Nászút a Föld körül

Mégsincs meg olyan könnyen az a munkavízum…

Már egy hónapja nem írtam naplót, de kivételesen ez most nem zavar. Ugyanis nem történt velünk sok minden, és ez így volt – és van – jól. Persze azért történt egy s más és ezekről most igyekszem beszámolni.
Legutóbb ott hagytam abba (ami egyébként mintha csak egy hete lett volna, nem egy hónapja), hogy állást kaptunk és felrohantunk Alexandrába elintézni a papírokat. Mint utólag megtudtuk, ez nem volt elég, a drágalátos immigration kitalálta, hogy egy chest x-ray, vagyis egy mellkas röntgen is szükséges, ami bizonyítja, hogy nem vagyunk TBC-sek. Nem számít, hogy 25000km-t kerékpároztunk idáig, és az se számít, hogy mi nem maradunk fél évnél tovább az országban (csak ilyen esetekben szükséges ez a vizsgálat a vízumhoz), a vízum amit kapni fogunk, feljogosít a kiállításától számított újabb 6 hónap maradásra, ezért nekünk is be kell mutatni a vizsgálat eredményeit. Ja, hogy csatoltuk a repülőjegyünket is a vízumkérelemhez? Nem számít… Kértük, hogy hagy legyen a vízumunk csak május 20-ig érvényes. Nem lehet. Ezzel ment egy kicsit a huzavona, végül beadtuk a derekunkat, pukkadjanak meg a röntgenjükkel, elstoppolunk Cylde-ba, és megcsináltatjuk.

Cromwell-ig a hostelünk menedzsere, Shona vitt be minket az autóján, onnan pedig egy hölgy vett fel minket, aki egyenesen a Cylde-i kórházba ment a traktorbalesetet szenvedett férjét meglátogatni. Mindeközben végre sok-sok több irányból indított e-mail és telefonálgatás után visszahívtak a dunedini bevándorlástól (számuk: 039554070 – ez nincs fent sajnos sehol a neten), ami azért nagy dolog, mert sokáig hiába próbáltuk elérni azt, aki a mi ügyünket intézte, ez majdhogynem lehetetlen volt, csak központi számot tudtunk hívni, ahol nemhogy az ügyünkről, de néha még az SSE vízumfajtáról sem hallottak, arról nem is beszélve, hogy nem szívesen beszéltünk velük, miután egyik bunkóbb volt velünk, mint a másik, kinevettek minket és ahányszor kérdeztük őket, annyiféle különböző választ kaptunk. Most végre mégis visszahívtak minket, konkrétan az ügyünket kezelő irodájukból, igaz végül ők is csak annyit tudtak mondani, hogy sajnálják, de nincs mit tenni, küldjük be azt a rohadt röntgent. Ekkor már az idős hölgy autójában ültünk, és robogtunk a Clyde-i kórház felé, ahol fejenként 130 kiwi dollárért cserébe meg is csinálták nekünk a röntgent, illetve az orvosnő kitöltötte az ehhez kötődő immigration-ös ívet.

Zita a röntgenre várva a Clyde-i kórházban – Soha nagyobb problémával ne kelljen kórházba mennünk! :)

Persze kutya bajunk nem volt, és mire végeztünk, pont Sonia is befutott, ő az ügyintézünk a Seasonal Solution-nél, és volt olyan rendes velünk ismét, hogy átjött autóval 10km-t a szomszéd faluba, csak hogy le tudja fénymásolni az útleveleinket, és együtt fel tudjuk adni a postán – újra – a munkavízumkérelmet. A fénymásolás könnyen ment, a kórház recepciósa egy jótékonysági színjátszókörben van Sonia-val, így örömmel fénymásolt nekünk, a postát pedig még aznap felvették Clyde egyik benzinkútjától, így fel tudtuk adni az újabb vízumkérelmet. Ami legalább nem került még egyszer 270 dollárba fejenként.

Így végül összesen kettőnkre 800 dollárba került ez a vízum, ami most igaz, hogy októberig jó, de mi május 20-án elhúzunk innen, amúgy se lenne mit szedni akkor már itt, és vár ránk a nyár Amerikában! :)

800 dollár volt a két munkavízum, és (igaz, hetekre elegendő mennyiséget, de) 210 dollárért vettünk magunknak ételt az invercargill-i PakN’Save-ben, plusz még a szállásunk is 200 dollár volt kettőnkre az első hétre az Amisfield szőlőföldjeitől 3km-re lévő Central Cherries Hostelben. Ez így együtt már 1210 dollár, és még csak laktunk, ettünk, és jogunkban áll dolgozni. No, hát az történt, hogy az első héten végül meg se kerestünk ennyi pénzt, mert nem kellett minden nap 8 órát dolgozni, sőt volt, hogy reggel hazaküldtek minket, mert esett az eső, és olyan is volt, hogy a délelőtti smoko-val hazaküldtek minket. Később aztán jöttek sűrűbb hetek, így sikerült ledolgozni a kezdeti költségeket, de mondjuk hervasztó volt belegondolni is, hogy ez meddig tartott… Mindegy, ez most már a múlté! :) A smoko egyébként az a „cigiszünet”, ami ma már inkább csak pihenőt jelent, mivel nem sokan dohányoznak Új-Zélandon, még az egyszerű kétkezi munkát végzők körében sem.

Pihenő a szőlősben – vagy Smoko! :)

De kezdjük a legelején, eddig kicsit csapongtam, csak úgy kirobbant belőlem minden, főleg a sérelmek. :) Ezért elnézést, több negatív dologról azt hiszem nem nagyon fogok már írni ebben a bejegyzésben, ugyanis nem történt velünk több. :) Szóval Invercargilban sikerült megbeszélni Tony-val, hogy a PakN’Save elé jöjjön értünk, így bevásároltunk két darab 10kg-os zsák krumplit, kb. 8 kiló hagymát, és még rengeteg mindent, sok kisütni való húst, virsliket, sajtot, zöldségeket. Amíg Tony-ra vártunk, én elrohantam még egy utolsó pár 5 dolláros pizzáért a Dominoba. Ez a kis kör izgalmas volt, mert közben összefutottam a TPP, vagy a Trans Pacific Partnership ellen tüntető, Anonymus maszkos csoporttal, és amíg a pizzára vártam, elbeszélgettem velük, meséltem nekik én is EU-ról és az EU keleti tagállamainak helyzetéről.

Bádogelefánt Invercargill főutcáján

Figyelemfelkeltés a Trans Pacific Partnership ellen

De csak egy kicsit, mert egy másik ötletem is támadt a pizzák elkészüléséhez szükséges 12 perc eltöltéséhez. Jövet láttam egy kerékpárboltot, ahol kint volt egy nagy Specialized matrica is a kirakaton. No, hát nekünk ilyen cipőink voltak, vagyis Zitán még mindig ilyen SPD cipők vannak (Tahoe), és lévén szinte elpusztíthatatlanok, szeretnénk még egy-egy párat belőlük az utunk hátralévő részéhez, mert azért mi mégis voltunk olyan ügyesek, és sikerült a közel 3 év és a főleg Ázsiában eltöltött 25 ezer kilométer alatt elpusztítanunk őket. :) No, és bent a boltban kaptunk e-mail címet és telefonszámot az új-zélandi marketing főnökhöz, szóval majd jól megkörnyezzük azzal, hogy nincs-e kedve hozzátenni 4-5 napot a nászutunkhoz. Ennyit tudnánk utazni a cipő árából, ha nem kéne megvennünk, hanem megkaphatnánk. :) Erre mondjuk még azóta sem került sor, de talán azután, hogy befejeztem ezt a bejegyzést.

A PakN’Save-hez visszaérve felfaltuk a pizzák felét és közben két teli bevásárlókocsival Tony-ra várva megcsodáltuk a mellénk beguruló benzines hajtású kerékpárt. A szerkezet egy normál MTB vázra volt ráépítve, szép íves üzemanyagtankkal és bal oldalt vezetett motoros hajtáslánccal. A gazdája egyébként egy hajléktalan szagú és kinézetű illető volt, na de inkább nem itélkeznék felette, mert csak az a biztos, hogy részeg volt, amikor találkoztunk vele.

Robbanómotorral szerelt kerékpár

Most hová tesszük ezt a 20kg krumplit? :) – Hát a bicikli ezt már tuti nem bírta volna el… :)

Tony pontosan érkezett, feldobtuk az utánfutónyi tüzifa tetejére a bicikliket, és több órás, több száz kilométeres nagy beszélgetésbe kezdtünk. Hagy ne menjek bele a részletekbe, legyen elég annyi, hogy Tony marhafarmokat épített és vezetett egész életében, és sok érdekeset mesélt, miközben nekem is érdekes dolgokon kattogott az agyam. A TerraCycle-ről hallottatok már? Az egésznek Tom Szaky, egy magyar származású srác az atyja, aki máris világhíres lett a nemzetközi sikerű cégével, amellyel üzletet csinálnak a szemétből. Erről is hosszú bekezdéseket tudnék írni, de most nem teszem, akit érdekel, utána jár. :) És azért sem írok többet, mert bár felvettem velük a kapcsolatot, de végül – egyelőre, ilyen formában? – nem működünk együtt, mert ők nem költenek marketingre. Pedig velük 100% tudnánk azonosulni, nekem legalábbis nagyon szimpatikus eddig minden, amit a cégről és Tom Szaky-ról olvastam. Neki egyébként hamarosan megjelenik egy könyve „Negative Cost Marketing” címmel, és valljuk be, ehhez a dologhoz tényleg érthet, hisz ez a cím már eleve eladja magát, és aztán azt is, amiről a könyv szól, ami gondolom minden, amit eddig Szaky és a TerraCycle csinált. Egy ilyen cégnél, mint a TerryCycle el tudnám magam képzelni, mint „normálisan dolgozó ember” ezután az út után. Persze a képesítésem nem ide szól, de újságírásból, naptárkiadásból, világjárásból sem szereztem diplomákat, mégis mind csináljuk, mert szeretjük csinálni és könnyen tudunk azonosulni vele. :) Hogy hogyan jött a marhafarmokhoz a TerraCycle, azt még nem árulom el, műhelytitok! :)

Na, de mielőtt nagyon messze kanyarodnék, érkezzünk meg a Central Cherries Hostel-hez, ahol az egész eddigi utunkon végül a leghosszabb időt töltöttük egyhuzamban. Közel négy hetet laktunk ezen a helyen, ahová Tony egészen az ajtóig vitt minket, lévén 2km-re lakott csak tőlünk. Micsoda mázli, hogy Alexandrából hazafelé menet ő vett fel minket, így ajánlotta a szállást, és így tudott elhozni minket cókmókostul, bringástul, 20kg krumplistul. :)

Több jólsikerült cikket is sikerült megalkotni, amíg itt laktunk. Mind ezen a kis asztalon születtek! :)

A biciklik kezdetben az egyik bungalóban lakhattak, amíg azt ki nem vették mások.

A szállás egyszerű volt a szobánkban gardrób (ami spájzként is funkcionált nálunk), kis asztal, szék (az irodám, ó je, csak a konnektor volt a szoba másik sarkába így mindig keresztbe lógott a kábel az ajtó előtt), emeletes ágy (pár nap után szétszereltem és egymás mellé raktuk őket), ablak, mosdókagyló tükörrel. Odakint a folyosó végén volt WC és fürdőszoba, a szobánkkal szomszédos helyiség pedig egy nagy közös helyiség volt, konyha több hűtővel és sütővel, tűzhellyel, asztallal és konyhapulttal. Itt jókat főztünk, sok jó receptet kaptunk édesanyáinktól, készítettünk vagy háromszor ilyen tepsis burgonyát a debrecenit frankfurtival helyettesítve, de volt sok másik slágerkajánk is, pl. az utolsó napok egyikén, Húsvét táján sütöttünk Vajdasági Sós-t, ami szintén nagyon jól sikerült, és amit egyébként most készítünk másodszorra meglepetésnek a házigazdáinknak, mialatt e bejegyzés képei töltődnek fölfelé.

Egyike a Zita által kreált finomságoknak

A lángos az én művem volt, és mikor Zita megkóstolta, azt mondta, megtart. :)

Ez az a bizonyos Vajdasági Sós, új kedvencünk

Ezek mind olcsó és jó ételek voltak, de a világrekorder olcsóságban a krumplist tészta volt. Kiszámoltuk, hogy amit Zita csinált adagot, azt ketten háromszorra ettük meg, tehát tányérja 33 centbe került, vagyis kb. 65 forintba. Ez még otthon is olcsó kajának számít, hát még itt Új-Zélandon! :) Na, de ne menjünk át receptklubba.

Napjaink a szőlőben

Térjünk rá a munkára, hiszen az időnk nagy része ezzel telt. Reggel 7:45-kor volt gyülekező a szőlőben, előző nap megmondták, hogy hol lesz a zöld és a rózsaszín mobilvécé, ott találkoztunk, és 8-kor megkezdődött a szedés. Odajutni nekünk 9-10 percbe telt, a táv 3km volt a szállásunktól, de ehhez még a szőlőn belül akár egy kilométer is simán hozzájöhetett, utóbbi ráadásul murvás, köves, néha meredek úton. Ehhez hatkor kellett kelnünk, ha még reggelit is akartunk magunknak készíteni. Néha az ebéd is reggel készült, ha csak szendvicseket ettünk ebédre, akkor a fokhagymás pirítósra alapú vajas, felvágottas, sajnos, uborkás, hagymás, majonézes szendvicseket én készítettem el reggelente, amíg Zita a reggelit és a teát. 7:30-kor már az ajtóban kellett lennünk, ha oda akartunk érni időben. Első nap rögtön olyan napfelkelténk volt, hogy másnap a kis öreg Canont is magammal vittem. Az eredményről később talán be tudok itt számolni, ha lesz valahol gyorsabb és olcsóbb netem. Most örülök, ha egyáltalán a képeket fel tudom tölteni ehhez a bejegyzéshez.

Szinte én voltam az egyetlen, aki gugolt és térdelt néha, a többiek végighajlongták a napot

33 centes krumplistészta ebédre! Nyami! :)

Zita a szőlőben

Sajnos aztán órát is állítottunk át, és az idő sem volt mindig ilyen kellemes reggelente, így többször nem sikerült ilyen felvételeket készíteni, csak magáról a szüretről, de lévén jelenleg csigalassú a netünk, kétlem, hogy ezeket fel tudom majd tölteni. Egyelőre az úgy bejegyzések sem jelennek meg a kezdőoldal tetején a blogon, mert valami baj van az upgrade-el és/vagy a pluginekkel a WordPressben. Na de most ne is törődjünk ezzel, kezdjük el a szőlőszüretet. Két 16 fős csapatban szedtük a szőlőt, mindegyikhez tartozott egy-egy bucket boy, aki szedte a vödröket, és öntötte ki a tartalmukat a középső soron haladó traktor által húzott tárolókba (bin). Hogy mindig legyen nálunk szabad vödör, mindig kettő volt nálunk, így ha az egyiket elvitte a bucket boy kiüríteni és nem tudott helyette rögtön másikat hozni, akkor is tudtuk mibe vágni a szőlőt.

Két kolléga rendszerint egy ilyen veterán autóval járt a szőlőbe :)

A traktorok is elmentek volna már veteránautónak… :)

Ilyen ádáz vadállatokkal kellett megküzdenünk a szőlőben nap mint nap! :)

A háló a madarak miatt van a szőlőkön, befér alá a trakker, és a legtöbbször mi is alá férünk állva.

A munka nem volt nehéz, néha oda kellett figyelni, hogy a pot-al (valami gomba) fertőzőtt vagy madárcsípte szemeket ne dobjuk bele a vödörbe, de különben nagyon jól lehetett közben beszélgetni, vagy épp fülhallgatóval spanyolt tanulni. Ehhez meggoogliztam, mi a legjobb anyag, és mivel az első pár nap a szállásunkon még nem telt be a havi internet quota limit, ezért még épp le is tudtam tölteni egy 5x30x30 perces anyagot, aminek végül csak a közepéig sikerült eljutnom. Zita is belekezdett, de ő nem volt ilyen lelkes, csak néhány leckét hallgatott végig. Volt a csapatunkban egy argentín páros is, Vanessa és Sebastian, ők is sokat segítettek a nyelvtanulásban, na meg rengeteget meséltek Latin-Amerikáról, Buenos Airesről, és Argentínáról. A városukban lehet, hogy meg is fogjuk látogatni őket, ha eljutunk odáig, ahogy júliusban ők is vendégségben lesznek nálunk Budapesten, odahaza Zita anyukájánál – aki egyébként meg angolul tanul, hogy el tudjon majd csevegni a leendő Couchsurfinges vendégeinkkel. :)

Az utazós ezüst jegygyűrűjeink megfeketedtek a szőlőben lévő savaktól. :) De hogy sikerült őket így egymásba rakni?!? :o

A spanyoltanulás egyébként vicces volt a szőlőben, mert a hallottakat kismilliószor el kellett ismételni hangosan, így hetekig magamba beszéltem a szőlőben, igaz, fél napnál tovább ezt sose bírtam, muszáj volt kivennem a fülest, és csak hallgatnom vagy angolul megszólalnom. Mindkettő felüdülés volt az órák hosszat tartó spanyolozások után. A délelőtti smoko, vagyis kávészünet 10 órától 10:15-ig tartott, az ebéd 12:30-tól 1-ig, és délutáni smoko az már nem volt, vagy legalábbis nem hivatalosan. Sokszor csupán amiatt, mert 3 óra környékén már amúgy is befejeztük, vagy mert ha kellett, mindenki elment magában elvégezni a dolgát, de az egész csapat egyszerre sosem állt le. Amikor végeztünk a szőlőszedéssel, Su, a közvetlen főnökünk, aki legtöbbször velünk együtt szedte a szőlőt, elmondta, hogy másnap reggel hol kezdünk, és ha bringával voltunk, akkor ilyenkor el is indultunk hazafelé, de ha Lynne-ék autójával utaztunk – ahogy ezt a második héttől tettük – akkor még felkanyarodtunk a pumpshed-hez, ahol egy kis csatornában elmostuk a vödröket.

A vödörmosogatás a nap végén

Autóval közlekedni kényelmesebb volt, és ennek a biciklik is jobban örültek, mert a terep a szőlősben nem volt könnyű nekik. Lynne-ék pedig minden reggel a Central Cherries előtt hajtottak el, és volt két üres hely az autójukban.

A szőlős, ahol dolgoztunk, az Amisfield-hez tartozik, ami egy nagyobb, menő borászatnak számít, nem csak a környéken, hanem úgy általában Új-Zélandon is. Főleg azóta, hogy itt járt az angol királyi pár a gyermekükkel borkóstolni. Mikor kérdeztük Andree-t, aki az egész szőlőst menedzselte, hogy ezt hogy érték el, megtudtuk, hogy az illetékes minisztérium választotta ki őket a „royal couple” számára, és hogy ez az új-zélandi sajtóban is megszellőztetett látogatás a várakozásoknál nagyobb vendégsereget vonzott a Lake Hayes nevű tó melletti éttermüknek, ahol azóta nehéz asztalt foglalni, pedig már előtte is egy menő, felkapott hely volt. Mindezt Andree aközben mesélte el nekünk, hogy ő maga is mellettünk vágta a szőlőt, és mivel ekkor már az utolsó napok egyike volt, 10 percenként odasétált hozzánk a telefonjával, hogy még ezt, meg ezt az embert is hívjuk fel, hátha tudnak nekünk majd munkát adni, miután itt már nem lesz mit csinálnunk. Mikor elmeséltük, hogy odahaza nálunk Magyarországon van egy un. Tokaji aszú desszertborunk, egyből tudta, miről beszéltünk, és következő smoko végén intett, hogy pattanjunk be a kocsijába. Mondtuk, hogy dehát kezdődik a szőlőszedés, nem mehetünk, mire nevetett, hogy ő itt a főnök, és ne izguljunk ezen, 5 perc múlva már szedni fogjuk újra a szőlőt. :) Elvitt minket a szőlős északi sarkába, ahol a munkagépek és a szerelőműhely áll, itt megmutatta, hol vághatunk magunknak le pár métert a maradék öntözőcsövekből a bringáink láncvezetéséhez (végül nem kellettek, mert túl vékonyak voltak a mostani csövekhez képest), majd egy üveg saját készítésű, a tokajihoz hasonló, de annál erősebb, már-már likőrszerű borral állított vissza. Ezt ajándékba kaptuk tőle, és Zitának nagyon ízlik, de nekem túl édes. Visszafelé menet a szőlőbe pedig elnézést kért tőlünk, hogy csak minimálbért tud fizetni. Persze mi mondtuk, hogy ezen ne aggódjon, ez nekünk most nagyon jó pénz, és örülünk, hogy kaptunk vízumot és egyáltalán itt lehetünk, mert az 1000 napos átlagbüdzsénkkel számolva minden szőlőszedéssel eltöltött óra egy-egy napot ad hozzá a világ körüli nászutunkhoz. Hát ilyen egy jó főnök itt Új-Zélandon! :)

Néha várni kellett a traktorra, amíg fordul egyet, ilyenkor ha a visszatérte előtt meg tudtuk tölteni az összes vödröt csordultig, nem volt mit csinálnunk, és pihenhettünk. Én mindig elnyúltam ilyenkor a földön és kijelentettem, hogy “Még sose kerestem ilyen jól alvással!” :)

Bolond Kiwik! :) Ez a hölgy végigkacagta az összes napot a szüret alatt, és végig rövidnadrág, mezítláb egy strandpapucsban volt, még akkor is, amikor rajtunk alul kettő, fölül 5 réteg volt Zitával. Az indoklása, nem csak neki, hanem sok hozzá hasonló Kiwinek: a létfontosságú szervezink a felsőtestünkben vannak, a lábaink csak végtagok, jól elvannak a hidegben… :) Oké, mi azért maradunk ilyen fázósak! :)

Pókháló egy harmatos reggelen

The Last Smoko Together

Vége, leszedtünk mindent! :)

A munka pedig tényleg „easy and fun”, vagyis könnyű és élvezetes volt, ahogy azt sokan előre megígérték. Az első néhány nap még nehezebben telt, kicsit fájt a hátunk a hajolgatástól, délután már vártuk a végét, de aztán annyira belejöttünk, hogy sokszor észre sem vettük, mennyire elszalad az idő, néha olyan nagy nevetések és olyan jó hangulat kerekedett a szőlőben, hogy azt kívántuk, bárcsak tartana még tovább, és ezt nem csupán azért éreztük, mert a több munkáért több pénzt kaptunk volna. Persze munka után mindig jó volt hazaérkezni, letusolni, és nekiállni valami finomság elkészítésének, vagy a neten mókolni valamit, elküldeni egy újabb cikket, figyelni a már publikált cikkek hozzászólásait. Hogy aztán az egész kezdődjön elölről másnap. Este 10 óra környékén legtöbbször már ágyban voltunk és bizony nem volt gondunk az alvással. Jó volt ez a rendszeresség, élveztük, és úgy elrepült ez a négy hét, hogy észre sem vettük. Közben elkezdtünk kicsit kötődni a helyhez és az emberekhez, nem volt könnyű a gondolat, hogy akikkel 4 hétig együtt dolgoztunk, azok nagyrészét valószínű soha többé nem látjuk az életben, ahogy Shona-t és a háromlábú macskáját sem. :) De ez van, várnak ránk otthon a szeretteink, ez így van jól, ilyesmi miatt eszünkbe se jutott maradni.

A szüreti bálba („Harvest Party”, ahová 60-as évekbeli stílusban kellett érkezni, Andree asszisztense, Mike, aki gyakorlatilag felvett minket az állásra, elmesélte (szinten mintegy elnézést kérve tőlünk ezért) hogy miért volt annyi nap csak 5-6 óra meló, és miért nem kellett minden nap 8 vagy még több órát szednünk a szőlőt, miközben más években volt olyan, hogy az állandó személyzetnek (mert a szedők 70%-át ilyen kollégák tették ki) 22 napot kellett folyamatosan, szünnap nélkül dolgoznia, hogy be legyen szedve időben minden szőlő. Ahogy Andree a rövid beszéde alatt elmondta, idén 500 tonna (kb. 1000 tartálynyi, vagyis kb. 333 traktorfordulónyi) szőlőt szedtünk le, ez a második legjobb év ilyen szempontból az Amisfield történetében, és mivel ilyen sok szőlő volt, ezt nagyon könnyen és gyorsan be tudtuk szedni, de a borászat kapacitása véges, ezért nem tudott minden nap annyi szőlőt befogadni, amennyit mi le tudtunk volna szedni 8 óra alatt. Ezért volt sokszor, hogy előbb be kellett fejeznünk a szedést, és ilyenkor persze csak annyi órát fizettek ki nekünk, amennyit dolgoztunk. Ez itt normális, itt órában számolják az ilyen munkákat, és hetente, vagy legfeljebb kéthetente utalják a fizetést. Az, hogy ez így lesz a szőlővel, előre nem lehetett tudni és mivel nem akartak emberhiányban szenvedni, inkább mindig többen voltunk, mint kevesebben. Így a leghosszabb nap 8,5 órás volt, de az átlag olyan 6-7 óra volt, ha nem számoljuk az ebédszünetet.

A Harvest Party-ra menet… Valahogy így festett Zita akkor is, amikor legelőször találkoztunk. Jól áll neki a hippijelmez :)

Vanessával és Sebastiannal, az argentínokkal

A főnök, Andree szerelése sem volt gyengébb az átlagnál

Ő simán elment volna Woodstockban is

A nagy közös fotózás – A tarka ruhás Su

Gay-el és Robin-al, ők egyébként tájfutók és korukat meghazudtolva szedték velünk a szőlőt

Mike-al, ő vett fel minket az állásra, egy hónappal azután hívott fel minket, hogy megadtuk neki a telefonszámunkat munkát keresve. Én azért öltöztem “sajtósnak”, mert más jelmezem nem volt, a Tour De France-ot már untam, és különben is Noel, az egyik Bucket Boy a szüret eleje óta Camera Man-nak hívott, miután látta, hogy minden szabad percben a timelapse-et igazgatom. :) Így adta magát a “Press” jelmez. :)

Chop a csapatunk traktorát vezette, mindig nagy gonddal, soha egyikünk lábán sem hajtott át! :)

Ez a buli, ami egyébként nekünk a búcsú buli is volt, nagyon jól sikerült, Andree a feleségével rengeteg finomságot sütött a barbecue-n és volt sültcsirke is, meg rengetem más finomság, na és persze végtelen mennyiségű sör és bor. A zene először a kosztümhöz illő 60-as évekbeli slágerekből állt, ami nagyon állat volt, főleg a sok hippiarc között (Mike-ra először rá sem ismertünk…), aztán 90-es, 2000-es évekre váltott, ezzel együtt elkezdődött a tánc is. Mi Zitával meg sem éreztük a piálást, pedig elszoktunk már tőle, de most lehet, hogy túl sok zsírosat ettünk előtte (tócsnit csináltam délután), és ezért nem sikerült még becsiccsentenünk sem, igaz, másnaposak azok voltunk.

Három nap Kobra Zolival

De még mielőtt lezárnám az Amisfield-i fejezetet, két dolgot el kell még meséljek, ami ott történt velünk. Az első a Kobra Zolival való találkozásunk volt. Róla néhány hónappal ezelőtt hallottunk először, és be kell valljam, hogy amikor először nézegettem a weboldalát, le sem esett, hogy ő most pontosan mit csinál, mi a célja, mi az útvonalterve. Csak azt láttam, hogy ő is fekvőkerékpárral nyomja, és bizony elég jól halad, illetve az is látszott a blogjából, hogy ellentétben velünk, ő nem először jár Ázsiában. Az egyik bejegyzéséből még azt is ki tudtam szűrni, hogy járt már 8000m felett életében. És mikor megtudtam, hogy Új-Zélandon van, első dolgom volt, hogy hozzászólást, majd e-mailt írtam neki. Mint kiderült, ő is tudott már rólunk, és arról, hogy most itt vagyunk e szigeteken, mert ahogy minket, úgy őt is minden héten figyelmeztették néhányan a szomszédban tartózkodó másik magyar biciklis világjárókról. A találkozóhoz jól is jött, hogy mi most egyhelyben vagyunk, hiszen két mozgó utazó nehezebben találkozott volna össze, így viszont adott volt Zolinak, hogy útba ejtse Cromwell-t, ha már amúgy is célba vette a déli sziget déli csücskét képező Bluff-ot. Ehhez sikerült is neki egy kedves magyar családot találnunk, akik Invercargillben élnek, és pont pár nappal azután írtak ránk, hogy mi elhagytuk azt a várost. Sajnos mi már nem találkozhattunk így Zsófiékkal, de lebeszéltük velük, hogy helyettünk érkezik majd Kobra, ha így is jó. És persze jó volt. :)

Így történt, hogy Zolit azzal a jó hírrel köszönthettük, hogy már Invercargillben, tőlünk 3 napi bringázásra is szeretettel várják. Az ilyesmi mindig nagyon jó érzés, pláne Zolinak milyen jó lehet, hiszen ő egyedül utazik.

Aznap, amikor Zoli érkezett, Cromwellbe elé mentem, a New World szupermarket előtt pillantottuk meg egymást először. Persze rögtön nagy beszélgetésbe kezdtünk, teljesen el is feledkeztünk magunkról, és arról, hogy be kéne vásárolni, majd oda kéne tekerni a szállásunkra, ahol Zita is várja már, hogy találkozhasson Zolival. Miután megvolt a vásárlás, együtt tekertünk vissza északnak, Zoli ekkor tekerte meg a 20 ezredik kilométerét ezen az úton, és csupán pár kilométerrel ezelőtt álltunk meg fényképezkedni a 45-ik szélességi körnél.

A hostelnél még nagyobb beszélgetésekbe kezdtünk, és megkértük az egyik oposszumvadász/csapdász lakótársunkat (akik később több teljes szatyor ételt ránk hagytak, mert hazamentek 10 napra), hogy készítsen rólunk néhány közös fotót. Első este még nem álltunk neki pizzázni, de aztán a következő három este Zoli rendre finomabbnál finomabb pizzákat készített nekünk, amelyhez sörünk is volt, lévén ilyen alkalom nem adatik meg mindig az ember életében, beruháztunk egy 12-es pakk 330ml-es Tui kartonra, amit Zoli szúrt ki a boltban, mindössze 15 dollárért vesztegették. Ennél olcsóbb sört nemigen találni Új-Zélandon, és székely barátunk ezt valami csuda ügyesen kiszúrta a 30 méter hosszú sörsoron a boltban. :) Másnap Zoli nagy szerelésbe kezdett, olajat cserélt a Rohloffjában és feljebb szereltük a csomagtartóját, mert ez az ő Nazca Fuego modelljén az ülésre van rögzítve, utóbbi pedig képes meghajlani a nagyobb teher alatt, így az időközben nála is megnövekedett csomag súlya miatt a csomagtartó aljára szerelt lámpa összetörte a sárhányót. Persze Cromwellben a bicikliboltos hölggyel ezt is nagyon ügyesen meg tudták szerelni.

A küllőkből is cserélni kellett néhányat

Kipróbáltam, hogy milyen a Fuego…

…de a felsőkormány nagyon furcsa volt. Közben a Kiwi lakótársaink rövidnadrágban és csizmában BBQ-ztak, ami valljuk be, tipikus! :)

Zoli ráüt egy tojást a saját készítésű pizzájára

…és már kész is! :)

Olyan finom volt, mint amilyennek látszik! :)

Festünk…

A közös fotó, 20+25 ezer kilométer, együtt már megkerültük a Földet! :)

“This Bike Is Powered By Pozitive Thinking”

A második napi pizzával

Amíg Zoli szerelt én folyamatosan zargattam a kíváncsi kérdéseimmel, Zoli pedig néha a szerelésről megfeledkezve lelkesen és nagy örömmel válaszolt, mesélt és mesélt, egészen a gyerekkorától kezdve a rendszerváltás által meghozott szabadságon át, a Camino-n keresztül egészen fel a Cho Oyu-ra 8000m-ig és a Lenin-csúcsig, és tette mindezt olyan szenvedéllyel, hogy én éreztem, hogy tollat, vagyis billentyűzetet kell, hogy ragadjak, mert ezt másnak is hallania kell. Vagyis olvasnia. :) Zolinak ez sem volt ellenére, így végül megszületett ez az interjú, első interjúm “újságíróként” és nem csak bloggerként (úgy volt már kettő: Vasemberek Vasparipán: Szeged Peking kerékpárral és London – Sydney bringával). A visszajelzések alapján jól sikerült, és állítólag még a főszerkesztőnek is tetszett. Persze ebben része van az Origo-nak is, hiszen az eredeti verzión, ami 29 ezer karakteres volt, még bőven kellett dolgozniuk(rövidíteniük), mire a publikált verzió megszületett belőle. Az Origo-n ugyanezen idő tájt megjelent egy másik nagy látogatottságot kapott cikkünk, amelyben a Working Holiday és az SSE vízumokról, valamint az új-zélandi munkavállalásról és árakról írtunk általában.

Zolival együtt tölteni ezt a három napot fantasztikus élmény volt, nem cserélném el 300km kerékpározásra, hiszen az utazás és a kerékpározás nem csak a távolságok megtételéről szól, hanem még inkább az ilyen találkozásokról. Mikor e sorokat írom, Zoli még a szigeten van, ma megszenvedte az esőt, ami minket bent tartott a lakókocsiban és számomra lehetővé tette, hogy így e munkától megüresedett napon leüljek írni.

Húsvéti stoppolásunk

A másik említésre méltó történés ezen a négy héten az volt, amikor Húsvétkor úgy döntöttünk, hogy stoppolva megyünk be a tőlünk 12km-re lévő katolikus templomhoz a misére. Ez 40 perc hiábavaló útszéli álldogálás után úgy tűnt, hogy rossz ötlet volt és le fogunk maradni miatta a miséről, de aztán egy idős házaspár megállt nekünk. Ők is egy misére tartottak, de egy másik egyház másik templomába, így csak pár kilométert vittek el minket. Az elágazástól, ahol kitettek, már látszott Cromwell, de ahhoz, hogy sétálva tegyük meg a maradék távot, már túl kevés volt az idő. Felemeltük hát újra a hüvelykujjunkat és a „Cromwell – Church” feliratú táblánkat, és ekkor állt meg nekünk egy fehér Ford-al Doyle. Ő is épp azon gondolkodott, hogy részt vesz egy katolikus húsvéti misén, de mivel fogalma sem volt róla, hogy hol és mikor tartanak ilyet, így mi épp kapóra jöttünk neki. „You are my angels”, mondta, miközben ő még többet segített nekünk, mint mi őneki. Vagyis inkább mondjuk úgy, a másik nélkül egyikünk sem jutott volna el a misére. Ami után Doyle azt is felajánlotta, hogy hazavisz minket, mert nem siet sehová. Mi ezt örömmel elfogadtuk, sőt Zita egyből meg is hívta Doyle-t ebédelni, így a spagetti készítése és elfogyasztása közben jobban is megismerhettük emberünket.

A katolikus templom Cromwellben

Ebéd Doyle-al

Zitát húsvét reggel meglocsoltam, a nyuszi pedig mindenféle csokifinomságokat rejtett el a szoba rejtett zugaiban… :)

Doyle Alaszkából származik, ahol főként halászatból élt, de mindenfelé kalandozott a nagyvilágban, összesen 10 gyermeke van, a legfiatalabb kettő egy queenstown-i asszonytól, őket igyekszik most meglátogatni, de csak keddre, másnapra várták, ezért volt olyan ráérős ezen a napon. A sok közül volt olyan házassága, ami két hét után véget ért, mert fiatalon nagyon naiv volt. Bár nem minden téren szeretnék olyan életet élni, mint az ővé, mindenképpen érdekes volt hallgatni a történeteit, ahogy neki is a miénket. A vacsora végeztével felállt, hogy most mennie kell, és azt mondta „Let me give you a little donation”, majd ezzel a lendülettel egy papírpénzt csúsztatott az asztalon az egyik tányér alá. Mi először ellenkeztünk, de látszott rajta, hogy ez az összeg őt nem nagyon viseli meg és szívesen adja, ezért végül beletörődtünk, és kikísértük a vendégünket, és integetve elköszöntünk tőle. Visszatérve a konyhába láttuk csak, hogy egy 100 dollárost hagyott az asztalon, vagyis több,mint 19 ezer forintot, egyikünk heti albérletdíját. Ő és az ő „adománya” volt a mi húsvéti ajándékunk idén! :)

Mivel már hat oldalt írtam, azt hiszem most befejezem, mert ez a történet így kerek. A következő fejezetnek meg még úgy sincs vége, hisz csak épp elkezdtünk dolgozni ezen az új helyen, ami amúgy talán még jobb lesz, mint az Amisfield, és mindenképpen érdekesebb is. De erről majd legközelebb, most legyen elég csak annyi, hogy a harvest parti után másnaposan, hidegben, esőben, szembeszélben, és a maradék 6kg krumplival és sok egyéb soha nem cipelt pluszholmival a bicikliken elindultunk az új munkahelyünkre. Ahol most az eső miatt szünnapot kaptunk, így be tudtam fejezni ezt a bejegyzést. Most már csak a blogmotort kéne újra gatyába rázni, hogy meg is jelenjen a kezdőoldalon. :)

Történt 2014. március 29. és április 24. között.