Vratsa – Ébredés a kanyonban és reggeli a CBA-ból

Dani szokás szerint már fenn volt, amikor Vratsa mellett kikeltünk a sátorból a nagy sziklák alatt. Most láttuk csak először világosban a kanyont, tényleg gyönyörű szép volt, ahogy azt már éjjel, a csillagok fényénél sejteni lehetett. Dani egy emléktábla mellett aludt a függőágyában, egy fiatal srác itt szenvedett balesetet a motorjával. Csak azért vagyunk biztosak benne, hogy nem a sírja volt, mert ilyen kirándulóhelyre talán még a bolgárok sem temetkeznek, tűzrakóhely mellé… Mindenesetre azért még így is morbid volt kicsit, hogy Dani ott aludt, ahol. Persze ez éjjel nem zavart minket, itt találtunk helyet, Dani itt talált két fát, hát itt maradtunk. Hatalmas sziklák magasodtak a sátrunk fölé, és igazi élmény volt innen az indulás, csak gurulnunk kellett lefelé a kanyonból, végig a sziklák között vissza Vratsa-ba.

A reggelit egy CBA-ban vásároltuk meg, igen, a magyar üzletláncnál, itt Bulgáriában. A bolttal szemben találtunk egy füves placcot, oda heveredtünk le megreggelizni. Dani olyan jóllakott, hogy le is dőlt kicsit, amíg mi még szedelődzködtünk, és vásároltunk néhány pezsgőtablettát a szemközti patikában.

Érkezés az Iskar völgyébe

Vratsa után egy a térképen autópályának jelölt úton folytattuk tovább, de ne tessék megijedni, az autópályából csak a két sáv volt igaz, amúgy boldog, boldogtalan mehetett rajta, szekér, bicikli, kutya… Mezdra-ig gyakorlatilag csak gurultunk, egy kaptatót leszámítva végig lejtett az út. Ahogy bekanyarodtunk Délnek, megérkeztünk az Iskar folyó völgyébe. Itt kicsit megijedtünk mert az eddigi kamion forgalom folytatódott, de már csak a megmaradt egy sávon, és ez nem volt olyan kellemes. De amint lekanyarodtunk az 1-es főútról, a forgalom máris a huszadára csökkent, és egészen másképp éreztük magunkat az aszfalton.  Valamiért nem emlékeztem már rá, hogy itt letérünk a főútról, ezért kicsit megrémültem a nagy forgalom láttán, az nem lett volna finom, ha így kell Szófiáig továbbtekernünk. Az első falu rögtön csodaszép volt ezen a mellékúton. Hiányzott már nekünk ez a vidéki légkör, Montana óta nagy főúton tekertünk, ami elkerülte a falvakat. A tájképhez az Iskár völgye is hozzájárult, hegyek vettek minket körül, jobb oldalt egy egész érdekes szikla alakzatra lettünk figyelmesek, először egy kínai nagyfal-szerű építménynek tűnt a hegyoldalban az erdő felett, de aztán, ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy nem az ember, hanem a természet alkotta.

Vendéglő az út szélén

Ebédelni egy útszéli kocsmában álltunk meg. Bent megkértük a tulajt, hogy hagy dughassuk fel a fényképezőgép aksiját tölteni, majd kértünk egy kört, és kiültünk a teraszra, kipakoltuk az ennivalóinkat és jóízűen belakmároztunk. A tulajjal is elbeszélgettünk, elmondta, hogy Vratsa-ból való, ott húzott le egy szállodában 20 évet aztán megvette ezt a helyet és most már útszéli vendéglő tulajdonos. Ha Ausztriában lennénk, biztosan boldogan ellene az emberünk, de itt látszik, hogy éppen csak ellavíroz. A vendéglő és a hozzá tartozó budi között kis kertet gondoz, át is megy rendezni kicsit a zöldségeket, amíg mi ebédelünk. Közben egy roncsautó mellett kismacskák játszottak, az egész helynek igazán jó, megnyugtató balkán feelingje volt. Nem tudom még megmagyarázni, miért, de sokkal jobban tetszett, mint egy ízlésesen berendezett, tipp-topp osztrák útszéli vendéglő.

Fürdés az Iskar-ban

Miután délután továbbálltunk, egyre vadregényesebb lett az Iskar völgye. Sziklafal mellett, alagutakon át haladtunk fölfelé, közben néha előtűnt a folyó is a völgy alján a fák közül. Egy helyen ellaposodott a völgy, itt Zita talált egy helyet, ahol le tudtunk menni a folyóhoz. Mivel tűzött a nap és kánikula volt, nem nagyon vacakoltunk a fürdőruhával, úgy ahogy voltunk, levetkőztünk mind a hárman alsóneműre, és beleültünk a zubogó vízbe. Igazi jacuzzi volt ez, kiváló kilátással. Előttünk egy vasúti híd szelte át a völgyet, igen pazar volt a táj. Jó nagy volt a sodrása az Iskárnak, úgy kellett kapaszkodnunk, hogy lejjebb ne csússzunk. Mielőtt bárki megijedne, térdig sem ért a víz, egyáltalán nem volt veszélyes ez a mártózás. :) Ellenben remekül lehűtöttük vele magunkat, igazán jó volt ezután felfrissülve elindulni. Amit megbántunk az csak annyi volt, hogy lusták voltunk fürdőruhába öltözni, így ugyanis telement a gatyánk mindenféle kosszal, ami aztán nem volt túl kellemes.

Találkozás helyi cigányokkal

Délután még megálltunk egy faluban, vásároltunk néhány ayrant a magazinban, és elnyaltunk egy-egy jégkrémet. Cigány családok ültek mellettünk az utcán, és már nem is lepődtünk meg rajta, hogy teljesen normálisak voltak. Barátságosan közeledtek, mosolyogtak, próbáltak velünk kommunikálni, de nem jöttek közel, nem nyúlkáltak, nem fogdostak, hozzá sem értek a biciklikhez, és erre kérni sem kellett őket. Pedig volt köztük, gyerek, felnőtt, kicsi, nagy is. Miközben ültünk a kövön a gyerekek mellett, jött egy autó fentről a hegyről és ránk dudált. Ekkor vettük csak észre, hogy a bringákat egy útkereszteződésben tettük le, és az autó nem fér el miattuk. Gyorsan odébb raktuk őket, de Dani üdítős üvege ott maradt. Az egyik cigánygyerek rakta gyorsan odébb az autó útjából. Meg is feledkeztünk az üvegről, csak induláskor jutott eszünkbe, hogy talán van rajta betét, és vissza lehetne váltani. Volt rajta, nem is kevés, nem emlékszem már, de legalább 50 Forintnyi Levát visszakaptunk. A kis cigánygyerek simán lenyúlhatta volna az üvegünket, de eszébe se jutott. Pedig a cipőjén több volt a lyuk, mint ahány lábujja van, az biztos. Jó volt ezt megtapasztalni. Vannak normális cigányok is.

Camping Játszótér*, Gara Bov

A napot Gara Bov-ban fejeztük be, Zita ügyes volt, a falu közepén található vendéglőben talált angolul beszélő lányokat, ők kísértek fel minket egy meredek utcán az iskolához, ahol aztán az udvar sarkában lévő játszótéren vertünk tábort. Itt volt fű, ahol sátrazhattunk, és itt voltak masszív vas mászókák, ahová Dani is kifeszíthette a függőágyát.

Reggel igen korán keltünk, még hideg, nedves volt a levegő. Mikor összepakoltunk, épp csak a völgy tetején lévő sziklákat sütötte meg a nap. Lent a falu alján, a központban leültünk reggelizni egy kocsma kinti asztalához. Zita kért alibiből egy kávét magának, és kipakoltunk mindent az asztalra, jó alaposan bekajáltunk.

Azok a rohadt emelkedők!

Elég kemény emelkedőkkel kezdődött a nap, bőven 10% feletti kaptatókon próbáltuk felhúzni magunkat. Ki is buktam kicsit, mennyire nem haladtam fölfelé, miközben majd szét szakadtam. Bugos voltam, meg kell hagyni. Aztán egy faluval később eldöntöttem, hogy megyünk, ahogy megyünk, ahogy élvezzük, és közben haladunk, ahogy haladunk… Jó lesz minden és kész. Ha meg majd nagyon lemaradunk az útitervtől, stoppolunk, vagy vonatra szállunk, de nem ér annyit ez az egész, hogy ennyit idegeljek azon, hogy néha mennyire nem tudunk haladni. Mégis itt vagyunk, szinte már Szófia határában. Merthogy ezen a napon csak 40km volt előirányozva, ennyire voltunk a fővárostól.

Még bőven benn voltunk a hegyek között, amikor megálltunk egy takaros kis vendéglőnél pihenni. Olcsó volt minden, egy Leva(130Ft) sem volt egy csevapcsicse, de a sör se volt kettő. Kértünk enni is inni is, és kiültünk egy árnyékos helyre. Jólesett a sör is, és a hús is, különösen, hogy közben tudtam, csak pár száz forintba került az egész. Dani rendelt „Sopszki” salátát, ő viszont megjárta, mert az már három Leva volt, a legdrágább tétel az egész étlapon. Igazából a mai napig nem értjük, hogyan lehet a zöldség drágább, mint a hús. Akkor nem tudtuk, így külön nem ünnepeltük meg, de körülbelül valahol ennél a kocsmánál jártunk 1000km-nél.

Érkezésünk Szófiába

Szófiába szépen begurultunk, rosszabbra számítottunk, de nem volt olyan vészes, néhány előváros úton megérkeztünk a fővárosba, ahol több sávos, koszos, poros, de autóktól nem túl zsófolt utakon behaj-tottunk a központba.

Bent a városban megnéztünk egy templomot, majd kicsit kiültünk egy parkba, a nemzeti színház mellé. Páron odajöttek hozzánk beszélgetni, egy bácsi motelt ajánlott, kaptunk tőle egy reklámanyagot. Majdnem kidobtam, de aztán láttam, hogy tulajdonképpen egy remek kis laminált térképet kaptam a fővárosról és a nevezetességeiről. Remek, most már ez is megvan, tudjuk, mit kell megnézni! :)

Mivel eléggé megviselt minket ezzel a sok szinttel ez a 40km is, meg voltunk hümmedve kissé. Úgy döntöttünk, hogy megyünk a szállásadónkhoz, elkérjük a kulcsot Dora-tól, felmegyünk Milos lakásába és nekiállunk már ma gőzerővel pihenni.

Elindultunk a „Business Park” felé, a 10km nem volt olyan egyszerű, mint vártuk, rögtön egy szép emelkedővel kezdett, ami egyikünknek sem esett túl jól. Kijjebb már jobb lett a helyzet, pár kilométerrel a cél előtt még festett kerékpársávot is találtunk a járdán. Persze a helyiek talán még nem is igen tudták, mi az, mert a járdát minden gyalogos teljes széltében használta, és amikor csengettünk-dudáltunk, nem is igen értették, mit szeretnénk. De az is lehet, hogy csak leblokkoltak agyilag, amikor meglátták a földönkívüli fekvőbringás különítményünket. :)

Még mielőtt a címhez értünk volna, úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy-egy kebab-ot. Találtunk is egy megfelelő kebabost, kis értetlenkedés után a kezünkben volt egy-egy szendvics (Dani valami mást evett – vega), Zita újabb nagy bánatára: tele sültkrumplival. Hiába, hozzá kell szokni, ez a kultúrsokk része, sültkrumpli a gyros-ban – amit itt kebab-nak hívnak. Danival megtámadtunk egy „Aro” feliratú boltot. Az Aro otthon a Metro áruház saját márkája, itt úgy látszik kis boltokban is kapni a termékeit. Ez még otthon is olcsó, milyen olcsó lehet itt – ki kellett próbálnunk. Vettünk halva-t, és ha jól emlékszem egy jéghideg 2,5 literes helyi sört PET palackban 2,30 Leva-ért, tehát  kb. 250 Forintért.

Megtalálni Hotel Milos*****-t

Jól laktunk, helyben voltunk, már csak meg kellett keresni a címet. Ahogy emlékeztem Milos leírására, a lakása a Business Park tőszomszédságában van, és szemben van egy Pizza Hut, aminek az épületében dolgozik Dora, a barátnője, aki lehozza nekünk a kulcsot. A GPS gyönyörűen odavezetett a címre, ahol csak 10 emeletes panelházak voltak, de Pizza Hut, vagy Business-nek kinéző park sehol. Na, szépen vagyunk, épp az előbb meséltük el Daninak a Stockholmi couchsurfinges történetünk, amikor odamentünk a címre, csak épp rossz kerületbe. Az most nagyon rosszul esne, ha vissza kéne dzsangáznunk Szófia másik oldalára. Persze kétségbe azért nem estünk, inkább nekiálltunk helyieket kérdezgetni. Hamar mutogatták, hogy merre van a Business Park, mi pedig gyorsan megnyugodtunk, és pár perc múlva egy pofás kis szökőkút előtt írtuk az sms-t Dora-nak, hogy itt vagyunk a Pizza Hut előtt. 1 perc múlva már Dora-val beszélgettünk, lerohant értünk munkából. Sajnos azonnal nem tudtunk felmenni a lakáshoz, de ez nem is volt baj, mert a fél óra alatt, amíg arra vártunk, hogy Dora végezzen a műszakjával, elkezdtem bekötni Zita bringájának agydinamójára az aksi töltőt. Pont akkor jelent meg Dora, amikor befejeztem. Szép lassan, beszélgetve visszasétáltunk pontosan arra a helyre, ahová a GPS is vezetett minket. Ha vittetek már fel lifttel rekut a 9. emeletre… Vicces dolog. A lakás csudajó volt, egy nagyszoba, két nagy ágy, íróasztal, konyha, mosógép, fürdőszoba, erkélyen elférnek a bringák, maga a tökély, pont ami kell nekünk, se több, se kevesebb. És hogy hogyan lehet valaki ekkora nagy jó arc, hogy bár nem tud itthon lenni, de a lakását odaadja nekünk egy teljes hétvégére péntek estétől hétfő reggelig… Ezt szinte már felfoghatatlan. Bár személyesen még nem ismertük, de már így látatlanban is nagyon bírtuk Milost, márcsak azért is, mert a lakás berendezése is nagyon bejött nekünk. A Bob Marley posztertől kezdve, a Triglav csúcsfotón át a nagyszerűen egyszerű, csak a legfontosabb és szükséges berendezési tárgyakig minden arról árulkodott, hogy igen jó arc a vendéglátónk.

Egy nap, amikor szinte ki se mozdultunk

Másnap nem sok minden történt velünk, kb. délig aludtunk, majd elkértük a szomszéd sráctól a kulcsot a wifihez, és rászabadultunk az internetre, bejegyzést írtunk, pofozgattuk a honlapot, haza skype-oltunk, és intéztük a meghívólevelet az iráni vízumhoz, amit majd Isztambulban fogunk kikérni a nagykövetségről. Este azért elmentünk Dora-val pizzázni, és Dani meg Zita még valahová a szomszédba is átugrottak egy kisebb beszélgetős házibuliba, amíg én otthon nagy bőszen naplót írtam. Mert azt, amikor egy lakásba több éjszakát töltünk, négy fal között, tető alatt, azt mi már otthonnak nevezzük ezen az úton. :) Milos lakásából egyébként igen jó kilátás nyílt a város szélét képező lakótelepre és a környező hegyekre. Innen aztán lehetne eljárni futni. (Mint ahogy Milos szokott is, és milyen jól teszi!)

Szófia nevezetességei

A Szófiában töltött második napra Zita szépen megszervezett mindent, amiért irtó büszke vagyok rá. Dora-tól megtudakolta, hogyan és mennyiért lehet bejutni a városba tömegközlekedéssel, az interneten megnézte, hogy mikor és hol lesz angol nyelvű katolikus mise. A mise végére pedig megszervezte a találkozót Sztanimirral, egy régi-régi barátjával, aki itt él most Szófiában. Külön jólesett ez is, hogy végre csak megfogtam a párom kezét, és mentem vele, és nem kellett semmit szervezni, tervezni, csak menni vele.

A busz 1 Leva-ba került, vagyis 110 Forintba. Pont olyan öreg, koszos és kopott volt mint a pesti buszok, mégis jobb volt vele utazni, mert a jegy ára egyensúlyban volt a kapott szolgáltatással – nem úgy, mint otthon. A busztól még pár saroknyi sétára volt a kápolna, parkok oldalában sétáltunk oda, láttunk régi orosz emlékműveket, és a fák felett feltűnt egy-két nagyobb templom torony is. Utóbbiakat még hagytuk későbbre, mert a mise csak egy kis kápolnában volt, amit még meg kellett találnunk. Csak Zita ment be a misére, én előkaptam a netbookot, és a kápolna előtti kis padon, nekiálltam naplót írni. Súlyos lemaradást kezdtem el ekkor behozni, hiszen Temesvár óta, azaz 11 napig nem írtam naplót. Ez hiba volt, de most már végre utolértem magam. Szóval én naplót írtam, amíg Zita misén volt. Szerettem volna beülni vele a misére is, de az nekem csak Zita miatt lett volna fontos, így végül a naplóírás mellett döntöttem. Nekem ez is nagyon fontos. Az ilyen eseménydús, utazós napok nekem csak akkor vannak befejezve, ha le is vannak írva.

A mise végeztével Zita beinvitált engem is egy kápolna melletti szobába, ahol ásványvizet és sütiket lehetett fogyasztani, miközben beszélgethettek a hívek. Ekkor már velünk volt Sztanimir is, Zita régi ismerőse. Elindultunk vele a városban, megnéztük a bazilikát, a Saint Sofia templomot, az orosz templomot, és egy másik, nagyon régi templomot ami egy épület belső udvarában volt. Sajnos már nem tudom felidézni, mi mindent mesélt Sztanimir ezekről a helyekről, pedig ez is érdekes volt, de így 9 nappal később, amikor ezt a beszámolót írom erről a napról, ezek a dolgok már nem ragadt meg bennem. Más, azonban annál inkább.

Sztanimir története

Miután befejeztük a városnézést, Sztanimir elvitt minket egy nagyon jó kínai étterembe, ahol hatalmas tálakat rendeltünk és egy nagyon finomat lakomáztunk, közben mindenki mesélt nagyokat, ezért ez az ebéd nagyon tetszett nekem. Ekkor már négyen voltunk, velünk volt Svetla is, Sztanimir barátnője – aki amúgy teljesen oda van Budapestért. Ennél az ebédnél elmeséltük Zitával a második napon történt „csodánkat”, a Zoltán-atyás történetet. Mire Sztanimir is mesélt, nem is keveset, és nem is rosszat, kb. a fél életét elmondta, ami nagyon érdekes volt, ezért most megpróbálom pár sorban leírni. Sztanimir hívó lélek, és nagyon erős vágy volt benne, hogy festőművész lehessen, olyan szinten, hogy ebből meg is tudjon élni. Ezt a vágyát megvalósította, de az út idáig egyáltalán nem volt rögöktől mentes. Elmesélte, hogy volt, hogy az utcán élt, megtanulta, hogyan tud éjjel vonatvagonokban aludni, aztán egy szép napon elhívták egy művészeti táborba, ami csak 10 Euro-jába került, így el tudott menni. Ez a tábor Magyarországon volt, és itt találkozott Zitával. Egy számára teljesen ismeretlen környezetben – fel kellett jutnia Budapestre a táborból, és ekkor Zita, mint egy angyal, jött és segített neki. Persze hamar jóbarátok lettek és aztán még több alkalommal együtt csatangoltak Budapesten, amíg Sztanimir a városban volt.

Elmesélték azt a történetet is, amikor Szvetlával, hogy kipihenjék magukat, Plovdivba stoppoltak és felvette őket egy magyar rendszámú autó Szófia határában. Mivel tudtak egy kicsit magyarul, „Szia”-val köszöntek a magyaroknak a kocsiban, akik nem kicsit meglepődtek ezen. Mire Plovdivba értek, már jóbarátok voltak a magyar autósokkal, akik végül Budapestre is elvitték Sztanimirékat. Budapesten egy barát lakásában laktak volna, ahol azonban ott volt még a barát volt barátnője, aki nem látta szívesen Sztanimiréket. Mit tehet ilyenkor az ember, elmegy a templomba imádkozni. Sztanimirék is így tettek, és amikor kiléptek a templomból, egy magyar ismerősükkel találkoztak össze. Akinek kb. a második kérdése az volt, hogy van-e hol megszállniuk…

Szóval Sztanimir hisz Istenben, és ezt meg is tudom érteni. A festőművészi karrierje is hasonló „véletleneken” keresztül ívelt fel idáig. Volt, hogy jól fizető munkája volt, fordított egy cégnek, de egy idő után nem szerette, mert akiknek dolgozott, azok nem voltak tiszta szívű emberek. Ki akart lépni, de nem volt hozzá bátorsága. Egy szép napon beszólították a főnökei, és indoklás nélkül, de végkielégítéssel azonnal elbocsátották. Hirtelen azt se tudta, mit kezdjen magával, de még ugyanezen a napon egy művész barátja felkereste, hogy nincs-e kedve felmenni a hegyekbe festeni. A hegyekben aztán összetalálkozott egy svájci úriemberrel, aki meglátta benne a tehetséget, és a kezébe nyomott több száz Euro-t, hogy ne törődjön semmivel, csak fessen! Innentől már nem tudok részleteket, de nem is ezek a fontosak, hanem hogy Sztanimir ezeket nem a „véletlennek” tudta be, hanem annak, hogy ő nagyon erősen akarta, hogy művész lehessen, és úgy gondolja, hogy szavai meghallgatásra találtak odafent. És mindezt úgy mesélte, mint aki elégedett és boldog az életében.

Sztanimir egyébként nem csak magáról mesélt, hanem Bulgáriáról is. Elmondta, hogy ahol átjöttünk a hegyeken, arrafelé jó fajta cigányok élnek, akik dolgoznak és rendesek, azért történt, hogy teljesen normálisan viselkedtek velünk. Persze intett is, hogy másmerre meg nem ennyire jó a helyzet, pl. ahonnan Sztanimir származik, az ország közepén található „Rózsák völgyéből”, ott egy-két helyen vannak olyan cigányok is, akikkel jobb vigyázni. De azért nem kell megijedni, ha nem vagyunk óvatlanok és nyitva tartjuk a szemünk, nem lesz baj sehol sem.

Vad lovak

Ebéd után felmentünk Sztanimir lakásába, ami egy legfelső emeleti igazi kis művészlakás. Sztanimir itt gitárt ragadott, és lenyomta többek között Rolling Stones-tól a Wild Horses-t, ami egy nagy élmény volt. Igazából órákig el tudtam volna hallgatni, csak ez sajnos nem jött le rajtam akkor, mert még kicsit görcsös voltam, pedig nagyon jól nyomta a gitárt meg az éneket. Sztanimir igazi művészlélek, mindent tiszta szívből csinál, ez érezhető volt a zenéjén is.

Mikor elmeséltük neki, hogy merre megyünk tovább, Sztanimir felajánlotta, hogy utánunk stoppol Plovdivba, és körbevezet minket a városon, ami sokkal-sokkal szebb, mint Szófia, és inkább megérdemelne egy napot az utunkból, mint Szófia kettőt. Hittünk Sztanimirnak, én pedig elengedvén kilóméterhuszárságomat, belementem, hogy töltsünk egy napot Plovdivban városnézéssel, Sztanimir vezetésével. Isztambulig még be tudjuk hozni a lemaradást, de ha nem, az se baj, mert a következő hely, ahová időre fogunk menni, az az iráni határ, az pedig még rettentő messze van, tehát nem számít, ha hónapokkal előtte elveszítünk egy napot, ha cserébe pedig nyerünk egy új élményt – megismerünk egy új várost, Bulgária legszebb városát. Ezt nem terveztük be az útba, de jobb, ha már most elkezdjük szokni, hogy sok minden nem úgy lesz, mint ahogy előre elgondoltuk.

Az elmaradt napokat most pótoljuk, tehát ne ijedjen meg senki, nem tértünk vissza Bulgáriába, csupán nem sorrendben közöljük a beszámolókat. Az ebben és a következő bejegyzésben leírtak Szerbia után, és a néhány napos (hamarosan befoltozott) fekete lyukat követve Szófia előtt történtek velünk.

Féllábbal Negotinig

Legutóbb ott tartottam, hogy begurultunk Negotinba, az utolsó városba a szerb-bolgár határ előtt. Ezen a napon Zita elhagyta az egyik cipőjéből az egyik csavart, ami az SPD stopliját tartotta. Leszereltük róla a stoplit, le ne szakadjon, hogy csak egy csavar tartja, és cipőt cseréltünk. Így én tekertem „fél lábbal” Negotinig.

Ahogy beértünk a városba, rögtön szembejött egy robogó és kerékpár bolt, vittem a stoplit, mutogattam, hogy egy csavar kéne, a fickó segítőkész volt, de nem volt akkora csavarja, csak hosszabb. Mutatta, hogy várjak még, mert közben egy iszonyat szakadt fickó elkezdett vele alkudni egy robogóra. Ahogy kívülről láttam a szituációt, anélkül hogy értettem volna, mit beszélnek, kb. úgy tűnt, mintha a csávó egy kifli áráért szeretne egy robogót venni hitelre. Olyan ostobának is tűnt. Vagy csak én voltam rá mérges, mert rabolta az eladó idejét, és most az enyémet is, amikor épp nagyon-nagyon éhes voltam. Persze ahogy gondoltam, feleslegesen vártam itt, csak egy műszaki boltot tudott ajánlani a boltos pár sarokkal lejjebb, tovább a főúton.

Mi viszont már olyan éhesek voltunk, hogy muszáj volt azonnal valami élelem után nézni. A főutca végén sajnos már bezárt a kebabos, ezért egy pekarát, vagyis pékséget kerestünk. Ekkor már annyira émelyegtem az éhségtől, hogy majd le fordultam a rekuról. A pekara-ban aztán jól bekajáltunk mini pizzákból, és natúr joghurtból, így mindjárt jobb lett valamivel a közérzetem, de még mindig hiányzott valami. Egy kis pihenés, valami jó helyen, és a csavar a cipőhöz. A főutca végén lévő parkot néztük ki sziesztára, de előtte egy boltot szerettünk volna találni. Ekkor lettünk figyelmesek a Diskont Pića nevű üzletre, amin nagyon jót derültünk. Dani pár perce jelentette ki, hogy nem tetszik neki ez a város, és menjünk innen a **csába, és tessék, hát most itt vagyunk! :) A bolt egyébként egy italdiszkont, épp elkaptuk a főnököt is, és készítettünk vele egy közös képet. Bevásároltunk kólából és sörből, majd kiültünk a parkba egy padra. A bolt mellett találtam egy kerékpárszervizt, de sajnos zárva volt, így hiába kopogtattam. Felszisszentettük a kólát, de attól se lett sokkal jobb kedvünk. Hát még akkor, amikor megérkezett egy sereg cigánygyerek… Miután nagyjából sikerült őket mind elhajtani, az egyikőjük még velünk maradt, és majdnem sikerült neki lenyúlnia Dani napszemüvegét. Még épp időben észrevettük.

Ezek után jobbnak láttuk, ha inkább továbbállunk Negotinból, ez a város nem alkalmas a délutáni szieszta eltöltésére. Kifelé menet megtaláltuk a csavarboltot, ahol volt megfelelő méretű csavar, de sajnos nem imbuszos, hanem csak csillag-csavaros. Azért ebből is vettünk három tartalékot, és Dani is bevásárolt duck-tape-ből és gyorskötözőből. Az ilyesmi sokszor jól jöhet egy kerékpártúrán. A város szélén felfedeztünk egy elhagyott iparterületet, ahol rozsdásan állt néhány nagyobb tartálykocsi. Ez a hely nem értem miért, de különösen tetszett Daninak, ezért nem csak pisilni és fogat mosni, hanem fényképezkedni is megálltunk. Röhögtem Danin, hogy milyen helyeken szeretne magáról fényképeket. Hát nem egy tipikus tömegturista a srác, az biztos. Amíg más a híres nevezetességek előtt akar magáról fotót, Dani itt kéri nagy lelkesen, hogy fotózzam le. De aztán jól látszódjon az a szétrohadt tartálykocsi és a siló is!- Kéri tőlem, hogy fényképezem őt ezen a csodaszép helyen.

Negotin után már csak egy falu volt a határ előtt. Ennek bejáratánál egy temető húzódott, ami egészen máshogy festett, mint amit mi otthon megszoktunk. Nem volt elkerítve, közvetlen a főút mellett már sírok voltak, legtöbbjük márványból, arcképpel, és sok műanyag virággal. A faluban elköltöttük utolsó szerb fillérjeinket élelmiszerre, majd elindultunk Bulgária felé.

Hamar elértük a határt, ahol minden nehézség nélkül átjutottunk. Bulgária mindegyikünknek egy teljesen új ország volt, csak Zita járt itt 1-2 éves korában, de onnan még nincsenek emlékei, csak  mesélték neki.

Megérkeztünk Bulgáriába

Bulgária első blikkre nagyon bejött nekünk, a benzinkúton tudtunk fújni a dudáinkba, és a WC is,  bár balkán poggyantós volt, de igényes. Az út a határfalutól pedig széles és jó minőségű. Vidint néztük ki erre a napra végállomásnak, de már félúton Vidin felé, Gamzovo-nál letértünk az útról szerencsét próbálni. Kértünk egy nénitől vizet, majd a főtéren próbáltunk pár helyit megkérdezni, hogy hol tudnánk sátrazni, de semmilyen nyelven nem tudtuk megértetni magunkat. Az egész falu egyébként pont olyan volt, mintha egy Kusturica filmből ragadták volna ki, nagyon tetszett nekünk. Sátorhelyet nem találtunk, ellenben a falubeli fiatalok érdeklődését sikerült elnyerni. Itt kezdődött az Unga-bunga-zás is, három kisgyereket próbáltam fotózni, de csak álltak bambán, a nagyobbik fogta az egyik kicsi kezét, és néztek rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Gondoltam, hogy a „csíííz” itt nem lesz jó, és egy „Unga-bunga” jött a számra, aminek nagy sikere volt, egyből felnevettek a kicsik. Néhány tinédzser srác pedig egészen a falu végéig – egy nagy emelkedő tetejéig követett minket. Egyikőjük, a legtehetségesebb, úgy tekert fel mellettünk, hogy a kormányon ült, lábai hátrafele néztek és úgy pedálozott előre, ami neki így háttal volt. Mindezt meredek felfelében. Tehetséges és értelmes gyereknek tűnt, érdeklődő volt, de sajnos semmilyen nyelven nem tudtunk beszélni vele. Ahogy tekert mellettünk, Zitával arra gondoltunk, hogy szegény srác, látszik rajta, hogy ügyes gyerek, de vajon viszi-e egyáltalán valamire, ebből a kicsinyke kusturica-faluból indulva? Vajon lesz-e belőle valaki, vagy egész életet ebben a faluban fogja leélni, ahogy valószínű a szülei is tették? Kicsit elszomorító volt belegondolni, hogy a srác, bár ügyesnek, okosnak és szorgalmasnak tűnik, mégis csak abban tudja kiélni magát itt, hogy megtanul egy keréken, kormány nélkül és hátrafelé kerékpározni. Ez a srác végül majdnem Vidin-ig kísért minket. A meredek fölfele után egy hosszú, elnyújtott lejtő következett, ennek az alján tűnt el a visszapillantónkból egyik percről a másikra. Szerettünk volna nekiadni egy fényvisszaverő szalagot, egyrészt, hogy maradjon valami emléke tőlünk, másrészt, hogy lássák őt az autósok, amikor visszateker a falujába, merthogy már erősen sötétedett ekkor.

Hotel Parókia*****  – Vidin

Vitt minket a lendület, ezért úgy döntöttünk, bár sötét van, de most már elgurulunk Vidin-ig. Az elkerülőnél eltereltek minket, nem tudtunk sugárirányt egyenesen a városba hajtani, egy sugárúttal odébb kellett hajtanunk az elkerülőn és csak úgy tudtunk befelé indulni a városba. Viszont ezen az úton pont szembejött egy templom, gyönyörű igényes, elkerített kerttel, hátul parókiával. Zita bezörgetett, és hamarosan ajtót nyitottak nekünk, de nem ám csak a kertbe, hanem kaptunk egy egész helyiséget a házban, egy étkező szőnyegén kaptunk szállást. Még egy zuhanyzót, egy WC-t és egy konyhát is kinyitottak nekünk, nem is tudtuk, hová legyünk örömünkbe. Dani kidőlt a szőnyegre, én feldugtam minden kütyünket töltőre, Zita készített egy hatalmas adag limonádét (volt nálunk vagy egy kiló citrom), majd szépen sorjában mind letusoltunk, aztán eldőltünk a hálózsákba. Hosszú, kemény nap volt, és rettentően örültünk, hogy a végén egy ilyen szuper helyen kötöttünk ki, négy fal között.

Reggel a papok már nem voltak sehol, amikor továbbindultunk. Egy köszönőlevelet a kilincsükre akasztottunk a kulccsal és néhány vaníliarúddal együtt. Vidinben láttunk egy másik fekvőbringást, de sajnos ő nem vett észre minket, így nem sikerült beszélgetnünk, pedig jó lett volna. Nem gondoltuk, hogy itt fogunk találkozni más rekusokkal. Pénzt váltottunk, és beültünk egy helyre netezni, kiküldtünk pár „kanapé kérelmet” Szófiába, merthogy ekkor még nem volt meg, hogy kinél, hol és hogyan fogunk megszállni a bolgár fővárosban.

Szieszta Stefanie-val, viszlát frizbi, viszlát Duna! :)

Vidin-t dél felé hagytuk el, kb. déltájban. A Duna mentén folytattuk az utunk, az elején nem volt túl szimpatikus a táj, nem is láttuk a folyót, és zsibbadt izmainkkal először egy kaptatót kellett megmászni, majd egy útépítésen kellett kerülgetni a munkagépeket egy félpályás útlezárásnál. Épp amikor vége szakadt ennek a szakasznak, akkor jött szembe Stefanie, az Ausztráliát és Indiát egyedül megjárt német túrakerékpáros. Nagy beszélgetésbe kezdtünk az út szélén, ő megcsodálta a fekvőbringáinkat, és mi is csodálattal hallgattuk, ő mi mindenen van már túl és mennyi helyen járt már a kerékpárjával. Gyakorlatilag a két éves kerékpártúrája vége felé jár már, hiszen ha világviszonylatba nézzük, Ausztrália után Németország innen már csak egy köpésre van, a szomszédban. Stefanie-t végül sikerült rávennünk, hogy forduljon vissza velünk pár kilométert, és ebédeljünk együtt, fürödjünk egyet a Dunában. Ő így köszönt a Dunának – hiszen most érkezett meg a partjára, mi pedig így köszöntünk el a folyótól. Stefanie pontosan arról jött, amerre mi folytattuk így el tudta nekünk mondani, milyen terep vár ránk Montana-ig. Amíg készült a tonhalas-fűszeres tészta, Stefani sokat mesélt nekünk Indiáról, Ausztráliáról és az útjáról. Németként a legtöbb helyen könnyedén kapott vízumot a határon, így megtehette, hogy spontán utazik, akkor és úgy és oda, ahová éppen kedve tartja. Egyedül Pakisztánba nem kapta meg a vízumot. Ennek ellenére, mi mit nem adnánk, ha nekünk is ilyen könnyű lenne ez a vízum kérdés… Mesélt Iránról is, ő is úgy kezdte a mondatot, hogy „The best country in the World…”, szóval már nagyon kíváncsiak vagyunk. Ezzel már Danit is felcsigázta Iránnal kapcsolatban, el is gondolkodott a srác, hogy nem jön-e velünk kicsit tovább Isztambul után. :) Az ebéd után fürdés következett, megmártóztunk a Dunában, és előkerült Dani professzionális, világrekorder frizbije. Egészen az első dobás erejéig, utána ugyanis elmerült a Dunában. :) Stefani volt a tettes, persze nem tudhatta, hogy a frizbi nem úszik a vizen, de hát most már mindegy, nevettünk egy jót az egészen, van egy frizbink a Duna alján, Daninak meg lesz egy randija valahol, valamikor egy frizbi erejére Stefani-val, legalábbis ezt beszélték meg.

Kemény kaptató után jutalomlejtő

A fürdés után elbúcsúztunk Stefanie-tól, majd folytattuk utunkat, még egy kicsit a Duna mentén, aztán be délnek a dombok közé. Megálltunk körülnézni egy újabb kusturica-faluban, ahol gyakorlatilag az egész lakosság az utcán volt, meg is jegyeztük, hogy ők sem a Facebook-on élik a szociális életüket. Ami persze nem baj, sőt… A faluba egyébként a templom miatt jöttünk be, de közelebb érve láttuk, hogy hiába, mert el van kerítve, zárva a kapu, és benőtt mindent a gaz. Azért egy OTP Bankot találtunk, amit jól le is fotóztunk. Hogy közben mit gondolhattak rólunk a helyiek, azt el se tudjuk képzelni. Három földönkívüli furcsa járműveken érkezett, és a helyi pénzhivatalt fotózzák… :)

Ahogy elkanyarodtunk a Dunától, egyből meredekre váltott a terep, és egy jó hosszú, kiadós 10%-os emelkedő várt ránk. Legkönnyebb sebességben is kemény volt, de 20-30 perc alatt megjártuk egy-két pihenőt beiktatva. Fent a tetején bevártuk egymást, majd következhetett az örömgurulás, merthogy a túloldalt lejtett, de nem ám olyan meredeken, mint jövet, hanem szépen lassan, hogy sokáig és messze gurulhassunk.

Hotel Széna** – Smirnenski

Az este egy Smirnenski nevű falucskában ért minket utol. Bekopogtunk egy házhoz vízért, ahol sátorhely után is kérdeztünk, utóbbit persze már kézzel lábbal. Hagytuk gondolkodni az emberünket, és hamarosan ki is gyulladt nála a villanykörte, és elindultunk a kíséretében a „Stadion”-ba. Utóbbiról kiderült, hogy egy legelőnek használt régi focipályáról van szó a falu végén. A földút végén a trombitaszónál balra fordultunk és már ott is voltunk. Volt ott egy régi, romos épület is, talán öltöző lehetett anno, de most szénatárolónak használták. Ezt ki is néztük magunkat, de közben megérkeztek a falu széléről a trombitások. Egy cigány család volt, kedvesek voltak, távolságtartóak, nem fogdosták a bringát, csak érdeklődtek, csillogott a szemük. A nagypapa büszkén magyarázta, hogy a kislány az unokája, beszéltek minden félét amit nem értettünk, és mondták, hogy mutatták, hogy ha éhesek vagyunk, menjünk oda hozzájuk. Ezek után megnyugodtunk, főleg, hogy az emberünk, aki idekísért minket, mondta, hogy morgen, magazin, kafé, – vagyis reggel a boltban tudunk venni kávét, és reggelit – és ha bármi probléma lenne, menjünk csak hozzá. A legnagyobb problémánk csak annyi volt, hogy hogyan feszítsük  ki Dani függőágyát a tető alatt, de végül ezt is megoldottuk. A bringákról le se pakoltunk, betettük egy hátsó helységbe, ahová csak úgy lehetett bejutni, ha átmásznak mind a hármunkon. Főztünk még egy teát, megírtuk az NRÉ-t, aztán lefeküdtünk aludni.

Reggel lónyerítésre ébredtünk, Zitát még nem láttam ilyen vidámnak ébredni, el is gondolkodtam rajta, hogy meg kéne tanulnom nyeríteni. Egy falubeli szekéren hozta a szénát szétteríteni a tető alatt, mikor itt talált minket. Persze ebből nem volt semmi problémánk. Összepakoltunk, és felmentünk a főúthoz a magazinba, vettünk finom péksüteményeket, és Zitának kávét. A helyiek jól megnéztek minket. A boltostól kaptunk ajándékba egy-egy búzaitalt, vagy nem is tudom, minek nevezzem a készítményt. Elég érdekes lötty volt, elsőre kakaóra emlékeztetett, de csak amíg meg nem kóstolta az ember. Elég vad íze volt, még sosem ittunk semmi hasonlót.

Doktor Yosifovo – A mézes bácsi, na meg Tim és Mat, akik Kenyaig tekernek napi 200km-t

Még Smirnenski-ben találtunk egy postát, de sajnos nem volt képeslapjuk, így csak a mosdójukat használtuk. Két faluval és két dombbal később megérkeztünk Doktor Yosifovo-ba. Már előző nap kinéztem ezt a helyet a neve miatt, de csak most jutottunk el idáig. A vicces névhez már történetünk is van, ugyanis egy szép kis kaptató után itt álltunk meg vizet kérni. Egy embert láttunk a kertjében ténykedni, megszólítottuk, és nagy meglepetésünkre beszélt is kicsit angolul. Nem csak vizet kaptunk, hanem végigvezetett a kertjében is, megmutatta a szőlőt, a gyümölcsöst, és hátul a méheket is. A vége az lett, hogy leültetett egy kis kerti asztalhoz, ahol kaptunk egy egész szép tál mézet. Elővettük a kenyerünket, és jóízűen nekiálltunk mézes kenyeret falni. Közben megtudtuk az emberünktől, hogy ez a ház a kerttel csak a nyári lak, és amúgy bent élnek Montana-ban, a következő nagyvárosban, ahová mi is tartunk.

Miközben a kertben sziesztáztunk, két srác jelent meg kint az úton, egy hatalmas tandemen. Kirohantunk hozzájuk és köszöntöttük őket. Timmel és Mattel hozott minket össze a sors Doktor Yosifovo-ban. Jótékonysági Adventure Race-t nyomnak a UK-ből Kenyába. Azért hívjuk race-nek, mert napi 200-at kell megtenniük, hogy időben odaérjenek. Egy nap 200km-t letekerni még akkor is sok, ha egy napos túrán vagy, nemhogy Afrikában, több hónapon keresztül. Szóval minden elismerésünk a fiúké, reméljük és kívánjuk, hogy sikerüljön a tervük, ami biztos, hogy hatalmas sportteljesítmény lesz. Kipróbáltuk egymás kerékpárjait, de nem volt könnyű dolgunk, Zitával ketten képtelenek voltunk rendesen megülni a tandemet, valahogy sosem jött össze az egyensúly igaz nem is próbálkoztunk túl sokáig. Mivel tudtuk, hogy a napi 200-hoz nincs sok idejük álldigálni a srácoknak, hamar útjára engedtük őket, nagy hátszelet és sok szerencsét kívánva nekik.

Bevásárlás Montanában – Parajlibatop kivonat

A következő megállónk Montana volt. Beszabadultunk a helyi Kauflandba nagybevásárolni. Utólag meg kell valljam, meglátva az olcsó árakat, eszetlenül sokat vásároltunk. Például a két darab fél kilós tészta teljesen felesleges volt, nem tudom, mit gondoltunk, azt hittük, hogy ezután majd nem lesz bolt, hogy rögtön kettőt vettünk. A két kiló hagymáról nem is beszélve. Viszont az ayrant, a vizezett sós joghurtot nagyon megkedveltük, szintúgy a halvát, ami itt nem olyan mint otthon, sokkal kevésbé édes, több benne a napraforgó, és nagyon finom, könnyű tárolni, nem romlik meg, egészséges és tele van kalóriával. Egyszóval ideális étel magunkfajta kerékpártúrázóknak. Az itt, Montanában vásárolt halva csomagolásán viszont valami nagyon furcsát fedeztünk fel. Rá volt írva magyarul is (betűvel) az összetevők listája, köztük a parajlibatop kivonat. Hogy ez mit takarhat, arról a mai napig halvány fogalmunk sincs… :)

Vásárlás után még megálltunk a városszélén, sziesztáztunk a forró délutáni órák alatt, neteztünk egy kocsma napernyője alatt, és megkóstoltunk egy nagyon finom csapolt sört, illetve Zita egy kávét. CS-ről már vissza írt egy Milos nevű fazon Szófiából, nem lesz ugyan otthon, de tud fogadni minket, a barátnője majd beenged minket és ad nekünk kulcsot a lakásához. Ujjongtunk, hogy hogyan lehet valaki ekkora jó arc.

Camping Kanyon** – Vracai-hegység (Vracanska Planina)

A táj Montana után megváltozott, egy magasabb rendű úton haladtunk tovább DK felé, és 600-800m között ingáztunk fel-le. Jobb oldalt a Vracai-hegység (Vracanska Planina) sziklás vonulatai tűntek fel, sejtetve hogy a következő napokban bizony lesz mászás. Vratsa-ba már sötétedéskor érkeztünk meg, a városba bevezető úton majdnem 850 méter magasba kellett kapaszkodnunk. Egy benzinkútnál vizet töltöttünk, majd a minket megkörnyékező kerékpáros gyermekseregtől kértünk segítséget sátorhely ügyben. Egyikőjük se beszélt a bolgáron kívül mást, de végül csak megértettük magunkat, és mi is őket, így történt, hogy egyikőjük elvezetett minket egy helyre. Közel 900m-re tekertünk fel, a várostól délre található kanyonba. Sötét volt már, de így is látszott, hogy csodaszép helyen vagyunk, hatalmas sziklák alatt. Megköszöntük a segítséget, majd feldobtuk a sátrat. Ettünk pár szelet kenyeret, megfürödtünk a patakban, majd egy nagyot aludtunk a hosszú nap után.

Alexander, Lubomir és a 100km-es görögdinnye története

Az indulás a podkrepai templomkertből nem ment olyan gyorsan, mint vártuk. Dani felkeltett minket, pontosabban csak engem, én meg Zitát hagytam még aludni, amíg én pakolásztam. Sikerült úgy rábontanom a sátrat, hogy közben észre sem vette, arra ébredt, hogy nekem már minden cuccom el van pakolva mellőle, és ő már csak egy félig üres hálófülkében fekszik, ami fölül hiányzik a külső ponyva. Reggelizni a templom és a magazin közötti parkocska asztalához ültünk ki és a menü margarinos (Dani után szabadon csak „Sz*rgarin”) mézes kenyér volt. A kilométerek viszont már annál jobban pörögtek, főleg miután túl voltunk az első tizen, az mindig nehéz, ilyenkor még sajognak az izmaink, és gondolatban még félig a hálózsákban vagyunk. Az első nagyobb kaptató teteje előtt szembetekert velünk két bringás, országútival voltak, nem volt sok cuccuk, csak az egyikőjüknek volt egy hátizsákja és ennyi. Megálltunk velük dumálni, kiderült róluk, hogy Alexander és Lubomir apa és fia, együtt bringáznak 5 napot, Szófiából Burgosba és most vissza. Napi 200km-t tekernek, ami elég durva, akkor is, ha „csak” öt napot tolják. Nem tartottuk fel őket sokáig, pár perc beszélgetés után jó utat kívántunk egymásnak, és ki-ki ment tovább saját célja felé. Mi a dombtetőn megálltunk egy adag nevetésre, ugyanis eszünkbe jutott, hogy Dani táskájában már tegnap reggel, vagyis kb. 100km óta benne van az a görögdinnye, amit ajándékba kaptunk. Erről készítettünk egy videót, de sajnos a fényképezőgépünk olyan új és modern, és olyan HD-ben vesz fel, amivel több száz mega lesz pár perc, így se feltölteni, se lejátszani, se átkódolni kisebbre nem tudjuk a netbook-kal. A megoldás valószínű az lesz, hogy videófelvételre a régi, tartalék fényképezőgépet fogjuk használni. Egyikünk fog videózni, a másik fényképezni! :)

Irány a török határ! – A kilométerhuszár és az ő kilométerei

A domb utáni városba, Harmanliba szélsebesen gurultunk le, csikorgó fékekkel álltunk meg egy LIDL-nél. Olcsó és ócska nyugati termékeket talán most vásárolhatunk utoljára, ezért úgy döntöttünk, benézünk. :) Igazából nem is sikerült sok értelmes dolgot venni: csokoládét, fagyit, édességeket és bundás mogyorót vettünk. Dani kicsit megfáradt, Zita pedig mosni szeretett volna, ezért elhatároztuk, hogy keresünk egy helyet a sziesztára, ahol Dani tud aludni (gyakorlatilag bárhol), ahol Zita tud mosni (víz kell hozzá), és ahol én tudok netezni – na ez utóbbi lett volna a nagy kihívás, ha nem jön szembe 100m múlva egy titkosítatlan wifi hálózat internet eléréssel. Ha ilyet keresünk, általában azt szoktuk csinálni, hogy én megyek elől, egyik kezemben a mobiltelefon (ami tud wifit), és azon nézem, hogy hol található hálózat. Ahol találok olyat, amin nincs titkosítás, lelassítok, és kipróbálom, hogy bejön-e valamilyen weboldal. Ha igen, bingó, és megállunk.

Most is ez történt, egy úszómedencés kemping melletti szabadtéri vendéglőben foglaltunk helyet. Danival alibiből rendeltünk egy-egy sört, Zita eltűnt kimosni a ruháit, én pedig rászabadultam az internetre. Bár a délelőtti bringások, és tegnap Arman is azt mondta, simán bringázható az autópályának jelölt út Svilengrad(Bulgária) és Edirne(első város Törökországban) között, én azért utánanéztem a neten, és persze elsőnek Zsófi és Félix blogját dobta ki a google. Ők tavaly erre bringáztak, a görög oldalt választották Edirne felé viszont ott autópályával találkoztak. Viszont mit olvasok, hopp, ők couchszörföltek Edirne-ben. Hogy ez eddig nekünk miért nem jutott eszünkbe?!? Gyorsan írtam 3-4 srácnak, akik épp nemrég voltak online, hátha jön még válasz a last minute couch request-re. Last minute, hiszen ma este meg tudunk érkezni Edirne-be. Hagytam nekik időt válaszolni, még a sziesztánk elején voltunk, tudtam, hogy még legalább egy órát online leszek. Ezt az órát képek feltöltésével töltöttem. És lám, a végére visszaírt Ali couchsurfing-en. Vár minket Edirne-ben! Öröm és boldogság, felkeltem Danit, és Zita is előkerül, megbeszéljük, hogy akkor ma eltekertünk Edirne-ben, és házban alszunk! Ez ránk is fért már, úgyhogy nagyon örültünk a hírnek.

Várnak minket Törökországban, micsoda jó érzés lesz így megérkezni egy új országba! Ennek ellenére, amikor átsétáltam a strandon WC-re menet, és megláttam a medencéket, elgondolkoztam, hogy nem kéne-e ezt a napot itt befejezni, és itt pihenni, úszkálni, naplót írni. Tudtam, hogy ezt Zita nagyon értékelné, és talán a Kilométerhuszár (legújabb becenevem) is el tudná engedni mára a kilométereit. A maradás fejenként 7 Eurónkba fájt volna, ezért végül a menés mellett döntöttünk. Ali-nál is kínos lett volna talán áttenni az érkezést egy nappal, ezért sem bántam, hogy továbbmegyünk. Később még annyira sem bántam meg, mert ahogy elindultunk Harmanli-ból, rákezdett az eső. Először csak kóstolgatott minket, aztán egész szépen megindult, ezért felvettük a dzsekiket. Örültünk, hogy elindultunk, most enne minket és a hét Eurónkat a harmanli kempingben ázva.

Szivárványkapu Törökországba

Annyira nem zavart minket az eső, mert közben jó 30-as tempót tudtunk diktálni az ellaposodott tájban. Így nyomtuk Svilengrad-ig, ahol megálltunk a vendéglő terasza alatt szusszanni és száradni. Most Zita rendelt kávét alibiből, 0,8 Lave-ért, kb. 100 Forintért. Itt még váltottunk pár levelet Ali-val, megbeszéltük a találka helyét, majd felpattantunk a lovakra, és irány a határ! Egyszer azért még megálltunk pénzt váltani a városban.A határátkelő monumentális volt, kb. mint egy reptéri terminál. Danit itt ismét elhagytuk egy kicsit. Az történt, hogy előrehúzott, majd kiállt egy benzinkútnál feltölteni bárral a kürtjét. Ekkor mi elhúztunk mellette úgy, hogy észre sem vettük. Azt hittük előttünk van, és átment a határon, ezért mi is gyorsan előtúrtuk az útleveleinket, és átmentünk az első kapukon. A török kapuk előtt bemenekültünk a hatalmas terminál épület terasza alá az eső ellen, és ekkor láttuk, hogy Dani sms-t írt, még Bulgáriában van, minket keres. Gyorsan válaszoltam, majd jó húsz perc várakozás után vissza is kaptuk hű útitársunkat. Épp az orra előtt történt az őrségváltás, ezért jött ilyen későn. A török kapuknál megváltottuk a 90 napos török vízumunkat fejenként 15 Euróért, kétszer megmutattuk az útleveleinket a kapuknál, majd egy őr a bringák papírjait kérte. Mondtuk, hogy ez kerékpár, nincs rajta motor, mire az őr legyintett, hogy  oké, akkor rendben, mehetünk! :) Elindultunk a szivárvány közepe felé, be Törökországba. Merthogy időközben Bulgária felől előbújt a nap a horizont és a felhők között, ezzel egy hatalmas, teljes, sőt egyik oldalt dupla szivárványt varázsolva az égre, pontosan elénk, mintha azon kéne átkelnünk, hogy átjussunk Törökországba.

Ali Edirne-ben, aki pontosan tudja, mire van szükségünk

A kultúrsokk egyébként már a határon érezhető, hatalmas dzsámi a kapuk mellett, szól a török zene a terminálnál, LCD kijelzőkön megy a szöveg Törökországról. Edirne még jó 15km volt innen, meghúztuk a leálló sávban, merthogy itt az út már tényleg úgy nézett ki, mint egy autópálya, leszámítva, hogy nem voltak felüljárók, lámpával lehetett balra kanyarodni a belső sávból, és nem voltak ritkák a 40-es, 50-es táblák sem. Egyszóval volt egy két méteres biciklisáv az út szélén. Egy helyen 4-5 nagytermetű fehérbundás kutya ugrott ki elénk az útra, és alaposan megugattak, megkergettek minket. Ez nem volt finom. A következő benzinkútnál megálltunk, és még ekkor is bennem volt az adrenalin. A Dazer kutyariasztó nem volt kéznél, de ezek után elővettük, és Zita kapta meg, mivel neki tönkrement a kürtje, amire Dani szerint reagáltak a kutyák. A kútnál a változatosság kedvéért egy másik állatfaj, a szúnyogok támadtak ránk, ezért innen is gyorsan továbbálltunk. Át kellett kelnünk egész Edirne-n, mire megtaláltuk a találkozóhelyet, a Margi Outlet-et, ahol már várt ránk Ali néhány barátjával. Mire megérkeztünk, már elég stresszes voltam, késésben is voltunk, sms-t is kellett írni, sietni is kellett, forgalom is volt, emelkedő is, és időközben az eső is elállt és igen melegem lett a dzsekimben, de idő nem volt megállni, rohantunk, hogy ne késsünk sokat Ali-tól.

Aliék is bringával voltak, így együtt tekerünk át Ali lakásához, egy 100nm-es 3. emeleti lakáshoz. Itt betettük a kádba az Ortlieb táskákat, és a zuhannyal lemostuk róluk azt a rengeteg mocskot amit a vizes út rájuk hordott. Ali mindenben nagyon készséges volt hozzánk, és mivel ő is nagy bringaturista, pontosan tudta, mire van szükségünk. Elmentünk egy közeli étterembe, ahol megvacsoráztunk, majd mindenki sorban lezuhanyozott, Zita ágynak dőlt, mi pedig még beszélgettünk kicsit Alival. Nagyon jó érzés volt Ali-hoz megérkezni, valami fantasztikus dolog ez a Couchsurfing és a tagjai. 1400km-re otthonról megérkezel egy nagyon jó fej, helyi emberkéhez, akivel bőven tudtok miről beszélgetni, és pontosan tudja a problémáidat, tudja, hogy mi kell most neked, és nagyon készségesen segít mindenben. Kitett rólunk egy posztot a legnagyobb török kerékpáros fórumon, segített az útvonaltervezésben Isztambulig, rengeteget mesélt Törökországról, elmondta, hogy ha sátrazni szeretnénk, Apec benzinkútat keressünk, mert van nagy füves kertjük, ahová általában beengednek a sátorral, és 0-24 nyitvatartó üzlet, illetve igényes mellékhelyiség is tartozik a kutakhoz.

Szóval Ali valami nagyon-nagyon jó fej velünk. Felajánlotta, hogy maradhatunk akár több napot is, ha fáradtak vagyunk, és ezek után úgy döntöttünk, hogy bizony kijár most egy kis pihenő, így legalább feltöltődünk, és lesz idő megírni az útibeszámolókat is, kimosni a ruháinkat, főzni, enni egy jót, és persze nem utolsó sorban megnézni Edirne-t. Ali is jókat mesélt a városról, és este kaptam egy egész korrekt, hosszú ismertetőt sms-ben Huber [pele_nka] Tamástól, amiért ezúton is köszönet! Ali még azt is elmondta, hogy ismeri azokat a kutyákat, akik idefele jövet megkergettek minket. Őket is kergették már meg többször, és az egyik ilyen alkalommal elesett a bringával. Ekkor a kutyák abbahagyták az ugatást, és békénhagyták Ali-t. Szerinte a kutyák a kerék mozgásától mérgesednek fel, és amiatt kergetik a bringást. Ja, és Ali-nak is van pontosan ugyan olyan Dazer kutyaelkergető berendezése, mint amilyen nekünk is, és azt mondta, nagyon hatásosan működik a kutyák ellen. Egyszóval megnyugtatott minket kutyaügyileg. Sőt, most jut eszembe, hogy kurd ügyileg is. Elmondtam, merre tervezünk tekerni Kelet-Törökországban, és azt mondta, arrafelé nem kell számítani ránk támadó kurdokra. Szülőket megnyugtató bekezdés vége! :)

Ali ma ránk hagyta a lakását, neki órái vannak egész nap (5. éves orvostan hallgató, gyógyszerész lesz, szóval amúgy komoly arc). Zita már betette a mosást, és lement boltba kajáért, Dani bekeverte a maradék (még Temesváron vett) lisztből a lepénytésztát, amit én kisütöttem, mialatt ezt a bejegyzést írtam. Most eszünk, aztán bemegyünk Edirne-ben. Este igyekszem pótolni a szerb-határ – Szófia elmaradt útibeszámolót.

Ebéd Petya-val

A Plovdiv-ra szánt napunkon fél 10-kor ébredtünk Petya-éknál. Petya már elment munkába, ekkor szállingózott elő a család. Petya 4 éves kisfia végre megbarátkozott velünk, először rongyot húzott a fejére és lelőtt minket, aztán elbújt az asztal alatt, végül egy felpattintható fényvisszaverő szalaggal teljesen sikerült megszelídítenünk, és még Dani rekujába is beleült egy kiadós dudálás erejéig.
Sztanimir sajnos mégsem ért rá, így nem volt első osztályú idegenvezetőnk Plovdivhoz. Petyaval viszont sikerült megbeszélnünk, hogy találkozzunk vele az ebédszünetében. Megbeszéltünk egy találkozót délután 1 órára a belvárosban. Egy kis parkocska melletti étteremben ültünk le, és nagyon beletrafáltunk. Eszméletlen hangulatos kis hely volt, és nagyon olcsó. Fejenként 3 Leva-ért ettünk menüket, vagyis 400 Forintokért. A WC valami nagyon jól volt berendezve, kőből volt kirakva a fala, kis kirakatok voltak az oldalában mindenféle izgalmas dolgokkal telepakolva, a mosdókagyló pedig egy régi bádog edényből volt kialakítva. Mindemellett az egész nagyon ízléses és igényes volt, meg is beszéltük Zitával, ha egyszer lesz saját – földhözkötött – otthonunk, ilyen lesz a fürdőszoba.
Nagyon jó volt beszélgetni Petya-val. Vele úgy hozott minket össze a sors, hogy ő is informatikus, méghozzá szoftverfejlesztő. Én pedig ugye BMF-NIK Műszaki Infón (ma Óbudai Egyetem) végeztem, sok másik remek emberrel egyetemben, köztük volt Magdi is, aki valamikor együtt dolgozott Petyával, és amikor körbekérdeztem Facebook-on, hogy ki tudna lefordítani nekünk 10 mondatot angolról bolgárra, akkor Magdi válaszolt. Megkérte a feladatra Petyát, aki nem csak, hogy lefordította nekünk a mondatokat, hanem rögtön fel is ajánlotta vendégszeretetét, annak ellenére, hogy ez a hét neki és a családjának is elég sűrű most. Petya elmesélte, hogy hány helyen dolgozott már a világban, hogy mennyire szeret utazni, és hogy milyen jó, hogy három éve sikerült vidékre, falura költözniük – mert Trud már annak számít, hiába van közel Plovdivhoz -, mert itt sokkal jobb az élet, olyan, mint hogyha az ember egy nagy család tagja lenne. Mi is meséltünk az utunkról, és a tegnap esti butaságunkat is elmeséltük a latin betükkel. Mire Petya rögtön szabadkozni kezdett, hogy adhatott volna részletes instrukciókat, persze mi egyből lehűtöttük, hogy dehogy, így volt ez jó, legalább tanultunk a saját butaságunkból, különben meg nem lenne mit mesélni. Igazán jó volt Petyát megismerni, nagyon örültünk neki, hogy sikerült összefutnunk vele bő egy órára az ebédszünetében, mert rossz érzés lett volna úgy elhagyni Plovdivot és az otthonukat, hogy nem beszélgettünk volna vele. És ez most megtörtént, és pont olyan jó arc volt, mint ahogy elképzeltem a levelei alapján. Nagyon köszönjük Petyáéknak a vendéglátást, igazán nagyszerűvé tették számunkra a plovdivi tartózkodásunkat.

Ön NYERT- Plovdiv-ban

Az ebéd után nyakunkba vettük a várost, elintéztünk egy-két dolgot, majd feltekertünk a régi városrészre, ami egy dombon található, és nagyon hangulatos, nagyon macskaköves, nagyon meredek utcák képezik. :) De érdekes módon egyikünk sem szentségelt ezen, szépen komótosan megtekertük amit még lehetett, aztán egy lehetetlenül buckásan macskaköves utcát is megtekertünk még Danival, de onnantól már nem láttuk sok értelmét magunkat és a gépeket tovább kínozni. Megnéztük az ókori színházat felülről, majd szépen lecsorogtunk az utcácskákon, amiket elneveztünk masszázs passzázsnak, merthogy szépen megütögették a kövek a hátunkat még a teleszkóp csillapításával együtt is. Nagyon szép volt fenn az óvárosban, egyértelműen ez a rész a város legszebb negyede, a sétálóutca és környéke ehhez képest csak kirakat. Napokat lehetne eltölteni itt egy olyan idegenvezetővel, mint Sztanimir, és/vagy egy jó fényképezőgéppel fotózgatva. Ezt tették is egyébként sokan. Ezen a napon, mivel újra megjött a jó idő, már sokkal több volt a turista. Fel is tartottak minket rendesen! :) Persze csak jó értelemben írom. Egyelőre még abszolút jól fogadjuk az érdeklődőket, mindenkivel váltunk egy-két mondatot, van, akikkel sokkal többet is, sokan nagyon jó arcok, sokan nagyon csodálkoznak, és általában le is fényképeznek minket, amitől néha már kicsit kirakati majmoknak érezzük magunkat. :) De hát ez van, mi vállaltuk, hogy az emberek 99,98%-ának eddig teljesen ismeretlen típusú kerékpárral vágunk neki egy olyan útnak, ami az emberek 99%-ának teljesen vad és merész ötletnek tűnik elsőre. Persze a százalékok lehet hogy nem stimmelnek pontosan… :) Szóval mindenki megnéz és megcsodálkozik minket. Fent a régi városrészben összefutottunk egy magyar családdal is. Zita volt olyan leleményes, és megajándékozta őket egy még otthon ajándékba kapott Sportszelet csomagolásával. A papír egy újabb Sportszeletet ért, mivel “NYERT” volt a belsejére írva. Még otthon kaptuk valamelyik kedves túratárstól a csokit, de beváltani már nem volt lehetőségünk a nagy nyereményt. Hát most tovább ajándékoztuk! :)

Camping Folyópart Bogárfalva*

Jó néha elvonulni a nyüzsgő városokból, és kitenni magunkat az anyatermészet lágy ölébe, ahogy ezen a napon is tettük, 10km-re Plovdivtól, a folyó partján, egy mező sarkán. Itt sátrazunk, mellettem már mindenki alszik. Ma Danit is beinvitáltuk, mert nem nagyon talált a függőágya felállításához alkalmas helyet, ráadásul odakint sok a szúnyog és a bogár – utóbbiakkal pedig nincs nagyon kibékülve a Body Guardunk. Merthogy viccből néha így nevezzük mások előtt, amikor meséljük, hogy ez egy nászút, ő a testőrünk, ha már van neki ez a Life Guard-os polója! :) De a bogarakra visszatérve: ahogy a garázsba(a sátor előterébe, amit általában hátsó traktusként használunk, mivel előtérrel hátrafelé állítjuk fel a sátrat, hogy hátul lehessenek a bringák, az előtérben – a garázsban) pakoltam ki a cuccokat a hálófülkéből, hogy beférjünk hárman, véletlenül nyitva hagytam az ajtót. Ennek eredményeképpen bemászott egy akkora pók, amekkorát természetben talán még nem is láttunk. Az ijedtség után kisöpörtük, majd következett a nevetés, hiszen Danit a pókok és bogarak elől menekítettük be magunk mellé, ide ebbe a kis terráriumba.
Ma végre különösebb szenvedés és hajnalig tartó gépelés nélkül sikerült megszülnöm a beszámolót, ami végre nem is lett túl hosszú. Ennek mind nagyon örülök, és remélem, hogy most már lesz is időm többet irogatni, hogy be tudjam hozni az elmaradást. Holnap remélem sikerül meghúznunk a kilométereket, mert ezzel a nappal sikerült 65km lemaradást generálnunk az eredeti tervhez képest. Mondjuk szerintem nem lesz nehéz behoznunk, mert ahogy néztem elég egyhangú táj következik, itt talán nem lesz annyi izgalmas dolog, amiért érdemes lesz olyan sokszor megállnunk. Majd meglátjuk, mit hoz a holnap. Nagyon nem izgulok már az ütemterv miatt. Lesz, ami lesz. Megérkezik az iráni vízumkérelemhez a meghívólevél, amikor megérkezik, és megkapjuk a vízumot, amikor megkapjuk. Addig elleszünk Isztambulban, elég nagy város az ahhoz, hogy ne unatkozzunk. Utána meg majd behozzuk a lemaradást valahogy. Ha kell, égnek emeljük a hüvelykujjunkat az út szélén, de az élményekből tényleg nem szabad engedni.

Reggeli Unga-Bunga kisérettel

Következő nap, június 30. Utunk 20-adik napja, csütörtök. Reggel igaz elég későn, de rekordidő alatt, fél órán belül összepakoltuk a tábort, és már 8:45-kor az úton voltunk. Dani órákkal előttünk felébredt és kimászott a sátorból már 6 körül, beszélgetett a horgászokkal, ment erre-arra, várt ránk. Ahogy kinyitottuk a sátorajtót, ő már a rekujában ült. Megbeszéltük, hogy következő reggel felkelthet minket is, akármikor ébred – 5 körül szokott.
Az első faluban bevásároltunk egy Magazinban, és alaposan megreggeliztünk. A helyi gyerekek szépen összegyűltek a kerékpárjaink körül. Aki bátor volt, beleülhetett egy fénykép erejéig, és mindenki kapott szórólapot.:) Aztán ők is megmutatták, mit tudnak, egykerekezésben többen is profik voltak. A faluból kifelé menet még elkísértek egy darabon minket a helyi gyerekek. Már pár napja bevett szokásunk, hogy a fényképezésnél nem egy szokványos „Csíííz”-t lökünk be a gyerekeknek, hogy mosolyogjanak, hanem egy „Unga-Bunga”-t, mert ez viszont a legtöbbször igen hatásos. Egy Unga-Bunga-tól egyből nagy lesz a mosoly az arcukon. No, hát ezért történhetett, hogy a faluból kifelé menet egy csapat hangosan Unga-Bungázó gyerek kisért minket ki a főútig.
Csak este tűnt fel, de itt ezen a helyen egy kisebb veszteség ért minket, a kanálgépemet sikerült a bolt lépcsőjén felejtenem. Fájó, de ez van. Azt azért remélem, hogy legalább a boltos néni találta meg. Mert volt olyan kedves, hogy távozásunk után egy görögdinnyét adott nekünk ajándékba. A kanálgép helyett meg majd veszünk egy villát és egy kanalat valahol pár Ficcsért. (A Ficcs az éppen aktuális helyi valuta neve a szótárunkban) Megszolgálta az a kanálgép, még Budapest válogatottként kaptam, ennek a kevésnek is nagyon örültem anno, aztán emlékszem, az is mennyire fájt, amikor Erdélyben összecseréltük a darabjait a barátaimmal, és én nem találtam meg az én kanálgépem eredeti darabjait. Pedig ezek csak tárgyak, nem kéne, hogy ennyire fájjon az elvesztésük, de mégis…

Ebéd Arman-nal

Reggeli után folytattuk tovább Törökroszág felé a 8-as főúton. Hamar meg-WC-ztünk egy benzinkútnál, majd nekilódultunk a kilométereknek. Dani lemaradt. Bevártuk, kérdeztük mi van, mondta, hogy a váltója rossz, bizonyos fokozatokban ugrik, és így nem tud a kedvenc sebességében tekerni. Persze alkalmas hely a szerelésre nem akadt, ezért mentünk tovább, párszor még elhúztunk és bevártuk Danit, aztán egyszer csak magától, anélkül, hogy lassítottunk volna, jelent meg mögöttünk a visszapillantóban. De nem volt egyedül, egy másik bringást is hozott magával.
Armannal hozott minket össze a sors, egy nádszál vékony francia-török sráccal, aki egy szép trekkinget hajtott, pontosan olyan szürke Ortlieb táskákkal megpakolva, mint amilyenek nekünk is vannak. Pont jött szembe egy pihenőhely, ahol a helyiek rakiját árultak egy kút mellett. Megtöltöttük kulacsainkat, majd következett az ilyenkor szokásos diskurzus. Ki merre, honnan, meddig, kivel, miért biciklizik. Arman Törökország déli részén született de Franciaországban nőtt fel, és most „hazateker”. Földrajz-töri szakos tanárnak tanul, de halasztott egy évet, ami alatt dolgozgatott, hogy összegyűjtsön annyi pénzt, hogy megengedhessen magának egy 3 hónapos utat Törökországba.
Mindezeket már akkor mesélte el, amikor pár kilométerrel később megálltunk egy étteremnél ebédelni, és kütyüket tölteni. Arman már nagyon várta Törökországot, és jóval gyorsabb tempót diktált, mint mi (kevesebb cucca is volt), ezért ebéd után elbúcsúztunk. Azért még egy kicsit bartereztünk mielőtt szétváltunk. Ő ajándékba adott nekünk egy csokis Corny Big müzliszeletet (ham-ham, szeressük), Zita pedig megmutatta neki, hogy hogyan lehet okosabban összecsatolni a hátsó Ortlieb táskákat, hogy még masszívabban üljenek fel a csomagtartóra.

A szekér és a BMW ugyanazon az úton

Miután nagy nehezen rávettük magunkat az indulásra, egész jól megindultunk, valahogy jobban faltuk a kilométereket, mint délelőtt. A táj szép volt, de közel sem olyan izgalmas, mint egy alsóbbrendűbb úton, ahol több falvat és több embert látunk. Azért egy vidám szekeres bácsit így is kaptunk a sok dübörgő kamion mellé. Legalább háromszor kielőztük egymást, mert mi mindig megálltunk fényképezni, vagy bevárni egymást. Mindannyiszor integettünk egymásnak, és a bácsi a szekéren mind az egy első fogával mosolygott ránk. Vajon milyen érzés lehet neki a szekérrel ezen a főúton, szénát hordani, mikor mellette százával húznak el a sokmilliós autók, bennük olyan emberekkel, olyan életekkel, amiket ő valószínű elképzelni sem tud, vagy ha igen, csak a tévéből. Vajon irigyli, vagy szánja őket a rohanó életükért? És vajon ki a boldogabb? A „sikeres” üzletember, aki épp rohan a következő tárgyalására a fekete BMW-jében, vagy a bácsika a szekéren, az egy szál fogával ránkmosolyogva? Egy biztos, a BMW-s csávót kisebb az esélyünk megismerni, mert elzárja magát tőlünk egy fekete dobozzal és +70-80km/h-val.
Egy benzinkútnál megálltunk sziesztázni, és megszereltük Dani hátsó váltóját. Csak a bovden volt megnyúlva, egy kicsit húztunk rajta, és egyből jobb lett a helyzet. Zita közben a biciklik mellett hűsölt az árnyékban, és Kindle-zett. Jó ez a kütyü, buta, egyszerű, fekete-fehér, egyszerű mint egy ék, könnyen tudjuk tölteni, és tudunk rajta netezni, eddig Szerbia kivételével gyakorlatilag bárhol, bármikor.

Camping Templomkert**

A napot egy Podkrepa nevű településen zártuk. Letértünk a 8-asról, és egyből megláttunk egy templomtornyot a falu közepén. Ki is néztük az udvart, hamar kinyílt előttünk a kapu, miután megmutattuk a bolgárra lefordított utazós certifikátot (ezúton is ezer köszönet érte Magdinak és Petyának). Az először aranyos, majd később terhes gyermeksereget a helyi felnőttek segítségével sikerült távozásra bírnunk, majd következhetett a vacsorafőzés: spagetti carbonara, helyi kecskesajtból, helyi „medve vére” vörösborral, és a fürdés: a templom mögött fára akasztott 10l-es Ortlieb vízhordóra szerelt zuhanyrózsa fejjel. Most próbáltuk ki először, és nagyszerűen működik, mind a hárman imádjuk, Dani is elhatározta, hogy beszerez egy 4l-es verziót majd magának. Mindehhez pedig gólyakelepelés szól valahonnan a szomszédból.
Ma kicsit kirúgtunk a hámból, 3683 Forintot költöttünk, de ebben benne volt ez a királyi vacsora, és az ebéd Armannal. Ez több a kettőnkre egy napra szánt 10 Euro-nál, de az csak egy átlag. ;) Egyébként még ennél is lehetne kevesebbet költeni, csak jobban oda kéne figyelni az ételvásárlásnál. Néhányszor már előfordult velünk, hogy annyira megtetszett a helyi kecskesajt 300 forintos ára (igen, egy kilóért!), hogy akkora adagot vásároltunk belőle, hogy végül nem bírtuk mind elfogyasztani és megromlott a vége. Mert persze valami más, szintén őrülten olcsó kaja szemberohant velünk és annak sem tudtunk ellenállni. És persze előfordul az is, amikor több kiló kaját sok száz kilométeren cipelünk magunkkal. Például arra is rájöttünk, hogy zöldséget csak zöldségesnél szabad venni: még Montana-ban valamiért úgy éreztük, hogy sürgősen szükségünk van hagymára, de a helyi Kauflandban csak 2kg-os kiszerelés volt. Mindenbe belesütünk 3 fej vöröshagymát, de még így is megvan belőle egy kiló, pedig lassan a végére érünk Bulgáriának. Summa sumárum, a Food Management-ünkön még van mit javítani.
Viszont érdekes volt, ami lezajlott ma bennem, amikor elszakadt a rövidnadrágon. A szára alján a varrás mellett szakadt el vízszintesen, ahol eddig mindig, mindegyik rövidnadrágom szakadt kerékpártúrán. Az első gondolatom az volt, hogy jajj, most hogy néz ki, lehet kidobni, és újat venni, ami pénz és idő is. Aztán eszembe jutott, hogy meg lehetne ragasztani Leukoplaszttal, de az igénytelenül nézne ki, és utána beleragadna minden kosz. A varrás csak egy röpke gondolat erejéig merült fel, mert az gyorsan újra szétszakadna, ráadásul rengeteg idő elmenne vele. Aztán jött a nyerő ötlet, a szakítás. Továbbszakítottuk a nadrág alján a varrás mentén a visszahajtást, amíg körbe le nem szakítottuk teljesen. Most az egyik nadrágszáram 2cm-el rövidebb, de ez még mindig sokkal jobb, mint hogyha igénytelenül lógna és beleakadna mindenbe. Ha majd a másik szárán is elkezd szakadni, azt is letépjük. A lényeg, hogy nem muszáj új nadrágot venni, mert kicsit elszakadt a régi. Persze ha a társadalmi elvárások vonatkoznának ránk, mert pl. munkába járnék, ott nagyon gáz lenne egy ilyen rövidnadrág. De mivel mi fekvőbringás világutazók vagyunk, kb. már teljesen mindegy, hogy a rövidgatyám, vagy a fekvőbringám miatt néznek az emberek bolondnak. :)

A következő bejegyzésből megtudhatjátok, hogyan jutottunk el Törökországig, és ott mi várt ránk Edirne-ben.

Reggel Svetláéknál 8 óra körül ébresztett Dani, hogy asztalon a reggeli. Merthogy reggelit is kaptunk, amitől szinte már zavarba jöttem. Nagyon rendesek voltak itt velünk. George, az öreg, aki tegnap idekísért minket, most is itt volt. Danival nagyon összebarátkoztak, így megtudtuk, hogy már háromszor volt infarktusa és műtötték is. Emellett dohányzik, kávézik és cigizik. Ahhoz viszont nem kellett Dani, hogy lássuk, ahogy mosolyog, nevet és csupaszív. Utóbbi háromnak köszönhetően sikerült nagyon jó érzéssel elhagynom Gorno Varshilo-t. Az öreg egyszerű angollal komunikált, 5 percenként közölte, hogy I’m happy, vagy hogy I’m very happy, és hogy my friends, meg, hogy Love. :) Szóval kedvelt minket, és ez látszott is rajta. Örült nekünk. Ahogy a falut elhagytuk, visszagondoltam azokra, akiket mi vendégeltünk meg Budapesten, Henry-re és Jamie-re, akik azóta már DK-Ázsiában járnak, vagy Elődre és Lehelre akik azóta már bejárták szinte egész Európát. Anno tiszta szívből segítettünk nekik és minden tőlünk telhetővel széppé és könnyűvé akartuk varázsolni a Budapesten való tartozódásukat, és ha úgy éreztük, hogy ez sikerült, az minket is nagy örömmel töltött el. Valami ilyesmi örömöt láthattunk most mi is George arcán, úgyhogy végül én is örömmel búcsúztam tőle. Valahogy mindig nehezen fogadok el ilyen nagy szeretetet olyanoktól, akiket előtte nem is ismertem, de miután ezt végiggondoltam, és beleképzeltem magam az ő bőrébe, mindjárt könnyebb volt.
A falu után kb. még 10 km-en át dombos volt a vidék, de ott is inkább csak lejtett, ezt nagyon élveztük, és persze azt is ami utána jött. Egy nyílegyenes úton tértünk vissza a 8-as főútra. Közben kétszer álltunk meg, egyszer rakiját és sűrített paradicsomot venni a helyiektől (1l-t + 0,5l-t, összesen 7 Leva-ért, vagyis kb. 800 Forintért), majd egyszer, mert eleredt az eső. Utóbbi helyen felfaltuk a Svetla-éktól kapott túrós lepényt, és szereztünk pár izgalmas pillanatot egy helyi kislánynak. Amikor meglátott minket, elszaladt (azt hittük ilyen csúnyák vagyunk), de aztán hamar visszatért, egy fényképezőgéppel a kezében. Ilyenkor persze mindig kötelességünk beállni a bringák mellé, és ezt most is megtettük. A második kötelességünk már kicsit bajosabb volt, 360°bringa szóróanyagot adni a lánynak már nem volt egyszerű, mert a falu főutcáját egy hatalmas árok szelte ketté, és ő túloldalt volt. Csatornát fektettek a faluban.
Később is eleredt párszor az eső, az elején még behúzódtunk egy tető alá. Kihasználva az így kapott időt, okosítottunk kicsit a bringámon. Egyik legnagyobb bajom a rekuval a leszállás. Gyakorlatilag csak sík, jól tapadó felületen tudok biztosan leszállni róla, de ez mostantól már nem így van. Danival ráokosítottunk egy kis zsineget a kitámasztóra, amivel most már ültő helyemben is ki tudom nyitni a sztendert. Ez óriási segítség, mert eddig úgy kellett bűvészkedni, hogy elől át tudjam lendíteni a lábam a pedál felett, de közben valahogy hátul azt az 40kg-t se hagyjam eldőlni. Nagyon örülök az új megoldásnak, főleg, hogy biztonságos is, mert a kötél teteje egy kis karabinerrel be van akasztva a bal első táska csattartójába, és a rendszerbe még egy pár befőttes gumit is beiktattunk, így a kötél mindig feszes és nem kerülhet a küllők közelébe. A baj csak az, hogy még nem szoktam meg, hogy van, és sokszor úgy szállok le a gépről, hogy nem használom. Pedig nagyon kényelmes vele leszállni: megállok, a zsinórral lenyitom a kitámasztót, ledöntöm a gépet, és egyszerűen felállok és „lesétálok róla”. :)
Pazardzhik volt a következő megállónk, ez a város kb. félúton volt nekünk Plovdiv felé ezen a napon. A főtér sarkában megálltunk egy kávé-sör kombóra pihenni. Zita kávézott, mi Danival ittunk egy-egy sört. A bringák mellettünk pihentek és nagy népszerűségük volt. Daniéba egyszerre két kisgyerek is beült, egymás ölébe. Ilyenkor a család fényképez, és persze mi is, és nem felejtünk el adni Nekik szórócédulát. Nem véletlen, hogy a magyar után a második legtöbb Facebook like-unk már Bulgáriából van. :) Kifelé menet a városból megálltunk a piacnál, Dani vett cseresznyét, Zita fényképezgetett, én meg kezeltem a megpakolt bringáink után érdeklődőket. Mindenki kíváncsi, és hála az égnek távolságtartóak is, tehát nem kezdik el fogdosni a cuccainkat, tartanak egy jó egy méteres távolságot és csodálkozva kérdezgetnek. És ez így jó is nagyon, reméljük még így marad sokáig.
Pazardzhik után hatalmas hátszelet kaptunk, így történhetett, hogy bő egy óra alatt berobogtunk a 30km-re lévő Plovdivba. A város központjába a GPS által (kerékpárral!) tervezett útvonalon mentünk be, és hát elég vicces volt. Először egy gyalogos felüljárón vezetett át minket a folyó felett, majd egy aluljáró következett. Végülis abszolváltunk mindent, és vicces is volt, de visszafelé már egy rendes autóutat választottunk. Így viszont, befelé menet pont egy nagyon takaros sétálóutcához jutottunk ki, ami mellett találtunk egy nagyon szép teret, itt ültünk le a fák lombjai alatt sütögetni. Három fej hagymát megsütöttünk olajban, és hozzá 8 darab virslit, jól irdaltan természetesen. Közben egy kurd úr lett ránk figyelmes, Ahmet aki később az asztalához is invitált minket, és meghívott bennünket sörre és kávéra, miközben millió közös képet készített rólunk és a bringákról. Tetszett neki a történetünk, pedig az övé sem volt semmi: anno a török rendőrség mindenét elvette, átlőtték a bordájánál, levágták három ujjának végét, meg ilyenek. De már 15 éve Németországban él, van három fia és három lánya, 3 éve politikus, a kurdokat képviseli Európában – már ahogy a szavaiból kivettük. De ami nekünk is érdekes és jó, az az, hogy az egyik fia Erzurumban él, így elképzelhető, hogy tud majd nekünk segíteni, amikor arra járunk. Tudni érdemes, hogy a kurdokat nagyon kemény elnyomásban tartják arrafelé a török-iráni határ környékén, ezért fordulhat elő, hogy agresszívek. Hallottunk a „tévéből jól értesült a világ dolgairól” emberektől sok óva intést a különböző országokról, ebből egyetlen egy, amit komolyan is érdemes venni, az Kurdisztán, vagyis a kurdok lakta vidékek. Erre nem összetalálkozunk egy kurd politikussal. Persze ő már nem él elnyomás alatt, de akkor is, tény, hogy iszonyat jó arc volt, megadta az e-mail címét, ahol valószínű meg is fogjuk keresni, ha másért nem, hát azért, hogy megkérjük, fordítsa le kurdra azt a kis 10 mondatunkat, ami arról szól, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk, merre megyünk és miért.
Miután teleettük és kibeszéltük magunkat Ahmet-tel, tovagurultunk Plovdivból észak felé Trud-ba Petyáékhoz. Petya Magdi ismerőse, ő fordította nekünk le a 10 mondatunkat bolgárra, és ajánlotta fel rögtön segítségét, amivel most éltünk. Megint itt vagyunk egy fedél alatt, és már megint mindenki alszik körülöttem, csak én gépelek csendben. Minden rendben van, Petya is hazaért már késő este a munkából, ő is hulla fáradt, mi is fáradtak vagyunk, ezért megbeszéltük, hogy inkább reggel beszélgetünk egy kávé mellett. Valószínű ő már reggel tudta, hogy hosszú és fárasztó napja lesz, ellentétben velünk, mert mi azt hittük, hogy szépen csak lecsorgunk ide Plovdivba a hegyről, és ez egy egyszerű de nagyszerű nap lesz. Ehhez képest megint találkoztunk egy csomó érdekes emberrel, voltak kalandjaink Petyáék házának megtalálásával is, szóval egyáltalán nem volt egy egyszerű és unalmas nap. De talán ilyen nem is lesz nagyon az úton. Persze ha lesz, még azt is élvezni fogjuk, én már látom! :) Az érdekes az, hogy ha bármelyikünk visszagondol csak a mai nap elejére, egyszerre tűnik nagyon távolinak – hisz azóta annyi minden történt, és közelinek is – hisz csak ma reggel volt.
Na azt még elmesélem, hogy találtunk ide a címre, mert az kiborító és tanulságos volt. Adott egy cím, felírva egy cetlire. GPS nem ismeri, térképünk nincs, ezért maradnak a helyiek. Kisboltban megkérdezzük, nő beszél hozzám két percig bolgárul, majd kimegy az utcára és a szomszéd ház kapuján lévő házszámtáblán megmutatja, hogy ez az az utca, amit keresünk. 1. – Miért nem tudta ezzel kezdeni? Megyünk az utcán, keressük a 32-es számot, ami kell nekünk. Megtaláljuk a 26-ot, és a 46-ot, közöttük a többi házon nincsen házszám. 2. – Miért nincs? Bezörgetünk három házba, ebből kettőből kijönnek, mutatjuk a címet, próbáljuk az általunk ismert nyelveken (magyar, angol, német) és mutogatással érzékeltetni, hogy ezt a címet keressük. 3. – Miért teljesen érthetetlenek? Ha az én utcámba jönne egy Urdu, és kérdezné, hogy hol van a 32-es szám az én utcámban, méghozzá úgy, hogy egy cetlit mutogat, amire fel van írva a részletes cím, akkor is egyből levágnám, mi a fészkes fenét akar, ha csak urduul hadoválna nekem, sőt akkor is, ha egy süketnéma lenne. Ezek nem vágták le, egyáltalán nem. Pedig oda volt írva a cetlire a megye, a város, az utca, az irányítószám, a házszám, minden… De ők nem értették… Lehet nem ismerik a saját lakhelyük címét, nem tudom. Aztán jött egy motoros, na ő verte ki Zitánál és nálam is a biztosítékot. Mutatjuk neki a cetlit, hadoválunk neki „travel”-ül, mire egy perc múlva úgy tűnik, veszi a lapot, és int, hogy kövessük. Elrobogunk vagy egy kilométerre, egy másik utcába, ahol ő beparkol egy garázsba. Majd beinvitál minket, kérünk-e kávét, akármit. Oké, eddig jófej is, de hol a cím, amit keresünk? English-ül tudó emberünk éppen zuhanyzik, pety minute, és készen lesz, majd rendelkezésünkre áll. Áááááááá!!! Itt vagyunk tökmáshol, mint kéne lennünk, és egy emberre várunk, hogy kijöjjön a zuhanyból, hogy aztán a címünk láttán angolul megvonja a vállát, hogy „I donno”. Ahelyett, hogy a vendéglátóinknál lennénk már, és velük szocializálódnánk, zuhanyoznánk, beszámolót írnánk, CS-ert keresnénk Isztambulba, vízumot intéznénk, aludnánk, stb… Ehelyett itt állunk egy szerencsétlennel, aki (igaza van Daninak, aki ekkor megőrizte hidegvérét: tök kedves, beinvitált minket magához, próbált kávéval kínálni minket), nem képes felfogni, hogy egy címet keresünk, egy címet, ami rá van írva… ÁÁáááááááááááá! Most esett le! Shame on you Arpad! Most esett le, miközben ezt a sort írom, miért volt velünk mindenki érthetetlen. Rá volt írva a cím a papírra, de nem az ő betűikkel, hanem a mieinkkel… Nem ismerték a betűinket. Annyi rengeteg helyen láttunk rendes, megszokott, nem cirill betűket egész Bulgáriában idáig, hogy nem is gondoltunk arra, hogy egy vidéki bolgár nem ismeri a mi betűinket, hanem csak a cirillt. Pedig én már megtanultam a cirill betük java részét, le is tudtam volna írni az utca és a város nevét is, a számok meg ugyanazok, de nem jutott eszembe megtenni, mert előbb vesztettem el a fejem… Valahol mélyen éreztem, hogy ennyire hülye azért nem lehet itt mindenki, hanem valami másról van szó, valami kultúrsokk-pofont kapunk épp, csak már túl fáradt és nyűgös voltam ahhoz, hogy végiggondoljam, mi lehet a gond. Most kicsit rosszul is érzem magam, szegény srác, hülyének néztük, pedig mi voltunk azok.
Ez jó lecke volt, megyek és alszom rá egyet. Tanulság: 1. Soha ne veszítsd el a hidegvéred. 2. Ha mindenki hülyének tűnik körülötted, valószínű nem ők azok, hanem Te! Legalábbis abban a környezetben.
Ja, a történet vége lemaradt: Miközben a zuhanyozó english speakerre vártunk, jött egy sms Petya-tól, hogy az apukája már keres minket az utcában. Erre persze még mérgesebb lettem, elköszöntünk szegény segítőkész emberünktől, és mentünk vissza a 26 és 46 közé cirkálni, amíg össze nem futunk Petya apukájával. Pár perc alatt megtaláltuk, és elvezetett minket egy teljesen más helyre, amit magunktól soha a büdös életbe nem találtunk volna meg. De most itt vagyunk, és Dani átfordult a másik oldalára, így már nem is horkol. :)

ui: Nem biztos, hogy lesz naponta bejegyzés, ez így kicsit sok még nekem, talán jobb lenne előbb megírni az elmaradt szakaszt.

Megszakítjuk a tér-idő konténuumot a blogbeszámolókban! Először posztoljuk ezt a “tegnapi” szakaszt, majd egyszer, egy szép napon utolérjük magunkat a bolgár határ – Szófia rész megírásával. Addig is itt van ez a kecske, olvassátok történetét:

Szófiából való indulásunk reggelén nem keltünk túl korán, Zita ahányszor csak lehetett, Szundira rakta a telefont, szundikáltunk 8:25-ig. Reggelire az előző nap vásárolt péksüteményeket ettük, majd nekiálltunk összepakolni. Nagy meló volt, mert még a sátor is ki volt terítve a teraszon, hogy megszáradjon. Zita és Dani közben zenéket raktak be Dani laptopján a youtube-ra, ami először nem zavart, de aztán egy „Keressük meg Stacey-t” mondatra majdnem kifakadtam, hogy na most már elég, de aztán inkább magamba folytottam, hagy érezzék jól magukat, azzal a pár perccel nem leszünk előbbre, ha most leteremteném őket, hogy pakoljunk már gyorsabban, azzal nem érnék el sok jót.
Szóval mindenki pakolt a saját tempójában. Az én négy táskám került ki először a folyosóra. Dani még negyed órát kért, de a cuccain végignézve egyértelmű volt, hogy még legalább két óra lesz, amíg összeszedi magát. Ezt sajnos szóvá is tettem, így ezután erre a mondatomra hivatkozva tényleg két óráig pakolt. Persze nekem ez alatt akadt más dolgom, Danival kipakoltuk a bringákat a folyosóra, és nekiálltam Zita bringájának, amíg ők még pakolásztak. Zita már régóta kérte tőlem, hogy állítsam előbbre a pedálját, de ehhez meg kellett toldani a láncot, mert a láncfeszítő már olyan feszes volt, hogy e nélkül nem lehetett tovább tolni a boom-ot a bringán. Nem sokszor bontottam még láncot életemben, talán háromszor, ezért tudtam, hogy idő kell majd ehhez a művelethez, szándékosan nem az út szélén csináltam. És milyen jól tettem, mert nem is sejtettem, milyen kálvária vár rám. Sikerült kitolnom teljesen az egyik oldalt a szemet a láncszemből, és akárhogy próbáltuk a végén Danival ketten, egyszerűen nem tudtuk újra összerakni a láncot, pedig nagyon ügyes ötleteink voltak, de megfelelő szerszámunk nem volt, így csak az értük el vele, hogy Dani könyékig, én nyakig lettem fekete az olajtól. Végül a hozzáadott 3 pár láncszemből kibontottam még egy párat, de olyan óvatosan, ahogy csak bírtam, így bentmaradt a szem, és végre újra össze tudtam rakni a láncot. Örvendtem, megmosakodtam, majd mentem vissza a bringához, hogy kihúzzam a boom-ot. Hát hogy áll ez a lánc? Meg van csavarodva… Nem lehetek ennyire hülye! Megcsavarva szereltem össze a láncot!!! :( Szinte toporzékoltam, nagyon mérges voltam. Kezdhettem újra az egészet, persze megint kiesett a szem, így végül betettem még egy pár láncszemet, és most már elég hamar végeztem is, persze ismét tiszta olajos lettem.
Ennek az egész műveletnek a közepén érkezett meg Milos, a házigazdánk, akivel most találkoztunk először. Ahogy kilépett a liftből, úgy pillantott meg először, hogy épp szereltem a láncot nyakig olajosan. Persze egyből megcsodálta a bringákat, és elkezdtünk dumálni minden féléről mind a hárman. Ki tudja, meddig tartott volna ez a diskurzus, ha nem kell mennie délre dolgozni Milosnak. Így amíg ő letusolt, mi mindent lehordtunk a földszintre. Búcsúzkodásnál nem maradhatott el a szokásos ugrálós, levegőben fényképezős csoportkép. Ami persze hatodjára sem sikerült, de épp ez volt benne a móka. Elképzeltem magunkat kívülről. Három őrült magyar bringás itt lakott egy szlovén srác lakásában 2 napig, amíg a srác itt sem volt, de most hazaérkezett, most találkoztunk vele életünkben először, beszélgettünk vele kb. 1 órát, és most itt táncolunk a lépcsőházban, és ugrálunk egy kamera előtt. Teljes őrület. Mégis, egyikünk sem érezte furcsának a helyzetet, sőt, mindenkinek frankó volt, senki nem nézte hülyének a másikat, nagyon jól elvoltunk együtt. Milos hatalmas arc, ez már látszott a lakásán is. Tényleg mindannyian sajnáltuk, hogy nem sikerült több időt eltöltenünk együtt. De majd talán máskor, talán valahol máshol…
Indulás után kb. 200m-t sikerült haladtunk, ugyanis szembe jött egy Billa, nekünk pedig fel kellett tankolnunk élelmiszerből. Amíg Zita és Dani vásároltak, addig én megszereltem Zita akkumulátoros töltőjét, most már végre ezen keresztül is tudunk tölteni USB-t, nem csak közvetlenül a Bike2USB-n keresztül. Ez nagyon jó lesz, már csak egy USB-s töltő kell a fényképezőgép aksijához, és nem kell majd mindig azon aggódni, hogy mikor merülnek le az aksik, és hol lehet őket újratölteni.
A mai napon az utunk elég egyhangú volt az eddigiekhez képest, de ez nem is volt baj, mert így végre tudtunk egy kicsit haladni, amire szükség is volt. 86km-t tettünk meg úgy, hogy délután indultunk, és szint is volt benne, ami szerintem igen szép teljesítmény. Előző nap készítettem egy skiccet a gpsies.com-ról a kisfüzetembe, így pontosan tudtuk, hogy mikor jönnek a komolyabb kaptatók és azok mekkorák.

Ebédelni egy falu közepén álltunk meg. Egy vadászgépet állítottak ki egy kereszteződés közepén, kb. 5 méter magasban. A szárnylapátjait csapkodta a szél, és a tartóoszlopához kecskék voltak kikötve. Az egész olyan abszurd volt, hogy nagyon tetszett nekünk, ezért elfoglaltuk a repülő alatti padokat, és belakomáztunk.

Jól haladtunk, és egy-kettőre azon kaptunk magunkat, hogy túl vagyunk az első két emelkedőn és már 50km-nél járunk. Ez természetesen hatalmas boldogsággal töltötte el Árpika kicsi szívét. :) Tudtam én, hogy tud ez a banda haladni, csak kicsit unalmasabb táj kell. Ha nincs minden bokor mögött valami izgalmas, könnyedén teljesíthető az a napi 70-80km. És ma nem volt ilyen. Persze nekünk azért sikerült egy kis izgalmat csinálni. Dani ma meg volt vadulva, ezért többször is előretekert. Mirovo után is így tett, és ez nagy hiba volt. Elnéztem egy elágazást, le kellett volna kanyarodnunk pár száz méterrel előbb, de mire észrevettem, Dani már két kanyarral előttünk volt. Hiába dudáltam neki hármat, ahogy megbeszéltük, hiába ordítottam, nem állt meg, sőt egyre gyorsult a lefelében. Zitával hamar megbeszéltük, hogy a tábláknál találkozunk, és Dani után iramodtam. Messze volt már, nem is láttam, száguldott. Én meg utána, pumpáltam fel a gépet egészen 50 fölé, folytak ki a szemeim a tarkómig, de Dani sehol. Na gyerünk tovább! Még egy kanyar lefelé, még egy… Dani sehol, nem is látom. A rohadt életbe, ekkora szívást! Hány kilométert kell még üldözni, hogy utolérjem és megállítsam?! Ordítva káromkodtam minden kanyar után, hogy meghallja végre, de nincs sehol. Teljesen kikeltem magamból. Végre megláttam, megállt, neki is gyanús lett, hogy mi ez a nagy lefelé. Leadtunk majdnem száz szintet. Visszafelé jól meghúztuk a fölfelét. Azért tudnak menni ezek a rekuk fölfelé is, csak meg kell adni nekik a löketet rendesen. Jó húsz percet veszítettünk ezzel a bravúrral. Először csak Danira, aztán magamra is haragudtam miatta, de pár óra múlva már el is felejtettem az egészet.

Hamar megtaláltuk a jó utat, ami egy 150m-es kaptatóval köszönt ránk. Fent a hágóban már hűvös volt, ismét 800 méteren voltunk, ezen a napon már nem először. Az út mellett találtunk egy várromot, de már csak futtában néztük meg, mert sötétedett. Lámpákat kapcsoltunk, majd zúztuk lefelé. Gyerekkorom számítógépes játékai jutottak eszembe, ahogy kerülgettem a kis úton a kátyúkat. Ez tisztára olyan, mint egy videó játék. Elég jó a grafika, minden nagyon valós, de itt nem hibázhatsz, annak rögtön következményei vannak. Ez persze nem aggaszt, a valóság mindezek ellenére összehasonlíthatatlanul jobb minden idióta játéknál.
Lastexet húzunk és hosszúujjú felsőt, mert egyre hűvösebb van. Muszáj még továbbmennünk, mert nincs vizünk, és a következő falu 10km és egy 100m-es hágó után van. De hopp, mi volt ez a földút jobbra. Most azonnal megálljt intek mindenkinek, és tüzetesen megnézem az elágazást, és a GPS-t. Sikerült egy földútra terveznem az útvonalunkat. Ez nem jó, erre biztos nem megyünk tovább. De az aszfalt bevisz egy faluba, még közelebb is van, mint amit eredetileg kinéztem, és a kerülő sem nagy. Ennyit bőven megér, hogy aszfalton folytassuk, pláne, hogy már szinte teljesen sötét van.
A falu három házból állt, még vizet sem sikerült szereznünk, ezért továbbálltunk a következő faluba, Gorno Varshilo-ba. Mivel már kukk sötét volt és ilyenkor már nehéz szimpatikus táborhelyet találni a szabadban, ezért bekopogtunk egy házhoz, és sátrazhatunk-e a kertjükben. A kertjük teljesen be volt vetve, és hiába mutogattuk, hogy a kocsibejáró is tökéletes lesz, az öreg bácsika csak átkiabált a szembe-szomszédba. Onnan nagy nehezen előkerült egy másik öreg, ő már beszélt egy nagyon kevés angolt. Utóbbi telefonált egyet, majd eltűnt, s mikor előkerült, intett, hogy kövessük. Na végre, lesz kert! Örvendtünk. Bekerültünk egy udvarba, remek helynek tűnt. Mutogattunk a földre, hogy palanki-palanki (sátor), mire ők intettek, hogy nem, be a házba. Hát jó, biztos pálinkát kell inni. De nem, mutatják, hogy itt fogunk aludni! No, hát ez több mint csodás. A bácsika nővére Svetla evangélikus lelkész, övé ez a szép ház, ahol most vagyunk. Köszönésképpen megkináltuk őket Unicummal, majd elkezdtük előpakolni a kajáinkat, mire az öreg intett, és mondta, hogy „my house”, és mutatta, hogy Svetla készít nekünk valami vacsorát. Pár perc múlva olyan tükörtojást kaptunk, házi kecskesajttal, dióval, salátával (és Dani nagy örömére valami csípős paprikával), hogy csak lestünk. Közben kézzel-lábbal, buta angollal mosolyogva beszélgettünk, majd a vacsora után segítettünk elpakolni a tányérokat, és félretoltuk a kis szobában az asztalt, hogy akkor most ide kibontjuk a matracainkat. Merthogy már éjfél környékén járt ekkor. De az öreg megint intett, hogy nem-nem, Svetla már ágyaz nekünk odafent, „this is my house”, itt nem alszol matracon. Hát jó, köszönjük, mit lehet erre mondani?! :) Egyébként közben az öreg nagyon összespanolt Danival, aminek mi örültünk, mert Zitával már nagyon fáradtak voltunk a szocializálódáshoz, ráadásul az öreg eléggé nyomta a cigit is, persze ezért a legkevésbé sem tudtunk rá haragudni azok után, hogy ennyi mindent tett értünk.
Hát így vagyunk itt, megint fedél alatt. Pedig amikor az öregek ott a falu szélén hosszan tanakodtak arról, hogy mi legyen velünk, majdnem fogtam magam, és feldobtam a sátrat csak úgy az utcán egy bokor mellé, annyira kivoltam már. De lám érdemes volt türelmesnek lenni. Zita már rég alszik, és Dani is itt horkol a szomszéd ágyon, úgyhogy megyek én is aludni. Mostantól igyekszem napról-napra írni, mert így sokkal könnyebb és talán a végeredmény is jobb lesz. A baj csak az, hogy van egy 5-6 nap lemaradásom a szerb-bolgár határtól Szófiáig. :) De ez legyen a legnagyobb bajunk, majd behozom valahogy.
Ja, és megfogadtunk, hogy mostantól inkább hajnalban kelünk, de nem megyünk sötétedésig, nem jó sötétben tekerni.