Ma megint csak általános dolgokról fogok írni, s nem arról, hogy mi történt velünk, hánykor keltünk, mit ettünk, és hányan bámultak meg és dudáltak le az útról. Folytassuk az összehasonlítást, amit előzőleg elkezdtünk. Pontosabban ez már nem is lesz annyira összehasonlítás, mert arra már nem fogok kitérni, hogy milyen otthon, hiszen kétlem, hogy ezt valaha bárki lefordítja majd angolra, hogy az ittenieknek is mondjon valamit, Ti meg mellé tudjátok mindehhez képzelni az otthoni világot magatoktól is! ;) Szóval azt most is tartsátok figyelemmel olvasás közben, hogy ehhez képest otthon mennyire más minden! Ezt a bejegyzést továbbá azért is írom, hogy ne csak mindig az idővel megszépült, tanulságos, szép, pozitív történetek legyenek leírva, hanem a kevésbé kellemes dolgok is. Ezeket úgy kell előkaparnom magamból, pedig ezek a dolgok is érdekesek, és ezekből is lehet néha okulni.
Itt Ázsiában más a közlekedés. A buszpályaudvarok nem modern, várótermes épületek, hanem a legkoszosabb, legzajosabb helyek, ahol valaha jártunk. A buszsofőrök hangosan dudálva jelzik, hogy az övék a legerősebb járgány, ezért egy-egy nagyobb állomáson a csúcsidőben őrjítő tud lenni a hangzavar. A jegyárak megemelkednek az olyan ünnepek alatt, amikor sokan utaznak. Általában nem lehet előre jegyet venni, hanem csak a buszon. Az indulás nem menetrend szerint van, hanem amikor megtelt a busz, vagy amikor úgy érzik… és ekkor is még vagy fél órán át lassú araszolásban megy előre fél métereket a busz. Nem, nincs dugó, nem rossz az út. Pusztán a sofőr úgy gondolja, járatja a motort és közben araszolgat előre – megy, megáll, megy, megáll. …azt hiszem, mi ezt soha nem fogjuk tudni megérteni. Ó, igen, és még indulás előtt felszáll néhány portékáját (eredeti arany karóra, elemlámpa, bombay-mix) kínáló árus a buszra. Persze ők is kajabálnak, de ez még nem is lenne baj, viszont a kéregetők is ugyanígy felszállnak, és persze ránk, nyugatiakra néznek a legszánalomkeltőbben.
Akkor egy kis kitérő a közlekedésből a kéregetőkhöz: Amit itt Ázsiában művelnek, az elmenne zaklatásnak Európában. Otthon javarészt passzívan kéregetnek, csupán a jelenlétükkel. Itt nem így megy, itt megböködnek, megfogják a karod, követnek, tovább böködnek, folyamatosan ismételve, mint valami robot, szólnak hozzád, eléd állnak, mindezt van, hogy többen egyszerre. Persze ha otthon van erre épülő maffia, akkor itt miért ne lehetne – ezért eszünkbe se jut pénzt adni nekik, és nem csak azért, mert nem tudjuk, hová menne a pénz, hanem mert magát az elvet sem tartjuk jónak. Tudna újságot, mogyorót, és egyéb apró, olcsó termékeket árulni, mint a másik, de nem teszi, hanem egyszerűen inkább kéreget, mert az „jobban fizet”. Tény, hogy néha nagyon nehéz megállni, hogy ezt józanésszel átgondolva, ne adjunk nekik pénzt. Étel általában nincs nálunk, mert az minden sarkon frissen készítik fillérekért, ezért nincs értelme étellel mászkálnunk. Dhakában volt szerencsénk autóval utazni a vendéglátónk jóvoltából, bár persze ettől nagyon ódzkodtunk; de valahol ez is egy tapasztalat volt. Egy kereszteződésben vagy öt percet álltunk a képzeletbeli piros lámpánál, és közben három-négy csoport kéregető jött az autónkhoz, többek között egy gyakorlatilag újszülött csecsemőt kezében tartó nő. Neki odaadtuk a tiszta, szűrt ivóvizünket. Különben főleg apró, 7-8 éves forma gyerekek kéregettek, akiknek amúgy iskolában lenne a helyük. Le nem szakadtak az autó oldaláról, még akkor sem, amikor az már gurult. Bámultak befelé, és amikor századjára is elmondtam nekik, hogy nem adok pénzt, akkor a papír törlőkendőt kértek… Aztán jött egy fickó műanyagdobozokat árulva, majd egy másik gyerekcsapat virágokkal, végül két fiatal srác, akik újra akarták építeni Bangladest, de azt már nem tudták elmondani, hogyan képzelik, és webcímük sem volt erről, így ők sem kaptak tőlünk pénzt.
Na de üljünk vissza a buszba, és induljunk el. Végre leszállt minden árus és minden kéregető, be tudom origamizni a térdem a két üléssor közé. A busz eszméletlenül ráz, de miért nem gyorsulunk végre fel? Ja, hogy még utasokat veszünk fel… Azzal, hogy kigurulunk az állomásnak csúfolt szeméttelepről, még nem kezdődött el az utazás, még először gyök kettővel végiggurulunk a városon, miközben a nyitott ajtón kihajoló, talán 12 éves forma srác kiabálja bele a zűrzavarba a busz végállomását. Ez így megy még húsz percig, aztán végre elindulunk, és elkezdődik a dudálás. A buszsofőr bizonyára nagyon élvezi, hogy ő a legnagyobb, leghangosabb és leggyorsabb járgány az úton, mert mindenkit ledudál az útból. Hirtelen előzésekbe kezd, rángatja a buszt. Szemben egy apuka zacskót tart a gyereke szája elé. Közben egy srác lemászik a tetőről, be az ajtón, és leül a sofőr mellé. Csomagokat rögzített a tetőn. Településhez érkezünk, a dudálás nem marad abba, de a kölyök ismét kiabál mellé. Van, hogy leszáll, és úgy nógatja fölfelé az embereket a buszra. Ahol megállunk, ott ismét árusok és kéregetők szállnak fel néhány percre. Az őrült hangzavar látszólag senkit nem zavar, csak minket. A három órásnak ígért buszút végül négy és fél óráig tart. Mikor leszállunk, riksások serege támad ránk, de mi gyorsan a legközelebbi étterem leghátsó zugában találjuk magunkat, ahol egy az árban nem érdekelt egyéntől megkérdezzük, mennyi a riksa, oda, ahová menni szeretnénk. Azt mondja, 30 Forint. Visszamegyünk a riksás barátainkhoz. Azt mondják, 100 Forint a ride. Én mondom, hogy nem, mert csak 20-ért szállunk föl. Kinevet, de azt mondja, oké, legyen hetven. Mondom, hogy nem, húszért elmegyünk. Még mindig nevet, hátat fordítunk és elindulunk egy másik riksás felé. Még jó, hogy többen vannak! Ekkor utánunk kiabál, hogy oké, ötven! Mondom, 20, nem több, de közben már egy másik riksásra figyelek, aki végighallgatta az alkudozást, ezért ő rögtön 40-el kezd. Próbálkozom a 20-al, de ő sem enged, akkor muszáj nekem, különben itt őszülünk meg, vagy mehetünk gyalog. Mondom, harminc, de abba se akar belemenni, végül megállapodunk 35-ben, de amikor odaérünk 20 perccel később, látom, hogy teleizzadta az ingjét, megdolgozott a pénzérért, odaadjuk neki a negyvenet.

Egy étterembe térünk be. Étlap nincs, de az ételek nagy tálakba ki vannak rakva, az édességeket egy üvegfalú vitrinben eszik a legyek, a csápátit pedig frissen sütik egy hatalmas vaslapon, amit alatt fával fűtöttek be. Egy másik tűzhely alatt gáz van és rajta egy nagy, homorú lábos, benne furcsa színű olajban sülnek furcsa dolgok. Körülöttünk mindenki kézzel eszik, csak a jobb kezével, a bal kéz az asztalon, vagy az asztal alatt pihen. Hátul van egy mosdórész, de szappan nincs, viszont kérésre hoz a személyzet. Akikből van minden felé, általában fiatal srácok, illetve egy részük még gyerek. Van, aki a rendelést veszi fel, és van aki csak törölgeti, takarítja az asztalt. Kérésre kapunk tőlük egy-egy kiskanalat, amit jövet a kezükkel törölgetnek tisztára. Az étel eleve chilis, mint az állat, de mellé még kis tálban egész chiliket kapunk. Persze kell a francnak, már így sem érezni az étel ízét a benne lévő chilitől. A srácok jönnek-mennek, sürögnek az asztalok körül, ha kiürült egy tányért, azt elviszik. Elénk tesznek olyan dolgokat is, amiket nem kértünk, úgy kell visszaküldeni velük. Vizespoharakkal rohangálnak, egyszerre egy tucatot átkarolnak, nagy csörömpöléssel levágják az asztalunkra őket, majd hat másikkal továbbmennek. Közben a fiúk egymásnak kiabálnak, így adják le a rendelést az elől sütögető srácnak. Hátul egy nagyobb konyha van, ott készülnek a komolyabb dolgok, oda is kiabálnak, hogy mit adjon ki a Sanyi a kis ablakon. Az étteremben kicsit megáll az élet a két idegen miatt, mindenki őket bámulja. Megállt a szaftos, rizses kezük a tányér felett, és csak néznek minket.
Itt az India szubkontinensen úgy vélik, hogy már a kezükkel elkezdik érezni, ízlelni az ételt. Azt mondják, ha nem kézzel ennének, akkor nem ízlene nekik annyira az étel. A nyugati ember számára pedig elsőre gusztustalannak tűnik, hogy a jobb kezükkel elkezdik összetúrni a rizst az egyéb, főzelékszerű ételekkel, és ahogy belapátolgatják a szájukba az így kapott masszát. Ugyanakkor pár hónap után ilyen környezetben meg az tűnik bohóckodásnak, ami a késsel még a villával összebűvészkedünk a tányér felett. A fenébe, hát megfogom kézzel! Nem is olyan rossz… De tiszta olajos lett mind a két kezem, inkább maradjunk a villánál. Elől a bejáratnál, a pultnál fizetünk. Ketten összesen nem ettünk 500 forintért, pedig még egy kevés csirke is volt benne…
Evés után a mosdóknál fogat mosunk, ezt is mindenki jól megnézi, mert rajtunk kívül senki nem tesz hasonlót. A fogkefét már ugyan elkezdték sokan használni, főleg a nagyvárosiak, és a gazdagabbak, de vidéken még mindig nagyon sokan a neem fa ágával pucolják tisztára a fogaikat, illetve pusztán vízzel kiöblögetik a szájukat. Minek a fogkrém, ha mindenféle ízletes fűszer-magokat szolgálnak fel a számla mellé kis tálkában, a szájunkat ízesítendő?
Angol WC-t elvétve, de találni. Errefelé a guggolós, pottyantós WC a divat (kb. Bulgária óta), amit mi otthon balkán-WC-nek is szoktunk hívni, de ez szűklátókörű kifejezés, mert ilyen nem csak a balkánon van, hanem onnan keletre még nagyon sok felé, szerte a világban, „ki tudja, meddig…?” :) És az igazat megvallva ezt meg is értem, mert van még egy nagy különbség a WC-zési szokásaikban. Nem papírt használnak, hanem vizet. A papírt tisztátalannak tartják, pont úgy, ahogy mi sem szeretünk a puszta kezünkkel oda nyúlkálni. Pedig erre van ugye a balkéz, a jobb meg evésre! :) De mi van, ha nincs a közelben szappan?!? Kinek van igaza, nekünk, vagy nekik? Egyáltalán, mi Európában hogy végeztük ezt régebben? Kétlem, hogy száz éve is papírt használtunk volna… Ők itt legalább két milliárdan vizet használnak! Mind tévednének? Ilyen sokan? =:-o

A fürdési szokások is különbözőek. Míg nálunk minden lakásban van kád, vagy zuhany, ez itt nem így van, még a nők is van hogy kint fürdenek száriban az út menti kutaknál, és a folyókat – különösen a szent folyókat! – is előszeretettel használják mosdásra. És persze nem fürdik mindenki minden nap, minek is, hiszen egy nap alatt nem is leszel igazán koszos. Télen a hidegebb helyeken a téli évszakokban a heti egy fürdés a megszokott. A kisgyerekeket sem fürdetik minden nap, viszont olajozzás, masszírozzák napi rendszerességgel, és azért hetente őket is megfürdetik.

Remélem nem vettétek panaszkodásnak ezt a ki szösszenetet, mert nem annak szánom, csak akartam ilyen dolgokról is írni. Direkt igyekeztem nem írni sehol, hogy ez rossz, hanem csak próbáltam úgy leírni, hogy ez itt ilyen. Főleg Banglades ilyen, hiszen innen írom e sorokat, de azért India és Nepál sem különbözik sokban. Leginkább talán csak annyiban, hogy a turista ott legtöbbször odatéved olyan helyekre, ami miatta lett olyan, amilyen – ami az ő világát próbálja másolni (pl. angol WC vízöblítés nélkül, guriga WC papír 400 forintért…). De ha eljövünk Bangladesbe, vagy az előbb említett országok turisták által nem járt vidékeire, akkor nagyjából ezt kapjuk, amit most próbáltam felvázolni.

A következő bejegyzés csupa derű lesz! ;) (de mikor írom meg?!?)

Rupus válaszlevele

Reggeli gyanánt kértünk két zöldséges tésztalevest Rupuséktól, így csak Zita főzött egy kis banános porridge-ot, amit aztán el is tett, mert a „Veg. Noodle Soup” olyan laktató volt, hogy azután már nem is kívánta a kását. Átpumpáltunk újabb 5 liter vizet a vízszűrőn, és közben meg se nyikkant a masina, szépen átfolyt rajta minden, egy csepp eresztés vagy nyikorgás nélkül. Ennek nagyon örültünk, mert ez azt jelentette, hogy sikerült Besisaharban megjavítani. A netbookot miután félig elpakoltam, még újra elő kellett rámolnom és össze kellett kapcsolnom a telefonommal, mert Rupusnak este megígértem, hogy reggel még megnézzük az e-mailjét, hogy válaszolt-e az esti levelére a bostoni barátja, Erik. Még szerencse, hogy elfelejtkeztem erről, és így csak később néztük meg, mert így olvashattuk még Erik levelét, amit csak 40 perccel azelőtt küldött el, hogy ránéztünk Rupus postafiókjára. Persze ismét válaszoltunk, és ezzel elment egy kis idő a délelőtti túrázásból, de nem bántuk, mert Rupus ismét nagyon boldog volt, és ahogy mutatta Erik levelét, bizony a távoli barátja is nagyon örült, hogy Rupus végre válaszolt. Tényleg nagyon jóban lehetnek és nem csak Rupus oldaláról, mert Erik egy sikertelen kézbesítés után már a második kézzel írt, postai levelet küldte neki az e-mailes válasz reményében.

Rupusnak van egyébként egy négy éves forma tündérke kislánya, és egy 7 hónapos kisfia. A kisfiú születése után a felesége szülei is elismerték végre a házasságukat, és befogadták Rupust, és vele együtt az újdonsült fiú unokát is a családjukba. Rupus ezen kiakadhatott, és megsértődhetett volna, hogy mi az, hogy most hirtelen a fiú unoka miatt már rábólintottak a „love marriage”-ükre, aminek eddig nem örültek. De nem tette ezt, csak örült, hogy végre elfogadják és örömmel látják, legalábbis én ezt szűrtem le abból, hogy boldogan mesélte ezt a hírt.

Olyan szép, hogy szinte már giccses – és van szolár vízforralójuk!

Az indulásunk végül háromnegyed tízre esett, a hosszú búcsúzkodás után rögtön szép élmények értek minket. Zubogó patakokon keltünk át, kukorica teraszok között sétáltunk. Talán egy kilométert sem haladtunk, amikor ismét szép kis kertes szállók tűntek fel az út mellett. Már-már giccsesnek tűntek, olyan szép kis füves kertjük volt kiülőkkel. Az egyiknek az udvarán egy szolár vízforralót találtunk. Eddig ilyet csak Makra Péter által láttunk az interneten, de most élőben is volt szerencsénk az elmés kis eszközzel találkozni. Az egész egy majdnem félgömb alakú tükör, amit mindig a nap felé fordítanak és a közepén ott egy lábos tele vízzel. A tükör összegyűjti a nap sugarait és a lábosra koncentrálja őket. Összegyűjt annyit, hogy erős napsütés esetén elegendő legyen a néhány liter víz felforralásához. Gondolom nem olyan gyors, mint a gáztűzhely vagy egy fatüzelésű tűzhely, de ha egyszer megépítetted ezt az eszközt, utána ingyenes, mivel közvetlenül a nap energiáját használja fel, nem kell hozzá azt megkeresni (olaj, szén), vagy megtermelni (fa), se szállítani. Szerintem zseniális!

Hamar Ngadi Bazarban találtuk magunkat, ahol egy nagy, ezúttal domború függőhídon keltünk át egy folyó felett. Ezután egy nagy, kúp alakú domb tűnt fel a völgyünk közepén. Ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk a következő pár kilométeren. Sokat kellett meredeken fölfelé kaptatnunk. Alattunk zubogott a folyó, mellettünk pedig vagy meredek, köves, erdős terep volt, vagy „friss” földcsuszamlást kereszteztünk, vagy kukoricaföld teraszok mellett haladtunk. Ha ősszel tervezel itt túrázni, akkor a kukoricát mindig a rizzsel helyettesítsd be! :) Minden térképen és minden útikönyvben rizsföldekről olvasunk, holott még egyet sem láttunk. Úgy látszik minden útikönyvíró és térkép készítő a főszezonban járt itt, október, november környékén, amikor a földeken rizst termesztettek. :)

Alkudozás kíváncsiságból és heccből

A fölfelé vége a kúp alakú hegy melletti nyeregben volt, és ez az utolsó szakasz volt a legkeményebb. Meredek, csúszós murvás ösvény vezetett fel, ami egyszer csak egy vízszintes utcában ért véget. Itt megálltunk kicsit, ledobtuk a táskáinkat, és rögtön beköszöntünk egy étterembe. Előzőleg kicsit megijedtünk, mert egy pár házzal lejjebb szerettünk volna venni valamit, de nem tudtak visszaadni. Nekünk meg már szinte csak ötszázasunk és ezresünk volt. Kicsit megijedtünk, hogy nem lesz ez így jó, hiába lett végre elegendő pénzünk, ha mind nagy címlet és sehol se tudnak visszaadni, mert így hamarosan ezresével kell költekeznünk, ami a napi büdzsénk ugye, és ez azt jelentené, hogy egy nap egyszer veszünk egy helyen szállást és minden élelmet… Az meg ugye kicsit kényelmetlen lenne, na meg nem is biztos, hogy mindenütt lehetséges. Szóval most itt rögtön vásároltunk egy kekszet egy éttermesnél, és ezzel meg is könnyebbültünk, mert a fickó tudott visszaadni egy ezresből. Aztán a szomszéd kisboltban is fel tudtak nekem robbantani egy ötszázast, amikor csak 60-ért vásároltam két tésztalevest. Ezek után végleg megnyugodtunk, és elkezdtük egy dálbátra alkudozni, de hamar nevetésbe fulladt a dolog mind a két fél részéről. 300-tól 200-ig gyorsan eljutottunk, de utána elakadt a történet. Viszont megtudtam, hogy feljebb még drágább lesz (ezt sejtettük), és hogy nagyon bonyolult elkészíteni a dálbátot, ezért nekem nem fog sikerülni, ha megpróbálom. Pedig már majdnem kezdtem volna alkudozni a rizs és a lencse kilójáért is. :) Kifelé menet a faluból egy nő leszólított minket, és mikor megkérdeztük a dálbátot, 150-ért kínálta. :) Előzőleg az éttermes fickótól megtudtuk, hogy ennyi a rendes nepáli (nem turista!) ár, tehát tényleg rendes volt a nő, ám ekkor már annyira elidőztünk és annyi kekszet, illetve tésztalevest vettünk az előző helyen, hogy úgy döntöttünk, inkább tovább megyünk, mert éhesek sem voltunk már igazán. Na meg aztán milyen dolog az, hogy nem kell alkudozni, így nincs benne kihívás! :)

Ja, egy dolog kimaradt a délelőttből, amit nem meséltem el. Megálltunk egy helyen szusszanni, és kiteregetni a pólóm száradni, ugyanis csurom izzadság lett. Kérdeztük itt is a dálbátot, de háromszázat mondtak, mi meg mondtuk, hogy köszönjük, nem kérünk. Ekkor még nem is voltunk egyáltalán éhesek, csak az árra voltunk kíváncsiak. Aztán az üdítőt is megkérdeztem, és a 30-ra (thirty, vagy magyarul írva-mondva: szörti) bólogattak. Megkérdeztem még egyszer, de akkor is igen volt a válasz, ezért rendeltünk kettőt. Gondoltuk, hogy ez jó ár, hiszen már lejjebb is 40 volt. Aztán, amikor fizetni szerettünk volna, először kiderült, hogy nem tudnak visszaadni, aztán kiderült, hogy a „szörti”-t a nő „száti”-nak értette, ami hatvanat jelent nepáliul. Áááá, nem akartunk volna 150 forintért 3 deci üdítőt inni, az még otthon is sok lenne érte! Szóval ezt megszívtuk, de Ti még vigyázhattok a harminccal meg a hatvannal Nepálban! :) Kellett nekünk Namasztéval ödvözölni őket és Dennebáddal megköszönni amit kaptunk… Azt hitték, hogy a számokat is vágjuk nepáliul.

Buandandaitól Ghermuig

A Buandandai nyeregből éppolyan meredeken vezetett le az utunk, mint a másik oldalt a fölfelé, a különbség csak annyi volt, hogy lefelé inkább voltak sziklalépcsők, és a táj az eddigieknél is elképesztőbb volt. Néhány szirten állt egy-egy fa, de úgy, mintha csak tájépítészek tették volna oda. Ezek igazi kis kilátóhelyek voltak, és ezt a helyiek is tudták, mert a fa tövében időzgettek, dohányoztak. Hiába, tudnak élni ezek a nepáliak. Meg gondolom a sok kétkezi munka után a földön vagy a hosszú, nehéz cipekedések után igencsak jól esik egy ilyen pihenő. Mikor végre újra leértünk egy viszonylag sík részre, az ösvény mellett egyszer csak a közvetlen közelemből egy erős fújtatást hallottam. Ekkor vettem csak észre, hogy egy pajta mellett sétálok. Egy, a földön fekvő vízi bölény (vagy bivaly?) fújtatott rám. Akkora orra volt, hogy kedvem lett volna megsimogatni. Persze ennek ő valószínű nem örült volna, ezért erről letettem, de Zitát bevártam, és lefényképeztem a bölényekkel.

Innentől kilométerben már nem volt sok hátra a nap végére kinézett szállókig, de az a pár kilométer bizony kemény volt. Az elején az erdős rész még hagyján volt, de utána jött néhány fel-le, aminek annyira nem örültünk már. Átkeltünk egy merev vashídon egy gyönyörű vízesés mellett. Itt megint csak megmutatták a nepáliak, hogy tudnak élni. Lent a híd alatt a szikláknál két srác fürdött a patakban. Először azt hittem, valami festve van az egyik nagy sziklára, de aztán láttam, hogy az egy törülköző, és így találtam meg aztán a gazdáját is. Bennem is megfordult, hogy jó lenne csobbanni, de annyi ideig tartott volna lemászni, előtúrni a fürdőruhám, átöltözni és megferedni a gondolom jeges patakban, hogy ebből aztán nem lett semmi. Inkább mentünk tovább, hogy végre befejezzük a menetet, mert már mindkettőnk nagyon fájt a súlyos hátizsák. Persze a távolság nem adta könnyen magát, a végén még néhány meredek, sziklafalba vájt lépcsős rész volt hátra. Itt cserébe a fáradtságért legalább kaptunk egy gyönyörű kilátást visszafelé a völgyünkbe.

Ghermuban, a Manaslu vendégházban

Végül Ghermu határában, egy Manaslu Guest House nevű helyen alkudtunk ki egy kétágyas szobát és egy dálbátot háromszázért. A Manaslu egy 8163m magas csúcs tőlünk keletre, egy látkép szerint látszik a Pokhara melletti World Peace Pagodától, ahová már terveztem felfutni, mikor ott voltunk, de aztán se idő se energia nem maradt rá. Na de majd ha visszaértünk, tele leszek vörösvérsejtekkel a magashegyi levegőtől, és mint egy szupermen, úgy fogok felrohanni a 12km-es körtúrára.

Már megettük a dálbátunkat, itt is kicsit más volt, de itt is nagyon finom. Ma én pumpáltam a vizet, újabb 6 litert, megint gond nélkül, Zita pedig kimosta egy-két cuccunkat. Már bevásároltunk a reggeli rántottához, és Zita kifőzött 3 „csiköncsómin”-t, vagyis csirke ízesítésű instant tésztalevest, a hármat természetesen egyszerre, kb. 1 liter vízben. Közben már besötétedett, és eltűnt a sötétségben a szemközti hatalmas vízesés. Kihajtogattuk a Pokharában vásárolt turistatérképet, és meglepetten láttuk, hogy az eddig megtett 27km egész sok, már majdnem egy arasznyit haladtunk. A hágó még 3-4 arasznyira van, és ebből 2 arasz még hasonló terepen megy, 3000m alatt. Mikor megérkeztünk, még elég elgyötörtek voltunk, de mostanra nagyjából összeszedtük magunkat, és ha pár óra múlva (most 19:47 van) lefekszünk, akkor eleget tudunk pihenni egy holnapi korai induláshoz, és egy jó menethez. Már ki is néztük az 1300m-en fekvő Talt, ami ide 12,1km, de közben mindenféle “steep uphill”-eket, meg “marihuana field”-eket mondd a térkép! :O

A Taj Mahalnál töltött délelőtt után majdnem úgy döntöttünk, hogy lefekszünk aludni délután, de végül a menés mellett voksoltunk, és nem bántuk meg. Az útikönyv jelölt egy Fatehpur Sikri nevű helyen Agrától kb. 40km-re nyugatra. Megalkudtunk egy riksással a buszállomásig, majd ott megkerestük a megfelelő buszt, ami hamarosan elindult, rajtunk a fedélzeten. Egy órát robogtunk, mire megérkeztünk a másik buszállomásra. Itt gyorsan burkoltunk egy dált a közeli „étteremben”, majd bevetettük magunkat a bazár utcájának forgatagába. Volt ott minden, elsősorban rengeteg ember, kétoldalt pedig árusok. Mi voltunk csak ketten fehér emberek a tömegben, és ha nem láttunk volna jobbra felettünk magasodni egy hatalmas kaput, azt hittük volna, rossz helyen járunk. Fatehpur Sikrinek a rövid története annyi, hogy volt egyszer egy maharadzsa, aki a fejébe vette – ha jól emlékszem valami vallásos alapú látomás után -, hogy itt kell felépíteni egy új fővárost. Akkortájt csak pusztaság volt Fatehpur Sikri helyén, de aztán a radzsa parancsára szépen nőttek ki a földből a különböző épületek, templomok, na és persze paloták a feleségeknek. Mivel a fickó nyitott volt minden vallásra, volt neki a hindu mellett muszlim, és keresztény felesége is. Aztán a maharadzsa feldobta a talpát, és ezzel egy időben pusztulásnak indult a remekműve is, legfőképpen azért települtek el a környékről az emberek, mert nem találtak vizet.

Azt hittem, ügyesen alkudtam, közben…

Egy szűk sikátorban tudtunk feljutni az épületegyütteshez, amit rögtön egy nagy téren kezdtünk meg felfedezni. Voltak itt sírhelyek, és persze India elkerülhetetlen portékaárusai. Történt, hogy előző nap este nagyon belemelegedtem az alkudozásba, és vettünk két apró szuvenírt, barátoknak. Darabját 20-20 rupiért, és erre nagyon büszke voltam, mert valahonnan 100 körülről indult a licit. Még az eladó is megdicsért, hogy milyen kemény alkusz vagyok. Mert ahogy az a kézikönyvben meg van írva, többször kinevettük amikor magas árakat mondott, becsméreltük a termék minőségét, mondtuk, hogy máshol olcsóbb árat kaptunk már, és ami a joly-joker: többször elsétáltunk, hogy jól van, akkor hagyjuk. Végül úgy döntöttünk, hogy kettőt 40-ért megveszünk, de azért még egy utolsó próbaként úgy köszöntem rá a fickóra, akkor már talán negyedjére, hogy „Okay Sir, I’ll give you 30 as you want.” – Rendben Uram, akkor adok 30-at a kettőért, ahogy akarja! Persze ezt csak én akartam, így próbáltam trükközni, de ő ragaszkodott a 40-hez. Ám jó, legyen, belementem, és már csomagolta is a fickó a zsákmányunkat. Volt bennem egy apró tüske, hogy nem bírtunk lemenni 15 rupi per darabig, de azért büszke is voltam magamra, hogy 100-ról 20-ig levittük az árat. Aztán másnap itt Fatehpur Sikriben koppantam. Itt is hasonló árról indítottak, de az egyik srácnál végül sikerült elérnem – csak próba képpen – egy 5 rupis árat egy hasonló nagyságú és minőségű tárgyra. 10-ért még egy sokkal nagyobbat is megkaptam volna, persze egyik sem kellett, a nagyot nem is tudtuk volna hová tenni, a kicsiből meg már volt kettő nálunk. Ó, én balga! 5 rupiért megkaphattam volna, amiért 20-at adtam, és még azt hittem, hogy jól is jártam… :) Persze az egész csak a hiúságomnak fájt, a pénztárcánknak annyira már nem, ugyanis az 5 rupi kb. 23 forint, és a 20 sincs 90 magyar pénzt, tehát nem nagy összegekről beszélünk. :) De akkor is!!! :)

Hazudni szabad, ha jó célt szolgálsz vele (magadnak)?!?

A képeslapárus kölykökön akartam revansot venni. Szép Taj Mahalos képeslapokat árultak, tizenkettőt egy csomagban. Persze ők is 50-ről nyitottak, de én mondtam nekik mindent, hogy szegények vagyunk, kajára kell a pénz, és hasonlók. Már nem is tudom ki mesélte nekünk, hogy az indiaiak szerint, ha jó célt szolgálsz vele, szabad hazudni, és az alkudozás pl. ilyen. Ez persze erősen hibádzik ott, hogy ami nekem jó, az pont az alkudozásnál (is) másvalakinek rossz. Szóval szerintük – és az én értelmezésemben – ilyen erővel bármikor bárkinek fűt-fát össze lehet hazudni, ha azzal a saját javamat szolgálom. :) A vicces az, hogy ezt teszik is az indiaiak, és tényleg, szinte mindenki az élet rengeteg helyzetében. Általában csak apró lódításokról van szó, vagy talán csak elhallgatásokról, de akkor is, ez jelen van szinte mindenkinél, még olyan indiai barátainknál is, akiket amúgy szeretünk és becsülünk. Ez úgy látszik itt a mentalitás része és elfogadott. Jobb, ha mi is elfogadjuk, és ezzel együtt szeretjük Indiát – miközben résen vagyunk! :)

Na, de visszatérve a képeslapra, sikerült levinnem az árat az egyik kölyöknél 15 rupira, ám ez még nem volt elég, mert nem hogy csak sokalltam, hanem tudtam azt is, hogy nincs nálam ötös, és ha egyszer a kezébe nyomok két tizest, vagy egy huszast, én abból többet nem látok vissza egy rupit sem, nem hogy még ötöt. Dani mesélte, hogy ezek mennyire egyszerű gondolkodású népek: „ami a kezemben van, az már az enyém”, és nem ad vissza, hanem jobb esetben is csak azt mondja, vegyél még valamit tőle abból a pénzből. Ebből mi is tanultunk, és igazi suttyók lettünk. A buszon mindig kevesebbet adunk a jegyek általunk tudott áránál, mert már megtanultuk, hogy ha többet adunk, nem adnak vissza. A minap jártunk egy nyugatinak próbálni látszó kis szupermarketben. A pénztárgép érméknek szánt kis rekeszeinek nagy részében cukorkák voltak. Ezzel adnak vissza! :)

Na de megint elkanyarodtam azoktól a bizonyos Taj Mahal képeslapoktól, amiknek amúgy egy részét azóta már fel is adtuk. Ebből kitalálhattátok, hogy végül megvettük őket, méghozzá 10 rupiért. Amikor már kifelé tartottunk az egész komplexumból, újra megláttak minket, és odajöttek hozzánk. Én mondtam, hogy 10-ért hajlandó vagyok vásárolni srácok, mire az egyik, aki már megismert, sértődötten kifakadt, hogy egy órával ezelőtt még azt mondtam, hogy 12-t adok a lapokért. Persze mondtam, hogy az már elmúlt, de ezzel nem volt vége, mert elkezdődött közöttük egy szó szerinti harc, azért, hogy melyiküktől vegyük meg a képeslap csomagot. Utólag megtudtuk, hogy vevők lettek volna a srácok egy barterra is a tegnapi Taj Mahal-os belépőinkért, tehát „ingyen” is megszerezhettük volna a lapokat, de jobb hogy nem tettük, mert biztos, hogy valami disznóságot tettek volna a használt belépőinkkel. Eladják tudatlan turistáknak, lekaparva a dátum pecsétjét, vagy valami hasonló…

Séták Fatehpur Sikri körül

Na, de szóljunk már végre magáról Fatehpur Sikri-ről is. A belépős részekre nem mentünk be, de szépen körbesétáltuk az egész létesítményt a naplemente előtt, és így sok szépet láttunk. Hátul egy karavánszeráj mellett egy nagyon érdekes tornyot fedeztünk fel, és egy „elefántos kaput”. Ide előzőleg pénzért próbáltak minket elvezetni, persze mi nem hagytuk magunkat. Mire visszaértünk a főbejárat melletti parkolóhoz, eltűnt a tömeg, így örömmel fedeztük fel a szinte már üres udvarokat. Szemközt egy tetőn egy kutyát vettünk észre, nagy természetességgel sétált a cserepeken, mintha az lenne az otthona. Újabb a turisták által nem járt területekre tévedtünk, és ezt nagyon élveztük. Csak helyiek ültek itt-ott a fák alatt, beszélgettek és csodálták a naplementét. Mi is felmásztunk egy tetőre, ahonnan olyan kilátás nyílt a maharadzsa valamelyik feleségének palotájára, amilyet még a fizetős vendégek sem láthattak. Nagyon élveztük ezt a felfedezőkörutat, és igazából örültünk, hogy nem adtunk ki több száz rupit a belépőért. Hazafelé a bazársoron vettünk néhány „ámlett”-et, vagyis omlettet, hagymás sült tojást kenyérrel. A buszállomás üres volt, amitől először megijedtünk, mert néhány kölyök egy motoron azt mondta, nincs már több busz. Persze ők szívesen kivisznek a főútig, ahol még találunk buszt. Aha, persze, és gondolom ezért pénzt is kértek volna… Mert közben Zita megtudta az állomásfőnöktől, hogy csak lódítottak és a busz valójában 10 perc múlva itt lesz és rögvest indul is. Hazafelé az agrai állomásról stoppoltunk a városon belül, mert nem tartottuk jó árnak az 50 rupit néhány kilométerért. Az első ezer métert még lesétáltuk, aztán egy keresztény bácsika megállt nekünk a fehér kis autójával, és bár egy szót nem beszélt angolul, de olyan boldog volt, hogy segíthetett nekünk, hogy azt látnotok kellett volna.Este a szállodánkban nem volt víz a folyosói zuhanykabinban, ezért a szomszéd szobában lévő német pár fürdőszobáját kértük kölcsön kétszer öt percre. Cserébe míg tusoltunk, ők megnézték a mailjeiket a netbookunkon és elláttuk őket az összes okossággal, amit az elmúlt másfél napban szedtünk fel a környékről: hogy a Joney’s-ban érdemes enni, és hogy mit, valamint hogy a Taj Mahal-hoz hajnalban érdemes menni, állatok és étel nélkül.

Lehet, hogy most néhányotoknak azt jött le a mai írásból, hogy egy végtelenül smucig alak vagyok, mert még ezekkel a szegény indiaiakkal is állandóan alkudozom a filléreken, de ha van is ebben igazság, azt azért hozzátenném, hogy ha minden szavukat mindig elsőre elhinnénk, ezen a napon pl. túlhaladtuk volna a napi büdzsékeretünket, de talán meg is dupláztuk volna, így viszont belül maradtunk. Ha pedig valakinek van pofája elsőre 100-ért kínálni valamit, amit kevesebb, mint 5-ért szerzett, akkor én egyáltalán nem érzem magam pofátlannak, amikor lealkudom 20-ra, hiszen még így is bőven keresnek rajtunk. :) Lehet, hogy kicsit suttyó vagyok, de akkor az indiai barátaink igazi országos suttyók! :) De ez nem baj, már írtam, hogy így kell szeretni őket. És mindig, minden gyanús szavukat megkérdőjelezni, és kőkeményen alkudni!!! Ez is egy lecke, megtanulni mindig kiállni az igazunkért. Ebben erősen érzem, hogy már fejlődtem általuk.