A kemping nem volt teljes egy napnyi tekerésre Salzburgtól, ahová estére meg volt beszélve a találkozás Rolanddal, ezért reggel nem siettünk, volt idő netezni, illetve bolondozni kicsit. :)

Salzburgtól Sopronig.

Még egy kerékpáros pihenőhely, Ausztria tele van ilyenekkel.

Meg ilyenekkel. :)

Ezen a napon sem kellett sokat autók között kerekeznünk.

Igaz, néha csak murvás volt a kerékpárút, de ezt nem bántuk.

Mesefalu, mintha rajzolták volna.

Falfestmény a mesefaluban.

Mielőtt a határhoz értünk volna, egy keskenyebb, de még mindig zöld réttel teli völgy aljában értünk, ahol épp nyírták, gereblyézték és bálázták a füvet.

Erről videót is készítettem, hiszen mindig is kíváncsi voltam rá, hogy hogyan készülnek ezek a nagy hegner alakú bálák!?

Hát, most már sokkal okosabbak vagyunk: Kijön a dobozból! :D

Bár az előadásokon 46 országot szoktunk mondani, de ha nagyon ezen akarnánk rugózni, akkor azt is mondhatnánk, hogy 48 országban jártunk, mert egyrészt itt a képen épp Németország berthesgadeni nyúlványába hajtunk be, amit alig több, mint egy órával később el is hagytunk, és visszatértünk Ausztriába, másrészt Marokkóban is eltöltöttünk néhány órát a tranzitváróban. De ezeket mi nem szeretjük beleszámolni, mert ilyen erővel még azt is számolhatnánk ami felett átrepültünk. Tehát az országok száma 46! :)

A németek rögtön egy vicces figyelmeztető táblával köszöntöttek.

Már nagyon közel volt Salzburg, de a kerékpártúrázóknak van néhány iratlan szabálya, melyek a következők: Igyál, mielőtt megszomjaznál, egyél, mielőtt megéheznél, és pihenj, mielőtt elfáradnál. Hát mi megéheztünk, úgyhogy levonultunk estebédezni a patakpartra. :)

Itt már újra Ausztriában, a salzburg repülőtér kifutópályáját keresztezve egy alagútban! :)

Miközben Rolandot vártuk a salzburgi vasútállomáson, egy ismerős arc tűnt fel. Imran, az innsburcki vendéglátónk salzburgi származású és hazajött, hogy bulizzon egyet a barátaival. :) Épp egy hatos pakk sörrel jöttek ki a boltból, amikor megláttak minket. :) Így az Innsbruckban elmaradt fotót most pótolni tudtuk! :) Kicsi a világ, még Ausztrián belül is! :)

…és ha már így esett, Imran rögtön ki is próbálta a bringámat. :)

Ez már Roland füzete. Vele majd egy évtizede nem találkoztam, pedig nagyon sokat köszönhetek neki. És most, a nagy utazás végén végre újra láttuk egymást, sőt, úgy beszéltük meg, hogy Salzburg és Linz között együtt, harmasban kerekezünk két napot. És hogy mit köszönhetek Rolandnak? Hát, ha már ez a szinte végtelen történet úgy tűnik, mégis végetér itt a blogon, hagy ajánljam szeretettel a Kerékpáros zarándokút Rómába című első útinaplómat, az első útról. Hogy hogyan ismerkedtünk meg Rolanddal, hogy milyen hatással volt rám ez az út, majd a következő néhány, amit a 100 nap bringa, majd ez az utazás követett, hogy hogyan nyílt ki a világ, és hogyan ismerkedtünk meg Zitával, ez mind-mind benne lesz a már készülő könyvünkben, szóval most ezekre nem is pazarolnám sokat a betűket. :) Inkább nézzétek a képen a számokat Roland papíron vezetett útinapló-táblázatán: 204+209+147 kilométer az első három napon. :) Budapestről három nap alatt a Wörthi-tó partján voltunk, úgy hogy nekem gyakorlatilag ez volt az első külföldi kerékpártúrám. Ez valami leírhatatlanul jó, fantasztikus érzés volt, ami doppingként, mit doppingként, drogként hatott rám, ami azóta is tart. Egyszer egy kanapészörfös budapesti beszélgetés alatt egy angol srác azt mondta, hogy azért irigyel engem, mert én (külső) drogok nélkül elértem azt a fajta érzést, amit ő csak szerekkel képes, mindezt abból gondolta, mert akkora lelkesedéssel meséltem az utazásaimról, a kerékpározásról, a tájfutásról, a futásról, meg úgy általában mindenről. :) Az élet elképesztően jó tud lenni, ha azzá tesszük, és ez csak rajtunk múlik. Szerencsének is nevezhető, hogy egy hétfő esti edzés utáni sörözéskor meghallottam Roland következő évi, római útitervét amire útitársat keresett, de az már semmiképp sem szerencse, hogy mindez felkeltette az érdeklődésem, és annak ellenére, hogy a legtöbb ember az ilyesmit totál őrültségnek tartja, nekem éppen ezért rettentően tetszett, és nem csak szavakban, gondolatban, hanem aztán a valóságban is. Azóta távban több tucatszor annyit megtettem már és országok számában is, de ennek az első útnak volt egy olyan varázsa, amit semmi nem tud visszaadni. Persze tudom, aztán a 100 nap bringára is így gondoltam, és ma már erre az útra is így gondolok. :) Minden út egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, ezért csodálatosak.

Az estét “izomtibor puding”, gázfőzőn készített tészta és néhány sör társaságában egy kempingben töltöttük, ahol odajött hozzánk ez a társaság, hogy megkínáljanak minket a szülinapi tortájukból, amit ők különben nem tudtak volna mind megenni. :)

Itt már hármasban igyekszünk a belváros felé másnap reggel.

Nem biztos, hogy a kutya számára ez a legjobb módja a kutyasétáltatásnak. :)

A folyóparton, Salzburgban

Mozart szülőháza előtt. Az aljában egy SPAR működik! :D Akkora volt a turistatömeg itt, hogy végül visszamenekültünk a folyópartra reggelizni.

Egy ilyen emelvényen reggeliztünk. Ez akár Iránban is elment volna, ott még az éttermekben is ilyesmik voltak asztalok helyett.

Elektromos autó töltőállomás. Most olvastam, hogy hamarosan már Magyarországon is 150 darab lesz belőlük, és ahogy most megéri a taxisoknak gázüzemű autókat használni, úgy hamarosan az elektromos autóval is így lehetnek, ha jó irányba folytatódnak a dolgok.

Rolanddal

Újabb gyöngyszem Zita táblagyűjteményébe

Az időjárásra nem lehetett panaszunk ezen a napon.

Roland rendes túrakerékpárját ellopták, ezért érkezett országútival egy ilyen sebtében, nyeregcsőre felszerelt csomagtartóval.

A Mondsee – Lehet, hogy lett volna rövidebb, vagy kevésbé szintesebb útvonal is Salzburg és Linz között, de amikor megláttam ezeket a tavakat a térképen, egyértelmű volt, hogy erre kell jönnünk! :)

És nem csalódtunk. A bringaút egy szakaszon közvetlenül a tó mellett haladt…

…néhol alagutakban!

Ez pedig már a következő tó, az Attersee. Itt sikerült egy minidrámát lecsapnunk, ugyanis rájöttünk, hogy szombat van, délután, és már minden nagyobb, olcsóbb szupermarket zárva van a környéken, nekünk pedig se kajánk, se sörünk nincs, nem hogy holnapra, de még ma estére sem nagyon. Aztán persze csak sikerült összevásárolni ezt-azt a tóparti kisboltból, és azt is kifundáltunk, hogy ha másnap ebédre egy 4 eurós kebabot eszünk valahol, akkor abba se a pénztárcánk nem fog beleszakadni, se mi nem fogunk szörnyethalni, sőt… Szóval végülis túltettük magunkat ezen a hibá(mo)n, és sikerült élvezni ezt a gyönyörű tópartot, ahol meg is fürödtünk a kristálytiszta vízben. Olyan meseszép és mesejó volt, mint ahogy a képen látszik.

Tóparti művészet.

Lám, a reggelit is be tudtuk szerezni, friss sajt, kenőmájas, pékárú és kávé egy kávézóból :) Mivel a reggeli nem minden részét itt vásároltunk, ezért nem akartunk leülni az asztalokhoz,. Meg különben is, az Open Skye Breakfast sokkal jobb! :)

A kávézónak volt wifije is, így nem csak vonatot néztünk Rolandnak másnap reggelre a hazaútjára, hanem azt is, mi vár ránk ezen a napon és másnap, amíg meg nem érkezünk Ybbsig. Hát nem egy neéz menet! :)

Reggel az Attersee partján

Wels belvárosában, e kapu mögött álltunk meg ebédelni

A délután a Traun folyó mellett, ezen a gyönyörű murvás úton haladtunk.

Marchtrenk település mellett a bringaút mentén felállították a naprendszerünk bolygóit, arányaiban pont akkora távolságra egymástól egymástól, mint ahogy a világűrben is vannak. A Naptól kezdtünk, néhány száz méteren belül követték egymást a bolygók, de a Szaturnusz után ez már inkább kilométerekben volt mérhető, az Uránuszhoz, a Neptunhoz és a Plutóhoz kilométereket kellett már tekerni. :)

Iszonyú meleg napunk volt, és mivel a délután igen átforrósodtunk a bicikliken, mikor megláttuk a strandot közvetlenül a kerékpárút mellett, nem tétováztunk sokáig, mindannyian becsobbantunk a kellemesen hideg vízbe. Ez már nagyon kellett és borzasztóan jólesett. Ezek után egy-egy lángos (amelyekre a nálunk lévő tejfölt és sajtot raktuk! :D), Almdudler és csapolt sör is lecsúszott, ami szintén remek érzés volt, nem is tudom, mikor esett utoljára ennyire jól strandolás és sörözés. Közben Roland mesélt, hiszen az ő élete is tovább folyt abban a 9 évben, amióta gyakorlatilag nem is láttuk egymást.

Na ez is egy jó történet! :) A strandolás után, mivel Roland is hívő, egy esti misét szerettünk volna találni, de hiába jártunk körbe, sehol sem tartottak esti misét. Végül visszamentünk az első templomba, ahol csak úgy leültünk a padokra kicsit. Már épp indulni készültünk, mikor ránkköszönt Wild atya, hogy mi vagyunk-e a templom bejárata mellett hagyok lovak fáradt gazdái? Mi voltunk azok. :) Beszélgettünk az utunkról, meg hogy esti misét kerestünk, de nem találtunk, majd kérdeztük, hogy tud-e a ma esti táborhelyünk ügyében segíteni, mire bement a szemközti parókiára, ahonnan pár perc múlva azzal jött ki, hogy itt sajnos már nincs hely számunkra, de kövessük, tud valami mást! Traun központja felé néhány kilométert követtük az autójával előttünk haladó atyát, aki egy vasútállomással szemközti szálló parkolójában állt meg. Épp összenéztünk Rolanddal és Zitával, hogy erre nekünk nagyon nem lesz keretünk, amikor Wild atya felénk fordult, és mosolyogva közölte, hogy ezt most ő állja a megfáradt vándoroknak, a fogadós amúgy a barátja. Nem számítottunk ekkora kedvességre, se kényelemre, és mindkettő nagyon jól esett.

Reggel Roland felszállt egy vonatra, mi Zitával elmentünk Wild atya reggeli miséjére, ahol – amennyire kiértettem a németből – többször is emlegetett minket, majd némi templom előtti beszélgetés után elindultunk tovább az utunkon.

Nem sokkal Linz után (mert Traun valójában Linz külvárosának is felfogható) a kerékpárút megérkezett a Duna mellé. Ez is érdekes érzés volt, a folyónkat valamikor 2011. júniusában, a Bulgáriában hagytuk el, Danival és Stefanieval megfürödtünk benne, aztán befordultunk a hegyek felé. És most újra itt, a Dunánál, és ez még mindig ugyanaz az utazás, csak közben megkerültük a bolygót! Megkerültük a bolygót! :) Ezt nem olyan könnyű felfogni, még most sem. Végtelenül klassz dolog, annyira klassz, hogy ezt muszáj volt “meglépni”. Csak arra tudok bíztatni mindenkit, menjetek az álmaitok után, nincs ennél jobb, ha a saját útadat járhatod, nem számít majd más, pénz, karrier, társadalmi elvárások, mindennél többet ér ha magad lehetsz, és azt az utat járhatod, ami a sajátod, amit Te magad találtál ki saját magadnak. Ha elég erősen akarod, elég kitartó és eltökélt vagy és teszel is érte minden nap, nem csak üresen álmodozol valamiért, akkor meg fogod teremteni a hozzá szükséges dolgokat, legyen az idő, pénz, társ… Szóval hajrá! Na ennyit a Dunáról! :)

…..ééés visszatértünk az Óperencián túlról! :) Ugyanis átjöttünk az Enns folyó Magyarországhoz közelebbi oldalára. “…az Óperencia Felső-Ausztria tartomány német nevének (Österreich ob der Enns, vagyis az Enns folyó feletti Ausztria, ugyanis Alsó- és Felső-Ausztria határa a Duna jobb parti részen az Enns folyó volt) félrehallásával kapta nevét, az Óperenciás tenger a feltételezések szerint a salzkammerguti tavakkal azonosítható. A kifejezéseket valószínűleg az alsó-ausztriai Welsben állomásozó magyar huszárok használták először „távoli hely”, illetve „az ismert terület határa” értelemben. Amennyiben Óperencia Felső-Ausztriát jelenti, úgy a túl az Óperencián kifejezés a napóleoni háborúk korának katonái számára a Habsburg Birodalmon túli országokat, vagyis a külföldet jelentette, ahová háborúba kellett menni.” Forrás: Wikipédia – Érdekes, nem? :) Ezt sem tudtuk, amíg egyik kedves olvasónk fel nem hívta erre a figyelmünket. Ezt ezúton is köszönjük! :)

Délután a legforrób órákban toltunk egy kis sziesztát, aminek az lett a vége, hogy úgy ahogy voltam, elaludtam a füvön.

A Duna mellett.

És a Dunától távol. Ahhoz, hogy megérkezzünk azt Ybbs mellett élő magyar vendéglátóinkhoz, át kellett vágnunk néhány dombon. Ezek ugyan nem voltak 100m-nél sokkal magasabbak, de brutál meredekek voltak és a nap még mindig forrón tűzött, így nagyon nem esett jól ez a mászás a Duna menti könnyű tekerés után.

Hála az égnek az egyik domb tetején lévő faluban szembejött egy fagyizó, ahol saját készítésű, helyi tejből készült fagyit kínáltak. :)

Késő délután megérkeztünk Zsófiékhoz, akik még hetekkel ezelőtt ajánlották fel a segítségüket szállás ügyben. Igazából ezért és Roland miatt jöttünk erre, a Duna felé. Svájc vége felé már kezdtük azt érezni, hogy elég lesz a hegyekből, vagyis inkább azt, hogy ezek után nem tud majd annyi élményt nyújtani Ausztria ezen, “laposabb” része, hogy megérje a fáradtságot, és ha már kaptuk ezt a meghívást, és Rolandnak is egyszerűbb lenne errefelé becsatlakozni hozzánk, akkor miért ne haladjunk egy kicsit a Duna mentén is? Így kerültünk ide. Este egyébként nem tudom, mi tört rám, de a fárasztó nap után még futni is kimentem, pedig ezt nem gondoltam volna magamról a délutáni tikkasztó napon.

Másnap pihenőnapunk volt, és bementünk Ybbsbe kicsit körbenézni.

Ja igen, a kerékpármúzeum is közrejátszott az útvonalválasztásban! :) Ybbsben ugyanis található egy jó kis kerékpáros múzeum, amit a 100napbringa alatt sikerült jól kihagynunk a srácokkal, és ezt most pótoltuk Zitával. :)

Könyöktámaszos kormányszerkezet. Fa váz, fa villa, fa küllők és fa felni, acél “gumiabroncsokkal” :) Ezzel nem kaptak defektet, az tuti! :) Mondjuk túl kényelmes se lehetett. Ja, és hajtáslánc is érdekes… Még nincs. Lábbal hajtós. :D

Velocipéd. Na ez már komolyabb gép, ilyeneket még használat közben is láttunk, emlékeztek a Dunedini Kerékpáros Klub elnökére?

Tűzoltók kerékpárja! :o

Zsófiékról még pár szó, azon túl, hogy isteni finomakat ettünk és boroztunk náluk, amit ezúton is nagyon szépen köszönünk, óriási volt Veletek lenni, köszönet a meghívásért! :) Amit el szeretnék még mesélni Róluk, azaz, ahogyan találkoztak. Hallottatok már a korfballról? Ezt a sportot a múltszázad elején egy holland tesitanár találta ki, és a lényege, hogy egy csapatban 4 fiú és 4 lány van, a térfél is fel van osztva, és lány csak lány ellen, fiú csak fiú ellen védekezhet, és nem lehet mozogni a labdával, ezért rengeteget kell rohangálni és folyamatosan passzolni. A labdát pedig egy a pálya belső részén magasan elhelyezett kosárba kell eljuttatni. Éppen azért, mert mindenképpen koedukált sport, ez egyben egy remek ismerkedési forma is. :) Zsófiék így találkoztak, de egyébként nem csak ezért jó sport, hanem azért is, mert relatíve könnyen ki lehet vele jutni világversenyekre, ugyanis Magyarországon még nem űzik olyan sokan. Persze nyílván ugyanemiatt önköltségen megy a buli, de attól még akkor is nagy buli lehet EB-kre, meg VB-kre utazni, főleg egy ilyen csapatsport keretében. Szóval Korfball! Jó móka lehet! :)

A szintmetszet Zsófiéktól a magyar határig. Nem olyan vészes az a domb, itt már csak 50m-esek a beosztások, ez csak a Bécsi Erdőn való átvágásunk.

Itt még a Duna mellett, Melk előtt, ahol Dúddal, BanziGvel és Bazsival is tekertünk a forrás, majd Párizs felé 2009-ben. :) Ez a kissrác pedig a nagypapájával kettesben bringázott, de a nagypapa olyan gyorsan és önfeledten tekert, hogy szegény srác lemaradt, és ezt a nagypapa észre sem vette. :) Ráadásul még mi is leelőztük. Később kapott tőlünk egy szelet csokit, de ekkor már vagy 300m-re előtte járt a nagyapja… :) Melknél gondolom csak észrevette már, hogy nincs sehol a gyerek. :)

Volt forgalom…

Melk, és amiről híres, az apátság

Becsületkasszás zöldségvásár

Ekkor még jó időnk volt.

A délután második felében esni kezdett, behúzódtunk egy SPAR eresze alá, ahol be is vásároltunk a most már tényleg utolsó, kettesben töltött esténkre. Ugyanis közben Zéta sajnos lemondta a találkozót és a közös bringázást, mert nem ért volna haza időben. Itt már nagyon éreztük, hogy közel vagyunk, a médiákkal, az útitársakkal és a családdal folyamatos egyeztetésekben voltunk a közelgő érkezésünkről, és hogy hogyan haladunk. Hogy semmiképp ne legyen húzós odaérnünk másnap délután 5 órára a határhoz, még egy kicsit ráhúztunk ezen a napon, és miután végre alábbhagyott a szakadó eső egy kicsit, még sötétben is tekertünk, amíg rá nem leltünk a “hágó” előtt egy kempingre.

Mivel minden csurom víz volt, és nem akartunk mi is azok lenni, az elhagyatott kempingben végül csak a mosdó széles eresze alá állítottuk fel a hálófülkénket. Nem volt, aki ránkszólhatott volna ezért, mert a recepciós után érkeztünk és reggel még azelőtt távoztunk, hogy megérkezett volna, fizetni is becsületkasszás módon fizettünk.

Vacsoránk fűszeres-tejfölös tortellini. :) Lecsúszott hozzá egy Cider és Radler is. :) Elvégre ez volt az utolsó esténk kettesben, Magyarországon kívül.

1543 napot töltöttünk távol a hazánktól, közben egyszer sem voltunk idehaza, és egyetlen olyan barátunk vagy családtagunk sem látogatott meg minket, akiket már indulás előtt is ismertünk. Mi látogattunk meg egy-egy külföldön élő barátunkat (Johnnyékat Új-Zélandon és Pítöréket Brazíliában, illetve ne felejtsük el Momót, akivel teljesen váratlanul és véletlenül találkoztunk Guatemalában.), de ezen kívül, igaz hogy rengeteg kedves magyarral találkoztunk szerte a világban, legalább minden második országban, ahol jártunk, de ezek mind új ismeretségek voltak. És most holnap délután ezek után újra látni fogjuk a családunkat! :)

Másnap reggel, nem sokkal indulás után, mikor még fel sem értünk a tetőre, el sem akartam hinni, mi történt! Egyszer csak ismerős, hangos kattanást hallok a hátsókerekem felől. Ez most komoly? Pont most törik el egy küllőm, így a vége előtt?!

Persze ilyen keveset talán még soha nem bosszankodtam életemben küllőtörésen, inkább csak nevettünk Zitával, hogy ez pont most történik velünk, és azon nyomban nekiálltam kicserélni. Szerencsére a hajtásoldalra futott, és természetesen a kezdetektől fogva cipeltünk tartalék küllőket, és Szingapúr óta már egy Leatherman Crunch fogó is volt nálunk a küllőkulcs mellett, így minden bonyodalom nélkül pár perc alatt ki tudtam cserélni a küllőt, talán még egy defektszerelésnél is egyszerűbb és tisztább volt a művelet.

A küllő pedig szinte hajszál pontosan félbetört… Ilyet se láttunk még, eddig mindig valamelyik végénél gyengült el. Persze ezzel még mindig messze nem haladtuk meg a 10 törött küllőt a 4 kerékben összesen a 40 ezer kilométer alatt, ami figyelemreméltó ahhoz képest, hogy a legutóbbi hosszabb túrámon, 8 ezer kilométer alatt sikerült 13 küllőt elpusztítanom 3 különböző hátsókerékben. Akkor még nem tudtam küllőt fűzni és kereket építeni/centrírozni, ezért minden egyes küllőtörésnél kivert a frász, volt, hogy Norvégiából hívtam fel Dúdot, hogy telefonos segítséget adjon, és egy egész bringa árát ráköltöttem a 100 nap alatt a kerekek javíttatására és cseréjére. Ennyit ér a tudás: nem csak rengeteg pénzt, hanem kínlódást és idegességet is sikerült spórolni vele. Persze a leckét drágán adta az élet, de most már állíthatom, megérte. :)

Öööö… Rohadt sok napcella mellett napkollektor és mini szélerőmű a ház tetején. Nem csodálkoznék, ha a garázsban meg elektromos rásegítésű HPV-k és/vagy egy Tesla állna. :)

Na tessék, lehet, hogy épp az előző ház tulajával találkoztunk a következő városban a piros lámpánál. Ez ugyanis egy elektromos bömbi, az ilyen Magyarországon már zöld rendszámot kaphat és bárhol ingyen parkolhat. Persze csak amíg nem lepik el teljesen az utakat az ilyen és hasonló járgányok, ami remélem, nagyon hamar bekövetkezik.

Az osztrákoknál így jelzik, ha új családtag érkezett a családba. :)

Az utolsó osztrák kilométereken nagyon vártuk, hogy a soproni Gaszner Robit, aki a Gránittal a Vaude és az Endura márkák magyarországi képviseletét viszi, és neki is sokat köszönhetünk ezen az úton (vízálló nadrág és dzsekik, utóbbiból először egy pillekönnyű Vaude, majd mikor az 2,5 év gyűrődés után lekopott rólunk, szuper Endura dzsekiket kaptunk), de sajnos az utolsó pillanatban közbejött neki valami, ezért végül végig kettesben maradtunk Zitával.

A határ előtti utolsó faluban megálltunk egy kocsmánál, hogy kicsit rendbetegyük magunkat. Elszaladtunk mosdóba (a magyar pultos lány minden további nélkül megengedte), ettünk pár falatot, és nagyon izgatottak voltunk. Szó szerint izgultunk, utólag már nem értem, miért, de így volt, rettentően izgultunk a pillanaton, mikor végre újra láthatjuk a szeretteinket. Pedig ez egy nagyon örömteli, régóta nagyon-nagyon várt, semmi nehézséggel nem járó pillanat volt, de akkor így éreztünk. :) Tele ezzel az izgalommal, az utoljára idegen földre leterített ülésmatracainkat visszatettük a bringákra, majd lindultunk a határhoz. Az utolsó kanyar után egy dombtetőn a már minket nagyon váró, ismerős alakokra lettünk figyelmesek. A szüleink lelkesen integetve köszöntöttek minket. :)

Történt 2015. augusztus 28. és szeptember 3. között. Megírva december 22-én. Átolvasva egyszer sem, ezért kérlek nézzétek el a hibákat és elírásokat. Igyekszem holnapra megírni az utolsó, befejező részét az útinaplónak! ;) Addig is legyen rohanás és stresszmentes, örömteli a karácsonyi készülődésetek! ;)

Húúú, nagyon álmos vagyok, mert tegnap este éjjel egyig élménybeszámolót majd beszélgetést tartottunk egy csoport lánynál, akik fél évet vannak itt Taizében önkénteskedni. Az ő vezetőjük, egy nővér az az illető, aki elbírálta a kivételes kérelmünket, tehát neki köszönhetjük hogy két hetet vagyunk itt Taizében. :) De szerencsére most könnyű dolgom is van, mert olyan hatással voltak rám az első Európából kapott élmények, hogy az első napot Párizsban még aznap délután leírtam, így most csak ide kell másolnom. Nem állt szándékomban senkit megítélni vagy bírálni azzal, amit leírtam, szóval kérlek ne vegyétek rossz néven, amit írtam!

Reggel fél 10-kor ébredtem, kb. 12 órát aludtunk, este úgy dőltünk ágynak 87 óra pörgés után, mint egy darab fa, azonnal elaludtunk. Ebben a 87 órában 4 órát sikerült aludnunk buszon, 3-at ágyban, és kb. másik négy órát repülőkön. Ezt leszámítva vagy a cuccok csomagolásán pörögtünk, vagy buszon, repülőn ültünk, esetleg repülőtéren vártunk, aztán meg a bringákat szereltük, és a végén egy keveset bicikliztünk is. Na de a reggel! :) Viola, erdélyi származású magyar segítőangyalunk, és férje Adrien (itt férfinév (is?)) gyönyörű lakásában ébredtünk, jóval azután, hogy ők már leléptek munkába. Zita bekevert egy kását a maradék nálunk lévő ételből, és csináltunk citromos vizet a nálunk lévő két citromból, amelyek még Brazíliából valóak (és zöldek, nem úgy, mint amit itt kapni!). A csapból iható víz folyik, itt ezt isszák az emberek, és ezt kínálják az éttermekben is! :o Némi internetezés után én futócipőt húztam, és kimentem a közeli parkba futni. Fényképezőgépet most nem vittem, mert csak egy nagyon laza 14 perces két kilométerre mentem, hogy nehogy megint sérüléssel kezdjem a túl lelkes edzéssorozatot. De legközelebb majd viszem már, mert nagyon érdekes volt ez a két kilométer is. A park bejáratáig csak egyetlen egy úttesten kellett átkelnem, ehhez kb. 4 zebra állt rendelkezésemre az első 300 méteren. Az autók már attól megálltak a zebra előtt, hogy én arra fordítottam a fejem. A park bejáratánál először egy parkolón kellett átfutnom, majd végre letérhettem az aszfaltról, így a középső 1km-t már természetes talajon futhattam. Egy rétet kereszteztem, ahol egy fényvisszaverő „kukásmellénybe” öltözött tanító néni terelgette osztályát. Majd egy fasor mellett indultam el, mert már ekkor is forró volt a nap. Egy patakot követtem, aminek hamarosan elértem a forrását, egy érdekes, sziklabarlangos részből bújik elő a víz, legközelebb közelebbről is megvizsgálom, hogy természetes képződmény-e, vagy emberi. Talán Zitával is kimegyünk majd ide sétálni. Aztán a patakot követtem egészen egy pofás tóig. Innen fordultam, felfutottam a park felső részéhez, ahol egy kastélyszerű épület oldalában tettem még egy kört, így mire visszaértem az épületünk kapujához, pontosan két kilométer lett a futás vége. Este is kimegyek majd, akkor talán már egy 3-ast is lefutok. Azért csinálom apró darabokban az edzést, hogy le ne sérüljek. Mivel a lábam teljesen elszokott a futástól, de a lelkemnek nagyon hiányzik, sőt kiált érte, ezért már rengetegszer megtörtént velem ezen az úton, hogy újra elkezdtem futni és szinte azonnal meghúztam az ízületeimet a lábamon. Ezt most nem akarom elkövetni, mert már „haza edzek”, hazai tájfutóversenyekre, és arra, hogy ha hazaértem, rögtön tudjak együtt futni a régi barátaimmal, és ne kelljen még aztán feledzenem magam az ő szintjükre. A futás ugye teljesen más fajta terhelés, és míg a bringázás (főleg a fekvőbringázás) alig veszi igénybe az ízületeinket, addig a futásnál rendesen ütközünk a talajjal minden egyes lépésnél, és hiába van meg a lelkesedés, az állóképesség, a tüdő és esetleg még az izomzat is a futáshoz, ha az ízületek nem szoktak hozzá, akkor simán le tudok sérülni már egy 3-4km-es futástól is. Mert persze, mint amúgy sok mindent, ezt is több lelkesedéssel csinálom, mint ésszel. :) Vagyis rögtön úgy akarom csinálni, mint régen, amikor ez, és ennél még jóval hosszabb futások is a hétköznapjaim részei voltak.

Na de nézzük, mi volt még ma! :) Mikor ezt írom, már délután két óra, és csupán annyi történt még velünk, hogy kimentünk vásárolni, de már ez is rettentő izgalmas és érdekes volt az után, hogy 4 évet Európán kívül töltöttünk. Violáéktól 10 perc sétára van egy LIDL!

Odafelé az első sarkon máris kiszúrtunk egy fekvőbringást, aki egy hagyományos bringás lánnyal tekert fel egy enyhe emelkedőn, egy csomaggal.

Fölfelé a lányt a csomagtartójánál megtolva segítette egy kicsit. :)

Ebből is látszik, hogy túldramatizáltuk a fölfelék nehézségét a fekvőbringákkal az egész úton. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy fekvőbringákkal is megmászható ugyanolyan könnyedén bármely hágó, mint a normál bringával, csak előtte le kell venni róluk azt a 30-40kg cuccot, amit mi körbecipeltünk a világon. :)

A bolt rettentő érdekes volt. A kosarat egy 1 eurós érmével tudtuk kiakasztani magunknak.

Ilyen szerencsére volt nálunk, mert tegnap a reptéren beváltottuk a Johntól az esküvőnkre – vagyis Zita menyasszonytáncáért – kapott 20 fontost euróra.

A kosár mérete jól tükrözte az európai fogyasztási szokásokat, a négy év alatt nem tudom, mikor találkoztunk utoljára ekkora nagy bevásárlókosárral. Talán Új-Zélandon a Pack’N’Save-ben. Az üzletbe belépve az volt az első dolog, ami feltűnt, hogy tudom, mi hol van. Európában az összes LIDL nagyjából ugyanúgy van berendezve, így most először „otthon éreztem magam” egy szupermarketben, semmit se kellett pár másodpercnél tovább keresgélni, minden a „helyén volt”. Ez kellemes, könnyű érzés volt azok után, hogy szerte a világban annyit járkáltunk a sok-sok üzletben föl s alá a kívánt termék után, sokszor teljesen hiába, mert az adott országba nem volt olyan dolog, amit szerettünk volna. A második meglepetés az árak voltak. Nincsenek elszállva, régóta nem láttunk 100g csokoládét 150 forint alatt, hát most ezt is megtaláltuk! :)

Ééééés a narancsos tallért! :) Ilyet négy éve nem ettem, jó igaz, ez már 1 euró volt, 310 forint, de hát néha kell egy kis dőzsölés, és különben is, ez már 100 nap bringás idők óta egyik fontos materiális alapja volt a boldogságomnak ezért 4 év hiányolás után most első dolgunk volt, hogy ez is belekerült az őrült nagy bevásárlókosárba. :)

Ezzel el is hagytuk a csokisort, és vettünk egy nagy óriási bagettet 40 centért. Héján ropogós, belül puha, igazi kenyér elfogadható áron! :) Na, ilyen se jött szembe velünk már egy ideje. :) Vettünk zöldségeket is, amelyek mind úgy néznek ki, mintha termékfotózáshoz válogatták volna őket – Kérdés mennyi bennük az értékes anyag?

Sárga citrom!?!? :)

Aztán bevallom töredelmesen, vettünk két sonkás pizzát darabját 1,4-ért, tudjátok ez a hűtött, de nem mélyhűtött fóliázott történet, ami 3-4 napig áll el. Aztán a legolcsóbb sonkából is vettünk, majd a sajtpulton nagy örömködések közepette kiválasztottunk egy egész henger Brie sajtot, mert így volt a legolcsóbb kilóra. Ja, minden termék mellett, oké csak kisbetűvel, de jól láthatóan ki van írva a kilónkénti ára, így könnyű megtalálni azt, ami tényleg a legolcsóbb. Ezután vettünk még egy túró rudihoz hasonló desszertet 8-as csomagban 1,6-ért, majd a fogkefe, fogkrém, szappan és hintőpor beszerzése után a villámgyors pénztárakhoz fáradtunk. Egy pillanat alatt fizettünk az otthoni VISA-mmal, és már a hátizsákban is volt minden, kivéve a desszert, amiből rögtön megettünk kettőt. 30 eurót, vagyis 9300 forintot fizettünk, de sok olyan dolgot vettünk, ami hetekig, hónapig elég lesz, az ételhez pedig csak egy bagett kell még és holnapra is bőven elég lesz. Szóval Európa, és Franciaország sem lett egy anyagi rémálom, amíg oda voltunk, csak itt is meg kell találni az olcsó helyeket és ügyesen kell vásárolni.

Persze ennek van egy másik éle is, ami elsőre nem látszik, és amiről eddig nem írtam. A tökélyre fejlesztett hatékonyság még hagyján, az még önmagában jó dolog, de a tökig hűtött áruház biztos, hogy rengeteg energiát zabál, és simán el tudom képzelni, hogy a termékek nagy részét egyetlen, vagy legfeljebb néhány helyen gyártják egész Európában, és onnan terjesztik szerteszét az egész kontinensen, természetesen bűzölgő, robbanómotoros, igazából tök hatékonyatlan, elavult teherautókon, amiről már réges-régen át kellett volna térnie az emberiségnek valami sokkal fenntarthatóbb, a fosszilis energiaforrásokat teljesen a Földünk gyomrában hagyó technológiára. Vagy még jobbat mondok, a szintén fosszilis energiákra építő, a talajra erőforrásként sem tekintő ipari mezőgazdaságot kellett volna már rég átformálnunk valami értelmesebb, fenntarthatóbb, a bolygónk és saját magunk számára is egészségesebb dologra. Jöttünk a repülőn Párizs felé, és ahogy ereszkedni kezdett a gép, a reggel első fényeiben feltűntek alattunk a végtelen barna és sárga mezők, gyakorlatilag volt, ahol csak ezek és városok alkották az egész tájat. Ez a sok kényelem és olcsóság, amit mi az óriási bevásárlókosarunkba pakoltunk, mind innen ered, erre mind leadtunk ismét egy szavazatot, mi is bűnösök vagyunk, sőt elsősorban mi, hisz ki más lenne az? A föld, a madarak? Baromi komplex dolog ez, mert a termékek mellett ugye csak a pénzben mért áruk van ott, az nem, hogy mennyit utazott rákot okozó, üvegházhatású gázokat pöfögő teherautókon, hogy mennyit járta az ugyanilyen traktor az agyonpermetezett és műtrágyázott földeket érte. Hogy mennyi talajt és természetes vizet mérgeztek meg ezek az anyagok, hogy hányan készítették, csomagolták minimálbérért egy olyan munka keretében, amit utálnak, és amiben nem önmaguk, míg arra a polcra került az a termék, ahonnan mi könnyedséggel és örömmel leemeltük, miközben inkább bűnt kellett volna éreznünk. De nem éreztünk, mert csak annak örültünk, milyen kevés pénzbe került nekünk. Viszont annak már örülök, hogy ezt így látom, és biztos vagyok benne, hogy ezen változtatni is fogunk a most már nagyon közeli jövőben. Hazafelé sétálva, a termékeket kézben és a saját hátizsákunkban cipelve eszembe jutott, hogy elfelejtettük megnézni a kukákat! :) Persze ettől lehet, hogy agyfrászt kapnak majd a vendéglátóink, ezért nyílván először őket kérdezzük majd meg.

Szóval eddig ennyi történ velünk Európából. Jó lesz itt, már alig várom a sátrazásokat, meg hogy a délutáni hőségben fújjunk egy sziesztát, a hajnali indulásokat, és az akár késő estig tartó, de még mindig világosban való tekeréseket. Itt ugye most nyár van, és olyan távol vagyunk az egyenlítőtől, amennyire nagyon rég nem voltunk, ezért közel 16 órásak a nappalok. Nem is tudom, volt-e valaha ilyen ezen az úton. :) Még jelentkezem, mert mostantól úgy tervezem, hogy a jelenből írom meg a beszámolókat. Történt 2015. július 16-án, megírva ugyanezen napon. :)

Hát, folytatni a jelenben írást nem sikerült, viszont azóta megírtam már vagy másfél hónapnyi útinaplót, szóval nagyon jó úton járok afelé, hogy utolérjem magunkat és utána megint csak a jelent kelljen megírni. Ezek után még két említésre méltó megmozdulásunk volt. Az első az volt, hogy elmentünk a 8km-re lévő Decathlonban, ahol nagyon készségesen megsegítettek minket szerszámokkal, így át tudtuk szerelni a Nazcáékból, Moniquetól és Henktől kapott cserealkatrészeket a bringákra. Konkrétan az egész hajtásra gondolok, a láncra, ami majdnem háromszor hosszabb, mint a normáli bringákon, az első lánctányérra, a mellette lévő láncvédőrányérokra, a láncvezető csövekre, a hátsó lánctányérra, a középső gördőkre. De még új gömbcsuklókat is kaptunk a kormányzáshoz és két teljes első villa “head set”-et, vagyis alsó és felső kormánycsapágyokat. Mindezért ráadásul végül egy fillért sem kértek, sőt még a postaköltséget is ők állták! :)

Ez a doboz kopóalkatrész már Violáéknál vár minket, mikor megérkeztünk hozzájuk. Ezer köszönet érte Moniquenak és Henknek, a Nazca kerékpárok “szüleinek”! :)

A decathlonban Zitának egy lecipzározható szárú nadrágot is vettünk, valamint egy kis palack kempinggázt a tartalék gázfőzőnkbe. (a szivárgó benzines-gázos főzőt haza fogjuk küldeni innen Taizéből így nem kell tovább holtteherként cipelnünk)

A második megmozdulásunk egy próbaút volt az új hajtással, méghozzá az Eiffel-toronyhoz. Mert ugye azért, ha már itt vagyunk… :) Hiába jártunk már mindketten ezelőtt Párizsban, ezt úgy éreztem, nem szabad kihagyni. Zitát kezdetben nehéz volt rávenni erre a nem is olyan rövid városi túrára, de szerintem utólag már ő sem bánja. :)

Ezt a pompás házat már futva is láttam, nem messze van Violáéktól.

Az első 10km-t még rendes autóúton tettük meg.

Aztán egy vasúti vonalat, illetve a vasút menti parkos sávot követő kerékpárútra tértünk rá, ami egészen a város szívéig vitt minket. Ezt az útvonalat az OpenCycleMap is jelöli egy vastag piros vonallal.

A bringaútról egy óvatlan pillanatban jobbra néztünk, és ezt láttuk! :)

Kereszteződés már a belvárosban.

Építkezés miatt ideiglenes bringaút, betonozva, korlátozva és sárgával festve! :o

Füvesített villamospálya

“Tankolják” az elektromos autót! :) Hát már ilyen is van itt? Párizs mindenben élen jár.

Érdekes megoldás, meg kell hagyni! A városban több helyen is láttunk ilyen parkolókat. Ehhez polgári engedelmesség is kell, hisz amint a háttérben látjátok, senki más nem parkolt rá az eletromos autó töltőállomásra.

Autolib’-nek hívják a rendszert, biztos találtok róla infót az interneten.

Pont, mikor ott jártunk, akkor érkezett vissza az elektromos autójához egy hölgy. Ha ugyan az övé és nem egy újabb közösségi közlekedési módot láttunk.

Szembe egyirányú utca, behajtani tilos, kivéve kerékpárosoknak. Sőt, nekünk még sáv is fel van festve, ha jobban megnézitek.

Szervizúton

Itt már nagyon a belvárosban. Ekkor már az autók között kellett haladnunk, de nem éreztük emiatt veszélyben magunkat, mert sokkal gyorsabban haladtunk, mint ők. :D Egyedül csak attól féltem, hogy ránknyija valaki az ajtóját, de erre éppen ezért ügyeltünk is.

Első utunk a Notre Daamhoz vezetett

Itt láttuk ezt a rekumbens turistariksát.

Elsőkerékhajtás elektromos rásegítéssel, óriási hangszórókkal! :) Nem kell Ázsiába meg Dél-Amerikába menni, hogy furcsa járgányokat lássunk! :)

Óriási tömeg volt, hatalmas sor állt a Notre Damehoz, ezért végül be sem mentünk. Viszont egy a bringák után érdeklődő spanyol családdal nagyon jól elbeszélgettünk spanyolul, ami tök jó érzés volt. Erre egy éve még nemigen lettünk volna képesek. Remélem sikerült valahogy szintentartani ezt a kis spanyoltudásunkat, pl. spanyolajkú vendégek fogadásával odahaza. :)

Egy részlet

Itt már a Szajna partján. Úgy látszik mindenütt van ilyen szerelmes lakat őrület, biztos a lakatlobbi indította el! :)

Itt már az Eiffel-torony lábánál, szelfibot árusok között cikázva. :) Az illető, aki a képen látszik, utánam is szólt, hogy “You don’t need a selfie-stick”, talán vásárlásra ösztönző kérdés volt, talán arra gondolt, hogy nekem tényleg nem kell, mert elég a karom. Mert ezt a fotót úgy készítettem, hogy közben előrefel néztem és bicikliztem. :)

A bagett és az Eiffel-torony. Ekkor még a bagett elérhetőségének extázisában léteztünk. :)

38 ezer kilométer! :) A táblán látható Taizé is az itteni hagymatornyos templom jelképében, aztán az Alpok, majd a Hősök tere! :) És mivel a reptértől csak 9km-t bringáztunk, valóban ezen a napon, ezen a városnéző túrán értük el ezt a távolságot a kerékpárokon. Sőt, utólag megnéztem, és szinte még az Eiffel-torony is teljesen stimmel, mert induláskor 37970-nél állt a számláló, hazaérkezéskor pedig 38032-nél, és hát nagyjából az Eiffel-toronynál fordultunk. :)

Hazafelé nagyjából ugyanott hajtottunk végig, csak egyszer tértünk le véletlenül a vasút másik oldalára.

Ennyi lett a vége. Jó volt csomagok nélkül, vagyis részemről egy táskával kerékpározni, egész más élmény volt, sokkal könnyedebbek, fürgébbek voltunk, az új hajtással pedig sokkal simábban, kellemesebben mennek a bringák, a régi már nagyon kopott volt, furcsa zajokat adott, kattogott, épphogy nem szalajtott még. Ez így sokkal jobb, simább érzés most.

Ezután már semmi említésre méltó nem történt Párizsban, Violáéknak tartottunk egy élménybeszámolót, ők is elmesélték, hogyan találkoztak Erdélyben, majd hogyan kerültek Franciaországba, és hogy milyen itt az élet.

Viola és Adrien tejben-vajban fürösztettek minket, nagyon jó dolgunk volt nálunk, amit ezúton is köszönünk! :)

Utólag jutott eszembe, hogy nem is csináltunk közös képen mind a négyünkkel. De talán elhiszitek, hogy én is ott voltam! :)

Aztán készültünk az indulásra, egy hétfői napon nekivágtunk a Párizs – Taizé szakasznak, amire bőven hagytunk időt, mert itt csak vasárnap “kezdtünk”. Ebből aztán az lett, hogy a 7 nap alatt nem a legrövidebb, 360km-es úton érkeztünk meg ide, hanem egy hosszabb, de izgalmasabb 450km-es útvonalon.

Történt 2015. július 16. és 19. között. Megírva augusztus 6-án.

Rangpurban hat napot töltöttünk, és ez az idő nem telt olyan szörnyen, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, ha azt mondjuk, hogy ez egy „kényszerpihenő” volt, a gyógyulásom végett. Ezt leginkább három barátunknak köszönhetjük, Shah Alamnak, Mahidnak és Pallabnak. Velük rengeteg időt töltöttünk.

Shah Alam, Mahid, és a Dzsu, ahol az állatok gyülekeznek! :)

Ők ketten nagy cimborák, és onnan ismertük meg őket, hogy Shah Alam Shihad jóbarátja, akinek pedig CS-n írtunk, mert ő volt az egyetlen regisztrált tag Rangpurban. Ottlétünk alatt ő végig Dhakában tartózkodott, így vele végül személyesen nem is találkoztunk, de Shah Alam-al és Mahid-al rengeteg időt töltöttünk. Mindenáron szórakoztatni akartak minket, ezért meg akartak nekünk mutatni mindent Rangpurban, noha annyi látnivaló valójában nincs is. :) Mahidnak az az ötlete támadt, hogy menjünk el a Dzsu-ba. Nekünk fogalmunk nem volt, miről beszél, de számára a dzsu az valami triviális szó lehetett, mert meglepődött rajta, hogy nem ismerjük, és nem tudjuk, miről beszél. Csak mondta, és nézett nagy szemekkel, hogy értetlenkedünk. Ő csak folytatta: „You know, dzsu, the dzsu…” Még mindig nem értettük, mire végre elkezdte körbeírni, miről beszél: „You know, the Dzsu, where the animals are gathering!” – Tudod, a dzsu, ahol állatok összegyűlnek! Ekkor esett le, először Zitának, hogy a Zoo(ejtsd: Zú)-ba, vagyis az állatkertbe akarnak elvinni minket! :) A bangladesieknek van egy sajátságos kiejtésük az angolban, és azt, ami helyesen valami Z közeli hang lenne, ők Dzs-nek ejtik, így Zitát is először Dzsitának hívták – igaz, erről sikerült gyorsan leszokniuk aztán, hogy Zita csúnyán nézett rájuk, és kijavította őket. :) De a Zoo-t ezután is többször Dzsúnak mondták, és ezen mi rettentő jól mulattunk, sőt Mahid ezen elszólása azóta is szállóige nálunk. The Dzsu – Where the animals are gathering! :D

Persze az állatkertbe végül nem mentünk el, ketrecbezárt állatokat a világ legtöbb nagyvárosának állatkertjében láthatunk, és nem valószínű, hogy a rangpuri valami olyanban különlegesebb lenne, amitől érdemes lenne nekünk meglátogatni, pláne nem akkor, amikor igazából nekem passzívan pihennem kéne. Persze ez oly nehéz, hogy egy nap erejéig nem is nagyon sikerült, és ezen a napon meglátogattuk Rangpur két nagy nevezetességét, a Tajhat palotát, és a Carmichael főiskolát.

Tajhat palota, és a Carmichael College

A Tajhat egy szép kerttel körbevett kastélyszerű épület, amit kb. száz éve építettetett egy a szerencséjét Rangpurban megalapozó ékszerész. Majd az épület később működött bíróságként, mígnem mostanra múzeumként végezte, ahová nekünk idegeneknek (bideshi) 100 a belépő, Mahidéknak meg 5 taka! :) A kert egyébként tényleg szép volt, sok növény, pálmafák, egy-két nagyobb, négyzet alakú tó, és elszórtam mindenütt szerelmespárok. Mikor kérdeztük a srácokat, hogy járnak-e ide, azt mondták, nem, minek, hisz nincs barátnőjük. Szóval erre a helyre a csajokkal kell jönni. A „barátnő intézménye” egyébként nem minden családban elfogadott, van ahol nagyon csúnyán néznek a házasság előtti randizgatás miatt, ezért aztán a legtöbbször az ilyesmi eleinte titokban marad a szülők előtt. A kastély egyébként szép volt, de semmi különös… Innen riksával mentünk át a srácok főiskolájára, a Charmichael föiskolához. Charmichael bácsi Bengal kormányzója volt nagyon régen, és oktatási reformokat vezetett be, aminek következtében ez a főiskola is megszületett. Itt is szép parkos részeken sétáltunk végig, bár meg kell hagyni, hogy ez csak relatív, mert bár nagyon élveztük a fák árnyékát, és a dudálás mentes környezetet, de azért a Műegyetem parkja ehhez képest egy arborétum és K épület pedig egy Kastély! :)

Egyszer Mahid megkérdezte, hogy mi a különbség a „fejlődő” és a „fejlett” országok között. Sejthetitek, milyen választ adtam… :) A „fejlett” országokban az emberek sok pénzt keresnek, sok materiális dolguk van, és kevés idejük, felborul a prioritásuk, és nehezen BOLDOGulnak, sokszor elégedetlenek. A „fejlődő” országokban általában nagyobb a népesség, de sokszor a töredékét sem keresik annak, amit a „fejlett”-ekben, de ahogy mi eddig körbenéztünk, ezekben az országokban boldogabbak az emberek. Vagy legalábbis annak látszanak. Teljesen máshogy élnek, mint mi a nyugati világban, sokkal nagyobb prioritást kap a család, és vallásosabbak is, viszont egyre több helyen látjuk, hogy a fiatalság, főleg a városokban, a nyugati mintát próbálja követni. Más téren is van különbség, de erről a témáról könyveket lehetne írni, és nekem nem posztom most ez, pláne, hogy csak kapirgálom magamban a témát.

Viszont mások, másképpen már mutattak jó dolgokat, ilyen az egyik kedvenc filmünk, a Home, az Otthonunk, ami ingyen letölthető, megnézhető. Sajnos nem találtam a srácoknak bengáli feliratot hozzá, de megnéztük az angollal, aztán beszélgettünk róla. Remélhetőleg valami jó nyomot hagytunk mindezzel a fiúkban. Észrevettük, hogy minket, mint nyugati embereket szeretnek másolni, szeretnek „követni” minket, ahogyan az egész nyugati kultúrát próbálják követni, hiszen az ide is betört már, a TV-ből sokcsatornán ömlik a reklám, és az utca tele van óriásplakátokkal, szóval hiába szegény ország, 150 millió ember az sok, és van mit nekik eladni… A lényeg, hogy azzal, hogy mi a nyugati világból jöttünk, van rajtunk egyfajta felelősség, hiszen ha akarjuk, ha nem, Nekik mi a nyugati világ nagykövetei vagyunk. Ketten onnan, a gazdag, fejlett, csodálatos, kényelmes Európából. Ugyanígy Magyarország nagykövetei is vagyunk, hiszen bárki, akivel találkozunk, és megtudja, hogy magyarok vagyunk, az ezután a magyarokat ahhoz a két furcsa biciklishez fogja kötni – mert azoknak, akikkel találkozunk, általában mi vagyunk az első magyarok, és sokszor az első európaiak is. „Igen, találkoztam már magyarokkal, jó fejek voltak, megkérdezték bengáliul, hogy hogy vagyok, aztán még bengáliul is köszöntek el…” vagy „furcsák voltak, mintha mérgesek, vagy idegesek lettek volna” – igen, sajnos ilyen is volt, igaz, az előbbi példa sokkal-sokkal gyakoribb, és ezt mindig szem előtt kell tartanunk; hogy nem csak megfigyelők vagyunk az utazásunkkal, hanem nyomot is hagyunk a világban. És próbálunk jó nyomot hagyni, de ez sokszor nem is olyan egyszerű és könnyű, mint azt elsőre hinnénk.

Pallab, egy igazi Bangladesi, aki szereti a tömeget

Pallab egy fiatalabb, és bohókásabb srác volt, ő még a csajozós történeteiről is mesélt, és a beszélgetések alapján, ő valahol ott áll, mint egy teenager nálunk, a „love marriage” világban. Persze ő idősebb, de a lemaradás érthető, hisz itt alaphelyzetben az ifjúságnak nem kell törődnie a párválasztással, azt a szülők majd lerendezik, ha itt van az ideje – ha az idősebb lányokat már kiházasították és/vagy egyéb feltételek teljesülnek. Szóval itt nehezebb ez a történet, hisz ezek „titkos szerelmek”, és a tévé összes csatornáján állandóan nyomott szappanoperákban ugyan jelen van a szerelem, de azt egy torz mása a valóságnak, és kétlem, hogy alkalmas arra, hogy onnan meríteni jó ötlet lenne. A részletekbe, hogy miben merül ki egy ilyen „házasság előtti kapcsolat” errefelé, nem kérdeztünk bele, már csak azért sem, mert Pallab épp egy kapcsolaton volt túl, és kereste önmagát, hogy mi volt a baj vele, és hogy hogyan tetszhetne jobban a lányoknak. Mi persze az oly triviális, de mégis oly nehéz választ adtuk: légy önmagad! :) És valóban Pallab akkor volt a legnormálisabb, és számunkra is a legszimpatikusabb, amikor nem próbált se a kedvünkbe járni, se másmilyen lenni, mint amilyen valójában – amikor jókat tudtunk vele beszélgetni mindenféléről.

Az egyik ilyen beszélgetés részünkről óriási nevetésbe torkollott, úgy kellett visszafognunk magunkat, mert Zita már tényleg a székről készült leesni. Kérdeztük Pallabot, hogy őt hogy nem zavarja ez a tömeg, és ez az őrületes zaj, ami itt Rangpur utcáin is van. Nála a kiejtés rendben volt, ám a fogalmazás nem volt tökéletes, mert kiejtett egy ilyen mondatot a száján: „I like crowd” – Szeretem a tömeget! Ezzel csak azt akarta kifejezni, hogy őt nem zavarja a tömeg, mert már megszokta. Ám mi kicsavartuk ezt odáig, hogy hát persze, ők itt szeretik egymást, nyolcan beférnek a riksába, ölelkezve, kézenfogva járkálnak a jóbarátok, ha valahol tömeg van, az buli, nem igaz? Egy csomó ember kis helyen, hát az mekkora király már, mit számít, hogy utcáról, buszról, vagy riksáról van szó, a tömeg az jó, I like crowd! :) …és Pallab kíváncsi volt, kérdezett Európáról, Magyarországról, városokról. Amikor Budapest került szóba, mondtam, hogy nem biztos, hogy jól érezné magát, mert senki sem dudál az utakon, ráadásul olyan igazi ázsiai tömeg sincs sehol, talán, ha nagyon magányos, reggel a Kökin, a metrónál találkozhat egyszerre sok emberrel, de különben nálunk semmi sem fogható ahhoz, ami itt van. :) Pallab nem sértődött meg az ilyeneken, inkább örült, hogy jól érezzük magunkat. Bármiről kérdezett, először azzal kezdtem, hogy hát, ott sincs olyan igazi, rangpuri tömeg, de azért jó hely… és miután összeszedtük magunkat a nagy nevetésből, persze érdemben is válaszoltunk neki.

Kedvencünk, az elektriska!

Amikor először indultunk kórházba a bajommal, Shah Alam és Mahid elkísértek minket. Mivel négyen voltunk, és ezúttal gyorsan oda akartunk érni, autoriksába ültünk. Amikor a jármű elindult, dodzsem szerű hangot adott, amin meglepődtem, és gyorsan körbe is néztem, hogy mi a baj!? Ebben a járgányban nincsen robbanómotor! Apám, ez elektromos, és itt van a Sanyi alatt az akkumulátor! Kész, teljesen kivoltam! Itt Ázsiában, a naaaagy szegénységben, Bangladesben, egy vidéki városban kis elektromos riksákkal közlekednek! Pontosabban riSKákkal, mivel itt így is mondják. :D Először nem akartuk elhinni, mondtuk a srácoknak, hogy nálunk a tehenet hívják így, de ők egyre csak mondták, hogy riska, s nem riksa – habár úgy is megértették. Mi persze ezen megint nagyon jól mulattunk, és az elektromos riskákat én el is kereszteltem elektriskának, hiába javítottak ki többször a barátaink, én mondtam, hogy ez kérem elektriska, hát nem is értem, Ti eddig miért nem adtátok ezt a nevet neki. Aztán egyszer egy riskást jól ki is faggattunk a járgányáról, aminek egyébként ő maga volt a tulaja.

Egy elektriska 2 lak taka, vagyis 200.000 taka, ami kb. 600 ezer forintnak felel meg. Egy riskában a sofőr mellett és mögött még 6-8 utas fér el, vagyis európai mércével nézve, európai testalkatúak négyen. :) Egy ilyen riska 110-120km-t képes menni egy töltéssel, a töltés pedig éjszaka történik, 8 óráig tart, és kb. 100 takába, vagyis 300 forintba kerül! Cserébe nem püfög, nem hangos, és nem kapsz tőle tüdőrákot, legalábbis közvetlenül nem, hisz azt azért tegyük hozzá, hogy még ez is messze van a tökéletesen környezetbarát közlekedési megoldástól, mert ugye azt az elektromos áramot is elő kell valahogy állítsuk, és azt a világ nagy részén még nem megújulókkal teszik, az akkumulátorok gyártásába meg bele se menjünk.

Mégis, szerintem sokunk meleg szívvel üdvözölne elektromos járgányokat Budapest utcáin. De ott nincsenek! Sőt, még hírben sincsenek, és így van ez, ha jól tudom, egész Európában! De miért?!? Itt Nekik miért sikerült, a “borzasztóan szegény, nyomorúságos, katasztrófák sújtotta” Bangladesben? A teljes és helyes választ nem tudom, de talán benne van az, hogy ide közelebb van Kína, és hogy itt lazábbak a szabályok. Egy ilyen riksa pár száz kiló, mégis elvisz nyolc embert, hisz nincs oldala se, csak egy ponyvát gördítenek le monszun idején. Az ilyen úri huncutság, mint ajtó, maximális teherbírás, törésteszt, közlekedésbiztonság, biztonságöv, meg légzsák, vagy ABS… Ilyen itt nem létezik, és már nekünk sem hiányzik, meg is lepődnénk, ha valahol ilyesmiket tapasztalnánk. Szóval mire egy ilyen riksát megépítenénk otthon, vagy hazavinnénk Magyarországra Kínából, úgy hogy aztán meg is feleljen az otthoni szabályoknak, majd átvernénk az egészet a bürokráciánkon, addigra nem hogy 600 ezerből, de 6 millióból nem állna meg egy darab, így már nem is érné meg, és így nincs is ilyesmi a magyar utakon. :( :) Na meg nem is felelne meg az otthoni rohanó, kényes-kényelmes életnek, mert kétlem, hogy képes 50km/h-val repeszteni, vagy ha képes is, biztos nem 110km-t.

Itt egyébként ezek az autoriskák – ahogy a helyiek hívják – javarészt megadott útvonalon közlekednek, csak a megállók nem olyan jól definiáltak, mint nálunk, de különben egy „vonaljegy” 5 takába kerül egy főre, és pár száz méterre is, vagy akár a város túloldalán lévő végállomásig is ugyanennyi. Szóval az a 100 rupis “tankolás” kb. az első fél órában megtérül, utána már nagyjából profitot termel a sofőr, amiből valószínű a hitelt fizeti vissza, mert itt mire az ember kitermel magának 2 lak takát, az az egyszerű embereknek beletelik egy fél életbe is…

Szót érdemel még, hogy a rangpuri elektriskákon van egy rács, szinte mindegyiknek a szélvédője előtt. Ez szükséges, hiszen ha valaminek nekihajtana a riskás, a rács nélkül betörhetne az a szép nagy szélvédő! :) Viszont valahogy ki is kell látni, ezért hagyjunk csak ki szív(!) alakban abból a rácsból középen! Szíííív alakban! Hát normális?!? Kedvesen őrültek ezek a bangladesiek is. :)

A közlekedésben résztvevő eszközök díszítéséről lehet, hogy csinálunk majd egy önálló bejegyzést, mert elképesztő az, ami itt van! :)

A betegségem és a gyógyulásom

A vízszűrőnk aktív szén szűrőtartálya - az új, és a 10 hónap használat után lecserélt (a szenet külön lehet benne cserélni, hivatalosan 400l-t, vagy fél évet lehet használni egy adag szenet)

Na, és akkor szóljunk egy-két szót arról is, hogy miért töltöttünk 6 napot Rangpurban. Amikor megérkeztünk, elég ramatyul voltam, fájtak a csontjaim a fejemben, sajgott mindenem az állomtól a homlokomig, hőemelkedéseim rendszeresen voltak, és úgy éreztem valami beleragadt a fejembe, mint amikor úszás után féllábon, félredöntött fejjel ugrálnod kell, hogy a víz kifolyjon belőled a füleden keresztül. De ez most nem víz volt, hanem valami sűrűbb, ami sehogy sem akart kijönni vagy felszívódni és ezen két nap pihenő sem segített, ezért a harmadikon elmentünk egy dokihoz, amit a srácok javasoltak. Ez egy „általános” orvos volt, fizetős, tehát elvileg „profi”. Légkondi volt a rendelőjében, ahová 4-5 beteget is betereltek, szóval odabent az egy óra várakozás után még egyszer sorba álltunk, vagyis ekkor már ültünk, szembe a dokival, méghozzá egy TV alatt! Szólt a TV az orvos rendelőjében! És kb. 20 fok volt odabent, míg odakint 30 felett… :o 500 takát kért a vizsgálatért,
majd még 1300 taka volt a vizelet és vérvétel, amelyekből semmi különöset nem tudtunk meg, csak hogy valami gyulladás van a szervezetemben. Azoknak, akik féltenek: Mielőtt hozzám értek tűvel, végignéztem, ahogyan egy bontatlan, érintetlen csomagolásból előveszik az injekciós tűt! Az eredményeket este kaptuk meg, mentünk vele vissza a dokihoz, ekkor már nem kellett még egyszer kicsengetni a zsozsót. Kaptam újabb adag, másfajta antibiotikumot… Ettől se boldogabb, se egészségesebb nem lettem, és Klára javallatára felkerestünk egy másik, naaagy kórházban (Rangpur Medical College) egy fül-orr-gégészetet (ENT – Ears-Nose-Throat), ahol megduplázták az antibiotikum adagomat, továbbá az inhalálást is előírták, amit ekkor egyébként már szülői tanácsra elkezdtünk csinálni. Nem voltam boldog, hogy ennyi antibiotikumot be kell szednem, de úgy tűnt, nincs más mód, mert máskülönben nem gyógyulok meg. Végül tényleg szép lassan jobban lettem és a 6. napon már csak enyhe fejfájásaim voltak, ezért este már pakoltunk, készültünk az induláshoz, és reggel…

Reggel próbáltunk volna még egy kicsit lustálkodni, és csak később, a délelőtt folyamán indulni, de kopogtak az ajtónkon. Shah Alam és Mahid érkeztek meg kerékpárral, hogy elkísérjenek minket a város határáig.