Nászút a Föld körül » Svájc

Fel az Oberalp-hágóba, majd tovább a Rajna völgyében Liechtensteinig

Arpi — Mon, 26 Oct 2015 07:00:55 +0000

Már másfél hónapja, hogy itthon vagyunk, és alakulgat az új életünk. Ma nem semmi napunk volt. Mikor ezt az írást publikálni fogom hétfő reggel 8 órakor, én épp állásinterjún leszek, és már megint, mint egyszer 2008-ban a 100 nap bringa előtt, olyan ötlettel fogok előállni a lehetséges leendő munkáltatóim felé, amitől le fognak hidalni. Lehet, hogy elküldenek majd egyből a sunyiba, de akkor úgy lesz jó. Először azt gondoltam, hogy jó lesz, ha november-december hónapokban félállásban kezdek, aztán januártól full throttle, és amikor munkaajánlatot kaptam és mindez életközelbe, realitásba került, rájöttem, hogy nem én akarom ezt, hanem a környezetem, ez az elvárás felém, ennek örülne a leendő munkáltatóm, a társadalom, sőt talán a családom is. Csak én nem. :)

Ha pedig én nem vagyok boldog, akkor az előbb-utóbb a munkámon is kicsapódik majd, vagy felgyülemlik bennem, és felmondok a francba, ennek pedig nem fog örülni senki. Én fenntarthatóan boldogan, hosszú távon, örömmel, lelkesen és hatékonyan szeretnék dolgozni a szakmámban, és ezt jelenleg csak úgy látom reálisnak, ha heti 3 nap fogom hajtani ezt az igát, és nem csak januárig, hanem azután is. Így munka mellett jutna idő más, az úttal kapcsolatos céljaink megvalósítására is, hogy úgy zárhassuk le ezt a történetet, ahogy szeretnénk és helyesnek gondoljuk. Ezt el fogom mondani az állásinterjún is. Ha tényleg nagyon kellek nekik, így is felvesznek. Ha emiatt kivágnak, mint kutyát ….ni, akkor legalább mégtöbb időm lesz, és felfedezhetjük Budapest Dumpster Diving lehetőségeit is! :D Még a blogot sem fejeztem be, a könyvnek még neki sem álltunk, csak novemberben 13 előadásunk lesz és ha ilyen ütemben kapjuk a felhívásokat, decemberben és talán jövőre is ugyanez lesz, ezeknek pedig nagy örömmel teszünk eleget. Gőzerővel csináljuk a 2016-os naptárat, amit ezeken az előadásokon szeretnénk már személyesen árulni is, és nagy álmunk egy könyv, amiben összefoglaljuk és lezárjuk ezt a sok-sok élményt, kalandot és tapasztalatot, ami ebben az elmúlt 4 évben ért minket a világ legizgalmasabb sarkaiban. Ma egy kedves család meghívott magához vacsorázni (ebédelni, csak mi elkéstünk… :D) Újpestre, és ahogy beszélgettünk, és meséltünk, ismét rájöttünk, hogy száz és száz olyan történetünk van, amit érdemes lenne könyv formájában is megosztani, és akkor még el sem kezdtük újraolvasni a saját útinaplónkat, amiben tuti, hogy újabb és újabb már elfeledett szépségek fognak előbukkani. Mindezt élvezhető könyv formába önteni teljesen irreális lenne Karácsonyig, de még az április is meredek, főleg ha én teljes állásban nyomnám januártól. Márpedig könyvet mindenképpen szeretnénk írni, és ha most nem tesszük, akkor már sohasem lesz belőle valóság.

A valóság a könyvvel kapcsolatban pedig sajnos az, hogy abból sok pénzt nem remélhetünk, ha megírjuk, azt nem a pénzért fogjuk tenni, mert tudom jól, hogy ha ugyanannyi időt a szakmámban töltenék el, mint amennyit a könyvvel fogok, akkor a könyv legoptimistábban remélt hasznánál is valószínű többet keresnék meg, ráadásul kockázat és befektetés nélkül. De pénzt még később is kereshetek az életemben, viszont a könyvet minél előbb meg szeretnénk írni, az idő ezen a téren ellenünk dolgozik, hiszen kopnak az emlékek, és idővel az érdeklődés is enyhülni fog a történetünk iránt. Szóval ez egy egyszeri és megismételhetetlen lehetőség, ezért mi akkor is könyvet szeretnénk írni, és akkor is igent szeretnénk mondani minden előadás meghívásra, ha közben nem kapunk értük annyi pénzt (ha egyáltalán kapunk), mint amennyit egy teljes állásban fizetésként kapnék. Soha többé nem lesz ilyen az életben, hogy ennyi emberrel ennyi sok érdekes, friss élményt és tapasztalatot megoszthatunk személyesen az előadások, közvetetten pedig egy jól megírt könyv formájában. 2-3 év múlva már hazaér majd Enikő és Balázs, Adorján és Ádám, és Zsófi, és Ti és mi is addigra kicsit elfeledjük már a 360°bringát és rájuk leszünk kíváncsiak, az ő könyvüket fogjuk majd várni és az ő előadásaikra fogunk eljárni. Akkor majd, ha úgy látom, hogy ez az utam, visszamehetek teljes állásba kergetni a hálózatokban a bitevő manókat. A másik dolog meg, amiért lehet, hogy sokan idealistának és naivnak tartanak, de akkor is leírom, hogy ezzel talán többet tudunk adni másoknak. Vagyunk pár százan hálózatos mérnökök Magyarországon, akik jól meg tudjuk kergetni a bitevő manókat, viszont világ körüli kerékpártúráról csak mi ketten érkeztünk haza a közelmúltban. Én tudom magamról, hogy nekem óriási löketed adott volna egy ilyen előadás vagy könyv, és remélem, hogy a mi előadásainkkal és a könyvünkkel kapcsolatban is sokan így éreztek majd! És ki tudja, amit így adni tudunk, talán egyszer még valamilyen formában még hozzánk is visszakanyarodik. :) De elég a süket szövegelésből, sok dolgunk van: Kiadni az utolsó naptárat, előadásokat tartani, könyvet írni, és mindenekelőtt befejezni az útinaplót. Szóval essünk is neki! :)

Azon a jéghideg és reményvesztett estén végül ilyen szállásunk lett. Az ágyakat nem használtuk, pedig ez a “nászutas lakosztály”. :)

A kutya, ami odajött hozzánk, Alfred kutyája volt, ő vezeti az Altkirch nevű helyet, ahol bajbajutott személyeken és családokon segítenek, ha kell szállással, étellel és persze leginkább lelki ügyekben talpraállni. Alfred kinyitott nekünk egy hátsóajtót, majd kinyitotta ezt a szobát nekünk, és bekapcsolt egy kis hősugárzót, majd megkérdezte, hogy mikor szeretnénk reggelizni? Mi mondtuk, hogy nem várunk el reggelit, ezzel máris sokkal többet kaptunk, mint vártuk, de ő nagyon hajthatatlan volt. A reggeli végül nem csak azért volt jó, amiért egy reggeli jó, hanem mert ekkor végre volt időnk beszélgetni is a kedves vendéglátónkkal, mert este nagyon gyorsan elviharzott és magunkra hagyott.

Az épület mellett található Altkirch, vagyis öreg templom.

…és ha jobban megnézitek az előző képet, felfedezhetitek rajta a kutyát, aki előző este, az előző bejegyzésünk legvégén odahozta Zita lábaihoz ezt a piros játékát, és így ránktalált a gazdája, Alfred.

Akiről megtudtuk, hogy a családja már generációk óta vezette az épületben található éttermet és szállót, de ő pár éve úgy gondolta, hogy csinál valami mégjobbat mindebből, és elkezdett segíteni a bajbajutott embereken, azáltal, hogy befogadta őket és lelki segítséget nyújtott nekik. Aztán mi is meséltünk, egész mély hitbeli dolgokba is belementek Zitával, volt szó a világ dolgairól, és Svájcról is mesélt. Andermatt környékén bármikor havazhat és fagyhat, bizony balgák voltunk, hogy elfelejtettük, hogy a jó öreg Európa távolabb fekszik az egyenlítőtől mint a Himalája vagy az Andok azon vidékei, amiket bejártunk, ezért itt már 1400 méteres magasságban is lehetnek ilyen nagy hidegek, még a nyár közepén is. De az emberek itt is kedvesek, mint mindenütt a világon. Andermattnak egyébként sokkal nagyobb forgalma volt, mielőtt elkészült a Gotthard-alagút, de hála a szomszédos laktanyának, a vendéglőnek azért az alagút megépülte után is maradt forgalma. Jót nevettünk azon, hogy Alfred a nászutas lakosztályt bocsájtotta rendelkezésünkre, erre mi nem is használtuk az ágyakat. De legalább fürödni fürödtünk! :) Aztán szóba került Magyarország is, Alfred és családja Győrbe szoktak fogorvoshoz járni egy karavánautóval, mert itt Svájcban még a TB-vel együtt is olyan horrorisztikusak az egészségügyi szolgáltatások, hogy egyszerűen megér még egy road-tripet is Magyarország, és még így is súlyos ezer frankokat lehet spórolni a fogászati kiruccanással. Ami nekünk is nagyszerű hír, mert így lehet, hogy viszont látjuk még egyszer Alfredet! :)

Jótevőinkkel :) Hálás köszönet az óriási segítségért és a kedves fogadtatásért!

A búcsú után még nem hajtottunk föl egyből az Oberalp-hágó szerpentinjére, hanem bekanyarodtunk a központba wifit fogni a tegnap esti kocsma előtt, mert le kellett pontosítanunk egy holnapi találkát (amiről majd a következő bejegyzésben lesz szó), ekkor…

…láttuk ezt a csili-vili lovasszekeret, ami persze már csak a turisták kedvéért járja Andermatt macskaköves utcáit.

Egyébként itt Svájcban még a macskakövet is olyan simára építik, hogy nem ráz. :)

Vizet töltünk Andermatt egyik látványossága mellett. Van ivóvíz és ingyen folyik “korlátlan” mennyiségben szabadon az utcán! Ez itt természetes, de a világ legtöbb országában oltári nagy dolog lenne!

A hágóút alján itt is kiírták a kis piros táblára a bringásoknak, hogy mire számítsunk: 10km-en 610m emelkedés! :)

Egy másik andermatti templom tornya

Kilátás még a faluból a hágó felé. Pontosabban a hágó nem látszik, az még messze van innen, a képtől balra, a zöld dombok mögött.

Ráláttunk fentről a laktanyára.

Majd pár kanyarral később egész Andermattra – Lent egy kanyarral alattunk két másik “játékos” :)

Nem egy hatalmas hely, de nagyon takaros.

Ott jöttünk le tegnap abban az oltári hidegben, amit talán a Pamír óta nem tapasztaltunk.

Juhúúú! :) Épp, hogy elindultunk, máris micsoda magasságban, micsoda kilátásban van részünk! :)

Mi folyik itt kérem?!

Már régóta figyeltük a távolból, hogy egy helikopter jár a völgy két oldala között fel s alá.

Ahogy közelebb értünk a helikopter ingázásának egyik állomására, láttuk, hogy ezekben az óriási vödrökben betont visz fel a szemközti hegyoldalba. Ha valaha volt, hogy Ti is azon ábrándoztatok, hogy hogyan a fenébe építettek elképesztő kitett, meredek helyekre felvonópilléreket és hasonló dolgokat… Hát így! :) Helikopterrel betont hordani, ez igen, itt Svájcban van lóvé, nem sz@rral gurigáznak. :) Mondjuk gondolom ez a logikus és egyetlen lehetőség, mert szerpentint építeni a hegyoldalba, ha lehetséges is lenne, még ennél is sokkal költségesebb lenne.

Én még sosem láttam helikoptert ilyen közelről, ezért megvártunk pár fordulót (nem kellett sokat várni, 1-2 perc alatt megfordult a gépmadár), és videót is készítettem, ami közben a biciklim elejét fel is emelte a gép által keltett légáramlat. Még szerencse, hogy hátul volt rajtam 30-40kg cucc, különben még videóra vettem volna, ahogy repülök. :) Najó, azt talán nem, én is vagyok vagy 80kg, csak a bringa eleje viszonylag könnyű.

Az egészet úgy élveztük, mintha csak gyerekek lennénk. A helikopter betont hord a hegyek között hogy tovább épülhessen Terepasztalország. :)

Viszlát Andermatt! Ezen a ponton elfordultunk a völgytől, és nem láttuk már többé.

Mindjárt utolérnek a kollégák, elment az idő a helikopternél. :)

Egy alaszkai házaspárral hozott minket össze az út. Ma indultak nagy útjukra Andermattból, ezután a hágó után, ahogy Liechtensteinig mi is, a Rajna völgyét fogják követni, csak ők aztán még tovább, egészen Rotterdamig és az Északi-tengerig folytatják a folyó mellett. Végülis már csak pár kilométer, és utána “végig lejt” majd nekik a terep! :) A férfi egyébként nemrég járt meg egy szervezett dél-amerikai túrát ami Tűzföldön és a legendásan gyönyörű 1240km hosszú útszakaszon, a Carreterra Australon is keresztül haladt. Lesz még hová mennünk e kerek, szép világon! :)

A piros vonat nem hiányozhat Terepasztalországból! :)

Ez már a hágó, ahogy elfordultunk a nagy völgytől, egy egyenes, lankásabb, szűkebb völgyben jutottunk fel ide.

Ott jöttünk! :)

Hát ezt is megcsináltuk! :) Nem is volt olyan nehéz! :)

Az alaszkaiakkal beültünk egy napos, de szélárnyékos helyre, ahol alaposan meguzsonnáztunk, majd…

Elkészítettük ezt az örömfotót, ugyanis valahol itt ért minket a 39 ezredik kilométerünk, egész pontosan pár kilométerrel a hágó előtt, de mivel ott semmi érdekes nem volt, jobbnak láttuk itt ünnepelni.

Innen, ahogy az a hágókból szokott lenni, egy nagy lefelé következett:

TIMELAPSE

Ami közben egy kisgyerekes család mellett is elsuhantunk.

Veterán(?) autókat is láttunk.

No meg Terepasztalország vasúti viaduktjait

Olykor egész magasan a völgy oldalában haladtunk

Ugyaninnen oldalra pillantva. Elég jó… :)

Érdekes ház

Ahogy kiértünk a lankásabb részekre, úgy kellett egyre többet tekernünk, és bizony éreztük, hogy azért kivett belülünk a három napnyi mászás. Ilanznál egy két kilométeres kerülővel végre odajutottunk ahhoz az Aldihoz, ami mellett a főúton 100m-re mentünk el – Autók van minden tervezve, ezért kellett ekkorát kerülnünk. A bevásárlás után már csak egy dolgunk volt hátra: megtalálni a mai táborhelyünket! :) Továbbhaladtunk Ilanz északi oldalában, a folyótól északra, de nemigen láttunk sátrazásra alkalmas helyet. Megkérdeztünk két bringást, akik azt javasolták, hogy forduljunk vissza és menjünk át a hídon a folyó déli oldalára, és haladjunk ott tovább kelet felé Chur irányába, mert az az út egyrészt sokkal kevésbé forgalmasabb és ideális bringázásra, másrészt szebb is, és még a fölfelé is kevesebb arra, ráadásul az a vidék sokkal inkább alkalmasabb vadkempingezésre. Néhány kilométert és egy-két falvat elhagyva egy kukoricás vidéken, a tőlünk itt már északra elterülő völgyre gyönyörű kilátást nyújtó helyen Zita gondolt egyet, és az egyik takaros kerttel bíró házba becsöngetett. Először nem jött ki senki, és már indultunk is volna tovább, amikor végül csak megjelent egy férfi az ajtóban. Így hozott minket össze az út Jean-Claude-al és családjával. Jean-Claude megengedte, hogy bárhol, ahol csak gondoljuk a füves kertben, felállítsuk a sátrunkat.

Így is tettünk! :)

Majd nagy főzésbe kezdtünk, miközben már besötétedett.

Jóízűen megvacsoráztunk, közben Jean-Claude többször kijött hozzánk, és hívott minket be a házba. Ennek a kérésnek végül eleget tettünk, és itt kezdődött a nap és az est legszebb néhány órája! :)

Jean-Claudenak és Cathrinnek van egy tündéri Ana nevű kislányuk, és egy héttel a látogatásunk után volt az esküvőjük, ezért komoly feladatot kaptunk, bort kellett kóstolnunk, és véleményeznünk, hogy ki tudják választani, miből rendelnek majd az esküvőjükre, ami egyébként fent a hegyekben, egy síházban lesz, merthogy Jean-Claude egykor profi síző volt, de egy balesete után fel kellett hagynia a profi sporttal. A biztosítása nem csak az felépülését és kórházi ellátását fizette, hanem a továbbképzését is, hiszen pályát kellett váltania, nem tudott többé a sportolásból megélni. Így lett sportmarketinges és a Freeskiing szövetség marketing vezetője, valamint több, e nagyon látványos sportba beszállító márka tanácsadója. E kapcsán beszélgettünk a téli olimpiákról is, hogy micsoda szörnyű körülmények vártak a sportolókra Sochiban, hogy a helyiek nem akarták őket kiszolgálni, mert a torkuk tele volt az egész olimpiával, és hogy manapság már nem ugrálnak csak a fejlődő országok a téli olimpia rendezéséért, az ugyanis erősen ráfizetéses anyagilag, de az ilyen országoknak a presztizs többet ér. A megoldás az lehetne, ha nem csak adott városok pályázhatnának, hanem egész országok vagy régiók is, mert ugye így nem kéne felhúzni új és új létesítményeket, mert az alpesi vagy északi országok már réges rég mind rendelkeznek az olimpiához szükséges pályákkal és sportlétesítményekkel, csak éppen nagyon ritka az, hogy mind egy helyen legyenek. Így aztán egy olimpia óriási beruházásokkal jár, mindezt csupán néhány napnyi világfigyelemért, aztán hamar lényegüket vesztik és üresen állnak ezek a létesítmények. Ha viszont nem ragaszkodnánk többet ahhoz, hogy egy gócban legyen minden sportág, mindez megoldódna. Igaz, ennek nyílván hátránya is lenne, a megnyitóra és a bankettre csak össze kéne csődíteni a különböző sportágak versenyzőit, de ez még mindig kisebb költség.

Éjfél is volt már, mire abbahagytuk a lelkes beszélgetést. Közben kiderült, hogy Cathrin nővére éppen Budapesten van a barátaival, úgyhogy rögtön írt is neki egy üzenetet, hogy magyar vendégeik vannak, és hogy élvezzék a tüzijátékot, mert ez a nap augusztus 20-a volt. :) Aztán még a reggelit is együtt költöttük el, és még jó egy órát eltöltöttünk a kertben is, amíg összepakoltuk a sátrunkat. Sally, a képen látható kutyájuk egyébként egy igen vicces produkcióra is képest volt. Ha Jean-Claude a kezével pisztolyt formált és ráfogta a kutyára, aki erre a két melső lábát felemelte, majd a “bang-bang” elhangzására összeesett, mintha lelőtték volna. (valahogy így) A jutalom persze ezután nem maradhatott el, és vannak további megtanulandó leckék is, mint például egy üveg sör kivétele a hűtőből és kinyitása, majd a gazdihoz vitele. :) Ha már az állatoknál tartunk, azt is elmesélem, hogy az előző képen a tűzhelyen ülő macskát (amit Smörének hívtak, ami a svájci németben valami olyasmit jelent becéve, hogy “kenyérmorzsa” :D) a házhoz adták, amikor Cathrinék megvásárolták, ugyanis a ház előző tulaja városba költözött, ahol az állatot hamar elgázolta volna egy autó, ugyanis e csendes vidékhez szokott. Itt viszont nem csak, hogy biztonságban van és jól érzi magát, hanem még haszna is van, ugyanis a macsek minden héten büszkén megmutat egy-egy elkapott egeret a gazdáinak, aztán pedig elég elképesztő módon szőröstül-bőröstül felfalja, hogy még egy apró csont- vagy szőrdarab sem marad az egér után. :)

Ha pedig a háznál tartunk, íme. :) Ez is “pikkelyes” borítású, vagyis apró lekerekített aljú fadeszkácskák borítják az oldalát. És állítólag minden a házat alkotó fát a házzal egyező tengerszint feletti magasságból vágtak ki, ami már elfelejtettem, miért, de nagyon fontos. :) A ház egyébként van vagy száz éves, és Jean-Claude lassan, de lépésről lépésre saját maga újítja fel. A képen épp búcsúzkodunk, az egész család kijött nekünk integetni az ajtóba. Rettentő kedvesek és közvetlenek voltak velünk, és nagyon bírtuk egymás társaságát, minden egyes percet nagyon élveztünk velük, és jó hír, hogy Jean-Claudenak tavasszal egy konferenciára Budapestre kell látogatnia, addigra pedig biztosan rendbe tudjuk tenni a saját otthonunkat is, így minden esély megvan rá, hogy mi is vendégül tudjuk látni őt, vagy, ha családostul jönnek, mindannyiukat! :) Ez igazán nagyszerű lenne, még napokat el tudtunk volna lenni velük, de sajnos indulnunk kellett tovább, mert erre a napra még be volt tervezve két másik ország és egy esti találkozó.

Jean-Claudeék egyébként valóban marasztaltak is, szóba került, hogy este autóval bemennek a közeli Chur városába, ahol ezen az augusztus 21-én egy hatalmas fesztivált rendeznek, este koncertek lesznek, és az egész környék össszetódul, mert ez egy évente csak egyszeri alkalommal megrendezendő hatalmas ünnep. Ha nem lett volna kiszámolva minden egyes nap Sopronig és nem vártak volna az elkövetkezendő napokban különböző helyeken és időpontokban barátaink és vendéglátóink, bizony nem gondolkoztunk volna ezen soká, de így inkább hamar elengedtük a dolgot. Tudjátok, az út eleje, a közép-ázsiai vízumok miatt ilyen szempontból nagyon kötött volt, menni kellett és haladni, tartani a tervet és mindenhová időben megérkezni. Ugyanúgy ez a legvége is újra kicsit kötöttebb lett, amint megvettük az Európába szóló repülőjegyünket, meglett a határidő, és nem sokkal később a hazaérkezés pontos dátumát is kitűztük, hisz odahaza már sokan vártatok és sokatokkal együtt bringáztunk az utolsó napokon. Ezt mi direkt így akartuk, így terveztük, a mi döntésünk volt, ezzel feladtunk némi szabadságot az út ezen utolsó szakaszára, de ezt nem bántuk, sőt. Elvégre Svájc igazán nincs messze (azóta felkérést kaptunk egy előadásra Zürichbe az ott élő magyar közösségtől, úgyhogy hamarosan valóban vissza is térünk), viszont hazaérkezni a négy éves nászutunkról csak egyszer fogunk az életben és ezt szerettük volna minél többetekkel megosztani. :)

Na, de most már haladjunk, mert nem akármilyen tájak következtek Churig! :)

Traktorral nyírják a mezőket, és némi forgatás és szárítás után bálákba szedik össze a füvet. Ilyen gyönyörű időben, ilyen szép helyen igazi kínszenvedés lehet ez a munka! :)

Hoppá, egy szürke Ferrari! :) E napos időben kibújtak a sportautók a garázsokból. :)

Nem is egy, nem is kettő… Tucatjával húztak el mellettünk a lapos autócsodák.

E kép kapcsán megtanultam, hogy nagyon figyelni kell rá, hogy min és hogyan tréfálkozunk, mert tízezer követő között akad sportautó tulajdonos/rajongó is. Ezúton is, mégegyszer elnézést kérek! Kinek a sportautó, kinek a fekvőbringa a világ körül – ez így van jól, rettentő unalmas világban élnénk, ha mindenki ugyanazokért a dolgokért rajongana.

Egyébként több mint valószínű, hogy ők is a churi buliba tartottak…

Méghozzá nem is akármilyen útvonalat választottak az autókázáshoz! :)

Tegnap este, az első pohár finom bor után Jean-Claudeékkal már áldottuk a sorsot, a két bringást, aki erre küldött minket és a döntésünket, hogy a völgy déli oldalát választottuk, de most aztán már végképp így voltunk, a szuper kedves vendégszeretet és a nagyszerű vidám beszélgetések élménye még friss volt bennünk, közben pedig már új tájakon jártunk és be se bírtunk telni a szépségükkel.

Jean-Claudeék “pikkelyes” házát nehéz überelni, de azért ez sem rossz! :)

Az utunk immár lefelé menet.

A svájci Canyon del Pato? :)

Ezt láttuk, le lenéztünk…

Tető kőmolás ellen.

Kiérve a kanyonszerű völgyből ismét megpillantottuk a Rajnát. Hát nem volt épp sík a terep idáig, de a túloldalt állítólag még több kaptató várt volna ránk a főúton, a forgalomról nem is beszélve. Na meg ugye kétlem, hogy amarra ilyen gyönyörű tájakon kerekeztünk volna.

Valahol ott szemben halad a főút.

Na jó, azért amott sem lett volna csúnya… :) De innen mégjobb! :) Ha kérdezték útközben, hol volt a legjobb, egy ideje már csak azt válaszoltuk: “Itt és most!” – és nem csak azért, mert diplomatikusak akartunk lenni, hanem mert próbáltunk mindinkább így érezni. Megélni helyesen és teljesen a mát, hiszen végig csodálatos helyeken jártunk, érdekes emberekkel találkoztunk és izgalmas dolgokat tapasztaltunk.

Terepasztalország sosem akar véget érni… :) Úgy tűnik, egész Svájc ilyen.

Egy kanyarban találtunk egy ilyen kiülőhelyet, ahol megettük a reggel elkészített szendvicseink egy részét.

Ezzel a jófej német sráccal már tegnap a hágóban is találkoztunk. Kérdeztem tőle a blődségeimet, hogy hány kilométert teker, milyen átlaggal, hány kiló a bringája, de ő mindenre csak azt válaszolta, hogy nem tudja, és nem is érdekli, csak megy és élvezi, van két hét szabadsága, tesz hát egy kört az Alpokban. :) És közben minden nagyokat nevetett, de olyan jóízűen. Egész másképp bringáztunk mint ő, de ezen a különbségen egyik fél sem ütközött ki, hanem inkább nagyszerűen mulattunk egymáson. :)

Leértünk Chur előtt a völgy tágabb, laposabb részébe, de a táj közben mit sem vesztett szépségéből.

Chur óvárosába egy ilyen kapun keresztül hajtottunk be.

Ennek a templomnak a tövében, az ivóvizet öntő szökőkút tövében táboroztunk le. Itt elintéztem néhány dolgot a talált nyílt wifin, és megettük a maradék szendvicseinket, no meg egy tábla finom tejcsokoládét. :) Csak, hogy tudjátok, mert tegnap ez is szóba került a vendégségben: Európában, és így Magyarországon is világviszonylatban nagyon finom és nagyon olcsó a csoki, 100g-ot megkapni 200 forint alatt, míg a világ más tájékain a hasonló minőségű csokit úgy kell kutatni, és ha sikerül is megtalálni, az ára többszöröse ennek. Szóval értékeljük, amink van, ne csak a csokit, az ivóvizet is, minden nap. :) Meg minden napot is, minden nap! :)

Kifelé menet Chur központjából

A következő városkában, Zizersben eszünkbe jutott, hogy mindjárt Liechtensteinben vagyunk és még nem adtuk fel a második meglepetés ajándékképeslapokat azoknak a naptárvásárlóinknak, akik 10 naptárat vettek. Erre úgy gondoltuk, hogy Svájc megfelelő hely, hiszen gyönyörű ország és mégis, így nem “a szomszédból” küldünk képeslapot. Igaz, Liechtenstein talán még speciálisabb lett volna, de azt nem akartuk megkockáztatni, mert mi van, ha ott nem kapunk már képeslapot a késői órák miatt? Ausztriából már nem olyan menő képeslapot kapni… :)

Maienfeld utcáin

Elég érdekes kis utakon vezetett minket a kerékpárút.

Ilyen hagymatetős templomtoronnyal volt egy kirakónk gyermekkorunkban. Most esik csak le, mennyi osztrák-német-svájci hatás ért gyerekkoromban. Ezek a kirakók, a Marklin vasút, a terepasztalok, azok elrendelése, elemei mind-mind ilyen alpesi dolgokra hajazott.

Most meg itt bringázunk Svájcban, még mindig, de már csak pár percig, mert hamarosan megérkezünk Liechtensteinbe! :)

A jobb oldali gerinc mögött már egy új ország vár ránk! :)

Hmmm…

Szőlőföldek között tértünk vissza a Rajna bal partjára…

…ahol aztán egészen egy hídig tekertünk a töltésen, aminek a túloldala már egy új ország volt. De ez hagyján, ezt az új országot ugyanezen a napon még el is hagytuk! :) Mert a túloldalán, Ausztriában egy kempingben már várt ránk egy barátunk. Mozgalmas egy nap volt ez, az biztos. Legközelebb Liechtensteinből és Ausztriából folytatjuk! ;)

Mindez történt csupán 48 óra alatt, 2015. augusztus 19-20-21-én. Megírva október 23-án.

Átkelés a Furka-hágón (2436m)

Arpi — Tue, 13 Oct 2015 12:09:52 +0000

Marcéktól nem sikerült korán elindulnunk, de ez nem volt gond, mert erre a napra csak azt terveztük, hogy odatekerünk a Visptől keletre magasodó Furka-hágó aljára a NY-K irányú, lapos, széles, de folyamatosan emelkedő Rhone-folyó völgyében.

Kezdetben a kerékpárút a főúttól távol haladt, a völgy északi oldalában, ahol ilyen kilátásban volt részünk.

“Terepasztalország” :)

Na ilyet se sűrűn látni Svájcban…

Sok helyen felakasztják a fa kéziszerszámokat, eszközöket a régi faház oldalára díszítésképpen.

A mai napig nem tudjuk, hogy a körforgalom közepén a szikla tetején az a bevásárlókocsi a művészeti alkotás része akart-e lenni, vagy csak valaki kiegészítésképpen oda rakta. :)

Néhol azért meredekre váltott az út, az első ilyen alkalommal fújtunk egy kis pihenőt. :)

Amíg az aszfalton feküdtünk, egy másik lényt fedeztünk fel magunk mellett.

Marc és Estelle nagyon kedvesek voltak velünk, nem elég, hogy vendégül láttak minket, hátizsákot adtak kölcsön és tippekkel is szolgáltak, még egy-egy búcsúajándékot is kaptunk tőlük. :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]… :) Remélem tudják, hogy a világ egyik legélhetőbb, legszebb országában élnek, és minden nap hálát is adnak ezért.

[/caption]

Később, a völgy egyik keskenyebb, fentebbi vidékén egy gyalogos függőhidat találtunk, amit rögvest ki is próbáltunk! :)

Ha lenéztünk a közepéről, ezt láttuk!

A 2015-ös nyári, alpesi divat! :D

A hídon való séta után folytattuk utunkat Terepasztalországban. :)

Amikor letértünk a főútról, hogy a kis falvakon át kisebb forgalomban haladjunk, azt sosem bántuk meg. :)

Tök jó, hogy megtartották a régi épületeket, és minden fából van!

Sajnos estére beborult és szürkeség töltötte be a völgyet magunk előtt.

Oldalt pillantva. Figyeljétek a macskát az ablakban! :)

Ahogy közeledett az este, úgy lett egyre hidegebb, az eső pedig eleredt, és minden nedves, hideg lett odakint. Ebben a szutyokban és hidegben nem sok kedvünk volt sátrat állítani, ráadásul nem is találtunk nagyon olyan helyet, ahol elbújhattunk volna, vagy valakitől engedélyt kérhettünk volna a táborállításra. A bújkálás helyett Zita boszorkányos megérzéseire hallgattunk, egy faluban visszafordult egy házohoz, hogy van neki egy megérzése. Egy szálloda előtt letámasztotta a bringáját, és bement, hogy megkérdezze, nem tudnak-e nekünk 6 négyzetmétert adni éjszakára egy garázsban, pincében, vagy akárhol.

Zita 5 perc múlva azzal jött ki, hogy pakoljak, van helyünk, a Ski Raum, vagyis a síléc tároló alagsori helyiség lesz ma este az otthonunk, amit a recepción lévő idős hölgy örömmel a rendelkezésünkre bocsájt.

Ugyanitt volt egy-egy mosdó is a pincében, ám mi előbb leültünk egy-egy székre, és elindítottunk az ősöreg mobiltelefonunkról néhányat ezen nóták közül. Fáradtak voltunk, a hegyen való kirándulást még nem sikerült kipihennünk, különösen nekem nem, mert én ugye még Zermattba is bringával mentem fel. Szóval csak ültünk, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, mert néhány ázsiai és két latin-amerikai dal mélyen érintett minket. Ekkor már közül voltunk a hosszú utazásunk végéhez, és így a végén érdekes volt a zenék által újra átérezni az elmúlt 4 év sokszínűségét. Ez valahol felfoghatatlan, mennyi minden történt velünk, és az is, hogy ez az utazás hamarosan végetér. Csak ültünk ott megilletődötten vagy 20-30 percig, és próbáltuk felfogni, hogy 4 évet utaztunk a világ körül, hogy mennyi csodát láttunk és megéltünk, és hogy ennek a végtelen utazásnak hamarosan mégis vége. Ezer arc és kép jött elő a fejünkben a dallamokra és a szívünket mind melegséggel töltötte el. Van a hagyományos élethez képest mérve az utazásnak, a kultúrák különbözőségének és különösen Ázsiának egy olyan varázsa, amit ha megérez az ember… Nehéz erről írni. Szóval a lényeg, hogy teljesen meg tudom érteni azokat, akiket az utazás varázsa egy életre megfertőz és soha többé nem tudnak megülni a fenekükön.

Közben nézem, hogy sok nóta még fent sincs a “zenék a világ körül” sorozatban, úgyhogy hamarosan jövök egy 3. résszel! ;)

Jól tettük, hogy nem pakoltuk ki a matracainkat és a hálózsákokat, mert amíg meditáltunk, a szállodát vezető idős hölgy lejött hozzánk, és közölte, hogy itt büdös benzinszag van, ezért ad nekünk egy szobát. Mi tiltakoztunk, mondtuk, hogy itt tökéletes nekünk, ennél több nem kell, de ő hajthatatlan volt, hiába mondtuk neki, hogy nem akarunk gondot okozni, azt mondta, nem okozunk, ő itt a főnök, és ad nekünk egy szobát, a bringákat itt hagyhatjuk éjszakára, de mi kövessük. Megfogtuk a táskákat és követtük.

Nem csak, hogy szobát kaptunk, hanem két adat forró levest is.

Kihasználva ezt a nagy kényelmet, és a képen látható asztalt és széket, neki is álltam ennek a bejegyzésnek, mert úgy éreztem, hogy sokat kaptunk, ezért illik adni is, ha mást nem, amit tudunk, egy blogbejegyzést. :)

Az apró szobánkban “integrált” fürdőszoba volt. :)

Az ágyat nem használtuk, hogy ne kelljen miattunk újrahúzniuk, tökéletesen jót pihentünk a saját matracainkon és hálózsákjainkkal is, nem akartunk nekik munkát okozni azzal, hogy ilyen kedvesek voltak velünk, és végül egy teljes szobát adtak nekünk. Természetesen teljesen ingyen.

A jótevőnkről sajnos nincs fotó, mert reggel már egy férfi váltotta.

Korán reggel, borús, de esőmentes időben folytattuk tovább a völgyben, ahol még néhány falu és pár kilométer hátra volt a hágóút kezdetéig.

A bringaúton.

Egy reptér mellett is elhaladtunk.

Volt benne néhány kilométer terep is.

Ott elől süt a nap!!! :)

Ezen az utcai térképen látszik, mi vár ránk. Mi ekkor Oberwaldban voltunk, és a Furkapass felé haladtunk. Most kezdődik majd csak az igazi Rock’n Roll! :D

Ahol a főút ilyen félalagutakban haladt a kőomlások és a lavinaveszély miatt, ott nekünk bringásoknak mindig volt egy alternatív út.

Közvetlen a meredek emelkedő előtt megálltunk enni egy bringabolt előtt, ahol ez az olasz úriember is megállt pumpálni az országútija kerekébe. A bringája 8kg, a hátizsákja 7kg. Így is lehet! :) Összehasonlíásképpen a mi fekvőkerékpárunk 18kg és 30kg-t simán mind a ketten cipelünk. Nem is láttuk többet a kollégát… :)

Egy “fat-bike”, ami nem azért fat, mert kövér embereknek való, hanem mert kövérek a kerekei, terepre való! :)

Ez a kép talán érzékelteti, milyen széles a felni és a kerék.

1,2 millás elektromos bicó

A helyi távolsági busz. Okos. Jó lenne látni ilyet Magyarországon is. Ez igazán nem kerül sokba, leginkább akarat kérdése.

Tízóraink. Jól tettük, hogy betankoltunk a mászás előtt.

Az emelkedő aljában kis piros tábla jelezte nekünk, hogy a következő 16km-en 1070m szintet fogunk mászni, ami átlag 6,7%-os emelkedőt jelent.

Sajnos az idő nem javult, sőt…

A Rhone forrását a hágóút mellett található Rhone-gleccsert tartják.

Ne a Porschét, hanem a szerpentint figyeljétek a háttérben! :) Ez egyébként nem a mi utunk volt, hanem egy másik hágóút, a mi utunk a jobb oldali gerinc után egy jobbkanyart vett.

A kép bal oldalán hátul látszik az előző alagút.

Itt megérkeztünk Gletschbe, ahol rövid pihenőt fújtunk.

Amíg szusszantunk, megállt mellettünk egy már mutatott sárga PostBus, aminek a sofőrjét megkérdeztük, hogy fel tudja-e vinni a hágóba vagy a túloldali Andermattba a holmijaink nagy részét. Emberünk hajlott a dologra, ám semmi kontaktunk nem volt a túloldalra, ahol fogadni és raktározni tudták volna a holminkat, így az ötlet nem megvalósult végül. De ha egy kicsit előre szervezkedünk, telefonálunk, akkor simán működhetett volna.

Akkor…

…és most! :)

Itt már egy Gletsch fölött, a távolban látszik a Rhone-gleccser alja és jobb oldalt a Furka-hágóút szerpentines folytatása.

Ilyen kanyarokból bőségesen jutott a mai napra. :)

Atyaég, mi vár ma mgé ránk! :)

Elképesztő, hová építettek utat, nem?

Motorosok is sokan voltak, de annyian nem, hogy zavaróak legyenek számunkra.

Gletsch a magasból. Az előbb még ott voltunk lent! :)

A következő hajtűkanyarban

“Nannééééé, oda fel kell tekerni?!?!” :)

24 évesen… :( Van egy barátunk, akinek sebész az apukája, így szinte minden héten találkozik egy-egy motorbalesetben végzetesen tönkretett fiatal emberi testtel – és sorssal. Azt mondta a fiának, bármit csinálhat az életében, de ha egyet kérhet, csak motorozni ne kezdjen! Persze ez egy vélemény, nyílván lehet ezt is ésszel csinálni.

Azért a völgy se semmi! Imádom az alepsi tájakat!!! :)

Örömfotó! :) Pedig még fel sem értünk, de ez a nap már nagyszerű volt, hiszen kisütött a nap és a világunk egyik fantasztikus szegletében kerekezhettünk! :) Örültünk, hogy végül hallgattunk Tillyre, és erre jöttünk.

Egy panoráma a völgyről, a kép két szélén látható út valójában egyenest alkot. :)

Még közelebbről, ezzel nem lehet betelni! :)

Próbáltaggam, hogy lerakom a kamerát a padkára időzítővel, de ennél jobb kép nem sikerült belőle.

Talán ez, de ezen már apróak vagyunk. :)

Jönnek az újabb hajtűkanyarok!

Itt már a vasút is újra fogaskerekekes kapaszkodásra vált… :)

Az egyik legszebb, ha nem a legszebb hágóút, ahol valaha jártunk.

A távolban Gletsch, onnan jöttünk! :) Nehéz szavakba önteni, mit érzünk ekkor, ha sikerül urrá lenni a fáradtságon, és elönti a testünket a biciklizésben amúgy is keletkező sok örömhormon… :)

Mennyi ilyen van még hátra?!? :)

Zita az egyik teraszról, vagyis a hajtűkanyar pereméről csodálja a tájat.

Ugyaninnen a másik irányba a kilátás… :)

De a közveltlen környezetünk is tele volt apró csodákkal.

Itt már majdnem a háznál játunk fent.

Az egyik hajtűkanyarban, ahogy azt már sok előző képen láthattátok – található a Hotel Belvedere, és egy látogatóközpont/szuvenírvolt/büfé/parkoló, amin keresztül eljuthatunk a Rhone-gleccserig. A falrajz azt reklámozza, hogy még a gleccser belsejébe is be tudunk menni! Nocsak, ezt nem szabad kihagyni! :)

Letámasztottuk a bringáinkat két kukának, ami, mint utólag kiderült, hiba volt, mert később a kukákat elvitték, így a bringáink az oldalukkal ledöntve a földön végezték, amíg mi odavoltunk.

Amíg a büfé előtti padokon falatoztunk, elhaladt mellettünk ez az úr egy magashegyi lánctalpas tereptalicskával! :)

A képen nem látszik, de ez egy domború alpok térkép, egyszer szeretnék egy ilyet, gyönyörűen látható volt rajta, hogy hol jöttünk és mely völgyeken-hágókon át fogunk tovább haladni Magyarország felé. :)

A gleccserhez bejutni a szuvenírbolton át 7 frankba került. Állítólag fél órás túra keretében ingyen is megpillanthatjuk a gleccsert, de ennyi időre nem akartuk magukra hagyni a bringákat, na meg ez a 7 frank, ha drága is volt, de magába foglalta a… Ne szaladjunk előre! :)

A morénató kifolyása

Ez az állandóan szelfiző bolond mindenütt ott volt, úgy kellett bűvészkedni, hogy ne nyúljon bele a szelfibotjával a fotóinkba. :)

Felfedeztek valami furcsát a jégen?

Hát most? Jobb oldalt, ahol világosabb a gleccser, az azért van, mert ott le van takarva nagy fehér ponyvákkal, hőszivegelés végett, és hogy kevésbé melegedjen a tűző napon, vagyis hogy lassabban olvadjon. Ezér azért kellett, mert a ponyvák alatt van az “Ice Grotto”, vagyis a gleccser mélyébe vájt jégbarlang. Azt ugyanis minden évben újra kell vájni, mert a gleccser folyamatosan mozog és húzódik vissza. Hogy legalább egy szezont egy jégbarlang kibírjon, kellennek a fehér ponyvák.

A gleccser bejáratánál. Ez így kicsit kiábrándító volt…

De belülről már nagyon tetszett mindkettőnknek. :)

Nekem különösen tetszettek azok az üregek, amelyeket a neoncsövek által kiadott hő olvasztott ki a járat oldalába.

A járat végén.

Ez a kék szín és a fagyos hideg igen hangulatos volt. Bár utóbbi miatt nem tudtunk sokat időzni a jégbarlangban.

A kijárat belülről.

Kőemberek.

Itt a leponyvázott rész még jobban látható.

Hát ez király volt, nem is számítottunk ilyen élményekre! :)

Ahogy visszafelé sétáltunk a szuvenírbolthoz és az előtte parkoló kerékpárjainkhoz, érdekes felhőmozgást láttunk a völgy felett, ahonnan érkeztünk.

Ezért gyorsan le is raktam a Brinno TLC 200 Pro timelapse kameránkat pár percre az állványra, amit direkt ezen célból magammal cipeltem még a jégbarlangba is.

Amint az a videón is látszik, szépen lassan, de egyre csak gyűltek a felhők, ezért jobbnak láttuk mihamarabb elindulni.

A szöveget nem értjük, de nekünk ez a néni adta a gleccserhez a jegyeket a szuvenírboltban. Valószínű már nagyon régen itt dolgozik, vagy valami köze van a helyhez.

A parkolóban várva ettől a férfitől kaptunk…

egy ilyen kristályt, amit helyben gyűjtöttek.

…és irány tovább! :) Innen már nem lehet messze a hágó!

Fent a hágóban, már esőben, felhőben, de csak megcsináltuk ezt is! :)

Lefelé menet sajnos egészen sokáig ebben a jéghideg, esős, nedves, felhős időben ereszkedtünk:

Amitől rettentően átfagytunk, főleg Zita.

Lent Realp felett a kilátás a túloldali völgyre.

Realp főterén.

Realpból áttekertünk egy hosszú, egyenes, sík szakaszon Andermattba, ahol még mindig ugyanolyan hideg, téli időjárás fogadott minket. Láttunk egy kempinget, de valahogy nem jutott eszünkbe fizetni azért, hogy az éjszaka ízekre fagyjunk. Helyette inkább wifit kerestünk, hogy fel tudjunk csattani az internetre. Ez nem ment könnyen, mert sehol nem volt nyílt wifi. Beengedtek minket egy étterembe, hogy ott használjuk ami nekik van, de az sem működött. A Tőletek kapott UPC Wi-Free hozzáférések valahogy szintén nem működtek, pedig két felhasználónév-jelszó párost is kaptunk, de hiába próbálgattuk őket, nem kaptunk hozzáférést. Végül egy kocsmába kaptunk netet, itt a pultos nagyon rendes volt, látta, hogy fáradtak vagyunk és csüggedtek, azt javasolta, keressük meg a közeli templomot a laktanya mögött. Mert ugye, amiért a netet akartuk, az a Couchsurfing volt, de ott sajnos nem írt vissza nekünk senki Andermattból, így nem volt szállásunk erre az estére, és egyre fagyosabb lett az idő, ráadásul esőre állt. Vagy inkább hóra. Megpróbáltunk egy garázst és egy pajtát, de nem jártunk sikerrel. Odamentünk a templomhoz, de ott senkit nem találtunk, Zita csöngetett, de nem jött ki senki. Elcsüggedtünk, leültünk a padkára, Zitát már a kétségbeesés kerülgette, mert nagyon fáradt volt, és egy ilyen hosszú, nehéz nap után semmi kedve nem volt éjjel is ázni és fázni. Ekkor egy kutya szaladt oda hozzánk, és letette Zita mellé a játékát, hogy dobjuk el neki.

Folytatása következik! :) Történt 2015. augusztus 18-19-én.

Szeretettel várunk Titeket valamelyik soron következő előadásunkra, melyek mind ingyenesek:

- Október 15. csütörtök, 17 óra, Pest Megyei Kormányhivatal
Nyáry Pál terem, bejárat a Budapest V. Városház u. 7. szám felől
– Október 16. péntek, 18 óra, Budapest 1126, Kiss János altábornagy 40. – Pipitér Bisztró, a Zöld Bolttal szemben – TELTHÁZ! Mind a 108 hely betelt. :)
– November 9. hétfő este, Keszthely, Goldman Károly Művelődési Központ
– November 10. kedd, 18 óra, Sárvár, a Nádasdy-vár dísztermében
– November 11. szerda este, Szombathelyen
– November 13. péntek, 19 óra, Budakalász, Szentendrei út 9. Koós Károly Művelődési Ház és Könyvtár, HÉV-el érkezve a Budakalász Lenfonó megállótól 200m-re a Duna felé. Kiállításmegnyitó és élménybeszámoló Ázsiáról
– December 1. kedd, 18 óra, Budapest, Zuglói Civil Házban, XIV. Csertő park 12.
– December 7. hétfő este, Pécs, Vagabond Világjáró Klub
– December 11. péntek, 19 óra, Budakalász, Koós Károly Művelődési Ház és Könyvtár, téma: Ausztrália és Új-Zéland
– Február 5. péntek, 19 óra, Budakalász, Koós Károly Művelődési Ház és Könyvtár, téma: Amerika

Genf – Lausanne – Chippis – Visp – Zermatt, avagy borúra derű! :)

Arpi — Wed, 23 Sep 2015 12:27:09 +0000

Genftől Zermattig ez a szintmetszett, ez volt az utunk következő szakasza, e blogbejegyzés tárgya. :)

Első nap csak Lausanneig kellett tekernünk, ami 60km-re volt a Genfi-tó északi partján, annak svájci oldalán, ahol Orsiék vártak ránk.

Mikor kiléptünk Rékáék házának ajtaján, a kukák mellett egy otthagyott tévét találtunk. Ingyen elvihető… :o

Az ajtó másik oldalán pedig egy egyszerű, kosaras városi bringát, amin elől és hátul és Schwalbe Marathon Plus külsők voltak. :) Csak a gumiabroncsok ára valószínű kiteszi a bringa harmadát, felét. :)

Itt már vagy 20-30km-re járunk Genfről északnyugatra.

Zita nem kéredzkedik ám be akárhová mosdóba, egy Jaguár autószerviznél nem adja alább! :D

Egy újabb városkában, egymást érték ezek a gyöngyszemek.

Zita vizsgálja a tó krisztálytiszta vizét. :)

Egy rövid szakaszon a gyönyörűen kialakított parti sétányon tudtunk haladni.

Aztán bringaúton is…

Meg egy egész falun keresztül egy ilyen útfelújításon át, ahol az autók nem tudtak megelőzni minket. De nem türelmetlenkedtek, senki nem dudált, kivárták, míg vége nem lett és biztonsággal meg nem tudtak előzni minket.

Ezt nem tudom, hogy írtam-e már, de már-már zavarbaejtően előzékenyek voltak velünk itt Európában, legalábbis mi így éreztük Latin-Amerika után. Az autósok csak akkor előztek meg minket, ha nagyon jól belátható volt az út és legalább másfél-két méter helyet tudtak hagyni mellettünk. Sokszor volt, hogy úgy integettünk nekik, hogy menjenek már, mert nekünk az idegesítőbb volt, és veszélyesebbnek tűnt, hogy mögöttünk araszolnak, mint az, hogy másfél méterre tőlünk megelőznek, aztán mindenki mehet a dolgára, mi pedig nyugalomban bringázhatunk tovább. Mondjuk itt a forgalom minden csak nem veszélyes, Ázsia és Latin-Amerika után, Léna nagyon jól fogalmazott, mikor Európát egy játszótérhez hasonlította Ázsia után. De micsoda remek játszótér! :)

A készülő útra így festettek zebrát. :)

Szőlők között egy falu az út bal szélén. Szinte csak szőlőt láttunk ezen a vidéken.

Itt már egy Lidlben vásárolunk. Ezt nem próbáltuk ki, nem tűnt túl autentikusnak. :D

Ebédünk a közért előtt. Jó, hogy 4 év utazás után rájöttünk, hogy az ülések szivacsait így is lehet használni! :)

Itt már este, a vacsoránál Orsival és Yannickkal. Orsi is a GenfHun csoportban talált ránk és ajánlotta fel vendégszeretetét. Nagyon finomat főztek vacsorára és egy üveg magyar bort is kibontottunk. Az ő történetük is érdekes, mikor Yannick Magyarországon élt, egy olyan klubban találkoztam, ami azért jött létre, hogy az emberek költsönösen egymást segítve nyelvet tanuljanak. Orsi franciául akart tanulni, Yannick pedig magyarul. :) A dolog vége az lett, hogy mára együtt élnek itt Svájcban, ahol Orsi is kapott munkát, amit nagyon szeret.

Orsi, Yannick, köszönjük a kedvességeteket, nagyon jó volt Veletek lenni egy estét!

Orsiék cicája, egy kezdetben kicsit félénk, de rettentő játékos macsek. Miközben élménybeszámolót tartottunk a nappaliban, volt hogy rámugrott, mert azt hitte, vele játszom, de közben csak magyaráztam valamit… :)

A már említett finom borocska. :)

Orsiék egy társasházban élnek, ahol az alagsori parkoló mellett ilyen “caves”-ek is vannak, olyan helyiségek, amelyek “atomtámadás ellen is védenek”, persze jelenleg csak tárolóhelyiségnek vannak használva. Szóval Svájcban is vannak atombunkerek, méghozzá rendelet volt rá, hogy minden nagyobb lakóház kell lennie ilyennek.

A következő nap, amit a Genfi-tó északi partján folytattunk kelet felé, sajnos elég borús és esős volt, ami azért kár, mert amúgy nagyon szép helyeken jártunk. Ha balra felnéztünk az úttól, ezt láttuk.

Néhol egészen meredek hegyoldalakat is megműveltek, fal, szőlő, fal, szőlő, ez ment végig.

Itt már az első pihenőnknél, pont jókor álltunk meg egy SPAR-nél. Amíg kint esett, mi egy árkád alatt, egy utcai dohányzóasztalon megterítettünk magunknak és jóízűen falatoztuk a szokásos szendvicseinket. :)

Ne kérdezzetek… :) Egy ház homlokzatán volt.

Egy szálloda. El se bírom képzelni, mennyi lehet itt egy szoba. Valószínű egy éjszaka itt simán fedezné egy havi utazásunkat. :)

Chillon vára, az autópálya a hegyoldalban, a vonat a tóparton, hegyek… Ez Svájc.

“Jónapot kívánok, egy autópályát építünk hamarosan a házuk felett 50 méterrel, viadukton fog haladni, így nem fogják hallani a forgalom zaját, jó lesz?!”

Itt már egy bevásárlás és egy elázás után, egy épülő csónakházban húztuk meg magunkat délutáni étkezéshez. Nagyon nem volt kedvünk innen továbbindulni, mert az eső csak esett, és esett…

Elázva. :) A fekvőbringán nem nagyon lehet úgy felöltözni, hogy egy kiadós eső alatt ne ázzunk el, hiszen a kormányt úgy fogjuk, hogy a csuklónknál befolyik a víz a kezünknél, és a hasunk alatt is, mivel a lábainkkal elöl pedálozunk, ott is megáll a víz, sőt, ha nagyon-nagyon durván esik, akkor az ülésben is a fenekünk alatt. Mondjuk ilyen talán kétszer történt az 5 év alatt, először rögtön a nagy teszttúrán Boszniában, mikor 1100km-t tekertünk Rómáig, először külföldön ezekkel a bringákkal. Akkor megkérdeztem a Nazcát, hogy szabad-e kifúrni a karbonszálas ülést, hogy kifolyjon rajta a víz, és szabad, de ezt azóta sem léptem meg, mert azóta nem áztunk el úgy. :)

Azért még az esőben is sikerült kicsit turistáskodnunk! :)

Itt van tér a rekreációra – ezek a táblák csak ilyen célt szolgálnak, egyik sem az autósoknak szól! :o :)

Később az eső alábbhagyott, és amint azt látni, hátszelünk is volt, szóval annyira azért nem volt szörnyű ez a nap, csak sajnáltuk, hogy ilyen szürke az idő, mikor ilyen gyönyörű helyen járunk.

Ezt pont az a hely, ahol a völgy keletnek fordult.

“Odanézz, egy ház a folyó felett” :)

A völgy innentől hosszan, egyenesen kelet felé tartott, és ha balra, északra fordultunk, ezt láthattuk. Nem gondoltam volna, hogy az Alpoknak ezen a vidékén ekkora borvidék van.

Itt már szárazon, Tilly és Mark Warmshowers tagok kényelmes otthonában, 119km ázás után tervezzük az útvonalat. Tilly a fittségét és a lelkesedését illetően simán évtizedeket letagadhatna a korából, a nagy térképen lévő rózsaszín vonalak azt jelzik, ahol már biciklizett Svájcban. Nagyon sokat köszönhetünk nekik, nem csak egy kellemes estét, amikor sikerült jó nagyot pihennünk, hanem azt is, hogy végül nem a Nufenen-hágó felé mentünk, majd méregdrágán vonatozva az Alberg-alagútban, hogy aztán még egy nagyon magas hágót másszunk meg, hanem a Furka-hágó felé, ami így utólag nagyon jó választásnak tűnik, bár igaz, így végül nem tudjuk, mit kaptunk volt a másik útvonaltól, de az tény, hogy ez nagyon szép volt, és ezt az útvonalmódosítást ezen az estén, Tilly hathatós segítségével sikerült kifundálni.

Tillyék egyébként azt is elmondták, hogy csak pár napja érkezett meg ez a hideg esős idő, aminek ők személy szerint nagyon örülnek, mert az ezt megelőző három héten egy felhő soha nem volt az égen, és akkora forróság volt, hogy éjszaka nem tudtak aludni a hőségtől. Hát, lehet, hogy ezt a másik végletet mi sem szerettük volna, de azért bárhogy is próbálkoztam ellene, kicsit fájt a szívem, hogy nem látjuk “Árpi hegyeit”. :)

Visptől, a következő állomásunktól az út a Furka-hágó aljáig. De mielőtt még erre, kelet felé folytatnánk, előtte még kitérünk majd délre, Zermatt felé.

A Furka-hágó szintmetszete.

A Furka-hágó utáni szakasz, Andermattól indulva fel az Oberalp hágóba, majd tovább keletnek, nagyjából végig lefelé a Rajna völgyében egészen Liechtensteinig. Nem nagy ország ez a Svájc, épp hogy csak megérkeztünk, máris mindjárt a túloldalán leszünk. :)

A reggeli búcsú Tillytől és Marktól. Köszönjük a nagyszerű fogadtatást és a szuper útmutatást!

Ez a nap sem kezdődött sokkal fényesebben… De nézzétek azokat a betonfalakat a hegyoldalban, az egy szerpentin! :)

Tilly tanácsára a völgy északi oldalán folytattuk, ahol ilyen “pikkelyes” házakat láttunk. :)

Anno abból építkeztek, ami helyben kéznél volt: fa!

Ebbe az utcába csak azért jöttünk be, hogy lássuk ezeket a házakat, ezért fordul meg éppen a képen Zita. :)

Micsoda piknikezőhely, és még mosdó is van… Hiába, itt van pénz az ilyesmire is.

Egy-két alagutat is kereszteznünk kellett ezen az északi úton, de nem voltak vészesek, mert alig volt forgalom.

Fent a völgy oldalában ment a vasútvonal.

Visp ezen a napon csak 30km-re volt, de itt nem ért véget a mai napra az utunk. A képen Estelle, Sonja és Loic látható, házigazdáink Vispben. Pont ebédre érkeztünk meg hozzájuk, és miután megvendégeltek minket az étkezésre is, rövid konzultáció után nagy pakolásba kezdtünk.

Mivel Zita még nem teljesen épült fel a betegségéből, nem akartam azzal tovább kínozni, hogy Zermattba is bringával menjünk fel, ezért először úgy döntöttünk, hogy stoppolunk mind a ketten, majd miután én nem bírtam magammal, megbeszéltük, hogy pár órára szétválunk, és amíg ő felstoppol addig, amíg autók mehetnek, majd onnan 8km-t gyalog tesz meg az autómentes városig, addig én feltekerek Zermattba. Ahol egyébként már szintén vár ránk valaki, ezúttal nem Warmshowers-el, hanem Couchsurfinggel, egy Silvia nevű hölgy, aki sajnos csak erre az egy estére tudott fogadni minket, de másnap, hétfő napközbenre még nála hagyhattuk a holmijainkat. Így hát összeállt a haditerv: a mai napon fel Zermattba stoppal, gyalog és kerékpárral, az estét Silviával töltjük, a másnapot gyalogtúrázva a város feletti hegyoldalakban, majd ki a maga módján visszatér ide Estelléékhez Vispbe, ahol a holnap estét velük töltjük, majd másnap innen indulunk tovább a Furka-hágó felé.

Itt már Marc, a családfő is rajta van a képen. És egy másik reku, igen! :)

Mi készül itt kérem!?! :)

Marc (és az utánfutóban Loic) egy rövid szakaszon elkísért, hogy megmutassák, merre érdemes menni, hogy a Visp körüli forgalmat elkerülve az első szakaszt a völgy másik oldalán, részben földúton tehessem meg, és ne az unalmas főúton, autók között. Mondjuk itt Svájcban nekem semmi sem unalmas, de ezt nem kötöttem az orrukra.

Az idegenvezetést nem bántam meg… :) Ez a kép már szinte túl szép, hogy igaz legyen. Rekun, utánfutóban gyermek, és az ő kis bringája, amit itt a forgalomtól teljesen elzárt, aszfalozott úton ő is gond nélkül hajthat… Ilyen háttérrel, vízeséssel. Utóbbi egyébként időszakos, Marc elmondta, hogy szerencsénk van, ezt a vízesést általában nem látni, csak ugye mostanában sokat esett az eső.

Hárman. :)

Az ideiglenes vízesés szemből

Miután szétváltunk, egész pici ösvényeken kellett végighajtanom.

Majd egy brutális meredek, murvás részen, amin magam is csodálkoztam, hogy fel bírtam menni. Hiába, csak két félig megpakolt hátsótáska volt nálam, a teljes málhának kb. a harmada, negyede, szaladt a csikó szinte magától! :)

Ezen a hídon átkeltem a folyó túloldalára, vissza a főútra.

A hídról ezt a régi hidat lehetett látni.

És még egy híd, az első hajtűkanyarból nézve. Volt egy olyan sejtésem, hogy hamarosan ezt a hidat is kereszteznem kell majd, és valóban így lett. E híd után kanyarodtam jobbra egy körforgalomnál Zermatt felé.

Csak úgy haraptam a száz métereket szintemelkedésben, nagyon jólesett, hogy végre egyszer könnyű, alig pakolt fekvőbringával haladhatok, ráadásul nem is akárhol! :)

Ez még ugyanaz a település, Stalden, ahonnan az előbb a nagy viaduktot megpillantottam.

Még egy hajtűkanyar.

Ezen a délutánon végre nem lehetett sok panasz az időjárásra! :)

Ugyanaz a viadukt, immár felülről.

Ahol a főút egy több kilométer hosszú alagútban folytatta, ott mi bringások le lettünk terelve róla a régi útra, ami ezen a szakaszon egy kis szintet vesztett, aztán kapaszkodott tovább és végül visszatért a főút mellé, ahol az kibújt az alagútból pár kilivel feljebb.

Szemben a vasút. “Terepasztalország” :)

Vízesésekben nem volt hiány, egy idő után leálltam a fotózásukkal, annyi volt, én meg annyira élveztem a haladást fölfelé a könnyű bringával. :)

Ekkor még csak tippelni tudtam, mire is jó, hogy így építkeztek anno, miért vannak kőlapok a ház talapzatában?

A táj magam előtt. El nem tudom mesélni, mennyire élveztem, sajnáltam, hogy Zita ekkor nem volt velem, de reméltem, hogy gyorsan kapott fuvart, és hogy élvezi azt a 8km-es (amiről ekkor még úgy tudtuk, hogy csak 5km) sétát, aztán pedig Silvia vendégszeretetét.

Egy szerpentines részen egy a bringáját toló túrakerékpárost fedeztem fel magam előtt.

Ő az! :) Tatsu, japánból! :o

Elmesélte, hogy a Furka-hágó túloldaláról indult ma reggel, és hogy nem tudta, hogy vasárnap zárva tartanak az üzletek Svájcban, ezért már semmi kajája nincsen és nagyon éhes.

Mivel nálam bőven volt süti, még Taizéből ezért jópárat neki ajándékoztam, és elmondtam neki, hogy már 10km sincs hátra, ráadásul ezen az utolsó szakaszon már 200m-t se kell mászni, hogy Zermattba érjünk. A kekszeknek és a hírnek nagyon örült. :)

Neki egyébként ez a küldetése. :) Röviden elmeséltem neki az éppen futó, velünk történő álmunkat, amit már négy éve élünk, nap mint nap. :)

Aztán mennem kellett, elbúcsúztunk azzal, hogy talán még látjuk egymást Zermattban. Engem vártak fent a lányok, és minél előbb meg akartam érkezni, a tempónk pedig messze nem volt egyforma.

Zermattba autóval tilos a behajtás, az alatta lévő városban, Täschban e célból rengeteg a parkoló, onnan gyalog vagy vonattal lehet felmenni a városba, de a vonat még innen is horribilis összeg lett volna, ezért döntöttünk a séta mellett. Illetve én a bringa mellett! :)

Hmmm… Oké, pontosítsunk, tilos a behajtás Zermattba, engedély nélkül.

A vonat.

Megérkezteeeeem! :) Jól elfáradtam, mire felértem, le is izzadtam rendesen, de borzasztóan élveztem. Ezek pedig a városi elektromos taxik a vasútállomás előtt, ahová a találkát megbeszéltük.

Az egyik taxisofőrt kértem meg, hogy csörögje fel Silviát, hogy itt vagyok, és jöjjenek le értem. Mert az egyetlen telefonunk ugye Zitánál volt.

Zermatt fő sétálóutcája, itt már a lányokkal.

Ennyi lett a délutáni mászás. 700m-ről indultam Vispből, tehát 900 méter szintet vettem fel.

Silvia a lakásához menet sétálva elmesélte, hogy miért vannak beépítve ezek a kőlapok. Na, kitaláljátok? A rágcsálók ellen, ugyanis a lapos, vízszintes kő alján nem tudnak megkapaszkodni, így az egész ház rágcsálómentes. De mi van az eresszel, ott sem tudnak felmászni? Persze nyílván ez ma már nem szempont, és valójában csak műemlékvédelem miatt állnak ezek az öreg faházak, amelyekben talán soha nem is laktak, ahogy nézem inkább csak raktárnak használták őket. Legalábbis ezeket a képen.

Silvia hatodik emeleti, tetőtéri kis lakásába egy barlangszerű alagúton át jutottunk fel, ennek az aljában volt egy lift, ami valójában a szomszéd épület liftje volt, ez felvitt minket egy magasabb utcára, ami már valójában csak egy lépcső volt, ennek a túloldalán aztán már lépcsőn másztunk fel ide, ahonnan ez a gyönyörű kilátás nyílt Zermattra.

Silvia egy helyi svácji ételt sütött nekünk, főtt, sült krumplira sajtot olvasztott, ezt fűszerekkel és sóval ettünk…

Amilyen egyszerű volt, olyan nagyon finom! :)

Silviával késő estig tudtunk volna beszélgetni, ő is nagyon szeret utazni, most jött haza nemrég Dél-Amerikából, ahol úgy érezte, még hónapokat el tudott volna tölteni. Mesélt arról is, hogy Zermattban, mivel ez a hely Svájc egyik elsőszámú turistacélpontja, rengeteg Couchrequestet kap, de ezek közül csak nagyon kevés embert tud fogadni, ezért igazán privilegizáltan éreztük magunkat nála. :) Mert mint annyi minden az életben, ez is egy verseny, ki kell tűnni a többi Couchsurfer közül, nem csak a profilunkkal, hanem a requesttel, vagyis a levelünkkel is, amit a leendő vendéglátóinknak írunk.

Zárásként pedig íme a timelapse, amit reggel az erkélyről készítettünk! :)

Hamarosan folytatjuk! ;)

Történt 2015. augusztus 14. és 16. között, bicikliztünk 62, 119 és 31 kilométereket, de ebben ugye az én egyéni akcióm fel Zermattba nincsen benne, hiszen csak azt számoljuk, amit együtt bringázunk.

Három nap Genfben

Arpi — Mon, 21 Sep 2015 06:00:14 +0000

Eljött végre az idő, mikor folytatom a blogot. Most már itthonról, időközben ugyanis hazaértünk. Tehát saját íróasztalnál ülve írok, és a következő bejegyzést is ugyanitt fogom megírni, sőt, mostantól az összeset. :) Ez furcsa érzés. Mikor ezt írom, pont két hete itthon vagyunk már. Voltunk számtalan tévécsatornánál, reggeli műsorokban, rádiókban, sőt utóbbikba még megyünk is, és volt nap, hogy mindezek mellett 5 telefonos interjút is adtunk. Volt már három élménybeszámolónk és már 8 másik szervezés alatt, ezekről mind-mind be fogunk számolni a Facebook oldalunkon. Találkoztunk a szüleinkkel, a családunkkal és a barátaink egy részével, voltunk tájfutóversenyen, és eltöltöttünk egy napot a bátyám családjával, a majd’ 4 éves Bálinttal és a másfél éves Enikővel. Bálinttal pár percet kettesben is töltöttünk, nekiindult egy nagy lejtőn a bringájával (pótkerekek nélkül!) és én futottam mellette. Míg így bringáztunk, megkérdezte tőlem, hogy mi mentünk-e világgá bicikliken, és hogy milyen út volt ott, aszfaltos vagy salakos? :) Ez egy nagyon okos kérdés egy négy évestől, hiszen ahogy már neki is számít ez a faluban bringázva, úgy nekünk is hatalmas különbség volt aszfalton és murván biciklizni, emlékezzünk csak a Canon del Patora! :) Enikő pedig egyszerűen ennivaló, legalábbis azt hittük, megzabáljuk, amikor megfogta egy futóverseny térképet, majd beleült Zita ölébe, és magyarázni kezdte, hogy “itt futott apa, és itt futott anya”. :) Őszintén szólva még mindig felfoghatatlan számomra, hogy a bátyám apa, pedig most már láttuk is. Aztán voltak a városban is kalandjaink, nálunk lakott Russel három estét, de ezekről majd később. Most csak annyi, hogy majd minden nap találkozunk teljesen random módon egy-egy olvasónkkal. Egyszer szégyenszemre autóval, mikor egy üzlet parkolójában előreengedtem egy bringást, a kijáratnál egymás mellé kerültünk, és ő odaköszönt hozzánk, hogy “Gratulálok a négy évhez! Nekem a kedvencem a pakisztáni mély homok volt, amiben elakadtatok. Tudom, hogy nektek az nehéz volt, de nekem nagyon tetszett…” :) Mindezt míg vártunk a kikanyarodásra. :) Innentől természetesen mosolyogva hajtottunk hazáig. :) Azért kellett egyébként azt autó, mert egy külvárosi sportfiszkontba voltunk Zitának szülinapi ajándékokat venni, onnan mentünk hazafelé. Tegnap meg Zita hajtott be bringával a volt sulijába, és hazafelé megállt egy hölgynek, akinek defektje volt, aki megjegyezte, hogy “Milyen érdekes, hogy te álltál meg nekem, olvastuk az Annapurnás élményeiteket és pár hét múlva indulunk mi is Nepálba.” :) De volt már, hogy úgy is odaléptek hozzánk kezet rázni, hogy gyalog voltunk, “Olvastuk a blogot, nagyon jó volt!” :) Valamiért féltünk attól, hogy “majd felismernek minket az utcán”, de ez így egyenlőre frankó, napi egy-egy ilyen eset van, és azok csak megszépítik a napjainkat, semmi Banglades-effektus, épp ellenkezőleg! :) No, de akkor most folytatódjon is a blog ott, ahol hetekkel ezelőtt abbamaradt, érkezzünk meg Genfbe.

Genfbe ugye azért siettünk annyira, mert másnap állásinterjúm volt, amit nagyon kedvesen azóta többen megkérdeztetek, hogy hogyan sikerült. Nos, azt hiszem, nem jól, korai volt még, mérnökök is ültek a vonal másik végén, egy-két kérdésre még tudtam a választ, de több dolgot kevertem vagy nem tudtam már. Az angollal nem volt baj, hamar vissza is váltottunk magyarra, de ami igazán fájó volt számomra, hogy azt hiszem, az emberi oldalomból sem tudtam 100% nyújtani, ugyanis izgultam. No de sebaj, tapasztalatszerzésnek jó volt! Igazából azért jelentkeztem, mert megkeresett az egyik volt főnököm/barátom/kollégám, hogy szeretnék-e visszatérni a szakmába, ezt a Facebook kiszimatolta, és elkezdett álláshirdetésekkel bombázni a falamon, és az egyik szinte egy az egyben olyan volt, mintha személyesen nekem szólna, így hát az azóta már annál a cégnél dolgozó volt kollégáimon keresztül beadtam az önéletrajzomat, mert Taizében nagyon úgy éreztem, hogy ha hazaérünk majd, és nem lesz többé út, és írni sem lesz többé miről, akkor üres lesz majd az életem. Persze ez egyelőre nem tűnik valósnak, mert ebben a két hétben mindent csináltunk eddig, csak nem unatkoztunk, de ez nem lesz mindig így, továbbra is úgy érzem, hogy néhány héten, de legfeljebb néhány hónapon belül jó lenne visszatérni a szakmába. Persze vész nincs, sok cég van még Magyarországon, ahol hasznosítani tudom magam, és a második előadáson szóba került egy kérdés után, hogy “Hogyan tovább?”, és mikor mondtam, hogy vissza szeretnék menni az IT-ba, jelentkezett egy fejvadász hölgy olvasónk, akinek azóta már elküldtem az önéletrajzomat. :) Szóval lesz itt valami tuti! :) Egyébként volt megint egy érdekes kérdés az interjún, megkérdezték, hogy mit csinálnék, ha három hónap múlva sem kapnék még állást. Erre azt válaszoltam, hogy tovább próbálkoznék, képezném magam, visszahoznám, felhoznám a régi és az új tudnivalókat, és felkészülnék az interjúkra.

De visszatérve Genfre, a rohanás az állásinterjúra végül mégsem volt olyan jó ötlet, ugyanis a nagy terheléstől Zita immunrendszere valószínű legyengült, és bekapott egy lázzal és torokfájással járó betegséget. Ez másnap jött ki rajta, amikor gyalog kimentünk városnézni. Ezen az estét tetőzött rajta, ezért másnap nem tudtunk elindulni, így végül három napot maradtunk Rékánál és Petinél Genfben. Eredetileg egy estére jelentkeztünk be, és végül négy estét maradtunk, részben azért, mert korábban érkeztünk, részben pedig a betegség miatt. Így rögtön elvesztettünk egy “eső/pihenőnapot” az útitervből, hiszen ekkor már megvolt a pontos dátuma a határhoz való érkezésünknek, és ehhez tartanunk kellett magunkat. No de most már nézzük a fotókon is, mi történt Genfben! :)

Réka is fut, ezért az állásinterjú után levezetésképpen kimentem vele futni egy kört a városba. Felfutottunk egy hídra, ahonnan látszott a Rhône folyó (balra), vagyis a Genfi-tó (Lac Léman) kifolyásának, és az Arve folyó találkozása.

Réka megjegyezte, hogy a bal oldali víz forrásai gleccserek, ezért olyan tiszta. Ekkor még nem is sejtettem, hogy a folyó forrásának hívott gleccsert nemsoká igen közelről is szemügyre vehetjük majd. :)

Az első képen látott földnyúlvány bal oldalán, a Sentier des Saules nevű sétányon, ami ilyenkor nyáron egyben egy szabadstrand is, a városlakók itt flangálnak bikiniben, üldögélnek, iszogatnak, sütögetnek.

Ugyanez szemből

A vasúti híd, amiről az első két kép készült

Itt már a városban, hazafelé menet.

A futástól derekasan megpukkantam, Réka félmaratonra készült ekkor, én meg éppen csak elkezdtem újra edzeni Taizében és hát az előző napi hosszú bringázást még én sem pihentem ekkor ki. De azért nagyon jó volt így is futni.

Este újra kisétáltunk erre a bizonyos strandra immár négyesben Rékával és Petivel, hogy grillezzünk egyet. Ekkor láttuk, ahogy a helyi fiatalok a hídról beugranak a Rhône folyóba, majd leengedik magukat az árral, hogy aztán valahol a strandon kimásszannak és visszasétáljanak a hídra, hogy kezdődjön az egész előlről. :) A képen látható srác később kézenállt a híd peremén és ebből a pózból ugrott fejest a vízbe. :)

Nagyon sokan grilleztek, csak úgy füstölt a folyópart! :)

A remek beszélgetésekkel és finom kolbászokkal eltöltött este végén szembesültünk a problémával, hogy mi a manót kezdjük a megmaradt, kihűlt, de még mindig forró szenünkkel? Végül megkapta egy másik grillező csapat, de félek tőle, hogy ezzel csak továbbtoltunk a problémát, és nem megoldottuk.

Már másnap reggel, a “free” walking tour-ra, vagyis az adományalapú városnéző gyalogtúrára igyekezve. Tele van a város ilyen kültéri kanapékkal. :)

Rengeteg a biciklisáv, de ahogy Réka elmondta, és ahogy az érkezésünk estélyén mi is tapasztaltuk, néhol csak úgy végetér a semmibe. Ennek ellenére figyelemre és irigylésre méltó a rengeteg bringaút a városban.

“Egy autóval kevesebb” :)

A postások ilyen járgányokon járnak Genfben. De az is lehet, hogy a DHL.

Épp megérkeztünk a kezdésre.

Ez a torony nagyon híres és nagyon régi.

Az egyik híres-neves utca. Ne haragudjatok, hogy nem túrom elő a háttérsztorikat, amiket lejegyzeteltem, talán majd egy Origo-cikkhez…

Henry Dunant, a vöröskereszt megalapítója, és a túravezetőnk.

A genfi zeneakadémia, ahonnan Lisztet kirúgták, mert egy nála jóval idősebb tanárával(?) kavart. Legalábbis vezetőnk így mesélte.

Az óváros utcáin.

Turistákat ingyen segítő önkéntesek egy terecskén, ahol ivóvíz folyik a szőkőkútból! :o

A parlament utcája. A parlament egyébként kívülről egy ugyanolyan épület, mint a többi, vezetőnk nélkül soha nem jöttünk volna rá, hogy az, ami. Bent az udvaron pedig lépcsőház helyett egy nagy rámpát láttunk az épület oldalában, ami azért épült, mert így anno lóháton is fel tudtak szaladni a felsőbb emeletekre! :)

A város látképe a Szent Péter Katedrális tornyából – Ahová nem mentünk fel, csak a templom bejáratánál lévő fotót fotóztam le. :)

Kálvin széke

A Maison Tavel múzeumban egy domború térképre felülről projektorral vetítve mesélték el a város történetét.

Fent pedig megcsodálhattunk egy makettet az egyikori városról.

Nekem ez borzasztóan tetszett, ez volt a túra csúcspontja.

Az erőd védvonalait mára bekebelezte a város, egy-két helyen még láttunk falakat, de közel sem ennyit, mint ahogy a maketten látszik. Az egészet egyébként egyetlen ember építette, ha jól emlékszem, 30 évig! :o

Felfüggesztéssel is szerelt gyermekülés az elektromos kerékpár aksija fölé szerelve!

Nekik nincs fogaskerekű vasútjuk a Budai-hegyekbe, de cserébe van elektromos downhill bringájuk… :o Meg olyan közbiztonságuk, hogy le mernek láncolni egy sok százezer forintot érő járgányt egy 3 másodperces acélsodronyos zárral.

“A világ leghosszabb padja” :)

A bevásárlóutcán, ahol egymást érték a svájci óra üzletek. Amelyeket egyébként szinte egytől egyik egykor betelepült mesterek alapítottak.

Egykor igaz volt, hogy Genf a menedékkérők városa volt. Nekem meg eszembe jutott egy elég őrült történet, amit Peti mesélt. Egy pilóta úgy próbált menedéket kérni Svájcban, hogy a valahonnan Dél-Európából induló, utasokkal is teli repülőgépével engedély nélkül, a tervezett útirányát maga mögött hagyva Svájc felé fordult. A légierő kíséretében aztán tényleg leszállt egy svájci reptéren a gép, emberünk azóta egy svájci börtön vendégszeretetét élvezi…

Ezek a széthajtható Abus lakatok elképesztő népszerűek Genfben, a legtöbb bringán ilyen lakatot láttunk.

Márkák, amelyek semmit nem mondanak nekem… :)

A Water-Jet, egy óriási szökőkút a tavon, Genf legnagyobb látványossága. Akkor nem nagyon nyűgözött le minket, Zita ekkor már nagyon cefetül volt, ezért miután a kezébe nyomtunk vezetőnknek néhány eurót (mert ekkor még nem volt frankunk), siettünk haza, hogy lepihenhessen. Viszont amit most utólag olvastam róla, az elég érdekes! :) Eredeileg egy vizerőmű túlnyomás kiegyenlítő szelepe volt, ami 30 méter magasra lőtte fel a vizet, aztán átalakították és áthozták erre a helyre, ahol másodpercenként 500 liter vizet nyom fel 140 méter magasba két 500kW-os pumpa, mindezt 200km/h sebességgel egy 10,16cm-es átmérőjű lyukon keresztül. Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Jet_d%27Eau

Pókember etet

Egy vízen úszó, vöröskereszt alakú strand a tó kifolyásánál

Kargobringa

Ezen az estén Zita otthon maradt, mert hőemelkedése volt és nagyon gyengének érezte magát, így egyedül tartottam előadást az utunkról a helyi magyarok egy kis csoportjának. :)

Utolsó esténken átjött néhány barát, így most már azt is elmondhatom magamról, hogy a Cernben dolgozó fizikusokkal csocsóztam. :) Ahogy elnézem magam, én sem voltam százas, fájt a fülem és a torkom, azért vagyok sálban és fejkendővel.

Rékáék kedvenc földrajzi neve a következő képen hátunk mögött lévő fali világtérképükön (ugyanis ők is nagyon szeretnek utazni, nem véletlenül ők hívtak meg magukhoz minket. :) De ki akarna egy ilyen helyre utazni, aminek az a neve, hogy Dissapointment Island? Egyáltalán, ki él ott? És hogy mutatkozik be? Helló, János vagyok a Csalódás-szigetekről?! :D

Amúgy fantasztikus magyar vendégszeretettel találkoztunk, nem csak Rékáék részéről, hanem a helyi magyar közösség felől. Az egész úgy indult, hogy a Facebookon próbáltam visszakeresni Violát, aki anno Párizsba ajánlott szállást nekünk, de nem találtam őt a levelezésben, ezért megkérdeztem publikusan újra, mire valaki betett minket egy genfi magyarok csoportba, ahonnan vagy 6 felajánlást kaptunk vendéglátásra. Réka volt a leggyorsabb, így végül náluk kötöttünk ki, ami nagyon király volt, nagyon jól éreztük magunkat Veletek, és köszönjük szépen a vendéglátást, ami végül 4x hosszabb lett, mint ahogy kezdetben kértük.

Rékával és Petivel. :) …és egy svájci bubiskanállal. :)