Ma van kerek 1 éve, hogy hazaérkeztünk. 2015. szeptember 6-án végetért a nagy utazásunk. Az utolsó útról szóló blogbejegyzést pedig Karácsonykor írtam. Azóta semmi. Mármint semmit nem írtam, ide a blogra. :) De most idejét éreztem, hiszen ígértem is, hogy majd beszámolok arról, mi van velünk idehaza, hogy alakul az új életünk, de be kell valljam, nagyon nem volt könnyű rávenni magam és mikor ezt a harmadik sort írom, még nem vagyok benne biztos, hogy ez publikálva lesz-e.

Kerek egy éve végetért a nagy út. Ezt a képet Sárecz Iván barátunk készítette rólunk 2015. szeptember 6-án, a Hősök terén. Innen indultunk 2011. június 11-én.

Vegyük sorra, mi minden történt, hol állunk most a dolgainkkal és mik a következő tervek. Miután hazajöttünk, hamar megszoktuk az itthoni kényelmet, a már vágyott állandóságot és kiszámíthatóságot, na és persze rettentően örültünk a családunknak, ahogy ők is nekünk. Hívtak mindenféle tévékbe és rádiókba, újságoknak, internetes portáloknak adtunk interjút, és persze rengeteg előadást, élménybeszámolót is tartottunk. Utóbbiakat kezdetben legtöbbször teljesen ingyen, vagy legfeljebb útiköltségért, szinte jelképes összegekért vállaltuk el, aztán volt egy hét, valamikor november vagy december tájékán, amikor 8 előadásunk volt 7 nap alatt, és már azt éreztük, hogy kicsit sok. Hogy ki ne égjünk ebből (amivel senki nem járt volna jól…), elhatároztuk, hogy 2016-ban már csak fix összegért (+útiköltség) vállalunk előadást, mert rengeteg időnk és energiánk elment ezekkel az estékkel illetve iskolai délelőttökkel és délutánokkal. Meglepetésünkre ennek ellenére a felkérések (és megállapodások) száma alig csökkent. Közben ugye idehaza elkészítettük a Ti biztatásotokra az utolsó falinaptárunkat, az ideit, amelyek szépen fogytak ezeken az előadásokon. Így lett kerek ez a történet is, mármint a naptár, hiszen így a 4 falinaptár oldalain gyakorlatilag lefedtük az egész utazásunkat. Sőt, most hogy idehaza már mindent magunk szerveztünk és tettünk-vettünk, dobozoltunk és postáztunk, így azt is láttuk, hogy az előző években mennyi sokat segített nekünk idehaza a családunk ezekkel a feladatokkal.

Aztán már nem is tudom pontosan, hogy jött az ötlet, de elkezdtünk összerakni egy olyan előadást, amiben arról van szó, hogy hogyan is utaztunk illetve hogyan utaznánk, ha most indulnánk el, minden útközben szerzett tapasztalattal és tanulsággal a zsebünkben. Mert most visszatekintve bizony, ha nem is felkészületlenek, de elég tapasztalatlanok és zöldfülűek voltunk a kezdet kezdetén. Persze ez így volt szép és jó, de azért egy csomó dolgot jó lett volna tudni előre, vagy legalább jó lett volna, ha valaki felhívja rá a figyelmünket. Valaki bíztat, valaki meglök, valaki megmutatja, hogy igen, meg lehet ezt csinálni, csak indulj el!

Meglepetten tapasztaltuk, hogy hatalmas az érdeklődés az előadásra, ezért ez egy egész előadássorozattá nőtte ki magát, ebben talán a cím; “Hogyan utazzuk be a világot havonta egy minimálbérből?” is nagy szerepet játszott és persze az első előadások sikerei és a jó visszajelzések. Na meg az, hogy Csonka Gábor, a legtöbbet utazott hátizsákos magyar utazó meghívott minket a Járatlan Utakon Fesztiválra, ahol megismerkedtünk a Müszi egyik (vagy egyetlen?) rendezvény szervezőjével(?), Júliával, így lett helyszínünk, és a kezdeti bénázós regisztrálós próbálkozások után (amikor regisztráltak 200-an majd eljöttek 90-120-an, és a jegyárusítás-beengedés még 15 perccel az előadás meghirdetett kezdete után is ment), megtaláltuk a tixát, amin keresztül 3% jutalékért és némi kezelési költségért cserébe könnyedén tudtunk jegyeket árusítani. Azóta csak egyszer nem volt teltház, amikor a magyar-portugál EB meccsel egy időben tartottuk az előadást. Azt a sok gólt, majd az előadás után a körúton ünneplő tömeget el sem akartuk hinni… Szép nyár volt az idei! :)

Az előadásokon túl gondolkodunk egy max. 5 fős, kocsmai konzultáción is, olyasvalamin, mint ez a 20 fős workshop volt, csak még szűkebb körben és még személyesebben. Ezt talán a napokban meg is hirdetjük. Ahogy az előadások, úgy ezek a beszélgetések is két irányban motiválnak, vagyis minket is inspirál egy ilyen este. Aztán a fejünkben van, hogy ezt valahogy könyvben, bővebben is elő lehetne adni, mert hiába bővítettük ki az előadásunkat 3-3,5 órásra (a szünettel, a csúszással meg a végén lévő kérdezz-felelekkel együtt), mindig úgy hagyjuk abba, hogy még annyi mondandónk lett volna. Aztán persze, aki ottmarad, azzal még el szoktunk beszélgetni a büfénél a Müsziben, de az este így is véget ér egyszer. Leginkább egy e-könyv sorozaton gondolkodom, 4-5 fejezet, fejezetenként mondjuk 500 forintért letölthető lenne. Nincs anyagi befektetés, nincs kockázat csak az írással eltöltött idő, és nem vágnak ki érte fákat! :) Így is kap minden résztvevő az előadásjegy mellé egy sok oldalas linkgyűjteményt, ami gyakorlatilag az előadás bővített jegyzete, de ezt még mindig kevésnek érezzük, mert annyi sok mondandónk van a témában. Ahogy az előadás is feloszlott: inspirációs, motiválós, lélektani és abszolút praktikus, gyakorlati tanácsok is. Na de csapongok. Hogy mindebből mi lesz, és hogy hány ilyen előadásunk lesz még, az mind az érdeklődéstől és a ráfordított időnktől, energiánktól függ.

Ha már könyv, gondolom Ti is kérditek magatokban, hogy hol van már?! Hát sajnos sehol, mi próbáltuk, küzdöttünk, de egyszerűen nem ment. Amivel elkészültünk részek, azok vagy még általunk mentek a kukába, vagy – ami még jobban szíven ütött minket – egy olvasószerkesztő szólta le őket nagyon komolyan. Persze ezért nem haragszunk rá, sőt ezúton is köszönet nekik! :) Ez még a jobbik eset, így legalább nem toltunk bele még több időt, energiát és pénzt, az elején kiderült, hogy ez nem megy. Ami pedig nem megy, azt kár erőltetni. Azt hiszem kicsit kiégett az írókám, túl sokat csináltam, hosszú éveken át, és ez sok volt, a szenvedélyből kötelesség és munka lett és így már mindjárt nem olyan könnyű nekiállni a betűvetésnek. Sajnáljuk mi is és elnézést mindenkitől, aki nagyon várta, vagy várja a könyvet. Leírtam itt a blogon több mint 400 blogbejegyzésben és az Origo Utazási Rovatában több mint 70 cikkben a velünk történeteket és azok után, hogy hazaérkeztünk és minden megváltozott körülöttünk, nagyon nehéz volt ezeknek az élményeknek harmadszor is nekiállni, feldolgozni őket és valahogy újra átadni. Ami született, az minden esetben rosszabb volt, mint az előbb említett két verzió, ezért aztán hosszú hónapok alatt, de végül beláttam, hogy ezt kár tovább erőltetni. Meg különben is, most már nagyjából késő is. A másik, hogy pénzünk se lett volna elég egy magánkiadásra, a könyvkiadóknak a zsebét meg nem akartuk kitömni, amikor úgyis minden fent van ingyen a neten, még e-könyv formátumban is, csak győzzétek végigolvasni! :) Most meg már időnk sincs írni, Zitának is millió dolga van, én meg munka után hazaérve nagyon nehezen tudtam rávenni magam az írásra.

Azt vettem észre, hogy amikor arra került a sor, hogy előadást kell összeszerkeszteni, vagy a kéktúráról írni, annak kb. 12x lelkesebben álltam neki, mint a könyvnek. Ebből is éreztem, hogy talán nem utóbbit kéne erőltetnem, hanem más, új dolgokat csinálni. Ezt egyébként nagyon nehéz volt belátni, mert bár talán nem érződik most ki a sorokból, de mi is nagyon-nagyon szerettük volna a könyvet.

Elkezdtük végigjárni a kéktúrát is, nagyon élvezzük, bár nyáron inkább a tájfutásé és a házkörüli dolgoké, a családé volt a legtöbb szabadidőnk, de még így is megvan már 7 szakasz a 27-ből, köztük ez az első egészen fenomenálisra sikerült.

Most nézem a keltezést a cikken, két nappal később kezdtem dolgozni, talán ez is oka annak, hogy ez a cikksorozat, amit akkor nagy lelkesen kigondoltam, hogy majd megcsinálok, azóta is várat magára. Valószínű már ebből sem lesz semmi, így lesz oda a világ dicsősége! :) 2016. május 2-án, kerek 5 évvel és 1 nappal a felmondásom után visszatértem az eredeti szakmámhoz. Hát mit tehet mást az ember, ha egyszer az a nyomorult május elseje idén vasárnapra esett…?! :) Szóval azon a bizonyos hétfőn elkezdtem újra dolgozni az IT-ban, vagyis kergetni a bitevő manókat. Illetve ez most kicsit más, most inkább tervezem, majd kivitelezem a bitautópályát. Már októberben visszamehettem volna, de az előző munkahelyem egyik utódcégénél, ami csupán 6 perc bringázásra lett volna tőlünk, azt szerették volna, hogy írjak alá 3 évre! :o Mikor pár hónappal ezelőtt még mi voltunk a világon a legszabadabb emberek… Ezek után ilyen kötöttségbe nem igazán tudtam beleképzelni magam. Aztán megtaláltam/megtaláltak más ajánlatok is, voltam erre-arra állásinterjúzni, és végül a Vodafone Magyarországnál kötöttem ki. Az elsődleges célom az volt, hogy egy olyan helyet találjak, ahol jól érzem magam, nem csak a munka jellege, hanem a kollégáim végett is. Ez azt hiszem, úgy néz ki sikerül, legalábbis minden körülmény adott hozzá, innentől már csak rajtam áll a dolog. Mondjuk ma pont nagyon nyomott, mély hangulatomban voltam, de ez a kis írás úgy tűnik terápiás jelleggel is hat rám, mert egyre jobb a kedvem tőle. :)

Szóval az állásinterjún az volt az első kérdésem, hogy zuhanyzó van-e? Ha nem lett volna, egyből mondtam is volna, hogy hát ez nagy kár, akkor ne is vesztegessük egymás idejét tovább. De volt, vagyis van zuhanyzójuk és öltözőjük, a bringával munkába járás tehát adott volt, így tovább beszélgettünk. :) Aztán elköszöntünk, teltek a hónapok és már el is felejtettem, hogy jártam a Vodafone-nál is interjún, amikor márciusban visszahívtak, hogy nem mennék-e be megint beszélgetni. Mondtam, hogy “sajnos” egy másik helyen már épp írják a munkaszerződésem, de Dávid – a mostani főnököm erősködött, hogy de mégis, azért menjek csak be – aminek a vége az lett, hogy meggyőztek. Leginkább Töske, ahogy mesélt Dávidról és a leendő csapatomról. Ő régen a Vodánál dolgozott (azóta már Szingapúrba költöztek családostul) és történetesen ő is tájfutó, ott volt a legeslegelső tavaly szeptemberi előadásunkon és hallotta, hogy munkát keresek, beajánlott hát a Vodafone-hoz. Így indult az egész, és amikor komolyra fordult, kikérdeztem Töskét, hogy milyen is a cég és a csapat, ahová kerülnék, milyen arc a főnök? Töske azt mondta, hogy Dávid jó főnök és amúgy is jó arc (csak el ne bízza magát, ha ezt olvassa)(muhahaha), a csapat is nagyon jó, és hogy ez egy olyan lehetőség, ahol ott lehetek valaminek az elején. Mert a csapatom szinte egy startup a cégen belül, 3 éve Dávid volt egymagában a “csapat”, ahová én most 17-ként érkeztem, és pont a szülinapomon indultunk el hivatalosan az új szolgáltatásokkal, és már a próbaidőm alatt sikerült “történelmet írnunk”: olyan szolgáltatást telepítettem a kollégáimmal együtt, amilyet eleddig nem adtunk Magyarországon. Remélhetőleg pár év múlva sok száz vagy ezer ilyen szolgáltatásunk fog már működni az országban, és én elmondhatom majd, hogy a legelsőt én telepítettem, én rajzoltam meg az LLD-jét, stb. Ez akárhogy is nézzük, szerintem tök vagány dolog és erre már büszke vagyok, még akkor is, ha tudom, hogy én csak egy láncszem vagyok egy most épülő gépben – amit így én is építek, és ettől izgalmas az egész. Na nem kell olyan nagy gépre gondolni és talán nem is vagyunk olyan pici láncszemek rajta. Mondjuk inkább, hogy hajtáslánc elemek vagyunk egy kerékpáron. Ha hiányozna egy elem is, pl. a lánctányér vagy a lánc, nem tudnánk haladni a bringával. :)

Persze ez önmagában még mindig nem lenne számomra elég. A kollégám, Peti, akivel egyelőre ketten vagyunk “az architectek” (amely címet én még nem érzem kiérdemeltnek a magam részéről, de úgy vagyok vele, hogy ezt megelőlegezték nekem és ezért még meg kell dolgoznom keményen) szintén „nem normális”: ma azzal köszönt rám reggel, hogy „Árpi, írd be a google-ba, hogy „Red Bull 400” – jövőre ez lesz a csapatépítésünk!” – és bár kicsit más stílusban, de ő is szeret futni, odáig van a Vértesért, mellesleg még rögbizik és birkózik is, és ha jól emlékszem, 4 diplomája van és pont egyidős velem.

Ja, és amúgy Dávid 3 évvel fiatalabb nálunk! :) Mint a mátrai csapatépítésen megtudtam, egy volt kollégám kollégiumi szobatársa volt, így ő is megtudott rólam ezt-azt a háttérben, mielőtt felvett. Mikor kérdeztem, hogy mit, csak annyi volt a válasza, hogy „Szerinted? Ha itt vagy…”, majd nagy nevetés közepette hozzátette, hogy „…azt mondta, hogy vigyázzunk veled, ne hagyjunk csak úgy szaladgálni réteken meg erdőkben mert kifutsz a világból!” – merthogy épp akkor jöttem le a Kékesről futva. :) Tudtam, hogy kicsit izé dolog eltűnni másfél órára a másfél napos csapatépítésről, de hát ott volt a Kékes, és azt is tudtam, ha nem megyek fel rá, azért enni fog a fene! Tudjátok, azért „mert ott van”, menni kellett a hegyre! :) Szóval inkább gyorsan letudtam a futást az elején – fantasztikus jó volt! -, aztán hajnali négykor még mindig fent voltam, és hangoskodva biztattam a többieket, hogy üljünk ki az erkélyre egy két literes sörrel, mert most pirkad és már rázendítettek a madarak. :o Hála az égnek erre már nem volt társam így aludni is sikerült, ami kellett is, mert Peti kollégámmal másnap, amíg a többiek egy rövid kirándulást tettek, mi kénytelenek voltunk dolgozni. Egy ajánlatot kellett leadni határidőre, amivel azóta már a sokadik körben járunk.

Egy utolsó munkahelyi történet, aztán befejezem ezt a témát, csak ezt még hagy, hogy egy kicsit visszaadjam a munkahelyi hangulatot, legalábbis a jobb napokét! :) Próbáltam elképzelni, milyen lehet Imi kollégámnak az élete úgy, hogy e benti hajtás mellett (mert azért van ez is rendesen), otthon még várja egy asszony, két gyerek meg egy kutya. Kérdeztem tőle, hogy melyik a nehezebb, itt lenni és itt dolgozni, vagy otthon férjnek és apának lenni és tenni amit kell? Mire Imi elkezdi, hogy „…hát otthon se könnyű, de az egészen más, amikor a gyerekek odajönnek, átölelnek, mondják, hogy „Szeretlek Apa!”, az nagyon jó…” – Erre én: „Imi, szeretnéd, hogy megöleljelek?!” :) Aztán ezt az egészet még tovább ragoztuk néhány vidám percen át, és ma az is jó volt, hogy az egyik liftben nem volt világítás, így párszor „intimlifteztünk” a kollégákkal, ami minden alkalommal úgy végződött, hogy az egész lift röhögve szállt ki. Szóval jó a Vodafone-nál dolgozni, de ehhez én is kellek, mert pl. ha minden nap olyan búsan mennék be mint ma, biztos, hogy nem lenne ilyen jó. Persze a napok túlnyomó többsége nem ilyen, pl. olyan is volt már, hogy az előttem tornyosuló feladatok súlya alatt kicsit félve mentem be, majd azokat megoldva és legyőzve diadalittas boldogságban tekertem haza a munkából! :) Bárcsak minden nap ilyen lenne…

Bejárni természetesen az esetek többségében bringával járok be, és van heti 1-2 nap home office is, amikor itthonról dolgozhatunk. Néhány hete rájöttem, hogy a „home” igazából bárhol lehet, ahol van megfelelő sebességű internet és nyugodt környezet (tudjátok, mint a régi szép időkben az úton: asztal, szék, elektromos áram… :D), ezért az utóbbi két hétben már csütörtök este sikerült leutaznunk Vértesboglárra, ahol a pénteki munkaidő végeztével, este fél 6-kor én már a Vértes völgyeiben kapaszkodtam vidáman, a kilométereket hétről-hétre, hónapról hónapra egyre gyorsabban magam alá gyűrve. És akkor most térjünk is át a futásra! Egy másik kedvenc témám, vagyis tevékenységem! :) Ősszel a hazaérkezésünk után folyamatosan kisebb sérülésekkel küzdöttem, fájt a derekam, a térdem, a lábfejem. Túl gyorsan újrakezdtem, a szívem, a lelkem már futotta volna a régi tempókat és távokat, de a testem nem bírta a hirtelen jött újfajta terhelést. Aztán egy régi jó barát és jótevő tért vissza Ata képében az életembe, valamikor idén év elején. Ő volt az, aki miatt anno 14 évesen egyáltalán elkezdtem futni, vagyis ő adta meg azt a bizonyos első lökést, vagy ha úgy tetszik szikrát. Erről írtam a kukába dobott „Árpi előzményei” című fejezetben bővebben, ami valószínű már sosem lesz publikálva, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy kiderült, hogy Ata is Zuglóban lakik és abbahagyta 15 év után a versenykerékpározást, hogy ő is visszatérjen a futáshoz. Tegnap előtt futott 4:23-as tempójú félmaratont, és ő volt az, aki mellett futva év elején megugrottam az 5 perces régi „utazósebességet”. Egyedül sehogy sem ment, januárban örültem, ha még 6 perces kilométereket tudtam futni, aztán jött és pont úgy, ahogy két évtizede, most is kijelentette, hogy márpedig „most kimegyünk futni, és jössz Te is”, csak most azt is hozzátette, hogy 5 perces tempóban… :) És láss csodát, ment! Azóta már letoltunk együtt 4:30-asban is 12km-t és nincs még egy hete, hogy sikerült futnom egy 4:57-es félmaratont is. Síkon, de 1km sűrű erdővel és 3 felüljáróval. :) Ja, és májusban megcsináltam egy maratont. Csak húztam, halogattam, úgy éreztem erre sosem leszek elég felkészült, aztán egyszer csak azt mondtam, elég, képes vagyok rá, csak neki kell kezdeni! Ez volt kb. egy hétfői napon, és azon a hétvégén megcsináltam. Kijelöltem egy 42km hosszú kört a Vértesben, és 4 óra 36 perc alatt lefutottam. Volt benne 880m szint meg egy rövid megálló a várgesztesi kocsmában, de ez így volt jó, azóta ez a maratoni köröm, persze még nem sikerült megismételni a mutatvány, de ami késik, nem múlik! Egyszer próbáltam meg újra, de akkor se fejben, se testben nem voltam elég felkészült, csak előző nap találtam ki, hogy nekimegyek, de az kevés volt, 26km-nél jött a fal. Azóta a vízhordó hámomban nem csak vizet, hanem cukrot, szőlőcukrot és egy Atáék által kifejlesztett, patikában bekevertetett ásványi-só keveréket is teszek a 2 liter folyadékba.

És volt Hungária Kupa is, Miskolcon, családdal, barátokkal, egy orosz ellenféllel, aki sportszerűtlen módon egyik este sem bulizott, nem ivott egy korty sört sem és volt pofája 23 évesen F21B-ben indulni! :) Nem úgy Gréti, a 24 órás váltó váltótársunk, aki Banderral még a sörváltón is elindult úgy, hogy az összes sárgapólót elhozta női elitben. Nekem egy kicsit nehezebb dolgom volt férfi B-ben az oroszunk végett, de azért egyik nap sikerült megcsapni és elhozni egy sárga pólót előle. Persze ez pont így van jól, jövőre megpróbálom ugyanezt vagy még jobb eredményt összehozni egy kategóriával feljebb. Orfűn lesz a verseny! :) Nagyon régóta nagyon vártam, hogy újra tájfuthassak, szinte már túlságosan is, de ennek ellenére nem volt csalódás, és továbbra is várom a jövőbeni versenyeket. Persze a baráti társaság megváltozott, de ez is így van rendjén. Míg az esküvővel nagyjából még elsők voltunk, addig ezzel a kis vargabetűvel sikerült lemaradnunk a „normálútról”, és mire hazajöttünk, sok barátunk összeházasodott (vannak barátok, akik egymással, és van aki elvállt és újra megházasodott), és van, ahol már két gyermek is született. A bátyámékról nem is beszélve, Enikő, Bálint húga ma kezdett az oviban és hazudnék, ha azt írnám, hogy nem éreztem irigységet, amikor a bátyám megosztotta a frissiben készült reggeli fotókat az első ovis pillanatokról. Banderéknél is két gyermek van már, és elköltöztek vidékre. Még ha fájó is egy kicsit, hogy az a sok együtt lógás, sörözés és futás már nincs olyan sűrűségben és minőségben, mint régen, de attól még megértem, ez így van rendjén, ilyenkor helyénvaló hogy a család fontosabb lesz és az új életszakaszban kevesebb idő jut a barátokra. Az úton romantizáltam és vágytam ezekre a régi időkre, de mire hazajöttem, már nem volt többé ilyen, vagy legalábbis nem úgy és nem annyiszor, mint régen. De azt hiszem, ezen viszonylag hamar túltettem magam, annyira nem ért váratlanul és tudom, attól még, hogy most nem futunk és sörözünk együtt minden héten, egész életünkben ugyanolyan jó barátok maradhatunk.

Na, meséltem a futásról, barátokról, munkáról, el nem készült könyvről, előadásokról… Mi van még? Itt szunyókál mögöttem: a feleségem! :) Írhatnám, hogy ő majd beszámol, de szerintem pont annyi kedve lehet írni, mint amennyire nekem volt az elmúlt bő fél évben: nem sok. Szóval tömören összefoglalom, ő mit csinált és mire készül! Először is oroszlánrésze van abban, hogy idehaza ennyi vendéget tudunk fogadni, már nem csak Couchsurfingen és Warmshowers-ön (főleg ez utóbbi megy a kettő közül nálunk), hanem AirBnB-n és WorkAway-en is. Nem gondoltuk volna, de ezen utóbbi rendszerek is nagyon mennek, mindkét rendszeren keresztül megtölthetnénk a házat vendégekkel, ha úgy akarnánk. Pedig kezdetben csak azért próbáltuk ki ezeket, hogy ne csak beszéljünk róluk az előadásokon, hanem legyen saját tapasztalatunk is velük. Hát most már van! :) Holnap két német bringás csaj érkezik hozzánk és a kisszobát egész hétre kiadtuk már AirBnB-vel. Persze a bringások pont úgy szállnak meg nálunk, ahogy mi is annyiszor szerte a nagyvilágban, ingyen és bérmentve, baráti alapon. Az AirBnB-hez pedig nálunk jár egy bringa ajándékba, a „Mary Poppins” és egy hozzá tartozó U-lakat. Szóval ez mind nem lehetne Zita nélkül, de még annyi minden más sem. Két garázsvásárt rendezett mióta itthon vagyunk, ezek összbevétele forintban számolva 6 számjegyű volt, és rengeteg tér felszabadult általuk a házban, amiben folyamatosan folyik a szelektálás, ahogy a kert is szépen átalakult. Persze még van hová fejlődni, most pl. hamarosan füvet is vethetnénk, bár Zita szerint jó az, ha a kíméletes, kézzel tolós fűnyíróval sűrűn átmegyünk azon a sokféle növényen, ami burjánzik mindenfelé. Ja, egyébként bárhol járunk mostanába, Zita tictacos dobozokba mindenhonnan virágmagokat gyűjt és szerintem néhány ilyet már el is gerillakertészkedett erre-arra a ház körül. Sok téren vegyszer mentesebb lett a háztartás, Zita isteni finom kenyereket süt, én volt, hogy humuszt készítettem, de Kati néni (Zita édesanyja) padlizsánkrémével nem tudtam felvenni a versenyt. Zita a napokban csinált először pesztót, ami megint csak zseniálisan jól sikerült és az elmondása szerint ék egyszerű volt elkészíteni. A zöldségek túlnyomó része, főleg most nyáron a vértesboglári kertben nőtt a szüleim szorgos keze alatt, de pl. a bazsalikom a pesztóhoz a mi kertünkben. :) Na az ilyesmi nem ment volna az úton (ugye-ugye mindig arra kell koncentrálni, ami van, ami megadathat, nem arra ami nincs, vagy nem lehet), bár gondolkodtunk rajta, hogy egy műanyagdobozba földet tegyünk és újhagymát növesszünk benne a csomagtartó tetején, de szétfújta volna a szél vagy szétrázta volna az út. Volt egy időszak valamikor télen, amikor szinte majdnem vegánok lettünk, de ez valahogy nem sikerült. Visszaestünk hús-zabálókká. Amikor ment, csináltuk a Yummbert is, egyszer egy Uberben is ültünk (ingyen), meglátogattak minket Éva és Randy, illetve a meridai és vispi vendéglátóink is, de legfőképpen új arcok. Vannak köztük többen, akikkel sikerült jó barátságot kötni és jó lenne majd valamikor, valahol újra látni őket.

És sajnos vannak olyanok is, akikkel egyszerűen csak pár szót sikerült váltanom, pedig jó lett volna többet. Hiába próbálnám tagadni vagy elfedni, hogy nem így van, de tényleg nagyon más itthon. Nem mondom, hogy lehetetlen, de sokkal nehezebb “belülről szabadnak maradni”, mint az úton volt. Az út ezt magával vonzotta, szinte velejárója volt, itthon hatalmas önismeretet és tudatosságot igényel, hogy fenntarthatóan élvezni tudjam a hétköznapokat. Nem könnyű. Sokszor sikerül, akkor nagyon boldog vagyok, van hitem egy csomó mindenben és csak úgy szikrázik az agyam az új lehetőségektől és ötletekből, amelyek keringenek a fejemben. Mosolyogva járok a biciklivel, mosolygok a kollégákra és produktívan, lendületesen oldom meg a rám váró feladatokat, aztán este hazatekerve van, hogy még kimegyek Atával egy félmaratont futni és úgy vágtázok haza a Rákos-patak partján 4:40-es tempóban 18km után is, hogy attól másnap is egész nap mosolygok, még ha a lábam meg is érzi. Hisz pár hónapja még 6 percesben is irtó fájdalmas volt végigvánszorogni ugyanott, pedig akkor még a 20km egy igazán hosszú távként élt bennem, mint kb. most a 30. Tudom, ezek apró dolgok, de nekem sokat jelentenek és nagy lendületet adnak, nagyon örülök nekik.

Ugyanígy vagyok a munkahelyi dolgokkal is. Ami pár hónapja még ismeretlen feladat volt, most rutinból megy, vagy legalábbis tudom, kit, hol és mit kell kérdezni ahhoz, hogy megoldjam. Ami májusban még kaotikus volt, mára jól bejáratott, gördülékeny folyamatok mentén halad. Apropó, május! Májusban 4 nagyelőadásunk volt (Hogyan utazzunk…), akkor futottam le életem első maratoni távját, és az volt az első hónapom újra a munka világában, amitől valljuk be, nem kicsit féltem kerek 5 év kihagyás után. És ezek után mégis, néha hajlamos vagyok úgy érezni, hogy csak repülnek a napok, a hetek, a hónapok, és nem történik semmi, nem alkotok semmit, nem teszek bele a világba semmit. Aztán jön egy ilyen FB-üzenet, és kicsit megnyugszom. Úgy egy napra. :) Az üzenet:

„Kedves Zita és Árpi!
Ez úton szeretnénk Nektek köszönetet mondani azért, hogy világgá megyünk! :) Februárban hallottunk Titeket a Járatlan utakon fesztiválon és a lelkes beszámolótokat hallgatva született meg az ötlet ismét (már gondoltunk rá régebben is, csak valami hiányzott), hogy útnak indulunk.
Ma élesítettük a blogunkat, ahol reméljük nem baj, hogy megemlítettünk Benneteket is.
https://kultitasting.blogspot.hu/p/rolunk.html
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/kultitasting/
Még egyszer köszönjük! :)
Szeptember 28-án pedig még ott leszek az előadásotokon (Ábel már volt). :)”

Visszagondolva az út előtti énemre, egyrészt nem sokat változtam, másrészt hatalmasat. Az, ami most bennem van, javarész már akkor is bennem volt, de ma már nagyobb bizonyossággal és tudatossággal él bennem. Akkor csak valami vak szorgalom és pozitivizmus hajtott, ma már tudom, mi miért történt akkor velem és miért tartok itt, ahol és hogy ez az alapja mindennek, tőlem indul ki minden, a hozzáállásomból, a hitemből, a kitartásomból.

Nem fejeztem be Zitát! Az előadásokban is oroszlánrésze volt, nem csak mint társelőadó és előadás szerkesztő, hanem mint szervező és lebonyolító is. Készül egy „Boldogság Nyomában” című előadás(sorozat?)unk is, amit legutóbb megint csak ő szerkesztett tovább, és szeptember végétől havonta boldogság klubokat fog tartani, illetve „Life & Business Coach”-nak tanul. Apropó, holnap engem is coacholni fognak, a FB-on egy hölgybe akadtam, aki valami magas fokú nemzetközi coach vizsgájához keres coachee-kat, vagyis alanyokat, akiket ingyen coachol 1 órát, ha cserébe felveheti és felhasználhatja az egy órányi beszélgetést. Ez nekem megéri, kipróbálom, „érdekes utazás lesz”, ahogy ő is írta, és én nyitott vagyok az ilyen dolgokra. A másik nagy különbség az út és az itthoni lét között, hogy itthon annyi sok dolog szétzilálja a figyelmemet, hogy nehéz észrevenni az igazán fontos, értékes dolgokat és rájuk koncentrálni. Az úton egyszerű volt: menni, látni, felfedezni, érezni, megélni. Itthon ezt sokkal nehezebb megtalálni, de nem lehetetlen. A hétköznapok-hétvégék váltakozása nem hozta el, amit vártam tőlük, és valahogy le kéne szokni az időigényes haszontalan és egészségtelen szokásokról. A buta filmek bámulásáról, a chipszabálásról, a FB előtt elrontott órákról, és valami produktív dolgot kéne végezni ebben az időben is. Könyv, előadás, workshop, tanácsadás szervezés, házfelújítás és rendberakás, edzés… De ezt sem lehet mind együtt, ezek közül is szelektálni kell, mert csak 24 órából áll egy nap.

Ja igen, a két kérdés, amit meg szoktunk kapni elég sűrűn: mikor lesz könyv? Ezt már megírtam, de még egyszer, röviden: nem valószínű, hogy lesz, de ha igen, már nem konkrétan az útról lesz benne szó, hanem arról, hogy hogyan utazzunk okosan, ügyesen, kevés pénzből, de mégis sokat gazdagodva általa. A másik kérdés, mert hát ugye nászúton voltunk, a gyerek, hogy hol van már a gyerek? Majd, ha úgy érezzük, nem kell mindent elkapkodni. Mert elnézve a barátaimat és a bátyámékat, onnantól aztán végképp egy új fejezet kezdődik, és ahogy egy világkörüli utazásnál, úgy egy születendő gyermek terén sem lehet mindenre felkészülni. Ez amolyan atomtámadás lesz, nem lehet eléggé felkészülni rá, lesz, ami váratlanul ér. De ezek igazából már Zita gondolatai, a minap egy keresztelőn talán pont így hangzottak el a szájából. És hogy mi van kettőnkkel? Jó itthon is együtt, ugyanolyan jól, vagy még jobban megvagyunk, mint az úton. Nagyon szeretem, elképesztő mázlista vagyok, hogy kifogtam őt, és egyáltalán nem csak azért, mert körbementünk együtt kerékpáron a világon.

Apropó, a hétvégén a Millenárison egy nyelvi fesztivál keretében lesz előadásunk, szombaton, szeptember 9-én, délután 2 órától. A belépés ingyenes! Gyertek el, igyunk meg egy sört (=még egy „rossz” szokás, amit jobb lenne kevesebbet űzni), vagy bambit, mit bánom én! :) Ha kéktúra szakaszt hirdetnénk meg, ugyanígy „ingyen”, vagyis önköltséggel, akár több naposokat is, csatlakoznátok hozzánk? Na megyek aludni, mielőtt megint felpörgök az ötletektől! Jóéjt! :)

ui: a következő nagyelőadásunk szeptember 28-án lesz, itt a FB-esemény: https://www.facebook.com/events/1636882209959998/

UPDATE: marha jó volt a couching, mostantól nem cseszem el annyi időmet, sőt, kitűztem egy közeli, elérhető célt, Zitával összerakjuk jövőhét péntekig egy fejezetet egy már régóta a fejünkben lévő, és a népszerű előadásunkkal kapcsolatos könyvnek az első “pilot” fejezetét. Úgyhogy ezt most gyorsan felrakom, aztán ki is állok, sok a feladat és nagy lelkesedéssel állok eléjük! :)

Hogy tudod megvenni?

• A könyvünket itt megrendelheted tőlünk nagy kedvezménnyel 3533 Ft helyett 2800 Ft-ért! Az így előrendelt könyveket a rendelést követő pénteken adjuk át a futárcégnek, de a Tengerszem Túraboltban személyesen, készpénzzel is tudtok a könyvből vásárolni.
• Az előadásainkon is meg tudod venni a könyvet. Ezekről bővebben lejjebb görgetve olvashatsz.

Mit is kell tudni róla?

• Fél évig írtuk, készültek fejezetek az Őrségben, a Vértesben, Korfun, de még Albániában is.
• 1550 nap és az azt követő két év tapasztalatai és történetei sűrítettük bele 344 oldalba.
• Mindezt egyetlen nap áráért, 3533 Ft-ért megkaphatod – ennyi a hivatalos ára a könyvnek! :)
• Ezen a 344 oldalon 454.000 karakter található :)
• A könyv Puha fedeles, 14 x 20 cm méretű, fekete-fehér nyomtatású
• De nézzétek inkább meg a hátlapos és az előlapot. A képre klikkelve a fülszöveg olvashatóvá válik:

A tartalomból

Íme a könyv és a tartalomjegyzéke, valamint egy “alternatív”, térképes tartalomjegyzéket láthattok belőle. A képekre klikkelve nagyobban is láthatóak.

Előadások, könyvbemutatók, ahol kapható lesz a könyv

Gyere el valamelyik közelgő eseményünkre, ahol személyesen találkozhatsz velünk, kedvezményesen megveheted a könyvünket, és – ha szeretnéd – szívesen dedikáljuk is azt Neked – vagy akinek szeretnéd!

• Szeged, november 29. 19:00
• Kürt, faluház, december 1. 19:00
• Budapest, Járatlan Utakon Fesztivel, december 9-10.
• Budapest, január 9. 18:15
• FreedomXFest Mini, január 13.

Várunk szeretettel!
Zita és Árpi

Ezen a részleteket is tartalmazó kérdőíven (Aminek kitöltéséről nem kaptok azonnali automatikus visszaigazoló e-mailt!) tudtok jelentkezni, ha a remélhetőleg 40000 kilométeres és 1549 napos föld körüli kerékpártúránk utolsó három napján szeretnétek együtt kerekezni velünk, vagy az estéket együtt tölteni. Egy-egy napra is jelentkezhetsz, és akkor is szívesen látunk, ha csak az esti táborozásra látogatsz oda, vagy csak az utolsó pár kilométerre, esetleg csak a Hősök terére jössz ki. Ha szállást és ételt nem szeretnél foglalni, akkor a kérdőívet nem muszáj kitöltened, de ha tervezel találkozni velünk valahol ezen a három napon, akkor a nevedet és az e-mail címedet a kérdőív elején érdemes megadnod nekünk, hogy ha bármi változás vagy új fejlemény történik, akkor ezen is értesíteni tudjuk.

Az útvonaltervet alább láthatjátok. A térkép jobb alsó sarkában lévő Gpsies ikonra klikkelve megnyílik teljes képernyőn is. Ez még nem 100% végleges, szívesen veszünk javaslatokat, akár jobb útvonaltervre, vagy út közbeni rövid megállókra is.

A táv pénteken 97km, szombaton 108km, vasárnap 58km – Kérjük ezt tartsd figyelemben!

Kényelmes tempóban fogunk haladni, de nem lesz autós kíséret, tehát ha biciklizni is jössz, készülj fel rá! Mi vállaljuk a sereghajtók szerepét, tehát az utolsók nem fognak eltévedni! :) És nem muszáj egyetlen bolyban haladnunk, sőt ez valószínű nem is lesz így, mert ha sokan leszünk, ez nem is lenne praktikus. Ellenben időről időre, előre megbeszélt helyeken bevárhatjuk egymást, vagy legkésőbb a nap végi, esti táborhelyen.

Az utolsó ezres, kartonpapírtáblás, 40000km-es ünneplés is valahol ezen a három napon lesz, remélhetőleg sokatokkal együtt! Azt azonban jelenleg még nem látjuk előre, pontosan melyik napon, hol és mikor ér utol minket ez a bűvös táv, de ahogy közeledünk felé, úgy be fogunk róla számolni! ;)

A túrán mindenki a saját felelősségére vesz rész, kérjük tartsátok be a KRESZ-t és vigyázzatok magatokra, vigyázzunk egymásra!

Mindenkit nagy szeretettel várunk! :)

Ez a bejegyzés eltérő lesz a mostanában megszokottaktól. Talán nem is lesznek benne képek, hiszen azokból bőven van a többi bejegyzésben. :) Most egy kicsit félig magamnak is össze akarom foglalni, mi mindenen mentünk az elmúlt napokban keresztül és mennyi feladat vár rám/ránk a közeljövőben, na és legfőképpen mennyi gondolat terjeng a fejemben. Jöjjön tehát először egy TO DO lista. :) Tudjátok, listákat írni jó, fontos, és hasznos.

• Élvezni és szépen megélni az egyszeri és megismételhetetlen világ körüli bringás nászutazásunkat
• Megünnepelni a 29000km-t
• Bejegyzéseket írni erre a hétre, folytatni a blogrollt onnan ahol abbahagytam
• Bepótolni az október hónapi „titkos” bejegyzést
• Megírni az Origonak a megígért második mexikói cikket
• Válaszolni az Origonak az interjúkérdéseire
• Válaszolni Alastair Humpreys interjúkérdéseire, lektoráltatni valakivel az angol válaszainkat
• Postát találni, képeslapokat, bélyegeket szerezni, megírni, feladni őket
• Megírni Gergőnek a rádióba, hogy külföldről hogyan tudja hívni a mexikói számunkat
• Megírni Lilinek az anyagot, képekkel csatolva elküldeni
• Megnézni milyen bannert készített Péter a naptárhoz, egyeztetni a partnerekkel, kitenni
• Körlevelet küldeni a naptárról a leendő Kedves Vevőknek
• Olajat cseréni a Rohloff agyváltókban
• Kicserélni Zita kerekein az elkopott gumiabroncsokat az újakra
• Alumínium hegesztőt találni és meghegesztetni a törött csomagtartómat és a lánccső tartó panelt
• Dízelt szerezni és kipucolni a lánccsöveket és letisztítani az egész hajtást
• Dry lubeot szerezni és újrakenni az egész hajtást (a wet lubeot odaadni valakinek, akinek rosszat akarunk…:D)
• Aksikat feltölteni
• Fényképezőgépet újra szétszedni, tovább szárítani, ha nem javul meg, újat venni
• A közel 1TB-nyi fotónkat elkezdeni feltölteni egy Flicker accountra, mert a vinyók hamarosan betelnek
• CS/Warmshowers vendéglátót találni a követező városokra
• Utánajárni, mit érdemes megnézni, hová érdemes menni Chiapasban
• Kinyomtatni, aláírni és bescannelve/fotózva visszaküldeni a megrendelőt a DNM-nek
• Címet találni Meridában vagy Cancunban ahová a DNM el tudja küldeni Zita új felfüggesztésé
• … és még sorolhatnám, ezek csak a legfontosabbak, legaktuálisabbak. :)

Ha még azt is hozzávesszük, hogy folyamatosan mozgásban vagyunk és néhány nap „pihenő” után mindig, újra és újra nekivágunk a nagy ismeretlennek egy olyan idegen országban, ahol még csak épphogy makogjuk a spanyolt, és ahol olyan párás hőség van, hogy napközben nehéz meglenni és még éjszaka álmunkban is izzadunk, ha nem pörög mellettünk egy „ventilador”…

Akkor mindemellett jogos a kérdés, hogy hogyan a jó fenébe nem őrültünk még meg, és hogyan van mégis időnk, erőnk és lelkesedésünk az első és legeslegfontosabb pontra, és hogyan vagyunk képesek még mindig három év után is élvezni és szeretni, várni és megélni ezt az utazást, vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, ennek az utazásnak a soron következő szakaszát.

Apró lépések

És itt már el is árultam az első titkot. Az „apró lépések művészete” ugyebár. :) Az elmúlt 6 nap alatt, az egy pihenőnapot (amikor csak 11km-t tekertünk és csónakáztunk) is beleszámolva sok emelkedőt is megmászva 480km-t bicikliztünk, ha mindig így haladnánk, 5 hónap alatt hazaérnénk. De ez csak egy szakasz volt, egy a sok közül. :) Most pedig jön a rápihenés és a felkészülés a következő szakaszra! :) Az, hogy én most ennyi mindent leírtam, az nem szabad, hogy nyomasszon (leírtam, nem felejtem el – fél siker = boldogság! :D), ahogy az sem, hogy mennyi sok nehéz nap vár még ránk. Ahogy az USA-ban hallottuk: „We will cross that bridge when we get there!” – Majd foglalkozunk vele, ha odaértünk. Az a fontos, ami most van, amit most meg kell tenni, vagy ami szépség ma vár ránk. És most azt kell csinálni, amihez kedvem van (és tudom, hogy rettentően szerencsések vagyunk, hogy az időnk nagy részében ezt tehetjük, de ez egy döntés is volt részünkről nem csak vak szerencse és a sors kegye), mert ha szeretem, amit csinálok, akkor jó vagyok benne, akkor gyors, hatékony vagyok benne, és legfőképpen élvezettel töltöm az időmet, ami mint ugye tudjuk, mindannyiunknak véges. Ezért pl. most ezen a szép napon még mindig kissé fáradtan a tegnapi 6 órányi és 133km-nyi bringázás után nem álltunk neki még a bringáknak, hogy könyékig olajosak legyünk és nem is kezdtem el újra elővenni a három-négy héttel ezelőtti történeteket hogy elkészítsem belőlük az útinaplót. És azt sem kezdtem el tervezni, hogy majd mi következik 2-3 nap múlva, hanem leültem és miután lementettem 10GB-nyi képet három SD-kártyáról két külön vinyóra szépen elrendezve (ehhez nem volt sok kedvem, de ez nagyon fontos volt, hiszen részben a képekből élünk, abból lesznek a cikkek, az egész blog és a naptár), nekiálltam ennek a bejegyzésnek, aminek egyelőre talán se füle, se farka, de a végére talán összeáll a kép.

Prioritás

Szóval fontos, hogy legyenek céljaink, sok apró, amelyek között jó ha priorizálunk, de nem mindig és nem feltétlenül fontossági vagy sürgősségi sorrendben. Legalábbis az én beépített priorizáló algoritmusom ennél sokkal komplexebb, pl. benne van az élvezeti faktor is! :) Mert ha a nap elején mikor még kókadt és fáradt vagyok elvégzek egy kisebb, könnyű és élvezetes feladatot, az általában felpörget, és ezt követően nekimegyek a nagyobb, kevésbé kívánatos feladatoknak is (pl. kidzsuvázni a láncot 1 liter dízelben :D). Aztán fontos, hogy ne aggódjunk túl sokat előre, van épp elég szépség és kihívás ebben a napban is, bőven elég most ezekre figyelni. Persze fontos és kell is, hogy előre is figyeljünk, szervezzünk, tehát most nem arról beszélek, hogy élj a mának és csak a mának és sz@rd le a holnapot, csak arról, hogy éld meg, szeresd a mát, figyelj a holnapra is, tervezd, várd, de ne annyira, hogy az túlságosan rányomja a bélyegét a mára.

Tudatosság – Megállni és körbenézni

Aztán fontos a tudatosság is, hogy ne csak legyünk és menjünk, hanem hogy néha meg is álljunk. Átgondoljuk, honnan jöttünk, hol vagyunk, hová tartunk. Figyeljük, lássuk és tudatosítsuk magunkban, hogy milyen jó itt és milyen jó, hogy vagyunk, hogy itt vagyunk, most ezen a helyen, gondolkodó, tudatos, érző, szerető emberi lények, együtt a Kedvesemmel. Hálát adni azért, hogy milyen rettentő szerencsések vagyunk, és hogy mennyi lehetőségünk van a boldogságra, a felfedezésre, az újdonságokra, a tanulásra, a gyarapodásra, a megosztásra. Ha néha megállunk, és ebbe belemélyedünk, már ennyi is elég és mindjárt mosolyogva sétálunk tovább a következő pillanatba, ami lévén a saját teremtő erőnknek ettől mindjárt szebb is lesz. Tudom, tudom ez most mind húúú, de spirituálisan hangzik, de ez így van, és igazából ezt elsősorban magamnak írom tudatosítás gyanánt, de ha már leírom, akkor miért ne tehetném ki a blogra és oszthatnám meg mindenkivel, aki vevő rá? :)

Teremtő vagy! Most és minden pillanatodban!

És akkor vesézzük ki kicsit ezt a teremtés dolgot is. Hiszen ez felelősség is, és ennek tudatában nem csak a saját, hanem környezetünk közérzetét is nagyban tudjuk javítani, na meg pozitív irányban befolyásolni a történéseket.

Tegnap előtt olyan fáradt és nyűgös voltam a nap végén, hogy mondtam is Zitának, hogy menjen elöl, és ott állunk meg és ott alszunk, ahol ő elintézi, mert tudtam, hogy én bugos vagyok és nem vagyok épp a túl jó kreáló vagy ha úgy tetszik hangulat/kapcsolat-Teremtő kedvemben, inkább negatívban vagyok, de legalább tudom hogy ez van és hogy ez nem jó. Ilyenkor hajlamos vagyok borúsabban látni a dolgokat, nem figyelek lehetőségekre, mindenben a rosszat látom, nincs bizalmam az emberek, a következő pillanat, vagy helyzet iránt. De ha ennek tudatában vagyok (és itt van mellettem Zita, aki éppen derűsebb állapotában van), akkor az már fél siker. :) Ne felejtsük el, hogy ahogy mi viszonyulunk másokhoz, úgy fognak ők is hozzánk, mi ezt kicsiben nap, mint nap százszor megtanulhatjuk, pl. azzal, hogy köszönünk-e, rámosolygunk-e az emberekre, vagy inkább morgolódunk már megint azon, hogy ezen a napon a századik autós is lelassít mellettünk, lefényképez minket, és ez a barom, hát nem megállt az autópályán, csak hogy lefotózzon minket?!? :) De nem érdekel, ezen nem bosszankodom, azzal csak magamat büntetném. Ez pedig nem jó, se nekünk, se nekik, szóval inkább integetünk ezredjére is, csak azért is! :) Ők visszaintegetnek, jaj, de jó hogy vidámak, pusztán a létünkkel kis örömöt sikerült szereznünk a fekvőbringák miatt. Ez meg dudál, kimutat, de figyelj, mit mutat, nem fityiszt, hanem azt hogy királyok vagyunk! Haragudjak rá, mert ma ő volt az ötvenedik, aki ránk dudált? A fenét, hisz most fejezte ki a tetszését felénk, én lennénk a hülye, ha ez negatívan csapódna le rám. Persze van, hogy ez még most is megtörténik, de egyre ritkábban. Hisz brutális kiképzést kaptunk Bangladesben, és bár sok napon keményen próbálkoznak a mexikói barátaink, de gyengék és kevesen vannak ahhoz, hogy kiborítsanak minket. :) Mert most itt is fényképeznek rengetegen, itt is dudálnak, itt is vannak borzalmas uta, és hangosak a teherautók és néha sokan vannak és büdösek és koszosak és… Had ne írjam le még egyszer, leírtam százszor Ázsiában! :) Ezekről már nem írok annyit, mint régen, mert mostanra megtanultuk (jó lassan tanulunk mi? De ha egyszer a hibáiból tanul az ember, és mi alaposak vagyunk, ezért jó sokszor elkövetjük őket… :D), szóval megtanultuk, hogy nem szabad ezekre túl sok figyelmet szentelni. Épp annyit, amennyit kell, és semmivel sem többet, és főleg nem bosszankodni.

Szóval, ha teremtettünk egy szép mát, az hozza a szép holnapot is. És fontos, hogy közben teremtsünk is, ne csak úgy legyünk, hanem csináljunk boldogságot, magunknak és a körülöttünk lévőknek – utóbbi sokszorosan ki fog fizetődni számunkra, hisz ki nem szeret boldog emberek között lenni?! :) És ki nem szeret egy remek nap után egy másik remek napra ébredni, mert tudja, hogy az a következő nap is tele van végtelen sok jobbnál jobb lehetőséggel, és ezekre kell figyelni, mert csak így vehetjük észre és használhatjuk ki őket.

(„Teremtő erő”?? Ezt meg honnan szedted?? De hát te nem is drogozol… -Zita)

Minden rosszban…

Mert mindenben, így minden napban is ott van a jó és a rossz is, de ha túl sok figyelmet és időt szentelünk a rossznak, akkor az csak rosszabb lesz nekünk és a végén a jót már észre sem vesszük, márpedig még minden rosszban is van valami jó, elég csak bármikor arra az ominózus nepáli vesekőre gondolnom! :) Ismeritek ugye a pszicho-tanmesét, amikor a tanár egy pohár vizet tart a magasba, és minden diák azt hiszi, hogy most jön a jól ismert köves-kavicsos-homokos-sörös példa, de nem: A tanár azt mondja, hogy ez a pohár víz az összes problémánk, búnk, bajunk és bánatunk. Ezeket tartani – ahogy a poharat a magasba – egy percig gond nélkül lehet, de órákig, napokig nem, mert beleszakadunk, belerokkanunk. Helyt kell adni a fájdalomnak, a bánatnak, de nem túl sokáig, épp csak addig, hogy aztán a rákövetkező szebb napokat annál jobban tudjuk értékelni, vagy pl. veszteség esetén azt, ami még van, ami maradt. Erről már írtam, tudjátok, hogy mióta úton vagyunk, meghalt a nagypapám és a nagymamám, meghaltak a hegyen hárman magyar hegymászók is a Himalájában, köztük egy nagy példaképem, és ami értelmet az ő halálukban sikerült találnom, az az, hogy mi élünk! Én még élek, és ez az élet éppolyan véges, mint az övék, ezért érdemes minél tudatosabban, tartalmasabban és boldogabban megélni minden percét és napját.

No, hát ennyi, talán nem írtam le semmi olyat, amit eddig nem tudtatok volna, vagy nem írtam volna már le legalább egyszer itt a blogon, de akkor is jól esett leírni. :) Zita kiteregetett, úgyhogy mehetünk be a városba, keresünk valami finom ételt és netet, hogy ezt fel tudjam tölteni. :) Üdv haza, ma adtam össze a számokat, már csak 10758,5km van hátra, ez kb. minden hónapra egy ezres! Sima liba! :)

(Na, „sima liba!” Ezt tőlem tanultad! ;) –Zita)

Ui: szép új fotónaptárat rendeltetek már tőlünk? :)

Ahogy az előző két évben, úgy idén is kiadunk egy naptárat a legszebb fotóinkkal. Ennek elkészítésével nagyon jól haladunk, ahogy azt az alábbi képen is láthatjátok. Már csak egyetlen egy fontos dolog hiányzik a project sikeréhez, ez pedig Ti vagytok, a kedves Vevők! :)

Idén újdonság az elmúlt évekhez, hogy a naptárvásárlással kedvezményeket is kaptok az átvevőhelyek (Evobike, Pizza 21, Stúdió könyvesbolt, Tengerszem Túrafelszerelés, Zöldboltok) által forgalmazott termékekből.

További részletek, rendelés és árak itt!

Akik már nem először rendelnek és mindent tudnak, azok ide kattintva egyből a rendelési űrlapra jutnak.

Ha többet rendelsz, idén is olcsóbban kapod a naptárak darabját, öt és tíz naptár mellé pedig képeslapot küldünk Neked, vagy akinek szeretnéd! :) Ne feledd, hogy ez egy remek inspiráló karácsonyi ajándék is lehet a családodnak és barátaidnak, amivel egyben a mi utazásunk folytatását és sikeres befejezését is nagyban támogatod! Köszönjük, ha rendelsz a harmadik és egyben utolsó 360°bringa falinaptárból, és ha megosztod, terjeszted a lehetőségét!

Ui: Nem, nem találtuk meg a legújabb Maja naptárat Mexikó eldugott bugyraiban, 2015-ben sem jön el a világ vége, és nem csak 8 hónap lesz, ahogy a naptár előnézetén látható, hanem 12, mint mindig, csak az utolsó hónapokhoz még válogatjuk és gyűjtjük a jó fotókat. ;)

Nemrég indult egy kezdeményezés, amiben blogok írói ajándékoznak meg vándordíjjal más bloggereket azzal a céllal, hogy nagyobb publicitást nyerjenek. A mirador.postr.hu blog készítői, Erika és Endre, akik a Latin-Amerikát már keresztbe-kasul bejárták, minket tiszteltek meg a Liebster Awarddal. Ezt nagy örömnek és megtiszteltetésnek vesszük és nagyon szépen köszönjük! Reméljük valahol Dél-Amerikában össze tudjuk hozni, hogy keresztezzük egymást az útjaink! ;)

E díj elnyerése kötelezettségekkel is jár, amelyeknek most eleget teszünk! :)

A díjhoz tartozó szabályokat kötelességünk ismertetni. Tehát:

1. Nevezd meg, hogy kitől kaptad a díjat!

2. Ismertesd a szabályokat!

3. Válaszolj a kérdésekre, melyeket a téged jelölő feltett!

4. Jelöld ki saját kedvenc bloggereidet (5-11 blogot) és küldd tovább nekik a díjat a kérdéseiddel együtt!

5. Értesítsd őket arról, hogy díjat kaptak tőled!

Az első kettőnek már eleget tettünk, jöjjenek tehát a válaszatink az Erika és Endre által feltett kérdésekre.

1) Melyik a kedvenc országotok és miért?

Pakisztán! Nem tudtuk, mit várjunk, de a Hunzákra álmunkban sem számítottunk. :) Ez egy kis népcsoport Észak-Pakisztánban, a Gilgit folyó völgyében. Egyszerűen élnek, távol a modern civilizációtól, de mégis nagyon nyitottak, kedvesek és befogadóak. Na meg azok a gyönyörű tájak és azok az elképesztően feldíszített teherautók!

Persze valahol nem fel csak egy országot kiemelni, mert az eddig megjárt 30 országban mindenütt nagyszerű emberekkel találkoztunk és csudajó élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtunk. Részben ezért, részben kicsit a jelen pillanat helyes megélésére utalva és magunkat is erre doppingolva, ha ilyen kérdést szoktunk kapni, sokszor azt válaszoljuk, hogy “Itt és most a legjobb, ezen a napon, ebben az országban!” :)

2) Mi volt az eddigi legnagyobb “csúcsélmény”?

Sok ilyen volt, átkelni a Pamíron, aztán a Karakorum Highwayen, Nepálban az Annapurna körül kirándulni a Himalája mélyében, nem volt könnyű Banglades, de mindenképpen emlékezetes maradt. Laosz békés volt és gyönyörű a bringákkal, Indonézia kalandos a vulkánjaival és színes a különböző vallásaival és kultúráival. De szerettük nagyon Új-Zélandot is, legutóbb pedig a Yosemite Nemzeti Park volt egy igazi csúcsélmény, elképesztő tájakon barangoltunk ott is. …és akkor megint megsértettünk egy csomó helyet és emléket, mert amiket most e hasraütésszerű felsorolásból kihagytunk, azok talán még többen vannak. :)

3) Volt-e olyan mélypontja az utatoknak, amikor elbizonytalanodtatok a folytatásban, és ha igen, hogy sikerült átlendülni rajta?

Árpi veseköve akkor néhány óráig rémisztő volt, különben pedig az új-zélandi munkakeresés és munkavízum-ügyintézés alatt bizonytalanodtunk el néha. Ha akkor nem sikerült volna munkát találni, nem tudjuk, hogyan folytattuk volna. De hála az égnek, egy nap csörgött a telefonunk, meglett a munkavízum és munkákat is találtunk, sőt megkockáztatom, hogy még élveztük is, hogy néhány hétig egy helyben vagyunk és szürke hétköznapokat élünk meg. :) Átlendüli ezeken a mélypontokon úgy sikerült, hogy nem a mélységükre, hanem a belőlük kivezető útra, a megoldásokra figyeltünk, ezeket kerestük türetlenül.

4) Mi alakult másképp, mint az eredeti terv?

Hát szinte minden! :) Kezdetben fogalmunk sem volt, milyen lesz Ázsia, és ott milyen tempót tudunk, vagy akarunk majd menni, hiszen még egyikünk sem járt igazán Európán kívül ezelőtt, csak útikönyvektől, blogokból és beszélgetésekből ismert terep volt számunkra. A második kérdésre adott válaszunkban felsoroltak nagy része eredetileg nem is volt tervben, talán csak a Karakorum Highway volt fix az induláskor, igaz, ahhoz, hogy Pakisztánba bejussunk, már indulásunk előtt csoda kellett, hogy történjen velünk: megkaptuk a pakisztáni vízumot a hivatalos három hónap helyett egészen év végéig, mert a nagykövetnek tetszett a nászutunk gondolata, és jókedvében találtuk. Ha ez nem történik így, akkor az anyaországunkon kívül sehol nem kaphattunk volna már vízumot Pakisztánhoz, és valószínű most nem mesélhettünk volna nepáli meg bangladesi élményekről, hanem északról, Kínán át kerültük volna a Himaláját. Pakisztán után pedig végképp mindent máshogy csináltunk, mint ahogy az eredeti tervben kitaláltuk, hiszen onnantól már az összes vízumot útközben szereztük be. De ezt már akkor is sejtettük, hogy így lesz, amikor az első, ma már őrült rohanósnak tűnő a útitervet készítettük. Akkora ismeretlenbe mentünk bele (Ázsia!), fogalmunk sem volt róla, milyenek lesznek azok az országok, mennyire akarunk majd körbenézni, vagy mennyire előremenekülni. Végül csak Ázsia 2 év lett, amihez képest ma már “csak rohanunk előre és előre” típusúnak tűnik az eredeti terv, amely alapján már rég haza is kellett volna érkeztünk. :) Persze a tarizsnyában nem lett több az útravaló, de a cikkírásokkal és a naptárkiadásokkal, na meg az új-zélandi szőlőszedéssel ez is megoldódni látszik. És persze ezek sem voltak benne semmiféle kezdeti tervben. :) Álmunkban sem gondoltuk volna, mikor elindultunk, hogy útközben több mint 50 cikket fogunk írni az Origonak, és hogy újságok címlapján leszünk.

Indulás óta szépen lassan azt is megtanultuk, hogy nem tervezünk nagyon előre, vagyis inkább csak nagyon nagy vonalakban. Évszakokra, időjárásra, jellemző szélirányra, vízumidőszakokra megpróbálunk odafigyelni, de különben, ha megkérdeznék, hol leszünk 3-4 hét múlva, csak besaccolni tudnánk, arról pedig, hogy merre megyünk a következő országban, és ott mit érdemes megnézni, megélni, arról még csak halvány fogalmaink vannak. “We will cross that bridge when we get there” – ahogy az USA-ban mondják. Vagy ahogy Ázsiában megtanultuk: “Go with the Flow” – megyünk az áramlattal, igyekszünk jó irányba evezni, de nem kapaszkodunk erősen semmiben, és örülünk annak, ami szembe jön.

5) Hogy képzelitek el magatokat néhány év múlva?

Hát például pont úgy, mint ez a mexikói család, akiknek az ebédlőasztaláról írjuk ezeket a sorokat. Tegnap este maratoni Catan-társasjátékozást csaptak a Couchsurfinges vendégeikkel (velünk), sokat nevettünk, reggel kimentünk futni az apukával, mert van itt két gyermek, itt ugrándoznak körülöttem, angolul és spanyolul is beszélnek, pedig még csak 4 és 6 évesek. Hatalmas ricsaj a házban, vidám gyereknevetés, szaladgálás, amire a kicsit bolond “nem normális szülők” is hozzátesznek. :)

Otthon egy új fejezet fog kezdődni az életünkben, annak elkezdése előtt pedig jó lenne lezárni pl. egy könyv megírásával ezt a fejezetet, ami ha minden jól megy, a végére 4 év 3 hónap lesz a Föld körül. 2015 őszén szeretnénk hazatérni, és bár az élet ezután már sosem lesz normális, mi mégis megpróbálunk majd “hagyományos” életet élni, szeretnénk gyerekeket, és otthon átalakítani a házat, a garázsból egy kis lakosztályt csinálni a nálunk megforduló vendégek számára, és hasonlók. Sok tervünk, álmunk van a következőkre is, de ezekről egyelőre még nem beszélnénk nyilvánosan, mert még távoliak. Ahogy ez az utazás is még csak egy olyan vad álom volt egy évvel az indulás előtt. :)

És hogy kit választunk mi? Nehéz ügy, mert nem sok blogot olvasunk rendszeresen. De annak az egynek, amelyiket olvassuk, annak nagy örömmel és teljes szívvel továbbadjuk ezt a díjat! :) Ez a blog pedig az ivi.hu vagyis Józsi Bácsi gondolatai a világról. A blog mögött Sárecz Iván áll, aki hátizsákkal egyszer maga is körbeutazta a világot 396 nap alatt. Erről még a “blog” szó elterjedése előtt online útinaplót is vezetett (amit most nem találok sehol), és ezt látni és olvasni, sőt levelezni Ivivel, és ezáltal látni, hogy egy magyar srác is képes ilyesmire, hogy a világ igenis nyitva van számunkra is – nos, ez hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt nagy hatással az akkor főiskolás éveiben járó Árpira :) Miután Ivi hazatért, egyszer személyesen is találkoztunk néhány sör erejére, és Ivi elindította az ahogyerzed.hu-t (előzőleg itt volt az útinaplója is), egy pozitív portált, ahová hétről hétre én is megírtam az első nagyobb kerékpártúrám, a Rolanddal megjárt Budapest-Róma utunk napjait. Ma már látom, hogy ez is meghatározó volt számomra a blogolás, az írás megkedvelésében és művelésében.

Ivivel az indulásunk reggelén, 2011. június 11-én a Hősök terén

Iván meg közben igazi igazságkereső lett, érdekes, izgalmas gondolatait, amelyekkel igyekszik sok témát több oldalról is körbejárni, nem rest megosztani a blogján, amihez most már szabadegyetem és morfondírozó esték is tartoznak. Nem mellesleg Iván és párja, Zita időközben egy fiúgyermek szülei lettek. :) Ezek tükrében jöjjön az Ivánnak szánt öt kérdésünk! :)

- 1, A világ körüli utad miben és hogyan változtatta meg az azutáni életedet, látásmódodat és mindennapjaidat? Hát a gyermeketek születése? :)

- 2, Hogy volt időd, energiád és lelkesedésed azt a sok könyvet elolvasnod, azt a sok gondolatot kifejtened, körüljárnod, és azt a sok tudatosságot magadba szívnod, amelyeket “Józsi bácsin” keresztül megosztottál velünk?

- 3, Minek indult Józsi bácsi, és mi lett belőle? Gondoltad, remélted az első poszt megírásakor, hogy később tízezer követőd lesz, és hogy beszélgetéseket, előadásokat fogsz tartani és szervezni?

- 4, Milyen hatással van az életetekre az a sok igazságkeresés, az a sok elméleti ismeret és spiritualitás, amit magadban és a blogon is feltártál? Mindig sikerül a napokat, az élethelyzeteket, a pillanatokat helyesen megélni, vagy még neked is vannak olyan pillanatiad, amikor úgy érzed, hogy csak leírni volt könnyű?

- 5, Ha ki tudsz emelni egy vagy néhány dolgot: Mit tartasz “Józsi bácsi”, vagyis a blog és azon társoldalai, és az interneten kívüli történései legnagyobb sikerének, vagy örömének?

No, hát ennyi! :) Köszönjük szépen még egyszer a díjat, és Iviéknek pedig szép napokat kívánunk, “Csak így tovább, ebben a szellemben!” ;)

Maori dallamok Új-Zélandról

Ne kérdezzétek, mi a dal címe, Nektek van okostelefonotok, amin van olyan alkalmazás, ami felismeri “hallás” után a dalt és megmondja a címét és előadóját, nekünk nincs ilyenünk. Csak egy sanda gyanúnk, hogy ezt még Kobrától kaptuk Otagóban, ő pedig a nyugati parton Esztertől :) A maorik az őslakos polinéz származású új-zélandiak, akik a nyugatiak előtt érkeztek a szigetekre, valamikor 1250 és 1300 környékén.

Kirgiz Lullaby Mix

Na, őróla egészen biztosan tudjuk, hogy honnan van. A kirgiz-kínai határon vesztegeltünk egy kínai nemzeti ünnep miatt, amiért zárva tartották a határt napokig.

Zárva! / Closed!

Egy apró szobában mulatott az angol-német-magyar társaságunk, amikor bejött ez a fickó, valami sárga kerítésszaggatóval és zenével kínált meg minket. Jó arc volt, és volt USB port a mobiltelefonján! :)

Anthony, James, a kirgiz barátunk, akitől a zenét kaptuk, és Lee – vajon mi lehet velük most? :)

Badakshan

Ha eddig bealudtatok ezen a bejegyzésen, akkor ettől fölébredtek. Már ha szeretitek a szokatlan, távoli dallamokat. Badakshan a pamíri autonóm terület neve, ez a zene tehát majdnem biztos, hogy a képen szereplő, a tőlünk kapott Magashegyi Undergroundra táncoló családtól van. Velük a jelandyi szanatóriumban találkoztunk. :)

Az apuka nagyon jó arc volt, ő kezdeményezte a zene-csereberét! :)

Zene a sivatagból

Baaba Maal egy szenegáli zenész, fogalmunk sincs, hogy mikor és hogyan került hozzánk ez a dala (Yero Mama) de izgalmas és szokatlan zene az biztos. Talán Iránban kerülhetett hozzánk. Köszönjük Balage-nak a dal címét!

Mutu Chhune Lumleko Hawale – Minden nepáli buszok örökslágere Pariveshtől

Ezúttal teljesen korrekt volt a fájlnév, és a gyanúm is, hogy ez a dal Nepálból van. Mintha már hallottuk volna az Annapurna körtúránk kezdőpontja felé kanyarogva a buszban. Akkor nem tetszett, és legszívesebben lekapcsoltam volna, most kedves emlékeket idéz. Talán nem bírjátok mind végighallgatni majd, de aki járt már Nepálban, és ült ott buszon, az talán most velünk együtt mosolyog, miközben hallgatja. :) Az előadó Wikipedia-oldala.

Hát már ennyi. Bocs, hogy nincsenek rendes dalcímek és források, de ha megírjátok mit dobott a mobilalkalmazás, kijavítom a címeket! ;) …és lesz rendes bejegyzés is, csak most kicsit mással kellett foglalkoznunk. Reméljük, tetszettek ezek a dallamok is a világ különböző sarkaiból! :)

Indonéz törzsi zene

Ez az életvidám indonéz csodát egy Flores szigetén biciklizéssel eltöltött nap közepén, Bajawa-tól keletre, lent a sziget déli partjai mellett az ebédnél az étteremben kaptam egy kedves mosolygós fickótól. Miután végeztünk a kalóriafelvétellel, Zita hátrament a mándiba hajat mosni, én meg gondoltam egyet, és bosszankodós várakozás helyet inkább szóba elegyedtem a velem szemben ülő indonéz kollégával, aminek a vége az lett, hogy Bluetooth-on dalokat cseréltünk. :) Emlékszem, annyira megtetszett nekem egyből ez a vidám dal, hogy aztán a délután folyamán, mialatt több mint 1000 méter szintkülönbséget felvettünk, többször is meghallgattam.

Á-ééjjáá olyobálu…! :) Hogy miről szól azt ne kérdezzétek. A srác azt mondta, Mangarai népi nótáról van szó, de ekkor már a Ngada törzs által lakott területeken jártunk, szóval lehet, hogy csak a „yes story”-ról van szó, és bólogatott mindenre, amit kérdeztem. Számomra ebben a dalban benne van ez a feledős, vagy inkább az élet borúságait észre sem vevő, rájuk fittyet sem hányó elementáris életvidámság, ami általában az ázsiaiakra abszolút jellemző. Hosszú a dal, és valamiért csak a 11-edik másodpercnél kezdődik, de érdemes végighallgatni, reméljük Ti sem bírjátok megállni mosolygás nélkül! :)

Bűvölet Türkmenisztánból

Ezt a dalt azoktól a türkmén neonomádoktól kaptuk, akik kint éltek a pusztában a földjeik mellett, és akik nagyon kedvesen befogadtak magukhoz minket egy éjszakára.

Következő reggel ezt a dalt is többször meghallgattam, amíg bele nem keveredtünk abba a szörnyű homokviharba. Türkmenisztán egy nagy élmény volt, és az ebben az országban eltöltött kalandjaink nagyon jól megmutatják, hogy mennyire nem azon múlik az élmény, hogy miről szól, hanem hogy mi hogyan éljük meg. Nem láttuk a fényes fővárost és Merv ezeréves romjait, hiszen csak 5 napunk volt az egész országra amiatt a fránya tranzitvízum miatt. Mégis, most ahogy visszagondolom, nem igazán tudom, hogyan tudtunk volna „többet” beletölteni ebbe az országba. Türkmenisztán úgy volt tökéletes, ahogy volt. Sok szép élményünk van onnan és köztük ott van ez a dal is, akármiről szóljon. A google translate csak a fájlnév első szavát tudta lefordítani, és az annyit jelent: bűvölet. :)

Googoosh kőfal Iránból

Sajnos nincs meg az emlék, hogy pontosan kitől kaptuk ezt a dalt, de nagyon érdekes szerzemény és mindenképpen valami olyasvalami, amit nem hall minden nap a nyugati ország lánya vagy fia. Nem értjük a szöveget, de mégis, az egész dal valahogy mesél. Talán a Mashhad-i barátainktól kaphattuk, de ebben már nem vagyunk biztosak. Sajnos 4:30-kor átkapcsol az adás egy másik számra és aztán annak vége szakad, ezt „így kaptuk”. :) A google translate pedig csak annyit mondott a fájl nevéről, hogy „Googoosh kőfal”, ennél többet mi sem tudunk a tartalmáról. :)

Száknyápráhun Csobszráhi Pökráhuni Hájnánánááá Kambodzsából

Ez a zene egyszer már szerepelt a blogon, ehhez az örökzöld Khmer slágerhez Siem Reap felé biciklizős napon sikerült hozzájutni, egy útszéli pihenőhelyen, ahol szendvicseket és olajban kisütött bogarakat árultak, arra lettünk figyelmesek, hogy a velünk szemben a földön ülő, palackos vizet áruló néni SD-kártyás kézimagnóból hallgatja a zenét. Némi ektivitizés után belement, hogy átmásoljuk a dalait, és cserébe ő is kapott néhány magyar nótát. Később, miután végig timelapse videóztuk az Angkor Wat romjait és a körülöttünk hömpölygő turistaáradatot, ez a dal lett az aláfestő zene ehhez a videómontázshoz. Egy khmer barátunkat megkérdeztük arról, hogy miről szól ez a dal, és a válasza az volt, hogy a szokásos: a fiú erős, szép és okos és megszerzi magának a lányt. :) …és ez ismétlődik. :)

A khmer karakterek különbözőségét jól mutatja, hogy mikor másolnom kellett a fájlt, csak a dal hosszából és fájlméretből ismertem fel, melyikre van szükségem. :) Merthogy egy egész albumot kaptunk, de higyjétek el, számunkra a többi szám is kb. ugyanígy hangzik, viszont ez a legkhrmerebb és legvidámabb az összes közül. Egyszer észrevettem magamon hogy tulajdonképpen élvezem hallgatni ezeket a nótákat és volt is, hogy végighallgattam az egész albumot, annyira más, annyira szokatlan és annyira őrült, hogy az már jó. :)

Ejj barátom, három nap próbáltalak meglátogatni, avagy a híres Bondu Tin Din Bangladesből

Ez a dal különösképpen kedves számunkra. David Baroi a Bangladesben Prodip által vezetett NGO egyik kedves alkalmazottja, aki, mikor elkísért a hajókikötőbe jegyet vásárolni, útközben énekelt nekem, és ez a Bondu Tin Din annyira belemászott a fülembe, hogy később megszereztük mp3-ban és kifaggattunk néhány kedves bengálit a jelentéséről, így gyakorlatilag kívülről megtanultuk az egész dalt a szavak jelentésével együtt. És most, hogy hallgatom, újra elérzékenyülök, ahogy feltörnek bennem a bangladesi élmények. Az biztos, hogy messze a legnehezebb országunk volt Banglades, de az is igaz, hogy rengeteg szeretetet kaptunk az aranylelkű bengáli barátainktól, akikből bizony nem volt kevés, szinte minden napra jutott valaki.

Sosem felejtjük el azt a riksást, aki Bográban, miközben hazafelé vitt minket az éjszakában, eufórikus hangulatban kiáltozta a szembejövő kollégáinak, hogy ez a két külföldi Bondu Tin Din-t énekel neki tekerés közben. Szóval ha végtelenül boldoggá akarjátok tenni az egyszerű helyi lakosokat Bangladesi tartózkodásotok alatt, akkor ez a dal egy “must”. :)

A Bondu Tin Din-hez anno készítettünk egy kis játékot is, ha van kedvetek a dal első felének jelentését megfejteni, íme az instrukciók és a játékhoz szükséges szavak az xls-ben.

Insturkciók a játékhoz: 1. Végighallgatni a bondu-tin-din.mp3-at sírás vagy röhögés nélkül, közben követni a szöveget az xls első részében(ami csak az első hegedűszólóig tart), és leírni, hogy szerintünk miről szólhat ez a dal! :) 2. Az xls második részében (lejjebb nagy kettessel jelölve) a vastaggal bekeretezett bangla-magyar szópárokat rakjátok be az első rész megfelelő szavaihoz! 3. Fordítsátok le értelmes, összefüggő magyar mondatokká a szöveget! 4. Nézzétek meg a megoldást harmadik résznél(méglejjebb görgetve)! :) Jó szórakozást! :) Remélem Ti is annyira mosolyogtok mint most én, mikor ezt írom! Bondu Tin Din függő lettem, szegény Zitát néha már egy kicsit megőrjítem a sok Tin Dinnel. :) Egyébként ő is szereti, csak nem annyira, mint én. :)

Hát, elsőre most ennyi, remélem nektek is tetszett ez a kis válogatás. Megvárom a visszajelzéseket és azok függvényében talán lesz majd még folytatás is! ;) …és ha netán valamelyik zene nem pont abból az országból lenne való, ahol mi azt kaptuk és először hallottuk, ezért elnézést kérünk, nem tudtunk és nem is akartunk ennek utánajárni, de valószínű mindegyik dal onnan van, ahol mi kaptuk.

Az, hogy ezek a dalok meghallgatásuk előtt elképzelhetetlenek voltak számunkra, arról árulkodik, hogy a világon lévő emberi kultúrák sokkal sokszínűbbek, mint azt azelőtt gondolni véltük. Ezért vagyunk mindig szomorúak kicsit, amikor azt látjuk, hogy ezekben a “fejlődő” országokban a fiatalok a jóságának, hasznosságának megkérdőjelezése nélkül majmolják a nyugati kultúrát, miközben elfeledik sajátjukat. Hisz ahogy a természetben, úgy az emberi kultúrákban is nagyszerű a sokszínűség. Aláírjuk, hogy sok nagyszerű oldala is van a globalizációnak, de sajnos az is igaz, hogy ez egy nagy olvasztótégely, ahol az ilyen és hasonló gyönygyszemek sajnos egyre inkább eltűnnek. Remélem ezzel a kis bejegyzéssel ha mást nem, egy-két gondolatot sikerült elültetni, néhány morzsát megosztani és egyben vidám perceket is szerezni Nektek.

]]> https://360fokbringa.hu/002-asia/zenek-a-vilag-korul-1/feed/ 8 https://360fokbringa.hu/000-altalanos/ev-vegi-osszegzes-es-ev-eleji-tervezgetes-avagy-onvallomas/ https://360fokbringa.hu/000-altalanos/ev-vegi-osszegzes-es-ev-eleji-tervezgetes-avagy-onvallomas/#comments Wed, 01 Jan 2014 11:03:37 +0000 http://360fokbringa.hu/hu/?p=17339

Év eleje van, 2013 elmúlt és 2014 elkezdődött. Ilyenkor érdemes átgondolni, mi is történt velünk az elmúlt évben és mik a céljaink erre az új esztendőre.

Tavaly ilyenkor Észak-Vietnamban, Hanoiban voltunk. Végigbicikliztünk azon a csodaszép országon, majd jött a megint csodás Kambodzsa, aztán visszatértünk Thaiföldre. Bangkokban meghosszabbítottam a Cisco-s papírjaimat, új útleveleket kaptunk, majd Koh Tao szigetén megismerkedtünk a búvárkodás révén a víz alatti élővilággal, ami egy új szerelem lett mind a kettőnknél. Nagyszerű napokat töltöttünk Malajziában, majd Szingapúrban, aztán jött az őrült Indonézia, először Jáva szigetén a Bromo vulkánnal, majd a színes és gazdag Bali, ahol nagyon gyorsan elrepült az ott eltöltött két hét. Lombokon csodás pár napot töltöttünk a Gili szigeteken, majd egy hétre ledöntött minket a dengue-láz, de mint hamvaiból feltámadt főnixmadár, felépülve a betegségből csak úgy felszaladtunk a Rinjani meseszép vulkánjára, ami talán az egyik legnagyobb élmény volt egész Indonéziában. Este a Tejút alatt, látva a szomszédos szigeteket, 2000 méter magasból, majd le a kráterbe a tóhoz és vissza a felhők felé, második hajnalban pedig indulás fel a 3700 méter magas csúcsra… Mivel a betegséggel időt vesztettünk, Sumbawa szigetét egy éjszaka és egy reggel alatt stoppolva és buszozva kereszteztük, majd jött egy kis sznorkelling és sárkánylesés Komodón, aztán pedig Flores katolikus szigete, ami megint egy új világ volt, gyönyörű tájakkal, lankás emelkedőkkel és törzsi falvakkal, színes vulkáni tavakkal. Innen már Timor szigetére mentünk tovább, mert egy Ázsia legfiatalabb országából, Kelet-Timorból repültünk Ausztráliába.

Az új világ nagy váltást jelentett az életünkben, hirtelen minden más lett, bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból nehezebb. Ausztrália belsejében csak egy 800km-es szakaszt bringáztunk, majd következett egy 2000km-es stoppolás, egy kedves kamionosnak köszönhetően egyetlen fuvarral. A keleti parton Brisbane, Sydney és Melbourne városai között bringáztunk, majd átrepültünk ide Új-Zélandra. Ez megint egy kicsit új világ, mi meg csak egyre fáradtabbak lettünk. De azért még sikerült élvezni, hiszen nem akármilyen szegletében vagyunk a világnak.

Ez, ha összeadjuk, nem is olyan sok egy évre, nem igaz? :) Csakhogy nekünk az utazás nem csupán ennyiből áll. Épp most kezdtem el az angol nyelvű összefoglalót is írni az évünkről, melynek az első feléről már elkészült a részletes magyar útinapló, ami jelenleg Balinál tart, de emellett megjelent rólunk rengeteg riport, és írtunk több mint 30 cikket az Origónak, és a 2013-as év összes Over magazinjában is publikáltunk, de még a Népszabadság utazási mellékleteiben is megjelentünk néhányszor. Riportok is jelentek meg az utunkról, a National Geographic is közölt rólunk, rádiókban és tévékben. Ismét készítettünk falinaptárat, ami szépen el is fogyott. A vásárlásaitokat ezúton is nagyon köszönjük! Reméljük, mindannyian nagy örömötöket lelitek a naptárban. A visszajelzések ismét jók, és mi is elégedettek vagyunk, noha sokat kellett dolgozni az oldalakon és most a munkák alatt nem volt hosszabb megállónk, ezért még nehezebb volt, de megérte, hiszen megint sikerült szépet alkotnunk és ugye részben ebből, részben a cikkírásokból folytatjuk az utunkat, de itt most meg kell említenünk egy új és nagyon fontos partnerünket is, a Magnet Bankot. Nektek, nekik és az Origótól kapott cikkírási lehetőségeknek köszönhetjük, hogy még úton vagyunk, hiszen ebben az évben javarészt már nem azt a pénzt költöttük, amivel hazulról elindultunk, hanem amit útközben kerestünk, kaptunk.

Ezt ezúton is köszönjük, mindez fantasztikus érzés, hiszen szinte már valamiféle közösségi út a miénk, annyi támogatást kaptunk tőletek és annyi az interakció a naptár, a képeslapok és a közösségi háló valamint a blogunk révén, hogy ez az út már a Tiétek is, nem csak a miénk. Ez a dolog elkötelez minket, de azt is tudjuk és érezzük, hogy ez önmagában nem elég ahhoz, hogy továbbra is sikeres legyen az utunk.

Hiába próbálnánk tagadni (ami hiba lenne!), hogy fáradunk, mert ezt már mi is érezzük magunkon, és nyilván Ti is látjátok. Az eltökéltség persze nem változott, mind a ketten végig akarjuk csinálni, de észrevettük magunkon, hogy már nem úgy állunk a dolgokhoz, mint régen. Már nehezebben vesszük rá magunkat az elindulásra egy-egy hosszabb megállóból és már úgy kell magunkat rábeszélni a hosszabb, de szebb útvonalakra, noha régen ez nem is volt kérdés, hogy az ilyen utakat választjuk. :)

A blog nagyon durván lemaradt, részben a fáradtság miatt, részben azért, mert túlszínesítettem, túlvariáltam. Míg régen csak néhány puszta kép volt a szöveg között, ma ezek a képek már szerkesztett, vágott, feljavított fotók, amelyek nagyban is megnyílnak, és több tucat van belőlük egy-egy bejegyzésben, ahogy a videókból is sok van. Mindez a szerkesztéskor rengeteg többletmunkát jelent nekem, és ez már-már lélekölően monoton tud lenni így két és fél év után, hiába automatizáltam a folyamatot amennyire csak tudtam.

Harmadrészt azért lett kevesebb bejegyzést, mert az Origóra és más médiákba is írtunk cikkeket, hétről hétre, hónapról hónapra mindig jelent meg máshol is írásunk, és ezekre megint sok időt, erőt és figyelmet kellett hogy szenteljek. Ezeknek a szerkesztésével már nem kellett annyit bíbelődnöm, viszont a nyelvezettel, a történet kerekségével, élvezhetőségével már annál inkább. Ha a blogra nem olvastam át egyszer se, amit írtam (és legtöbbször így írtam), akkor nem történt semmi, míg ezt egy külsős partnerünknél nem tehettem meg, sőt sokszor utána kellett járnom, olvasnom a dolgoknak, nehogy badarságokat írjak le, és a sok magánvélemény és zöld brummogás sem férhetett bele.
Szóval dolgoztam bőven, de ez is megérte, hiszen egy Origót sokkal többen olvasnak, mint a blogunkat, és bár igaz, kicsit korlátozottabb stílusban írtam ezeket a cikkeket, de így szélesebb rétegeket elérhettek a beszámolóink és a történeteink. Na és nem utolsó sorban ezzel pénzt is kerestünk és ismertebbek lettünk.
Ez utóbbi nem az egónknak fontos, hanem az utunknak. Tudjátok, hogy átlag havi 150 ezer forintból gazdálkodunk. Viszont ennyit még ez a sok-sok tevékenység és támogatás sem tesz ki, így egyre csak fogy a pénzünk, ami aggasztó. Új-Zélandra nincs munkavállalási engedélyünk, de az is lehet, hogy még lesz, mert április 22-től újra kiadnak száz Working Holiday Visa-t a magyaroknak. Ha máshogy nem történik, akkor kibekkeljük addig, és megigényeljük azt a vízumot, majd csak találunk valami munkát, ha más nem valami kétkezit. Persze vannak az IT-ban is melók, de kevés az olyan, ami 3-6 hónapra szól, és ha találni is, általában ilyen projectfeladatoknál nem szívesen bíbelődnek 2-3 hetet, hogy elintézzék nekem a vízumot. De itt tévedjek a legnagyobbat! :)

A munka mellett szól az is, hogy jól jönne egy kis egyhelyben levés is, egy kis kiszámíthatóság, szürkeség, ugyanolyan napok, ugyanaz a dal. Álmodoztunk ilyenekről, hogy ha sikerül nekem az IT-ban munkát találni, olyan lakást bérlünk majd, amiben van vendégszoba, hogy végre mi legyünk a vendéglátók és mi fogadjuk a hozzánk hasonló utazókat az ideiglenes otthonunkban. :) De hogy pontosan mi lesz velünk az elkövetkező hónapokban, még nem tudjuk.

Egy a Magnet Bankhoz hasonló új partner is kihúzna minket ebből a bajból, mert már tényleg nem kell sok, hogy a havi mérlegünk ne legyen többé mínuszban. Csak egy biztos, hogy az utunk így ebben a formában már nem sokáig fenntartható, és ennek anyagi és fáradtságbeli okai is vannak.
De ne ijedjetek meg, egyik sem olyan vészes, mint ahogy hirtelen most hangzik. Még mindig nagyon vonzanak minket az új tájak, és az előbbi problémára is találunk majd megoldást. Keressük már az új támogatókat, és ha ez nem jönne össze, munkát is fogunk keresni, illetve a kettő együtt sem zárja ki egymást. Akárhogy is, de legkésőbb a következő déli féltekei tavaszt, vagyis mondjuk, hogy ez év októberét már Dél-Amerikában szeretnénk tölteni. Már ismerkedünk a térképen a Carretera Austral-al, egy 1240km hosszú úttal, amely az Andok legszebb hegyei között kanyarog, és világhíres a kerékpártúrázók körében. Aztán Brazíliában is van egy nagyon kedves barátunk, akit nagyon jó lenne meglátogatni, és persze Uruguay, Paraguay, Bolívia és Peru is vonz minket, a Titikaka-tó és a Machu Picchu abszolút a must see-k között van, ahol álmomban már többször elkészítettem egy-egy csodás napfelkeltés timelapse videót, amit mi magunk is végigültünk.
Ja, igen, idén ez is egy új mánia lett, az Angkor Wat-tól kezdve millió egy napfelkeltét, vulkánt és miegymást vettem hosszú órákon át lencsevégre, hogy aztán felgyorsítva is csodálhassuk a hihetetlen valóságot. A legtöbb ilyen videót még tartogatom a talonban és se Facebookon, se máshol nem láthattátok még, mert majd szeretném csak akkor megjelentetni őket, amikor a naptároldalak témái oda érnek (QR-kód extra online tartalom…) vagy amikor az adott témáról írok majd blogbejegyzést vagy Origó cikket, hogy a két dolog együtt még jobb összhatást és meglepetést keltsen! ;) Sőt, Floresen egy olyan vidám örökzöld indonéz dalocskát sikerült begyűjtenünk Bluetooth-on keresztül egy kedves helyitől, hogy ahhoz már meg is álmodtunk egy jó kis zenés, videókkal és képekkel teli összefoglaló kedvcsináló klipet az országról. Szóval rengeteg dolog van még a tarsolyunkban, csak mindenhez idő, idő és idő kéne, na meg kedv. De ez is nehéz, mert amikor bringázunk, akkor általában nagyon inspirált vagyok, de mire megérkezünk valahová, és nekilátnék a dolgoknak, másnapra pont kijön rajtam valami nagy fáradtság, aztán már az kezd zavarni, hogy emiatt nem bírom csinálni azt a sok mindent, amit tekerés közben elterveztem. :) De már ezen is kezdem túltenni magam. :)
Dél-Amerikához épp a napokban kaptunk néhány nagyon jó tippet egy kedves olvasónktól, és míg a térképen jártuk be ezeket a magashegyi utakat, rádöbbentünk, hogy még mindig nagyon erős bennünk az utazás iránti vágy.

Tegnap a szilveszteri házibuliba futva mentem át, felfutottam egy hegygerincre ahonnan még épp látszott a nap Wellington felett az égen. Fent a kilátóhelyen, mikor felértem, belekiáltottam örömömben a levegőbe, ezzel búcsúztattam a Napot 2013-ban. Eufórikus hangulatban futottam fel a hegyre, majd végig a gerincen és le vissza a városba. Közben több új ötletem is támadt, és nagyon inspiráló volt számomra az egész futás.
De kicsit csapongok most, nézzük inkább, hogy mik a rövidtávú terveink januárra. Másodikán este áthajózunk a déli szigetre, Pictonba. Ott valahol megalszunk a sátrunkban, ahol senkit sem zavarunk, majd kezdetben a fjordvidék szélén, majd néhány pár száz méter magas hágón és erdőkön át megérkezünk Nelson városába, ahonnan már csak egy köpésre van Motueka, egy városka, ahol már vár ránk egy kedves magyar család. (térképen)Itt újra találkozunk Eszterrel is (modernnomad.hu), akivel Nepál után most újra összehozott minket a sors, és ezt egy 3 napos közös gyalogtúrával fogjuk megpecsételni, amihez már meg is vettük a sátorhelyeket, az Abel Tasman nemzeti parkban fogunk – ahogy a kiwi mondja: trampolni, vagyis túrázni. Motuekába visszatérve egy hétvégét eltöltünk majd a barátainkkal is, amíg remélhetőleg megérkeznek majd a hazulról küldött és az internetről rendelt cuccok a címükre, hogy aztán már ezekkel a cuccokkal is növelve a málhánk súlyát, tovább indulhassunk. Egy Rainbow road nevű murvás úton fogunk átvágni egy kopár, hegyes vidéken dél felé – ez az egyik legszebb kevésbé ismert útvonal a déli szigeten. Ennek a déli végétől újra aszfalt lesz a kerekeink alatt, nyugatnak kanyarodva gyönyörű erdős völgyeken fogunk haladni a nyugati partig (térképen), ahol majd délnek indulunk a fjordok és gleccserek földje felé. Írnám, hogy talán még Hobbitfalvára is eljutunk, de az már megvolt, azt a helyet az északi szigeten forgatták. :)

Végül egy szomorú vallomás, vagyis inkább döntés, amit tegnap hoztam meg, futás közben. Bizonyára bennetek is motoszkál a kérdés, hogy most mi a fene lesz ezzel a bloggal, hiszen már talán fél év is megvan a lemaradás a valóság és az útinapló között. Ez engem is nagyon zavar és próbáltam mindenhonnan energiát, erőt és időt meríteni hozzá, hogy ez ne maradjon így, de a rés egyre csak tágult és még most is tágul. Arra jutottam, hogy jobb, ha ezt a dolgot elengedem. Ahogy az utunk is, úgy a róla készült útinapló sem tartható fent ebben a formában. A megoldáson még gondolkodom, tehát még csak az biztos, hogy változás lesz. Lehet, hogy kimaradnak majd részek, vagy tömörebb összefoglalókat írok, akár országok szintjén, sok Origós cikkemre linkelve, de az is lehet, hogy talán már csak egy könyv formájában lesznek olvashatóak részleteiben azok a hónapok, amelyek most kimaradtak. A jövőben több figyelmet szeretnék szentelni az Origós írásokra. Már ezek is egy szép gyűjteményt adnak ki önmagukban, ezért is jutott eszembe, hogy elkészítem hozzájuk ezt a szép kis interaktív térképet. Ahogy a térképes útvonal, úgy a cikkek írása közben is azt vettem észre, hogy megalkotásuk közel azonos örömet okoz számomra, mint a blog írása. Ráadásul az Origót legalább egy nagyságrenddel többen olvassák, és ezt is belinkelhetem a weboldalamra, sőt a forrás megjelölésével, mint szerző akár újra le is közölhetem az egészet, sőt, megbeszéltük az Origóval, hogy még az ekönyv sorozatunkban is megjelenhet így. Na meg ezért egy kis pénzt is kapunk, ami továbbviszi az utunkat. Oké, cserébe egy kicsit kötöttebb az írásmód, de azért még megmaradhatok valamennyire a saját stílusomnál.
Szóval úgy döntöttem, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy úgy alakult, hogy a blog folytonos, folyamatos, megszakítások nélküli, részletes történetleírása egyelőre úgy néz ki, nem folytatódik. Arra, hogy a blog mégis folytatódjon az eddigi folytonos és részletes formájában már csupán halovány esélyt látok. Ha csak nem jön valami új támogató, vagy egy olyan meló, ami mellett néhány hónapra letelepedünk és engem a munka után minden nap megszáll az ihlet és az írni vágyás… Tudom, hogy most sokan szomorúak vagytok, de ez van. Észrevettem magamon, hogy az a folyamatos tudat, hogy a blogot kéne írni, hogy a blog le van maradva, hogy ma sem írtam blogot, ez mind-mind annyira emészt engem, és annyi energiát szív el tőlem, hogy az már sok, és az már hatással van az utazásunkra. Ebből a sok kútba esett energiából már akár azt is lehetne inkább, hogy minden héten írok egy nagyon szép, kerek Origó cikket. :)
Attól még, hogy nincs egy folytonos, kihagyás nélküli és szuper részletes, őszinte blogroll az utazásunkról minden mozzanatáról, érzéséről és pillanatáról, attól még maga az utazás kerek marad(hat, ha én úgy érzem). Most ki is tűztem magamnak célul, hogy idén megpróbálok legalább újabb 52 izgalmas Origó cikket publikálni és mindemellett a blogot is folytatni (de nem izzadni rajta többé!), de úgy, hogy közben ne zavarjon, ha esetleg egy-egy történetről csak egy külsős cikk szól, vagy teszem azt, kevésbé izgalmas napokat egy az egyben átugrok és kihagyok.

Túl sokat írok magáról az írásról, és keveset az útról, ebből is látszik, hogy kicsit elbillentek bennem a dolgok. Az utóbbi hónapokban több és mélyebb hullámvölgyem volt, mint bármikor előtte az úton. Nem tudom pontosan ez miért van, talán mert újra nyugati országokban vagyunk, vagy mert elfáradtunk, vagy mert a blog lemaradása zavar, de azt vettem észre, kicsit eltávolodtam, vagyis inkább kicsit egyre nagyobb kihívás számomra betartani az utazásunk első számú fő szabályát, vagyis hogy élvezzem azt. Az „Enjoy The Ride” ugyebár. Zita ebben még mindig, vagyis már megint jobb nálam, ami persze nem zavar, sőt örülök neki, hisz ezzel engem is segít. Hihetetlen türelmes velem, és kitartó az úton. És most épp itt alszik előttem ezen az ágyon, aminek a sarkán tartva a laptopon gépelek a földön ülve. :) Lehet, hogy tizedannyi naplót és cikket sem írt, mint én, de nélküle én se írtam volna, mert amíg én ezeket írom ő főz, mos, mosogat, takarít, pakol, beszélget, és egyre többet szervez, rendez, tervez is az utóbbi időben. Van, hogy ő küld el zuhanyozni, hogy figyeljek már magamra, amikor nagyon belezoomolok valami dologba épp, és megfeledkezem a világról magam körül. :)
Visszatérve az Enjoy The Ride-ra, ezt is kitűzöm magamnak célul, hogy újra és most még inkább, még sűrűbben megtaláljam azt az életérzést, ami tegnap is hatalmába kerített futás közben, és ami annyiszor megtörténik az úton, vagy beszélgetés, előadás közben. Amiért érdemes élni és úton lenni. Ami az egésznek a lényege, és amiről az utóbbi időben egyre többször megfeledkeztem és nem figyeltem rá. Kicsit stresszes, rohanós volt az utóbbi időszak nekem, de én tettem azzá, szóval én tehetek erről és én vagyok az is, aki ezen változtathat.
Na, de most ennyi elég lesz, zárom e sorokat és visszamegyek a tettek mezejére. A lényeg annyi, hogy mi jól vagyunk, csak kicsit fáradtan, de vidáman, és ne haragudjatok érte, ha a jövőben nem fog folytatódni a blog, vagy nem ebben a formában. Mentsétek el a könyvjelzőitek közé ezt az oldalt is http://360fokbringa.hu/hu/utravalo/media, és kövessétek a Facebook oldalunkat, mert oda is mindig ki fogjuk tenni, ha megjelenik valamilyen új írás a tollunkból.

Kívánunk végül mind a ketten (mert közben Zita is felébredt a szilveszteri buli fáradalmaiból) szeretettel teli, örömökben, élményekben teljes, boldog új esztendőt mindannyiótoknak. Egy olyan évet, amikor minden álmotok és tervetek valóra válik és amikor ti is többé váltok. Köszönünk továbbá minden tőletek kapott biztatást, naptárrendelést, és minden támogatást! :) Utazzatok velünk 2014-ben is! :)

Olyan levelet kaptunk az egyik olvasónktól, hogy azt annyira jól esett elolvasni, hogy többször is megtettük és Zsolt engedélyével most itt is leközöljük, mert szerintünk nagyon sok érdekes, és értékes gondolatot taglal benne. Azért, mert nem saját bejegyzéssel jövünk, ne gondoljátok, hogy mi kifogytunk a  témából vagy az íráskedvből, mert nem így van, sőt épp van egy-két írás a talonban, csak épp közben szigetet váltunk és sok az egyéb teendőnk. Szóval íme, a levél:

Sziasztok!

Remélem, jól megy sorotok és még hátszél is van! :) A naplótokat olvasom nap mint nap, jelenleg a Goa-i résznél vagyok. Érdekes, hogy én is 2012. áprilisában voltam Indiában, amit nagyon élveztem. Nagyon mély nyomot hagyott bennem ez az ország, pozitív értelemben persze. Úgy gondolom egyébként, hogy egy utazás a saját gondolkodásunk, értékrendünk tükörképe. Ez Indiára különlegesen érvényes, itt mélyebb érzelmek, gondolatok szakadnak fel.
Hazautazásom napján néhány gondolatot vettem papírra Indiáról.
India!? Nehéz megfogalmazni milyen is India. Talán a szélsőségek országa illene leginkább rá. Rengeteg itt a lélegzetelállító táj, hegy, vallási és spirituális hely, épület, műemlék, szent folyó, ugyanakkor nagy a lélegzetelállító nyomor, szegénység, szemét, kosz és tömeg.
Nincs középút, az érzések kavarognak az emberben, amikor Indiára gondol , vagy szereted vagy utálod.
Mindkettőt meg tudom érteni. Ilyen India, próbára teszi az ember. Itt kiderül minden, hogy vagy-e olyan toleráns milyennek hiszed magad? Vagy-e olyan türelmes, alázatos, elfogadó, megértő, amilyennek hiszed magad? A válasz hamar kiderül itt utazgatva Indiában, s ez dönti majd el a végső választ is hazautazás napján, amikor megkérded magadtól, milyen volt India? Szereted? Utálod? Én szeretem, habár ez az ország ráébresztett, hogy van még tanulni, fejlődni valóm bőven.

Indiában utazva sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még hiányozni fog a sok dudálás és „káosz”. Most hiányzik…

A szabadságvágy az, ami nagyon hiányzik, amelyet akkor él át az ember, amikor gondtalanul, üres fejjel utazik. Persze vannak egyéb tevékenységek is, amelyek részben kölcsönzik ezt az érzést számomra (is!), ilyen a biciklizés és a futás.
Igen, eddig nem említettem, de biciklizek és futok én is .
Három éve fogtam neki a biciklizésnek túra jelleggel. Számomra egyszerűen a tökéletesség. Miközben sportolok, szórakozok, kikapcsolódok, új tájakat, új régiókat ismerek meg, nincs még egy ilyen tevékenység, ami ennyi mindent ötvöz.
Évente 4-5 túrát csinálok, ezek nagyjából 2-3-4 naposak és mindig az ország egy új szegletébe vezetnek el engem. Ilyenkor 2-3. osztályú utakat használok s ezáltal olyan kis gyönyörű falvakba, tájakra jutok el, ahová egyébként másként nem érnék el .
Szeretem a sport kihívásokat is, így megjártam már az ország legmagasabb útjait is, Transzfogaras vagy Transalpi , de az örültségnek sem vagyok ellenhíve, idén ősszel egy nap alatt betekertem Bukarestbe egy Pink Floyd koncertre, ami 320km Gyergyótól .

A futást kiváló alkalomnak tartom a gondolatok rendezésére, ilyenkor jobban át lehet gondolni cselekedeteinket, értékrendünket.
Ha ez nem megy, akkor “csak ” élvezni kell a csendet s a tiszta levegőt. :)

Nem akarlak untatni az én dolgaimmal, de ahogy olvasom a naplótokat, jövök r , hogy mennyi közös dolog van bennünk.
Vajon még sokan vannak így ezzel? Remélem igen, mert jó, ahogy csináljátok és gondoljátok.

Ami engem elindított egy másik úton, egy másik értékrend felé az nem volt más, mint az utazás. 10 évvel ezelőtt egy ” ártatlan ” nyaralásból sok kérdőjellel jöttem haza, amiről írtam is egy blogon: http://ahogyerzed.hu/?article=123

Szóval az utazások azok, amelyek során felmerültek bennem kérdések, úgy mint a család értéke, a hit, a saját kultúránk elismerése, megismerés és fenntartása, gyökereink ápolása, a földhöz és a természethez való viszonyunk, stb. Szóval én nem az a fickó voltam akit ezek a dolgok érdekeltek, de valaminek köszönhetően ez megváltozott amiért nagyon hálás vagyok nap mint nap .
Mára ott tartok, hogy a tömbház lakásból kiköltöztünk egy 99 éves parasztházba, veteményest művelünk, gyümölcsfáink vannak, saját magunk sütjük a teljes kiőrlésű tönkölybúza kenyeret a meglévő kemencében, szántóföldet szeretnék vásárolni, s megtanulni búzát, csicseriborsót, hajdinát és kölest termeszteni.
Nem használunk fagyasztóládát, nincs mikrónk, s a konyhai kisgépek is mind kézi meghajtásúak. Na és a legfontosabb, már pár éve nincs tv a házban. Ezt tartom a legfontosabbnak, mert ez a készülék miatt vagyunk ilyen puhányok és kényelmesek, elvisszük, ami nincs és nem hisszük el, ami van. Egyszóval valakik szépen megvezetgetik a jónépet e készülék jóvoltából.

Sokat gondolkodok azon, hogy valóban ilyen hatással tud lenni egy utazás a személyiségünkre, értékrendünkre vagy csak rám voltak vannak ilyen hatással az utazások?
Sógorom, aki egy pénzhajhász üzletember volt elhívtam egyszer egy 34 napos Kaukázusi útra ahonnan más emberként tért haza, s azóta is más utat jár. Valami csak van benne…
Ha ez előbbi valóban így van, akkor az iskolai tantárgyak közé fel kéne venni az utazást, s kétévente megtenni egy utat. Persze önálló szervezésben s nem Bécsbe vagy Párizsba.

Ti mit gondoltok?

Isten áldjon benneteket,
Köllő Zsolt (yede)
Székelyföld
Gyergyószentmiklós