Homayoun – A madár, ami jó szerencsét hoz

Miután megkaptuk az 5 napos tranzit vízumainkat a mashhadi türkmén nagykövetségen, azonnal el is indultunk Türkmenisztán felé. Persze csak ésszel, mert előbb megálltunk enni. Nem találtunk semmi parkot a belvárosban, ezért csak úgy, egy kis utca járdájára ültünk le, amolyan iráni módra, a betonra, a mocsokba, az autók zaja és bűze mellett. Persze ez utóbbi mérsékelt volt, mivel egy csendes utcában voltunk. Ennek az utcának azonban volt egy kis vendéglője, ahonnan egy perc nem telt el, és egy fickó tálcán két csésze teát hozott nekünk cukorral. Hiába, még mindig Iránban vagyunk! :) Amikor visszavittük a tálcát, próbáltam kenyeret vásárolni, persze fizetni nem hagytak, és egy kenyér helyett hármat kaptam. Itt találkoztunk Homayoun-al, aki kicsit megrémisztett minket, mert azt mondta, hogy a Mashhad-Saraksh útvonal nagyon veszélyes, mert elrabolhatnak minket az afgán drogcsempészek…
Kicsit fura volt a fickó,

elsőre kicsit bolondnak néztem, de aztán végülis úgy döntöttem, hogy normális. :) Emberünk elmondta, hogy neve, a Homayoun, azt jelenti, hogy „A madár, ami jó szerencsét hoz” – hát jó szerencsét hozott, mert nem raboltak el minket ezen a szakaszon. :)
Mindenesetre jól megijesztett minket ezzel, ezért ezután 3-4 embert még megkérdeztünk erről az útról, és senki se mondta, hogy baj van vele, egyedül egy imám mondta, hogy éjszaka veszélyes, de amikor kérdeztük miért, azt mondta nem az emberek miatt, hanem az út rossz minősége miatt. Az első ember, akit erről megkérdeztem, egy sarokkal odébb volt, egy buszmegállóból leszólított minket. Ő volt Vali, a Lonely Planet fórumokból messzeföldön híres „Home Stay” üzemeltetője, állítólag nagyon jól főz a felesége, és nagyon gyors náluk az internet, ráadásul még a türkmén tranzit vízumot is szívesen segít elintézni, mindezekért igen jutányos árat számít fel… Úgy volt, hogy nála leszünk Mashhadban, leveleztem is Valival (ezért ismert fel), de végül Mashhadéknál maradtunk. Most viszont sikerült összefutnunk vele a véletlen folytán, és a közösen eltöltött 3 perc alatt megbizonyosodtunk róla, hogy Vali valóban egy teljesen őrült és lökött figura.

Mashhadból nehezen szabadulunk – Túl népszerűek vagyunk

Kifelé menet a városból nem volt kalandoktól mentes az utunk. A forgalmat már egészen szépen abszolváltuk, bármilyen autóforgatagban nagyobb stressz nélkül ellavírozunk, viszont amikor meg-meg álltunk Mashhadban, durva tömeg vett minket körül. A megállásokra azért volt szükség, mert Zita szeretett volna venni valamit, még mielőtt elhagyjuk Iránt, de azt csak a harmadik boltban kapta meg. Na, hát nekem ezalatt a három megállás alatt hirtelen nagyon-nagyon sok barátom támadt… Álltak már körbe minket sokszor sokan, de ez a mashhadi tömeg minden eddigit felülmúlt, úgyhogy le is fényképeztük őket. Na, ez is egy hiba volt, mert erre föl ők is felbátorodtak, és újabb percek teltek el azzal, hogy „még egy utolsó fényképet hagy…”
De a kalandoknak ezzel még nem volt vége, ezután még rosszabb jött, fiatal kölykök, motoron. Ez eleinte még nem volt annyira rossz, egy helyen még segítettek is a helyes utat megtalálni, de aztán jött egy másik banda, és ők már pimaszabbak voltak, hosszú kilométereken keresztül követtek minket, jöttek mellettünk, előttünk, kiabáltak és hosszasan kérdezgettek perzsául, nem fogták fel, hogy ha ötször kérdezik meg ugyanazt, akkor sem fogjuk megérteni… Mi pedig nem arra vágytunk, hogy suhancok hangos motorjai közepette bringázzunk, ezért egy idő után megelégeltük az egészet, és megálltunk. Ha közelebb jöttek, hangosan és látványosan „Hoda Hafesz”-eztünk nekik, és integettünk, hogy húzzanak már el mást boldogítani. Ebben végül egy autós is besegített és végre nagy nehezen lekoptak rólunk a motoros naplopók.
Ekkor már a város peremén jártunk, és délután két óra volt. A következő kihívást egy kisebb homokvihar jelentette, de hála az égnek nem volt olyan durva, mint ahogy kinézett. Ekkor kezdtük csak el megérteni, miért van néhány szembejövő motoros feje szinte teljesen bebugyolálva egy nagy kendőbe – a homok ellen. Miután elült a homokvihar, erős hátszelet kaptunk, ezért igen jól haladtunk, sokszor hosszan, perceken át 30-40-el repesztettünk. Az út makulátlan volt, új aszfalton tekertünk, a régi mellettünk ment, a régi kétszer egy sávot meghagyták a szembejövő forgalomnak, mi pedig egy új úton haladhattunk, 10 méterre a régitől, két sáv csak a miénk volt, meg azé a néhány autósé, akik néha erre tévedtek. Igen élveztük ezt a gurulást, nagy élmény volt ilyen gyorsan haladni.

Jafar-éknál Süraki Malek-ben

Egy dzsáminál még megálltunk enni, aztán valamikor fél órával a naplemente előtt nagyon okosan úgy döntöttünk, hogy most már elég lesz erre a napra a jóból, és egy Süraki Malek nevű faluba lekanyarodtunk táborhelyet keresni. Ez a falu nagyon komoly képet festett, az utcák poros kis sávok voltak a sárból épített kerítések között, középen egy vájatban folyt a szennyvíz, és udvarok mögött apró házak sorakoztak. Egy ilyen udvarba láttunk meg néhány embert, és köszöntünk oda nekik a kérdéssel, hogy baj-e, ha itt sátrazunk az udvaruk sarkában. Baj nem volt, viszont sátrazni nem hagytak minket, beinvitáltak a házukba. Még dinnyét és szotyit is kaptunk vacsorára, ami közben igen jól elbeszélgettünk – már ahogy tudtunk. Most éreztük csak igazán, hogy a kinyomtatott fényképek micsoda jó ötletnek bizonyultak, mert vendéglátóinknak nagyon tetszettek, körbeadták őket az egész családnak. Jafarnak hívják az apukát,, Semirahnak a feleséget, és van egy három éves kislányuk, Fatime, aki valami tündéri aranyos kiscsaj volt. Zita még előző nap este vett Mashhadban egy adag kis színes állatfigurás matricát, akkor nem értettem vele egyet, mondván ez minek, de most láttam, hogy mennyire örül neki a kislány, nagyszerű ajándéknak bizonyult. Este még egy kis zenei csere-berét is tartottunk bluetooth-on keresztül, aztán dőltünk volna le… De ekkor kiderült, hogy a dinnye és a szotyi csak valami előételféle volt, mert ekkor megterítettek egy hatalmas tál babos-mártásos-csirkét egy még nagyobb tál rizzsel. Akkora adag ételeket elénk raktak, hogy csak úgy néztünk. Ketten egy adagot alig bírtunk megenni, és persze nem győztük köszönni. Iránig valószínű sikerült néhány kilót leadnom, de az biztos, hogy Iránban visszahíztam belőlük néhányat.

Ellenünk fordul a szél

Reggel korán keltünk, 5 órakor szólt a vekker, és pár perccel később már a nap is fent volt az égen.
Odakint hűvös volt még ezért lastexet és pulóvert húztunk, amiket persze jó egy óra tekerés után le kellett vennünk. Sajnos a szél megfordult és az enyhe lefelé is véget ért hamarosan, ezért a 15km/h-t is csak nehezen bírtuk tartani, nagy erőfeszítések árán. Aztán az emelkedő egész meredek lett, de a szembeszél továbbra is tépett minket. Volt, hogy 5 km/h-val bírtunk csak menni, és eközben is arra kellett figyelnünk, hogy el ne döntsön minket a szél. Szóval ez nem volt valami finom, főleg azért nem, mert miközben így kínlódtunk, az járt a fejünkben, hogy ez így nem lesz jó, nagyon nem, mert így nem érünk ma oda Sarakhs-ba. Ez azért lenne rossz, mert így másnap nem tudunk a lehető legkorábban és legfrissebben megérkezni a türkmén határhoz, hogy minél jobban ki tudjuk használni a rendelkezésre álló 5 napot az ország átszeléséhez. Szóval ez elég aggasztó volt, miközben 5-el haladtunk kínkeservesen fölfelé. Pedig a táj közben egészen elképesztő volt, kiszáradt folyómedrek felett, sziklafal mellett, üres sivatag oldalában tekertünk, és úton útfélen láttunk elhagyott falvakat. Valószínű azért voltak üresek, mert a lakosok a folyó kiszáradása miatt odébbálltak.
30km-t tettünk meg délelőtt 10-ig, mire megérkeztünk Marzdaranba. Ez a város már 920m-en volt, mi pedig 700-ról kezdtük az emelkedést. Itt aztán csaptunk egy jó órás pihenőt, mert már nagyon kivoltunk, éhesek is voltunk és egy kis pihenőre is szükségünk volt. Egy kis vendéglőben ettünk „hamburgert”, vagyis vékony kenyérrel körbetekert hamburgerpogácsát, uborkával (és Zita paradicsommal). Ennek az ára 160 forint volt, ezért végül kértünk két-két darabot elvitelre is, az út további részére.

Gyönyörű kopár hegyek között

A város után jött a szerpentin, amin egykettőre túl voltunk, és fent találtuk magunkat az 1040m magas hágóban. Innen valami egészen elképesztő táj tárult elénk, gyönyörű, kopár hegyek, sziklafalak, völgyek, és ugyanúgy, mint eddig, kiszáradt folyómeder és elhagyatott agyagházak. Az egész nagyon vadregényes volt, sokszor megálltunk fotózni, mert ilyet nem nagyon láttunk még eddig. A lefelében sajnos folytatódott a szembeszél, ezért ha nagyon megtekertük, akkor is csak 20-al bírtunk haladni. Titkon reméltem, hogy a hegy túloldalán majd a másik irányba fog fújni a szél, de sajnos nem így volt.
Amikor már azt hittük, kiértünk a nagy hegyek közül, az út hirtelen vett egy éles jobbra kanyart, és egy újabb emelkedővel találtuk szembe magunkat. Nem volt nagyon hosszú, gyorsan felkaptattunk rajta, fent ismét gyönyörű kilátás várt ránk, és a lefelét még egy az előzőnél is szebb, keskenyebb sziklás völgy oldalában tettük meg. Ennek a végén várt ránk egy kis falu, kinézetre hasonló volt, mint ahol aludtunk, de ez inkább a főút mentén terült el, így nem volt nehéz megtalálni az egyetlen kis boltját. Innen vásároltunk magunkat egy-egy üveges üdítőt, amikkel leültünk a bolt előtt, és megettük hozzájuk az egy-egy szendvicsünk. Közben két helyi srác ült le mellénk, egyszerű lelkek voltak, mégis nagyon intelligensen viselkedtek, nem fogdosták a bringákat, nem vihogtak idétlenül. Viszont értelmesen kérdeztek, és amikor perzsául tudtam nekik válaszolni, annak nagyon örültek, és persze nagyon tetszett nekik. Kár, hogy mindig pont akkor hagyunk el egy országot, amikor egy-két alapmondatot már el tudok valahogy makogni az adott nyelven… :)

A Karakum sivatag peremén

A falu után nem sokkal kiértünk egy egyre szélesedő és laposodó völgy szélére, ezen repesztettünk végig, merthogy közben elállt végre a szembeszél. Ez a völgy már kivitt minket a végtelen nagy síkság szélére, a Karakum sivagat peremére.

A Kara-kum egyébként fekete homokot jelent, bár ilyet azóta se láttunk ebben a sivatagban. Egyébként a sivatagról más fogalmaim voltak, mint ami itt várt ránk, mert ez egyáltalán nem kopár. Vannak bokrok, nem is kevés, néhol egész sűrűn. Állatokat is láttunk kint, nem is keveset… Igaz, azt nem tudjuk, hogy mit esznek, mert volt, hogy olyan helyen láttuk őket, ahol a nagyon apró, bokáig érő bokron kívül nem nagyon volt más, és abból is csak nagyon kevés. Ebben a lapos, fás sivatagban száguldottunk tova várva várt napi úticélunk, Sarakhs határvárosa felé.
Úgy tűnt, sikerülni fog sötétedés előtt odaérni, de a 30km-el előtte lévő városban összefutottunk egy bringás házaspárral, a francia Clement-el és feleségével, Emilie-vel.

Ők egy éve vannak úton, eredetileg hátizsákos utazókként kezdték, de aztán 3 hónap után átváltottak a kerékpárra, azóta túl vannak 6000km-en, bejárták DK-Ázsiát, aztán vonattal átmentek Kashgar-ba, ahonnan három hónap alatt jutottak idáig. Közben volt, hogy heteket gyalogtúráztak is, amiért először irigyeltem őket. Mi egy hónap alatt fogjuk megtenni ugyanezt a szakaszt, mert sajnos rohannunk kell, mert jön a tél, és ha nem érünk oda időben, lehavazik a KKH és nem jutunk át Indiába. Aztán kicsit gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nekünk semmi jogunk másokra irigykedni, a saját utunkat járjuk, ami így is elképesztő és csodálatos élményekkel teli, ez a miénk, ezt választottuk, és már most kijelenthetjük, hogy fantasztikus, életre szóló élményeink vannak, ezért nagyon örülünk, hogy útra kelhettünk és útra is keltünk.
Clement-ékkel bő fél órát beszélgettünk, elmondtak pár hasznos dolgot Türkmenisztánnal kapcsolatban, mi pedig Iránról meséltünk, illetve megígértük, hogy megpróbálunk nekik szállást keríteni Budapesten, merthogy arrafelé mennek majd, talán december környékén érhetnek majd oda, ha nem vonatoznak bele nagyon. Ha valaki esetleg kedvet érez egy francia kerékpáros házaspárt vendégeként tudni Budapesten 3-4 napra, dobjon kommentet gyorsan e-mail címét is megadva, hogy kiadhassam neki Clement-ék e-mailjét, amin felveheti velük a kapcsolatot.
Gyorsan-gyorsan, mert ha nem jelentkezik senki, kiadjuk az e-mailjüket a barátainknak vagy a szüleinknek, és lemaradtok Róluk! :)

Fereshteh, a megmentőnk Sarakhs-ban

Az utolsó 30km már nagyon fárasztó volt Sarakhs-ig, ki voltunk már merülve, túl voltunk a napi 100km-en, hajnali keléssel, szembeszéllel, fölfelékkel… Sok volt már ez, de úgy voltunk vele, hogy már alig van valami hátra, valahogy már csak kibírjuk. A városba beérve egy kíváncsi motoros szegődött mellénk, gondoltam még hasznunkra lehet, kérdeztem tőle, hogy merre tud itt boltot, ahol ételt vehetnénk, mire persze rögtön elvezetett minket egy „supermarket”-hez, ami annyira szuper volt, hogy se kenyér, se tojás nem volt a polcain. De ekkor jött egy földreszállt angyal a szürke Peugeot-jában – ő volt Fereshteh, aki megkérdezte tőlem, hogy beszélek-e angolul, majd hogy miben segíthet. Mire én: perszehogy, egy boltot keresünk, majd egy helyet, ahol nyugalomban sátrazhatunk. Erre Fereshteh: Come to my home. Na ezt most nem kellett kétszer mondania a kedves iráninak, mivel igen fáradtak és elgyötörtek voltunk már, kapva-kaptunk az alkalmon, nem szégyenlősködtünk, hanem azonnal elfogadtuk a kedves meghívást.
Kisebbfajta csodaként éltük meg, hogy 10 perc múlva már zuhanyoztunk (meleg vízben!), elindítottunk egy mosást a koszos ruháinkkal és nagyon finom lasagne-t vacsoráztunk. Az egész olyan volt, mint egy álom, nem számítottunk rá, hogy ilyen gyorsan ilyen jó dolgunk lesz. Mindezt kétszeresen élveztük, mert nagyon fáradtak voltunk ezután az igen hosszú (118km) nap után. A vacsora után még egy kis kép és videó nézegetést csaptunk, majd némi beszélgetés után elvonultunk a szobánkba, ahol Zita hamar halk szuszogásba kezdett, én pedig még jó 3 órát rendeztem a szebbnél szebb fényképeinket a napról, és persze naplót írtam a kőkemény, de csodaszép nap végén.

Másnap reggel kigurultunk a határhoz, ahol viszonylag simán el tudtuk hagyni az országot. Jó egy órát várattak minket, közben ki kellett pakolnunk az egyik táskánkat, és megkérdezték, hogy ki volt az a nő és mi dolgunk volt vele, akivel láttak a főút mellett. Mondtuk, hogy nem tudjuk, csak az utat mutatta meg a határátkelőig… Se magunkat, se Fereshteh-et nem akartuk bajba sodorni, ezért lódítottunk.

Motasekaram Iran!

Irán elképesztő ország, minden nemzet fia és lánya példát vehetne az irániak hírhedt vendégszeretetéről. Ami sajnos csak az utazók körében hírhedt, mert ha megkérdezel száz embert, hogy mi a véleményre Iránról, 90 biztos a terroristákat meg az urándúsítást fogja említeni, holott mi ilyesmivel nem találkoztunk. Ezt csak a politikai propaganda nyomatja a tévében, és ha odafent a politikusok kavarják is a lekvárt, közben a 70 millió iráni ember nagy részének a lelke aranyból van, és alig várja, hogy találkozzon egy külföldi utazóval, akivel ha összehozza a sors, mindent megpróbál megadni neki, hogy a kedvébe járjon és segíthessen neki. Cserébe semmit nem vár, csak egyszerűen örül, hogy veled lehet.

A „best country ever” kifejezést azért én még nem merném használni Iránra, hiszen még nem jártunk az összes többi országban, és az emberek emberekkel való viszonya még csak az egyik dolog, ami fontos. A másik, az emberek környezettel, természettel fenntartott viszonya sajnos nem ilyen idilli Iránban, itt még van mit fejlődniük, és ha csak feleannyira szeretnék és ügyelnének a környezetükre, mint egymásra… :) Az jó lenne!
Irán bőven megér egy 30 napos vizitet, van mit látni és tapasztalni ebben az országban. Ehhez itt van egy kis segítség, néhány perzsa (farsi) szó, amit sikerült összeszedni az itt eltöltött 27 nap alatt.
Köszönjük minden kedves iráni barátunknak, hogy ilyen nagyon kedvesek voltak velünk, még nem sok helyen tapasztaltunk ilyen mértékű segítőkészséget és kedvességet, pedig nagyon-nagyon magasan volt a léc, amikor beléptünk Iránba… :)

Miért négy nap Mashhadban?

Mashhadban négy nagyon szép napot töltöttünk egy szuper családnál. Na de kezdjük az elején: miért négy napot? A család marasztalt még a négy nap után is, de mi ugye igazából csak azért jöttünk Mashhadba, hogy felmarjuk a türkmén tranzitvízumainkat, emellett körbetekintésre és pihenésre együtt is max. csak 2-3 napot szántunk volna, mert ugye várnak minket az ’isztán országok, meg a Pamír, a KKH-ról nem is beszélve… Ezért első dolgunk volt Mashhadban, hogy felkeressük a türkmén nagykövetséget. Igaz, hogy még nem telt le a két hét, amióta igényeltük Teheránba a tranzit visa-t, de hátha nem tudnak számolni, gondoltuk… Hát sajnos nagyon is tudnak számolni, ráadásul pénteken, amikor lejárt volna a két hét, pont zárva tartanak, viszont szombaton legalább nyitva vannak, így azt kérték tőlünk, fáradjunk vissza a vízumainkért szombat reggel. Ez volt kedd reggel. Szóval így lett 4 nap Mashhadban, na de milyen 4 nap!

Iráni popsztárok Amerikában

Hogy a nagyon kedves családot honnan akasztottuk magunknak jóbarátnak és vendéglátónak erre a négy napra, az még egy régi történet, egészen Meghri-ig, az örmény-török határátkelésünkig nyúlik vissza. Történt ugye, hogy kisebb tömegek voltak a határon, méghozzá azért, mert négy Amerikában karriert felépített iráni popénekes koncertet adott Örményországban, Jerevánban. Hogy miért külföldön adnak koncertet az iráni sztárok, az egy nagyon jó történet: azért, mert Iránban sok más mellett a popzene is tiltva van, aki pedig egyszer kimegy Amerikába zenélni, az soha többé nem térhet vissza, vagy ha megteszi, börtönévek várnak reá. Ennek ellenére rengeteg iráni sztár van Amerikában, ők úgy lehetnek a hazájuk sztárjai az USA-ban, hogy több olyan műholdas csatorna is van, teljesen perzsa nyelvű, de Amerikában készül, csak épp irániaknak, irániakról… Persze ezek Iránban tiltva vannak, de azt, hogy valakinek van-e, vagy nincs műhold vevője, a kormány nem tudja (vagy nem akarja…) ellenőrizni, és naná, hogy mindenki ezeket a műholdon fogható csatornákat nézi. Szóval így lett iráni sztár Amerikában az a négy zenész-énekes, akikért tömegek utaztak ki Örményországba. Ezért volt, hogy amikor mi utaztunk a busszal Jerevánból Tabrizba, a szokásos egy busz helyett négy utazott – mindenki jött haza a koncertről.
Ez a kedves család, akikkel a határon találkoztunk, autóval utazott ki, de így is sikerült megtalálniuk minket, és megmutatni a hatalmas iráni vendégszeretet, azzal, hogy Iránba érkezésünk után 5 perccel meghívtak magukhoz Mashhadba.

A nevüket azért nem említem, mert ők kérték így, hiszen mint már említettem, Iránban csak engedéllyel fogadhatnak az állampolgárok külföldi vendégeket az otthonukban, illetve elképzelhető, hogy még egyéb okai is vannak, furcsa ország ez az Irán… (de nagyon jó hely!)

Mashhadék családja

A család egy apukából, egy anyukából, egy 16 éves kosárlabdaőrült fiúból, és egy 13 éves szetározni tanuló lányból áll. Utóbbi leányzó az ottlétünk alatt töltötte be a 13-at, mi is felköszöntöttük egy apró karkötővel és egy „Happiness” nevű süteménnyel. Mondjuk ilyesmire nincs nagyon szüksége, mert mindig mosolyog ez a leány – és nagyon jól teszi! Szóval szerdán volt a szülinapja, és ez azért érdekes, mert nem kapott szinte semmi ajándékot. A szülőknek sikerült megértetni a gyerekekkel, hogy mivel egy az államinál sokkal jobb és komolyabb, de fizetős suliba járnak, ezért erre rengeteg pénze elmegy a családnak, és vegyék inkább ezt ajándéknak a szülőktől, mintsem hogy különféle „értékes” tárgyi ajándékokat kapjanak szülinap/névnap/stb. alkalmából. Ebből semmilyen hiszti, se csalódás nem volt a gyerekek részéről, a leány szemmel láthatóan rendben volt ezzel a szituációval. Azért az nem igaz, hogy semmit nem kapott, mert aznap este „going out” volt, vagyis kimentünk a városba, méghozzá egy pizzázóba,
ami szerintem a lány kérése volt, mert amúgy a szülők nem azok a pizzériába járó típusok.
Nekem ez a dolog nagyon tetszett (és a pizza is finom volt), és abszolút értelmes dolognak tartom, azt pedig egyenesen csodálom, hogy ezt le tudták tölteni a gyerekeknek és nincs belőle rinyálás. Sőt, a gyerekeket rengeteget láttuk szorgalmasan tanulni a szobájukban, amit egyenesen nem értettem, engem anno ennyi idősen ostorral se tudtak volna rávenni, hogy ennyit tanuljak.
A szetár pedig egy tradicionális iráni hangszer, a sze-tár három húrt jelent, bár a gitárszerű hangszeren valószínű csak eredetileg volt 3 a húrok száma, mert a mai szetárokra már ránőtt egy negyedik húr is. Egyik este a leányzónak szetár órája volt, ahová mi is bekukkanthattunk, és igen nagy élményben volt részünk, mert az oktatója nagyon komolyan nyomta a hangszeren, a kedvünkért még Brams ötödik magyar táncát is eljátszotta nekünk szetárra átdolgozva.

Imam Reza Holy Shrine

Egyik nap az anyukával elmentünk az „Imam Reza Holy Shrine”-jába. Imamja Iránnak 12 volt a történelem során, ezek az Imámok valami nagy tiszteletben álló vallási vezetők, olyasmi lehet, mint nálunk a pápa. Na, hát Imam Reza a 8. imám volt, mind között a legnagyobb, leghatalmasabb, akit a mai napig a legjobban tisztelnek. Ezt mi sem mutatja jobban, hogy itt Mashhadban Imam Reza sírja igazi zarándokhely lett, minden iráni idelátogat legalább egyszer az életében. Na, hát mi kifogtuk Imam Reza névnapját, így extra nagy tömeggel találkoztunk az egyébként hatalmas komplexumban. Nagy terek, kapuk, minaretek, imatermek és dzsámik alkotják ezt a „Holy Shire”-t, ami egyébként igen pompázatos. Egyik tér szebb, mint a másik, közöttük gyönyörű, díszes kapukon lehet közlekedni, és az emberek mindenütt imádkoznak, az imákat fülsüketítő hangerőn hangszórókból vezénylik. Ezt a mai napig nem értem, miért jó, ha ordítva mondják ezt el az embereknek. Nekem, külső szemlélőnek, aki nem érti az iszlámot, se a perzsát, ez nagyon furcsa, és már-már zavaró. Ettől függetlenül nagy élmény volt ebben a „Holy Shrine” komplexumban sétálgatni.
Sajnos fényképezni nem volt szabad, és az egyetlen, legelső fénykép elkészítésénél tetten is értek, ezért aztán többet nem is próbálkoztam. Pedig lett volna mit lencsevégre kapni bőven, mert a sétánk végén lementünk egy földalatti teremben, ahol az egész menyezet és az oszlopok is, szimmetrikusan elrendezett, különböző szögben álló apró tükrökből állt. Állítólag ezt a megoldást itt használták először, mégpedig anno a célból, hogy a gyertyák gyenge fényeit minél jobban szétterítsék. Mára a gyertyákat sajnos leváltotta az „energiatakarékos” neonizzók hada, pedig megnéztem volna ezt a termet gyertyafényben táncolva.

Magbolt, Nadeh Sash és vásárlás az orosz bazárban

Egy másik nap ez a család elvitt minket a városba egy kisebb körútra. Először egy olyan boltba tértünk be, ahol vagy százféle különböző magot és szárított gyümölcsöket lehetett kapni, akár kilószámra is.Az egész hely nagyon profi volt, mint nálunk a bankoknál, sorszámos cetlit kellett tépned, és amikor hívták a számod, kérhetted a kis a hely nevével és logójával ellátott (műanyag…:( ) zacskókba a különböző finomságokat. A zacskót aztán le is hegesztették neked, és mehettél tovább, először egy mérleges pulthoz, ahol kiszámolták neked a pontos árat, majd a pénztárhoz fizetni.
A bolt után Nader Sash mauzóleumát látogattuk meg.
Ő volt Irán leghíresebb királya és hadvezére, nagyszerű sereget toborzott és tartott fent, amivel kiválóan védte az országát és terjesztette ki határait a mai Törökországtól Indiáig terjedő területen. Állítólag sok iráni nagyon szomorú, hogy ma csak ekkora az országuk, mert hiszen a történelem során volt már nagyobb is. Ismerős, nem igaz? :)

Ezen a napon még csaptunk egy kisebb vásárlást, majdnem a teljes napi büdzsénket (10 eurót) sikerült elvernünk az orosz piacon és környékén.
Vettünk egy sípot Zitának, ezzel le tudja sípolni bármelyik autós vagy gyalogos fejét, ha az utunkba találnának állni. Vettünk egy nagyon jó kis, rugós elven működő hő- és páratartalom mérő kis műanyag dobozt. Ez ugyan van majdnem 8 centi átmérőjű, de legalább jó könnyű és ha el merne törni, nem folyik szét belőle semmi.

Miért a színes fénymásolat az útleveleinkről?

Kinyomtatattuk színesben és lelamináltattuk az útleveleink első lapjait. Erre azért volt szükség, mert a Central Asia Lonely Planetben azt olvastuk, hogy a következő ’isztán országokban előfordulhatnak olyan galád emberek, akik rendőrnek adják ki magukat, elkérik az út szélén a buta turista útlevelét, és csak sok csomó pénzér t adják vissza nekik. Na, hát mi nem akarunk ilyen buta turisták lenni, ezért ha ezeknél az embereknél nem lesz szép kék-fehér szirénás autó (de lehet, hogy még ezt se hisszük majd el nekik, ha gyanúsak), akkor csak ezt a színes laminált fénymásolatot adjuk oda az útleveleinkről, és ha kérdezik, hol az eredeti, azt mondjuk nekik, hogy csak csillagtúrázunk és leadtuk a következő (jó távoli) nagyváros szállodájának recepcióján, ahol megszállunk. A legrosszabb, ami történhet, hogy bevisznek a rendőrségre, ahol, miután megtudtuk, hogy valóban nem csak egy „rendőrségnek látszó”, elővesszük az igazi útleveleinket, megmutatjuk bennük a több százezer forintot érő vízumainkat, elmondjuk a történetünk, és hogy miért hazudtunk… Szóval röviden ezért kell a fénymásolat. És igen, ennek ellenére nagyon várjuk már ezeket az ’isztán országokat, pozitívan állunk hozzájuk, és hisszük, reméljük, hogy pozitív élményekkel is fogjuk őket elhagyni. Az útlevelek mellett egyébként kinyomtatattunk néhány családi és esküvői fotót is, csakhogy legyen nálunk, ha nagyon kíváncsi népséggel találkozunk – a netbookot nem mindig jó és célszerű emiatt elővenni.

Home – Otthonunk, The Movie

A családnál, mint már említettem, nagyszerű napokat töltöttünk, nem kis örömünkre volt internet a lakásukban, így sok mindennek utána tudtunk nézni, sok mindent el tudtunk intézni és rengeteg anyagot feltöltöttünk a honlapra. Ezen felül még nagy örömünkre segíteni is tudtunk nekik, mert az apukának a Nokia telefonjára rávarázsoltunk egy igen részletes Irán térképet, amivel ezentúl tud már navigálni. Az ilyesmit úgy élvezem, amikor nem csak mi kapunk és kapunk már megint, hanem végre mi is tudunk adni valamit, valami „kézzel foghatót” azon kívül, hogy ott vagyunk a vendéglátóinknak, és ők nagyon örülnek nekünk – néha már-már érthetetlen számomra, miért ennyire nagyon. :) Utolsó délután még az apuka önkéntes segédletével szétkaptuk a bringáinkat, és Trabzon után most újra átmostuk, kipucoltuk rajtuk az érzékeny részeket WD40-el, majd jó alaposan bezsíroztuk őket.

Ezt egy moziest követte, hosszas keresgélés után találtam egy megfelelő farsi feliratot a „Home” című film nálunk lévő verziójához, és ezt néztük meg az egész családdal. Ámultak az elképesztően gyönyörű képeken, aztán volt nagy csend, amikor a korunk embere Földünkre mért hatásait mutatta be a film. A film után mindent csináltunk tovább, mint eddig, folytatódott a vidámság, ami egyébként jellemezte az egész négy közös napunkat. Azért biztos vagyok benne, hogy megmaradt bennük valami a film mondanivalójából. Aki még nem látta volna, melegen ajánlom mindenkinek, ingyenesen letölthető akár HD-ben is, magyar felirattal, de talán még magyar szöveggel is, google: „Home movie 2009”!

Búcsú Mashhadéktól

Ötödik napra nem maradt más hátra, mint a búcsú és aztán a gurulás a nagykövetségre.

Előbbi nem ment könnyen, az anyuka szinte még meg is könnyezett minket, úgy látszik tényleg megkedvelhettek ezt a két lökött nászutas bringást.. A búcsúnak volt egyébként egy szertartása is, errefelé ha egy vendég továbbáll, az a szokás, hogy kétszer egy koránt megérint a homlokával, majd átbújik alatta. De ez csak az első elem, a második az, hogy egy növénynek vizet adunk, a harmadik pedig, hogy egy szegény, éhezőnek ételre valót. Ez utóbbit könnyedén meg tudtuk tenni, mert mint mindenütt Iránban, Mashhad is tele van a kis kék-sárga ládikákkal (amiket először parkoló óráknak néztünk :D), amelyekbe az ember bedobhatja a pénzt, amit a szegényeknek szán. (és ami aztán a jó ég tudja, hová kerül…)

Ötnapos türkmén tranzitvízum és szaunázás 110 dollárért

A türkmén nagykövetségig 13km-t hajtottunk a zsúfolt városon át, kicsit le is késtük a hivatalos 8:30-as nyitást, ami nem volt nagy baj, mert 9:30-ig őfelsége türkmén nagykövete nem volt hajlandó kinyitni, noha 3 nyelven is ki volt hirdetve, hogy 8:30-tól tartanak nyitva.

„EVERI DAY”, kivéve péntek, vasárnap, és magánszemélyeknek a hétfő és a csütörtök. Persze ez még csak a kezdet volt, a dolog ott folytatódott, hogy újra le kellett adnunk azokat a fénymásolatokat az útlevelünkről és az üzbég (és itt most már iráni) vízumainkról, amit egyszer két héttel ezelőtt Teheránban már megtettünk, és az ott közölt 35-35 dollár helyett legyünk szívesek 55-55 dollárt leperkálni a mindössze 5 napos tranzit vízumért. Ez már-már közönséges rablás bürokrácia címen, na de hát így megy ez sok országnál, ezen nem szabadna már sokadjára ennyire meglepődnünk. Ami viszont végképp kicsapta nálam a biztosítékot, hogy ezek után még jól meg is várattak minket, közel két órát töltöttünk a nagykövetség előtt. Igen, előtte, mert a nagykövetség vendégtere nem más, mint egy apró, az utcára nyíló üvegkalitka négy székkel, és még a teheráni nagykövetségen látott ablaknál is kisebb, talán 10x15cm nyílás a falon, ahol beadhatod a pénzt, meg az útlevelet, hogy kapj bele egy szép színes matricát (vízumot) egy eleddig általam eddig sohasem látott típusú fejszerkezettel bíró bácsitól. És persze leszel szíves a kalitkában várni, ahol ezekben a késő délelőtti órákban már igen szép hőmérséklet van. De nem baj, mindez nem érdekes, ez még nem az ország, ez csak a vezetése, ez csak bürokrácia – „az ellenségünk”, ez nem az ötmillió türkmén hibája, akik közül néhánnyal találkozni fogunk abban az 5 napban… Szóval eldöntöttük, hogy mindezek ellenére, akkor is élvezni fogjuk Türkmenisztánt!!!
Csak jussunk el odáig.. Mire megkaptuk a vízumainkat, már délután volt, október elseje. Október harmadikára terveztük a belépést az új országba. Hogy hogyan teljesítettük ez alatt a másfél nap alatt az országhatárig hátralévő 200km-t, az legyen a következő bejegyzés története… :)

*bocsánat, ha összezavartam néhányatokat a címmel. Mashhad Irán egyik legnagyobb városa 2,9 millió lakossal. „Mashhadék”-nak a kedves családot hívtam, akikkel együtt voltunk, mivel kérték, hogy ne említsem a nevüket.