Mivel végére értünk az első “rövid” szakaszunknak, Európának, célszerűnek láttuk egy összefoglaló bejegyzés elkészítését. Itt nem csak sorrendbe raktuk a beszámolókat, hanem azt is melléjük írtuk, melyik hány napot és hány kilométert mutatnak be.

Utunk szöveges beszámolókban

1-5. nap, 0-387km – Budapest – Temesvár, a Kezdet (English version)

6-9. nap, 387km-750km – Utunk Szerbiában – Első balkáni benyomások (English version)

9-12. nap, 750-909km – Negotintól a kanyonig – Az első napok Bulgáriában

13-16. nap, 909-1040km – Utunk az Iskar völgyében Szófiába

17. nap – 1040-1127km – Szófia után, a hegyek mögött – Szeretet vár

18. nap – 1127-1213km – Утунк Пловдивба – Egy rövid hosszú nap története (English version)

19-20. nap – 1213-1317km – Plovdiv-tól a Templomkertig

21. nap – 1317-1414km – Megérkeztünk Törökországba

22-23. nap – 1414-1425km – Két nap török kultúrsokk Edirnében

24-27. nap – 1425-1701km – Edirnétől Isztambulig – Az első négy nap török vidéken

28-34. nap – 1701-1726km – Egy hét Isztambulban – 1. rész, 2. rész

Térképen

Ez az útvonal kézzel lett berajzolva, nem GPS track, de talán használható egy kerékpártúrán – ha a nyomunkba erednétek, örömmel ajánljuk, könnyű és élvezetes volt. :) A térkép jobb alsó sarkában található kis tehénre kattintva meg tudjátok nyitni teljes képernyőn is.

Táblázatban

Nézzük a számokat! Ebben a táblázatban látható, hogy melyik nap hány km-t haladtunk, mennyi idő alatt és milyen átlaggal. Továbbá látható, hogy az egyes napokon mennyit költöttünk ételre, kommunikációra, felszerelésre, közlekedésre és szállásra.

Ami a kilométereket illeti, 1726km-t tettünk meg összesen a bringákon Isztambulig, ez egy bruttó 50km-es napi átlag. Ezzel elégedettek vagyunk, nem rohanunk sehová, csak egyszer élünk, egyszer vagyunk nászúton az életben. Ez nem egy két hetes és nem is 3 hónapos bringatúra, az úton kell kipihennünk magunkat, útközben kell feltöltődnünk, feldolgoznunk az élményeket, most ez az út az életünk néhány évig. Ez más mint eddig bármelyik kerékpártúránk, és mindketten úgy érezzük, ha ennél gyorsabban haladnánk, azzal nem több, hanem kevesebb lenne ez az utazás.

Ha az anyagiakat nézzük, látszik, hogy az étkezésre költöttünk a legtöbbet, 68%-a a kiadásainknak ételre ment el. Ezután ~10-10%-ot kapott a kommunikáció és a Szórakozás/Kultúra. Érdekes megfigyelni, hogy Isztambulig épp sikerült tartanunk egy 10 Euros napi átlagot, 27 nap alatt költöttünk 72 ezer forintot, amivel nagyon elégedettek lennénk, ha utána nem költöttünk volna el egy hét alatt 50 ezret Isztambulban… :( A sok buli, meg a kultúrálódás drága dolog! :) Dehát ez van, levontuk a tanulságokat. Egy 20 milliós városban tartózkodni drágább dolog, mint vidéken.

Ez a táblázat egyébként nem összekeverendő a kerékpártúrázó pénztárcája rovatban látható táblázattal. Abban a táblázatban láthatóak a felkészülés költségei és minden olyan költség, ami nem napi kiadás: vízumok, meghívólevelek, oltások. Az a táblázat olyan rémisztő számokat tartalmaz, hogy jobbnak láttuk egy új inditását. Ha a kettőt összehasonlítjátok, látható, hogy onnantól, hogy elindultunk, jóval olcsóbb lett az élet – talán még olcsóbb, mint otthon. :)

Hogyan lakjunk jól nagyon olcsón Isztambulban?

Az iráni nagykövetség mellett találtunk egy nagyon jó helyet, Antep Kebab & Lahmacun Salonu a neve, háromszor is jártunk nálunk. Érdekes, hogy az étterem nevében is benne van a lahmacun, de az étlapon nem szerepelt a kiváló 2 lírás eledel. Úgy látszik csak a helyiek kiváltsága olcsó és jó kaját enni, mert ezt máshol is tapasztaltuk. Lahmacun van, és olcsó, de ez a turisták felé nincs hangosan hirdetve. A lahmacun egyébként egy vékony tészta, amin van valami kis piros húsos-fűszeres szósz, és adnak hozzá néhány zöldséget, amit rápakolhatsz, majd feltekerve fogyaszható az eledel. Ezen kívül amit még fogyasztottunk, a Tavuk Döner / Yarum Tavuk volt, vagyis a csirkés szendvics. Ennek ára az Hagia Szophia-tól mért távolsággal fordítottan arányosan csökken. Az isteni bölcsesség templomának tőszomszédságában megkapod akár 10 líráért is, de ha kicsit továbbsétálsz – nem kell sokat, elég 3-400m-t – megkapod ugyanezt 2-2,5 líráért is. És finom, és igényes és van benne minden és még le is tudsz ülni a helyen… 3-400m-en múlik az egész! :) még sosem spóroltunk ilyen jól sétálással! :) Egyébként érdekesen fogják fel a törökök a hús fogalmát. A csirkés szendvics mindenütt feleannyiba kerül, mint a húsos. Merthogy a csirke nekik még nem számít húsnak, az angol feliratokban is úgy szerepel, hogy „chicken sandwich” és „meat sandwich”. Vicces… Édesség gyanánt az utcai árusoktól 1 líráért beszerezhető főtt kukoricát, vagy a butikokban 0.5 TL-ért vesztegett jégkrémet toltuk, szegény Dani volt hogy egész nap ezen élt. Kapható piros, fehér, zöld és barna színekben. Az ízekre nem mindig sikerült először rájönnünk, de azt hiszem piros, vanília, pisztácia és csokoládé a felhozatal. Ezeken a termékeken kívül gyakorlatilag csak buszjegyre és belépőjegyekre költöttünk, így gyakorlatilag napi szinten kajára kijöttünk kb. 1000 Forintból. Sajnos a sör drága itt, boltban sem kapsz 400 Forint alatt egy üveget, ugyanez kocsmában 600 Forintnál kezdődik, így történt, hogy talán összesen két-két sört ittunk Danival az egész hét alatt.

A Hagia Sophia – A keresztényből lett iszlám templom, majd múzeum

Megnéztük az Hagia Sophia-t, ami egy érdekes templom. Kb. 1500 évvel ezelőtt épült anno még katolikus templomnak, többször leégett, de mindig újjáépítették, végül jött egy ottomán uralkodó és felhúzatott mellé 4 minaretet, és bevakoltatta a világon talán egyedülálló mozaikokat a templom belső felületein és kupoláján, és az oszlopokra az iszlámra jellemző hatalmas fekete korongokon kiakasztották a szentek neveit. Egyszóval iszlám dzsámit csináltak egy keresztény katolikus templomból. És a mondóka szerint, ha jól értelmeztük, ezután ez lett a minta dzsámi ami alapján az összes többi készült. Aztán jött Ata Türk és nagyon diplomatikusan és okosan múzeummá alakítatta át a Hagia Sophia-t, így nem sértődhet meg sem az iszlám, sem a keresztény. A történet cifra és érdekes, engem egyedül az zavar, hogy rávakoltak arra a sok szép mozaikra, és most nem láthatjuk őket. Persze a templom így is csodaszép és gyönyörű, na és persze monumentális. Miután bementünk és eltöltöttünk odabent vagy három órát, mind a hárman úgy éreztük, megérte a 20 lírás belépőt a meglátogatása. Egyébként ha ordító baromságokat találnék leírni, javítsatok vagy egészítsetek ki nyugodtan kommentben. Amit most leírtam, azt nem a wikipedia-ból hámoztam ki, hanem együtt raktuk össze hárman azok alapján, amiket hallottunk másoktól, és amit olvastunk a kis információs táblákról.

Bazilika Ciszterna

A másik belépős hely, ahová bementünk az a Bazilika Ciszterna volt, egy föld alatti víztározó nem messze a Hagia Sophia-tól. Ez 10 líra volt fejenként, de ez is megérte. A város alatt hatalmas oszlopos csarnokban sétálhattunk, alattunk halak úsztak, és az egész helynek volt valami tök jó varázsa. Anno ez volt a város legnagyobb víztározója és az innen 15km-re északra lévő belgrádi erdő területéről szállították ide a vizet. Persze nem lovakon, hanem hatalmas vízvezetékeken. Egy ilyennek a maradványát egyik este láttuk is a buszból, amikor Taksim-ból buszoztunk haza Alihoz. Durva, hogy anno, még kőolaj nélkül is micsoda infrastruktúrákat építettek ki az emberek.

Taksim, a Galata-torony, és a törökök skatujái

Ha már Taksim-ról volt szó, ez a hely is megérdemel még pár mondatot. Taksimnak hivatalosan csak egy teret hívnak, ami Beyöglü-ben található. Beyöglü az Aranyszarv öböltől Északra található városrész. Valójában Taksim-nak hívják az egész negyedet Beyöglü szívében, amit gyakorlatilag a Galata-torony és a Taksim tér közötti széles sétálóutca és mellékutcái alkotnak. Kivanc szerint itt minden nap 1,5 millió ember fordul meg, amit el is tudok képzelni. Először csak nappal jártunk itt, de aztán amikor a második CS buliba tartottunk (minden héten van CS Meeting Isztambulban, nagy itt a Couchsurfing közösség.), éjszaka láttuk a negyedet, valami elképesztő tömeg hömpölygött a sétálóutcán. A CS buli egy épület 6. emeletén volt, és annak is a tetején a tetőtéren. Óóóóriási jó kilátás volt innen a városra, még talán jobb is, mint a fizetős Galata-toronyból – amit egyébként tűzfigyelő toronynak építettek, de mára inkább turistalátványosság, Isztambul egyik jelképe a sok közül. Ezen a bulin találkoztuk össze a magyar Zsófival, aki fordításokból és tolmácskodásból él, most épp itt Isztambulban. Tőle végre nem csak jót hallottunk a törököktől. Elmesélte, hogy van egy nagyon muszlim negyed Isztambulban, ahol volt balszerencséje élni egy hónapig, ami nem volt könnyű, mert a törökök nagyon szeretnek skatulyázni, és szerintük pl. ha Te magas vagy, világos bőrű és nő, akkor csak orosz lehetsz, és kurva. Állítólag azt is azért kérdezik meg rögtön az elején, hogy honnan jöttél, mert akkor az alapján ők rögtön beletesznek egy dobozba, amiből aztán nem tudsz szabadulni. Ezt értsd akár városokra is, az alapján, hogy milyen városból származol, az alapján tartanak őrült merésznek, vagy ravasznak. Persze biztos nem ilyen mindenki, de tény, hogy tőlünk is sokan kérdezték már Törökországban, hogy honnan jöttünk, szóval biztosan van a dologban valami. Persze azt hiszem, Magyarisztán egy jó skatulya, mert eddig még mindig szerettek minket amiatt, mert magyarok vagyunk, de Zsófi azt is elmondta, hogy sok török annyira rövidlátó, hogy ha meghallja, hogy ’isztán, már bent vagy a skatulyájában. Hála az égnek, mi nagyon furcsa kerékpárokkal vagyunk, erre valószínű senkinek nem lesz még skatulyája! :D

A Nagy Bazár

Amit még kihagytam, az a Grand Bazaar, vagyis a Nagy Bazár. Anno itt sikerült az élre állnom egy 5 napos tájfutóverseny 4. etapján az F21B kategória igen gyenge nemzetközi mezőnyében, de akkor üres volt a terep, este volt már, amikor rohantunk, minden vásárló eltűnt és minden boltos elpakolta a portékáját. No, hát nappal nem ez a helyzet, mikor kisebb, mikor nagyobb, de állandó tömeg hömpölyög a fedett utcákon, és a bazáron belül megvannak a különböző környékek. Az egyik soron ruhákat árulnak, a másikon ékszereket, de van szőnyeges, szuvenír és antik negyed is. Minden boltos máshogy próbálja felhívni a portékáira a figyelmet, van aki gondol egyet, és tapsol néha egy hatalmasat, hogy mindenki odanézzen, van akinek csengői vannak, de a legtöbben a bolt előtt állnak, és  amint meglátnak, leszólítanak angolul, hogy vegyél ezt, vegyél azt, most nagyon olcsó, külön kedvezményt kapsz, vegyél hármat és akkor még olcsóbb, és hasonló szövegekkel. Az egész valahol tényleg varázslatos, a baj csak az, hogy nekem ebből a varázsból 20 perc már bőven elég lett volna, de persze ezzel egy olyan kifinomult női lélek, mint Zita, nem így van. :) Persze össze nem vesztünk, hanem próbáltam türelmes lenni és egy kompromisszumos 2-3 órát töltöttünk el a bazárban, és az azt övező utcákban. A végére szinte már én is élveztem, csak a lábaim helyén köveket éreztem, de ha ez nem lett volna, simán élveztem volna én is annyira, mint Zita. Ő mindent megnéz, mindent megcsodál, mindennek örül, csak úgy szívta magába a látványt, neki (ahogy én kivettem) a színes lámpások voltak a kedvencei, én egy antik bolt régi műszaki kütyüit tudtam legtovább csodálni. Na meg lefelé menet az egyiptomi bazár felé megtalálni a legolcsóbb és legjobb kebabost, ahol még le is lehet ülni! Az egyiptomi bazár sem volt rossz, ez utóbbit a Galata-híd Sultanahmet-i hídfőjénél találjátok meg, a Yeni Dzsámi mellett. Itt fűszereket kapni meg édességeket, ez is nagyon érdekes, de itt is nagy a tömeg… :) Nem úgy a Yeni Dzsámiban, ott ki lehet pihenni a bazárok fáradalmait, csak le kell venni a bejáratnál a szandálod, és le kell heveredni a puha szőnyegre.

A Yeni Dzsámiban

Ebben a dzsámiban találkoztunk egy érdekes öregúrral, aki az iszlám vallást gyakorolja, és 40 évet élt Sydney-ben. Sokat beszélgettünk vele, elmondta, hogy azért nincsenek nők a dzsámikban, hogy ne zavarják meg a férfitársaikat. Mert ha egy-egy női comb kivillanna a hajlongás közben, akkor bizony a férfiak már nem az imára és Allahra figyelnének, hanem valami másra. Amit lehet, csak ne a dzsámiban, pray inside, play outside, ahogy az öreg mondta. Aki egyébként eszméletlen jó arc volt, és sok érdekeset mesélt az iszlámról (amiket javarészt már én is leírtam az imént), de pl. arra nem kaptunk választ, hogy miért tized akkora a nőknek fenntartott hely egy dzsámiban, mint a férfiaké. Hol maradnak az imáról a nők? És miért nem ülhetnek be a kocsmába ők is teázni? Hol élhetnek rendes közösségi életet? Egyáltalán élhetnek-e, és egyébként is hol vannak, amikor nem csadorban mászkálnak az utcán? :) Annak ellenére, hogy erre nem kaptunk értelmest választ a bácsitól, nagyon bírtuk az öreget, jó arc volt, és jókat mesélt. Utólag kicsit bánjuk, hogy nem volt nálunk szórólap, amit adhattunk volna neki, hogy tudja követni az utunkat és akár tartani velünk a kapcsolatot. Még azt sem árultuk el Neki, hogy bringával vagyunk Föld körüli nászúton, mert jó volt kicsit egyszerű, hétköznapi turistának lenni. Búcsúzáskor kb. 5 percen át mondta, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen feleségem van, és hogy úgy vigyázzak rá, mint egy drágakőre, le ne ejtsem (össze ne törjem a szívét), mert összetörik, és bár a darabokat össze lehet még szedni, de az már nem lesz ugyanaz. Na és persze, hogy bizalom legyen, meg szeretet köztünk, mert akkor minden rendben lesz. Ezt mi is nagyon így gondoljuk, nagyon szépen megköszöntük a szavait, és elbúcsúztunk. És igen, azt is tudom, hogy én vagyok a világ legmázlistább fickója, mert Zita a feleségem! :) Hát ha még tudta volna az öreg, hogy egy ilyen világ körüli kerékpáros nászútra is rá lehet venni a csajt… :P

Na, de most aztán már tényleg elmeséltem mindent, ami Isztambulban történt velünk, úgyhogy szunya. Biztos vagyok benne, hogy ha Zita is írna beszámolót, szó kerülne arról is, hogy mennyi macska kószál mindenfelé a városban, vagy hogy milyen durva tömeg tud lenni a buszon, villamoson, a kukából PET palackokat gyűjtögetőkről és az utcákon minden nap látható hatalmas zsákokat cipelő, sokszor gyermek hordárokról nem is beszélve. Nem írtunk a hatalmas autóforgalomról, a sok szemétről és a szmogról sem, pedig ezek is a város részei, csak mi nem ezekre koncentráltunk. :)

Viszlát Európa!

Jópár dolgot nem sikerült elintézni, amit szerettünk volna Isztambulban, de sok, elég sok mindent igen, és a naplóírással is utolértem a jelent, aminek rettentő mód örülök. Holnap bebringázunk Sultanahmet-be, készítünk egy képet a bringákkal és a Kék Mecsettel (A Hagia Sophia előtt sétányt építenek), majd legurulunk az Eminönü hajóállomásra, és áthajózunk Ázsiába. 1726km-t tettünk meg eddig a bringákon Európában. Most új kontinens jön, rengeteg új, számunkra szinte még elképzelhetetlen országokkal és kultúrákkal. Legtöbbjük hanyatt-homlok más lesz, mint amit mi eddig megszokhattunk itthon, Európában. Ez bizonyára nagyon érdekes is lesz, de rengeteg kihívást is elénk fog állítani. Mindkettőt nagyon várjuk már. Kíváncsi vagyok, hogyan fogjuk summázni az Ázsiai kontinenst, valamikor a jövő év közepe felé, amikor az Indonéz szigetekről áthajózunk/repülünk Ausztráliába. Európa nagyon jó volt, a balkáni népek elképesztő barátságosak és vendégszeretők, a törökök eddig, Isztambulig talán még inkább azok.

Köszönet

Szeretnénk köszönetet mondani minden kedves Couchsurfer-nek, akivel találkoztunk Isztambulban, különös tekintettel Kivanc-nak és Ali-nak, akik időt és helyet áldozva életükből és otthonukból, számunkra is otthont teremtettek ebben az óriási városban. Ezen felül természetesen az is nagy élmény volt számunkra, hogy ilyen sok nagyon jó Couchsurfing taggal sikerült megismerkednünk, és hogy láthattuk, micsoda jó CS közösség van Isztambulban. Hogy kedvenc volt kollégámat idézzem: „Csak így tovább, ebben a szellemben!” ;) Üdv és köszönet az Isztambuli CS közösségnek!

Búcsú Danitól

Hű útitársunk, Buddy-Guardunk, fotográfusunk, állandó „most”-ban élő, a fekvőbringázást még nálunk is sokkal jobban élvező Daninktól holnap reggel búcsút veszünk. Dani még nem tudja pontosan hogyan, de pár nap alatt szeretne hazajutni, hogy rendbe tegye a vállalkozását. Lehet, hogy visszateker az Edirne-i Alinkhoz és onnan stoppol, de az is lehet, hogy elvonatozik Belgrádig és onnan hazastoppol vagy átteker egy nap alatt Szegedre, ahonnan már van vonat Budapestre. Ez majd elválik. Mindenesetre azért majd írd meg Dani, merre jársz, és hogy jutottál haza!

Nagyon jó volt, hogy velünk voltál az első egy hónapban, ezt bizton állíthatom a mellettem alvó Zita nevében is. Nem csak azért, mert egy csomó új dolgot tanítottál nekünk, nem csak azért, mert új ízeket és recepteket mutattál, és nem csak azért mert nevetéssel ütötted el a nehéz helyzeteket is, hanem még azért is, mert egyszerűen jó volt Veled az úton. Néha szinte már idegesített az állandó jókedved :), de persze még inkább sokkal-sokkal többször minket is jókedvre derítettél vele. Arról nem is beszélve, hogy a Zitával való összecsiszolódásban akarva-akaratlanul is segítségünkre voltál, ezért külön köszönet jár, és elnézést kérünk, ha ezzel néha a terhedre voltunk, reméljük nem koptál bele a nagy csiszolódásba Te sem! ;) Mert egy úton egy csapatban mindenki csiszolódik mindenkivel, és szerintem ez nekünk remekül ment, nagyon jó kis csapat voltunk így hármasban, biztos vagyok benne, hogy hiányozni fogsz és eleinte furcsa lesz, hogy csak ketten vagyunk az úton Zitával. Mást nem tudunk mondani, csak hogy köszönjük, hogy eljöttél velünk idáig, és jó utat hazafelé!

Megtalálni az otthonunkat Isztambulban – Nem könnyű

Isztambulba megérkezni eleinte azt hittük, hogy gyerekjáték, mert választottunk egy a forgalomtól viszonylag mentes, ám hosszabb utat, ami tényleg nagyon kényelmes és nehézségektől mentes volt. A dombok ellaposodtak, így nem volt többé meredek emelkedőnk, és a lejtők is sokáig tartottak. Volt leállósávunk a szinte kihalt autópályaszerű úton, majd ahogy beértünk a városba, a forgalom továbbra sem növekedett különösebben, és minden gond nélkül tudtunk csorogni befelé. Ám a belvárosban sajnos átzavart minket a GPS egy-két komolyabb dombon, ami nem esett annyira jól 6km-el az érkezés előtt. Erről már készült egy videó, amit már posztoltunk is, és az előző bejegyzés végén is szerepelt már, de aki még nem látta, az itt megnézheti.

Egy Cevahir nevű pláza elé beszéltük meg a találkozót Kivanc-al, de sajnos az utolsó két sms-em nem kapta meg, mert lemerült a keret a telefonomról. A tanulságot levontuk, feltöltőttük a telefonomat, és beállítottunk rajta egy visszaigazolást az sms-ek kézbesítéséről. Kivanc a -2-on lakik, oda pakoltuk le a bringákat, és kaptunk egy pici szobát. Ennek is nagyon örültünk, mert legalább volt hol, kinél laknunk. Kivanc-nál csak átmenetileg voltunk, csak egy napra tudott minket fogadni a lakásában, aminek nem is ő a főbérlője, így másnap mennünk kellett. Persze csak este, napközbenre otthagytuk a bringákat és a cuccainkat.

Reggel sikerült elaludnunk, így kénytelenek voltunk egy taxit fogni, hogy még időben odaérjünk az iráni nagykövetségre, ami Isztambul egy másik negyedében van, Sultanahmed-ben. A taxiért 19 lírát fizettünk, ami kb. 2200 Forint. A taxival való utazás nem volt ám akármilyen. Először is a taxis úgy vezetett mint egy őrült, de ez még elment volna, de indulás után 2 perccel egy égő autóval találkoztunk. Egyikünk sem látott még soha ilyet élőben, hát most megkaptuk Isztambulban rögtön az első nap. Taxisunk megfordult, majd kis utcákon keresztül kikerülte a kigyulladt autót.

Barátok Nigériából – A Kék Mecsetnél és a tengerparton

A nagykövetségről sajnos elkéstünk, mert nem 12:30-kor zárt, mint ahogy tudtuk a Lonely Planet fórumról, hanem 11:30-kor. Maradt tehát a hétfő reggel 8:30. El nem keseredtünk, vásároltunk egy nagy ayrant egy élelmiszerboltban, beültünk egy helyre elkölteni 4 lírát két lahmachunra, Dani is vett magának gyümölcsöket, majd kiültünk a Kék Mecset melletti füves parkban. 2010-ben Isztambul volt Európa kulturális fővárosa és az ezen az apróból kiépített, ingyenes, publikus wifi hálózatot még nem kapcsolták ki, így simán tudtunk internetezni. Ki is küldtünk még vagy 12 requestet, és jelentkeztünk a szombati hajós bulira. Egy 400 fős Couchsurfing buli volt készülőben a Boszporuszon, amit erősen javasoltak nekünk a helyi CS tagok.

A parkban mellénk ült egy fekete srác és egy nő, érdeklődtek az internet elérésről, megmutattuk nekik, melyik hálózatra kell csatlakozni, de itt nem maradt abba a beszélgetés, hamarosan már ismerősök voltunk Facebook-on, és fényképeket nézegettünk az utazásunkról. Thomas és anyukája – akiről először azt hittük, hogy a párja, annyira fiatalos – Nigériából jöttek, és ez volt az utolsó napjuk Isztambulban a hazautazásuk előtt. Miután kibeszélgettük magunkat egymással, úgy döntöttünk, hogy együtt folytatjuk a városnézést. A Hippodrom téren az oszlopokkal kezdtük. Itt egy utcai árus környékezett meg minket, és végül meggyőzte Thomas-t, hogy vásároljon nála egy Isztambul útikönyvet. Nálunk is próbálkozott, de mi egyenesen és őszintén elmondtuk neki, hogy kicsi a költségvetésünk és amúgy sem lenne jó ötlet, mert utána vagy el kéne ajándékoznunk, vagy cipelnünk kéne ki tudja hány kilométeren keresztül, hiszen mi nem repülünk haza, hanem még hónapokat, éveket kerékpározunk… Mire a srác tovább érdeklődött, kérdezte honnan jöttünk, mondtuk, hogy Magyarisztánból. Azt hittük, csak álérdeklődés, amit csinált, de biztos, hogy nem az volt, mert a végén kaptunk ajándékba egy 10-es csomag képeslapot. Elképesztő! Ezek a törökök még a városban is jó fejek. Mind a hárman biztosra vettük, hogy a csávó csak a pénzre megy, de nem, egyszerűen jó fej volt.

A Kék Mecsetbe afrikai katolikus barátaink meredeknek találták volna levenni a cipőjüket, ezért nem jöttek be velünk. Ezt eleinte kicsit furcsálltuk, de aztán ugyanúgy elfogadtuk. Ők tudják. Másban is érdekesek voltak Thomas-ék. Lementünk a tengerpartra, ahol kiderült, hogy egyikőjük sem tud úszni. Thomas anyukája nagyot sikoltott, amikor egy ember a 3 méter magas betonperemről, ahol álltunk, beugrott a naaagy semmibe, a vízbe. Aranyos volt, teljesen megrémült, és úgy nézett az ember után, mintha az a 10. emeletről ugrott volna le. Aztán persze amikor meglátta úszni, megnyugodott szép lassan. Ezek után Zita kézen fogta, és rávette, hogy együtt bokáig merészkedjenek a vízbe. Mellettünk helyi gyerekek gatyára vetkőzve folyamatosan hátraszaltóztak a vízben, így kis híján mi is rávettük magunkat, hogy hasonlóan tegyünk.

A Mavi Guesthouse-ban, a Blazing Saddles nyomaiban

A tengerpart után elbúcsúztunk nigériai barátainktól, és hazafelé vettük az irányt. Pontosabban inkább csak vissza a cuccainkért és a biciklikért, hiszen még nem tudtuk, hogy hol fogunk ezen a napon aludni, és ez egyre jobban kezdett minket aggasztani. Benéztük egy hotelbe, ahol ajánlottak egy vendégházat, tetőtéri dormitory-val (20-an egy szobában), 7 Euroért fejenként. Ezt feljegyeztük magunknak Z tervnek. Visszamentünk a helyre, ahol tudtunk netezni, de sajnos még mindig nem adott senki pozitív választ. Két átszállással kb. 1,5 óra alatt visszajutottunk a szállásunkra. Először azt hittük, sosem érünk oda, mert eleinte volt, hogy a villamos lassabban haladt, mint a mellette sétáló gyalogosok. Aztán ahogy kiértünk Sultanahmed-ből, szépen lassan felgyorsult a közlekedés.

Kivanc-éktól kipakoltunk, majd egyenest legurultunk a Boszporusz partjára, az Aranyszarv öbölhöz, ahonnan már csak meg kellett kerülnünk Sultanahmet-et, hogy eljussunk a Mavi Guesthouse-hoz. Közben megálltunk egy helyen, mert nagyon éhesek voltunk. Zita és én kebab-ot ettünk 2 líráért darabját, de szegény Dani vega létére nagyon rosszul járt, csak sajtos tost-ot tudott kérni, darabját 4-4 líráért. Nagyon furcsa, hogy a húsos ételeket olcsóbban kapni meg itt is. A vendégház előtt nagyon elgondolkodtunk, mert a vidéki „ott állítunk tábort teljesen ingyen, ahol tetszik” életérzés után nem tűnt túl jónak fejenként 7 Euróért a 4. emeleti tetőtéri szoba telezsúfolva emeletes ágyakkal és hátizsákos turistákkal. Végül mégis belementünk, mert nem akadt más, fürdőszobás és biztonságos alternatíva. Dani persze vagány volt, a cuccait nálunk hagyta, csak egy lakatot, a függőágyát és a hálózsákját vitte magával, és legurult a tengerpartra, ott ahol délután jártunk. A lakóautók mellett vert tábort, kifeszítette az ágyát két fa közé, lezárta a bringáját és zavartalanul aludt egész éjjel. Reggel csobbant egyet a tengerben, és délelőtt ő ébresztett minket a 4. emeleten. Élni tudni kell! :)

Na, azért nekünk sem volt ám rossz a Mavi vendégházban, tudtunk zuhanyozni, és tudtuk tölteni a dolgainkat, arról nem is beszélve, hogy mennyire nagyon megörültünk, amikor megláttuk a The Blazing Saddles szórólapját a falon. Bizony, a két őrült brit, akik azóta már ki tudja, merre bringáznak, itt szálltak meg Isztambulban! Hát mondja valaki, hogy nem kicsi a világ! :) Budapesten nálunk laktak, és itt Isztambulban pedig ezen a helyen! :) Oltári érzés volt ezt átgondolni… Az a két igazi őrült! A fenébe, de jó lenne újra összefutni velük! Van egy olyan érzésem, hogy nem állnak meg Sydney-nél. Ha már odáig eltekernek, akkor ebből világ körüli móka lesz! :)

“The Boat That Rocked”– Couchsurfing buli a Boszporuszon

Ali, a vendégház tulajdonosa nagyon rendes volt, használhattuk a fürdőszobát és az internetet ameddig csak akartuk az egyetlen kitétel az volt, hogy az ágyunkat hagyjuk el 11 óráig, ha már nem szeretnénk maradni a következő napra. 10:45-kor jelentkezett az első vendéglátónk, és kicsivel később a második, Ali. Ő az európai oldalon lakik, a profilja alapján igen jó arcnak tűnt, ezért őt választottuk. És persze rendkívüli mód örvendtünk, hogy végre fogad minket valaki! Nem is akárki, egy igazi őrült, hagy idézzek az Couchsurfing adatlapjáról: „I’m a deeply disturbed, horny, drunk egocentric pervert with violent intentions and no brains or sense of humour. I’m xenophobic, homophobic, and I use CS solely to satisfy my sexual needs and to practice my axe-wielding/chopping skills. I’m very short tempered when I’m hungry, I smoke like a chimney, I can’t socialize when I’m sober, and I have no idea why people write me positive refs.„ – emellett csak és kizárólag 80 pozitív referenciája volt, ezért őt kérdeztük meg talán elsőként, hogy szörfözhetünk-e a kanapéján.

Ali szintén hivatalos volt a Couchsurfing buliba, ezért célszerűen ott találkoztunk először. Azzal kezdte, hogy megkért minket, hogy vigyázzunk rá, ha majd be fog rúgni, majd megadta a lakása koordinátáit, fejből… :) Mi teljes menetfelszerelésben érkeztünk a hajóhoz, amire végül 430-an szálltunk fel mind Couchsurfing tagok. Hát hogyan is lehetne ezt elmesélni. Valami oltári volt. Kétszintes volt a hajó, ami fél éjjel a Boszporuszon úszkált a kedvünkért. Fent az emeleten ment a zene és a tánc, általában itt volt az emberek 80%-a, lent pedig ülőhelyek voltak, itt lehetett megpihenni és beszélgetni. Eszméletlen figurákkal találkoztunk a hajón, felsorolni nehéz lenne, de had emeljek ki egyet! :) Találkoztam a Couchsurfing 5. számú alapító webprogramozójával, Hectorral. Abszolút átjárja a srácot a Couchsurfing szellem, nagyon jót beszélgettünk, motivált rá, hogy ha Ázsiában járunk, hozzunk össze CS Meetingeket, és vegyük rá az embereket a csatlakozásra, mert arrafelé még sok helyen nem olyan elterjedt a Couchsurfing. Reméljük, mire ezekre a helyekre érünk, sikerül már belassítani és utolérni saját magunkat, hogy legyen időnk ilyesmire is. Ja, és a 73 éves nagymamát majd el felejtettem! A CS fórumon, ahol kiírták a bulit, elkezdték poénból irogatni, hogy mindenki hozza el a nagymamáját. Egyvalakinek olyan vagány nagymamája van, hogy vette a lapot, és eljött. És ami durva, hogy szemmel láthatóan jól érezte magát az öreglány! Ő volt az est sztárvendége! :)

Benne volt a buli kiírásában, hogy a buli egy pontján megáll majd a hajó és lehet a vízbe ugrálni. Amikor ez a pont eljött, mégsem engedték, hogy ugráljunk, mondván, hogy veszélyes. Ennek ellenére néhányan voltak bátrak, és meglepetten tapasztaltuk, hogy a vendéglátó barátunk, Ali is köztük van. Sőt, ő a legaktívabb, még a felső szintről is beugrált a vízbe. Elég jól volt a srác, meg kell hagyni. :)

Home Sweet Home – Őrült Alinknál

Este a buli után még várt ránk egy laza 15km-es tekerés Isztambulban Ali lakásához. Ezt eleinte élveztük, szépen haladtunk, de ahogy átértünk Sultanahmed-be, jöttek az emelkedők és bizony az már nem volt finom. Ali az első emeleten lakik, ennek hála nem kellett sokat cipelni a bringákat. Kaptunk külön szobát, tudtunk mosni, és végre másnap nem kellett sehová továbbmennünk, ráadásul Isztambul legőrültebb CS figurájánál lakunk. Ez mind valami nagyon jó érzés volt. Igazából csak ekkor éreztük igazán, hogy megérkeztünk Isztambulba. Erre föl rögtön délután kettőig aludtunk, hogy kipihenjük az eddigi fáradalmakat. Ali-nál mások is laktak, talán 3-4 CS csoport is megfordult, amíg mi ott voltunk, köztük volt egy amerikai srác, Doug, aki éppen DK-Törökországból tért vissza, és mesélte az ottani tájak gyönyörűek, és a kurdok is nagyon barátságosak, idézem: “Kurdish people are super nice!” – magyarul a kurdok szuper kedves emberek! :) Ezen nagyot nevettünk, hiszen mi nagyon tartottunk a kurdoktól (azóta már változott az útiterv, nem miattuk, de sajnos nem megyünk kurdok lakta területre), mert olyan történeteket hallottunk, hogy kővel dobálják a bringaturistákat. Ezek után azon viccelődtünk, hogy biztosan jófejségből dobálták azokat a köveket, talán annyira szegények voltak, hogy nem is volt nekik más tulajdonuk, csak néhány kő, de azt is a kerékpárturista után dobták… :) Mindenesetre ezen jót mulattunk. A világon az emberek 99,99% jó, de a hírekben a maradék 0,01% szerepel, ezért sokan azt gondolják, hogy a világ egy borzasztó hely, pedig nem az, csak meg kéne nézni közelebbről is. Nekünk a kurdok most kimaradnak, amit félig sajnálunk, félig nem, hiszen a kővel dobálós sztorit nem a TV-ből hallottuk.

Az iráni nagykövetségen – négyszer!

A következő napok megmondom őszintén, már kicsit összefolytak. Az Isztambulban töltött idő kb. felét Ali-nál töltöttük, több nap ki se mozdultunk a lakásból. Ennek több oka is volt. Egyrészt jó volt egy helyben lenni, beszélgetni Ali-val, hajnalig fent lenni, kipihenni az előző napi városnézést, másrészt annyi rengeteg teendőnk van, hogy két teljes hetet is el tudnánk velük tölteni. De nem Isztambulban. Ez a város magába szív… A honlapunkon talán nem látszik, de közel sem olyan és úgy működik, ahogy azt megálmodtam, de ehhez még hozzá se tudtam kezdeni, mert annyi minden más van. Tervezni kell az utat is tovább, még felszereléseket szerzünk be, és egy csomó olyan ötletünk van, amihez szinte még hozzá sem tudtunk fogni. Na de mindegy, azért haladunk közben a kilométerekkel és az élményekkel, és majd szép lassan elkészül közben minden. Ha nagyon úgy érezzük, hogy meg kéne állni és meg kéne már csinálni ezeket a dolgokat, akkor úgyis megállunk majd akár több hétre is, de ez sajnos leghamarabb Indiában történhet meg, mert addig sajnos határidőnk vannak minden egyes országra.

Na de most már térjünk is vissza Isztambulra. Az iráni nagykövetségen összesen négyszer jártunk. Másodszor ugye akkor, amikor megigényeltük hétfő reggel a vízumot. A meghívólevél a Stantours-tól működött, már tudtak rólunk, valahol regisztrálva voltunk. Így már csak egy-egy application form-ot kellett kitöltenünk és befizetni fejenként 50-50 Eurot a szemközti bankban. Ez kicsit mellbevágott, mert így összesen 100 Euro + 110 Dollár, ami kettünk így már 47 ezer Forint. Kicsit drága bejutni Iránba, de amit eddig hallottunk erről az országról, az alapján megéri. Harmadszor akkor jártunk a nagykövetségen, amikor leadtunk az igazolványképeinket, amiket másod ott jártunkkor elfelejtettünk, negyedjére pedig amikor sikeresen begyűjtöttük a vízumainkat.  Ezen a nagykövetségen is végtelenül kedvesek voltak velünk, egyáltalán nem éreztük azt, hogy ők meg akarnák nehezíteni az életünket, vagy az országukba való bejutást – mint ahogy azt a neten olvastuk mások tapasztalatiból, már sokadjára, sok nagykövetséggel kapcsolatban.

Búcsú Alitól

Edirne-t sikerült még délelőtt elhagynunk. Alival tekertük az első 25km-t. A táj dombos volt, és viszonylag egyhangú, mezőgazdasági terület. 25km után megálltunk egy falu közponjában, beültünk egy teázóba.

Itt volt a helyi férfinép is, kártyáztak, teáztak, na és persze egymás után nyomták a teákat. Fél líra volt a tea, úgyhogy mi is ittunk párat, illetve vettünk egy literes jégkrémet is 3 líráért. Szóval eldőzsöltünk talán 500 Forintot is. A pihenő alatt megtisztítottuk a tefloncsöveket a bringákon Dani legújabb találmányával: egy apróra vágott mosogatószivacsot szorítottunk két láncszem közé, majd körbetekertük párszor a láncot, hagy szedje ki a dzsuvát a csövekből a szivacs. Ezután jött az újrazsírozása a láncnak. Ezt muszáj volt megtenni, mert Edirne előtt elég sok vizet kaptak a gépek, és bár még nem nyikorogtak kenésért, de érezni lehetett rajtuk, hogy itt az ideje. A pihenő után fájó búcsút vettünk Aliéktól. Nagyon jó volt Alival tölteni ezt a hétvégét, tényleg hiányzott nekünk, miután újra nekivágtunk ismét hármasban az országútnak.

Ayranos bulgur lavasba csavarva

Az út továbbra is hullámzott. A délutáni szieszta helyszínének a kimondhatatlan nevű Kirklareli-t tűztük ki célul 60km-re Edirne-től, de a dombok annyira megfárasztottak és belassítottak minket, hogy már inkább vacsoraidőben érkeztünk meg. Gyorsan találtunk egy BIM-et, ahová Zita és Dani bementek vásárolni, amíg én őriztem a bringákat. Mint pár perccel később kiderült, a rendőrség parkolójában hagytuk a bringákat. Erre a rendőrkapitány figyelmeztetett személyesen, persze kézjelekkel, mert nem beszélt angolul, és én sem törökül. Ennek ellenére nagyon rendes volt a fickó, azt hittem el fog hajtani, de maradhattunk.

Amíg Daniék a boltban voltak, én már ki is néztem a vacsorafőzés helyszínét. A rendőrség épülete mögött volt egy tipikus kiülős teázós hely. Rengeteg ilyet láttunk minden faluban és városkában. Általában egy parkosabb, fás rész, ahová random le vannak rakva asztalok, székek, és itt teázik a jónép. Na, mi is egy ilyen asztalhoz ültünk le, és kaptuk elő a konyhaszettet. Hamar sercegett a hagyma, amit ayranos bulgurral öntöttünk fel, majd fűszereztünk meg – Zitának és nekem kicsit túl csípősre. Ezt az eledelt citrommal tettük bele a lavasba, ami egy nagyon vékony tésztalepényszerű valami, boltban kapni, és mi azért szeretjük, mert könnyű belepakolni mindenfélét, és aztán megenni, mint egy gyrost otthon. Szóval ayranos bulgurt ettünk lavasba csavarva. Magyarul vizezett sós joghurtban kifőzött hagymás alapon megpirított, fűszerezett előpárolt tört búzát citrommal vékony tésztába csavarva. :) Elég vad volt, még úgy is, hogy egy kis apró szeletekre vágott kebab húst is pirítottunk hozzá Zitával. Próbáltuk úgy elkészíteni, hogy hasonlítson a hazai ízekre, de végül semmi olyasmire nem hasonlított, mint amit otthon megszoktunk. Persze ehhez jobb, ha hozzászokunk, mert ahogy haladunk, úgy lesznek egyre idegenebbek az ízek is.

Hotel Petrol*** – Kizilcikdere

A vacsora után rám maradt a mosogatás, amin úgy felhúztam magam, hogy kijelentettem, hogy én soha többet… Ha kell, inkább elpakolok mindent zsírosan, de soha többet nem mosogatok (próbálok mosogatni…) egy vendéglő lepukkant, koszos WC-jében, jéghideg vízben, mosószódával, Daninak a miniatűrre (1x1x2cm) vágott mosogatószivacsával, egy olyan helyen, ahová nem tudok semmit sehová lepakolni, mert minden mocskos és dzsuvás, mert 1 méterre van a piszoár a mosdókagylótól. Utólag már értelmetlennek tűnik az egész, inkább töltöttem volna csak vizet az Ortlieb zsákba és mosogattam volna egy bokor mellett, még az is százszor jobb lett volna. Na de mindegy, ezt is túléltük, és vacsora után úgy döntöttünk, hogy még gyorsan rázendítünk pár kilométerre, és áttekerünk a szomszéd kis faluba, mielőtt lemegy a nap.

Ez éppen sikerült is, egy nagy emelkedő után megérkeztünk a mókás nevű Kizilcikdere-be, ahol egy kolbászbolt előtt útbaigazítottak minket: ha sátorhelyet keresünk akkor irány a faluvégi benzinkút. Mivel a benzinkutakat Ali is említette már sátrazáshoz, nem is gondolkodtunk tovább, gurultunk a kúthoz. A kutas srác rendes volt, kaptunk tőle ivóvizet, és nemhogy sátorhelyet mutatott, hanem egy fedett, oldalról mellmagasságig érő falakkal, és rácsokkal határolt, zárható helységet a sátrazáshoz. Ez valamiféle tároló volt a benzinkút tőszomszédságában, de teljesen üresen állt, így megkaphattuk szállás gyanánt éjszakára. Ez teljesen tökéletes volt nekünk, se több, se kevesebb, mint amire szükségünk volt, csak pont annyi. Bent a tárolóban még egy asztal is volt padokkal, itt este tudtam naplót írni, másnap pedig tökéletes volt a reggelihez. Bőven volt helyünk felállítani a sátor hálófülkéjét, és Dani is remekül ki tudta feszíteni a függőágyát. És még mosdónk is volt a benzinkútnál. Az egyedüli szépséghiba az volt, hogy az aratógépek egész éjjel mellettünk jártak ki-be egy udvarba, és ez bizony elég hangos volt. Persze azért az alvásban nem akadályozott meg minket, hiszen elég fáradtak voltunk.

Hullámvasút a táj

Reggel gyorsan össze tudtunk szedelődzködni, és délelőtt sikerült egy 20km-t harapnunk a távból az első megálló előtt – ami ismét egy benzinkútnál volt. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, megkínáltak teával, és még egy kis műanyag asztalunk is volt kisszékekkel, ahová leülhettünk. Törökországban a legolcsóbb jégkrém fél líra, ami kb. 58 forint, és az a komoly, hogy ez az ára a benzinkutaknál is. Így történhet meg az, hogy Zitámat egy ilyen pihenő alkalmával igen olcsón el tudom kényeztetni: egy jégkrémmel és egy talpmasszázzsal. A benzinkút után még ugyanabban a faluban megálltunk wifit vadászni – mert nem volt még vendéglátónk Isztambulban, és megenni egy lahmacun-t – mert a reggeli már régen átalakult kilométerekké.

Sajnos a táj továbbra is hullámos maradt, aminek nagyon nem örültünk, mert igen fárasztó és idegtépő volt így haladni. Hamar meg is álltunk ismét, Zita egy turbesi mellett csapokat fedezett fel, ez a hely ideális volt egy hajmosásra, így megálltunk egy rövid pihenőre, amig Zita megejtette a műveletet. A türbesi egyébként valami kápolnaféle, persze itt nem beszélhetünk kápolnáról, úgyhogy mondjuk inkább úgy, hogy egy kis vallási épület, egy kis mecset. Amíg itt vártunk Zitára, hatalmas gyermeksereg gyűlt körénk, először kicsit irritáltak, de aztán nagyon megbarátkoztam velük. Tetszett nekik a fényvisszaverő szalag a bumról, és miután megmutattam, hogy csattan fel a karra, egyesével mindegyikőjük csuklójára fel kellett pattintanom, amit rettentően élveztek. Érdekes volt látni, hogy amikor búcsúzásképpen készítettünk velük egy kis csoportképet, a lányok távol maradtak, hiába hívtuk be a képbe őket, a közelükbe se jöttek a fiúknak.

Kóla és kung-fu a fűben – Egy kamionsofőr a barátunk

Újabb keserves emelkedők jöttek, és az egyik ilyen kaptató végén pihenőt fújtunk, letámasztottuk a bringákat egy fa alá, és leültünk a fűbe szusszani. Nem telt el egy perc, amikor egy fickó jelent meg egy 2,5L-es kólával a kezében. Egy kamionsofőr jött oda hozzánk, és kínált meg minket a jéghideg üdítővel. Csak miattunk állt félre a teherautóval, hogy hozzon nekünk egy kis frissítőt. Miután e-mail címet cseréltünk, és kézjelekkel megbeszéltük, hogy nagyon köszönjük és nagyon hálásak vagyunk, hátrahagyva a maradék két liter kólát visszament az emberünk a teherautójához. Ránk hagyta az egész üveget. Micsoda arcok vannak itt Törökországban, hihetetlen.

A kólás emberünk bár feldobott minket, de azért még elüldögéltünk a fűben jó egy órát, közben Dani mutatott nekünk egy erősítő-nyújtó kung-fu gyakorlatot, amit igen vicces volt megtanulni, de végül többé-kevésbé sikerült mindkettőnknek Zitával.

Tea, wifi, áram és kebab… Mi kell még a boldogsághoz? (egy isztambuli vendéglátó)

Ahogy nekiindultunk, kiderült, hogy egy hatalmas, hosszú és elnyújtott lejtő előtt álltunk meg, ami szinte berepített minket a következő városba, ahol végre találtunk wifit. Persze ismét egy nagyobb kiülős teázós helyen, ahol nagy szerencsénkre a jégkását áruló sráctól még konnektort is kaptunk, így nagy volt az öröm. Ami sajnos gyorsan alábbhagyott, mert még mindig nem kaptunk egy pozitív választ sem Isztambulból vendéglátó ügyben, így nem maradt más hátra, mint szétküldeni újra vagy 10 kanapé kérelmet, és örülni a sok lelkesítő hozzászólásnak a honlapon. El sem tudjátok képzelni, mennyi örömöt és lelkesedést tudnak adni nekünk! :) Jó olvasni, hogy tetszik másoknak, amit csinálunk, és ahogy publikáljuk azt a honlapon. Az meg pláne, amikor azt olvassuk vissza, hogy sikerül másokat inspirálnunk.

A meglepetéseknek még nem volt vége, mert egyszer csak ismerős arc köszönt oda az asztalunkhoz. Kamionos barátunk talált ránk ismét, hamar leültettük asztalunkhoz, amin így gyorsan ott termett egy újabb kör tea. Jót beszélgettünk az emberrel, így monitor mellett már meg tudta mutatni, hogy hol lakik, és hogy mit merre szállít. Jó fej volt nagyon. Fél óra múlva aztán elköszönt tőlünk és egy 10 lírást hagyott az asztalon. Nem ez volt az első alkalom, hogy teára hívtak meg minket. A pihenő után még magunkba raktunk egy-egy kebab dönert 2-2 líráért, majd ismét nekileselkedtünk az útnak.

Hotel „Organik Farm”****

Egy díszes kerítés jött szembe velünk az út jobb oldalán, amit akár várfalnak is nézhettünk volna. Meg se beszéltük, de mind a hárman behúztuk a fékjeinket és már másztunk is fel az kőfal ablakaiba egy vicces csoportkép erejére. Persze az új fényképezőgépen okosan csak 2 és 10 másodperces időzítés van, ezért szó szerint sprintelnem kellett, hogy fel tudjak még ugrani idejében az ablakba.

Pár kilométerrel később egy „Organik Farm”-ra lettünk figyelmesek, először túlgurultunk rajta, aztán Dani javaslatára visszafordultunk beköszönni, hátha akad egy sátornyi szabad hely a sok zöldség között a kertben, ahová be tudunk kéredzkedni. Mire a kapuhoz értünk, Ehmet és felesége már a kapuban álltak. Pár perc múlva már egy asztalnál találtuk magunkat, ahogy kávézunk velük, két óra múlva pedig már a rakija is előkerült a táskáinkból, a dinnye, a szárított csicseriborsó és a szotyola mellé. Ehmet felesége megtanított minket pár szóra törökül, sőt mi több, a számokat is sikerült megtudnunk tőlük. Mindezt úgy, hogy mutogattunk és rajzoltunk, mert a közös szókincsünk kb. 10-20 szóban merült ki, de ennek ellenére azt hiszem elég jól elvoltunk. Még azt is sikerült megtudnunk, hogy van egy lányuk és egy fiúk, de utóbbinak még nem sikerült feleséget találni, mert nincs meg a házra való. Pedig egyébként nem vehetik túl komolyan az iszlám szabályait, mert bent a házban a lépcsővel szemben három bikinis néni figyelt a plakátokon Efes sört tartva a kezükben… :) Ebből már azt is kitalálhattátok, hogy nem állítottunk sátrat az udvaron, végül betessékeltek minket egy-egy matracra a kis ház tetőterébe. Jó volt megismerni Ehmetéket. Számomra az este csúcspontja az a nagy öröm és nevetés volt tőlük, amikor el tudtam nekik mondani az ő nyelvükön, hogy 1500km-t jöttünk Budapesttől idáig.

Teázás a sarayi rendőrfőkapitánnyal – A macska és a döner

Reggel úgy ébredtünk, mint akiket agyonvertek, az esti rakijázás és a tegnapi kung-fu gyakorlatok nem tettek valami jót a testi jólétünknek. Begurultunk Saray-ba, és az első BIM-be vettünk reggelinek valót, majd egy kis park oldalában, egy teázó Atatürk („Minden Török Atyja” – Törökország nagy dicső reformere volt) szobor aljába. Kiderült, hogy az épület, aminek az oldalában található az Ata Türk szobor, a helyi rendőrkapitányság és be voltunk kamerázva, így pár perc múlva már a rendőrkapitánnyal néztünk farkasszemet. Bennem volt egy félsz, hogy elhajt minket innen, hogy mit képzelünk mi itt, hogy Atatürk mellett reggelizünk az utcán, de gondolhatjátok, hogy nem ez történt. Hanem barátságosan kezet nyújtott, bemutatkozott, majd beinvitált minket a rendőrségre, egy teára. Eszméletlen figurák ezek a törökök! :) Öt percre rá már az esküvői videónkat mutattuk a rendőrkapitánynak a saját számítógépén. Aztán előkerült egy helyi bölcs öreg is, látszott rajta, hogy tiszteletben tartják a többiek, igazi lokál mikulás volt az ősz szakállú öreg bácsika. Ő volt az egyetlen, aki beszélt a törökön kívül még egy kis németet, így Danival jól elbeszélgettek kicsit. Közben azért féltettük odakint a cuccainkat, rendőrkapitányság és kamerák ide vagy oda, azért mégis. De a rendőrök megnyugtattak, hogy nem lehet baj, ne aggódjunk, nem nyúl itt senki ember fia a bringákhoz. Ez így is volt, de egy dologra ők sem gondoltak, méghozzá egy macskára, aki kieszi a csirkehúst Zita Tavuk Dönerjéből. Ezen már csak mosolyogni tudtunk… A szendvics 1 líra, vagyis 113 forint volt, és Zita már nagyjából végzett vele, amikor jött a kapitány, és mi kint hagytuk a cirmosnak az ennivalót.

Diadal az emelkedők felett

Saray után megváltozott a táj, cserjés erdőben nyílegyenes hullámvasút következett, az elképzelhető legingerszegényebb és legidegőrlőbb terep… Utáltuk is nagyon, alig vártuk a végét, ami Safaalan-ban várt minket. Dani előrehúzott, így mire mi odaértünk, már a harmadik teáját itta – természetesen a helyiek határtalan vendégszeretetében. Itt találtunk egy netkávézót, ahol a harmadik gépnél végre tudtak nekünk netet csiholni, de ez csak arra volt jó, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy még mindig nincs szállásunk Isztambulban. A falu szélén vertünk tábort, egy fa árnyékában, egy ásványvízüzem szomszédságában. Átmentem vizet kérni, majd egy kiadós ebéd következett, sajtkrémes-kukoricás lavast ettünk. Kidőltünk mind a hárman jó egy órára, csak feküdtünk a fűben, ez a reggeli ébredés és a délelőtti menet kikészített minket.

Indulás után egy kényelmes lejtő után egy igen hosszú, és meredek kaptató jött, majd újabb lejtő és újabb kaptató… Ismét csak a szokásos erdőnkben. De ezek már valahogy sokkal jobban ízlettek mindkettőnknek (Daninak eleve nem volt baja velük), ebben valószínű több dolog is közrejátszott. Egyrészt hozzászoktunk a fölfeléhez, másrészt ezek hosszabbak voltak, így kevésbé fájtak. És leginkább harmadrészt, átállítottuk az agyunkat, felpörgettük magunkat az emelkedőkön, lassan, de könnyedén, 6km/h-val, és nem érdekelt minket, hogy lassúak vagyunk, örültünk neki, hogy egyáltalán haladunk és nem szenvedünk, sőt egyszer elérjük az emelkedő tetejét, ahol már vár minket a jutalomlejtő.

Hotel Műv.ház Fecskefészek***

Az egyik ilyen lejtőnek az aljában volt Ihsanyie, egy nagyobb falu. Kis kitérő volt a főútról, de mivel éhesek voltunk és egy lahmacun-ra, vagy kebabra vágytunk, betértünk. Itt történt, hogy az egyik meredek utcán való felkapaszkodáskor elszakadt Dani lánca. Amikor utoljára próbált ilyet megjavítani, beletörte a láncbontóját, így most rám maradt a nemes feladat, nyakig fekete olajossá válni. De előbb ettünk egy-egy dönert 2-2 líráért, és engedtünk a helyiek unszolásának, leültünk az asztalukhoz egy jó török teára. Bő húsz perc alatt összeszenvedtem újra a láncot, most sikerült elsőre úgy, hogy nem esett ki belőle a patent, és még a csavarást is elfelejtettem belerakni. :) Persze ahogy az várható volt, szép fekete lett a kezem, aminek annyira nem örültem. Az egész műveletet kb. 20, a teáját éppen a falu közepén lévő kocsmában fogyasztó férfi nézte végig, és mire végeztem vele, Zita már csak annyit mondott, hogy egy fickót kell követnünk, és lesz szállásunk. Merthogy közben elég jól ránk sötétedett és úgy döntöttünk, innen ma már nem gurulunk tovább. Egy üres művelődési házba vezettek minket. Pontosabban nem volt üres, mert a színháztermet két fecskecsalád lakta, Zita nem kis örömére. Úgy bírom, ahogy ez a csaj tud örülni ezeknek a dolgoknak. Azt látni kell, amikor Zita az örömtől tapsolva fényképezi a kis madárkákat, vagy ahogy kommentálja, ahogyan az anyafecske eteti a fiókáit. Még egy létrára is felmászott, hogy közelebbről láthassa a fecskefészkeket. Egyébként tényleg vicces volt, hogy a műv.házban raktak fészket, a plafonon található neoncsövek tövébe. Valószínű nincsenek itt sűrűn programok. A színpadon található matrac és asztal megint csak pont tökéletes volt hálószoba, konyha és iroda gyanánt, a mosdóban pedig találtunk egy slagot, amivel – igaz jéghideg vízzel, de – kiválóan le tudtunk zuhanyozni. Hosszú és fárasztó napunk volt, de a végén megint tető volt a fejünk felett. És Dani is boldog volt, mert megint ki tudta feszíteni a függőágyát.

A határtalan török vendégszeretet

Reggel természetesen nem tudtuk elhagyni a falut egy teameghívás nélkül. Subasi előtt, épp, mikor kiértünk az erdős részről vissza a szántóföldek közé, 3 bringás jött szembe. Fiatal srácok a UK-ből, Isztambulból Budapestre tekernek, térkép nélkül indultak el, merthogy Bulgáriáig úgy sem lehet eltéveszteni, és majd ott vesznek Bulgária térképet… Laza! :) Adtunk nekik pár jótanácsot, meséltünk sokat nekik az útról, s hogy mi vár rájuk. Megadtuk nekik Ali telefonszámát, és a lelkükre kötöttük, hogy ha Edirne felé mennek, feltétlenül dobjanak neki egy sms-t és fussanak össze Ali-val, minimum egy teára, de inkább egy kanapéra. Ja tényleg, Ali, ha itt vagy: Igazad volt, amint olvashatod, ezeregy teameghívást kaptunk… Elképesztő közvetlen és barátságos népség ez a török! :)

Subasi-ban komoly pihenőt fújtunk. Először csak tízóraizni álltunk volna meg, de aztán találtunk wifit, és láttuk, hogy még mindig nincs hol laknunk Isztambulban. Ennek már a fele sem volt tréfa, hiszen úgy terveztük, hogy ezen a napon megérkezünk a 18 millió fős nagyvárosba. Fogtuk hát a netbookjainkat, és leültünk velük a betonra a kocsma előtt, ahol a wifit találtuk. 5 perc múlva valahonnan szemből, nem is láttuk honnan, de egy fickó egy tálcán három csésze teát rakott elénk… :) Sajnos a tea nagyon nem tudott feldobni minket, morcosak voltunk, hogy itt kell tikkadnunk a kis monitorok előtt, ahelyett, hogy rónánk az utat. Persze semmiképp nem akartunk úgy begurulni Isztambulba, hogy nincs hol aludtunk, egy ekkora városban már nem vicces a szabadban aludni vagy benzinkutak kertjében, már ha egyáltalán van nekik olyan egy városban. Danira is ráragadt az aggodalom, de hamar felülkerekedett rajta és amikor már én is épp úgy döntöttem, hogy elég ebből a betonon ücsörgésből, ő már épp kérte a két sört. Na nem csak azért, hogy oldjuk vele a hangulatot, hanem hogy leülhessünk, rendesen, asztalokhoz. Így már mindjárt gyorsabban repültek a CS Request-ek, és hamarosan végre kaptunk is egy választ. Igaz, csak az első éjszakára, de tud minket fogadni Kivanc. Meglett a cím is, betápláltam a GPS-be, és már pakolásztunk is. Ekkor jött egy öreg bácsika, és egy-egy 50 ficcses jégrémmel kínált meg minket… Hmmm, a pisztáciás még finomabb, mint a vaníliás! :) Indulás előtt még a vendéglőstől is kaptunk egy-egy fél literes jéghideg ásványvizet. Ez a török vendégszeretet. Költöttünk 10 lírát a kocsmában a kólára és a két sörre, de kaptunk mellé három ásványvizet, három teát és három jégkrémet a helyiektől, az áramról és az internetről nem is beszélve. Mindezt úgy, hogy csak ott voltunk, nem kértünk senkitől semmit, de még csórónak sem látszottunk (két laptoppal és 3 furcsa bringával…), csak épp messziről jöttnek. És a törökök amint láthatjátok szeretik azokat, akik messziről jöttek az ő Törökországukba. Apropó, azt írtuk már, hogy a törököknek, mi „Magyarisztán”-ból valóak vagyunk? :) Vicces, de tényleg így mondják az országunkat. Persze ezzel nem vagyunk egyedül, Bulgarisztán még viccesebben hangzik.

Subasi után egy igen kemény és hosszú emelkedő következett, aminek a tetején ismét megálltunk pár lírát költeni. A helyi pékségnél vettünk némi pékárút, és a közeli boltban egy csomag mogyorókrémet. Mivel kifogyóban voltunk a lírából, ez volt az ebédünk. A bolt előtt ültünk le, a bringák körül tyúkok kaparásztak, szóval megvolt a helynek a hangulata, pláne, hogy a szomszédban ott ültek a szokásos teázós népek, kint a teraszon, pont úgy, mint bárhol máshol, ahol eddig láttuk az országban. De most nem ők hívtak meg egy teára, hanem egy nyugati autón érkező öreg török, aki húsz évet húzott le Németországban, és most itt van nyaralója a tenger partján, de az otthona már Németország. Elbeszélgetünk vele, aztán ki-ki ment a maga útjára, ő a nyaralóba, mi pedig neki Isztambulnak.

Mert innentől bizony már elkezdődtek az elővárosok, és velük együtt a széles, sok sávos utak. Egy 10 perces videó bontásban már beszámoltunk az Isztambulba való megérkezésünkről. Apró szakaszokban videóra vettem ezt a jeles eseményt, amitől mindannyian nagyon tartottunk, mert mindenki mindenhol azt mondta, hogy Isztambulba bejutni, vagy onnan kerékpárral kijutni rémálom. Dani mégis pozitív várakozással állt hozzá a dolgokhoz, és ez aztán átragadt ránk is.

Edirnei lepény Dani módra

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Ali-hoz Edirnébe, aki nagyon jó fej volt velünk, késő estig beszélgettünk és egy csomó jó és megnyugtató dolgot mesélt Törökországról.
Ali nem csak jótanácsokkal látott el minket, hanem lakáskulccsal is. Másnap le kellett lépnie már kora reggel, szemináriuma volt, gyógyszerész orvostan hallgató, de ezt azt hiszem, már említettük. Szóval amíg Alinak a gyógyszerekről regéltek, mi az igazak álmát aludtuk egészen kora délutánig. Miután kidobott minket az ágy, körbenéztünk az élelmiszeres zsákunkban, és konstatáltuk, hogy Dani már 170km óta cipeli azt a bizonyos görögdinnyét… :) Ami étel volt nálunk és nem dinnye, abból összedobtunk egy jó kis ebédet. Dani összekeverte a fél kiló lisztünket (Temesvár óta cipeltük) vízzel és különböző füszerekkel, én pedig kisütöttem a lepényeket, miközben naplót írtam a konyhában. Gyorsan felelevenítettük Danival a palacsinta dobáló-fordító tudásomat, így nem kellett semmivel összekarcolnunk Ali teflonos serpenyőjét, hogy megforgassuk a lepényeket. Tölteléknek Dani bulgurt készített, ez gyakorlatilag török rizs(párolt tört búza), ezt fűszerezte meg mindenfélével és dobott bele egy citromot szeletekre vágva. A töltelék nagy részét ez tette ki, de volt még mellé zöldség és krémsajt is. Akkora adag kaját sikerült készítenünk, hogy még éjjel is ezt ette az egész lakás. Valaki kérdezte a lepény receptjét. Nos, elég egyszerű: víz, liszt, fűszerek. Az egészet palacsintatészta sűrűségűre kell keverni, majd hozzáadni a fűszereket ízlés szerint. Ez nálunk általában a következőket tartalmazza, mikor-hogy: bors, fokhagyma, meg amit szedtünk útközben: zsálya, citromfű, menta. De pl. medvehagymával is isteni, sőt, azzal egyenesen zseniális!

Egy török esküvő a lakótelepen

Délután bátorságot vettünk rá, és kimerészkedtünk a lakásból. Azt terveztük, hogy bebringázunk megnézni Edirne nevezetességeit, de már pár sarokkal odébb leragadtunk. A lakótelepen ugyanis észrevettünk egy esküvői szertartást a panelházak között. Ezzel még nem lett volna baj, csakhogy hamar észrevett a násznép is minket. Gyerekek ugráltak körül bennünket, majd a gyerekek között utat törtek felénk a felnőttek is, akik félrezavarták a gyerekeket, intettek nekünk, hogy tegyük le a bringát, és menjünk, álljunk be közéjük táncolni.
A következőképpen kell elképzelni egy ilyen esküvőt: Négy nagy panelház közötti téren üvölt a török zene, nagy körben táncolnak a törökök, amely tánc alatt nem tesznek mást, mint széttárt karokkal csettintgetnek és lépegetnek kicsit, de ezt szemmel láthatóan nagyon élvezik. Persze nem úsztuk ám meg ennyival, hogy beálltunk kicsit csettintgetni közéjük. Miután megvolt a tánc, intettek, hogy kövessük őket, ham-ham, kapunk enni. A vicc az, hogy nem viszik túlzásba ezek a törökök a helyszínválasztást, valószínű egyszerűen csak a legegyszerűbb, a lakóhelyükhöz legközelebbi helyszínt választották a ceremóniához. Az esküvő vacsora része nem egy étteremben volt, vagy akár egy felállított sátorban, hanem az egyik panelház pincéjében, a raktárhelyiség és a kazánház között. :) Ide vezettek le minket egy roskadozó félben lévő fapallón, műanyag asztaloknál foglalhattunk helyet, és kaptunk enni valamilyen fehér levest és egy krumplis pörkölt szerűséget eldobható tálca-tányérokon. Na és persze Ayrant. Mindezt egy csomó helyi török között, akik mind nagyon kedvesek és kíváncsiak voltak. Kívülről talán kicsit meredek lehet ezt olvasni, hogy kint hagytuk a bringákat, és lementünk egy tucat vadidegen törökkel egy panelház kazánházába, de valójában semmi para nem volt az egész szituban. Ezek az arcok mind ismerték egymást, örültek nekünk és megvendégeltek minket – és ha közben bárki is megpróbált volna a gazdájuk nélkül otthagyott bringákhoz nyúlni, arra valószínűleg egy száz fős násznép támadt volna rá, mint ahogy a gyerekekre is rászóltak azonnal a felnőttek, ha túl közel nyúlkáltak a bringákhoz – amiken ezúttal egyébként nem is volt semmilyen málha, hiszen csak a városba indultunk.
A meglepetés a meglepetésben az volt, hogy egyszer csak ott termett mellettünk a pincehelységben Ali. Jött hazafelé bringával az egyetemről, amikor meglátta a bringáinkat a násznép mellett, megkérdezte őket, hogy merre vannak a gazdái, és így került le mellénk. Ezek után még táncolnunk kellett egy kicsit, megkínáltak minket édességgel is, le kellett fényképezkednünk a fél násznéppel, majd nagy nehezen tovább tudtunk állni a násznép kíváncsi, szeretettel teli karjaiból. Eszméletlen aranyos és kedves népség volt, szerintem még egyikünk sem találkozott így ilyen formában ennyi kedves törökkel. Igazán örültek nekünk, de én már a végén kicsit zavarban voltam, hiszen néhányan jobban megcsodáltak minket, mint a friss házaspárt, ez pedig egyáltalán nem volt célunk, mi csak kíváncsiskodni kukkantottunk ide, de aztán ők még kíváncsibbak lettek irántunk, és egész szépen körbe lettünk ugrálva. Mindenesetre igen érdekes tapasztalat volt ez a török lakótelepi esküvő, azt meg kell hagyni.

Tea Edirne központjában

Alival most már így négyesben begurultunk a belvárosba, és ismét egy méregdrága helyre ültünk be, ahol Ali ismét megtalálta a legolcsóbb tételt a honlapon, mégpedig a cay-t, vagyis a teát, 3 líráért, vagyis 340 forintért. Minden más ital 1000 forint felett volt, ettől először kicsit megijedtünk, de aztán ismét nem kellett csalódnunk a kedvenc Alinkban. Jót dumáltunk a tea mellett, majd hazatekertünk a lámpafényes városon át. Hazafelé találkoztunk néhány bringással, akiket Ali mind ismert. Kíváncsiak voltak a furcsa fekvőbringákra, így egészen

Ali otthonáig kísértek minket, ahol aztán ki is próbálhatták a gépeinket a ház melletti parkolóban.
Ezek után éjjel persze még folytatódott a nagy beszélgetés Ali lakásán. Nem tudom pontosan leírni mi az, de azt hiszem, ilyenkor történik az a csoda, amiről igazán szól a Couchsurfing. Emberek találkoznak, beszélgetnek, eszmét cserélnek, új gondolatokat ébresztenek a másikban, vagy épp rátalálnak egy-egy közös gondolatra. Mindeközben egyikőjük otthon van, amíg a másik vendégségben nála, úgy, hogy előtte sosem találkoztatok személyesen, de mindkettőtökben (vagy esetünkben mind a négyünkben), ott van a Couchsurfing szelleme – és ez már eleve egy jó táptalajt ad ahhoz, hogy jól érezzétek magatokat, és ez a csoda megtörténjen. A Couchsurfing egy nagyszerű dolog és ezt jó újra és újra megtapasztalni.
A csodára maradtunk hárman, miután Ali elment aludni – neki másnap ismét órái voltak -, mi megnéztünk egy filmet, Dani ajánlására a „The Way Back Home”-ot – Ajánljuk megtekintésre, élvezetes volt.

Tamás sms-e Edirnéről – Köszönjük a Rudas fürdőt Sinan! :)

Miután Ali tovább marasztalt minket, és még nem sikerült megnéznünk Edirnét igazán közelebbről, maradtunk még egy napot. Idegenvezetést még sms-ben is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet, nagy köszönet érte Huber Tamásnak. Muszáj megmutatnom, milyen hosszú és részletes leírást küldött át nekünk:

„Látom megérkeztetek Edirnébe! Tudom, hogy Törökország nagy és ez még csak a bejárat, de már most rögtön van itt egy extra! Edirne 1362-től 91 éven át a fiatal oszmán birodalom fővárosa is volt, a magyar történelemből Drinápoly néven is ismert. Sokak szerint itt van a világ egyik legszebb dzsámija, melyet a legnagyobb török építész (szobra egyébként a dzsámi előtti téren áll, 98 évet élt), Mimar Koca Sinan (Mimár Kodzsa Szinán) épített 6 év alatt (1569-ben, 80 évesen kezdte az építkezést). Ő maga is ezt tekintette főművének, holott nevéhez fűzödik ezen kívül további 72 dzsámi, 51 mecset, 50 főiskola, 31 fürdő, 27 palota, 18 türbe, 18 karavánszeráj, 17 szegényház, 7 könyvtár, 7 híd, 6 kórház, stb. (Budapesten pl. a Rudas fürdőt építette ő). 4, egyenként 70 méter magas háromerkélyes minaret áll az épület négy sarkán, főkupolája 43 méter magasan kezdődik, 31 m átmérőjű (nagyobb, mint az isztambuli Hagia Sophia-é) Tamás”

Hát mit mondhat erre az ember? :) Köszönjük! Miután megkaptuk ezt az sms-t, természetesen nem hagyhattuk ki ezt a dzsámit.
De ne guruljunk ennyire előre. Amíg Ali az egyemen volt, mi jóformán csak aludtunk, illetve kimentünk a közeli BIM-be vásárolni. A BIM-et Ali ajánlotta nekünk, mondván ez a legolcsóbb élelmiszeráruház Törökországban. Megnéztük, és tényleg olcsó, és nem is rossz: kb. olyan mint nálunk a Penny: a nagy áruházakhoz képest kevés féle, de még épp elegendő fajta termék, dobozokban igénytelenül kipakolva, rettentően kedvező áron. Ennek persze mi mind nagyon örültünk, főleg hogy számunkra még így is javarészt teljesen új termékek sorakoztak a polcokon. :)

Körülmetélési buli a parkban

Mire hazaértünk a vásárlásból, Ali is épp hazaért, és örömmel kísért el minket egy városnéző körútra. Alival először az ő lakóhelyéhez közeli parkot látogattuk meg, ahol láttunk néhány érdekes dolgot, amelyek azt hiszem, szót érdemelnek. Amit először észrevettünk, az egy szabadtéri edző… Majdnem edzőtermet írtam, de az képzavar lett volna. Szóval minden olyan gép ott volt egy kis játszótér szerű parkban, amivel erősítő gyakorlatokat lehet végezni. Vicces volt őket kipróbálni. Aztán az egész hely maga is szép volt, egy hosszúkás dombtetőn egy takaros kis park, futópályával, játszótérrel, és egy hatalmas, vízesésekkel, hidakkal telepakolt tó, tele kacsákkal, hattyúkkal. Az volt az érzésem, hogy az egész parkot egy okos ingatlanvállalkozó építette, hogy a közeli lakásokat – merthogy körben végig panelházak sorakoztak minden irányban – drágábban tudja eladni. Persze az is lehet, hogy a városi vezetés volt jófej, és kötelezte a vállalkozót egy park építtetésére, vagy építette fel saját maga ezt a tényleg takaros kis parkot erre a dombtetőre.
A harmadik és számunkra legviccesebb dolog az egy ceremónia volt. Dudáló, feldíszített autókkal megérkezett egy kisebb népség a parkba, ketten zenét csaptak egy fúvós hangszerrel és egy dobbal, az emberek táncolni kezdtek, középen pedig egy arany-fehér díszes ruhába öltöztetett 7-8 éves forma kisfiú táncolt, feltűnően nem túl lelkesen. Na most senki ne olvasson tovább 1 percig, és próbálja meg kitalálni, miről volt szó! :) Leírjuk: ez gyakorlatilag egy körülmetélési szertartás volt. Merthogy ez az iszlám vallású törököknél is szokás, mégpedig ezzel a ceremóniával kezdik, aztán mennek a kórházba, ahol egy orvos közreműködésével megtörténik a műtét… A körülmetélést Ali orvosilag megmagyarázta és ezt meg is tudtam érteni, de azt viszont nem, hogy ezt miért kell ennyi idősen csinálni, és ekkora felhajtással. Így egy élmény marad persze, de kétlem, hogy a gyereknek pozitív ez az élmény… Na mindegy, ennyit erről, igazából érdekes volt ilyet is látni és hallani róla.

A parktól egy busszal mentünk be a városba, ahol Zita nagy-nagy örömére végigsétáltunk a bazáron, majd egy-két régi utcán, aztán pedig megnéztünk két dzsámit, köztük másodikként a Tamás által is említett Selimiye dzsámit. Valóban monumentális és gyönyörű, mind kívülről, mind belülről.

Az iszlám, ahogy én látom – és más kultúrák bolondságai…

Pár szó az iszlámról az én ék egyszerű, parasztos, kocka és mint külső szemlélő szemszögemből. Minden nap öt alkalommal imádkoznak, ezek az időpontok az év minden napján máskor vannak, de évenként ismétlődnek, és a csillagok állásából számolják ki őket. Amikor eljön ez az időpont – naponta ötször – akkor feljajjdul a Müezzin hangja a dzsámik tornyainak hangszóróiból. Na ez nagyon durva, főleg amikor legelőször hallja az ember. Ali elmondása szerint csak valami olyesmit mond, hogy „God is great”, vagyis Isten nagy, de ahogy mondja, na az nagyon komoly. A mi, ehhez nem szokott füleinknek elsőre nagyon-nagyon furcsa, érthetetlen hangos és zavaró hangon szól ez az imára hívő ének. Ima előtt a hívők a dzsámi előtti kutaknál lábat, kezet és arcot mosnak, majd a cipőjüket levetve (amit nekünk, turistáknak is minden alkalommal meg kell tenni, mielőtt belépünk egy dzsámiba) bemennek a templomba, amiben nincsenek padsorok, ahogy mi azt megszoktuk, hanem csak egy hatalmas, puha szőnyeg, ami mindent beterít. Ezen mindenkinek egy azonos méretű minta van felfestve, oda le tud térdepelni, és Mekka felé tud hajolgatni, miközben a pap (vagy annak az iszlám megfelelője), a híveknek háttal, szintén Mekka felé nézve, vezeti az egész eseményt, szónokol, énekel, vagy nem tudom, mit csinál, mert ezt már nem vártuk meg. Viszont amikor a Selimiye dzsámi szőnyegén üldögélve beszélgettünk, felmerült bennünk Danival, hogy kéne írni egy Müezzin-alkalmazást mobil eszközökre, ami mindig az adott időpontban napi 5 alkalommal megszólalna ezen a (nekünk) borzasztó hangon, aztán esetleg megmutatná az éppen aktuális imát, sőt, ha az eszköz rendelkezik iránytűvel és GPS-el, akkor Mekka, vagyis a hajlongás irányát is. :) A baj csak az, hogy ez valószínű már másoknak is eszébe jutott, és mások ebből már szépen meggazdagodtak. Na de sebaj, mit számít ez, nekünk marad a napi 5 eurós buli, a low budget – high fun kerékpártúránk! :)
Ami még nagyon érdekes, hogy a nőt, gyakorlatilag, mint tulajdon – ékszert kezelik, ezért van eltakarva az iszlám nők arca és mindene. Így nem kerülhet közel, nem csábíthatja el, nem is láthatja őket más férfi, csak a férjük, hisz az ő tulajdonuk, és csak az övék. Na jó, ez lehet kicsit meredek, de Dani így magyarázta ki, és bizonyára van benne valami igazság… A házasságnál az új lakást a srác családja adja, és csak a bebútorozásba szállnak be a női oldalról, így valami tényleg van ebben a „megveszem a nőt” dologban, de azért ez így nekem még mindig furcsa.
Sose láttunk fiúkat és lányokat egy bandába verődve mászkálni, mindig külön gruppokat alkottak a gyerekek. A kocsmákban csak férfiak teáznak (igen, csak teáznak, senki nem iszik, de a teát azt nagyon nyomják, egyiket a másik után), a nő dolga otthon van, mos, főz, takarít, gyereket nevel… Vagy nem is tudjuk, mit csinál, a nőket nem nagyon látni, a templomban is külön helyük van, ahol külön imádkozhatnak a férfiaktól.
Szóval furcsa dolog ez az iszlám, legalábbis a mi szemszögünkből biztosan az. Bár abban is biztos vagyok, hogy másoknak meg a mi szokásaink nagyon furcsák. Pl. miért költjük el minden év végén akár több havi fizetésünket, hogy a szeretteinknek minél több és minél drágább termékeket vásároljunk, amiket aztán pár év múlva kidobálunk, mert elavultak, tönkrementek és különben is a szomszédnak már jobb/szebb/nagyobb/több van, ezért nekünk is újat kell venni. :) Micsoda hülyeség ez kérem? Ezért gályázom én kérem egész évben? Vagy azért, hogy aztán vegyek egy autót, amivel aztán 30 perccel előbb érek munkába, ami alatt megkereshetem az autóba való benzin és adók árát… és ha mázlim van, még marad év végén a plazmatévére is. Ja nem, nem, az már kiment a divatból, ki kell dobni, LCD a menő… Na, de hagyjuk ezt, elkanyarodtam már nagyon.

A következő részből megtudhatjátok, milyen volt az utunk Edirne-től Isztambulig. 4 nap tele kalanddal az úton, öröm rájuk visszaemlékezni.

Hallgassátok szeretettel ezt a heroikus történetet:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/sounds/marta-neni-dani-unokaja-360fokbringa-neo-fm-bumerang.mp3″ text=”Neo FM – Márta néni a 360fokbringáról beszél a Bumerángban” dl=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/sounds/marta-neni-dani-unokaja-360fokbringa-neo-fm-bumerang.mp3″]

Kezit csókolom Márta néni! :) Tisztelettel jelentjük, hogy Dani – bár még nem látszik rajta, de – már lefogyott 3 kilót, és még többet is le fog, ha hazateker úgy, ahogy tervezi – Görögországon és az adriai partok mentén.

Vratsa – Ébredés a kanyonban és reggeli a CBA-ból

Dani szokás szerint már fenn volt, amikor Vratsa mellett kikeltünk a sátorból a nagy sziklák alatt. Most láttuk csak először világosban a kanyont, tényleg gyönyörű szép volt, ahogy azt már éjjel, a csillagok fényénél sejteni lehetett. Dani egy emléktábla mellett aludt a függőágyában, egy fiatal srác itt szenvedett balesetet a motorjával. Csak azért vagyunk biztosak benne, hogy nem a sírja volt, mert ilyen kirándulóhelyre talán még a bolgárok sem temetkeznek, tűzrakóhely mellé… Mindenesetre azért még így is morbid volt kicsit, hogy Dani ott aludt, ahol. Persze ez éjjel nem zavart minket, itt találtunk helyet, Dani itt talált két fát, hát itt maradtunk. Hatalmas sziklák magasodtak a sátrunk fölé, és igazi élmény volt innen az indulás, csak gurulnunk kellett lefelé a kanyonból, végig a sziklák között vissza Vratsa-ba.

A reggelit egy CBA-ban vásároltuk meg, igen, a magyar üzletláncnál, itt Bulgáriában. A bolttal szemben találtunk egy füves placcot, oda heveredtünk le megreggelizni. Dani olyan jóllakott, hogy le is dőlt kicsit, amíg mi még szedelődzködtünk, és vásároltunk néhány pezsgőtablettát a szemközti patikában.

Érkezés az Iskar völgyébe

Vratsa után egy a térképen autópályának jelölt úton folytattuk tovább, de ne tessék megijedni, az autópályából csak a két sáv volt igaz, amúgy boldog, boldogtalan mehetett rajta, szekér, bicikli, kutya… Mezdra-ig gyakorlatilag csak gurultunk, egy kaptatót leszámítva végig lejtett az út. Ahogy bekanyarodtunk Délnek, megérkeztünk az Iskar folyó völgyébe. Itt kicsit megijedtünk mert az eddigi kamion forgalom folytatódott, de már csak a megmaradt egy sávon, és ez nem volt olyan kellemes. De amint lekanyarodtunk az 1-es főútról, a forgalom máris a huszadára csökkent, és egészen másképp éreztük magunkat az aszfalton.  Valamiért nem emlékeztem már rá, hogy itt letérünk a főútról, ezért kicsit megrémültem a nagy forgalom láttán, az nem lett volna finom, ha így kell Szófiáig továbbtekernünk. Az első falu rögtön csodaszép volt ezen a mellékúton. Hiányzott már nekünk ez a vidéki légkör, Montana óta nagy főúton tekertünk, ami elkerülte a falvakat. A tájképhez az Iskár völgye is hozzájárult, hegyek vettek minket körül, jobb oldalt egy egész érdekes szikla alakzatra lettünk figyelmesek, először egy kínai nagyfal-szerű építménynek tűnt a hegyoldalban az erdő felett, de aztán, ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy nem az ember, hanem a természet alkotta.

Vendéglő az út szélén

Ebédelni egy útszéli kocsmában álltunk meg. Bent megkértük a tulajt, hogy hagy dughassuk fel a fényképezőgép aksiját tölteni, majd kértünk egy kört, és kiültünk a teraszra, kipakoltuk az ennivalóinkat és jóízűen belakmároztunk. A tulajjal is elbeszélgettünk, elmondta, hogy Vratsa-ból való, ott húzott le egy szállodában 20 évet aztán megvette ezt a helyet és most már útszéli vendéglő tulajdonos. Ha Ausztriában lennénk, biztosan boldogan ellene az emberünk, de itt látszik, hogy éppen csak ellavíroz. A vendéglő és a hozzá tartozó budi között kis kertet gondoz, át is megy rendezni kicsit a zöldségeket, amíg mi ebédelünk. Közben egy roncsautó mellett kismacskák játszottak, az egész helynek igazán jó, megnyugtató balkán feelingje volt. Nem tudom még megmagyarázni, miért, de sokkal jobban tetszett, mint egy ízlésesen berendezett, tipp-topp osztrák útszéli vendéglő.

Fürdés az Iskar-ban

Miután délután továbbálltunk, egyre vadregényesebb lett az Iskar völgye. Sziklafal mellett, alagutakon át haladtunk fölfelé, közben néha előtűnt a folyó is a völgy alján a fák közül. Egy helyen ellaposodott a völgy, itt Zita talált egy helyet, ahol le tudtunk menni a folyóhoz. Mivel tűzött a nap és kánikula volt, nem nagyon vacakoltunk a fürdőruhával, úgy ahogy voltunk, levetkőztünk mind a hárman alsóneműre, és beleültünk a zubogó vízbe. Igazi jacuzzi volt ez, kiváló kilátással. Előttünk egy vasúti híd szelte át a völgyet, igen pazar volt a táj. Jó nagy volt a sodrása az Iskárnak, úgy kellett kapaszkodnunk, hogy lejjebb ne csússzunk. Mielőtt bárki megijedne, térdig sem ért a víz, egyáltalán nem volt veszélyes ez a mártózás. :) Ellenben remekül lehűtöttük vele magunkat, igazán jó volt ezután felfrissülve elindulni. Amit megbántunk az csak annyi volt, hogy lusták voltunk fürdőruhába öltözni, így ugyanis telement a gatyánk mindenféle kosszal, ami aztán nem volt túl kellemes.

Találkozás helyi cigányokkal

Délután még megálltunk egy faluban, vásároltunk néhány ayrant a magazinban, és elnyaltunk egy-egy jégkrémet. Cigány családok ültek mellettünk az utcán, és már nem is lepődtünk meg rajta, hogy teljesen normálisak voltak. Barátságosan közeledtek, mosolyogtak, próbáltak velünk kommunikálni, de nem jöttek közel, nem nyúlkáltak, nem fogdostak, hozzá sem értek a biciklikhez, és erre kérni sem kellett őket. Pedig volt köztük, gyerek, felnőtt, kicsi, nagy is. Miközben ültünk a kövön a gyerekek mellett, jött egy autó fentről a hegyről és ránk dudált. Ekkor vettük csak észre, hogy a bringákat egy útkereszteződésben tettük le, és az autó nem fér el miattuk. Gyorsan odébb raktuk őket, de Dani üdítős üvege ott maradt. Az egyik cigánygyerek rakta gyorsan odébb az autó útjából. Meg is feledkeztünk az üvegről, csak induláskor jutott eszünkbe, hogy talán van rajta betét, és vissza lehetne váltani. Volt rajta, nem is kevés, nem emlékszem már, de legalább 50 Forintnyi Levát visszakaptunk. A kis cigánygyerek simán lenyúlhatta volna az üvegünket, de eszébe se jutott. Pedig a cipőjén több volt a lyuk, mint ahány lábujja van, az biztos. Jó volt ezt megtapasztalni. Vannak normális cigányok is.

Camping Játszótér*, Gara Bov

A napot Gara Bov-ban fejeztük be, Zita ügyes volt, a falu közepén található vendéglőben talált angolul beszélő lányokat, ők kísértek fel minket egy meredek utcán az iskolához, ahol aztán az udvar sarkában lévő játszótéren vertünk tábort. Itt volt fű, ahol sátrazhattunk, és itt voltak masszív vas mászókák, ahová Dani is kifeszíthette a függőágyát.

Reggel igen korán keltünk, még hideg, nedves volt a levegő. Mikor összepakoltunk, épp csak a völgy tetején lévő sziklákat sütötte meg a nap. Lent a falu alján, a központban leültünk reggelizni egy kocsma kinti asztalához. Zita kért alibiből egy kávét magának, és kipakoltunk mindent az asztalra, jó alaposan bekajáltunk.

Azok a rohadt emelkedők!

Elég kemény emelkedőkkel kezdődött a nap, bőven 10% feletti kaptatókon próbáltuk felhúzni magunkat. Ki is buktam kicsit, mennyire nem haladtam fölfelé, miközben majd szét szakadtam. Bugos voltam, meg kell hagyni. Aztán egy faluval később eldöntöttem, hogy megyünk, ahogy megyünk, ahogy élvezzük, és közben haladunk, ahogy haladunk… Jó lesz minden és kész. Ha meg majd nagyon lemaradunk az útitervtől, stoppolunk, vagy vonatra szállunk, de nem ér annyit ez az egész, hogy ennyit idegeljek azon, hogy néha mennyire nem tudunk haladni. Mégis itt vagyunk, szinte már Szófia határában. Merthogy ezen a napon csak 40km volt előirányozva, ennyire voltunk a fővárostól.

Még bőven benn voltunk a hegyek között, amikor megálltunk egy takaros kis vendéglőnél pihenni. Olcsó volt minden, egy Leva(130Ft) sem volt egy csevapcsicse, de a sör se volt kettő. Kértünk enni is inni is, és kiültünk egy árnyékos helyre. Jólesett a sör is, és a hús is, különösen, hogy közben tudtam, csak pár száz forintba került az egész. Dani rendelt „Sopszki” salátát, ő viszont megjárta, mert az már három Leva volt, a legdrágább tétel az egész étlapon. Igazából a mai napig nem értjük, hogyan lehet a zöldség drágább, mint a hús. Akkor nem tudtuk, így külön nem ünnepeltük meg, de körülbelül valahol ennél a kocsmánál jártunk 1000km-nél.

Érkezésünk Szófiába

Szófiába szépen begurultunk, rosszabbra számítottunk, de nem volt olyan vészes, néhány előváros úton megérkeztünk a fővárosba, ahol több sávos, koszos, poros, de autóktól nem túl zsófolt utakon behaj-tottunk a központba.

Bent a városban megnéztünk egy templomot, majd kicsit kiültünk egy parkba, a nemzeti színház mellé. Páron odajöttek hozzánk beszélgetni, egy bácsi motelt ajánlott, kaptunk tőle egy reklámanyagot. Majdnem kidobtam, de aztán láttam, hogy tulajdonképpen egy remek kis laminált térképet kaptam a fővárosról és a nevezetességeiről. Remek, most már ez is megvan, tudjuk, mit kell megnézni! :)

Mivel eléggé megviselt minket ezzel a sok szinttel ez a 40km is, meg voltunk hümmedve kissé. Úgy döntöttünk, hogy megyünk a szállásadónkhoz, elkérjük a kulcsot Dora-tól, felmegyünk Milos lakásába és nekiállunk már ma gőzerővel pihenni.

Elindultunk a „Business Park” felé, a 10km nem volt olyan egyszerű, mint vártuk, rögtön egy szép emelkedővel kezdett, ami egyikünknek sem esett túl jól. Kijjebb már jobb lett a helyzet, pár kilométerrel a cél előtt még festett kerékpársávot is találtunk a járdán. Persze a helyiek talán még nem is igen tudták, mi az, mert a járdát minden gyalogos teljes széltében használta, és amikor csengettünk-dudáltunk, nem is igen értették, mit szeretnénk. De az is lehet, hogy csak leblokkoltak agyilag, amikor meglátták a földönkívüli fekvőbringás különítményünket. :)

Még mielőtt a címhez értünk volna, úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy-egy kebab-ot. Találtunk is egy megfelelő kebabost, kis értetlenkedés után a kezünkben volt egy-egy szendvics (Dani valami mást evett – vega), Zita újabb nagy bánatára: tele sültkrumplival. Hiába, hozzá kell szokni, ez a kultúrsokk része, sültkrumpli a gyros-ban – amit itt kebab-nak hívnak. Danival megtámadtunk egy „Aro” feliratú boltot. Az Aro otthon a Metro áruház saját márkája, itt úgy látszik kis boltokban is kapni a termékeit. Ez még otthon is olcsó, milyen olcsó lehet itt – ki kellett próbálnunk. Vettünk halva-t, és ha jól emlékszem egy jéghideg 2,5 literes helyi sört PET palackban 2,30 Leva-ért, tehát  kb. 250 Forintért.

Megtalálni Hotel Milos*****-t

Jól laktunk, helyben voltunk, már csak meg kellett keresni a címet. Ahogy emlékeztem Milos leírására, a lakása a Business Park tőszomszédságában van, és szemben van egy Pizza Hut, aminek az épületében dolgozik Dora, a barátnője, aki lehozza nekünk a kulcsot. A GPS gyönyörűen odavezetett a címre, ahol csak 10 emeletes panelházak voltak, de Pizza Hut, vagy Business-nek kinéző park sehol. Na, szépen vagyunk, épp az előbb meséltük el Daninak a Stockholmi couchsurfinges történetünk, amikor odamentünk a címre, csak épp rossz kerületbe. Az most nagyon rosszul esne, ha vissza kéne dzsangáznunk Szófia másik oldalára. Persze kétségbe azért nem estünk, inkább nekiálltunk helyieket kérdezgetni. Hamar mutogatták, hogy merre van a Business Park, mi pedig gyorsan megnyugodtunk, és pár perc múlva egy pofás kis szökőkút előtt írtuk az sms-t Dora-nak, hogy itt vagyunk a Pizza Hut előtt. 1 perc múlva már Dora-val beszélgettünk, lerohant értünk munkából. Sajnos azonnal nem tudtunk felmenni a lakáshoz, de ez nem is volt baj, mert a fél óra alatt, amíg arra vártunk, hogy Dora végezzen a műszakjával, elkezdtem bekötni Zita bringájának agydinamójára az aksi töltőt. Pont akkor jelent meg Dora, amikor befejeztem. Szép lassan, beszélgetve visszasétáltunk pontosan arra a helyre, ahová a GPS is vezetett minket. Ha vittetek már fel lifttel rekut a 9. emeletre… Vicces dolog. A lakás csudajó volt, egy nagyszoba, két nagy ágy, íróasztal, konyha, mosógép, fürdőszoba, erkélyen elférnek a bringák, maga a tökély, pont ami kell nekünk, se több, se kevesebb. És hogy hogyan lehet valaki ekkora nagy jó arc, hogy bár nem tud itthon lenni, de a lakását odaadja nekünk egy teljes hétvégére péntek estétől hétfő reggelig… Ezt szinte már felfoghatatlan. Bár személyesen még nem ismertük, de már így látatlanban is nagyon bírtuk Milost, márcsak azért is, mert a lakás berendezése is nagyon bejött nekünk. A Bob Marley posztertől kezdve, a Triglav csúcsfotón át a nagyszerűen egyszerű, csak a legfontosabb és szükséges berendezési tárgyakig minden arról árulkodott, hogy igen jó arc a vendéglátónk.

Egy nap, amikor szinte ki se mozdultunk

Másnap nem sok minden történt velünk, kb. délig aludtunk, majd elkértük a szomszéd sráctól a kulcsot a wifihez, és rászabadultunk az internetre, bejegyzést írtunk, pofozgattuk a honlapot, haza skype-oltunk, és intéztük a meghívólevelet az iráni vízumhoz, amit majd Isztambulban fogunk kikérni a nagykövetségről. Este azért elmentünk Dora-val pizzázni, és Dani meg Zita még valahová a szomszédba is átugrottak egy kisebb beszélgetős házibuliba, amíg én otthon nagy bőszen naplót írtam. Mert azt, amikor egy lakásba több éjszakát töltünk, négy fal között, tető alatt, azt mi már otthonnak nevezzük ezen az úton. :) Milos lakásából egyébként igen jó kilátás nyílt a város szélét képező lakótelepre és a környező hegyekre. Innen aztán lehetne eljárni futni. (Mint ahogy Milos szokott is, és milyen jól teszi!)

Szófia nevezetességei

A Szófiában töltött második napra Zita szépen megszervezett mindent, amiért irtó büszke vagyok rá. Dora-tól megtudakolta, hogyan és mennyiért lehet bejutni a városba tömegközlekedéssel, az interneten megnézte, hogy mikor és hol lesz angol nyelvű katolikus mise. A mise végére pedig megszervezte a találkozót Sztanimirral, egy régi-régi barátjával, aki itt él most Szófiában. Külön jólesett ez is, hogy végre csak megfogtam a párom kezét, és mentem vele, és nem kellett semmit szervezni, tervezni, csak menni vele.

A busz 1 Leva-ba került, vagyis 110 Forintba. Pont olyan öreg, koszos és kopott volt mint a pesti buszok, mégis jobb volt vele utazni, mert a jegy ára egyensúlyban volt a kapott szolgáltatással – nem úgy, mint otthon. A busztól még pár saroknyi sétára volt a kápolna, parkok oldalában sétáltunk oda, láttunk régi orosz emlékműveket, és a fák felett feltűnt egy-két nagyobb templom torony is. Utóbbiakat még hagytuk későbbre, mert a mise csak egy kis kápolnában volt, amit még meg kellett találnunk. Csak Zita ment be a misére, én előkaptam a netbookot, és a kápolna előtti kis padon, nekiálltam naplót írni. Súlyos lemaradást kezdtem el ekkor behozni, hiszen Temesvár óta, azaz 11 napig nem írtam naplót. Ez hiba volt, de most már végre utolértem magam. Szóval én naplót írtam, amíg Zita misén volt. Szerettem volna beülni vele a misére is, de az nekem csak Zita miatt lett volna fontos, így végül a naplóírás mellett döntöttem. Nekem ez is nagyon fontos. Az ilyen eseménydús, utazós napok nekem csak akkor vannak befejezve, ha le is vannak írva.

A mise végeztével Zita beinvitált engem is egy kápolna melletti szobába, ahol ásványvizet és sütiket lehetett fogyasztani, miközben beszélgethettek a hívek. Ekkor már velünk volt Sztanimir is, Zita régi ismerőse. Elindultunk vele a városban, megnéztük a bazilikát, a Saint Sofia templomot, az orosz templomot, és egy másik, nagyon régi templomot ami egy épület belső udvarában volt. Sajnos már nem tudom felidézni, mi mindent mesélt Sztanimir ezekről a helyekről, pedig ez is érdekes volt, de így 9 nappal később, amikor ezt a beszámolót írom erről a napról, ezek a dolgok már nem ragadt meg bennem. Más, azonban annál inkább.

Sztanimir története

Miután befejeztük a városnézést, Sztanimir elvitt minket egy nagyon jó kínai étterembe, ahol hatalmas tálakat rendeltünk és egy nagyon finomat lakomáztunk, közben mindenki mesélt nagyokat, ezért ez az ebéd nagyon tetszett nekem. Ekkor már négyen voltunk, velünk volt Svetla is, Sztanimir barátnője – aki amúgy teljesen oda van Budapestért. Ennél az ebédnél elmeséltük Zitával a második napon történt „csodánkat”, a Zoltán-atyás történetet. Mire Sztanimir is mesélt, nem is keveset, és nem is rosszat, kb. a fél életét elmondta, ami nagyon érdekes volt, ezért most megpróbálom pár sorban leírni. Sztanimir hívó lélek, és nagyon erős vágy volt benne, hogy festőművész lehessen, olyan szinten, hogy ebből meg is tudjon élni. Ezt a vágyát megvalósította, de az út idáig egyáltalán nem volt rögöktől mentes. Elmesélte, hogy volt, hogy az utcán élt, megtanulta, hogyan tud éjjel vonatvagonokban aludni, aztán egy szép napon elhívták egy művészeti táborba, ami csak 10 Euro-jába került, így el tudott menni. Ez a tábor Magyarországon volt, és itt találkozott Zitával. Egy számára teljesen ismeretlen környezetben – fel kellett jutnia Budapestre a táborból, és ekkor Zita, mint egy angyal, jött és segített neki. Persze hamar jóbarátok lettek és aztán még több alkalommal együtt csatangoltak Budapesten, amíg Sztanimir a városban volt.

Elmesélték azt a történetet is, amikor Szvetlával, hogy kipihenjék magukat, Plovdivba stoppoltak és felvette őket egy magyar rendszámú autó Szófia határában. Mivel tudtak egy kicsit magyarul, „Szia”-val köszöntek a magyaroknak a kocsiban, akik nem kicsit meglepődtek ezen. Mire Plovdivba értek, már jóbarátok voltak a magyar autósokkal, akik végül Budapestre is elvitték Sztanimirékat. Budapesten egy barát lakásában laktak volna, ahol azonban ott volt még a barát volt barátnője, aki nem látta szívesen Sztanimiréket. Mit tehet ilyenkor az ember, elmegy a templomba imádkozni. Sztanimirék is így tettek, és amikor kiléptek a templomból, egy magyar ismerősükkel találkoztak össze. Akinek kb. a második kérdése az volt, hogy van-e hol megszállniuk…

Szóval Sztanimir hisz Istenben, és ezt meg is tudom érteni. A festőművészi karrierje is hasonló „véletleneken” keresztül ívelt fel idáig. Volt, hogy jól fizető munkája volt, fordított egy cégnek, de egy idő után nem szerette, mert akiknek dolgozott, azok nem voltak tiszta szívű emberek. Ki akart lépni, de nem volt hozzá bátorsága. Egy szép napon beszólították a főnökei, és indoklás nélkül, de végkielégítéssel azonnal elbocsátották. Hirtelen azt se tudta, mit kezdjen magával, de még ugyanezen a napon egy művész barátja felkereste, hogy nincs-e kedve felmenni a hegyekbe festeni. A hegyekben aztán összetalálkozott egy svájci úriemberrel, aki meglátta benne a tehetséget, és a kezébe nyomott több száz Euro-t, hogy ne törődjön semmivel, csak fessen! Innentől már nem tudok részleteket, de nem is ezek a fontosak, hanem hogy Sztanimir ezeket nem a „véletlennek” tudta be, hanem annak, hogy ő nagyon erősen akarta, hogy művész lehessen, és úgy gondolja, hogy szavai meghallgatásra találtak odafent. És mindezt úgy mesélte, mint aki elégedett és boldog az életében.

Sztanimir egyébként nem csak magáról mesélt, hanem Bulgáriáról is. Elmondta, hogy ahol átjöttünk a hegyeken, arrafelé jó fajta cigányok élnek, akik dolgoznak és rendesek, azért történt, hogy teljesen normálisan viselkedtek velünk. Persze intett is, hogy másmerre meg nem ennyire jó a helyzet, pl. ahonnan Sztanimir származik, az ország közepén található „Rózsák völgyéből”, ott egy-két helyen vannak olyan cigányok is, akikkel jobb vigyázni. De azért nem kell megijedni, ha nem vagyunk óvatlanok és nyitva tartjuk a szemünk, nem lesz baj sehol sem.

Vad lovak

Ebéd után felmentünk Sztanimir lakásába, ami egy legfelső emeleti igazi kis művészlakás. Sztanimir itt gitárt ragadott, és lenyomta többek között Rolling Stones-tól a Wild Horses-t, ami egy nagy élmény volt. Igazából órákig el tudtam volna hallgatni, csak ez sajnos nem jött le rajtam akkor, mert még kicsit görcsös voltam, pedig nagyon jól nyomta a gitárt meg az éneket. Sztanimir igazi művészlélek, mindent tiszta szívből csinál, ez érezhető volt a zenéjén is.

Mikor elmeséltük neki, hogy merre megyünk tovább, Sztanimir felajánlotta, hogy utánunk stoppol Plovdivba, és körbevezet minket a városon, ami sokkal-sokkal szebb, mint Szófia, és inkább megérdemelne egy napot az utunkból, mint Szófia kettőt. Hittünk Sztanimirnak, én pedig elengedvén kilóméterhuszárságomat, belementem, hogy töltsünk egy napot Plovdivban városnézéssel, Sztanimir vezetésével. Isztambulig még be tudjuk hozni a lemaradást, de ha nem, az se baj, mert a következő hely, ahová időre fogunk menni, az az iráni határ, az pedig még rettentő messze van, tehát nem számít, ha hónapokkal előtte elveszítünk egy napot, ha cserébe pedig nyerünk egy új élményt – megismerünk egy új várost, Bulgária legszebb városát. Ezt nem terveztük be az útba, de jobb, ha már most elkezdjük szokni, hogy sok minden nem úgy lesz, mint ahogy előre elgondoltuk.

Az elmaradt napokat most pótoljuk, tehát ne ijedjen meg senki, nem tértünk vissza Bulgáriába, csupán nem sorrendben közöljük a beszámolókat. Az ebben és a következő bejegyzésben leírtak Szerbia után, és a néhány napos (hamarosan befoltozott) fekete lyukat követve Szófia előtt történtek velünk.

Féllábbal Negotinig

Legutóbb ott tartottam, hogy begurultunk Negotinba, az utolsó városba a szerb-bolgár határ előtt. Ezen a napon Zita elhagyta az egyik cipőjéből az egyik csavart, ami az SPD stopliját tartotta. Leszereltük róla a stoplit, le ne szakadjon, hogy csak egy csavar tartja, és cipőt cseréltünk. Így én tekertem „fél lábbal” Negotinig.

Ahogy beértünk a városba, rögtön szembejött egy robogó és kerékpár bolt, vittem a stoplit, mutogattam, hogy egy csavar kéne, a fickó segítőkész volt, de nem volt akkora csavarja, csak hosszabb. Mutatta, hogy várjak még, mert közben egy iszonyat szakadt fickó elkezdett vele alkudni egy robogóra. Ahogy kívülről láttam a szituációt, anélkül hogy értettem volna, mit beszélnek, kb. úgy tűnt, mintha a csávó egy kifli áráért szeretne egy robogót venni hitelre. Olyan ostobának is tűnt. Vagy csak én voltam rá mérges, mert rabolta az eladó idejét, és most az enyémet is, amikor épp nagyon-nagyon éhes voltam. Persze ahogy gondoltam, feleslegesen vártam itt, csak egy műszaki boltot tudott ajánlani a boltos pár sarokkal lejjebb, tovább a főúton.

Mi viszont már olyan éhesek voltunk, hogy muszáj volt azonnal valami élelem után nézni. A főutca végén sajnos már bezárt a kebabos, ezért egy pekarát, vagyis pékséget kerestünk. Ekkor már annyira émelyegtem az éhségtől, hogy majd le fordultam a rekuról. A pekara-ban aztán jól bekajáltunk mini pizzákból, és natúr joghurtból, így mindjárt jobb lett valamivel a közérzetem, de még mindig hiányzott valami. Egy kis pihenés, valami jó helyen, és a csavar a cipőhöz. A főutca végén lévő parkot néztük ki sziesztára, de előtte egy boltot szerettünk volna találni. Ekkor lettünk figyelmesek a Diskont Pića nevű üzletre, amin nagyon jót derültünk. Dani pár perce jelentette ki, hogy nem tetszik neki ez a város, és menjünk innen a **csába, és tessék, hát most itt vagyunk! :) A bolt egyébként egy italdiszkont, épp elkaptuk a főnököt is, és készítettünk vele egy közös képet. Bevásároltunk kólából és sörből, majd kiültünk a parkba egy padra. A bolt mellett találtam egy kerékpárszervizt, de sajnos zárva volt, így hiába kopogtattam. Felszisszentettük a kólát, de attól se lett sokkal jobb kedvünk. Hát még akkor, amikor megérkezett egy sereg cigánygyerek… Miután nagyjából sikerült őket mind elhajtani, az egyikőjük még velünk maradt, és majdnem sikerült neki lenyúlnia Dani napszemüvegét. Még épp időben észrevettük.

Ezek után jobbnak láttuk, ha inkább továbbállunk Negotinból, ez a város nem alkalmas a délutáni szieszta eltöltésére. Kifelé menet megtaláltuk a csavarboltot, ahol volt megfelelő méretű csavar, de sajnos nem imbuszos, hanem csak csillag-csavaros. Azért ebből is vettünk három tartalékot, és Dani is bevásárolt duck-tape-ből és gyorskötözőből. Az ilyesmi sokszor jól jöhet egy kerékpártúrán. A város szélén felfedeztünk egy elhagyott iparterületet, ahol rozsdásan állt néhány nagyobb tartálykocsi. Ez a hely nem értem miért, de különösen tetszett Daninak, ezért nem csak pisilni és fogat mosni, hanem fényképezkedni is megálltunk. Röhögtem Danin, hogy milyen helyeken szeretne magáról fényképeket. Hát nem egy tipikus tömegturista a srác, az biztos. Amíg más a híres nevezetességek előtt akar magáról fotót, Dani itt kéri nagy lelkesen, hogy fotózzam le. De aztán jól látszódjon az a szétrohadt tartálykocsi és a siló is!- Kéri tőlem, hogy fényképezem őt ezen a csodaszép helyen.

Negotin után már csak egy falu volt a határ előtt. Ennek bejáratánál egy temető húzódott, ami egészen máshogy festett, mint amit mi otthon megszoktunk. Nem volt elkerítve, közvetlen a főút mellett már sírok voltak, legtöbbjük márványból, arcképpel, és sok műanyag virággal. A faluban elköltöttük utolsó szerb fillérjeinket élelmiszerre, majd elindultunk Bulgária felé.

Hamar elértük a határt, ahol minden nehézség nélkül átjutottunk. Bulgária mindegyikünknek egy teljesen új ország volt, csak Zita járt itt 1-2 éves korában, de onnan még nincsenek emlékei, csak  mesélték neki.

Megérkeztünk Bulgáriába

Bulgária első blikkre nagyon bejött nekünk, a benzinkúton tudtunk fújni a dudáinkba, és a WC is,  bár balkán poggyantós volt, de igényes. Az út a határfalutól pedig széles és jó minőségű. Vidint néztük ki erre a napra végállomásnak, de már félúton Vidin felé, Gamzovo-nál letértünk az útról szerencsét próbálni. Kértünk egy nénitől vizet, majd a főtéren próbáltunk pár helyit megkérdezni, hogy hol tudnánk sátrazni, de semmilyen nyelven nem tudtuk megértetni magunkat. Az egész falu egyébként pont olyan volt, mintha egy Kusturica filmből ragadták volna ki, nagyon tetszett nekünk. Sátorhelyet nem találtunk, ellenben a falubeli fiatalok érdeklődését sikerült elnyerni. Itt kezdődött az Unga-bunga-zás is, három kisgyereket próbáltam fotózni, de csak álltak bambán, a nagyobbik fogta az egyik kicsi kezét, és néztek rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Gondoltam, hogy a „csíííz” itt nem lesz jó, és egy „Unga-bunga” jött a számra, aminek nagy sikere volt, egyből felnevettek a kicsik. Néhány tinédzser srác pedig egészen a falu végéig – egy nagy emelkedő tetejéig követett minket. Egyikőjük, a legtehetségesebb, úgy tekert fel mellettünk, hogy a kormányon ült, lábai hátrafele néztek és úgy pedálozott előre, ami neki így háttal volt. Mindezt meredek felfelében. Tehetséges és értelmes gyereknek tűnt, érdeklődő volt, de sajnos semmilyen nyelven nem tudtunk beszélni vele. Ahogy tekert mellettünk, Zitával arra gondoltunk, hogy szegény srác, látszik rajta, hogy ügyes gyerek, de vajon viszi-e egyáltalán valamire, ebből a kicsinyke kusturica-faluból indulva? Vajon lesz-e belőle valaki, vagy egész életet ebben a faluban fogja leélni, ahogy valószínű a szülei is tették? Kicsit elszomorító volt belegondolni, hogy a srác, bár ügyesnek, okosnak és szorgalmasnak tűnik, mégis csak abban tudja kiélni magát itt, hogy megtanul egy keréken, kormány nélkül és hátrafelé kerékpározni. Ez a srác végül majdnem Vidin-ig kísért minket. A meredek fölfele után egy hosszú, elnyújtott lejtő következett, ennek az alján tűnt el a visszapillantónkból egyik percről a másikra. Szerettünk volna nekiadni egy fényvisszaverő szalagot, egyrészt, hogy maradjon valami emléke tőlünk, másrészt, hogy lássák őt az autósok, amikor visszateker a falujába, merthogy már erősen sötétedett ekkor.

Hotel Parókia*****  – Vidin

Vitt minket a lendület, ezért úgy döntöttünk, bár sötét van, de most már elgurulunk Vidin-ig. Az elkerülőnél eltereltek minket, nem tudtunk sugárirányt egyenesen a városba hajtani, egy sugárúttal odébb kellett hajtanunk az elkerülőn és csak úgy tudtunk befelé indulni a városba. Viszont ezen az úton pont szembejött egy templom, gyönyörű igényes, elkerített kerttel, hátul parókiával. Zita bezörgetett, és hamarosan ajtót nyitottak nekünk, de nem ám csak a kertbe, hanem kaptunk egy egész helyiséget a házban, egy étkező szőnyegén kaptunk szállást. Még egy zuhanyzót, egy WC-t és egy konyhát is kinyitottak nekünk, nem is tudtuk, hová legyünk örömünkbe. Dani kidőlt a szőnyegre, én feldugtam minden kütyünket töltőre, Zita készített egy hatalmas adag limonádét (volt nálunk vagy egy kiló citrom), majd szépen sorjában mind letusoltunk, aztán eldőltünk a hálózsákba. Hosszú, kemény nap volt, és rettentően örültünk, hogy a végén egy ilyen szuper helyen kötöttünk ki, négy fal között.

Reggel a papok már nem voltak sehol, amikor továbbindultunk. Egy köszönőlevelet a kilincsükre akasztottunk a kulccsal és néhány vaníliarúddal együtt. Vidinben láttunk egy másik fekvőbringást, de sajnos ő nem vett észre minket, így nem sikerült beszélgetnünk, pedig jó lett volna. Nem gondoltuk, hogy itt fogunk találkozni más rekusokkal. Pénzt váltottunk, és beültünk egy helyre netezni, kiküldtünk pár „kanapé kérelmet” Szófiába, merthogy ekkor még nem volt meg, hogy kinél, hol és hogyan fogunk megszállni a bolgár fővárosban.

Szieszta Stefanie-val, viszlát frizbi, viszlát Duna! :)

Vidin-t dél felé hagytuk el, kb. déltájban. A Duna mentén folytattuk az utunk, az elején nem volt túl szimpatikus a táj, nem is láttuk a folyót, és zsibbadt izmainkkal először egy kaptatót kellett megmászni, majd egy útépítésen kellett kerülgetni a munkagépeket egy félpályás útlezárásnál. Épp amikor vége szakadt ennek a szakasznak, akkor jött szembe Stefanie, az Ausztráliát és Indiát egyedül megjárt német túrakerékpáros. Nagy beszélgetésbe kezdtünk az út szélén, ő megcsodálta a fekvőbringáinkat, és mi is csodálattal hallgattuk, ő mi mindenen van már túl és mennyi helyen járt már a kerékpárjával. Gyakorlatilag a két éves kerékpártúrája vége felé jár már, hiszen ha világviszonylatba nézzük, Ausztrália után Németország innen már csak egy köpésre van, a szomszédban. Stefanie-t végül sikerült rávennünk, hogy forduljon vissza velünk pár kilométert, és ebédeljünk együtt, fürödjünk egyet a Dunában. Ő így köszönt a Dunának – hiszen most érkezett meg a partjára, mi pedig így köszöntünk el a folyótól. Stefanie pontosan arról jött, amerre mi folytattuk így el tudta nekünk mondani, milyen terep vár ránk Montana-ig. Amíg készült a tonhalas-fűszeres tészta, Stefani sokat mesélt nekünk Indiáról, Ausztráliáról és az útjáról. Németként a legtöbb helyen könnyedén kapott vízumot a határon, így megtehette, hogy spontán utazik, akkor és úgy és oda, ahová éppen kedve tartja. Egyedül Pakisztánba nem kapta meg a vízumot. Ennek ellenére, mi mit nem adnánk, ha nekünk is ilyen könnyű lenne ez a vízum kérdés… Mesélt Iránról is, ő is úgy kezdte a mondatot, hogy „The best country in the World…”, szóval már nagyon kíváncsiak vagyunk. Ezzel már Danit is felcsigázta Iránnal kapcsolatban, el is gondolkodott a srác, hogy nem jön-e velünk kicsit tovább Isztambul után. :) Az ebéd után fürdés következett, megmártóztunk a Dunában, és előkerült Dani professzionális, világrekorder frizbije. Egészen az első dobás erejéig, utána ugyanis elmerült a Dunában. :) Stefani volt a tettes, persze nem tudhatta, hogy a frizbi nem úszik a vizen, de hát most már mindegy, nevettünk egy jót az egészen, van egy frizbink a Duna alján, Daninak meg lesz egy randija valahol, valamikor egy frizbi erejére Stefani-val, legalábbis ezt beszélték meg.

Kemény kaptató után jutalomlejtő

A fürdés után elbúcsúztunk Stefanie-tól, majd folytattuk utunkat, még egy kicsit a Duna mentén, aztán be délnek a dombok közé. Megálltunk körülnézni egy újabb kusturica-faluban, ahol gyakorlatilag az egész lakosság az utcán volt, meg is jegyeztük, hogy ők sem a Facebook-on élik a szociális életüket. Ami persze nem baj, sőt… A faluba egyébként a templom miatt jöttünk be, de közelebb érve láttuk, hogy hiába, mert el van kerítve, zárva a kapu, és benőtt mindent a gaz. Azért egy OTP Bankot találtunk, amit jól le is fotóztunk. Hogy közben mit gondolhattak rólunk a helyiek, azt el se tudjuk képzelni. Három földönkívüli furcsa járműveken érkezett, és a helyi pénzhivatalt fotózzák… :)

Ahogy elkanyarodtunk a Dunától, egyből meredekre váltott a terep, és egy jó hosszú, kiadós 10%-os emelkedő várt ránk. Legkönnyebb sebességben is kemény volt, de 20-30 perc alatt megjártuk egy-két pihenőt beiktatva. Fent a tetején bevártuk egymást, majd következhetett az örömgurulás, merthogy a túloldalt lejtett, de nem ám olyan meredeken, mint jövet, hanem szépen lassan, hogy sokáig és messze gurulhassunk.

Hotel Széna** – Smirnenski

Az este egy Smirnenski nevű falucskában ért minket utol. Bekopogtunk egy házhoz vízért, ahol sátorhely után is kérdeztünk, utóbbit persze már kézzel lábbal. Hagytuk gondolkodni az emberünket, és hamarosan ki is gyulladt nála a villanykörte, és elindultunk a kíséretében a „Stadion”-ba. Utóbbiról kiderült, hogy egy legelőnek használt régi focipályáról van szó a falu végén. A földút végén a trombitaszónál balra fordultunk és már ott is voltunk. Volt ott egy régi, romos épület is, talán öltöző lehetett anno, de most szénatárolónak használták. Ezt ki is néztük magunkat, de közben megérkeztek a falu széléről a trombitások. Egy cigány család volt, kedvesek voltak, távolságtartóak, nem fogdosták a bringát, csak érdeklődtek, csillogott a szemük. A nagypapa büszkén magyarázta, hogy a kislány az unokája, beszéltek minden félét amit nem értettünk, és mondták, hogy mutatták, hogy ha éhesek vagyunk, menjünk oda hozzájuk. Ezek után megnyugodtunk, főleg, hogy az emberünk, aki idekísért minket, mondta, hogy morgen, magazin, kafé, – vagyis reggel a boltban tudunk venni kávét, és reggelit – és ha bármi probléma lenne, menjünk csak hozzá. A legnagyobb problémánk csak annyi volt, hogy hogyan feszítsük  ki Dani függőágyát a tető alatt, de végül ezt is megoldottuk. A bringákról le se pakoltunk, betettük egy hátsó helységbe, ahová csak úgy lehetett bejutni, ha átmásznak mind a hármunkon. Főztünk még egy teát, megírtuk az NRÉ-t, aztán lefeküdtünk aludni.

Reggel lónyerítésre ébredtünk, Zitát még nem láttam ilyen vidámnak ébredni, el is gondolkodtam rajta, hogy meg kéne tanulnom nyeríteni. Egy falubeli szekéren hozta a szénát szétteríteni a tető alatt, mikor itt talált minket. Persze ebből nem volt semmi problémánk. Összepakoltunk, és felmentünk a főúthoz a magazinba, vettünk finom péksüteményeket, és Zitának kávét. A helyiek jól megnéztek minket. A boltostól kaptunk ajándékba egy-egy búzaitalt, vagy nem is tudom, minek nevezzem a készítményt. Elég érdekes lötty volt, elsőre kakaóra emlékeztetett, de csak amíg meg nem kóstolta az ember. Elég vad íze volt, még sosem ittunk semmi hasonlót.

Doktor Yosifovo – A mézes bácsi, na meg Tim és Mat, akik Kenyaig tekernek napi 200km-t

Még Smirnenski-ben találtunk egy postát, de sajnos nem volt képeslapjuk, így csak a mosdójukat használtuk. Két faluval és két dombbal később megérkeztünk Doktor Yosifovo-ba. Már előző nap kinéztem ezt a helyet a neve miatt, de csak most jutottunk el idáig. A vicces névhez már történetünk is van, ugyanis egy szép kis kaptató után itt álltunk meg vizet kérni. Egy embert láttunk a kertjében ténykedni, megszólítottuk, és nagy meglepetésünkre beszélt is kicsit angolul. Nem csak vizet kaptunk, hanem végigvezetett a kertjében is, megmutatta a szőlőt, a gyümölcsöst, és hátul a méheket is. A vége az lett, hogy leültetett egy kis kerti asztalhoz, ahol kaptunk egy egész szép tál mézet. Elővettük a kenyerünket, és jóízűen nekiálltunk mézes kenyeret falni. Közben megtudtuk az emberünktől, hogy ez a ház a kerttel csak a nyári lak, és amúgy bent élnek Montana-ban, a következő nagyvárosban, ahová mi is tartunk.

Miközben a kertben sziesztáztunk, két srác jelent meg kint az úton, egy hatalmas tandemen. Kirohantunk hozzájuk és köszöntöttük őket. Timmel és Mattel hozott minket össze a sors Doktor Yosifovo-ban. Jótékonysági Adventure Race-t nyomnak a UK-ből Kenyába. Azért hívjuk race-nek, mert napi 200-at kell megtenniük, hogy időben odaérjenek. Egy nap 200km-t letekerni még akkor is sok, ha egy napos túrán vagy, nemhogy Afrikában, több hónapon keresztül. Szóval minden elismerésünk a fiúké, reméljük és kívánjuk, hogy sikerüljön a tervük, ami biztos, hogy hatalmas sportteljesítmény lesz. Kipróbáltuk egymás kerékpárjait, de nem volt könnyű dolgunk, Zitával ketten képtelenek voltunk rendesen megülni a tandemet, valahogy sosem jött össze az egyensúly igaz nem is próbálkoztunk túl sokáig. Mivel tudtuk, hogy a napi 200-hoz nincs sok idejük álldigálni a srácoknak, hamar útjára engedtük őket, nagy hátszelet és sok szerencsét kívánva nekik.

Bevásárlás Montanában – Parajlibatop kivonat

A következő megállónk Montana volt. Beszabadultunk a helyi Kauflandba nagybevásárolni. Utólag meg kell valljam, meglátva az olcsó árakat, eszetlenül sokat vásároltunk. Például a két darab fél kilós tészta teljesen felesleges volt, nem tudom, mit gondoltunk, azt hittük, hogy ezután majd nem lesz bolt, hogy rögtön kettőt vettünk. A két kiló hagymáról nem is beszélve. Viszont az ayrant, a vizezett sós joghurtot nagyon megkedveltük, szintúgy a halvát, ami itt nem olyan mint otthon, sokkal kevésbé édes, több benne a napraforgó, és nagyon finom, könnyű tárolni, nem romlik meg, egészséges és tele van kalóriával. Egyszóval ideális étel magunkfajta kerékpártúrázóknak. Az itt, Montanában vásárolt halva csomagolásán viszont valami nagyon furcsát fedeztünk fel. Rá volt írva magyarul is (betűvel) az összetevők listája, köztük a parajlibatop kivonat. Hogy ez mit takarhat, arról a mai napig halvány fogalmunk sincs… :)

Vásárlás után még megálltunk a városszélén, sziesztáztunk a forró délutáni órák alatt, neteztünk egy kocsma napernyője alatt, és megkóstoltunk egy nagyon finom csapolt sört, illetve Zita egy kávét. CS-ről már vissza írt egy Milos nevű fazon Szófiából, nem lesz ugyan otthon, de tud fogadni minket, a barátnője majd beenged minket és ad nekünk kulcsot a lakásához. Ujjongtunk, hogy hogyan lehet valaki ekkora jó arc.

Camping Kanyon** – Vracai-hegység (Vracanska Planina)

A táj Montana után megváltozott, egy magasabb rendű úton haladtunk tovább DK felé, és 600-800m között ingáztunk fel-le. Jobb oldalt a Vracai-hegység (Vracanska Planina) sziklás vonulatai tűntek fel, sejtetve hogy a következő napokban bizony lesz mászás. Vratsa-ba már sötétedéskor érkeztünk meg, a városba bevezető úton majdnem 850 méter magasba kellett kapaszkodnunk. Egy benzinkútnál vizet töltöttünk, majd a minket megkörnyékező kerékpáros gyermekseregtől kértünk segítséget sátorhely ügyben. Egyikőjük se beszélt a bolgáron kívül mást, de végül csak megértettük magunkat, és mi is őket, így történt, hogy egyikőjük elvezetett minket egy helyre. Közel 900m-re tekertünk fel, a várostól délre található kanyonba. Sötét volt már, de így is látszott, hogy csodaszép helyen vagyunk, hatalmas sziklák alatt. Megköszöntük a segítséget, majd feldobtuk a sátrat. Ettünk pár szelet kenyeret, megfürödtünk a patakban, majd egy nagyot aludtunk a hosszú nap után.