok egyikébe, és 6-7km/h-val, könnyedén, türelmesen felcsorgunk, komolyabb erőkifejtés nélkül. Ilyenkor olyan erővel és tempóval pedálozunk, mintha mondjuk 28km/h-val hajtanánk a gépet síkon, csak emellé el kell fogadni és fel kell dolgozni azt a tényt, hogy csak 6-al haladok, igaz fölfelé. 10% felett viszont minden emelkedő komoly fizikai kihívást jelent, és kemény megterhelést a comboknak, különösen, ha hosszabb kaptatóról van szó. Ilyenkor belefeszülünk a kerékpárba, hajtunk keményen legkönnyebb fokozatban, és örülünk, ha haladunk 6-al. Szóval „kemény szakma ez az outdoor!” :) Zitának se könnyebb, ő valamivel kevesebbet nyom, mint én, és a csomagjai is csak 30kg környékén vannak. Szóval ő csak olyan 110-120kg a bringával és a cuccokkal. Persze valószínűleg ez csak könnyebb lesz, egyrészt kidobálunk/elfogyasztunk ezt-ezt a cuccainkból, másrészt megcombosodunk. Elvégre még csak 2500km-t tekertünk rekukkal, igaz, azt mind csomaggal. Na ennyit a kilókról meg a km/h-ról. Az egésszel csak azt akartam érzékeltetni, hogy nagyon jó volt túl lenni a Kazán-szoroson és fürödni a Dunában.

Élmények VS kilométerek, avagy hogyan kell a mában élni?

Fürdés közben kicsit beborult és megszelesedett az idő, aminek először nem örültünk, de amint kiraktuk magunkat az útra és elkezdtünk hajtani, éreztük, hogy ez bizony jó, mert hátszelünk van. Villámsebesen gurultuk végig ezt a szakaszt Kladovo-ig. El is neveztük Kladovo-lásnak az ilyen fajta menetet, amikor könnyedén haladunk 30km/h felett, mert visz minket a szél. Haladni ugyan könnyen haladtunk ezen a részen, de közben komoly vitáink voltak. Bár eddig nem említettem, de Zita és Dani is nehezményezte, hogy én mindig hajtom őket. A sok „menjünk már” ugye. Ezt én azért csinálom, mert szeretek időben a nap végére érni, vagy egyáltalán, a „végére érni”, vagyis letudni az adott szakaszra kitűzött napi átlag távolságot. Ez minden nap nehezen sikerült, általában sötétedés környékén fejezzük be a napot, és nem mindig teljesítjük a kitűzött km-eket. Pedig én azt hittem, a napi 70-80km nem lesz sok, sőt, reméltem, hogy talán még túl is tudjuk teljesíteni, és így egy-két nap előnyt szerzünk, amit aztán eltölthetünk egy városban vagy egy kerülőúttal. De ekkor már éreztük, hogy ez a 70-80km is sok, és nem biztos, hogy csak azért, mert nem rázódtunk bele a túrába.

A helyiekkel lenni, megnézni, megszagolni, megkóstolni, lefényképezni mindent, ami érdekes – ezek a dolgok nagyon el tudják vinni a napot. Legyen az egy lepke, egy táj, egy ember, egy növény – annyi minden van, ami egy ilyen túrán leköti az ember figyelmét, és elmegy vele az idő. És Zita ezeket mind megnézni, megszagolja, lefényképezi, és bár ilyenkor én sokszor durcás leszek, mert haladnunk kéne, mert lekéssük a kompot, mert nem lesz meg a km, mert ránk sötétedik… De utólag mindig be kell, hogy lássam, Neki van igaza, az úton jelen kell lenni, azért vagyunk úton, hogy rajta legyünk, élvezzük és átéljük, nem pedig, hogy végigrohanjunk rajta. Nekem még nehéz a „mostban”, az „ittben” lenni, talán mert 6 évet mérnökösködtem, vagy nem tudom, miért, de tény, hogy Zita és Dani is sokkal jobban jelen tudnak lenni napközben az úton. Nekem ez még nehezebben megy, sokszor aggódok valamin, ragaszkodom az útitervhez, pedig kb. csak egy dolog biztos egy ekkora úttal kapcsolatban, és az az, hogy rengeteg – sőt a legtöbb – dolog nem úgy fog történni, ahogy az gondoltuk, vagy elterveztük. Ehhez jobb, ha én is hozzászokom, és kicsit ellazulok. Ez lehet, hogy azzal fog járni, hogy egy-két „üresebb” szakaszt átstoppolunk, vagy vonatozunk, és ezt most még kifejezetten nehéz leírnom is, de tény, hogy igaza van Zitának.

Nem teljesítménytúrára, hanem nászútra indultunk. Nem csak körbetekerni akarjuk a világot, hanem látni, érezni, szagolni, beszélgetni vele, megkóstolni is. Ehhez idő kell, sok idő. Hát még ha az ember mindezt meg is akarja örökíteni, át is akarja adni másoknak útinapló és színes blog formájában… Egy szó mint száz, sokszor azt érezzük, hogy ez a napi 70-80km is sok. Én pedig szépen lassan, de ellazulok. Zita és Dani lehetnek a tanúk rá, ma már sokkal jobban viselek egy délutáni indulást, vagy egy hosszúra nyúlt sziesztát, mint mondjuk egy hete. Mert el kell fogadnom, hogy ez is az út része. Hogy beszélgetünk a helyiekkel, hogy eszünk egy jót és pihenünk. És ha a szép hely és a jófej helyi nem ott van a napi 75km végén, hanem 10km után, akkor ott állunk meg és ott töltünk el órákat. Na ez az, ami még igazán nehezen megy nekem. Én ahhoz szoktam, hogy letekerjük a napi távot, és aztán jöhet a hájpázás, vagy a héderelés. Zita és Dani nem erre vannak beállva, és azt hiszem igazuk van, mert az út nem olyan, hogy mindig a nap végén jó csak. Mindig ott jó és akkor, ahol vagyunk. Ezt leírni egész könnyű volt, így is érezni még nehéz nekem, de azt hiszem napról napra javulok. És a konfliktusok miatt nem kell aggódni, eddig mindig mindent nagyon szépen meg tudtunk beszélni és el tudtunk rendezni egymás között, és ez ezután is így lesz. Amin még lehet javítani, az a hajnali kelés. Érdemes korán felkelnünk, mert így hosszabb a nap, éjszaka pedig korábban befejezni, hogy a sötétség már a sátor ponyvája alatt szálljon ránk, és nem a táborhelyet keresve. Na de most már térjünk vissza Kladovo-ba.

Hotel Garázs*** – Kladovo

Kisebb porviharban érkeztünk meg a városkába, ahol egyből megtaláltuk a sétálóutcát, és benne egy jónak tűnő pizzériát reális árakkal, az egyik asztalnál pedig Markot. Nagy örömködés közepette el is foglaltuk a három másik széket az asztalnál, majd rendeltünk. Érdekes hely volt ez, meg kell hagyni. Dani olívabogyós pizzájára egy szem olívabogyót pakoltak, és itt találkoztunk az első balkáni pottyantós-guggolós budival, aminek nem tudom miért, de Dani rettentően őrült, és feltétlenül szükségesnek érezte lefényképezni! :) De a személyzet kedves volt, még a töltenivaló kütyüjeinket is feldughattuk a konnektorra. Vacsora után elbúcsúztunk Marktól (See you tomorrow!), aki egy motelban vett ki szobát, és szálláshely után néztünk. Először Mark javaslatára visszatekertünk pár száz métert a szélviharban és megnéztünk egy nem túl szimpatikus, macskák által lakott, koszos, elhagyott  épületekből álló helyet, majd miután ezt nem találtuk jónak, visszamentünk a városba. Közben egyre viharosabbá vált az idő, tépett minket a szél, és az eső is rákezdett. Mindannyian jobbnak láttuk, ha valami fedelet keresünk a fejünk fölé. Szépen lassan elindultunk a városból kifelé azon az úton, amin másnap folytatnunk kellett.

Egy kocsibejáróra lettünk figyelmesek. Közelebb érve egy idős asszonyt is találtunk, aki persze nem értette egy szavunkat sem, de hamarosan előkerült a lánya, aki beszélt egy kicsit angolul, és láss csodát, pár perc múlva bebocsátást nyertünk egy csodálatos garázsba. Ennek a garázsnak  is volt feelingje, meg kell hagyni. A biciklik mellett tudtunk aludni, le se kellett pakolni őket. Ez nagyszerű volt, pontosan azt kaptuk, amire szükségünk volt, se többet, se kevesebbet, egy tetőt a fejünk fölé. De ez alatt a tető alatt igen szép hőség volt. Odakint már hideg volt, de bent még ontották a falak a nappal beszívott hőséget, ezért kénytelenek voltuk kitámasztani az ajtót éjszakára, hogy meg ne gyulladjunk éjszaka.

Reggelire kávé-pálinka kombó, majd hátszél Negotin-ig

Reggel előkerült a nagypapa is a nagymama mellé, így kaptunk két kupica pálinkát is a kávé mellé. A garázs előtti kerti asztalon reggeliztünk, igen jó hangulatban. A két kupica után a papa még visszafordult valamiért, na ekkor már kezdtünk megijedni. Hála az égnek, ő is érezte, hogy hol a határ, és már csak vizet kaptunk a pálinkára. Persze a két kupica csak ekkor kezdett hatni, és ez a pálinka-kávé kombó megtette a hatását, Dani benyögte, hogy addig nem megyünk innen, amíg nem látunk egy dunai hajózási engedélyt – erre mind a hárman 3 perces síró-nevető görcsben törtünk ki.

Indulás után rögtön kaptunk egy finom kis emelkedőt, felvettünk jó száz métert, majd a domb túloldalán újra megérkeztünk a Dunához. Ennek a dombnak a tetején ért utol minket Mark, akivel ezen a napon is együtt tekertünk jó pár kilométert. Megálltunk egy iszonyatos összeszakadt buszmegállóban. Annyira romos volt, hogy már jól nézett ki, ezért nem lehetett kihagyni egy közös fotót itt. Valamivel később az Eurovelo táblák azt mondták, hogy térjünk le a főútról. És mivel egy kemény kaptató előtt mondták ezt, bedőltünk nekik, és annak ellenére, hogy Mark térképe szaggatottal jelölte azt a szakaszt, nekivágtunk. A szaggatott jelölés kevésbé jó utat jelölt, amiről hamar kiderült, hogy egy murvás út közvetlenül a Duna mellett. Ez nem volt olyan finom a rekukkal, ezért hamar visszavonulást fújtam a kis csapatunknak. Maradt a kaptató és a kiváló minőségű országút. Ezt később sem bántuk meg, mert egész príma kis hátszelet kaptunk, ami még az enyhébb emelkedőkön is feltolt minket, és útközben átkeltünk néhány viadukton is, ezekről gyönyörű kilátás nyílt a környező tájra.

Folytatás következik…