Ma van kerek 1 éve, hogy hazaérkeztünk. 2015. szeptember 6-án végetért a nagy utazásunk. Az utolsó útról szóló blogbejegyzést pedig Karácsonykor írtam. Azóta semmi. Mármint semmit nem írtam, ide a blogra. :) De most idejét éreztem, hiszen ígértem is, hogy majd beszámolok arról, mi van velünk idehaza, hogy alakul az új életünk, de be kell valljam, nagyon nem volt könnyű rávenni magam és mikor ezt a harmadik sort írom, még nem vagyok benne biztos, hogy ez publikálva lesz-e.

Kerek egy éve végetért a nagy út. Ezt a képet Sárecz Iván barátunk készítette rólunk 2015. szeptember 6-án, a Hősök terén. Innen indultunk 2011. június 11-én.

Vegyük sorra, mi minden történt, hol állunk most a dolgainkkal és mik a következő tervek. Miután hazajöttünk, hamar megszoktuk az itthoni kényelmet, a már vágyott állandóságot és kiszámíthatóságot, na és persze rettentően örültünk a családunknak, ahogy ők is nekünk. Hívtak mindenféle tévékbe és rádiókba, újságoknak, internetes portáloknak adtunk interjút, és persze rengeteg előadást, élménybeszámolót is tartottunk. Utóbbiakat kezdetben legtöbbször teljesen ingyen, vagy legfeljebb útiköltségért, szinte jelképes összegekért vállaltuk el, aztán volt egy hét, valamikor november vagy december tájékán, amikor 8 előadásunk volt 7 nap alatt, és már azt éreztük, hogy kicsit sok. Hogy ki ne égjünk ebből (amivel senki nem járt volna jól…), elhatároztuk, hogy 2016-ban már csak fix összegért (+útiköltség) vállalunk előadást, mert rengeteg időnk és energiánk elment ezekkel az estékkel illetve iskolai délelőttökkel és délutánokkal. Meglepetésünkre ennek ellenére a felkérések (és megállapodások) száma alig csökkent. Közben ugye idehaza elkészítettük a Ti biztatásotokra az utolsó falinaptárunkat, az ideit, amelyek szépen fogytak ezeken az előadásokon. Így lett kerek ez a történet is, mármint a naptár, hiszen így a 4 falinaptár oldalain gyakorlatilag lefedtük az egész utazásunkat. Sőt, most hogy idehaza már mindent magunk szerveztünk és tettünk-vettünk, dobozoltunk és postáztunk, így azt is láttuk, hogy az előző években mennyi sokat segített nekünk idehaza a családunk ezekkel a feladatokkal.

Aztán már nem is tudom pontosan, hogy jött az ötlet, de elkezdtünk összerakni egy olyan előadást, amiben arról van szó, hogy hogyan is utaztunk illetve hogyan utaznánk, ha most indulnánk el, minden útközben szerzett tapasztalattal és tanulsággal a zsebünkben. Mert most visszatekintve bizony, ha nem is felkészületlenek, de elég tapasztalatlanok és zöldfülűek voltunk a kezdet kezdetén. Persze ez így volt szép és jó, de azért egy csomó dolgot jó lett volna tudni előre, vagy legalább jó lett volna, ha valaki felhívja rá a figyelmünket. Valaki bíztat, valaki meglök, valaki megmutatja, hogy igen, meg lehet ezt csinálni, csak indulj el!

Meglepetten tapasztaltuk, hogy hatalmas az érdeklődés az előadásra, ezért ez egy egész előadássorozattá nőtte ki magát, ebben talán a cím; “Hogyan utazzuk be a világot havonta egy minimálbérből?” is nagy szerepet játszott és persze az első előadások sikerei és a jó visszajelzések. Na meg az, hogy Csonka Gábor, a legtöbbet utazott hátizsákos magyar utazó meghívott minket a Járatlan Utakon Fesztiválra, ahol megismerkedtünk a Müszi egyik (vagy egyetlen?) rendezvény szervezőjével(?), Júliával, így lett helyszínünk, és a kezdeti bénázós regisztrálós próbálkozások után (amikor regisztráltak 200-an majd eljöttek 90-120-an, és a jegyárusítás-beengedés még 15 perccel az előadás meghirdetett kezdete után is ment), megtaláltuk a tixát, amin keresztül 3% jutalékért és némi kezelési költségért cserébe könnyedén tudtunk jegyeket árusítani. Azóta csak egyszer nem volt teltház, amikor a magyar-portugál EB meccsel egy időben tartottuk az előadást. Azt a sok gólt, majd az előadás után a körúton ünneplő tömeget el sem akartuk hinni… Szép nyár volt az idei! :)

Az előadásokon túl gondolkodunk egy max. 5 fős, kocsmai konzultáción is, olyasvalamin, mint ez a 20 fős workshop volt, csak még szűkebb körben és még személyesebben. Ezt talán a napokban meg is hirdetjük. Ahogy az előadások, úgy ezek a beszélgetések is két irányban motiválnak, vagyis minket is inspirál egy ilyen este. Aztán a fejünkben van, hogy ezt valahogy könyvben, bővebben is elő lehetne adni, mert hiába bővítettük ki az előadásunkat 3-3,5 órásra (a szünettel, a csúszással meg a végén lévő kérdezz-felelekkel együtt), mindig úgy hagyjuk abba, hogy még annyi mondandónk lett volna. Aztán persze, aki ottmarad, azzal még el szoktunk beszélgetni a büfénél a Müsziben, de az este így is véget ér egyszer. Leginkább egy e-könyv sorozaton gondolkodom, 4-5 fejezet, fejezetenként mondjuk 500 forintért letölthető lenne. Nincs anyagi befektetés, nincs kockázat csak az írással eltöltött idő, és nem vágnak ki érte fákat! :) Így is kap minden résztvevő az előadásjegy mellé egy sok oldalas linkgyűjteményt, ami gyakorlatilag az előadás bővített jegyzete, de ezt még mindig kevésnek érezzük, mert annyi sok mondandónk van a témában. Ahogy az előadás is feloszlott: inspirációs, motiválós, lélektani és abszolút praktikus, gyakorlati tanácsok is. Na de csapongok. Hogy mindebből mi lesz, és hogy hány ilyen előadásunk lesz még, az mind az érdeklődéstől és a ráfordított időnktől, energiánktól függ.

Ha már könyv, gondolom Ti is kérditek magatokban, hogy hol van már?! Hát sajnos sehol, mi próbáltuk, küzdöttünk, de egyszerűen nem ment. Amivel elkészültünk részek, azok vagy még általunk mentek a kukába, vagy – ami még jobban szíven ütött minket – egy olvasószerkesztő szólta le őket nagyon komolyan. Persze ezért nem haragszunk rá, sőt ezúton is köszönet nekik! :) Ez még a jobbik eset, így legalább nem toltunk bele még több időt, energiát és pénzt, az elején kiderült, hogy ez nem megy. Ami pedig nem megy, azt kár erőltetni. Azt hiszem kicsit kiégett az írókám, túl sokat csináltam, hosszú éveken át, és ez sok volt, a szenvedélyből kötelesség és munka lett és így már mindjárt nem olyan könnyű nekiállni a betűvetésnek. Sajnáljuk mi is és elnézést mindenkitől, aki nagyon várta, vagy várja a könyvet. Leírtam itt a blogon több mint 400 blogbejegyzésben és az Origo Utazási Rovatában több mint 70 cikkben a velünk történeteket és azok után, hogy hazaérkeztünk és minden megváltozott körülöttünk, nagyon nehéz volt ezeknek az élményeknek harmadszor is nekiállni, feldolgozni őket és valahogy újra átadni. Ami született, az minden esetben rosszabb volt, mint az előbb említett két verzió, ezért aztán hosszú hónapok alatt, de végül beláttam, hogy ezt kár tovább erőltetni. Meg különben is, most már nagyjából késő is. A másik, hogy pénzünk se lett volna elég egy magánkiadásra, a könyvkiadóknak a zsebét meg nem akartuk kitömni, amikor úgyis minden fent van ingyen a neten, még e-könyv formátumban is, csak győzzétek végigolvasni! :) Most meg már időnk sincs írni, Zitának is millió dolga van, én meg munka után hazaérve nagyon nehezen tudtam rávenni magam az írásra.

Azt vettem észre, hogy amikor arra került a sor, hogy előadást kell összeszerkeszteni, vagy a kéktúráról írni, annak kb. 12x lelkesebben álltam neki, mint a könyvnek. Ebből is éreztem, hogy talán nem utóbbit kéne erőltetnem, hanem más, új dolgokat csinálni. Ezt egyébként nagyon nehéz volt belátni, mert bár talán nem érződik most ki a sorokból, de mi is nagyon-nagyon szerettük volna a könyvet.

Elkezdtük végigjárni a kéktúrát is, nagyon élvezzük, bár nyáron inkább a tájfutásé és a házkörüli dolgoké, a családé volt a legtöbb szabadidőnk, de még így is megvan már 7 szakasz a 27-ből, köztük ez az első egészen fenomenálisra sikerült.

Most nézem a keltezést a cikken, két nappal később kezdtem dolgozni, talán ez is oka annak, hogy ez a cikksorozat, amit akkor nagy lelkesen kigondoltam, hogy majd megcsinálok, azóta is várat magára. Valószínű már ebből sem lesz semmi, így lesz oda a világ dicsősége! :) 2016. május 2-án, kerek 5 évvel és 1 nappal a felmondásom után visszatértem az eredeti szakmámhoz. Hát mit tehet mást az ember, ha egyszer az a nyomorult május elseje idén vasárnapra esett…?! :) Szóval azon a bizonyos hétfőn elkezdtem újra dolgozni az IT-ban, vagyis kergetni a bitevő manókat. Illetve ez most kicsit más, most inkább tervezem, majd kivitelezem a bitautópályát. Már októberben visszamehettem volna, de az előző munkahelyem egyik utódcégénél, ami csupán 6 perc bringázásra lett volna tőlünk, azt szerették volna, hogy írjak alá 3 évre! :o Mikor pár hónappal ezelőtt még mi voltunk a világon a legszabadabb emberek… Ezek után ilyen kötöttségbe nem igazán tudtam beleképzelni magam. Aztán megtaláltam/megtaláltak más ajánlatok is, voltam erre-arra állásinterjúzni, és végül a Vodafone Magyarországnál kötöttem ki. Az elsődleges célom az volt, hogy egy olyan helyet találjak, ahol jól érzem magam, nem csak a munka jellege, hanem a kollégáim végett is. Ez azt hiszem, úgy néz ki sikerül, legalábbis minden körülmény adott hozzá, innentől már csak rajtam áll a dolog. Mondjuk ma pont nagyon nyomott, mély hangulatomban voltam, de ez a kis írás úgy tűnik terápiás jelleggel is hat rám, mert egyre jobb a kedvem tőle. :)

Szóval az állásinterjún az volt az első kérdésem, hogy zuhanyzó van-e? Ha nem lett volna, egyből mondtam is volna, hogy hát ez nagy kár, akkor ne is vesztegessük egymás idejét tovább. De volt, vagyis van zuhanyzójuk és öltözőjük, a bringával munkába járás tehát adott volt, így tovább beszélgettünk. :) Aztán elköszöntünk, teltek a hónapok és már el is felejtettem, hogy jártam a Vodafone-nál is interjún, amikor márciusban visszahívtak, hogy nem mennék-e be megint beszélgetni. Mondtam, hogy “sajnos” egy másik helyen már épp írják a munkaszerződésem, de Dávid – a mostani főnököm erősködött, hogy de mégis, azért menjek csak be – aminek a vége az lett, hogy meggyőztek. Leginkább Töske, ahogy mesélt Dávidról és a leendő csapatomról. Ő régen a Vodánál dolgozott (azóta már Szingapúrba költöztek családostul) és történetesen ő is tájfutó, ott volt a legeslegelső tavaly szeptemberi előadásunkon és hallotta, hogy munkát keresek, beajánlott hát a Vodafone-hoz. Így indult az egész, és amikor komolyra fordult, kikérdeztem Töskét, hogy milyen is a cég és a csapat, ahová kerülnék, milyen arc a főnök? Töske azt mondta, hogy Dávid jó főnök és amúgy is jó arc (csak el ne bízza magát, ha ezt olvassa)(muhahaha), a csapat is nagyon jó, és hogy ez egy olyan lehetőség, ahol ott lehetek valaminek az elején. Mert a csapatom szinte egy startup a cégen belül, 3 éve Dávid volt egymagában a “csapat”, ahová én most 17-ként érkeztem, és pont a szülinapomon indultunk el hivatalosan az új szolgáltatásokkal, és már a próbaidőm alatt sikerült “történelmet írnunk”: olyan szolgáltatást telepítettem a kollégáimmal együtt, amilyet eleddig nem adtunk Magyarországon. Remélhetőleg pár év múlva sok száz vagy ezer ilyen szolgáltatásunk fog már működni az országban, és én elmondhatom majd, hogy a legelsőt én telepítettem, én rajzoltam meg az LLD-jét, stb. Ez akárhogy is nézzük, szerintem tök vagány dolog és erre már büszke vagyok, még akkor is, ha tudom, hogy én csak egy láncszem vagyok egy most épülő gépben – amit így én is építek, és ettől izgalmas az egész. Na nem kell olyan nagy gépre gondolni és talán nem is vagyunk olyan pici láncszemek rajta. Mondjuk inkább, hogy hajtáslánc elemek vagyunk egy kerékpáron. Ha hiányozna egy elem is, pl. a lánctányér vagy a lánc, nem tudnánk haladni a bringával. :)

Persze ez önmagában még mindig nem lenne számomra elég. A kollégám, Peti, akivel egyelőre ketten vagyunk “az architectek” (amely címet én még nem érzem kiérdemeltnek a magam részéről, de úgy vagyok vele, hogy ezt megelőlegezték nekem és ezért még meg kell dolgoznom keményen) szintén „nem normális”: ma azzal köszönt rám reggel, hogy „Árpi, írd be a google-ba, hogy „Red Bull 400” – jövőre ez lesz a csapatépítésünk!” – és bár kicsit más stílusban, de ő is szeret futni, odáig van a Vértesért, mellesleg még rögbizik és birkózik is, és ha jól emlékszem, 4 diplomája van és pont egyidős velem.

Ja, és amúgy Dávid 3 évvel fiatalabb nálunk! :) Mint a mátrai csapatépítésen megtudtam, egy volt kollégám kollégiumi szobatársa volt, így ő is megtudott rólam ezt-azt a háttérben, mielőtt felvett. Mikor kérdeztem, hogy mit, csak annyi volt a válasza, hogy „Szerinted? Ha itt vagy…”, majd nagy nevetés közepette hozzátette, hogy „…azt mondta, hogy vigyázzunk veled, ne hagyjunk csak úgy szaladgálni réteken meg erdőkben mert kifutsz a világból!” – merthogy épp akkor jöttem le a Kékesről futva. :) Tudtam, hogy kicsit izé dolog eltűnni másfél órára a másfél napos csapatépítésről, de hát ott volt a Kékes, és azt is tudtam, ha nem megyek fel rá, azért enni fog a fene! Tudjátok, azért „mert ott van”, menni kellett a hegyre! :) Szóval inkább gyorsan letudtam a futást az elején – fantasztikus jó volt! -, aztán hajnali négykor még mindig fent voltam, és hangoskodva biztattam a többieket, hogy üljünk ki az erkélyre egy két literes sörrel, mert most pirkad és már rázendítettek a madarak. :o Hála az égnek erre már nem volt társam így aludni is sikerült, ami kellett is, mert Peti kollégámmal másnap, amíg a többiek egy rövid kirándulást tettek, mi kénytelenek voltunk dolgozni. Egy ajánlatot kellett leadni határidőre, amivel azóta már a sokadik körben járunk.

Egy utolsó munkahelyi történet, aztán befejezem ezt a témát, csak ezt még hagy, hogy egy kicsit visszaadjam a munkahelyi hangulatot, legalábbis a jobb napokét! :) Próbáltam elképzelni, milyen lehet Imi kollégámnak az élete úgy, hogy e benti hajtás mellett (mert azért van ez is rendesen), otthon még várja egy asszony, két gyerek meg egy kutya. Kérdeztem tőle, hogy melyik a nehezebb, itt lenni és itt dolgozni, vagy otthon férjnek és apának lenni és tenni amit kell? Mire Imi elkezdi, hogy „…hát otthon se könnyű, de az egészen más, amikor a gyerekek odajönnek, átölelnek, mondják, hogy „Szeretlek Apa!”, az nagyon jó…” – Erre én: „Imi, szeretnéd, hogy megöleljelek?!” :) Aztán ezt az egészet még tovább ragoztuk néhány vidám percen át, és ma az is jó volt, hogy az egyik liftben nem volt világítás, így párszor „intimlifteztünk” a kollégákkal, ami minden alkalommal úgy végződött, hogy az egész lift röhögve szállt ki. Szóval jó a Vodafone-nál dolgozni, de ehhez én is kellek, mert pl. ha minden nap olyan búsan mennék be mint ma, biztos, hogy nem lenne ilyen jó. Persze a napok túlnyomó többsége nem ilyen, pl. olyan is volt már, hogy az előttem tornyosuló feladatok súlya alatt kicsit félve mentem be, majd azokat megoldva és legyőzve diadalittas boldogságban tekertem haza a munkából! :) Bárcsak minden nap ilyen lenne…

Bejárni természetesen az esetek többségében bringával járok be, és van heti 1-2 nap home office is, amikor itthonról dolgozhatunk. Néhány hete rájöttem, hogy a „home” igazából bárhol lehet, ahol van megfelelő sebességű internet és nyugodt környezet (tudjátok, mint a régi szép időkben az úton: asztal, szék, elektromos áram… :D), ezért az utóbbi két hétben már csütörtök este sikerült leutaznunk Vértesboglárra, ahol a pénteki munkaidő végeztével, este fél 6-kor én már a Vértes völgyeiben kapaszkodtam vidáman, a kilométereket hétről-hétre, hónapról hónapra egyre gyorsabban magam alá gyűrve. És akkor most térjünk is át a futásra! Egy másik kedvenc témám, vagyis tevékenységem! :) Ősszel a hazaérkezésünk után folyamatosan kisebb sérülésekkel küzdöttem, fájt a derekam, a térdem, a lábfejem. Túl gyorsan újrakezdtem, a szívem, a lelkem már futotta volna a régi tempókat és távokat, de a testem nem bírta a hirtelen jött újfajta terhelést. Aztán egy régi jó barát és jótevő tért vissza Ata képében az életembe, valamikor idén év elején. Ő volt az, aki miatt anno 14 évesen egyáltalán elkezdtem futni, vagyis ő adta meg azt a bizonyos első lökést, vagy ha úgy tetszik szikrát. Erről írtam a kukába dobott „Árpi előzményei” című fejezetben bővebben, ami valószínű már sosem lesz publikálva, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy kiderült, hogy Ata is Zuglóban lakik és abbahagyta 15 év után a versenykerékpározást, hogy ő is visszatérjen a futáshoz. Tegnap előtt futott 4:23-as tempójú félmaratont, és ő volt az, aki mellett futva év elején megugrottam az 5 perces régi „utazósebességet”. Egyedül sehogy sem ment, januárban örültem, ha még 6 perces kilométereket tudtam futni, aztán jött és pont úgy, ahogy két évtizede, most is kijelentette, hogy márpedig „most kimegyünk futni, és jössz Te is”, csak most azt is hozzátette, hogy 5 perces tempóban… :) És láss csodát, ment! Azóta már letoltunk együtt 4:30-asban is 12km-t és nincs még egy hete, hogy sikerült futnom egy 4:57-es félmaratont is. Síkon, de 1km sűrű erdővel és 3 felüljáróval. :) Ja, és májusban megcsináltam egy maratont. Csak húztam, halogattam, úgy éreztem erre sosem leszek elég felkészült, aztán egyszer csak azt mondtam, elég, képes vagyok rá, csak neki kell kezdeni! Ez volt kb. egy hétfői napon, és azon a hétvégén megcsináltam. Kijelöltem egy 42km hosszú kört a Vértesben, és 4 óra 36 perc alatt lefutottam. Volt benne 880m szint meg egy rövid megálló a várgesztesi kocsmában, de ez így volt jó, azóta ez a maratoni köröm, persze még nem sikerült megismételni a mutatvány, de ami késik, nem múlik! Egyszer próbáltam meg újra, de akkor se fejben, se testben nem voltam elég felkészült, csak előző nap találtam ki, hogy nekimegyek, de az kevés volt, 26km-nél jött a fal. Azóta a vízhordó hámomban nem csak vizet, hanem cukrot, szőlőcukrot és egy Atáék által kifejlesztett, patikában bekevertetett ásványi-só keveréket is teszek a 2 liter folyadékba.

És volt Hungária Kupa is, Miskolcon, családdal, barátokkal, egy orosz ellenféllel, aki sportszerűtlen módon egyik este sem bulizott, nem ivott egy korty sört sem és volt pofája 23 évesen F21B-ben indulni! :) Nem úgy Gréti, a 24 órás váltó váltótársunk, aki Banderral még a sörváltón is elindult úgy, hogy az összes sárgapólót elhozta női elitben. Nekem egy kicsit nehezebb dolgom volt férfi B-ben az oroszunk végett, de azért egyik nap sikerült megcsapni és elhozni egy sárga pólót előle. Persze ez pont így van jól, jövőre megpróbálom ugyanezt vagy még jobb eredményt összehozni egy kategóriával feljebb. Orfűn lesz a verseny! :) Nagyon régóta nagyon vártam, hogy újra tájfuthassak, szinte már túlságosan is, de ennek ellenére nem volt csalódás, és továbbra is várom a jövőbeni versenyeket. Persze a baráti társaság megváltozott, de ez is így van rendjén. Míg az esküvővel nagyjából még elsők voltunk, addig ezzel a kis vargabetűvel sikerült lemaradnunk a „normálútról”, és mire hazajöttünk, sok barátunk összeházasodott (vannak barátok, akik egymással, és van aki elvállt és újra megházasodott), és van, ahol már két gyermek is született. A bátyámékról nem is beszélve, Enikő, Bálint húga ma kezdett az oviban és hazudnék, ha azt írnám, hogy nem éreztem irigységet, amikor a bátyám megosztotta a frissiben készült reggeli fotókat az első ovis pillanatokról. Banderéknél is két gyermek van már, és elköltöztek vidékre. Még ha fájó is egy kicsit, hogy az a sok együtt lógás, sörözés és futás már nincs olyan sűrűségben és minőségben, mint régen, de attól még megértem, ez így van rendjén, ilyenkor helyénvaló hogy a család fontosabb lesz és az új életszakaszban kevesebb idő jut a barátokra. Az úton romantizáltam és vágytam ezekre a régi időkre, de mire hazajöttem, már nem volt többé ilyen, vagy legalábbis nem úgy és nem annyiszor, mint régen. De azt hiszem, ezen viszonylag hamar túltettem magam, annyira nem ért váratlanul és tudom, attól még, hogy most nem futunk és sörözünk együtt minden héten, egész életünkben ugyanolyan jó barátok maradhatunk.

Na, meséltem a futásról, barátokról, munkáról, el nem készült könyvről, előadásokról… Mi van még? Itt szunyókál mögöttem: a feleségem! :) Írhatnám, hogy ő majd beszámol, de szerintem pont annyi kedve lehet írni, mint amennyire nekem volt az elmúlt bő fél évben: nem sok. Szóval tömören összefoglalom, ő mit csinált és mire készül! Először is oroszlánrésze van abban, hogy idehaza ennyi vendéget tudunk fogadni, már nem csak Couchsurfingen és Warmshowers-ön (főleg ez utóbbi megy a kettő közül nálunk), hanem AirBnB-n és WorkAway-en is. Nem gondoltuk volna, de ezen utóbbi rendszerek is nagyon mennek, mindkét rendszeren keresztül megtölthetnénk a házat vendégekkel, ha úgy akarnánk. Pedig kezdetben csak azért próbáltuk ki ezeket, hogy ne csak beszéljünk róluk az előadásokon, hanem legyen saját tapasztalatunk is velük. Hát most már van! :) Holnap két német bringás csaj érkezik hozzánk és a kisszobát egész hétre kiadtuk már AirBnB-vel. Persze a bringások pont úgy szállnak meg nálunk, ahogy mi is annyiszor szerte a nagyvilágban, ingyen és bérmentve, baráti alapon. Az AirBnB-hez pedig nálunk jár egy bringa ajándékba, a „Mary Poppins” és egy hozzá tartozó U-lakat. Szóval ez mind nem lehetne Zita nélkül, de még annyi minden más sem. Két garázsvásárt rendezett mióta itthon vagyunk, ezek összbevétele forintban számolva 6 számjegyű volt, és rengeteg tér felszabadult általuk a házban, amiben folyamatosan folyik a szelektálás, ahogy a kert is szépen átalakult. Persze még van hová fejlődni, most pl. hamarosan füvet is vethetnénk, bár Zita szerint jó az, ha a kíméletes, kézzel tolós fűnyíróval sűrűn átmegyünk azon a sokféle növényen, ami burjánzik mindenfelé. Ja, egyébként bárhol járunk mostanába, Zita tictacos dobozokba mindenhonnan virágmagokat gyűjt és szerintem néhány ilyet már el is gerillakertészkedett erre-arra a ház körül. Sok téren vegyszer mentesebb lett a háztartás, Zita isteni finom kenyereket süt, én volt, hogy humuszt készítettem, de Kati néni (Zita édesanyja) padlizsánkrémével nem tudtam felvenni a versenyt. Zita a napokban csinált először pesztót, ami megint csak zseniálisan jól sikerült és az elmondása szerint ék egyszerű volt elkészíteni. A zöldségek túlnyomó része, főleg most nyáron a vértesboglári kertben nőtt a szüleim szorgos keze alatt, de pl. a bazsalikom a pesztóhoz a mi kertünkben. :) Na az ilyesmi nem ment volna az úton (ugye-ugye mindig arra kell koncentrálni, ami van, ami megadathat, nem arra ami nincs, vagy nem lehet), bár gondolkodtunk rajta, hogy egy műanyagdobozba földet tegyünk és újhagymát növesszünk benne a csomagtartó tetején, de szétfújta volna a szél vagy szétrázta volna az út. Volt egy időszak valamikor télen, amikor szinte majdnem vegánok lettünk, de ez valahogy nem sikerült. Visszaestünk hús-zabálókká. Amikor ment, csináltuk a Yummbert is, egyszer egy Uberben is ültünk (ingyen), meglátogattak minket Éva és Randy, illetve a meridai és vispi vendéglátóink is, de legfőképpen új arcok. Vannak köztük többen, akikkel sikerült jó barátságot kötni és jó lenne majd valamikor, valahol újra látni őket.

És sajnos vannak olyanok is, akikkel egyszerűen csak pár szót sikerült váltanom, pedig jó lett volna többet. Hiába próbálnám tagadni vagy elfedni, hogy nem így van, de tényleg nagyon más itthon. Nem mondom, hogy lehetetlen, de sokkal nehezebb “belülről szabadnak maradni”, mint az úton volt. Az út ezt magával vonzotta, szinte velejárója volt, itthon hatalmas önismeretet és tudatosságot igényel, hogy fenntarthatóan élvezni tudjam a hétköznapokat. Nem könnyű. Sokszor sikerül, akkor nagyon boldog vagyok, van hitem egy csomó mindenben és csak úgy szikrázik az agyam az új lehetőségektől és ötletekből, amelyek keringenek a fejemben. Mosolyogva járok a biciklivel, mosolygok a kollégákra és produktívan, lendületesen oldom meg a rám váró feladatokat, aztán este hazatekerve van, hogy még kimegyek Atával egy félmaratont futni és úgy vágtázok haza a Rákos-patak partján 4:40-es tempóban 18km után is, hogy attól másnap is egész nap mosolygok, még ha a lábam meg is érzi. Hisz pár hónapja még 6 percesben is irtó fájdalmas volt végigvánszorogni ugyanott, pedig akkor még a 20km egy igazán hosszú távként élt bennem, mint kb. most a 30. Tudom, ezek apró dolgok, de nekem sokat jelentenek és nagy lendületet adnak, nagyon örülök nekik.

Ugyanígy vagyok a munkahelyi dolgokkal is. Ami pár hónapja még ismeretlen feladat volt, most rutinból megy, vagy legalábbis tudom, kit, hol és mit kell kérdezni ahhoz, hogy megoldjam. Ami májusban még kaotikus volt, mára jól bejáratott, gördülékeny folyamatok mentén halad. Apropó, május! Májusban 4 nagyelőadásunk volt (Hogyan utazzunk…), akkor futottam le életem első maratoni távját, és az volt az első hónapom újra a munka világában, amitől valljuk be, nem kicsit féltem kerek 5 év kihagyás után. És ezek után mégis, néha hajlamos vagyok úgy érezni, hogy csak repülnek a napok, a hetek, a hónapok, és nem történik semmi, nem alkotok semmit, nem teszek bele a világba semmit. Aztán jön egy ilyen FB-üzenet, és kicsit megnyugszom. Úgy egy napra. :) Az üzenet:

„Kedves Zita és Árpi!
Ez úton szeretnénk Nektek köszönetet mondani azért, hogy világgá megyünk! :) Februárban hallottunk Titeket a Járatlan utakon fesztiválon és a lelkes beszámolótokat hallgatva született meg az ötlet ismét (már gondoltunk rá régebben is, csak valami hiányzott), hogy útnak indulunk.
Ma élesítettük a blogunkat, ahol reméljük nem baj, hogy megemlítettünk Benneteket is.
https://kultitasting.blogspot.hu/p/rolunk.html
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/kultitasting/
Még egyszer köszönjük! :)
Szeptember 28-án pedig még ott leszek az előadásotokon (Ábel már volt). :)”

Visszagondolva az út előtti énemre, egyrészt nem sokat változtam, másrészt hatalmasat. Az, ami most bennem van, javarész már akkor is bennem volt, de ma már nagyobb bizonyossággal és tudatossággal él bennem. Akkor csak valami vak szorgalom és pozitivizmus hajtott, ma már tudom, mi miért történt akkor velem és miért tartok itt, ahol és hogy ez az alapja mindennek, tőlem indul ki minden, a hozzáállásomból, a hitemből, a kitartásomból.

Nem fejeztem be Zitát! Az előadásokban is oroszlánrésze volt, nem csak mint társelőadó és előadás szerkesztő, hanem mint szervező és lebonyolító is. Készül egy „Boldogság Nyomában” című előadás(sorozat?)unk is, amit legutóbb megint csak ő szerkesztett tovább, és szeptember végétől havonta boldogság klubokat fog tartani, illetve „Life & Business Coach”-nak tanul. Apropó, holnap engem is coacholni fognak, a FB-on egy hölgybe akadtam, aki valami magas fokú nemzetközi coach vizsgájához keres coachee-kat, vagyis alanyokat, akiket ingyen coachol 1 órát, ha cserébe felveheti és felhasználhatja az egy órányi beszélgetést. Ez nekem megéri, kipróbálom, „érdekes utazás lesz”, ahogy ő is írta, és én nyitott vagyok az ilyen dolgokra. A másik nagy különbség az út és az itthoni lét között, hogy itthon annyi sok dolog szétzilálja a figyelmemet, hogy nehéz észrevenni az igazán fontos, értékes dolgokat és rájuk koncentrálni. Az úton egyszerű volt: menni, látni, felfedezni, érezni, megélni. Itthon ezt sokkal nehezebb megtalálni, de nem lehetetlen. A hétköznapok-hétvégék váltakozása nem hozta el, amit vártam tőlük, és valahogy le kéne szokni az időigényes haszontalan és egészségtelen szokásokról. A buta filmek bámulásáról, a chipszabálásról, a FB előtt elrontott órákról, és valami produktív dolgot kéne végezni ebben az időben is. Könyv, előadás, workshop, tanácsadás szervezés, házfelújítás és rendberakás, edzés… De ezt sem lehet mind együtt, ezek közül is szelektálni kell, mert csak 24 órából áll egy nap.

Ja igen, a két kérdés, amit meg szoktunk kapni elég sűrűn: mikor lesz könyv? Ezt már megírtam, de még egyszer, röviden: nem valószínű, hogy lesz, de ha igen, már nem konkrétan az útról lesz benne szó, hanem arról, hogy hogyan utazzunk okosan, ügyesen, kevés pénzből, de mégis sokat gazdagodva általa. A másik kérdés, mert hát ugye nászúton voltunk, a gyerek, hogy hol van már a gyerek? Majd, ha úgy érezzük, nem kell mindent elkapkodni. Mert elnézve a barátaimat és a bátyámékat, onnantól aztán végképp egy új fejezet kezdődik, és ahogy egy világkörüli utazásnál, úgy egy születendő gyermek terén sem lehet mindenre felkészülni. Ez amolyan atomtámadás lesz, nem lehet eléggé felkészülni rá, lesz, ami váratlanul ér. De ezek igazából már Zita gondolatai, a minap egy keresztelőn talán pont így hangzottak el a szájából. És hogy mi van kettőnkkel? Jó itthon is együtt, ugyanolyan jól, vagy még jobban megvagyunk, mint az úton. Nagyon szeretem, elképesztő mázlista vagyok, hogy kifogtam őt, és egyáltalán nem csak azért, mert körbementünk együtt kerékpáron a világon.

Apropó, a hétvégén a Millenárison egy nyelvi fesztivál keretében lesz előadásunk, szombaton, szeptember 9-én, délután 2 órától. A belépés ingyenes! Gyertek el, igyunk meg egy sört (=még egy „rossz” szokás, amit jobb lenne kevesebbet űzni), vagy bambit, mit bánom én! :) Ha kéktúra szakaszt hirdetnénk meg, ugyanígy „ingyen”, vagyis önköltséggel, akár több naposokat is, csatlakoznátok hozzánk? Na megyek aludni, mielőtt megint felpörgök az ötletektől! Jóéjt! :)

ui: a következő nagyelőadásunk szeptember 28-án lesz, itt a FB-esemény: https://www.facebook.com/events/1636882209959998/

UPDATE: marha jó volt a couching, mostantól nem cseszem el annyi időmet, sőt, kitűztem egy közeli, elérhető célt, Zitával összerakjuk jövőhét péntekig egy fejezetet egy már régóta a fejünkben lévő, és a népszerű előadásunkkal kapcsolatos könyvnek az első “pilot” fejezetét. Úgyhogy ezt most gyorsan felrakom, aztán ki is állok, sok a feladat és nagy lelkesedéssel állok eléjük! :)

Cisco Certified World Traveller

Miért egy hét, ha annyira nem szeretjük a városokat?! :) Teljesen jogos a kérdés, de nem igaz, hogy egy az egyben nem szeretjük a városokat, csak tömeget, a dugókat, és a szmogot nem szeretjük bennük, de van egy csomó minden más is egy városban, sőt sok minden csak a városban van. Például Cisco vizsgaközpont – leginkább ezért siettünk ennyire ebbe a városba, itt tudtam, hogy van vagy egy tucat vizsgaközpont, és azt is, hogy hamarosan lejárnak a CCNP papírjaim. Anno buta voltam és egy CCIE írásbelivel hosszabbítottam meg őket, így csak két évig lettek újra érvényesek. Most a switching vizsgát, a kedvenc területem vizsgáját tettem le újra, mert az autógyári „gyakorlat” után ez volt egyúttal a legkönnyebb is számomra, a négy CCNP vizsga közül. Ha nem teszem le a két éven belül most újra ezt a vizsgát akkor később mind a kétszer négy vizsgát újra kellene csinálnom, ami nem csak időbe és fáradságba telik, hanem vizsgánként 200 dolcsiba is. Nem tudom még, mi lesz velem, ha egyszer befejeztük ezt az utazást, de nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsem a papírjaimat, és ennyit ez megért nekem. Frissítésnek sem volt utolsó a vizsgára való felkészülés, amit igazából élveztem is – jó volt kicsit mással foglalkozni, másra koncentrálni. És jó érzés volt, vagyis inkább kicsit őrült érzés volt, hogy egy távoli megalopoliszban fekvőbringával megyek a Cisco vizsgaközpontba, ahol egy gyors regisztráció, egy bankkártyás fizetés, és egy arckép és aláírás összehasonlítása után már ülhettem is be az apró légkondis terembe. Vicces volt látni a két évvel ezelőtti énem az előző általuk készített képen, és csak a fotó után emlékeztem vissza, hogy már akkor is bringával mentem, sőt akkor voltam olyan merész, hogy bringás mezben vizsgáztam. :) Most is SPD cipőben kopogtam be az iroda kőpadlójára, de azért inget azt húztam, mégiscsak idegen helyre mentem. Amíg a recepciónál vártam, sok nálam idősebb emberkével beszélgettem, a legtöbben közülük csak CCNA tanfolyamra vártak. Ez az alapvizsga, amit nekem a próbaidőm alatt kellett letenni anno. Aztán megjelent egy oktató is, aki éppen 3 hónapos szabiján volt, hogy felkészüljön a CCIE laborvizsgájára, második nekifutásra. Ez a legfelsőbb szint, vagyis efelett már az Architect van, vagy mi fene, de ezt már én sem tudom. Otthon én is le akartam tenni ezt a CCIE-t, de végül nem maradt rá időm, kitartásom és lelkesedésem, más kezdett el érdekelni… :) De annyira azért benne voltam a dolgokban, hogy még most is pontosan tudom, mit jelent egy ilyen vizsgára való készülés. Hosszú hónapokig, minden nap legalább 8 órában laborozni, gyakorolni, valódi vasakon, sokat, nagyon kitartóan és céltudatosan…

Na és lássuk az én vizsgám. Ez is izgalmas volt! Két és fél órám volt ha jól emlékszem 60 kérdésre. Rögtön a második kérdésre, amely egy összetett szimuláció volt, előttem 50 percet. :) Alig másfél órám maradt a maradék 58 kérdésre… :) De nem estem pánikbaa, mert tudtam, hogy az ilyen szimulációs, időt és igazi gyakorlatot igénylő feladatokból nem lesz csak 2-3 darab. Végül volt belőlük vagy 5-6, ami meglepett, de meg nem rendített. Kicsit stresszes volt már a végén, de igazából nagyon élveztem, hogy újra CLI-t látok, vagyis fekete képernyőt csak karakterekkel, és adhatom ki a régi jó parancsokat. Sajnos a szimulátor buta volt, így sok parancsot nem ismert, pedig kedvem lett volna néhány régen minden nap sokat használt parancs kimenetét csak úgy a móka kedvéért újralátni. De ezt nem lehetett, csak a szükséges parancsokat ismerte a szimulátor és ami szerintem buta dolog volt, hogy a végén még a konfigurációt sem lehetett elmenteni. Pedig ha ez a való életben elmarad, az elég gáz, mert egy áramszünettel így elszállnak a módosítások.

Na mindegy, gondolom már mindenkit untatok, aki nem Ciscos, így elmondom, hogy az egész végén, vagyis 20 perccel az idő lejárta előtt befejeztem, és feljött az ablak, hogy „Congratulations, blablabla…” – én ekkor már nagyon szomjas voltam, mert kb. az idő feléig kikapcsolva hagytam a légkondit és annyira a feladatokra koncentráltam, hogy észre se vettem, hogy teljesen leizzadtam. Szóval úgy ahogy voltam, meglátva a score report-ot azonnal fordultam ki az iroda kis konyhájába, hogy folyadékot vegyek magamhoz. A titkárnő a recepcióról jött utánam, hogy mi van, ne csaljak, nem szabad kijönni vizsga közben. Mondtam, hogy már végeztem, csak nagyon szomjas voltam, de a vizsga kész van, sikerült! Erre ő megnyugodott és visszament a pultjához, hogy kinyomtassa a vizsgaeredményeimet, de ez csak nem akart neki sikerülni, ezért 5 perc után odahívta a CCIE-re készülő fickót, hogy segítsen neki. Mikor ő ránézett a képernyőre, felém fordult, hogy „Maaan, you haven’t finished your exam!?” – Mi? Hogy-hogy nem fejeztem be a vizsgámat, de hát már gratulált is nekem a rendszer, sikerült!? Bementünk a szobába, ahol vizsgáztam, ahol kiderült, hogy még végig kellett volna klikkelnem valami survey-t, hogy hogyan tetszett a vizsgakörnyezet, meg hogy hogyan készültem fel, mennyi ideig tartott idejönni, és ilyen egyéb marhaságok. Amíg ezt végig nem klikkeltem, addig nem jelent meg a rendszerben az eredmény. Persze ez már nem a vizsgaidőmből ment, de azért egy pillanatra megijedtem. Végül nem volt ebből semmi gond, végül megkaptam a papírt, elbúcsúztam a Cisco-s haveroktól, majd hazahajtottam azzal az érzéssel, hogy jól van, ez is megvan, újra 100% az útra koncentrálhatok. :) Jó érzés volt, hogy míg legelőször ugyanerre a vizsgára hónapokat készültem és agyon izgultam magam, most pár nap elég volt, és javarészt még a vizsgát magát is élveztem. – és sikerült, 973 pontom lett az 1000-ből. Amit 300-tól 1000-ig számolnak, tehát ez igazából csak 673 a 700-ból.

Naplementék Vojkannál

Ezalatt az egy hét alatt egy Vojkan nevű szerb srácnál laktunk egy, ha jól emlékszem, 7 emelet magas épület legfelső emeletének „studio-apartman”-jában. Ez jó móka volt, mert esténként gyönyörű naplementéink voltak az erkélyről és közben voltak velünk más Couchsurferek is, Vojkan pedig nagyon jó arc volt. Vojkan fotós, és nemrég megragadott egy lehetőséget, írt egy itt dolgozó szerb fotósnak, hogy nincs-e számára munka, és lett. Vojkan most egy stúdióban dolgozik, portrékat készít megrendelésre mindenféle embereknek. A nyers képeket elküldi a főnökének, aki földrajzilag valahol máshol, valami szigeteken van, ő elvégzi az utómunkákat a képeken, és kész a meló. Ez nem tűnik nagy ördöngösségnek, hiszen „csak fényképeznek és photoshoppolnak”, de mégis, ennyi elég, ha ezt profin csinálják, és jól eladják magukat, van rá akkora igény egy ilyen nagy, „fejlett” városban, hogy ebből vígan meg lehessen élni. És Vojkan-ék kuncsaftjai egyszerű, hétköznapi emberek. :o

Vojkan amúgy ökológus, ezelőtt valahol Spanyolországban, egy nemzeti parkban dolgozott önkéntesként, ahol kiválóan megtanult az egy év alatt spanyolul. Sok terve és ötlete van a jövőre nézve és köztük ezt a bangkoki állomást ezzel a portréfotózással csak az egyik rövid állomásnak, tapasztalatszerzésnek gondolja.

…és közben vendégül lát embereket a világ minden részéről, és rólunk és készít egy 100 részes fotósorozatot. Vojkan megkért minket, hogy írjuk bármilyen üzenetet egy papírtáblára az ő személyében Szerbiának címezve – bármit, ami eszünkbe jut. :) – Aztán lefényképezett minket a táblákkal. Ezt nemrég kezdte, mert ha nem tévedek, mi voltunk Zitával a 3-4. a sorban. :)

Fék, gumi külső, sátorrúd, naptár és útlevél

Bangkokba már jó előre megrendeltünk néhány holmit ebay-ről, amelyek rendre meg is érkeztek mind gond nélkül, még előttünk. Ezek a következők voltak: 10 pár utángyártott fékpofa (párja kevesebb, mint 5 dollár) egy pár féktest, egy Schwalbe Marathon Plus 26-os gumi külső, ez utóbbi nekem a hátsókerekemre kellett, mert el volt kopva már nagyon a régi, gyakorlatilag tükörsima volt a 18 ezer futott kilométer után (mert e túra előtt is használtam kicsit). A cserét a vizsgázásom előtti napon tettem meg, és valamit rosszul csinálhattam, mert másnap reggel, amikor indultam a vizsgára, 200 méter után tök lapos volt a hátsókerekem. Ez elég szörnyű látvány és érzés volt egyébként… :) Idő nem volt a javításra, és ekkor még nem tudtam, hogy csak a szeleppel lehetett valami, ezért visszatoltam a bringát Vojkan mélygarázsába, és végül Zita bringájával mentem vizsgázni. :)

Sátorrúdra azért volt szükségünk, mert elhagytunk egyet belőlük, még az előző itt-tartózkodásunk alatt. Szerencsére Vientiane-ba menet találkoztunk egy túramotoros párossal, akiknek kemping és kemping-tűzhely boltjuk van. Noppagornt hónapokkal a találkozásunk után, amikor már újra Bangkok felé tartottunk, felhívtam, és ő megnyugtatott minket, hogy ne izguljunk, csak látogassuk meg, ha majd a városba értünk, és nála lesz sátorrúd. Mivel a honlapjukról láttam, hogy kemping-főzőkkel is foglalkoznak, elvittük a mi Primus Omnifuel-ünket is hozzá. Nem tudtuk, mit várjunk a találkozástól, azt hittük, csak egy egyszerű adás-vételről lesz szó, esetleg egy kis beszélgetésről, de nem így történt, sőt végül adás-vétel egyáltalán nem történt, mert Noppagorn semmiért nem engedett fizetni minket, pedig nem csak az üzletében méretre vágott sátorrudakat kaptuk meg tőle, hanem a főzőnkket is teljesen kipucolta (el volt dugulva, nem adott nyomást a tartály pumpálás után), és még egy töltést is kaptunk a híresen tisztán és jól égő „white gas” nevű anyagból. Ilyet sehol eddig nem találtunk, se Ázsiában, se Európában, igaz akkor még nem is kerestük. Azóta kipróbáltuk, és tényleg nagyon jól és könnyen ég ez a white gas, miközben jó hőt ad le és szinte nem is hagy koszt. De ezzel még nem volt vége a vendégségünknek Noppagorn-nál, mivel ilyen kedves volt velünk és ennyi mindent adott, nem bírtuk visszautasítani a közös vacsorát vele (amit persze megint nem hagyott kifizetni), ez már-már bunkóságszámba ment volna, és még így is kicsit annak éreztük magunkat, mert igazából csak be akartunk ugrani a sátorrúdért, de végül sokkal többet kaptunk annál. Mivel anno csak 5 percet beszélgettünk, nem ismertük meg igazán egymást Noppagorn-ékkal, ezért nem számítottunk semmire, mikor indultunk hozzájuk. Milyen szerencse, hogy nem csak a vizsga előtt ugrottam be Noppagorn boltjába, egyedül, futtában. Így végül jól jött ki a dolog, leszámítva azt, hogy aznap amikor végül meglátogattuk őt, a barátnője sajnos nem volt otthon. A vacsorával végül annyira elment az idő, és én annyira kimerültnek éreztem magam a nap végén (vizsga és egyéb rohangálások a városban), hogy aznap már nem mentünk ki az esti buszhoz, hogy tovább induljunk Koh Tao-ra.

Lórándékat is meglátogattuk újra, és egy fantasztikus vacsora keretében újabb élménybeszámolót tartottunk, most a kis lao-viet-kambodzsai kitérőnkből. Ezen helyek egy részén ők is jártak, és Lóránd egy nagyon érdekes történettel egészítette ki a vietnami számőrületet. Tudjátok, ők nagyon „babonásak”, vagy nem is tudom, minek kéne ezt nevezni. Amikor egy nő teherbe esik, kiírják a szülés dátumát az orvosok, majd a család elmegy egy asztrológushoz, aki megmondja nekik, hogy az idő tájt mely dátum a legmegfelelőbb egy új élet születéséhez, és a babát akkor fogják világra hozni – javarészt ezért a szüléseknek egy nagyon nagy hányada (90% talán?) császármetszéssel történik Vietnamban. :o Ez azért valljuk be, nagyon meredek dolog számunkra! De ilyen is van, és ez nekik „normális”.

Lórándéktól később az új útleveleinket is megkaptuk, ezeket már az első találkozáskor is megkaphattuk volna, de ahhoz, hogy hivatalosan és szabályosan átvegyük őket, az előzőeket érvényteleníteni kellett volna, ezért vártunk ezzel mostanáig – amíg be nem teltek szinte teljesen a régi útleveleink. Emlékeztek, ezeket még Iszlámábádban kértük meg az ottani magyar nagykövetségen, mert a pakisztáni határon megijedtünk, hogy mennyire elfogytak az üres lapok az útleveleinkben. Akkor ide Bangkokba kértük meg az okmányok átvételét, és most meg is érkeztünk ide. Akkor még nem tudtuk, hogy ez háromszor is meg fog történni. :) Mármint a megérkezés Bangkokba. :)

Ja, és a legjobbat majdnem el is felejtettem! Mivel itt Bangkokban Attila is, Lórándék is, és a magyar nagykövetség úgy általában is nagyon rendes volt velünk és sokat segítettek nekünk, küldtünk nekik egy-egy naptárat, és mivel az egyik ilyen naptár Lórándék konyhájában csüng a falon, így végre most először láthattuk a saját naptárunkat élőben is, nem csak a netbook apró képernyőjén. :) Sőt, Zita maga lapozott az áprilisi oldalra, mert ekkor volt április elseje. Ja, és locsolkodtunk is, mert ugye Húsvét is volt! :) Csak úgy törnek fel belőlünk az élmények, nem is volt olyan “semmit nem csináltunk” ez az egy hét Bangkokban. Mert most ugrott be, hogy még Barbarát is meglocsoltam! Vele is találkoztunk néhányszor a városban, ő az az ausztrál-magyar lány, aki már sok-sok éve utazgat a világban, és az összes elektronikai cucca egy elemlámpa. Vele Hunzában találkoztunk először és most jó volt újra látni és újra beszélgetni vele pár napot mielőtt tovább repült volna Melbourne-be.

Rodeó az elevated highway-en

Na, szóval így teltek a napok Bangkokban, és most térjünk rá az elmenetelre, mert az aztán nem volt egyszerű. A buszállomás 15km-re volt Vojkantól, de nekünk sikerült 38km-t megtenni, mire megtaláltuk. Először a Kao Shan Road-ra tekertünk be, ekkor találtunk rá az egyik magasvasút (skytrain) pályájának a végére, ahol elolvashattuk, hogy az egészet a király 6. „cycle” születésnapjának tiszteletére építettek, akármit is jelentsen ez. :) Aztán itt találkoztunk egy magyar párossal az ezüst ékszersoron, és ugyanitt tudtuk meg, hogy a vonatokra már vagy egy hétre előre elkelt minden jegy. Ezután sikerült pár percre elhagynunk egymást, majd amikor meglettünk újra, végre elindultunk a buszállomás felé, vagy legalábbis oda, ahová nekünk az utazási irodában mutatták a térképen a buszállomást. Ekkor elkövettem egy hibát, felhajtottunk egy felüljáróra, ami nem csak egy kereszteződésen ívelt át, hanem egyenesen felvitt minket az „elevated highway”-re, vagyis egy végtelen hosszú hídra, amely a városból kifelé haladó sugárutak közepén és felett húzódik. Ezeknek jellegzetessége, hogy le- és feljáratai sokszor csak 5-10km-enként vannak, hiszen ezekhez a felhajtókhoz sok hely kell, az pedig kevés van a városban. Így történt, hogy egy ilyen őrült nagy, végtelen hídon szépen elhajtottunk a buszállomás mellett, amit fentről gyönyörűen láttunk, száz méterre sem volt tőlünk, de közben mi tudtuk, hogy még ki tudja, hány kilométert kell megtennünk, mire oda leérünk. A lehajtó néhány kilométeren belül jött, de ezzel megfordulni még nem tudtunk, az „U-turn”-re még néhány kilométert várni kellett, hogy a fordulás után aztán újra elhaladjunk a buszállomás mellett, mert persze az most az út túloldalán volt, és itt sem tudtunk csak úgy átvágni a kétszer hat sávon, plusz az elevated highway alatt – megint tovább kellett hajtanunk, hogy találjunk egy fordulót. Mikor végre megérkeztünk a buszokhoz, közelről már minden olyan kihaltnak tűnt, alig kószált néhány lélek a környéken, ami gyanús volt. Hamar kiderült, hogy ez a buszállomásnak csak a hűlt helye, az nemrég kijjebb költözött néhány kilométerre és valószínűleg valahol éppen előtte fordulhattunk meg az előbb. Ááááááááááá!!! Hajthattunk tovább megint, de most már végre meglett legalább az állomás. Én ekkor már annyira kész voltam, hogy mondtam Zitának, menjen ő jegyet venni, én meg csak leülök, figyelek a bringákra és lecsendesedek, mert ha így mennék a pénztárhoz, abból a végén tuti nem lenne buszjegy. Zitának nagy szerencséje volt, talált egy nagyon okos, angolul jól beszélő maláj segítőt, aki azután, hogy a pénztárnál egyértelmű nem-et mondtak a bicikli busszal való szállítására, rákeresett az okostelefonján a „bicycle” szóra a google képkeresőjében. Megmutatta a bicikli képét, mire a pénztárosok felfogták, hogy biciklit akarunk szállítani, és így végre jegyet is kaphattunk, immáron minden gond nélkül. Ezzel a trükkel és az ötletgazdájával nagy mázlink volt, mert állítólag az a nem olyan határozott volt, hogy attól lehet, hogy megtorpantunk volna, és esetleg stoppolásba kezdtünk, vagy biciklizésbe. Pedig az a nem csak annyit jelentett, hogy nem érti, mit szeretnénk. De így végül fel tudtunk szállni a buszra, csak ki kellett várni az este 9 órát az indulásig.

ű

És hogy miért mentünk busszal? Ahogy Graham tanította nekünk Szamarkandban: “Az okos kerékpártúrázó azt is tudja, mikor kell biciklizni és mikor kell buszra szállni.” És mivel mi pontosan tudtuk, hogy Thaiföld ezen elkövetkező középső szakaszán, ahol csak egy keskeny földnyelven osztozik Burma és Thaiföld a Thai-öböl és az Andamán-tenger között, ott valószínű, hogy még szélesebb, unalmasabb, kihaltabb, veszélyesebb autósztráda szerű utakkal találkozhatunk majd, mint eddig. Ehhez nem volt kedvünk az idevezető szakasz után, és időpocsékolásnak találtuk volna a Ko Tao-i hajóig, vagyis a Chumpton-ig való biciklizést, ezért döntöttünk a teleport mellett. De még csak a buszon voltunk fent, a hajnali átszállás és a hajózás a szigetre, a következő állomásunkra még hátra volt. Chumpthonban hajnalban tett ki minket a busz egy kis placcon. Se tengernek, se hajóállomásnak nyoma nem volt a környéken, és valóban, amikor bekapcsoltam a GPS-t, láttam, hogy a tenger és a partján a két hajóállomás 15 és 25km-re vannak tőlünk. Beletartott egy kis időbe, amíg megtudtuk, melyik hajóállomás a miénk, és közben mondtak olyanokat is, hogy kár izgulnunk, mert jön majd a pickup, és arra felférünk majd. A kerékpárok is? A kerékpárok is… Persze később láttuk a pickup-ot, és állíthatom, ha ebben hiszünk nekik, csak bajba kerültünk volna a bringákkal, de pickupra nem. Így viszont, hogy időben elindultunk, éppen odaértünk a hajóállomásra, igaz, közben vagy ötször megálltunk megkérdezni, merre is van az, mert biztosra akartunk menni, és ugye ez Ázsiában nagyon nehéz, sokszor majdnem hogy lehetetlen. Az állomás előtt még arra is volt időnk, hogy a tenger felől felkelő Napnál végigjárjuk a kikötő melletti homokszobrokat. Ez hangulatos volt így a kis kora reggeli tekerésünk végén. A kikötőnél láttunk egy Thaiföldre jellemző, hülyére dekorált, festett emeletes buszt. Sok ilyen szaladgál az utakon, néhányuknak hátul a motortér fedele plexiből van vagy ritka rácsokból, így belátni az általában csillogóra sikált, dübörgő motorra. Perverz! Ahogy az egész busz kinézete is teljesen abszurd számunkra, arról nem is beszélve, hogy ennek a busznak szinte nincs is csomagtere. Ha egy ilyennel jöttünk volna Chumptonba, a bringák nem fértek volna be – Szerencsénk volt!

2013. március 26-án este érkeztünk meg Bangkokba és ez a kalandos buszpályaudvar vadászat április 3-án történt, a homokszobrokat 4-én reggel láttuk.

Pár napja volt, hogy 500 napja indultunk Budapestről, a Hősök teréről. Most elkezdhetném taglalni, hogy azóta mennyi mindenen mentünk keresztül, és micsoda fantasztikus, elementális, kegyetlen, gyönyörű, stb. élményeken mentünk keresztül, de ezt már megtettem néhány száz, illetve talán most már talán néhány ezer oldalon keresztül is az előző 286 bejegyzésben itt a blogon.

Ezért ezt most nem folytatnám, de a számolósdit igen, mert érdekesek és tanulságosak ezek a számok, és jó alapul szolgálhatnak azoknak, akik esetleg terveznek utazni azokba az országokba, ahol mi eddig jártunk, és ők is olyan szűkre szabott pénztárcával szeretnék azt tenni, ahogy mi is.

Itt van a 2011 év utáni összefoglaló, ahogy belepislogtam, nem sokat változtak az átlagok(és ez jó, mert azt hittem, magasabbak lettek, hogy azóta sokkal többet költöttünk átlagban), annak ellenére, hogy azért közbe meg kellett vennünk egy-két vízumot, engedélyt, belépőt, és a végén még ezeket a fránya repülőjegyeket is. A táblázat felépítését és azt, hogy mik tartoznak az egyes költségkategóriákba, ebben az előző összefoglalóban már leírtam, ezért ezt most nem is ismételném meg.

A táblázat, benne minden szám

Ugyanez önálló ablakban, teljes képernyőn

Ennek a táblázatnak az aljára görgetve látható, hogy az 500 nap, vagyis az 1 év, 4 hónap és 11 nap alatt már elköltöttünk 2,4 millió forintot. Ez 4800 forint naponta, 2400 forint fejenként naponta. Ez 17,8 euró per nap, jóval több az indulás előtt kitűzött 10 eurós napi álombüdzsénél, de még mindig nem a világ vége, ez még mindig kevesebb, mint 5 ezer forint naponta. És ebben minden benne van, az összes vízum, a százezres repülőjegyek, a kórházdíjak, minden. Jól látható, hogy rohadt sok pénzt elköltöttünk. Ez elsőre minket is megrémített, főleg, amikor belegondoltunk, hogy már jócskán több, mint a felét elköltöttük annak, amennyivel elindultunk.

A torta, rajta a költségeink kategóriák szerinti eloszlása

Ugyanez önálló ablakban, teljes képernyőn

Ebből a diagramból az látszik, hogy mire mennyit költöttünk, az is főleg arányaiban. Indulás előtt volt bennünk egy nagyon naiv gondolat – és innen jött a 10 euró / nap – , hogy majd a kiadások nagy része az étel és a szállás lesz, másra alig fogunk költeni. Hát, ez nem így lett, az étel és a szállás együtt még mindig csak 47,2%-a az összes költségünknek. Ha csak ezeket nézzük, bizony beleférnénk még éppen a 10 euróba, csakhogy az élet nem ilyen egyszerű, sok minden másra is kellett költenünk.

Az oszlopok, benne a tüskékkel, amelyekbe a pénzünk nagyja ment

Ugyanez önálló ablakban, teljes képernyőn

Ez egy érdekes diagram, és megszenvedtem vele mire ilyen formátumba hoztam a Google Docs-ban. Azt mutatja, hogy az egyes napokon mennyit költöttünk (az oszlopok magassága) és hogy mire (az oszlopok színei). Látható, hogy vannak kiugrások, méghozzá nagyon nagy kiugrások (a repülőjegyek ide ki se fértek mert 50000 Ft a diagram teteje), ezek azok a költségek, amelyek miatt nem sikerült tartani a 10 euró napi büdzsét. Egy vízum, egy kórház, egy vonatjegy, egy repülőjegy, egy hátizsák, egy pár belépő a Taj Mahalhoz, ha visszakeresnénk a táblázatba ezeknek a kiugrásoknak az okait, ilyeneket találnánk. Persze nem írtam oda mindig, hogy konkrétan mire költöttünk (de ezentúl majd igyekszem ezt is feltüntetni!), de mi emlékszünk, illetve aki figyelmesen olvasta az útinaplót, az is kapásból ki tudja találni.

Ha ráviszitek az egeret a nagyobb tüskék színeire, kiírja, hogy hányadik napon történt az a kiadás, és hogy mekkora, és milyen kategóriába esik, így azt vissza lehet keresni a nap alaján a táblázatban, és abból már nagyjából ki is lehet találni, mi történt akkor, ami ekkora kiadásba került.

Mi van a bevételi oldalon?

A bevételi oldalt nem kezdtük el ilyen halál pontosan vezetni, amit már bánunk, mert már nem is tudjuk ezt pótolni, mert ez is nagyon érdekes lenne.

Képeslapok

A képeslapokért cserébe a legtöbben küldtök egy kis extra elemózsiára valót. Ennek a mértéke eddig pár száz forinttól 15 ezer forintig terjedt, az utóbbi nagyságrend láttán mindig nagy-nagy zavarba jövünk, és ezek után nem csak a továbbutazáshoz, hanem én személy szerint az íráshoz is újabb nagy löketet kapok, már-már küldetésemnek, kötelességemnek érzem, hogy tovább írjak, és fotózzunk és videózzunk és mindent, ami ér minket, megosszuk Veletek, ezzel viszonozva a segítségeteket. És ez arra is ösztönöz minket, hogy okosan és felelősen költsük el azt a pénzt, amit Tőletek kaptunk.

Ugyanakkor azt is el kell mondjuk, ugyanígy értékeljük és nagyra becsüljük azokat is, akik pár száz forintot küldenek, és ugyanolyan szép képeslapos választunk Nekik és ugyanolyan nagy lelkesedéssel írjuk és címezzük meg, mint annak, aki ennél többet küldött. A bélyeg és képeslap ára ebből is kijön, és mindig marad is még egy ebédre való. Az pedig, hogy ki mennyit küld, nagyban attól is függ, ki milyen anyagi- és élethelyzetben van éppen, meglehet, hogy valakinek az 500 forint nagyobb „áldozat”, mint másnak a 15 ezer, ezért sose becsüljük le azokat, akik „csak” ennyit küldenek. Minden kicsinek örülünk.

Olyan is van, aki (még?) nem küldött pénzt, Nekik is küldünk lapot, mert ez nem csak ilyen egyszerű adok-kapok. Sok olyan szituáció lehet, amikor egy ember nem engedhet meg magának ennyi kiadást, de ő, vagy egy hozzátartozója nagyon örülne egy általunk küldött üzenetnek. Vagy az is lehet, hogy csak arra vár valaki, hogy kézhez kapja a lapot, és utána küld majd bélyegre, lapra valót. Na, de ezt most ne folytassuk, mert a Képeslap küldésekről is szeretnék majd egy külön bejegyzést, mert megérdemli a téma! :)

Cikkírások

Nem titok, hogy elkezdtünk írni az Origo utazási rovatába is, illetve hamarosan a Népszabadság egy mellékletében is fognak megjelenni írásaink. Ezekért az írásokért sem kapunk nagy összegeket, ám azt hiszem Magyarországon már az is nagy szó, hogy ilyen szabadúszó újságírónak felcsaphattunk a blogoszférából feltörve, és hogy egyáltalán pénzt kapunk a cikkekért. Tehát ezt a lehetőséget megbecsüljük, és nagyon nagyra értékeljük, mert ha jön az ihlet, akkor ezen cikkek megírása megvan 2-3 óra alatt a képek kiválogatásával és az egész e-mail-en való feladásával együtt, az értük kapott pénzből pedig simán elvagyunk újabb 2-3 napot, szóval megéri a befektetett idő és az energia.

A falinaptár

A naptár project még nem zárult le, de jelenleg úgy néz ki, hogy 800 példány fog készülni a naptárból, és ha tényleg minden összejön ami kilátásban van és sikerül minden példányt eladnunk Karácsonyig, akkor akár 3 hónapnyi utazásra elegendő bevételünk is lehet a naptárból, és ez nagyszerű, még akkor is, ha már hetekben mérhetjük azt az időt, amit a naptárral kapcsolatban eltöltöttem. Ez a project még nem futott le, és mindez nekünk egyelőre még túl szépen hangzik, hogy igaz legyen. Ennek a naptárnak nagyon örülünk, sokat beleraktunk, örömöt, időt, és úgy gondoljuk, nagyon szép lett, és már ez önmagában nagy dolog, hát még, hogy összejött az előrendeléseitekből (amit nagyon, nagyon köszönünk!) a szükséges darabszám. A naptárral kapcsolatban is rengeteg gondolatom van, amit le szeretnék írni, ezért most ebbe a témába se mennék bele jobban, mert ennek is szeretnék majd egy külön bejegyzést szentelni.

Egy pluszinfó, aktuális kulisszatitok, azon olvasóknak, akik itt jártok a sorok között: mivel otthon most hosszúhétvége van (de én kivételes most ezalatt is posztolok, hogy megérkezzünk végre Mianmarba!), megállt az élet a kiadónál, a papírgyárban, és a nyomdában is, ezért egyelőre hagyom az előrendelést úgy ahogy van, és majd hétfőn lesz belőle már csak visszaszámlálós-darabszámos rendes rendelés, de addig is jó, ha tudjátok, hogy már csak 121 darab van eladó a naptárból (2012.10.31. 21:31-kor a jómagyar idő szerint)! Ezek azok a naptárak, amelyekre még nem érkezett előrendelés, vagyis ha már rendeltél, nem kell izgulnod, félre van téve számodra a kért darabszám! ;)A postázásról, átvételről és fizetésről hamarosan (hétfőn, legkésőbb kedden) küldünk részletes, egyértelmű e-mailt mindenkinek, aki rendelt, és rendel majd. Jelenleg a posta áraira várunk.

Az idő pénz, és a pénz idő, de nem mindegy, hogy váltják – váltod, magadnak!

Mint láthatjátok, ez az út arra is jó, hogy máshogy lássuk a pénzt. Már nem is inkább pénzben, hanem időben számolunk. Hogy hány napra elegendő átlagban az a pénz, amennyit kapunk. Ha tehát valakitől kapunk 3000 forintot, akkor az nekünk egy nap a nászutunkhoz. Ha kapunk egy cikkért 10 ezer forintot, az három nap az utazásunkhoz. :)

…és ez otthon még nem ment. Simán elmentünk egy „nem a legolcsóbb” étterembe otthon egy hosszú, fárasztó nap után, hogy legalább este legyen jó a nap végén. És otthagytunk akár 4000 forintot is, egy sima hétköznapon, mert egyszerűen még nem ment ez a fajta gondolkodás. De most, az úton, képesek vagyunk végigjárni egy egész városrészt, csak hogy megtaláljuk a legolcsóbb szállás-, és étkezési lehetőséget. Vagy képesek vagyunk beköszönni egy egész utcának a kertjébe, hogy sátrazhatunk-e, mígnem valaki van olyan jófej, és megszán minket.

Mi lesz Ausztráliában, ahol minden sokkal drágább?

Életmód, vagyis utazási mód váltás: újra előkerül a sátor, a matrac, a hálózsák, ahogyan a tábori főző is. Nem fogunk utcai étkezdékben és éttermekben többet enni, hanem főzünk magunkra. Ugyanígy CS-vel is többet fogunk lakni, illetve számítunk a ökofarmerek és az ott élő magyarok vendégszeretetére is. Cserébe majd önmagunkat, és egy kis házi/kerti munkát ajánlunk fel majd. :)