Bejárat > Dél-Amerika, Peru > Cañón del Pato #3 – Még 36 alagút és újra aszfalt a kerekeink alatt! :)

Cañón del Pato #3 – Még 36 alagút és újra aszfalt a kerekeink alatt! :)

Yuracmarcában reggel azt a hírt kaptuk, hogy a tőlünk 12km-re lévő Huallancától már aszfalt van végig Huarazig. Ez olyan jól hangzott, hogy először el sem akartam hinni, több embernél rákérdeztem, de mindenki megerősítette. Elhittük hát, és ez máris bearanyozta a napomat. Már csak 12 nyomorult kilométert kell kibírnunk ezen a borzalmas úton, és utána újra aszfalt lesz a kerekeink alatt. Aszfalt!!! :) El se tudtam képzelni, micsoda jó lesz… Ha én aszfaltot kapok a kerekeim alá, feltekerek a Mount Everestre is, csak legyen végig sima aszfalt. A tegnapi hosszú, kemény nap után az aszfalton való biciklizés valóságos kánaánnak tűnt, még úgy is, hogy nyilvánvalóan továbbra is fölfelé fogunk bringázni rajta.

Reggel ugyanabban az étteremben reggeliztünk, ahol előző nap vacsoráztunk. Ugye nem is olyan barátságtalan? :) Ja, és közben persze ment a reggeli vízszűrő session, mert ugye a közelmúltban volt néhány hasmenésünk és nem akartunk ebből szokást csinálni sok több méter magasban.

Így nézett ki a falu, mi is most láttuk először világosban, mert tegnap már sötét volt, mikor megérkeztünk.

Kifelé menet a faluból ezek a kedves nénik megengedték, hogy lefényképezzük őket. :)

Nagyon édesek voltak ezek a gyerekek, kár hogy nem sikerült jól a fotó.

Na itt van a kosaras kiscsávó mégegyszer! :) Úgy látszik a bal kezét véletlenül odaragasztotta a szájához… :)

Onnan lentről szenvedtük fel magunkat tegnap este.

Juhhúúú, már csak 11km a murván! Ráadásul ennek is az eleje ugye lefelé, mert visszaereszkedik az út a völgy aljába.

Milyen takaros kis főterecske! Egy akkorka faluban, amit nem is jelölt a térkép.

Azt gondolhatnánk, hogy az ilyen alatt nagyon veszélyes bringázni. Pedig szerintem nem, épp ellenkezőleg, kevésbé veszélyes, mint a nem visszahajló sziklák alatt. Elmondom, miért gondolom így, aztán cáfoljatok meg, ha tévedek! Egy nem visszahajló sziklafal alatt az egész felettünk lévő hegyoldalból bárhonnan megindulhat egy kő, vagy egész kőomlás, földomlás, és ez akár ugye sok kilométer hosszú és magas hegyoldal is lehet. Míg ha ilyen visszahajlás alatt, vagy pl. alagútban tekerünk, akkor csak az épp felettünk lévő kövek eshetnek ránk a sziklafalból, és ami fölötte van, az nem, mert a fölénk nyúló szikla védelmet nyújt. Feltéve, ha nem akkora a földindulás, hogy ledönti az egész sziklafalat, vagy akár magunk alatt az utat. Na, rosszul tévedek?

Ott megy lefelé az utunk, kellemes látvány, na meg jó érzés tudni, hogy a következő kilométerek még mindig lefelé visznek minket.

Onnan jöttünk! :)

Meglesz ennek a lefelének még a böjtje! :) Na de mit csináljunk, örüljünk, hogy egyáltalán van út ebben a völgyben! :)

Környezettudatosság terén még rengeteget van hová fejlődniük a peruiaknak. Persze-persze a nyugati világ, a kapitalizmus, a globalizmius hozta be ezt a sok terméket, amelynek egy része (a csomagolás) csak szemét, amit azelőtt az emberek itt (ahogy régebben nálunk se) nem is ismertek, így nem tudják, mit kezdjenek vele, nem tudják, hogy káros a környezetre és saját magukra, stb. Csak azt tudják, hogy a tévéből az dől, hogy meg kell venni ezt a sok szart, mert akkor olyan boldogok leszünk, mint a reklámok szereplői. Meg különben is, egyáltalán, menő! A multinacionális cégek meg ugye csak azt nyomatják, azzal terjeszkednek a “fejlődő” országokba, amiben jó profit van, de a szemétkezelésben, begyűjtésben, újrahasznosításban, esetleg az emberek tudatosításában… Nos, ezekben nincs akkora üzlet, mint eladni az ásványvizet, meg a kólát, meg a többi szart. :) :( Tudom, tudom, szabad piac, ne rinyáljak. De akkor mi a megoldás?

Az ott már Huallanca, szinte már érzem az aszfalt szagát, és hogy mindjárt simán fogunk gurulni… Jajj, el sem hiszem! :)

Igen, beton, szilárd és sima!!! :) Tudom-tudom, ezt is azok a görény büdös teherautók hozták ide, amiket annyira utálok… :)

Na azt a lábost néztem limonádénak! :) Erről majd később. Ettől a kezdves hölgytől vásároltunk szendvicseket, és tőle kaptuk ajándékba(!) azt az üveg quinoát, amiről szintén lesz szó még később.

Amikor elhagytuk Huallancát és elkezdtünk felkapaszkodni a szerpentinen, szembejött Bastian, Franciaországból. Szegény bekapott valami nagyon csúnya ételmérgezést, és még ekkor is csak lábadozott belőle, a kórházban infúzióra tették és elmondták neki, hogy nagyon ki van száradva. Nem lehet így könnyű bringáznia… Elmondtuk neki, mi vár rá, és hogy Trujilloba jelentkezzen be Luchoékhoz egy hosszabb pihenőre, nézze meg a romokat, és nehogy bringán induljon tovább északnak a Pan-American Highwayen, mert ugye Trujillotól nem sokkal északra van az a falu, ahol rengeteg kerékpártúrázót kiraboltak már. Bastian is elmondta, hogy csodaszép szakasz vár ránk feljebb, aztán elbúcsúztunk, mert vagy fél órát beszélgettünk így az út szélén, és neki is, nekünk is bőven volt még hátra. Bastian kalandjait itt éritek el.

A szerpentin csak néhány hajtűkanyarból állt.

Magunk alatt egy vizerőműhöz tartozó lakónegyedet láttunk. Még medencéjük is van, igazi kis zöld oázis! :)

Aztán fordultunk mégegyszer…

Táblák szólítottak fel minket, hogy dudáljunk!

De vajon miért? Ó, ha harminccal tudnánk hajtani ezen a fölfelén… :)

Na, hát ezért kell dudálni! :) Hogy az alagút túloldalán, ha valaki jön, tudja, hogy mi is jövünk. Ugyanis ezek az alagutak csak egy sávosak, csak egy jármű fér el bennük. Mondjuk az út se sokkal szélesebb, de itt legalább, ha nehezen is, de elfér két jármű egymás mellett. Vagy egy autó, és egy fekvőkerékpáros. :)

Az alagút túloldalán elképesztő táj tárult elénk. …és még több alagút! :)

Itt valósággal egymáts érték az alagutak, néha szinte percenként kereszteztünk egyet.

Szemben, a kanyon túloldalán pedig ilyen vízeséseket fedeztünk fel.

Ha pedig kimerészkedtünk az út bal szélére, és lenéztünk, ezt láttuk. Elég félelmetes! :) A valósában ennyire nem hajoltam ki, csak a fényképezőgépet tettem ki a mélység fölé.

Ugye mondtam, egymást érik. :)

Na, végre eltűnt a beton, ismét barlangokban bringázhatunk, de most már végre aszfalton! :)

Mielőtt a Canyon del Patoba látogattunk, előtte alaposan utánaolvastunk ennek az útnak, és emlékszem, hogy a crazyguyonabike-os beszámolókon láttam ugyanezeket az alagutakat egy 2013-as túra fotóin, és ott még bizony nem volt itt aszfalt, tehát szerencsénk van, az utat azóta csinálták meg. Aki néhány év múlva jön erre, annak talán a tegnapi 58km-es szakasz is le lesz már aszfaltozva. A hely neve egyébként azt jelenti, hogy a Kacsa kanyonja, mert állítólag valahol, valahogy Kacsa alakja van, de én ezt se térképen, se a valóságban sehol nem láttam meg benne… :)

Hopp, még egy vízesés balra, ezekből sem volt hiány.

Vajon ezeket hogyan ásták ki? Géppel, robbantással? Nem féltek, hogy rájuk omlik? Mindezt egy elképesztően kitett, helyenként függőleges sziklafalban… Egyáltalán, hogy építették ide meg ezt az utat?

Ezen a képen elsőre talán nem látszik, de egy sok képből összeállított panoráma.

A kedvencünk. Nem tudom, miért, de nekem nagyon tetszett az, hogy egy ilyen hatalmas szikladarab alá hajtottunk be, meg hogy a felső sziklára ránött valami zöld növény.

Az előző vízesés, de most szemből, így már látszik, hogy valójában sokkal hosszabb, több szakaszból áll, és az előbb csak az alját láttuk.

Át is lehet menni egy drótkötélen, de csak a vizerőmű dolgozóknak, azok közül is csak a bátraknak. :)

Egy helyen jól összeszűkült a kanyon

Kicsik voltunk ennyi hatalmas szikla között

Szép, de egyben veszélyes hely is

Egy másik vízerőműnél, ez a vízesés már mesterséges

Hoppá-hoppá, mi van ott a távolban! :) 3 napja még a tengerparti homoksivatagban voltunk, azóta feljöttünk majdnem 2000 méter szintet, átkeltünk vagy 40 alagúton, meg ezen a félelmetes kanyonon, és végre már nem csak kősivatag van körülöttünk, hanem némi zöld, és a havas hegycsúcsok! :)

Na, itt már ki is írták végig betűvel: “Mielőtt behajtasz az alagútba, dudálj!” :)

Ahogy elhagytuk az utolsó, a tegnap reggel óta 48-ik alagutat is, az út és a táj is kiszélesedett, egy tágas, zöld völgyben találtuk magunkat, makulátlan, jó minőségű aszfalton, ami alig emelkedett az előzőekhez képest.

Balra pedig feltűntek a Cordinellas Blancas, vagyis a Fehér Kordinellák első csúcsai! :) Ezért is jöttünk meg magáért az idáig vezető útért. Persze még ezekkel a hegyekkel is terveztünk egy s mást… :)

Azért az milyen már, hogy a part mentén homok, majd beljebb kő sivatag van, aztán mikor az ember megérkezik 2000 méter magasra, akkor egy ilyen tágas, zöld, termékeny völgy fogadja. :) Otthon a Tátrában 2500-ön meg már csak kő meg moha van… :) Ennyit számít, hány ezer kilométerre vagy az egyenlítőtől! :) Elképesztő sokszínű és érdekes hely ez a Föld nevű bolygó, szerencsések vagyunk, hogy földlakónak születtünk. Ráadásul milyen érdekes korban!

Azok ott a távolban legelők és földek, ezeket a völgyeket szép számmal emberek is lakják, a GPS a mai célpontunk, Caraz után tovább délre sorra jelölte a városokat és falvakat.

Bár a táj jelentősen megváltozott, de még mindig a Rio Santa völgyében haladtunk, csak közben kb. 150km eltávolodtunk a Csendes-óceán, és feljöttünk 2000 métert, valamint közben 4-5 ezer méter magas hegyek közé érkeztünk, és a völgy befordult észak-déli irányba, párhuzamosan a hegyekkel és a parttal. Innen még 200 métert kellett másznunk egy állítólag nagyon kellemes kis városig, Carazig, ahonnan tovább délnek még egy napnyi tekerésre és további 900 méterrel magasabban várt minket Huaraz, egy nagyobb város, amely állítólag a környéken túrázni és hegyetmászni vágyók központja, és ahová nem mellesleg Mexikóból Rodrigo a hátrahagyott két táskánkat elküldte. Benne a sátrunk, a másik hálózsák, a tábori konyha a lábosokkal, és az olyan meleg ruháink, mint pl. garbó, sapka, sál, vastag kesztyű, és hasonlók. Ha szeretnénk közelebb merészkedni ezekhez a hegyekhez, akkor ezekre szükségünk lesz, illetve azért is, mert Huaraz után az a terv, hogy tovább megyünk dél felé, még feljebb a völgyben, egészen egy 4100 méter magas hágóig, amin átbukva visszafordulunk a part felé, és legurulunk egészen a tengerszintig, Barrancáig, ahol visszacsatlakozunk a Pan-American Highwaybe. De most ne rohanjunk ennyire előre, még csak kétezer méteren vagyunk! :)

Micsoda pofás kapu vezet be a faluba! :)

Na, ezt a plakátot nem sikerült értelmezni. Kinek, miért jó, vagyis miért jófejség pórázon tartani azt a szerencsétlen méhet? Már ha ilyesmire képesek lennénk a valóságban, de hála az égnek, ez nem így van…

Már megint kezdik… :) Ez is mutatja, hogy Peruban több a fölfelé, mint a lefelé, a táblás srácok kifogytak a fölfelé táblákból és így ferdén rakják ki a lefelé táblákat a fölfelékre! :)

“Te, Jose, pakoljuk már be a lucernát a mototaxidba, hát muszáj az állatoknak enni adni!” :)

…és megérkezünk Carazba! :) Valóban pofás, legalábbis a főtér bizonyosan! :)

Szállodaszobát 15 solért kaptunk, amin meglepődtünk, mert ez ugye még olcsónak számít, pedig Caraz valamennyire már a turistarégiót képezi, vagy legalábbis annak a peremét. Amit a képen láttok, az pedig egy, az ágyunk fölé bedöntve kifüggesztett tükör. Mi csak “szextükörnek” hívtuk :)

Oké, az előző ilyen képen lehet, hogy nagyképű voltam. Ma igaz, kicsit meredekebb volt, de csak 12km murva és a többi 44km aszfalt, ehhez képest nem voltunk sokkal gyorsabbak, mint tegnap. De a táj még elképesztőbb volt, sokkal jobban élveztük, és fizikailag is sokkal könnyebb volt ez a 900m mászás a tegnapi 800-nál.

Nagyon belejöttem a blogírásba, és már közben az Origo cikket is elküldtem a szerkesztőknek, úgyhogy ha nem vágnak nyakon (és nem kell újra dolgoznom vele) azért, mert 24 ezer karakteresre sikerült az iromány, akkor holnapra is lesz folytatás! ;) Egyszer megkérdeztem, hogy mekkora terjedelmű cikket várnak tőlem az Over Magazinba, amire azt a választ kaptam, hogy “Minek kérdezed? Úgysem szoktad betartani!” Merthogy mindig jóval többet írok a kelleténél… :D Egy másik esetben meg Zita elkezdett írni egy cikket, de néhány óra munka után elakadt vele 4000 karakternél, pedig 10 ezret vártak tőlünk. Átvettem hát, nagy lelkesen elkezdtem püfölni a billentyűket, majd fél óra múlva, mikor megnéztem a karakterszámot, rémülve láttam, hogy 16 ezer karakternél járok. :) Azt hiszem mára is elég lesz ezekből a betűkből, holnap folytatjuk! :) Történt 2015. május 11-én.

  1. Géza
    június 18th, 2015 12:08-nél | #1

    Csodálatos helyek ezek, melyek látványa, s a többi szociális élmény – gondolom – lelketeket évtizedekre feltölti!
    A szemétről: kb. 20 éve láttam Gyimesben (Erdély), amint háziasszonyunk a Hidegség-patakba öntötte az olyan szemetet, amivel nem tudott mit kezdeni. (A krumplihéj és a papír nyilván nem volt közte, azt takarmányba, komposztba ill. tűzrakáshoz felhasználta.) Viszont régebben, amikor természetesen nem flakonokról volt szó, megszokták, hogy a patakkal és a Tatros folyóval “elvitetik”, ami nem kell nekik! Hogy hova viszi a víz, abba két évtizede még nem gondoltak bele, remélem, azóta változott a helyzet. Persze mi is homokba dugjuk a fejünket: jó, az utcánkból elviszi a szemetet a kukásautó, de ugyan hova? A szép Föld egyik másik pontjára, még ha szeméttelepnek hívják is – attól még ittmarad nekünk, majdhogynem örökre.
    Jó utat kívánok Nektek, s boldog megérkezést!!!
    http://www.erdely-szep.hu/Hidegseg%20patak%203/target25.html (nem saját fotó)

  2. Mohán Valéria
    június 18th, 2015 23:08-nél | #2

    Ez a napló pont így jó! Ne fukarkodj a szavakkal, csak írj,írj, írj!!!

  3. Németh András
    július 2nd, 2015 10:51-nél | #3

    A szemét kérdésébe nem szabad belenyugodni… ÉS a legviccesebb hogy mi a fejlett világ tudunk tenni ellene ha őszintén akarunk. A fejlődő országokba vitt szemét nem más mint a mi jólétünk egy szelete. Ha majd eljutunk oda hogy hajlandónk vagyunk a saját kényelmünkből feláldozni egy keveset akkor majd változik, addig nem… De…

  4. november 28th, 2015 18:05-nél | #4

    Ha már a szemétről van szó, akkor megemlítem az alábbiakat: Egy délvidéki magyar illetőségű, jelenleg szegedi lakos feltaláló vezetésével kutatásfejlesztéssel is foglalkozó Kft.-k is “szellemi bedolgozást” végzett egy csodálatos, végül három világszabadalommal levédetett, korszakalkotó, plazmatronos pyramid bioalga reaktoros aquapóniás szemétfeldolgozó találmány megvalósításába. Ennek a lényege, hogy a szemetet atomi szinten bontva, káros anyagok keletkezése nélkül, többszörös szinergikus hatással energia, bioolaj és élelmiszer (pisztrángféle halak és üvegházi zöldségfélék) a végtermékek. Pályáztunk 50 %-os EU-s pályázati pénzre a megvalósításhoz, de nem mi nyertünk, hanem egy svájci konzorcium gázturbinás erőműves pályázatukkal. Ez utóbbi sajnos 5 év óta nem valósult meg, sőt várhatóan egyáltalán nem épül meg a megújuló energiák által átrendezett árrendszer miatt. Azonban ezzel a meggondolatlan pályázattal és a hibás döntéssel ennek a nevezett magyar szabadalomnak a világkarrierjét is elvágták. Ez a szép reményekre jogosító technológia többféle erőművi nagyságban sokfelé a Földön megvalósítható lenne, ami óriási mértékben csökkentené az óriási környezeti károkat okozó szemétmennyiséget. A betáplálandó válogatatlan szemetet ráadásul csak sugárzó- és robbanóanyagra kell szűrni és bizonyos limitált mennyiségű szervetlen anyag is mehet a plazmatronba.

  1. Még nincsenek visszakövetések