Na, kiküldtem a soknyelvű köszönömöt Facebook-ra, lekapcsolódtam a Dili-i reptér csigalassú (de létező és működő) wifijéről, leültem törökülésben a földre, a netbookot a váró székére tettem és elkezdtem rajta pötyögni, elvégre hamarosan repülünk, és ez mindig nagy dolgot jelent nekünk, most éppen azt, hogy 2 év és 42 nap után elhagyjuk Ázsia kontinensét. Hogy miért nem ül le rajtam kívül senki a földre így pötyögni, amikor sokan mások is pötyögnek, nem tudom… Pedig így a legkényelmesebb. Talán egy kicsit ázsiai lettem, vagy csak praktikus és szabad.

Egyszer félálomban már megfogalmaztam, mit akarok ide írni, de most csak nem akar jönni. Talán nem a reptéri váró a megfelelő környezet az írásra, de sebaj, volt már rosszabb is, ez a napló már csak ilyen szedett-vedett. Kicsit ázsiai. :)

Először is meg szeretnénk köszönni azt a rengeteg sok, mérhetetlen, leírhatatlan élményt, kedvességet, barátságot, amit kaptunk Ázsiától, az ázsiai emberektől! Ti megmutattátok, hogy az igazi értékek nem azok, amelyeket sokan annak hiszünk nyugaton. Hogy annyi sok materiális dolog nélkül is lehet valaki nagyon boldog, vidám, és igen, még gazdag is. Ti gazdagok vagytok szeretetben, összetartozásban, családban, emberi értékekben. Mi tele vagyunk tárgyakkal és kényelemmel, valóban könnyebb, jobb és látszólag boldogabb életet élünk nyugaton, amire Ti is annyira vágyakoztok, törekedtek. Ez rendben is van, de közbe ne feledjétek el a gyökereiteket, az értékeiteket, és azt, hogy amire vágyakoztok, annak legalább a fele csak ábránd. Ne az élvezeteket hajszoljátok, hanem az igazi boldogságot és az értékeket!

Mi most hamarosan világot váltunk, 50 perc múlva felszáll a repülőnk és 75 perccel később egy másik világban fog letenni minket. Remélem, hogy ott is ilyen sok közvetlen, érdeklődő, kedves emberrel fogunk találkozni. Na jó, mivel Ausztrália lakossága csak egy kisebb ázsiai országnak felel meg és közben egy hatalmas terület, a mennyiséget inkább hagyjuk, mondjuk hogy reméljük, hogy arányaiban nagyon sok jó emberrel fog összehozni minket az út.

Itt most elnézést is kell kérnem az ázsiai emberektől, mert néha bizony kicsit türelmetlenek, sőt esetenként mogorvák is lehettünk Veletek, ezt ne vegyétek magatokra és nézzétek el nekünk, nem Nektek szólt, csak az olykor köztünk lévő Grand-kanyon méretű kulturális szakadék okozta e problémákat. Nálunk sok mindent nem illik, és sok minden nem esett jól nekünk, ami Nektek természetes, és hiába kerültünk idővel ennek tudatában, ezek a dolgok olyan mértékben jöttek szembe velünk, hogy néha átcsaptak fejünk fölött a hullámok. Tudom, hogy nagyon kevesen fogjátok ezt lefordítani google translate-el egy számotokra érthető nyelvre, és aki ezt megteszi, annak ezeket talán már nem is kell elmondanom, de azért elmondom. :) Ha egy külföldivel találkoztok és azt szeretnétek, hogy őszintén örüljön Nektek, ne dudáljatok rá csak akkor, ha különben életveszélybe sodornátok! Ne kiabáljatok rá semmit hangosan, ne nevessetek túlságosan őrülten, ha ők nem mosolyognak vagy nevetnek Veletek! Ne álljátok körbe több százan, ne bámuljátok hosszasan és leplezetlenül, és ha ezen dolgok valamelyike mégis megtörténik, nézzétek el neki, ha ingerülté válik, nem az ő hibája, és nem is a Tiétek, hanem a Grand-kanyoné, de javíthattok a helyzeten, ha ezeket a „Do not” szabályokat betartjátok, mert különben mindent nagyon jól csináltatok, olyannyira nagyon jól, hogy abból még mi is sokat tanultunk. Sok mosolyt, nevetést, szeretetet, törődést és gondviselést kaptunk tőletek. Elénk tárult a világotok, egy olyan világ, amit előtte nemigen tudtunk elképzelni. Megmutattátok, hogy még a semmiből is lehet rengeteget adni, hogy az igazi értékek nem kézzel foghatóak, hogy a boldogság nem a külső körülményekben gyökeredzik, hanem önmagunkban, legbelül.

Még egyszer, remélem és kívánom Nektek, hogy jöjjön el egy jobb világ számotokra, de az tényleg legyen jobb, ne csak egy jobbnak tűnő világ legyen a Tiétek jövőre.

Számunkra ez a két év volt életünk legszebb, legszínesebb, legmozgalmasabb, legizgalmasabb, legérdekesebb és legnehezebb két éve. Kereszteztük Törökországot, ahol meglátogattuk Kappadókiát, tekertünk a Fekete-tenger partján, majd jött Grúzia és Örményország, aztán Irán, majd 5 nap Türkmenisztánban, keresztül a Karakorum-sivatagon, aztán Üzbegisztán a selyem út csodáival, Bukharával és Szamarkandal, majd Tádzsikisztán a csodás Pamírral, ahol átkeltünk egy 4500 méter magas hágón Tél kezdetén, mínuszokban, jégen és hóviharban, de ahogy mindenütt, itt is példa értékű vendégszeretetben. Azok a pamíri napok mostanáig a legizgalmasabbak közé tartoznak, pedig aztán még jött egy-két fantasztikus élmény a sorban. Kirgizisztánban kivártunk, hogy bejuthassunk végre Kínába, ahonnan Pakisztán jött, a Karakorum Highway-el, és a Hunzákkal, akik a legközvetlenebb, legnyitottabb, legizgalmasabb népcsoport, akikkel eddig ezen az úton találkoztunk. Nem elég, hogy egy meseszép helyen élnek, az életük is, noha nehézségben nincs híján, de csodálatos. Az első Karácsonyunk és Újévünk Iszlámábádban volt, innen folytattunk az őrületes India felé, ami egyszerre volt színes és csodálatos, és őrjítően borzalmas. Itt három hónapot töltöttünk (utólag kicsit soknak véljük, de ezt nem láthattuk előre), egyet biciklizve, kettőt „hello journey”-vel hátizsákozva, vonatozva. Mind a kétfajta módja nehéz volt az utazásnak, a bringával a forgalom őrülete vett minket körül, a turistaösvények állomásain pedig a nekünk mindenáron valamit eladni próbáló helyiek tömege, akik minden méteren követtek, leszólítottak és néha szinte már követelték a zsebeinkből a pénzünket. Persze az élmények többnyire itt is kompenzálták mindezt, de azért már alig vártuk, hogy megérkezzünk a következő országba. Nepálban ennek az ellenkezője fogadott minket, mert épp országos sztrájk volt, mikor megérkeztünk, így az utakról ki volt tiltva minden motorizált forgalom. Élveztük a nyugalmat, ugyanakkor még éreztük, hogy nagyon is Ázsia szívében vagyunk, és ez persze szerettük nagyon. Miután a Bardia Nemzeti Parkban meglestünk egy orrszarvú kölyköt, jött a híres vesekövem, amiről először nem tudtuk, hogy micsoda, és nagyon megijedtünk, bennem az is megfordult, hogy itt a vég, valamivel megmérgeztem magam és most áll le egy létfontosságú szervem. Másnapra a földöntúli fájdalom nem hagy alábbhagyott, hanem teljesen el is hagyott engem, de az ijedtség persze még nem, hiszen ekkor még nem tudtuk, mi volt ez, ezért stoppolva elindultunk a legközelebbi kórházba, Pokhára. Mire odaértünk 3 nappal később, már ismét gazdagabbak voltunk néhány életre szóló élménnyel. Köszönhetően a vesekőnek, amit végül egy nagyon kedves magyar vesespecialista doktornő diagnosztizált nálam Pokharában, nem csak Klárával hozott össze minket az út, hanem Buddha születésnapján, Buddha szülőhelyén, Lumbiniben találkozhattunk Pushkar Shah-al, aki 11 év alatt 150 országban kerékpározott a világ körül, hogy a békét hirdesse. Auckland-ban kirabolták őt az utazása alatt, így találkozott Sir Edmund Hillary-vel, az akkor még köztünk élő hegymászóval, aki arról híres, hogy Tenzing serpával együtt ők mászták meg elsőként a földünk legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet. Hála a kezdetben óriási fájdalmakat és ijedtséget okozó vesekőnek, találkozhattunk ezzel a nagyszerű emberrel, aki mellesleg kezet rázott gyermekkorom egyik legnagyobb hősével, Hillary-vel, akinek az életrajzi könyvét tizenévesen hatalmas élvezettel bújtam végig.

Hamarosan egy sokkal közelebbi hőssel, Erőss Zsolttal is találkoztunk, mert a magyar hegymászók ekkor tértek vissza az Annapurnáról, ahol sajnos megtörtént Horváth Tibor tragédiája. Ez árnyékot vetett mindenre, még a mi kedvünkre is, de azért a találkozás a hegymászókkal még így is adott nekünk annyi inspirációt, hogy végül nem a rövidebb Annapurna Sanctuary trekkingre indultunk el, hanem a hosszabb és több kalandot ígérő Annapurna Circuit-re. 27 napot és 326 kilométert gyalogoltunk a Himalája hét-nyolcezres hócukor födte hegyei, meseszép kultúrájú falvak és emberek között. Amikor Malangban kiléptünk a magashegyi mozi ajtaján, a 7 év Tibetben után, úgy éreztük, hogy szinte ugyanott vagyunk, ahol a film játszódik. Jakokat láttunk, 4-5 ezer méter magasban túráztunk, és ezt 17 napig semmilyen motorizált jármű zaja nem zavarta meg, csak teherhordók és szamarak járták a hegyi ösvényeket rajtunk, turistákon kívül. Ahogy átértünk az útvonal legmagasabb hágóján, az 5461 méter magas Thorung La hágón, úgy ért véget a varázs, valóban ez volt a tetőpontja a túrának, mert a túloldalt, már újra hallottuk a motorzajt és ezzel minden megváltozott.

Na, közben felszálltunk a gépre. Egy képet még lőttünk a repülőgép előtt, de különben tényleg nem izgat fel túlságosan a repülés, nem csodálom, hogy így az egyenlítőn való átkelést sem lehet igazán megünnepelni, főleg hogy még rövidebb, hiszen megyünk majd mindjárt vagy 700km/h-val. Majd jól megnézem a gépészen, pedig nem is lenne szabad.

A felsorolást most inkább nem folytatom, úgyis olvastátok már, vagy ha nem, talán fogjátok. Hogy nagyszerű és elgondolkodtató élmény volt még így kapkodva, bringa nélkül is meglátogatni Kőrösi Csoma Sándor sírját, és hogy utána majd meg őrültünk Bangladesben és nem tudtunk bejutni Burmába csak repülve, egy Bangkoki kitérővel. Délkelet-Ázsiába nagyon vágytunk, de amikor megérkeztünk és itt voltunk már egy ideje, rádöbbentünk, hogy miért. Mert ide sokan nagyon vágynak, mert ez turizmus szempontból egy nagyon felkapott hely, ezért természetszerűen előzőleg sokat hallottunk és láttunk ezen országokról. És tényleg van itt mit látni, de közben rádöbbentünk arra is, hogy a legérdekesebb, legizgalmasabb országok számunkra nem azok voltak, amelyekről a legtöbbet hallani (Thaiföld pl.), hanem azok, ahol valamilyen oknál fogva szinte egyáltalán nem volt turizmus, és rajtunk kívül csak néhány hozzánk hasonló őrülttel, vagy senki más külföldi emberfiával nem találkoztunk (pl. Türkmenisztán). Ez nem azt jelenti, hogy a délkelet-ázsiai országok nem voltak oltári jók, mert azok voltak és abszolút ott vannak a kedvenceink között, a csendes Laosz, a fejlett Malajzia, Szingapúr, hogy Indonéziáról most ne is meséljek előre… Szóval szuper volt, de megint kell, hogy kicsit lovagoljak még ezen a gondolaton: azért, mert mi annak akartuk! :) Mert továbbra sem csüggedtünk és mentünk az új élmények után, behajóztunk Koh Tao szigetére, ahol új szerelembe estünk, a víz alatti világ felfedezésébe, a sznorkellingezésbe és a búvárkodásba. Odalent egy sok helyen szinte teljesen érintetlen, számunkra teljesen új, sokszínű élővilág fogadott minket, amelytől ámulatból ámulatba estünk, majd Balitól kezdve – onnantól van maszkunk, sznorkellünk és vízálló tokunk a kamerához – Indonézia különböző szigeteinek korallzátonyain át remélhetőleg még sokkal tovább fel fogjuk fedezni itt-ott a víz alatti szépségeket is, a büdzsénkből következően legfőképpen sznorkellingezve (ami nem baj, így is elképesztően szép).

Hogy elcserélnénk-e a 2 év Ázsiát egy az utazás árával, 4 millió forinttal azonos értékű autóval? Tudjátok a választ: nem! :) Semmi másra sem, ahogy egyetlen percét sem bánjuk az utazásnak. Voltak gyönyörű pillanatok, soha nem érzett érzések, soha nem látott tájak, soha nem álmodott élmények, dolgok, helyzetek és emberek, amelyekről előtte még mi sem mertünk álmodni. És saját magunk új oldalait is megismertük, nem untunk rá egymásra, és ugyanolyan jól kijövünk, mint az elején vagy a házasság előtt, emellett pedig olyan „én”-jeink is előbújtak belőlünk, amelyekről szintén nem gondoltuk volna, hogy léteznek, és ez szerintem azért jó, mert ezeket átélve mélyebben megérthettük (főleg) önmagunkat és másokat.

Legyőzni sem akarunk senkit, legfeljebb saját körlátainkat. Jobbak sem akarunk lenni senkinél, talán csak a tegnapi énünknél. Guiness rekordot sem akarunk dönteni, de azért abba a könyvbe poén lenne bekerülni, már ha létezhet náluk olyan kategória, hogy „a leghosszabb fekvőkerékpáros nászút a világ körül”. :) Ha ilyen létezik, ide beadjuk majd a jelentkezésünk, ha hazaértünk! :)

És ne higgyétek, hogy amikor annyiszor jövünk a sok számmal, ahogy már azt hiszem itt az elején is leírtam, hogy két év, 41 nap, nem is tudom, hány ország, és 19.840 km, hogy ezeket azért írjuk le, hogy hencegjünk vagy felvágjunk. Akar a fene hencegni, mi ünnepelünk és csak megosztjuk az örömeinket. :) Szerettük volna egyébként, hogy a 20 ezer még Ázsiában legyen meg, de csak ezért nem akartuk a pakolás, mosás-tisztítás és készülődés helyett a kánikulában tekeregni Kelet-Timor úttalan útjain, hogy aztán a végén valami kimaradjon vagy visszafordítsák a bringákat, ne adja az ég lemosassák 1000 dollárért darabját az ausztrál vámnál. Ez egyébként még így is fennállhat, ha kifogunk valami hülyét. De a lényegnél maradva: sok lemondást is tanultunk, lemondtunk Pápuáról is és még annyi mindenről, de most hirtelen nem jut eszembe semmi (utólag ideírva: karrier, sok pénz, család még pár évig), persze mindenért százszorosan megérte. Ha nem így gondolnánk, az baj lenne és el kéne gondolkodni valami máson az utazás folytatása helyett.

De így gondoljuk, és bőven van még bennünk lendület. :) Persze ha most valamilyen oknál fogva haza kéne mennünk, vagy ez a gép egy csoda folytán Budapesten szállna le és onnan érthetetlen okokból már nem is folytathatnánk… Ezek furcsa képzelgések, de az utazás minden pillanatában benne van az, hogy egyszer vége lesz. Erre gondolni kell, és ha eljön ez a pillanat, akkor el kell fogadni, és közben együtt kell élni ezzel, de pozitívan: ha ezt tudom, az segít minden pillanat, minden nap megélésében. Így élveztem az előbb a reptér környékén az utolsó pillanatokat, ahogy 5 meg 10 Centavo-sokat kunyeráltam, hogy legyen több teljes kollekciónk, ahogy figyeltem a helyieket, élveztem a zenét, az egész légkört, Ázsiát. Mert tudtam, hogy hamarosan elhagyjuk és számunkra most vége lesz, nincs több Ázsia. Bármelyik nap történhet valami, akár velünk, akár az otthoniakkal, ami miatt az a nap lesz az utolsó az utunkban. Ezt tudatosítva (és azt hiszem már erről is írtam), bár furcsán hangzik, de jobban lehet élvezni az egészet. :) Persze nem siránkozni kell, hogy jajj, mindjárt vége, hanem örülni, hogy van. Ázsia volt nekünk, két évig, és nagyon jó volt, el nem felejtjük soha, két év Ázsia már a miénk, bennünk van, a részünké vált. Hogy is jöhettem autós hasonlattal, hisz a két dolog köszönőviszonyban sincs egymással.

A továbbiakról

Kicsit még írok a továbbiakról, mert hosszú az út (75 perc Dili és Darwin között) a Timor-tenger felett. :) Szóval leszállunk mindjárt Darwinban, ott egy nagyon kedves család, Hajni, Feri, Bence és Bogáncs vár már minket, igaz Bogáncs fajtáját meghagyták nekünk rejtélynek, de most az a tippünk, hogy puli! :D Darwinban leszünk ma este és aztán még három teljes napot, lesznek elintézni valók, a magyar naptárrendelés lehetőségét is szeretném most majd feltenni a webre, és több vendégségünk is lesz, Erikáéknál és Barbara testvérénél, Boglárkáéknál is, magyarul összeverődik majd a darwini magyar társaság. Csütörtök átmegyünk majd Palmerstonba ami a szomszéd város, itt kaptunk Chris-től CS-n egy meghívást, ő majd bevezet minket a Dumpster Diving világába, aztán meglátjuk, hogy fogunk-e még lejárt, kidobott, de még jó minőségű étel után kukázni, vagy sem. :) Szerintem jó buli, valamitől kell majd hogy menjen a hasunk Ausztráliában is és így a környezetünkre is kisebb teherrel leszünk, persze be kell valljam, a méregdrága ausztrál árak miatti spórolásunk sokkal inkább kényszerít majd minket erre a „freegen” vagy hogy is mondják életre. :) Új tapasztalok jönnek! Palmerstonból már csak 297km Katherine, ezt lehet egy kis kitérővel, de mindenképpen biciklizni fogjuk 3 nap alatt, hogy mégse teleporttal kezdjük az új kontinensen. Katherine-ben már vár ránk Ashley Warmshowers-el, innen stoppal megyünk tovább még 700km-t délnek, Tennant Creek-ig. Itt feltankolunk majd a helyi Coles vagy Woolworth szupermarketekben (vagy azok mögül, a kidobott cuccokból :D) a legolcsóbb kapható élelmiszerekből egy hétre valót, és nekivágunk egy 650km-es „unserviced”, vagyis települések nélküli szakasznak. Erről korábban azt hittem, hogy teljesen üres lesz egy-két vendéglőt leszámítva, de aztán olvastam egy crazy guy on a bike-os beszámolóban, hogy útközben van olyan „Road Station”, ahol 300-an élnek. Akkor miért nem hívják egyszerűen falunak? És hol itt a nagy kihaltság? Na majd meglátjuk… Ázsia zsúfoltsága után ez mindenesetre biztosan nagyon más lesz, végtelen sivatag, semmi a láthatárig. Itt nem fognak körülállni 300-an, az tuti :) Itt a repülőn közben most megy le a nap, de a fényképezőt a táskában hagytam ahogy a GPS-t is, így fotó nincs és ne kérdezzétek, hogy milyen magasan, és mennyivel megyünk. :) Gyorsan és szépen, higgyétek el! :)

Mount Isa-ban ér véget az „üres” 650km, innentől megint stoppolunk egészen a keleti partig, Brisbane-ig. Brisbane, Sydney és Melbourne városok között 2-2 hétig fogunk biciklizni, és a városokban illetve környékükön kb. 1-1 hetet leszünk. Brisbane-ben még nem tudjuk, hol, Sydney-ben Elizabeth-nél, Melbourne-ben pedig Joe-val és Bea-val lakunk majd, akiknek addigra megszületik a kisbabájuk. Ők egyébként tizen-néhány éve körbejárták terepjáróval a világot, anno a főiskolán tanulás helyett olvastam is a blogjukat. Ez csak a második e-mailjük után esett le, mert ők kerestek meg ám a felajánlással minket. Így végül velük is találkozunk majd ebben a kicsi világban, elképesztő. :)

Melbourne-ből, ha marad még rá idő, erő és pénz, átugrunk egy-két hétre Tazmániába novemberben, és aztán irány Új-Zéland, a Karácsonyt már ott töltjük majd Zita volt évfolyamtársánál, Jánosnál és a feleségénél, Máriánál.

Miért ez a rohanás Ausztráliában, miért stoppolunk? Mert csak 3 hónapos vízumunk van, csak ezt adták ingyen és biztosítás felmutatása nélkül. A pénzünk pedig igen csak fogytán, ezért hamarosan elindítjuk a nemzetközi naptárunk kampányát is, aminek vázlatát egyébként már láthatjátok a http://pozible.com/cyclingthe360 oldal előnézetén. Ezzel főleg az „ausztrál piacra” (phujj, de utálom leírni, de hát ha így van) koncentrálunk majd, és ha sikerül eladni eleget és összejön a limit, és a magyar naptár is a tavaly után a várakozásoknak megfelelően fogy majd, akkor kint leszünk a mélyből és a szorgos cikkírások és okos spórolások mellett 2014 Karácsonyig nem kell többet nagyon a pénzen aggódnunk. Ez a terv, és már csodaszép képeket és nagyszerű idézeteket is válogattunk hozzájuk. :) Az újdonság mindkét naptárban, a tartalmán túl (új országok, új képek) az lesz, hogy minden oldalon lesz egy rövid url illetve annak a QR-kódos (2D vonalkód, „kockakód”) változata, amely alatt az adott hónap első napjától élni fog egy 360fokbringa aloldal, extra tartalmakkal, timelapse videókkal, rövid, de velős, izgalmas leírásokkal az adott országról, a képekről, a környékről. :) Vegyétek majd és hirdessétek, hogy folytathassuk és Ti is kicsit részeseivé váljatok az utazásnak! :)

Melaka – Batu Pahat

Alig hagytuk el Melakát, máris olyat láttunk az út szélén, ami miatt megálltunk. Egy óriási, nagyjából méretarányos oldalbiciklis riksa állt az út mentén. Jól elszórakoztattuk magunkat itt, mígnem megérkezett egy maláj család is, és így meg tudtuk kérni az egyikőjüket, hogy fényképezzen le minket, hogy olyan képünk is legyen az óriás riksáról, amin mind a ketten rajta vagyunk.

Pár kilométer múlva egy kisebb dolog késztetett minket megállásra. A bringából csak annyit láttam, hogy valami nagy és hosszú eltűnik az útmenti betonkorlát mögött, aztán amikor odaértünk a bekötőúthoz, láttuk, hogy nem káprázott a szemem, valóban egy hatalmas sárkánygyík – Varánus? Nem tudom a pontos nevét… – sétált le előttünk az útról. Persze ekkor még volt sebességünk, de lélekjelenlétünk is, ezért sikítozás és hirtelen fékezés nélkül továbbgurultunk 20 métert, majd nagy csendben visszaosontunk, így még épp sikerült lefényképezni ezt a számunkra oly különös állatot, mielőtt eltűnt volna az út menti erdőben. Errefelé sok ilyen élhet, mert később sajnos láttunk még többet belőlük, de azok már mind az út közepén voltak, nem mozogtak és laposabbak is voltak…

Később átkeltünk egy folyón, ahol Zita kiszúrt a hídról egy szép kis mecsetet a vízparton, visszarohant, és lefényképezte, amíg én duzzogtam a napon, hogy miért a napon kell várnom, és egyáltalán, mire? Igen, azért szoktak lenni néhány perces összezördüléseink nagy ritkán. Fáradt az ember, nyűgös, éhes, izzadt vagy ezek kombinációja, és ilyenkor visszaesik a toleranciaszint. Persze mindig mindent megbeszélünk hamar, de van hogy már nem is kell, egyszerűen tudjuk, hogy a másik most nyűgös, és ilyenkor nem az lesz, hogy én is mogorva leszek, és nem visszaszólok, hanem ráhagyom, és megállunk, pihenünk, vagy csináljuk, amit a nyűgösebbik felünk szeretne, hogy elmúljon a nyűgje. Sokszor csak ilyen egyszerű az egész, persze van, hogy nem.

Sziesztázni egy jó lepukkant helyen ültünk le, gyakorlatilag az utcán írtam a naplót, de jó volt, jól haladtam, igaz az elején majdnem úgy döntöttem, hogy ma inkább szunyókálást csapok naplóírás helyett, de végül erőt vettem magamon, és jól tettem. Egyébként már tényleg nem megy úgy az írás, mint régen. Emlékszem, miután Grúziában találkoztunk velük, Bilasz Mariannék (magyar lakóautós, család, 3 éves kislányukkal utaztak) kérdezték meg többször, hogy hogyan bírok ennyit írni, nem értik, ők is próbálták, de estére mindig fáradtak már hozzá… Na, hát most már én sem értem! :) Nem értem, hogy bírtam annyit írni minden nap.

Délután igazán semmi említésre méltó nem történt, róttuk a kilométereket a nagyjából nyílegyenes, sík országúton. Csak egy cukornádszörpre álltunk meg valahol, aztán pedig csak a nap végén, Batu Pahat túlsó határában, egy buddhista templomhoz kanyarodtunk le. A templom zárva volt és csak egy takarítónőt találtunk, illetékest nem, így végül a templom mögötti háznál kérdeztünk, és nyertünk. :) Egy tündéri családhoz kerültünk, vagyis a nagyszülőkhöz, akik jól beszéltek angolul és nagyon rendesek voltak. A fiú unokájuk, mikor meghallotta, hogy sátrazni fogunk, eltűnt és egy fél perc múlva előkerült egy terepszínű sátorszettel, hogy megmutassa, neki is van sátra, épp tegnap kapta! :) Még mielőtt ajtóstól berontottunk volna a házba (vagyis a kocsibejáróba, mert a házba aztán sem mentünk be), előbb a sarki indiai étkezdében ettünk „chinese spagetti”-t, csak hogy teljes legyen a képzavar, csili nélkül. Közben a nagypapával és az unokákkal beszélgettünk, amit mindenki nagyon élvezett – mi is. Mondtam már, hogy könnyű kijönni a malajziaiakkal, hát velük abszolút az volt. Este még kártyáztunk a Zitától szülinapomra kapott kártyajátékkal, aztán azt hiszem, még pötyögtem valamit a sátorban, aztán én is ledőltem Zita mellé.

Batu Pahat – Tanjung Piai, irány a világ vége!

Hajnalban nem kellett sokat vesződnünk, mert a kocsi beálló tetője alatt csak a sátrunk belső részét állítottuk fel, a csomagokat pedig a bringákon hagytuk. (természetesen az értékeinket magunkhoz vettük a sátorba) A közös búcsúkép a családdal még vakuval kellett, hogy készüljön, olyan sötét volt, mikor hajnalban elindultunk. Persze ők már amúgy is ébren lettek volna, hajnali népség ez az ázsiai… :)

Nem sokat tudtunk biciklizni, mert épphogy felértünk egy laposabb emelkedőn, elkezdett esni az eső. Mire beértünk egy tető alá, már szakadt, kicsit meg is áztunk. Kivártuk a végét, nem lehetett több, mint fél óra, aztán mentünk tovább.

Mivel hajnalban csak pár falat kekszet ettünk, 9 óra felé már elkezdett korogni a gyomrunk. Megálltunk egy útszéli sokasztalos vendéglőnél, ahol egy kedves fiatal srác segített nekünk tolmácsolni. Később, amikor már ettünk, oda is ült hozzánk, és hamar megtudtuk róla, hogy ő a szemközti számítógép bolt és szerviz tulajdonosa és egyszemélyes mindenese. Zitának a régi-régi kis fehér netbookjában, amit még a 100napbringához kaptam támogatásként a Speedshop-tól, tönkrement valamikor a wifi-je. Ezért ő egy jó ideje már csak úgy tud netezni, ha összekötjük egymást egy Ethernet kábellel és indítok neki egy proxy-t. De ez kényelmetlen, ráadásul lusta is voltam normális megoldást keresni, így pl. neki a skype a proxy-val nem megy. Viszont most jött az ötlet, hogy az új barátunkkal megnézessük a wifi adaptert, és ha nem javítható vagy cserélhető, akkor vehetünk nála egy kis USB-s wireless hálókártyát Zita netbookjába. Ez volt a terv, de idáig nem jutottunk el, ugyanis a barátunk nem tudta annyira szétszedni az első generációs EeePC-t, hogy ki tudja venni belőle a wifit. Ellenben mikor összerakta a gépet, a wifi újra működött rajta! :) Ugráltunk örömünkben, oké, hogy csak egy apróság, de akkor is, tök jó érzés volt, hogy újra teljes értékű a masina és rendben működik, ráadásul úgy, hogy még költeni sem kellett rá.

Aztán szóba került az én szakmám is, mire a srác kibökte, hogy már nagyon rég szeretné elkezdeni a CCNA-ra való tanulást. Azt is elmesélte, hogy szeptemberben az újdonsült feleségével babát várnak erre a világra, ezért a gratuláció után azt is elmondtam neki, hogy akkor igyekezzen! És mellé még rengeteg anyaghoz, self-study-khoz, videós oktatóanyagokhoz, emulátorhoz küldtem neki át elérhetőségeket, mert ekkor már az én netbookom is nyitva volt, bekapcsoltam, mert felajánlotta, hogy használhatjuk a bolt wifijét, így fel tudtam tölteni az aznapi bejegyzést még 2 óra előtt, vagyis magyarországi reggel 8 előtt. :) Nagyon örültem, hogy én is segíthettem valamit a srácnak, tényleg mindent megmutattam neki, aminek én örültem volna a vizsgára való felkészülésnél, egyedül a braindump-okról nem szóltam még neki, ezek gyakorlatilag a vizsgakérdések, ezt azért nem akartam lelőni neki, mert tudom, hogy az ember sajnos képes a rövidtávon könnyebbnek tűnő utat választani. Ha megmutatom neki most, lehet csak a vizsgára készül fel, és nem a hálózatokat tanulja meg, hanem csak egy papírja lesz róla. Azért mondtam, hogy egy héttel a vizsga előtt még keressen meg… Majd akkor. Egyébként ő azért akarja a CCNA-t, mert az a terve, hogy kisebb hálózatokat supportálni fog havidíjért. Kérdeztem, a bolt hogy megy, de a válasz az volt, hogy egyre nehezebben. Mondjuk szerintem őt nem kell félteni, nem annak a típusnak tűnt, meg Malajzia sem az a hely, ahol hoppon maradnának azok, akiknek van gógyijuk és bátorságuk is használni azt. Nagyon örültem, hogy összefutottunk ezzel a sráccal, jó volt egy kollégával beszélgetni egy kicsit. Remélem, tényleg megcsinálja a CCNA-t még a baba előtt. Azóta még nem írt.

A sziesztáról megint semmi újat nem tudok elmondani, úgyhogy ugorjunk is a délutánba. Ekkor már nagyon a félsziget csücskén jártunk, ha kicsit kizoomoltam a GPS képernyőjén, látszott, hogy már csak egy kevés föld van előttünk, aztán csak a tenger. Ez motiválóan hatott, hiszen azt terveztük, hogy az éjszakát kint töltjük a csücsökben, vagyis a kontinentális Ázsia, vagy ahogy mi még inkább szerettük mondani, a kontinentális Eurázsia legdélebbi pontjánál. Ezért keltünk annyira hajnalban és ezért vágtattunk ma annyira.

Az utolsó 30km-en még kétszer álltunk meg, mert csak nem akart múlni a hőség. Másodjára rendeltünk is, egyrészt korai vacsorát, másrészt elvitelre késői vacsorát és reggelit, mert úgy gondoltuk, ott kint nem lesz semmi. Nem is tévedtünk, már ami a kaját illeti. Mert amúgy volt ott sok minden, még kemping is, igaz azt nem láttuk, mert zárva volt. Ahogy a látogatóközpontba sem akartak már beengedni. Először, aztán másodszor sem… Aztán harmadjára csak meglágyultak, mi meg rohanhattunk, hogy még a sötétedés előtt kiérjünk.

Pallókra épített sétányokon siettünk a mangrove erdőből kifelé, hogy kiérjünk a nyílt vízre, ahol van valami felirat, emléktábla, vagy akármi, ahol fényképezhetünk. Nálunk volt Bucó, Nyuszi, Malacka, Bulcsú, a filcek és egy nagy barna kartonpapírdarab, ebből sejthetitek már, mire készültünk ezen a nem hétköznapi helyen. Igen, megünnepelni a 18.000 km-t!

Előtte azonban még kiderült, hogy rossz helyre szaladtunk ki, nem itt van a földgömb emlékmű felállítva, eltévesztettük egy elágazást a mangrove erdőben! De mi ez itt a földön?! Zita talált egy tabletet, ami hamar el is kezdett csörögni a kezében.

Emberünk frankón megkérdezte a telefonban, hogy nem láttuk-e a tabletét… :) Aztán még jópárszór hívtak minket, míg a másik helyre siettünk át, ahol már alig voltak fények, úgy kellett megfotosoppolni ezt a fényképet, hogy látszódjon rajta valami. Erről a világ végéről majdnem lecsúsztunk… Kérdezhetitek, hogy miért nem érkeztünk előbb, vagy nem vártuk meg a reggelt? Nem tudtuk, hogy itt ilyen komoly látogatóközpont van belépővel és nyitva tartással, viszont azt megtudtuk a recepción, hogy reggel csak 9-kor nyitnak, addig meg semmiképp nem akartunk várni, hisz másnap találkánk volt és különben sem szeretünk a hőségben tekerni, ismét hajnali kelést terveztünk.

Még meg kellett találni az esti táborhelyünket. A parkoló bejárat felöli sarkában egy tetőt, négyzet alakú pihenőhelyet találtunk, ahol pont gyönyörűen elfértünk a szúnyoghálónkkal és a matracainkkal a szépre lakkozott fadeszkákon. Ehhez az engedélyt is megkaptuk a biztonsági őrtől és még néhány liter ivóvizet is mellé. Zuhanyozni a mangrove erdő szélébe, cölöpökre épített mosdóban tudtunk. Este ma is kártyáztunk még kicsit, viszont a naplóírásra már nem futotta. Igaz, a netbook-ot bekapcsoltam, aktiváltam valami egynapos adatcsomagot a maláj SIM-kártyámon, mert a Kindle-n már nem ment a net, nekem meg még egyeztetnem kellett a holnappal kapcsolatban, Johor Bahru-ban nagy fogadást szerveztek a tiszteletünkre a helyi bringások. Erről kellett még leveleznem, na meg a Szingapúriakkal is kellett egyeztetni.

A Kindle pedig… :( Vége az aranyéletnek, jó ha tudja mindenki, aki csak a 100 országban működő ingyen net miatt venne Kindle-t: ezt már visszavonták. Már csak a Wikipedia korlátlan, és azon felül havi 50MB-ot kap minden felhasználó. Na meg persze az Amazon Store-t meg a vele járó egyéb szolgáltatásokat is elérni, de a teljes netet már csak ilyen nagyon korlátozottan. Persze azért még így is szeretjük a kütyüt, Zita most is ezen olvas velem szemben, amikor ezt írom.

Ha már a Kindle-ről van szó, azt is elmeséltem, hogy hogyan csinálták a váltást és a vele járó figyelmeztetést, mert ez se volt semmi! :) Elkezdett beszélni a Kindle-nk… :o Először nem értettem, hogyan állíthatódott el ez a funkció rajta, hisz mi nem kapcsoltuk be a beszédes segítséget a menükben való lépkedéshez, se a felolvasást. Aztán láttam a figyelmeztető szöveget, hogy vége az ingyen netnek, de még itt is jó fejek voltak, hogy ne legyek inconvience nagyon, az első figyelmeztetés elolvasásától 24 óráig még működött az ingyen net korlátlanul. Aztán másnap is figyelmeztettek, és onnantól már csak a Wiki ment… És nekem csak ekkor esett le, miért kezdett el beszélni a Kindle pont ugyanekkor. A központból, 3G-n keresztül felkapcsolták rajta a hangos funkciókat, hogy ha netán vakok használnák, akkor ők se lepődjenek meg, hanem felolvassa nekik a kütyü a figyelmeztetést. Most hogy leírtam, és belegondolok jobban, lehet, hogy mégsem jó a teóriám, hisz a vakok miért ne használnák eleve mindig hangosan a Kindle-t? Mindegy, inkább, ha van köztetek Kindle Keyboard 3G tulajdonos, mesélje el, mit tapasztalt!

Tanjung Piai – Johor Bahru, oltári fogadtatás

Másnap nagyon nyűgösen keltem, most már értem Dúdot is, miért nem lehet hozzászólni bizonyos reggeleken x ideig. Kb. én is olyan nyűgös voltam ezen a reggelen, amilyen ő szokott régen. :) Rajtam kávé nem segített, csak az, hogy nagy nehezen összekaptam magam és a tábort magunk körül, aztán kimentünk még egy újabb 18.000km-es fotóra a mesterséges sziklához, majd kigurultunk az útra, vissza ahol jöttünk, el a számítógép központ mellett, majd ki a főútra és vissza északra. 20-30km benne volt ebben a világ végében, de végülis megérte. Megtaláltuk valakinek a tabletét. Ja igen, a recepcióssal végre szótértett a tulaj, később eljöttek érte amikor épp Zita zuhanyzott, nem volt nagy örömködés, de persze megköszönték. Azt hiszem ők is természetesnek vélték, ahogy mi is, hogy ennek így kellett történnie. Legalábbis én annak tudom be, hogy nem nyomtak le hosszú hálálkodást, hogy ez itt természetes. De lehet, hogy tévedek, nem tudom.

A főútról átvágtunk, kb. 20km-t egy negyedrendű úton tettünk meg, vártuk, hogy ez majd kicsit más lesz, kicsit izgalmasabb, de nem volt az. Csatornák, házak, majdnem minden ugyanaz, mint a nagy úton, csak minden kicsit közelebb, és kisebb a forgalom. Sőt, éppen ezért, igazából fura tudom, de unalmasabb volt a kis úton, nem voltak mecsetek, vendéglők, nem volt annyi ház, annyi élet. Padkánk pedig majdnem mindenütt volt Malajziában a nagy utakon, tehát veszélyesnek sem voltak nevezhetőek ezek a másod-harmadrendű utak.

Johorig csak egyszer álltunk meg enni, ekkor észrevettem, hogy eltörött egy újabb helyen a csomagtartóm, ezúttal a bal első az elülső, felső illesztésénél. Ez így együtt már három törés az alumínium csomagtartókon.

Johor Bahru egyébként Malajzia legdélibb városa, Szingapúrral szomszédos, és sokan azt mondták nekik az előző hetekben, hogy oda ne menjünk, ott nagy a bűnözés, ott csak kirabolnak minket, ezért Szingapúrba menet csak száguldjunk át rajta.

Hát, ami azt illeti, mi ilyen élményeket nem kaptunk, épp ellenkezőleg, olyan fogadtatásban volt részünk, hogy attól komolyan zavarban éreztük magunkat. De kezdjük az elején! Tudtuk, hogy várnak ránk, azt is, hogy még a média is kijön majd, ezért ezen a napon is korán indultunk, így volt 1-2 óránk a város határában a találka előtt. Ezalatt megebédeltünk és lezuhanyoztunk. Utóbbira egy templomban nyílt lehetőség, de ez a templom nem ám akárhogy nézett ki! :) Ha nincs rajta a kereszt és a Jesus feliratok helyett valami más van, komolyan elsőre azt hittem volna, hogy ez egy kisebb multiplex mozi, de nem, ez frankón egy templom volt. Tudjátok, már meséltem, hogy Malajziában nem engednek új templomokat templom alakúra építeni, hát építenek ilyeneket. Jó, bent volt sok más is, pl. fent az egyik helyiségben épp fotózáson mentünk keresztül a fürdőszobához, és az emberünk, aki mindezt megengedte, na neki is megvolt a története. Drogozott, az utcán élt, aztán itt a templomnál megtalálta magát és most már itt dolgozik.

Miután rendbetettük magunkat, elindultunk a megbeszélt úton a megbeszélt irányba. Egy hatalmas felüljáró után néhány bringás tűnt fel az út szélén, már messziről integettek nekünk. Malcolmék voltak azok, Malcolm Chen és egy nagy csapat helyi bringás, akik már azóta vártak minket, hogy Meng kitette a hírünk a Malajziaia Túrakerékpárosok Facebook-csoportjába. Nagy örömködés, bemutatkozás, fényképeszkedés kezdődött, aztán visszagurultunk az útra és azon még kanyarogtunk vagy 30 percet bent a városban, néha felhőkarcolók között, mire egy utcában kisebb tömeget láttunk meg konfettirakétákkal, ahogy ránk várnak. Először megijedtünk, hogy petárda, de nem, csak konfetti volt… Igaz, ha kérdezik, ezt se kérjük, de hát mindegy. Itt ezen a helyen 5-6 embernél annyi tükörreflexes fényképezőgép volt, hogy azok árából az egész hátralévő utunkat ki tudtuk volna finanszírozni. :) Ezeket kattintgatták ránk minden szögből, aztán pedig jöttek a kérdések, amelyek ahogy azt az ilyen interjúknál várni lehetett, nem voltak nagyon mélységesek, de ez nem baj, nem vártunk mást, nem csalódtunk. Itt volt egy politikus is, aki a sajtó előtt fogadott minket, róla a barátaink csak az első találkozáskor szóltak nekünk, ekkor már nem volt mit tenni, de nem is akartunk, egyrészt nem akartuk bajbasodorni az újdonsült barátainkat, másrészt ellenzéki volt a politikus – aki le akar váltani egy 50+ éve hatalmon lévő rezsimet, az a barátunk! :) Najó, ilyen könnyen nem mosolygunk újságokban egy lapon politikusokkal még ez esetben sem, de itt most nem volt nagyon választásunk, meg különben is választások után voltunk, igazán sok nem múlhatott ezen semmi.

Innen következett a fogadtatás számunkra is igazán élvezetes része. Most már sokkal csendesebb utcákon tekertünk, tudtam beszélgetni a bringásokkal, köztük a politikusunkkal is. A bringások törzshelyére érkeztünk meg, ahol aztán folyt minden jó, limonádé, csirke-rizzsel, bringásburger, sőt még egy tortával is megleptek minket! Mi teljesen kész voltunk, hogy ilyen fogadtatást kaptunk, és hiába próbáltuk érzékeltetni, hogy mi csak egy másfajta életet választottunk, és most ezt éljük, és igazából ez annyira nem sokkal csodálatraméltóbb, mint mondjuk egy szép orvosi, tanári vagy mérnöki karrier, csak épp más és ezért különleges, ez nem hatotta meg őket, nekik mi voltunk a szuperkülönleges, szuperbátor kerékpáros páros. :) Aminek persze mi szintén próbáltunk minél inkább megfelelni, és ez terhes sem volt egyáltalán, mert tudtunk mit mesélni amin ámultak tovább és közben azt is tudtuk, hogy nekünk már nincs hátra fáradtság sok a mai napon, csak átgurulni egy szállodába, amit hiába mondtunk Malcolm-nak, hogy nem kell, ő lefoglalt nekünk egy szobát, és nem hagyta hogy szerénykedtünk, amikor másodjára is visszaírtam neki, hogy nem kell, azt válaszolta, hogy de nagyon jól fog esni az a kis kényelem. És tényleg nagyon jól esett, apró szobánk volt, de nagyon szép, nagyon tiszta és nagyon kényelmes. Mivel Melakában nem nagyon sikerült kipihenni magunkat és aztán meg állandóan hajnalban keltünk, ezek után nagyon jól esett itt kipihenni magunkat. Este még lementünk egy szemközti pláza parkoló szintjén található apró szupermarketbe és bevásároltunk közel 7000 forintból csupa olyan élelmiszert, amit a következő szűk egy héten terveztünk megenni Szingapúrban. Ott ugyanis minden sokkal drágább lesz, legalábbis ezzel riogat minket mindenhol mindenki, akiknek eddig említettük, hogy Szingapúrba is megyünk majd. Ez másnap megtörtént, de csak miután feladtunk néhány képeslapot a Johor-i főpostán. :)

Nagyon szépen köszönjük a Johor Bahru-i bringásoknak és Malcolmnak ezt a fantasztikus fogadtatást, nagyon jól éreztük magunkat Veletek!

Malajzia Összefoglaló

Malajzia fantasztikus ország, nagyon sokszínű és a környező országokhoz képest nagyon fejlett, néha már el is felejtettük, hogy Ázsiában vagyunk. Persze nem az indiai éttermekben, sem a kínai éttermekben, sem akkor, amikor az itt is mindenütt jelen lévő fenomenális ázsiai vendégszeretetet élveztük. A malajziai emberekkel nagyon könnyű szót érteni, nagyon kedvesek és segítőkészek. Malajziában sokkal kevesebb nehézséged lesz, mint ahogy az amúgy máshol Ázsiában megszokott lenne, ugyanakkor például itt is lehet kapni kiváló autentikus indiai ételeket, indiai emberektől. :) Szóval Malajzia abszolút megér egy látogatást, hisz még olcsó is. :) Mit kell még elmondanom róla, egy nagyszerű ország, nagyszerű emberekkel, pont. :)

Köszönjük az összes malajziai barátunknak a fantasztikus vendégszereteteteket. Zita erre a szóra ezt mondta: “Te jó ég, szegény külföldiek, akik meg akarnak tanulni magyarul…” :) Szereteteteket. :) Szóval köszönjük Malajzia, szerettünk Nálatok lenni!

Surathani – Siwat, Nakon Si Thammarat: 107,7km

A hajó, ahogy meg volt beszélve, reggel hétkor kikötött, és mi ekkor már ébren voltunk, pakolásztunk, ébredeztünk a rövid éjszaka után. Az első élelmiszerbolt előtt megálltunk, Zita hozott egy kakaót, én pedig nekiálltam megszerelni a beragadt markolatváltómat. Miközben felszörpintettük a reggeli kakaót és én nekiálltam szerelni, a mellettünk parkoló, gyárilag hello kitty-s robogót is megcsodáltuk. Erről inkább most magamban tartom a véleményem…

Kiderült, hogy nem is a markolatváltóval volt a baj, hanem valami a bowdenekkel, mert mikor lent az agyváltó mellett meglazítottam azokat, utána már egyből simán és könnyen ment a váltás. Ugyanilyen jól haladtunk a kilométerekkel is.

Széles úton, néha sziklás hegyek között haladtunk, egészen a déli sziesztánkig, amit pont a legjobbkor ejtettünk meg, ugyanis ahogy beálltunk az útszéli kis vendéglő teteje alá, rákezdett szakadni az eső. A gombás-rizses történet felfalása és a macskás kislány lefényképezése után még egy teljes bejegyzést is megírtam, de az a nyavalyás eső csak nem akart elállni. Zita tanácsára elmentem hát zuhanyozni (nem az esőbe, hanem a család fürdőszobájába), és ezzel végezve rögtön meg is bántam, hogy ezt nem akkor csináltam, amikor Zita is, a sziesztánk elején. A zuhany ugyanis nem kicsit felfrissített. Igaz, erre aztán nem volt szükség, mert odakint is jól eláztunk. Amikor elindultunk, épp csak szemerkélt, de azért elővigyázatosan esőruházatot húztunk. Hamarosan úgy rákezdett, hogy mindegy volt. Ha állunk vagy sétálunk, talán megmaradhattunk volna szárazon, ám az esődzsekit és a nadrágot nem a szakadó esőben való fekvőbringázáshoz tervezték. Egyszóval szépen beáztunk, ami nem is csoda, hiszen a derekunknál be tud folyni a víz, ahogy a csuklóinknál is, mert az alsókormányt éppen hogy, de fölfelé hajló alkarokkal fogjuk, arról nem is beszélve, hogy ha nagyon durván esik – ahogy most is tette -, akkor összegyűlik és megáll az ülésünk aljában a víz. Ilyen még csak kétszer fordult elő, egyszer Boszniában a próbaút alatt, és most. Az első alkalom után a Nazcásokkal egyeztetve kitaláltuk, hogy fúrunk két-két esőelvezető lyukat a két ülés aljába ennek elkerülése végett, ám ez a művelet azóta is várat magára. :) Egyszóval brutális eső esetén nem vagyunk vízállóak. Viszont a ház verandájának a teteje az vízálló, így ott ki tudtuk várni, míg az eső egy kicsit el nem csendesedett, és közben egy erősebb prospektuspapírból Zita sisakja elő szerkesztettünk egy jó kis esőfogót is, amire azért volt szükség, mert az eső ráadásul szembe esett velünk, egyenesen az arcunkba, és ez Zitát még jobban zavarta, mint engem, talán a sisakja vagy a szemüvege miatt. Szó mi szó, én se nagyon bántam, amikor intett, hogy álljunk ki, mert tényleg brutálisan zuhogott.

A délután még egy-két órát hol erősebb, hol gyengébb esőben tekertünk, és csodák csodájára a naplemente előtt még egy kis napsütést is kaptunk – erre mondanom sem kell, végképp nem számítottunk. Igaz, reggel még az esőre sem egyáltalán.

Siwat-ot Warmshowers-en találtunk, erről már meséltem, ez a kerékpártúrázók Couchsurfing-je, ami anno még papírkatalóguson és analóg postán keresztül kezdte, még a CS és a Hospitality Club ideje előtt. Siwat egy Nakhon Si Thammarat nevű várostól északra jelölte meg a lakhelyét, és amikor még a szigetről írtam neki, hogy jövünk, hamar válaszolt, hogy szeretettel vár minket. Ezen a napon már többször hívott minket telefonon, és ebből már érezni lehetett, hogy valóban nagyon vár minket. Délután azonban már nem tudtam felvenni a telefont, mert az el volt zárva az egyik kis vízálló Ortlieb oldalzsebbe. Siwat többször hívott ezalatt és sms-t is írt, hogy merre járunk. Megállni ezért nem akartam, hát menet közben, Zita mögött tekerve írtam egy sms-t, hogy jövünk, csak kemény esőt kaptunk. Az angol múlt időm nem lehetett elég kifejező, mert Siwat ezután megint többször hívott, de aztán ezeket sem hallottam a forgalomban, és amikor észrevettem, hogy mi van, akkor már késő volt, mert Siwat írt három sms-t. Az elsőben még kérdezte, aztán a harmadikban közölte, hogy elindult felénk, hogy felvegyen minket. Ennek a technikai részleteit nem írta meg, de gondoltuk, hogy biztos van egy pickup kisteherautója, mint kb. mindenkinek Thaiföldön. Ellenkezni pedig nem akartunk, mert már tényleg eléggé meg voltunk makkanva. Bár nyilván le tudtuk volna tekerni a maradék 30 kilit, de egyrészt az eső lába megint nagyon lógott és ismét belénk készült rúgni, másrészt úgy gondoltuk, ha Siwat már elindult és teszi ezt önként, akkor most már kár visszafordítani, ha segíteni akar. Szóval végül csak azt írtuk meg, hogy hányas kilométerköveknél járunk éppen. Mert megállni azért nem álltunk meg, tekertünk, amíg lehetett. Siwat tényleg egy pickup-al érkezett, mesélte, hogy 3km-t tovább kellett mennie, hogy meg tudjon fordulni. Ez a táv jól jellemzi a Thai autópályaszerű utak szerkezetet. Esetünkben a kétszer két sáv plusz leállósáv között most nem betonfal, hanem árok volt egyébként.

Siwatról, mint ahogy azt várni lehetett, kiderült, hogy irtó jó fej. Két egyetemista fiával és feleségével egy még építés alatt álló, három apró házrészes (szobás), középen kis udvarral ellátott háciendában él, és szabadidejében kerékpártúrázik. Járt már Malajziában, Laoszban és Vietnamban, egy gyönyörű, Surly márkájú túrabicója van, és nagyon odavan a bringázásért. Mutatott nekünk több fotóalbumot a saját túráiról és egy könyvsorozatot egy thai világbringástól. Aztán még egy újság is előkerült, egy kerékpáros és életmód magazin. Ebben a lapban kb. 10 oldalas, angol és thai nyelven írt cikk jelent meg a nemrég történt tragikus balesetről, amelyben egy bringás páros az életét vesztette egy figyelmetlen autós miatt. Ez az eset nagy port kavart Thaiföldön belül is, és ahogy a lapból kivettem, szerintem az az ember most örül, hogy börtönben van, mert különben kb. meglincselné őt a társadalom, de úgy, hogy akkor még sokkal rosszabbul is járna. Legalábbis a lapból ez jött át… Persze ettől a két kerékpártúrázó már nem fog feltámadni, ahogy a tiszteletükre rendezett össznépi emléktúrától sem. Szomorú történet ez.

Siwatnál eredetileg csak egy éjszakát maradtunk volna, hogy rögvest induljunk tovább dél felé, Malajzia irányába, ám a dolgok aztán nem így alakultak. Már az érkezésünk napjának délutánján is éreztem egy kisebb fájdalmat a jobb arcomban, és ez aztán másnapra felerősödött, ezért elmentünk a fogorvoshoz. Siwat nagyon kedvesen és önfeláldozóan bevitt minket Nakon Si Thammarat városába, ahol kb. négy fogorvost jártunk körbe, mire végre egyet nyitva találtunk. Mert ugye még tartott ekkor a Songkran, ezért volt zárva minden. Mire megtaláltuk a város talán egyetlen nyitvatartó fogászát, már késő délután volt, és ebben az egész kálváriában talán csak az volt jó, hogy közben, mialatt az egyik fogász meghirdetett délután két órai nyitására vártunk (persze hiába, valószínű csak kint felejtette a táblát), addig Zita talált egy röpülni még alig képes madárfiókát, amint az autók között bukdácsolt. Zita kimentette a madárkát a forgalomból és később egy helyi kisfiú segítségével aztán vissza is került egy első emeleti terasz ajtaja fölé, a fészkébe. Bár Zita szerint ekkor már valószínű késő volt, ugyanis a madárka ekkora már túlságosan kikészült a történtektől. Én meg közben ültem a padkán, próbáltam nem figyelni a fájdalomra, hanem pozitív maradni és közben elszórakoztatni kicsit a történeteimmel, illetve a kérdéseimmel Siwat-ot, ha már volt ilyen nagyon rendes, és feláldozta az én fogfájásomra az egész napját.

A fogorvos persze azt tanácsolta, hogy menjek haza a fogammal, és kezeltessem otthon, de mi mondtuk neki, hogy ez a lehetőség most nem játszik. Pedig a fogat gyökérkezelni kell, és az egy hónapig is eltarthat akár… Mi? Egy hónap? Végül abban maradtunk, hogy akkor kapok antibiotikumot, ami letolja a gyulladást, és fájdalomcsillapítót, ha tovább fájnék és nem bírnám elviselni, aztán majd Balin elmegyünk arra a gyökérkezelésre, de most itt ezért ennyi ideig nem fogunk dekkolni, különben sem bírná a vízumunk és mi sem. Ha már valahol ennyit egy helyben kell lennünk, akkor az legyen valami nagyszerű hely.

A fájdalomcsillapítóból végül csak hármat kellett bevennem, utána a gyulladás már lejjebb ment, igaz, ehhez végül 3 napot kellett egyhelyben maradnunk. Ezt Siwat-ék egyáltalán nem bánták, noha mi már kezdtük kicsit zavarban érezni magunkat, na meg egy kicsit be is voltunk sózva, mert nem terveztünk ennyit itt lenni. Persze rossz azért egyáltalán nem volt, nagyszerű vendégszeretetben volt részünk Siwat-éknál, és azt hiszem ők is örültek nekünk. Azt utólag kijelenthetem, hogy csak egy éjszakát maradni, ahogy eredetileg terveztük, majdhogynem bunkóság lett volna, mert ennyi idő alatt nem nagyon ismerjük meg egymást, és ugye itt nem csak az a lényeg, hogy az utazó ingyen szállást kap, hanem éppúgy, ahogy a Couchsurfing-nél, egymás megsegítésén túl, egymás megismerése is a cél. Arról nem is beszélve, hogy így a szemfüles feleségemnek volt szerencséje a neoncső alatt tanyázó gekkókat lefényképezni, ahogy éppen szúnyogokat falatoznak.

Ez a kedvenc helyük ezeknek az apró és számunkra mókás kinézetű állatoknak, ugyanis ide gyűlnek a bogarak, vagyis az ő eledelük. :) A gekkó tehát egy jó állat, mert felzabálja a minket irritáló szúnyogokat – persze egy-kettő mindig marad ránk is, de azért van a szúnyogháló, hogy ők már ne zavarjanak. Amúgy a gekkót mi eszi meg? A madarak? És a madarakat? És mit eszik a szúnyog? Véééért? Akkor mi a vérünket adjuk a madarakért? :)

Siwat, Nakhon Si Thammarat – Tengerparti pálmaliget: 89,3km

A negyedik nap végre elindultunk, erre már jól felkészültünk előző este és rendesen összepakoltunk, reggel már csak fel kellett akasztani a bringára a táskákat, aztán indulhattunk is. Még 20km-t befelé a városba, a reggelizőhelyre! Hát ezt a hülyeséget, miből vannak ezek az ázsiai emberek? Vagy csak én puhultam el ennyire, hogy szana-szét pusztulok, ha evés nélkül reggel le kell tekernem 20km-t? De az is lehet, hogy csak a gyógyszer gyengített le, vagy az a baj, hogy nem éppen hazai az éghajlat. :) Ennek ellenére nagy élmény volt Siwat-ékkal ez a délelőtt, főleg, miután már a bendőnket is megtömtük. Siwat-ék heten testvérek, ebből négyen bringáznak. A négyesből pedig hárman el is kísértek egészen a város határáig, de előtte még megnéztünk egy nagyon érdekes buddhista templomot.

Ide rengeteg hatalmas busszal érkeztek a hívek a malajziai Georgetown-ból, merthogy régen állítólag máshol voltak az országok közt a határvonalak, a híveknek viszont az új határokkal még nem változtak meg a zarándokhelyek. Ezért aztán átvándorolnak egyik országból a másikba, elvégre ez ma már nem távolság és nem idő ezeket a sztrádákon. Így történhet meg az, hogy a templom környékén az út két szélét óriási buszok állják el több száz méter hosszan. Ami viszont odabent ment, az már sokkal barátságosabb volt: a hívek hatalmas, hosszú sárga anyagot húztak ki a fejük felett, és így végtelen hosszú kígyót alkotva sétáltak be a templomba. Ez nagyon jól nézett ki és érdekes volt. Főleg azután, hogy követtük őket végig befelé a templomba és ott fel egy lépcsőn az emelvényre épített hatalmas sztupáig, amit aztán hangos kiabálások közepette körbetekertek a hosszú sárga lepedővel. Nekünk ez a kiabálás kicsit furcsának tűnt egy vallási helyen, de hát itt ez a módi, ha egyszer nem mindegy, hogy hogyan csavarják fel a cuccot a sztupa köré, akkor valahogy vezényelni kell a népet, nem igaz? De nem csak a körbecsavarás ment, hanem a pénzdobálás is: a sztupa peremeire malajziai aprópénzeket dobáltak fel. Ekkor láttuk először a maláj váltópénzt, a sen-t. 100 sen 1 ringgit, egy ringgit pedig kb. 75 forint a mai árfolyamon. Ők csak sen-eket dobáltak fel, ezüst és aranyszínű érméket.

Az egész szertartás nagyon érdekes volt, és a sluszpoént az egészre még az adta, hogy amikor már Siwat-ék nélkül bicikliztünk, kb. 10km-re a várostól elhaladt mellettünk egy autó, a platóján óriási halomba dobálva ezekkel a sárga anyagokkal. Úgy látszik elindultak a hívők vissza a buszokkal Malajziába, és máris lecsavarták a sárga lepedőket a sztupáról, mehetnek a mosásba, hogy a jövő hétre újra tiszták legyenek. Újra jöhessen egy nagy emberrengeteg egy csomó busszal messze földről, és újra el lehessen nekik adni pár tonna füstölőt, meg pár kilométer narancssárga sztupára-tekernivalót. Hogy a szétdobált érmékről ne is beszéljünk. Van itt üzlet kérem! :) Mindenki jól jár, csak a bolygó nem, de hát eddig a tudati szintig nem jutottak még el a hívők, és azt hiszem, naivság is részemről elvárni tőlük. Ennél persze összehasonlíthatatlanul nagyobb károkat is teszünk, a vallással egy lapon nem említhető tevékenységekkel. Egy lapon nem, mert oltári nagy marhaságok, amelyektől még csak boldogabbak sem leszünk. Ezek listája szinte végtelen a fogyasztó társadalom szertárában… Szóval kár volt most ezt a vallási szertartást piszkálnom, máshol kéne elkezdenünk változni.

Ez az első nap igazán nem sok érdekeset tartogatott számunkra, de azt azért meg kell említenem, hogy a sziesztánkig, vagyis a tengerpartig az időt egy olyan úton töltöttük, amelyet Siwat-ék mutattak. Ez az út hosszabb volt, mint amit én kinéztem, mert egyenesen a partra vitt, de hát ugye ők ezen szoktak bringázni, meg itt úgyis érdekesebb a táj, és kevesebb a forgalom. Hát, ezen bosszankodtam egy kört, de végül megbocsájtottam Siwat-knak a plusz 20km-t… :) Pedig nekünk kb. mindegy volt, a nagyobb úton se volt vészes a forgalom, és ott is volt leállósávunk, a táj pedig éppoly „üres” és unalmas volt nekünk az elmúlt országok után itt is, mint amott lett volna a főúton. Hogy őszinte legyek, Thaiföld ezen része a táj és a benne való bringázás szempontjából nem igazán nyűgözött le minket. Igaz, épp csúnya sem volt, de Laosz és Kambodzsa után semmi nem fogott meg minket itt igazán. Na de a lényeg, amit e bekezdés eleje óta akarok mondani: Szóval egy „apró” úton tekertünk, ez az út a 4013-as számú volt, vagyis egy négy számjegyű, harmadrendű út. Sajnos azt már nem sikerült elkapnom a fényképezőgéppel, ahol ez az út kétszer két sáv plusz leállósávos volt, de azért még így is elég durva. Thaiföld az én szememben egy fejlett ország… Nem sok ennél kisebb úton jártunk, de ahol bicikliztünk bekötőutakon, ott azokon is aszfalt volt, és szerintem ez így van a legtöbb helyen, mert a nagy utakra soha sehol nem láttunk felhordva sarat. Az autók nagy része mégis pickup, hogy miért, az még mindig rejtély számomra. Siwatnak földjei vannak az autója pedig nem egy csilivili SUV-ra hasonlított, hanem egy már kissé elhasznált, régebbi járgányra, amiről el is árulta, hogy használtan vette. Mindenkinek lenne földje, aki pickup-al jár? Akkor ezek szerint legalább Thaiföldön a kisbirtokrendszer dívik! :) Vagy csak divatból nyomulnak nagykerekű, összkerék-meghajtású pickupokkal… Olyat is hallottuk, hogy a sok árvíz és áradás miatt, mert ezekkel kisebb vizeken át lehet hajtani, de szerintem ez is marhaság. Persze én egy naiv, elfogult, méregzöld figura vagyok, ne hallgassatok rám! :)

A tengerpart mellett talán egyetlen egy említésre méltó dolog történt. Elhaladtunk egy kis szentély mellett, ami nem volt más, mint egy pofás kis tető alá emelt óriási fa fallosz. Hogy ennek mi a szerepe és miért kell annyira tisztelni, hogy még virágkoszorút is akasztanak rá, azt nem tudjuk. :) Talán termékenységet ad, erre tudtunk gondolni.

A napot egy gyönyörű helyen zártuk, amihez úgy fordultunk vissza, miután száz métert továbbhaladtunk rajta. Amikor először megpillantottam, bennem volt még a „menjünk még egy kicsit” érzés, aztán felülemelkedett rajta a „egy ilyen táborhely lehetőség mellett nem szabad így elrohanni, amikor úgyis mindjárt itt a naplemente” – és ez utóbbit nem bántuk meg. Egy gyönyörű tengerparti pálmaliget közepén, egy tetős emelvényt találtunk. A közeli házben engedélyt kértünk (és természetesen kaptunk) a sátrazásra, majd lemálháztunk. Zita elment vacsorát és reggelit szerezni, én pedig felállítottam a sátrat és felfújtam a matracokat. Nem akartam most se a Kindle-n zörgetni a netet, se a nebookon billentyűzni, amíg Zitára vártam, ezért elővettem a régi jó szájharmónikat és nekiláttam az egyetlen dalnak, amit úgy ahogy el tudok játszani rajta. Örömmel tapasztaltam, hogy nem sokat felejtettem, igaz nem is volt nagyon miből. :)

Zita megküzdött, mire megtalálta a legközelebbi éttermet, de végül meglett és így a vacsoránk is. Korán lefeküdtünk, jót aludtunk, és korán keltünk. Reggelire Zita tojást sütött, én pedig, megint munkamegosztásban összepakoltam a táborunkat. Mire kész lett az étel, a sátor már a táskában volt a biciklimen.

Tengerparti pálmaliget – Muszlim család: 102,5km

Ez a nap még az előzőnél is jellegtelenebb volt, és itt már Siwat-ék sem voltak meg nekünk reggel, így a templomjárás és a közös reggeli is elmaradt. Nincs is nagyon mire visszaemlékezzek, csak csapattuk végig a tengerparton egymás anszlusszában és örültünk, hogy szépen peregnek alattunk a kilométerek. Szieszta alatt megint megírtam egy fejezetet a történetünkből, és egy jót zuhanyoztunk, de most már én is a legelején, az érkezés után, ahogy Zita végzett. Tanulva a tegnap esti ételvadászatból itt rögtön elvitelre is kértünk, mert jól főztek és szép adagokat mértek. A virágok pedig kókuszdióhéjakban lógtak le a tető pereméről! :) Ez ötletes, és se gyár, se égetés, se műanyag nem kellett hozzá, a kókuszdió pedig garantáltan többször újraterem annyi idő alatt, míg egy ilyen „cserép” szétrohad. Még az is lehet, hogy miközben rohad, valami tápanyagot is ad a belsejében élő talajnak és így a növénynek is. Zseniálisan egyszerű.

Nem terveztünk ezen a napon 100km-t tekerni, de csak nem akart jönni az az ideális táborhely ott ahol vártuk, ezért csak haladtunk tovább, mígnem végül szinte teljesen ránk nem sötétedett. Ekkor lefordultunk egy házhoz, amelynek egy hatalmas, üres, fedett terasza volt az utca felé. Itt egy egész sátortábor elfért volna, viszont egy lélek sem volt a környéken, ezért egész hátra kellett mennünk az udvarban. Találtunk rég nem látott, befedett hajú nőket! :) Muszlim családnál jártunk, de ők nem olyanok voltak, mint a bengáliak, a pakisztániak, vagy az irániak. Nem egy kendőt, hanem egy erre a célra készült komplett fejfedőt viseltek, és egyáltalán nem voltak szégyenlősek, és nem is klikkesedtek külön a férfiaktól. Viszont a táborhely úgy tűnt, nem jön össze, mert nagyon kifelé mutogattak nekünk. Már ki is néztem, hogy akkor majd a szomszédban az üres étteremben, egy, a tegnapihoz hasonló helyen felállítjuk megint szúnyoghálónak a tető alá a hálófülkénket, de aztán kiderült, hogy nem elfele mutogattak nekünk, és a sok negatív visszajelzés nem arra szólt, hogy nem sátrazhatunk a teraszon, hanem hogy nem kell sátraznunk, hanem megkapjuk az egyik teraszról nyíló helyiséget. Ez egy üres szoba volt, régen valószínű a terasszal együtt egy étterem lehetett, mert egy üres konyhát és nagy örömünkre még működő fürdőszobát is találtunk, így le tudtunk fürödni vödörből. Erre egyébként előző este is lehetőségünk volt, mert a pálmaligetben lévő tetőhöz tartozott egy ház is az utca irányába, ott ahol engedélyt kértünk, végül fürdőszobát is kaptunk. Amikor itt fürdőszobát említek, egy pottyantós vécét, egy csapot, egy hatalmas víztartályt és egy kisebb vödröt kell elképzelni. Meleg víz nincs, de itt nem is kell, mert hőség van, és zuhanyrózsa sincs, mert vödör van. :)

Muszlim család – Sadao, Iskolaudvar: 76,1km

Ezen a napon sem történt semmi különösen fantasztikus, csuda dolog velünk, de azért mesélni azt most is tudok.

Miután átkeltünk egy gyönyörű tavon, ráébredtünk, hogy mindjárt elhagyjuk Thaiföldet, és még egy csomó mindent nem fényképeztünk le az országban, ami amúgy jellemző rá, de valamiért eddig mégsem jutott eszünkbe lefényképezni. De csak mert valami nem szép, vagy egyszerűen nem tetszik, attól még érdemes lehet lefényképezni, még akkor is, ha tele van vele az ország. Ilyen például fedett, platós pickup, mint tömegközlekedési eszköz, vagy a legújabb domináns földi kultúra, a fogyasztó társadalom kistemplomának számító 7Eleven közért, ami igaz ugyan, hogy pár napig varázslatos volt az első, Bangladesből való megérkezésünk után, de később gyorsan eltűnt a szemünkben ez a varázs, és eztán már csak akkor álltunk meg itt, ha nem volt más. Most pl. azért kellett betérnünk, mert eltörött az egyik vizespalackunk és eresztett. Ha már muszáj új palackokat vételeznünk, akkor ez egyszer engedtünk a csábításnak és nem üres palackokat kukáztunk, mint akkor, amikor Kambodzsában egyszerre elhagytam az összes vizünket, hanem egy hidegvízzel telit vásároltunk. Ez jól esett és még a boltot is sikerült lefényképeznem belülről, meg egy macskás nénit is a bolt előtt. Nem tudom, hány 7Eleven van Thaiföldön, de szerintem itt van a legtöbb a világon, sok ezer lehet belőlük, hisz túlzás nélkül némelyik városban szinte minden sarkon ott vannak.

Fél kettőre le volt beszélve, hogy felhívnak minket a Juventus Rádió reggeli műsorából, mert olyan magyarokról volt szó, akik valami nagy dolgot vittek végbe, és úgy tűnik, az eddigi most már közel két éves világcsavargásunk a mostanáig letekert 16600km-el elég nagy dolog ehhez. :) A kis néhány perces bejelentkezésünk a visszajelzések alapján vidámra sikerült, és meg is beszéltük a szerkesztőnővel, hogy aztán majd még lesz folytatása, ám sajnos azóta sem volt időm írni neki ez ügyben, pedig az tényleg buli lenne, ha egy-két hetente felhívnának a rádióból. Na majd még ütöm ezt a vasat, hátha nem hűlt még ki teljesen. Sok a dolog, nem tudok mindenre figyelni, de egy rádiós bejelentkezésből sok rossz nem sülhet ki, jó lenne belőle rendszert csinálni.

A bejelentkezés egyébként kalandos volt, mert ahogy ez szokás, az élő adásba való bekapcsolás előtt 10 perccel felhívtak minket. Ekkor egy zajos, kétszer két sávos úton tekertünk épp, ezért gyorsan lekanyarodtunk erről az első lehetőségnél, és kerestünk egy csendes sarkot. Egy család teraszán kötöttünk ki, de persze, hogy akkor jelent meg az összes szomszéd a zajos motorkerékpárjaikon, amikor bekapcsoltak minket élőbe. Kénytelenek voltunk bemenekülni a ház egyik sarkába, és miközben az élő adásban válaszoltunk a műsorvezetők kérdéseire, a családnak mutogattuk, hogy „pssszt” – csendre van szükségünk, azért vonultunk be ide. Nem néztek hülyének minket (vagy legalábbis nem mutatták) és nem zavartak ki a házukból, sőt, mire végeztünk, odakint a teraszasztalnál, a bringák mellett, ahol először leültünk, egy nagy kancsó jeges víz várt ránk! :) Ez is Ázsia, hogy ne csak mindig akkor írjam, hogy „még mindig Ázsiában vagyunk”, amikor valami kellemetlen, váratlan dolog történik velünk. :)

Indulás után néhány dombbal egy teherautók számára épített súlymérő állomást pillantottunk meg magunk előtt az szélén. Mivel sor nem állt a mérleg előtt, ráhajtottunk. Ketten együtt 240kg voltunk, amikor pedig már csak én voltam a fémlapon, akkor 130-ig süllyedt vissza a számláló. Ez persze nem pontos adat, hiszen a mérleg nem ilyen pehelysúlyú túrakerékpárosokra van kalibrálva, ezért nem is mutatta kilóra pontosan a mért súlyt, csak 10kg-onként. Ehhez még azt érdemes egyébként tudni, hogy a bringa teljesen csupaszon 18kg, én olyan 77kg lehetek, Zita pedig kb. 70kg. Persze ez is ingadozik, de valamikor ez idő tájt méredzkedtünk szobamérlegen is, és az ezt mutatta. (Ami egyébként király, mert eszerint végre újra egész jó bőrben vagyunk) Ezt azt jelenti, hogy Zita legalább 23kg cuccot cipel, én pedig 35kg-t, de szerintem a mérés pontatlan, és nincs ennyi különbség kettőnk málhája között, valószínű Zita többet visz. Na, majd egyszer ráállunk arra a szobamérlegre a táskákkal is! :)

A napot egy Sadao nevű településen fejeztük be, 20km-re a malajziai határ előtt. Nem akartunk délután megérkezni az új országba, mert szerettük volna, ha bőven marad időnk az új országba belépéskor esedékes teendőkre, és mert különben is még fel kellett adnunk néhány képeslapot Thaiföldről. Szóval ezen a napon a sziesztával véget is ért a bringázás, és miután kiszieztáztuk magunkat (zuhany, evés, ivás, írás, olvasás, pihenés), és az idő is szépen beborult és dörögni kezdett, eszméltünk, hogy jó lenne nagyon gyorsan megtalálni az esti szálláshelyünket. Egy motoros elvezetett minket egy szállóhoz, de ott a szobák elég borsos áron voltak, és az a tény sem tetszett, hogy 3 órára is ki lehetett venni őket… Persze elviccelődtünk, hogy ha végképp nem találunk mást, majd hajnalban visszajövünk ide az utolsó három órára, hogy legalább akkor kialudjuk magukat, mert annyi még pont beleférne a büdzsébe, amennyibe a három óra fáj. A hotelt persze a végén hagytuk a francba, alkuképtelen volt a hölgyemény a recepción, így tovább hajtottunk. Aranyos kis utcákra bukkantunk, de helyet, azt nem találtunk magunknak bennük, minden házhoz csak egy apró kocsi beálló tartozott és úgy tűnt, mindenhol futotta is az oda való autóra, így mi már nem fértünk volna el és ilyen pici helyre nem is akartuk volna bekérni magunkat, pláne, hogy az egész terület közvetlen az utcafrontra nyílt. Viszont tippet azt kaptunk: menjünk el a közeli sporttelepre! Így is tettünk, ott épp valami nagy kosárbajnokság ment, Zita pedig egyenes utat kapott az emberünkhöz, aki aztán kiadta az ukázt egy másik embernek, hogy kísérjen el minket egy iskolához, ahol majd táborozhatunk. Kb. 2 kilométert hajtottunk a városban, bánatomra a postától elfelé (ami csak másnap reggel 8-kor nyitott ki), egészen egy pofás iskoláig, ahol bekanyarodtunk az udvarra. Valami főember adhatott nekünk itt helyet, mert aztán többen úgy kezeltek minket, mint valami királyokat. Megkaptuk a wifi jelszót és egy a hatalmas zöld mező sarkában található fedett márvány kiülőt sátrazásra. Itt felállítottuk a hálófülkét, elmentünk zuhanyozni, majd én eltekertem üres bringán a szomszédba, ahol valami falunapok szerű ringlispíres zsibvásáros történés zajlott, hála az égnek büfésorral is egybekötve. Sok finomsággal tértem vissza, és egy-két órát még eljátszottunk itt lefekvés előtt az interneten kapott és adott híreken.

Sadao – Thaiföld vége!(?)

Másnap reggel sültkrumplit reggeliztem az iskola büféjében! :) Nem akartam elhinni, hogy ilyen van! Tudom, hogy nem egészséges, főleg nem reggelire, de kb. indulás óta nem ettem sültkrumplit és ennek most nem tudtam ellenállni. Ezt a videót pedig Zita készítette, még a sültkrumpli előtt, talán csak pár perccel az ébredés után:

A neten a georgetown-i vendéglátónk pontos címét és elérhetőségét kerestem meg és mentettem ki, gondolván arra, hogy az új országban mindez már lehet, hogy nem lesz könnyű, hiszen ki tudja, találni-e kódolatlan wifiket, és az se biztos, hogy odaát a Kindle ingyen netje működik. Szóval jobb előbb felkészülni, és mindent inkább kétszer leegyeztetni, mint később koppanni, hogy nincs meg a cím, vagy a telefonszám, vagy kiderül, hogy valamiért mégsem várnak.

Sadaoban már csak a posta volt hátra, visszagurultunk, és elintéztük, amit el kellett. Közben még azt is kitaláltuk, hogy összemérjük a két ország postai szolgáltatását, mégpedig úgy, hogy délután Zita majd küld egy képeslapot Malajziából is.

Alig 20km várt ránk a határig, néhány dombbal és az utolsó thai csirkénkkel, sticky rice-al természetesen. Talán épp a legutolsó dombtetőn történt, hogy egy, az út leállósávjában parkoló teherautót kellett megelőznünk. Ahogy elgurultam mellette, láttam, hogy a jármű eleje alatt, leterített gyékényen, kispárnákkal ketten ott fekszenek. Sziesztáztak a pilóták, és hát adta magát, hogy a jármű alatti árnyékot kihasználják! :) Mikor Zita is beérte őket, csináltam még egy fotót velük, de igazából az lett volna a legjobb, hogy ha a bringámat állványként használva befekszünk mi is a srácok mellé, és úgy csinálunk egy közös fotót, négyesben. Persze ez már csak utólag jutott az eszünkbe. De sebaj, majd legközelebb! :)

A határállomáshoz némi izgalommal gurultunk oda, ugyanis a régi, már érvénytelenített, kilyukasztott útleveleinkben voltak benne a thai vízumaink, az új, Bangkokban felvett üres, érvényes útleveleink pedig tök üresek voltak. Elméletben emiatt át kellett volna vezettetnünk jó pénzért a fővárosban a vízumainkat az új útlevélbe, de mi ezt nem tettük meg, hisz még mindig Ázsiában vagyunk, és itt a szabályokat nem veszik olyan szigorúan. A következő részben kiderül, hogy mindezt jól tettük-e, és érdemes volt-e ilyen bátornak lennünk. :)

Az ebben a bejegyzésben történtek 2013. április 16-án reggel kezdődtek és 23-án dél körül értek véget. Eközben nagyjából 400km-t haladtunk összesen, nem számolva azt a kb. 20km-t, amikor Siwat felkapott minket.

Thaiföld összefoglaló

Mostanában már egyre nyögvenyelősebben, de minden ország végén szokásom egy kis összefoglalót írni. Nyögvenyelősen, mert egyre kevésbé érzem értelmét, hiszen ha elolvastad idáig a történetet, akkor meg minek ismételni. Mégis megpróbálom újra, tömören összefoglalni, milyen is volt Thaiföld nekünk, és ezek után milyen tanácsaim vannakNektek, hátha sikerül még valami újat mondanom.

Thaiföld egy jó és könnyű hely, de tessék ezt relatívan értelmezni! :D Délkelet-Ázsiát először látogatva kezdésnek mindenképpen elmegy, hiszen tiszta nyugat, ugyanakkor mégis tök más, hiszen a kultúra és vele együtt az emberek, az épületek, a szokások és még megannyi más dolog is teljesen új, más és izgalmas, főleg annak, aki egyszer csak megérkezik Bangkokba egy repülőn egyenesen Európából. És mivel tiszta nyugat, ezért árak is vannak, de azok még mindig alacsonyabbak pl. a magyar áraknál. Étel, ital, szórakozás és szállás tekintetében is, hol csak éppen egy kicsit olcsóbb, hol sokkal-sokkal. És persze van drágaság is, sok pénzért itt is, mint minden nyugati országban, mindent megkapni, de nekünk se sok pénzünk, se végtelen vágyunk nincs, így erről nem tudok most bővebben beszámolni. De arról igen, hogy 2-300 forintból nagyon jól lehet lakni, és hogy Bangkok tele van jó fej Couchsurferekkel, két-három ezer forintos szállókkal, egy-két száz forintos sörökkel, és még ki tudja, mi mindennel. Utazni is könnyű, tiszta sztráda az egész ország és légkondis buszok száguldoznak fel s alá ezeken a tükörsima utakon. Ahogy az ember kiteszi a lábát egy közkedvelt tengerparti üdülőhelyre (mint pl. Koh Tao), ott az árak megugranak egy picit, de ha csak néhány hétre érkezel, talán ezt is el tudod majd viselni, mert az ár/érték arány még így is ütni fog bármit Európában. Még akkor is, ha az „érték” alatt néha érdekes meglepetések érnek majd. :) A lehúzás közepesen alacsony a régió országaihoz hasonlítva, de ez még mindig épp elég arra, hogy mindig résen kell, hogy legyél, főleg, ha alacsony büdzsével utazol. Thaiföld önmagában is nagyszerű kaland lehet, pláne ha mondjuk búvárkodni is szeretsz (vagy szeretnéd kipróbálni), de mi, ha valaha visszajövünk ide, az valószínű azért lesz, mert kiindulópontnak fogjuk használni mondjuk Dél-Laoszhoz, vagy a kambodzsai tengerpartokhoz, esetleg DK-Ázsia olyan még fel nem fedezett, és ezen utazás alatt már nem is felfedezhető részeihez, mint pl. a Fülöp-szigetek, vagy Tajvan. Nem azért, mert Thaiföld nem szép és érdekes, hanem mert egyszer elég volt. A környező országok számunkra érdekesebbek voltak, és annyira elkényeztettek minket az élményeikkel, hogy ezek után – láttátok, leírtam többször: Thaiföldön kicsit üresnek, streilnek találtuk. A királyi palota nem lesz szebb 10 év múlva, és Bangkok sem lesz egy nyugodtabb város, ahogy a tengerpartok sem lesznek már elhagyatottabbak. Thaiföld túl fejlett és túl népszerű a turisták körében, ezzel számunkra egy kicsit elveszti már a varázsát. Tudom, ez fura, de ez van. :)

Na jó, igaz, nem jártunk a nemzeti parkokban, és a híres Chiang Mai-ban sem (már ha így írják), ami fent van északon és szintén nagyon közkedvelt hely. Onnan fel lehet hajózni Luang Prabang-ba a Mekongon, tehát egy kiváló kapuja lehet egy laoszi, yunnani, vagy észak vietnami kerékpártúrához! :)

Ha Thaiföldön bicikliztek, próbáljátok ki a Warmshowers-t, és próbáljátok megtalálni az ötszámjegyű, negyedrendű utakat, hátha azokon már nem dübörög egyáltalán semmilyen forgalom és nem 10 méter szélesek, így újra a természetben érzezheti magát rajtuk az ember. :)

Hogy jót is mondjak még, fejlettség ide vagy oda, Thaiföld Ázsiában van, és ez nem csak némi kiszámíthatatlansággal és egyéb meglepetésekkel jár, hanem egy nagyszerű, példaértékű vendégszeretettel is. „A mosoly országa.” – mondja a hivatalos marketing. Hogy ebből mennyi igazi, és mennyi mímelt, azt nem tudjuk, de az tény, hogy a Warmshowers és a Couchsurfing jól működik itt, és rajtuk keresztül igazi vendégszeretettel, és igazi mosolyokkal találkozhatunk Thaiföldön. Köszönjük minden thai barátunknak és Thaiföldön élő és dolgozó magyar és külföldi barátainknak a kedvességeteket! Egy élmény volt! :)

Kis utakon, kerülővel

Long Xuyent-ből nem egyenes úton mentünk Chau Doc-ba, mert a főútból már rég elegünk volt, inkább kerültünk és kisebb, hosszabbb utakat válaszottunk. Egy komppal hagytuk el a várost, majd egy kis kanyargó csatorna mentén haladtunk. Ezen az úton újfajta házakat fedeztünk fel, kékre vagy zöldre festett tornácokkal, széles, sok árnyékot nyújtó tetővel, díszes oszlopokkal, na és persze cölöpökkel, amiken az egész ház állt 1-2 méter magasan, hogy ha netán jönne az ár, akkor az a lakást ne árassza el. Ez az első nap Long Xuyen után viszonylag rövid volt, mert hamar megálltunk sziesztázni a nagy hőség miatt. Amíg Zita egy függőágyban olvasott, én megírtam a pamíri cikket az origo utazási rovatába. Mire elindultunk, megéheztünk, ezért hamar újra megálltunk egy helyen valami tésztás történetet enni, amit egy az utcán épp az étterem előtt álló kocsiból árult egy néni. Erre csak a fogyasztás után jöttünk rá, amit persze az étterem asztalainál tettünk meg, de ez senkit nem zavart. A délután már csak néhány óránk maradt, ezalatt megfigyeltük, hogy hogyan takarják le a házaik oldalát a helyiek nagy lepedőkkel, hogy a szél még átjárjon rajtuk, de a nap ne süssön be az amúgy oldalról szinte teljesen nyitott házakba. Egy anyukát is láttunk az úton közlekedni, aki a biciklijén két gyermekét is szállította. Tudjátok, hogy az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, hát így volt ez most is. :)

A napot egy Cho Moi nevű helyen fejeztük be, vagyis hogy egész pontosak legyünk, csak a kerékpározást. Ez egy kis település volt, amikor megérkeztünk, abban sem voltunk biztosak, hogy vajon van-e egyáltalán szállodája, ezért aztán amikor megpillantottunk egy angol nyelviskolát, Zita ötletére betértünk, mert ugye ha valahol, hát itt majd biztos beszélnek angolul, és megkérdezhetjük, hogy merre van egy szálloda. Ez különben izgalmas feladat lehet, és könnyen megtörténhet, hogy elküldenek teljesen rossz irányba a helyiek, vagy át egy másik faluba, miközben itt is van szálloda, mindezt merő jóindulatból, mert ugye a „yes-story” itt is működik, még mindig Ázsiában vagyunk, az emberek inkább mondanak valótlant teljes jóindulattal, mint azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nem tudok segíteni”, „nem értelek”.

Az iskolából Zita izgatottan szaladt vissza hozzám, hogy menjek be én is, mert szereplésünk van a gyermekek előtt az osztályteremben, a tanárnő kérése szerint. Betoltuk a bringákat a recepcióra, levettük az SPD cipőket, majd követtük a keskeny épület lépcsőházában hömpölygő gyermektömeget a második emeleti osztálytermükbe. Még csak kezdetlegesen, de a korukhoz képest ügyesen beszéltek angolul, és hogy feloldjuk kicsit a hangulatot, Zita hozta a táskájából a családi fotóinkat, a Magyarország prospektust és a világtérképet az útvonalunkkal. A gyerekek aranyosak voltak, de néha akkora zsivalyt csaptak, hogy az a mi fülünknek már szinte fizikailag is fájdalmat okozott. :) Persze a tanárnő ehhez hozzá volt szokva, ő csak mosolygott ezen, miközben mi Zitával csak egymásra néztünk, amikor a körénk és a térkép köré gyűlt gyermektömeg hangosan kezdett sikoltozni.

Zita ötletére búcsúzásképpen még megkértük őket, hogy énekeljenek valamit, ehhez a tanárnő egy CD-t is betett a magnóba, és egy igen érdekes dal indult el, amit a gyerekek nagy vidáman visító vékony hangjukon a magnó után énekeltek, miközben tornáztak is hozzá, mert a dal valahogy úgy szólt, hogy „reggel felkelek, felhúzom a lábamra a zoknim…”

Tobu, az angoltanárnő aztán elkísért minket egy szállodába, ahol találtunk egy olcsó kis lyukat magunknak, de ezzel az este még koránt sem ért véget. Egy gyors zuhanyzást követően Tobuval elmentünk vacsorázni, majd kávézni a közeli piactérre, és órákat beszélgettünk ezalatt. Tobu viszonya az édesanyjával pszichológiai esettanulmánynak is elmenne, és sajnos nem is olyan vidám történet, noha mindenképpen érdekes és főleg tanulságos. Tobu szívesen mesélt erről, és azt is megengedte, hogy írjak róla, ezért most megteszem. Tobu egyke, és az anyukája a nagy „szeretetében” olyan közel tartja magához, hogy ezzel szinte már megfolytja, vagy legalábbis mindenképpen erősen korlátozza a szabadságában, miközben Tobu már önálló, férjezett, felnőtt nő. Amikor még egyetemre járt a közeli Long Xuyenbe, ahonnan ezen a napon mi elindultunk a biciklikkel, hétköznap ott volt a kollégiumban, de onnan alig tehette ki a lábát, mert akkor még csak egy vezetékes telefon volt a szobájában, és azon minden áldott nap felhívta az anyukája, hogy leellenőrizze, hogy jól van-e és minden rendben van-e. Volt, hogy Tobu nem vette fel a telefont, ekkor az anyukája képes volt rá, és akár az éjszaka kellős közepén is robogóra ült, és behajtott Long Xuyenbe, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a lányával minden rendben van-e.

Noha Tobu ezt nem igényli, de az édesanyja mos-főz-takarít rá, illetve most már a férjére is, aki velük él, Tobu szüleivel. Tobu szeretne utazni, nagy vágya, hogy egyszer útra kelljenek, de ebben az édesanyja jelenleg megakadályozza őt, mert nem szereti, ha a lánya nincs a közelében, vagy legalábbis nem tudja róla bizonyosan, hogy hol van és mit csinál – lehetőleg minél közelebb őhozzá. Tobu egyszer egy fél éves ösztöndíjat is elnyert Ausztráliába, utazhatott, lakhatott, tanulhatott volna az ösztöndíj finanszírozásában, de végül le kellett mondania az egészet, mert az édesanyja nem engedte volna el, azt mondta, belebolondult volna a távollétébe, Tobu pedig nem akart neki ilyen fájdalmat okozni. Egyszer megpróbálta, hogy egyetlen egy éjszaka erejéig nem jelentkezett az édesanyjánál és a telefont sem vette fel, de ennek majdnem tragikus következményei lettek, mert az édesanyja megpróbálta felvágni a karján az ereit a kétségbeesésében és mikor Tobu hazatért, azt látta, hogy tiszta vér az egész lakás, az édesanyját pedig a kórházban találta meg válságos állapotban. Ezt hallva mind a ketten elképedtünk Zitával, és mondtuk Tobunak, hogy szerintünk érdemes felkeresniük egy pszichológust az édesanyjával. De Tobu csak mesélt tovább, és hiszitek vagy sem, még mindig mosolyogva és derűsen – miközben kb. 15-20 percenként egy pár szót mindig váltottak az édesanyjával telefonon. Tobu megtanult ezzel a helyzettel együtt élni, mert úgy találta, hogy nincs más választása, tudja, hogy ez valamifajta fogság már, de megtanult boldog lenni ebben a fogságban és nem a korlátozott szabadságára figyelni, hanem az elérhető, lehetséges dolgokra koncentrálni és azokban örömét lelni.

Ez ugye egy elég erősen kompromisszumos megoldás csak, ami hosszútávon az ő boldogtalanságát is eredményezheti. Azért írtam „is”-t, mert szerintünk az egész abból fakad, hogy az édesanyja nem találta meg az igazi boldogságát az életben, ezért azt most az egyetlen lányán keresztül próbálja megélni, ilyen abszurd módon, hogy közben gyakorlatilag megfosztja őt a szabadságától. Mondtuk Tobunak, hogy de hát manapság már van mobiltelefon, és a szomszéd országot sem olyan drága felhívni az itteni tarifákon, és lehet e-mailezni, skype-olni is, miért nem használják ezeket, és utaznak közben a férjükkel, legalább a szomszédos Kambodzsába, vagy Vietnamon belül. Erre a válasz az volt, hogy nem, ezt nem lehet, ez nem elég az édesanyjának, neki a lánya fizikai közelsége kell, mert az ő szemében egy másik ország, de már Saigon is egy rettentő veszélyes hely ahol a lányát ezer baj érheti, és ő belehalna, ha valami történne a lányával. Így hát nem is nagyon történik vele semmi, csak él itt ebben a kis városban, vezeti a nyelviskolát, és közben próbál nem vágyakozni. Egy holland emberke járt nemrég a városban, aki több hetet eltöltött Tobu nyelviskolájában tanítva, ő mesélt neki a világról, így amikor említettük a Couchsurfing-et, Tobu már tudta, miről beszélünk, és csak tovább biztattuk, hogy regisztráljon, hogy ha már ő nem tudja bejárni a világot, akkor a világ jöjjön el őhozzá!

Tényleg csak ezt tudtuk javasolni neki, és a pszichológust, noha utóbbi elég reménytelennek tűnt, mert Tobu nagyon úgy beszélt az édesanyjáról, mint akit már nem lehet megváltoztatni. Ennek ellenére Tobu egy pillanatra sem mutatta elkeseredettség vagy törődöttség jelét, lelkesen hallgatta a történeteinket, amelyeket a hallottak után mi már csak kicsit bátortalanul mertünk csak mesélni, és közben egyre csak azon törtük a fejünket, hogy hogyan lehetne feloldani Tobu és az édesanyja viszonyát. Lefekvés előtt még találtunk egy késő este is nyitvatartó szendvicsest, ahol bevásároltunk reggelire valót, és hazafelé még megálltunk egy Yaourt felirat mellett megvitatni a vietnami nyelv egyik érdekességét:

E drámai történet ellenére is nagy élmény volt Tobu-val beszélgetni és nagyon örültünk, hogy találkoztunk vele. Ha a Mekong deltájában jártok és megtehetitek, térjetek be Cho Moi-ba, a környék amúgy is érdemes rá, és vigyetek el egy kicsit a világotokból a gyerekeknek és Tobu-nak!

Chau Doc és az utánfutós biciklik

Cho Moi-t egy hídon keresztül hagytuk el, a csatorna felett szép kilátásunk nyílt a part mentén sűrűn egymás mellé, cölöpökre épített házakra. A következő átkelésünk még érdekesebb volt, ez már komppal történt. Először nem értettük, miért nem szállhatunk fel az éppen induló hajóra, aztán amikor a következő járattal átértünk a túloldalra és ott megláttuk, hogy mi történik, leesett a tantusz.

Minden második hajó teherhajó volt, amelyre motorral húzott utánfutókon hatalmas szénabálákat húztak fel. Ezek a motoros szalmaszállítók hosszú sorban kígyóztak a hajóállomáson, nem akármilyen látványt nyújtva számunkra. Mindegyiknek valami anyag volt a tetejére húzva, hogy a menetszél ne hordja szét a szalmát, és az egyiküknél ez az anyag folt hátán foltból volt, ezzel tovább tetézve a számunkra amúgy sem akármilyen látványt.

Csatornák téglalap hálós labirintusában hajtottunk ezen a délelőtt, egyik oldalt kisebb víztározók és házak mellett, a másik oldalt végtelen, zöldellő rizsföldek szélében. Mielőtt még kiértünk volna az egyik nagyobb ág kanyargó oldalába, megálltunk egy kis családi vendéglőben inni egy üdítőt és hűsölni egyet. Itt ismét nem volt elválasztva a tér a család nappalija és a vendéglő között, így akaratlanul is beleláttunk kicsit az életükbe, ami azért volt érdekes, mert egy kúszó-mászó kisgyermek is a család részét képezte náluk:

Jót nevettünk azon Zitával, hogy szegény gyermeket mindig hátrébb pakolta az édesanyja, ahányszor csak közelebb jött hozzánk és a kamerához. Nézzétek hogy kapálódzik a kis lábaival, amikor legelőször fölkapja az anyja. :)

A nap legérdekesebb szakasza csak ezután jött, ahogy kiértünk a folyó mellé, a Chau Doc-i kompig végig gyönyörű, nagyon érdekes falusi vidéken haladtunk, egy olyan kis utcán, ahol még sokszor aszfalt sem volt. Körülöttünk végig volt valami érdekes, vagy egy szép tornácos ház, vagy egy már messziről hallatszó, az utcán, erre a célra felállított sátorban esküvő készülődött, vagy amikor megálltunk, akkor körénk gyűlt a tömeg. Persze ez már közel sem érte el a bangladesi szinteket, ezért nem is éreztük magunkat feszélyezve attól, hogy 10-15 ember körülállja a bringáinkat és egyikükkel sem beszélünk közös nyelvet, miközben az egyikük még rá is pakolta a gyönyörűségesen fényes tollú, háziállatnak tartott kakasát a biciklijeinkre. :) Mindezt most csak élveztük, és közben faltuk magunkba az utcán vásárolt, olajban kisütött finom lángosszerűséget. Tudtuk, hogy még csak kora délután van, és mindjárt megérkezünk Chau Doc-ba, ezért nincs hová sietni, inkább kiélvezzük és megéljük ezt az érdekes szakaszát az útnak.

A komp előtt még egy díszes mecsetet is találtunk, és innentől egyértelmű volt számunkra, hogy a környéket muszlim kisebbségek is lakják. Pár méterrel később egy lungiban sétáló férfit is megpillantottunk, és őt olyan kitörő örömmel fogadtuk, mintha valami régi kedves ismerősünkkel találkoztunk volna. Nagy nevetve, hangosan odakiáltottuk neki, hogy „Lungi Babú” és közben akaratlanul is eszünkbe jutott az a rengeteg szeretet, amit a bangladesi barátainktól kaptunk. Néhány az előzőektől eltérő kinézetű házat is felfedeztünk, ezeket nagy örömmel fényképezgettük, volt, amihez vissza is fordultunk, aztán amikor már tényleg mindent jól megnéztünk és megfigyeltünk magunknak, odahajtottunk a komphoz, ami egy jó ideje már csak pár száz méterre volt tőlünk.

Chau Doc is tartogatott nekünk néhány csodát. Itt ismét 100 dong alatt sikerült szobát találnunk és itt ismét találkoztunk turistákkal, mert ez a hely egy fontos állomás a delta vietnami részéből a hajóval Phnom Penh-be igyekvők számára. Mi is így terveztünk átkelni a határon, de csak a móka kedvéért, és csak a határig, hogy az új országban minél többet biciklizhessünk. Néhány utazási irodát kifaggatva megtudtuk, hogy a hajó nagyon drága, és különben is csak a határig visz, és onnantól, vagyis az út több mint felén a „Chau Doc – Phnom Penh boat journey” valójában egy mikrobuszos utazást takar. Ezért nekünk nem lett volna pálya kifizetni a hajójegyet, ami csak a határig is túl drága lett volna nekünk. De amúgy hasznos volt az utazási irodákat felkeresni, mert az egyiknél sikerült átváltanunk a maradék dongunkat kambodzsai rielre és amerikai dollárra, ami odaát éppolyan, vagy talán még kedveltebb fizetőeszköz, mint a saját pénzük. És ugyanebben az irodában megtudtuk, hogy az a határátkelő, amit én eredetileg kinéztem átkelésre, a külföldiek számára zárva van, így végül át kellett rajzolni a tervet és azt az átkelőt választani, ahol a hajók is kikötnek.

És hogy mi volt a csoda Chau Doc-ban? Nem, nem a pagodák és nem is a piac ahol a turisták tolongtak, noha ez is érdekes volt (főleg a rendszámokat festegető bácsi!), de mi emellett már említés nélkül elmennénk, így hogy két és fél hónapja Vietnamban vagyunk. Ami nekem személy szerint borzasztóan tetszett, az az, hogy a helyi személy- és tehertaxisok olyan 12 sebességes országúti bringákon lovagolnak, amelyeket akár a budapesti bringásbetyárok feneke alatt is láthatnánk. Szép kecses váz, sebességváltó, épp csak a kormány formája egyedi kicsit, na és ami a lényeg: az útánfutó! Mit utánfutó, egész kocsi van a bringa mögé kötve, méghozzá egy tipikusan egyszerű ázsiai megoldással: némi gumirozással körbevéve egyszerűen a nyeregcsőre akasztva! Zseniális, mert csak egy gyorszárat kell kilazítani és a nyeregcsövet kihúzni a helyéről ahhoz, hogy egy akármilyen bringa mögé kösd a kocsidat, nem kell csavarozgatni semmiféle paneleket, nem kell módosítani semmit a biciklin. A kocsi hátul két személyes, a csomag pedig vagy egy kövérkésebb nyugati, vagy két vékonyabb ember, de ebbe a kategóriába már mi Zitával is csak nagy szűkösen férnénk bele, ezért a két fő inkább csak az ázsiaiakra igaz, viszont mivel a terep sík, a csomagok mennyiségének tényleg csak a helyiek végtelen fantáziája szab határt. :) Ilyen járgányok nagy számban szelték Chau Doc utcáit, szinte mindenütt láttunk egy-két darabot belőlük, és amelyik épp nem parkolt és üres volt hátul, annak a pilótája legtöbbször odajött hozzánk (ha gyalog voltunk) és felajánlotta szolgálatait, mindenféle pagodákhoz meg valami naplemente-látó helyre szeretett volna elvinni minket, persze az ár az 100 dongtól indult. :)

15.0000km – Viszlát Vietnam, köszönjük! …és egy kis összefoglaló

Egy szervezkedős, tervezgetős (pénzváltás, határátkelés kitalálása, Phnom Penh-i szálláskeresés) pihenőnap után tovább indultunk, vissza a komphoz, át a túlolalra, és a határ felé, ami 32km-re volt tőlünk. Ez a szakasz közel olyan gyönyörű volt, mint jövet, és mivel valamikor a napokban léptük át a 15 ezredik kilométert Budapest óta, idejét találtuk ünnepelni. Zita ehhez egy nagy banánlevelet talált, erre írtuk rá filccel és viszlát Vietnam és Helló Kambodzsa, előbbit persze a helyi nyelven.

A határ előtt még elköltöttük egy Com Bo-ra az utolsó dongjainkat, aztán átverekedtük magunkat a bürokrácián, amit csak a vízen, egy úszó irodában találtunk meg, hogy a nagy többségnek, a hajóval utazó hátizsákosoknak kényelmes legyen.

Vietnam jó buli volt, noha így utólag már kicsit másként csinálnánk. Utólag könnyű már okoskodni, azért még megteszem, hogy tanulhassunk belőle. Először is odafent északon a téli hónapokban (december-január-február) hideg van és szürke, ködös, esős idő, ami rá tudja nyomni a bélyegét a hangulatra, tehát ha északra utazunk, ne ebben a három hónapba tegyük, ha lehet, mert ekkor a táj sem olyan színes, mint máskor, és a sok eső sem olyan jó buli. Délen más a helyzet, Mui Ne-ben talán épp decemberben lehet a legelviselhetőbb a hőség. :) Az emberek mint mindenütt Ázsiában, itt is nagyon kedvesek velünk, ez egy általános tapasztalat, noha e mellett sajnos meg kell említsük, hogy itt Vietnamban sokkal többen próbálnak csak a pénzünkre menni, és lehúzni minket, mint pl. Laoszban, Thaiföldön vagy Kambodzsában. Ez szomorú tény, de így van, én is sajnálom leírni, mert emellett még rengeteg sok végtelenül kedves, önzetlen, segítőkész, közvetlen emberrel találkoztunk, akiknek az érdemét nem akarom elrontani azzal, hogy most hosszasan kitérek itt a turisták által látogatott helyeken található megemelt árakra és lehúzásokra. Ők is csak megélni próbálnak és a kulturális különbségekből fakadóan teljesen másak az erkölcsi normáik. Ez ellen mi több dolgot is tehetünk: elkerüljük a turistagettókat, nem hagyjuk magunkat felbőszíteni a magasabb árakon, és ha magasnak találjuk az árakat, akkor odébb sétálunk, vagy éppolyan „pofátlanul” alkudni kezdünk, amilyen pofátlanul magas a kezdeti ár. Na jó, utóbbival legyünk óvatosak, mert képesek megsértődni egy olyan áron is, ami amúgy a szomszédos városban még teljesen normális volt. Ilyenkor jön vissza a „nem bőszülünk fel” technika, vagy ha megtehetjük, akkor az, hogy egyszerűen szemet húnyunk a dolog felett, mondván, hogy „ez még mindig belefér”, ez még mindig olcsóbb, mint otthon. Ezt mi nem sokszor engedtük meg magunknak.

Az utak minősége elég jó Vietnamban, elképesztően pofába rázták az országot ahhoz képest, hogy 40 éve rommá lett bombázva az egész. A gazdaság is elég jól dübörög, ezért forgalom is lesz ezeken az utakon, ezért ha bringázunk, talán jobban tesszük, ha úgy osszuk be az időnket, hogy a hosszabb szakaszokon (Észak-Dél között) busszal/vonattal teleportálunk, és különben meg a kisebb, hosszabb, hegyesebb-dombosabb utakat preferáljuk, ahol többet kapunk a tájból, az emberekből, és a verejtékből, cserébe kevesebb jut a kilométerekből és a forgalomból. Jó alternatíva lehet egy motorkerékpár vásárlása vagy bérlése is (foldkereken.hu Ákos is erre készül épp, mert a nagy mociját már nem engedik be a törvények az országba), vagy egy helyi, könnyű aluvázas kerékpár vásárlása is, ahogy azt Andree tette. Ez utóbbi elképzelhető, hogy össze fog törni alattunk (lásd Andree küllői), de attól még mindig nagyszerű megoldás marad, mert ezt a kerékpárt tuti pikk-pakk megjavítják az országban mindenütt megtalálható kerékpár és motorkerékpár szervizek valamelyikében, a végén pedig el lehet adni, vagy oda lehet adományozni őket valakinek.

Összességében nagyon szerettük Vietnamot, azzal együtt is, hogy néha itt sem volt fenékig tejfel a lét, és néha bosszankodtunk ezen-azon, az ország sok szép élményt és csodát adott nekünk, és rengeteg nagyszerű emberrel megismerkedtünk az itt eltöltött 80 nap és 2630km alatt. Ezekért mind nagyon hálásak vagyunk és köszönjük a barátainknak!

Ezeken az utolsó vietnami napokon március 2-től 5-ig 59, 31, 44 és a utolsó nap határig 32km-t tettünk meg. Ami ezután jött, azt majd a következő bejegyzésben! Kambodzsaaa, jövünk!!! :) (az útinaplóban is)

Hmong újévi labdajáték

Az utolsó, 30. napunk Laoszban talán az egyik legszebb volt. Csak azért nem a legszebb, mert nem szeretek ilyen jelzőket használni, hogy legszebb, meg legjobb, mert annyi szép napunk és annyi szép élményünk van, hogy méltánytalan lenne egyet megkülönböztetni így a többi rovására. Szóval maradjunk csak annyiban, hogy az utolsó napunk Laoszban csodaszép volt, és nem csak azért, mert ez volt az utolsó, és csak 60km volt, az is majdnem végig lefelé. Ez a kis szeretni való ország tényleg parádézott nekünk a búcsú alatt, annyi szépet és érdekeset láttunk egyetlen nap és 60km alatt, amennyit máskor napok alatt sem. Pedig itt aztán minden nap történik valami felejthetetlen az emberrel.

Reggel Zita még kisütött egy óriási adag tojásos-hagymás melegszendvicset a túlélő-szendvics sütőjével, és eközben kitalált egy újítást: Mivel asztalfelületünk nagyon kevés volt a szobában, most a zacskót, amelybe a tojásokat beleütötte és elkeverte, a sisakjába tette. :) A szendvicsekből annyi készült, hogy azok már az egész hátralévő szakaszra elegendők voltak. Induláskor még odagurultunk elköszönni az odesszai éttermes barátunkhoz, akinek ekkor sikerült eltennünk egy fotón az e-mail címét is, mert az szerepelt a reklámtáblán, ami valamiért le volt emelve és a sarokba volt állítva.

Vieng Xai városkáját két bekötőút köti össze a főúttal, és most a másikon hajtottunk ki. Így nappal sokkal barátságosabb volt a táj, mint az éjszaka sötétjében két nappal ezelőtt, amikor megérkeztünk. Noha még ködben ültek a mészkősziklák, mégis nagyon kedvesek voltak nekünk, nagyszerű pihenőnapot töltöttünk itt előző nap. Alig fordultunk ki a főútra, máris megálltunk, mert egy kis földúton megpillantottunk egy tradícionális, vidám színes ruhába öltözött hmong leányzót, aki kérésünkre megengedte, hogy lefényképezzük.

Az út meredek, szűk völgyben kezdte, először dzsungelben haladtunk de alig telt el pár kilométer és hamar egy széles, lapos, középen rizsteraszokkal teli völgyben találtuk magunkat. Ennek a völgynek először a bal szélén haladtunk, itt sorakoztak a hegyoldal aljában az utunk mellett a házak is. Némelyik udvara sziklafallal végződött és még olyat is láttunk aminek kapuja is volt hátrafelé, méghozzá egy barlangba! :) Ez mekkora már, hogy van egy barlangjuk a kert végében? Persze okosan kialakították az állatoknak, így az üreg istállóként szolgált. Mint valami mesében, nem? :)

Talán még ugyanebben a faluban ismét megálltunk, mert a házak mellett, egy kis üres földdarabon gyerekek sorakoztak fel, egytől egyig színes, tarka ruhákban, mindegyikük tradícionális hmong ünneplőt öltött. Ahogy közelebb értünk, megértettük, mi történik: a hmong újévet ünnepelték labdadobálással. Ez egy ismerkedési játék, rengetegszer hallottunk már róla, nem csak itt, hanem a környező országokban is, először a Chittagong Hill Tracks-en, Bangladesben meséltek róla Labre-ék, majd többször hallottuk ugyanezt vizeslabda verzióban Mianmarban, és most végre a saját szemünkkel is láthattuk. A fiúk és lányok (elvileg külön-külön) egy-egy oszlopba felsorakozva labdákat dobáltak egymásnak. Ez egy ismerkedésre és párválasztásra kitalált játék, persze nincsen semmilyen szigorú szabály és a gyerekek abszolút nem voltak szégyenlősek, nem ment semmi pironkodás és nem is csak fiúk-lányok dobálták egymásnak a labdákat, hanem volt nagy keveredés fiú, lány, kicsi és nagy között. Ami még nagyon tetszett, hogy egyetlen felnőtt sem volt a színen. A gyerekek maguktól játszották ezt a tradicionális játékot, nem kényszerítette őket senki, nem volt megrendezve az egész, nem volt erőltetett, mégis ott volt és működött.

A vizibivalyok, a gyerekek, a halász és a bombaharang

Később valahogy átkeveredtünk a völgy jobb oldalára, és fújtunk egy rövid pihenőt egy kis faluban. A bácsika, aki mellé leültünk az asztalhoz, nagyon aranyos volt, próbált velünk beszélgetni és amikor már az összes ismert laoszi szavunkat elmondtuk neki, hátulról előhozott egy angol nyelvkönyvet – ekkor elkezdődött a lapozgatás és a mutogatás a könyvben! :) Megkínáltuk a bőségesen rendelkezésre álló szendvicseinkből, de nem kért. :)

Az út a völgy oldalában hullámzott és a hullámok tetejére sokszor fel tudtunk jutni lendületből, ha azt az út minősége és a hullám magassága megengedte. Föntről mindig gyönyörű kilátás nyílt a rizsmezőkre, és a mészkőhegyekre. Egy ponton ez a fajta útvezetés végetért, és kb. egy órára újra féldzsungelben találtuk magunkat, meredek szerpentinen. Egy kisebb hágót kereszteztünk, ekkor újra a hegyek sűrűjében találtuk magunkat, ahol az erdő sok helyen ki volt írtva és lent a patak mellett apró házakat fedeztünk fel. Bárcsak meg lehetne valahogy értetni az emberekkel, hogy nem lesz jó senkinek hosszútávon, ha kivágják a fákat. Annyi féle fajta Istent tisztelünk a világban, akkor az anyatermészetre ezt a fajta tiszteletet miért nem lehet kiterjeszteni? Persze jobb, ha én nem ítélkezem felettük, hiszen az én ökolábnyomom többszöröse az övékénél, csak nem olyan látványos, nem lokális a lakókörnyezetemben.

Belegondoltatok, hogy amióta lemásztunk a fáról és majmokból emberekké lettünk, sok százezer év eltelt, és ehhez képest az utóbbi 12 ezer év szinte csak néhány perc? Az ipari forradalmak óta eltelt idő pedig csak néhány másodperc. Százezer évekig képesek voltunk teljes összhangban élni a természettel, éppúgy, mint bármelyik másik lény a világon, de mára megváltozott minden, és 7 milliárdan lettünk a földtörténeti időkhöz képest csupán néhány villanás alatt. Ugyanilyen gyorsan használjuk el a bolygó nyersanyag készleteit és természeti erőforrásait, és a szennyezés is ugyanilyen villámgyorsan történik, legyen szó a kőolajról, a szénről, az ércekről, az erdőkről, a talajról, a vízről. Hogy mi lesz ennek a vége, azon már sokat gondoltodtam itt a blogon is, de igazából még mindig fogalmam sincs. Egy biztos, nagyon szerencsések vagyunk, hogy ebben a korban élünk, mert ez egy roppant érdekes kor és szerintem a következő néhány évtizedben olyan változások jönnek, amelyeket most még elképzelni sem tudunk. És igen, én derűs vagyok e téren, pedig azt is tudom, hogy biztos nem lesz könnyű, sőt valószínű rohadt nehéz lesz, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy rossz is. Pl. néha ez az utazásunk is kegyetlen nehéz, mégse jutna eszembe azt mondani rá, hogy “rossz”.

Na, de hagyjuk most ezt, és guruljunk ki a hegyek közül, vissza egy éppolyan mesés kis völgybe, mint ahol azelőtt voltunk.

De hogy még giccsesebbek legyünk, vegyük észre lent a patakban álló halászt! Elképesztő ez a világ! :) Emberünk felfelé sétált a habokban és közben néhányszor kidobta maga elé a vízre a hálóját, valami zsákmányt remélve. Közben a partról vizibivalyok figyelték a történéseket, mi pedig odafentről az útról voltunk mindennek szerencsés szemtanúi.

A következő domb tetején, egy házsor előtt az üres mezőn ruhák voltak kiakasztva vállfákon száradni. A nap úgy tűzött, hogy biztos vagyok benne, hogy egy óra alatt teljesen megszáradt minden. Nekünk is meg kellett állni egy árnyékban a hágóba menet, mert különben napszúrást kaptunk volna a felhőtlen kék ég alatt a forróságban.

Odébb egész csorda vizibivalyt találtunk egy bambuszfa csoport mellett, majd a túloldalt egy másik csapatot, akik boldogan hűsöltek egész testükkel a patakban. Az út ezután vett egy nagy jobbra kanyart, egy darabig dél felé haladtunk, de talán egy kilométert se és újra visszakanyarodtunk keletnek. Itt egy újabb faluba érkeztünk meg, ahol videót indítottam:

Laosz nagyon a szívünkbe lopta magát, ezért szinte sajnáltuk, hogy ezen a napon el kell hagynunk. Ezt a búcsút nem könnyítette meg az ország, mintha csak marasztalni akart volna minket, annyi minden történt velünk ezen a napon.

A gyerekektől 100m-t sem haladtunk, amikor egy bombatestből készült harangot találtunk az út szélén. A vaskos vasdarabot széles gerendák tartották, így lógott, de hogy mi célból, mikor verik oldalba, arra nem jöttünk rá és nem is volt senki, akit megkérdezzünk.

Egy újabb jobbrakanyar után balra egymás alatti, elárasztott rizsteraszok fedeztünk fel, ez is csodaszép látvány volt, az ég tükröződött a vizen és a teraszokról apró vízesésekben csobogott a víz szintről szintre lejjebb és lejjebb. A képet néhány kis kunyhó is tarkította, viszont az egész felett volt egy furcsa, többszintes fehér épület, ami sehogy nem akart a képbe illeni. Amikor megkerültük az úton a rizsföld gerincét, akkor láttuk, hogy ez a nagy ház valójában nem a rizsföldek fölött van, hanem mögöttük és alattunk, lent a völgyben. Az út egyenesen ehhez az épülethez vezetett minket, ugyanis ez az épület volt a határátkelő Vietnamba.

A napunk itt még nem ért véget, de most úgy érzem jónak, hogy itt befejezzem, és írjak egy kis összefoglalót erről a csodás országról, ahol 30 napot töltöttünk.

Laosz Összefoglaló és Köszönet!

Ezalatt az egy hónap alatt picivel több, mint 1000km-t kerékpároztunk Laoszban, és bár a szintemelkedéseinket nem számoltam, de szerintem az is himalájai méreteket öltött. :) Ilyen szempontból Laosz nem könnyű ország, legalábbis ahol mi jártunk. Észak-Laoszban, ott ritka a sík vidék, itt tehát inkább a hegyek és az emelkedők szerelmesei találják meg a számításaikat. És a „nehézségek”, ha egyáltalán az ilyesmit szabad annak nevezni, itt véget is érnek, Laosz ugyanis egy nagyon könnyű ország a magunkfajta utazónak.

Az utak ugyan messze nem tökéletesek, de annyira még éppen egyben vannak, hogy az nekünk, kerékpárosoknak ne okozzon különösebb gondot. A forgalom pedig gyakorlatilag elhanyagolható és ez még igaz az ország legnagyobb városára, a fővárosra, Vientiane-ra is. Vidéken a forgalom pedig még ennél is mérsékeltebb.

Az emberek végtelenül kedvesek, barátságosak és aranyosak, már-már irreális, hogy minden laoszi gyermeket vagy kisállatot egyszerűen meg kell zabálni, annyira édesek, szinte mindig, mindenütt, kivétel nélkül. Ugyanakkor angolul nem sokan beszélnek a városokon és a turistagettókon kívül, persze az ilyesmi nem is kell hogy elvárás legyen egy ilyen „fejlődő” országban.

Apropó, fejlettség, Laosznak a lakossága csak 6,5 millió fő, ami a régióban kicsinek számít a népsűrűséget nézve, ennek és a hegyeknek köszönhetően rengeteg az erdőség, nem nagyon láttunk hatalmas kopár hegyoldalakat, csak részben megművelt dombokat. Elnézve a kisgyerekek számát és arányát az országban, ha így megy tovább, a lakosság valószínű meg fog többszöröződni néhány évtized alatt, és ezzel együtt a táj is meg fog változni, hiszen enni azt mindenkinek kell.

Az ország talán a legfejlettlenebb a szomszédaihoz képest, de épp ez adja a varázsát is egyben. Ugyanakkor emellett a turizmus az dübörög, tehát vendégházak és éttermek minden nagyobb településen vannak már, az árak pedig alacsonyak, még a mi szűkre szabott pénztárcánknak is. Úgy, hogy mindig a helyi, olcsó ételt ettünk, vagy a turistagettókban az olcsó szendvicseket, ételre ketten átlag napi 3000 forint alatt költöttünk naponta, szállásra pedig 1000 forint alatt, úgy, hogy ahhoz mindig kerítettünk még magunkban egy kis erőt, hogy körbejárjunk és alkudozzunk a lehető legolcsóbb szobákért. Persze ez utóbbi szám csak úgy igaz, ha nem nézzük a Luang Prabang-i balesetünket. Ez és a Vientiane-ban vásárolt vietnami vízum (2x 100 dollár) eléggé megdobja a teljes költekezésünket e 30 nap alatt, így az már majdnem eléri az 1000 eurót (egy régi, szerencsés 270 forintos átváltással számolva). Igen, ez jóval több, mint a kitűzött álombüdzsénk, de ebbe már beletörődtünk, mindig jönnek nagyobb kiadások, amelyek megdobják azt, és bár látjuk, hogyan lehetne még lejjebb vinni a napi költségeket, mégsem akarunk olyan aszkéta életet élve utazni, mert abban hamarabb kiégnénk, miközben kicsit többért már nagyokat tudunk pihenni, kikapcsolódni, így nem utolsó sorban olyan hóbortokra is marad időnk és energiánk, mint pl. ez a bejegyzés megírása! :)

Summa summárum: Laosz egy nagyszerű ország, amit meleg szívvel ajánlok kerékpártúrázóknak, motorosoknak és hátizsákosoknak is, ezen utazók mindegyike számára végtelen sok csodát tartogat és relatíve kényelmes utazási, szállás és étkezési lehetőségeket. Magyarországról nem tudom, hogyan lehet a legkönnyebben, legolcsóbban megközelíteni, de gyanítható hogy egy bangkoki vízummentes leszállással, majd onnan egy éjszakai vonattal Vientiane-ba.

Eltelt már egy kis idő, mióta elhagytuk Laoszt, és be kell, hogy valljuk, visszasírjuk. Egyszer még szeretnénk visszatérni, hogy a déli területeken a Mekong völgyét is végigjárjuk. Arra talán akkora nagy hegyek sincsenek! :) Bár kicsit hülyén érzem magam, hogy ezt írom, mert hirtelen egyetlen laoszi barátunk se jut eszembe, akiről el tudom képzelni, hogy valaha ezt google translate-el elolvassa, de azért: Köszönjük azt a rengeteg kedvességet és szeretet, amit kaptunk Tőletek! :)

Ez az utolsó nap Laoszban 2012. december 15. volt, és ezen a napon 61km-t haladtunk. A Magyar-Lao szótárat egy kis Hmong és Khmu kiegészítéssel itt találjátok.

Yangon, a Swedagon Paya, és Mianmar összefoglaló

Yangonba végre nem hajnali 3-kor, csak 5-kor érkeztünk meg. Persze erre a buszra is azt ígérték, hogy 6-kor érkezik meg, én ezért aztán végül majdnem elkezdtem hőzöngeni a yangoni buszpályaudvaron, hogy nekünk ezt mondták, ezt ígérték, ezért most hagyjanak minket békén aludni tovább, Zitát a dupla ülésen, engem pedig a busz padlóján.

Ez már csak azért is ésszerű lett volna, mert az első busz 6-kor indult, és 6 előtt semelyik taxis nem volt hajlandó minket elvinni 7000 kyat alatt. Ezért aztán megvártuk a buszt, ami fejenként 500 kyat-ért, vagyis nem egész 140 forintért bevitt minket a Sule Paya-hoz.

Itt kerestünk egy olcsó szállót és eldőltünk az ágyon.
Hogy pontosan mikor, melyik nap, mi történt velünk, arra már nem is emlékszem, és talán nem is lényeges.

A helyi teherlift és gépírók az utcán

A lényeg, hogy újra bejártuk kicsit a downtown-t, vagyis a belvárost, de már nem tetszett annyira, mint elsőre. Ahogy a munka lehetősége sem, mármint az IT, hálózatos meló gondolata. Már csak azért sem, mert ezerrel a naptárra voltam rápörögve, ezt fontosabbnak tartottam, mint itt is építeni egy birodalmat, amelynek az elveivel nem értek egyet, és amely munka közben csak részben érzem jól magam, és csak bizonyos napokon tartom értelmes feladatnak és kihívásnak.

Az utcákon azonban még így is találtunk sok érdekes dolgot, amely lekötötte a figyelmünket, és örömmel töltött el minket. Ilyen volt például az a pillanat, amikor rájöttünk, hogy mire valók azok a színes kis kötelek, amelyek az erkélyekről lógnak le, és iratcsíptető van a végükön. Első yangoni napjainkon azt hittük, csak csengő helyett használják ezeket, de nem, az igazi céljuk a „teherlift”. Vagyis az iratcsíptető azért van a végükön, hogy a nejlonzacskót, benne a felküldendő holmikkal rá lehessen fogatni a kötélre, majd fel lehessen húzni azt. Zseniális, és zseniálisan egyszerű, nem is értem, ez elsőre hogy nem esett le egyből nekünk.

Aztán a fűszeres húsfondűt is újracsodáltuk és én most sem tudtam dűlőre jutni vele, hogy bírják a helyiek megenni ezeket a mindenféle – számomra igen gusztustalan – állati belsőségeket. Ezek apró kis pálcikákra vannak felfűzve, ezeket lehet belemártogatni a forró, bugyogó fűszeres löttybe, majd fogyasztani. Már akinek van gusztusa hozzá… :) Nekünk nincs, de azért valahol csodálatos, hogy másoknak meg ehhez van.

Egy másik érdekes dolog, amit megfigyeltünk a postára menet, az a gépírók utcája volt. Egy egész hosszú járdaszakaszt elfoglaltak, mögöttük a falra ki volt akasztva mindenféle hivatalos minta, amit egy kisebb összegért a te nevedre és a te adataiddal legépelnek. Ebben itt még mindig van üzlet, hiszen az embereknek nincsen otthon számítógépe, se nyomtatója, de ha hivatalba kell menni mindenféle levelekkel és kérvényekkel, akkor azt itt előállítják nekik. Még Bangladesben láttam, ahogy egy férfi begépelteti valakivel az önéletrajzát egy nyomtatókkal és számítógépekkel felvértezett kis boltban. Ugyanezen boltban történt, hogy megtanítottam a rohingya menekült Harunt e-mailezni a telefonján. Így tudtam meg tőle azóta, hogy megszűnt a munkahelye. :( Hogy most mihez kezd, menekültként egy országban, ahol nincs állampolgársága, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogyan segíthetnénk rajta hosszútávon.

A Swedagon Paya – A 2500 éves sztupa 53 tonna arannyal borítva

Na de nem ugráljunk országok között, maradjunk csak Yangonban, és sétáljunk el a Swedagon Paya-hoz, hiszen ezért jöttünk vissza ide a repülőnk indulása előtt néhány nappal, hogy ezt a „legfőbb nevezetességet” még megcsodáljuk, mielőtt elhagyjuk az országot a 28 napos vízumunk lejárta előtt.

A Swedagon Paya egy dombon helyezkedik el, néhány kilométerre északra a belvárostól. Állítólag ezen a dombon helyezték el Buddha 8 hajszálát is, ezért kezdődött el itt e mára 98 méter magasra nyőtt arany sztupa építése, a legendák szerint már 2500 éve. A bearanyozása csak a 15 századtól indult meg igazán, amikor Shinshawbu királynő a saját testsúlyával megegyező súlyú aranylemezekkel borítatta a sztupát. Később ezt egy utódja, a saját és felesége testsúlyának négyszeresével egyező súlyú arannyal tetézte, és ez az őrület addig fokozódott, míg mára már állítólag 53 tonna arany található a sztupán, aminek a csúcsán ötezer gyémánt és kétezer egyéb drágakő is csillog.

Mindez persze naplementekor a legszebb, ezért mi is egy késő délutáni időpontot választottunk a Swedagon felkereséséhez. Ez konkrétan végül a legutolsó mianmari esténkre maradt, október 18-ra. Addig húztuk, halogattuk a legdrágább belépőt, mígnem az utolsó pillanatra hagytuk a 10 dolláros látogatást. Fejenként! Ez volt a legdrágább belépőnk az egész országban.

Már az odavezető út tele volt mindenféle szuvenír bolttal és árusokkal, majd ahogy az utca végetért, úgy kezdődött egy hosszú, meredek, fedett lépcsősor fölfelé. Ez már a pagoda része volt, de itt még nem kértek pénzt és itt még voltak árusok is. Egy ideig reménykedtünk, hogy megúsztuk és valahol átcsusszantunk a jegyszedők mellett, hogy észre sem vettük, vagy éppen már haza is mentek, mert késő van, de aztán ki kellett ábrándulnunk, és ki kellett csengetnünk a 10-10 dollárt, amikor odafent a lépcső tetején megállított minket egy hölgy, hogy „ticket-ticket!”.

De megérte, hisz ki tudja, visszajövünk ide még valaha, és különben is, ha azt mondják, hogy ezt nem szabad kihagyni, akkor nem szabad, nem igaz?! :) Főleg, hogy ezért igazából nem csak egy hatalmas sztupát csodálhatunk meg, hanem 82 másik épületet is körülötte, na és persze nem utolsó sorban az itt is zajló életet, ami valljuk be, még mindig a legérdekesebb, hiába közel 100 méteres a sztupa, Zita addig böködött, amíg le nem vettem róla a szemem, és észre nem vettem a padlót önkéntes munkában súroló hívőket, miközben egy másik önkéntes éppen itatja őket, kancsóból egyenesen a szájba, miközben ők két kezükkel el sem engedik a súrolókefét.

Azért gondoljuk, sejtjük szinte biztosra, hogy önkéntesek voltak, mert egy ilyen szent helyen nem tudnánk elképzelni munkát és munkást ilyen körülmények között úgy, hogy pusztán és csakis a cserébe kapott bérért így dolgozzanak. Ők minden bizonnyal hithű önkéntesek voltak, akik nagy örömmel, odaadással tisztították a márvány padlót mianmar arany földjének legszentebb, legaranyosabb pagodája körül.

Aztán volt itt még egy harang is kiállítva, amit az angolok állítólag megpróbáltak hazaszállítani a londoni múzeumaikba (jó esetben csak oda), de pancserek voltak és a szállítás közben beleejtették azt a Yangon folyóba. Mivel kiemelni nem tudták, vagy csak nem próbálkoztak elég keményen, ezért végül a harangot „visszaadták” a burmaiaknak. Mi az hogy visszaadták? Miért nem hagyták meg nekik eleve? Bizonyára „megvették”, vagy „megszerezték” azt valahogy tőlük. A burmaiak persze hamar kiszedték a folyóból, bambuszt használták és az eszüket, így a harang most megtalálható itt a Swedagon mellett.

Mikor kezdett sötétedni, észrevettük, hogy a második aksit nem tettük bele a fényképezőgép tokjába, hanem az a töltőn maradt. Na jól nézünk ki, az első aksi épp lemerült, visszamenni a másodikért már nincs idő, mert addigra eltűnnek a fények, mi meg itt vagyunk az utolsó esténken, és nem tudunk több fényképet készíteni a híres Swedagon Payáról. Be kellett hát érnünk annyival, amit eddig készítettünk és legfőképpen meg kellett próbálnunk nem bosszankodni a helyzeten, mert azzal csak saját magunkat és ezeket az amúgy igen szép és érdekes pillanatokat mérgeztük volna meg. Mindez nehéz volt, hiszen közben én a naptárra is gondoltam, hogy milyen szépen mutatna rajta a leghíresebb, legnagyobb, legfényesebb, legaranyosabb pagodája rajta Mianmarnak. Persze végül nem került rá és ez így is van jól, nem az a lényeg, hogy a leghíresebb, legnagyobb látványosságok lógjanak a falon egy hónapig, hanem a legszebb, legérdekesebb, legjobb történetet mesélő képek. És akárhogy is nézzük, ez nekünk csak egy nagy arany sztupa marad, de a másik előtt legalább… de nem árulom el, mert tudom, hogy vannak olyanok, akik direkt nem lapoztak még a decemberi oldalára a naptárnak, mert azt majd csak 2013 december elsején akarják megtenni. :)

Amit végül ismét igazi sikernek éltünk meg és könyveltünk el, azaz, hogy az akkumulátor otthon felejtése egyáltalán nem keserítette meg a Swedagon-os élményeinket, sőt… Én ezt eleve esélytelennek tartottam, de Zita kitartó volt, így végül elszaladt egy körre a sztupa körül, hogy megkérdezzen néhány turistát (volt belölük néhány ezer a környéken), hogy van-e náluk hasonló fényképezőgépbe való hasonló aksi, amit kölcsönadnának nekünk néhány percre. Hamar jött az ötlet valamelyikőjüktől, hogy miért nem egy SD kártyával szaladgálunk körbe, és kérünk kölcsön egy fényképezőt, vagy kérjük meg őket, hogy lőjenek nekünk néhány képet. Így történt, hogy megismerkedtünk egy német sráccal és egy amerikából származó, de most Szingapúrban dolgozó útitársával. Velük sokat beszélgettük, a német srác elmesélte, hogy szörföt oktatott valamelyik indonéz szigeten, és most ebből a pénzből utazgat. Elmondtam neki, mennyire nagyon szerencsés, de úgy tűnt, ezzel ő maga is tisztában volt – és ezt jó volt látni. Velük nagyon jókat beszélgettünk, amit még a sztupa alatt ülve kezdtünk meg és egész hazafelé menet folytattunk, mert együtt sétáltunk haza a belvárosba, ahol megvacsoráztunk, majd mikor hazamentünk, kiderült, hogy ugyanabban az utcában lakunk.

Mianmar – Összefoglaló és utazási tanácsok

A német srác még fel is ugrott hozzánk, és mivel ők most érkeztek az országba, nekiajándékoztuk a Mianmar térképünket (amit mi is így kaptunk), és elmeséltünk neki, hogy mi hol jártunk és miket tapasztaltunk.

Ezt most itt is megteszem, mivel tudom, hogy Gyöngyi (maganyosbolyongo.blog.hu) most épp Mianmarban van, és hogy Ákos (foldkereken.hu) hamarosan érkezik az országba, valamint egy „leendő barátunk”, Gábor Szingapúrból szintén a napokban érkezett Yangonba, ráadásul ő bringával igyekszik felfedezni az országot! Írom ezt tehát elsősorban most Nektek, és persze mindenki másnak, akit érdekel még Mianmar, és/vagy hamarosan meglátogatja ezt a sok csodát ígérő országot.

Szállás, közlekedés, étel és a pénz, az alkudozás

Mianmar nem egy nehéz hely (Banglades után éreztük ezt igazán!) az utazáshoz, mindenütt – ahol mi jártunk – találni szállókat, ezek ára 6 és 15 dollár között indul (duplaágyas szoba), a felső határról fogalmunk sincs. :) Ez nem túl olcsó Ázsia más országaihoz mérten, de még mindig nem olyan vészes. Ha egyedül vagy, lehet érdemes összeszedni valami jó arc útitársat, akivel hasonló az érdeklődési körötök, na és persze a büdzsétek, hiszen így sok pénzt spórolhattok a szálláson. Angolul sokan beszélnek, mi általában többre mentünk az angollal, mint a néhány megtanult burmai szóval, mert azokat nem nagyon akarták megérteni, vagy csak nem gondolták, hogy burmaiul (próbálunk) beszélni.

Pénz! Nagyon fontos! Csak gyűretlen, hajtás nélküli, 2006 után nyomott nagy címletű dollárt vigyél, és azt rögtön válts a reptéren, ahogy érkezel. Ezen kívül legyen nálad némi kis címlet is, mert a szállásdíjat általában dollárban kérik. Váltani a yangoni belvárosban is lehet, ezt fel is fogják ajánlani nektek pár tucatszor, amikor arra jártok, de azt hiszem, nem érdemes kockáztatni, mert a reptéren tuti nem vernek át, azok a csávók meg egyrészt nem is kínáltak elsőre jobb árat, másrészt ki tudja, milyen trükkel próbálnak majd átvágni.

Mi 650 eurót költöttünk ketten 28 nap alatt, és ebből a szállás nem volt 200 euró, tehát kevesebb, mint a harmada. De mi ketten voltunk és a dupla ágyas szoba általában majdnem ugyanannyi, mint a single room, tehát ez az arány változhat, attól függően, hogy hányan vagytok. És azt is vegyétek hozzá, hogy mi mindig próbáltunk spórolni, és volt, hogy egy órát is jártuk a várost a legolcsóbb szállóért, a buszokra pedig keményen alkudtunk.

Az utazás könnyű és olcsó, Yangon – Mandalay 12-15 ezer kyat, mert ezt már kyatban mérik. Egy kyat-ot mi 265 forintért szereztünk be, a banki költségekkel együtt. Pickup-al több órára csak akkor utazz, ha nagyon nem működik a stoppolás, és nagyon nincs pénzed, máskülönben megéri az alig drágább, de sokkal gyorsabb és kényelmesebb helyi busz. A nagy távokra pedig vannak a nagy légkondis buszok. A busz nem volt olyan szörnyű, mint ahogy sokan (az útikönyv is!) mondja, de vigyél magaddal meleg ruhát, próbáld meggyőzni a busz személyzetét, hogy kapcsolják ki a légkondit, de ha nem megy, akkor marad a függöny fölhajtása a kiömlő nyílások elé. Ezzel még hideg marad a buszon, de legalább nem egyenesen a nyakadba ömlik az. Számíts rá, hogy a buszok mindig az éjszaka közepén fognak megérkezni, nem pedig hajnalban, ahogy azt a jegy megvételekor ígérik. Fejlámpa tehát legyen kéznél és nézd ki jó előre, hogy hol fogsz megszállni a helyen, ahová mész, nehogy akkor kelljen improvizálnod az éjszaka közepén.

Az alkudozás itt relatíve könnyen megy, hamar megérkezel egy kemény ellenálláshoz, ahonnan nehezen megy még lejjebb az ár – ez lesz jó eséllyel a valódi ár. De hogy biztosra menj, kérdezz meg valakit előtte, aki kevésbé érdekelt az üzletben, hogy mennyi az annyi? Nekünk egyszer egy buszjegyet, ami a helyieknek 7000 kyat, próbáltak eladni 18000-ért is, és végül kénytelen voltunk megvenni 9000-ért, mert nem ment lejjebb az ár, noha bevallották, hogy a helyiek hétezerért utaznak, a külföldi turisták pedig tízért. Azt hiszem, pont a buszoknál kell a legjobban vigyázni, le ne húzzanak nagyon. A szállodások általában csak egy-két ezret tesznek rá és ez adott esetben még meg is éri, mert nem kell sehová rohangálnod, ők elintéznek, megtelefonálnak neked mindent helyben.

Ételt is mindenütt könnyű szerezni és ez még olcsóbb, pláne, ha az utcán / piacokon étkezik az ember.

Yangon

Yangon egy érdekes hely volt, kezdésnek jó, Banglades után felüdülés, Thaiföld után kicsit mocskos, kicsit zajos, de mindenképpen élvezetes, a Swedagon paya pedig tényleg szép és monumentális.

Bago

Bago szintén egy szép, érdekes, színes hely, itt is érdemes eltölteni egy fél napot, vagy egy teljes napot. A San Francisco Hotelben jól bántak velünk és a többi szállóhoz képest nem volt drága.

Golden Rock, Mt. Kyaiktiyo

Bagoból vagy Yangonból könnyen át lehet jutni a Golden Rock-hoz, ahová érdemes túrázva felmenni, mert közben sok érdekeset láthat az ember, és a túra maga is nagyon szép, persze végig fölfelé mászás. A pagoda fent szép, de drága, próbálj meg előtte egy nyakba akasztós belépőt szerezni valakitől, aki lefelé jön, ezek több napra érvényesek.

Kalaw, Kalaw – Inle-tó túra

Kellemes kis hely, a piacot és a környékét mindenképpen ajánljuk. Mi a Golden Lily-ben szálltunk meg (6 dollár volt egy duplaágyas szoba, külső melegvizes fürdővel, reggelivel, de 15-ért már lakosztályszerű szobácskát kapsz!), ezt egy sikh testvérpár vezeti, kicsit furcsák voltak elsőre, jól kérdezd ki őket, ha túrát ajánlanak, és ha akarsz egy érdekes figurával utazni, kérd Monszánt túravezetőnek, vagy keresd meg személyesen, kérdezősködés útján a piac környékén, esetleg telefonon, hívjátok a 09-493-84903-t, és kérdezzetek Mon Szán után, a kalaw-i trekking guide után.

A kalawi-i piac mellett, ha a Golden Lilly-ből kisétálsz a főútra, és onnan át a piac átellenes sarkához, ott megtalálod a „Skynet” netkávézót, ahol egész jó kapcsolat van – amikor van áram. A piacnak ugyanezen a sarkán nagyon jó paupszikat (gőzgombóc belül kókusszal, vagy csirkehús-hagyma-főtt-tojás kombóval) és a palater szintén finom, ezeket az utcán árulján, utóbbit látni fogod kiírva, a paupszit pedig a kerek egymásra rakott bambusztálcákról fogod megismerni, odabent főnek a gőzben, ki ne hagyd őket! ;)

A túra az Inle-tóhoz nekünk nagy élmény volt, és megérte a 10000 kyat-ot naponta, mindent leszerveztek, főztek ránk, sámánházban jártunk, hegy-völgyön, sáron, patakokon át sétáltunk, sok szép csodát láttunk és nem volt más dolgunk, csak élvezni őket.

Az Inle-tó, Nyaung Shwe

Az én személyes nagy kedvencem, nekünk ez a tó egy óriási élmény volt, kérjétek a csónakost, vagy még inkább már elöljáróban az utazási irodást (mi a Villager-ékkel –Nyuang Shwe főutcáján- voltunk, jó arcok voltak nagyon), hogy egy olyan piacra vigyen el titeket, ami igazi, és ne arra, ahol a turistákat várja a szuvenír árusok hada.

Telihold!

Próbáljatok meg egy teliholdkor az országban lenni és valami érdekes helyen, ahol valami izgalmas ünnepség megy – ilyen minden teliholdkor van, minden nagyobb helyen. Nézzetek utána, hol milyen fesztivál van, válasszátok ki azt, ami érdekel benneteket, és legyetek ott időben! ;) Mi ezt elmúlasztottuk, pedig a lábbal evezős csónakversenyt nagyon megnéztem volna az Inle-tavon! :)

Bagan

Szuper hely, bérelj biciklit és vessz el a templomok között! Mi Nyaung U-ban laktunk, az Old Bagan felől végén az út jobb oldalán van a New Wave Guesthouse (vagy hotel?), itt 8 dollár a legolcsóbb szoba, ahová átszűrődik a szomszédos, kicsit nagyobb, 12 dolláros szoba légkondija, ugyanígy a szomszédos étterem wifije, amikor bekapcsolják. A titkos kulcsot már nem árulom el, az már túl nagy pofátlanság lenne, menj át, ülj le, kérj netet egy órára és fizess érte, aztán használd potyára… :)

U Bein híd

Ez is egy gyönyörű hely, egy naplementét, vagy felkeltét érdemes itt eltölteni és figyelni a vonuló életet a hídon.

Mandalay

Chapati Corner!!! A belvárosban, ha hiányoznak az indiai ízek, itt megleled őket, kérdezz a chapati sarok után. A piac itt is érdekes, és a dombra is érdemes felmászni.

Pyin Oo Lwin, Kandawgy Garden

Ez egy szép hely, ha szereted a természetet, és szereted a végtelen apró csodáit figyelni, ezt a parkot is érdemes meglátogatnod, egy fél napig, napig simán el lehet itt bolyongani és fényképezgetni, ahogyan a kínai buddhista templomot is érdemes meglátogatni, illetve van itt még valami barlang/vízesés is, ahol mi nem voltunk, de mások szerint az is nagyon szép.

…és ahol mi még nem jártunk

Ilyen helyből még több van, mi most tényleg csak a hagyományos turista kört jártuk végig, ahogyan azt egyik kedves olvasónk már írta is kommentben. Ezeket a helyeket a turisták nagy része meglátogatja, mialatt az országban jár. Ez egyrészt jó, mert így jár oda kényelmes busz, és felkészülten várnak ránk az éttermek és a szállók, másrészt rossz, mert már ismerik a turistákat, ne adja az ég, de a pénzünkre hajtanak (rossz esetben csak a pénzünkre, de ne legyen igazam!), és betört már ide a nyugati kultúra. Majdnem írtam, hogy így már nincs akkora varázsa a helynek, de ez nem igaz, mert van! Nagyon is van, Mianmar egy nagyon izgalmas, érdekes hely (ezt most kb. egyenként is leírtam mindenhová, ahol jártunk… :D), ezer és ezer csodával és ezek megmutatják magukat bőven még így is, hogy „csak” hátizsákkal”, busszal látogattuk meg őket. Hogy milyen lehet Mianmar kerékpáron, nem tudom, de biztos úgy is gyönyörű.

Summa Summárum

Mi nagyon jól éreztük magunkat ezalatt a 28 nap alatt és rengeteg szépet láttunk, csupa olyan dolgot, amit előtte elképzelni sem bírtunk volna. Mianmar hozta és felülmúlta a várakozásainkat, és ez nagyon nagy szó, mert azokat magasak voltak, nagyon vártuk már, hogy láthassuk ezt az országot. Ezért aztán tiszta szívvel merem ajánlani bárkinek! Ha Ázsia ezen részén jártok, ezt a csodát ki ne hagyjátok!

11 ezer méter magasból írom ezt a bejegyzést, tetőtől talpig pokrócokban, mert ezek az okosok kitalálták, hogy ha van „éjszi” (AC – Air Conditioner – légkondi) a repülőn, akkor azt használni kell, méghozzá maximumon, hagy szóljon! Szóval van vagy 17 fok, és repülünk Dhakából Bangkokba. Nem így terveztük elhagyni Bangladest, de így sikerült, tehát ennek kell örülni.

Na de nézzük, mi történt velünk a több mint két hónapban az országban, illetve foglaljuk össze, miért érdemes Bangladesbe látogatni, és ha már itt vagyunk, akkor merre mit érdemes megnézni, megtapasztalni. Hát először is, semmiképpen ne fekvőbringával gyere ide, viszont ebbe az országba is hozz magaddal végtelen türelmet és humorérzéket, de azt hiszem ez utóbbit mintha már írtam volna az előző országok (India, Nepál) összefoglalóiban is. :) Szóval Banglades sem egy könnyű ország, sőt talán eddig itt ért minket a legtöbb nehézség és kihívás. Ennek ellenére, vagy talán részben ezért is, Banglades rengeteg felejthetetlen élményt adott nekünk, és tudom, ezt talán furcsálljátok, de hiányozni fog sok dolog Bangladesből.

A klímaváltozásban jártasok azt mondják, Banglades az első ország lesz (vagy már az…?) ahol nagymértékben és drasztikusan kifejti majd a hatását az éghajlatváltozás, hisz az ország lakossága 155 millió, és az emberek nagy része a folyók deltái környékén, a tengerhez közel, tengerszint közeli sík vidéken él, amit már egy-két méteres tengerszint emelkedés esetén ellep a víz. (lásd az árapály jelenség alatt dagálykor, „high-tide”-nál Mongla utcáin már csónakázni is lehetett volna, mikor megérkeztünk oda) Ha ez valóban meg fog történni (de ne így legyen!!!), akkor az számunkra már nem csak egy szomorú hír lesz egy távoli, nehéz sorsú, sűrűn lakott ország lakosságáról.

Breaking News! A hőmérséklet 16 fok alá süllyedt, a sztjuárdeszek elbújtak a sötétben, ezért kénytelen voltam a netbook neoprén tokját a fejemre húzni, így védekezve egy jó kis arcüreggyuszi ellen. Látnotok kéne, fantasztikus látvány lehetek, Zita hangosan nevet… :)

Szóval, ha valami baj történik Bangladesben, akkor mi aggódva fogunk gondolni Bappira Patgramból, Pallabra, Shihabra, Shah Alamra és Mahidra Rangpurból, a YMCA dolgozóira Bográból, a Char Battia lakóira, a sirajganji hindu családra, a nővérekre Barisalból, Propidra és családjára Dhakából, valamint David Bondu Tin Dinre, és Paulra, illetve a többi World Concern-es dolgozóra. Rafiqulra, Didarulra és Anikra Chittagongból, Labrére és a családjára Kagrachuriból, Ismail-ékre Rangamatiból, Harunra Teknafból, és a kis Sukurra a St. Martin szigeteről, a kedves határőrökre Teknafból és Gundumból. Nekik mind-mind sokat köszönhetünk, nekünk Ők jelentik Bangladest, rengeteget segítséget és szeretetet kaptunk tőlük, és ők tehetnek arról, hogy Bangladesben minden nehézség ellenére ilyen nagyon jól éreztük magunkat.

Ahogy visszanézem, ez egy elég hosszú lista, pedig sokakat biztosan ki is hagytam, de ennek ellenére ez talán a leghosszabb lista az egy országban szerzett barátok terén, pedig Banglades már nem az első ország, ahol két hónapnál több időt töltöttünk, és azt, hogy mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velünk, Irán óta szinte majd minden országra mondhatjuk, szóval ez egy nagy szó!

Ha sorba kéne állítani az eddig megjárt országokat, Banglades nálunk tuti felkerülne a dobogóra, de ennél többet direkt nem akarok írni, mert az ilyesfajta rangsorolás kicsit hülyeség valahol, hisz minden ország másért szerethető, és az ott eltöltött idő minősége nagyban rajtunk is múlik, ráadásul mindenki máshogy éli meg a dolgokat, így lehet, hogy ha Te eljönnél Bangladesbe, más élményekkel térnél haza. (Habár, ha ezt a blogot olvasod, talán kipróbálnod majd Te is a dohit, és keresni fogod a helyiek társaságát, esetleg elénekled Nekik a Bondu Tin Din-t… :D ) Szóval maradjunk csak annyiban, hogy Banglades hozta, sőt felülmúlta a várakozásainkat.

Néha körül is állta, túlságosan is nagy tömegben… :) Volt, hogy kifakadtunk, megőrültünk, hogy magunkra sem ismertünk, és tettünk dolgokat, amiket azóta is bánunk, és sajnálunk, mert elvesztettük a türelmünket úgy, mint még soha. De ha ebben is van valami jó (márpedig mindenben van!), akkor azaz, hogy tanultunk ezzel egy kis ön- és emberismeretet. És talán az a néhány ember, akivel nem voltunk kedvesek, megbocsájt vagy elfelejt majd minket, és ha szabad így gondolkodnunk, akkor az a sok száz mosolygós, nevető ember, akinek kisebb-nagyobb örömet okoztunk akár a jelenlétünkkel, akár a barátságunkkal, ők talán kompenzálják azt a kevés rosszat, amit annak az egy-két embernek okoztunk, amikor elvesztettük a türelmünket. Ilyen szempontból Banglades kiképzésnek sem volt utolsó, kíváncsi vagyok, lesz-e még ilyen nehéz országunk, vagy ez volt a csúcs? :) Azzal azért számoljatok, hogy ha Ti nem fekvőkerékpárral jöttök, hanem mondjuk saját, vagy bérelt motorizált járművel, esetleg hátizsákkal, tömegközlekedve, akkor azért a miénkénél jóval könnyebb dolgotok lesz. Nem azt mondom, hogy nem fogtok nehézségekkel találkozni, de azokból kevesebb lesz, mint nekünk volt.

Na, és akkor jöjjön egy-két kicsit konkrétabb gyakorlati tanács a már gondolom unott „pakolj be végtelen türelmet” szövegen túl:

Az országnak egyedül a Shylket környéki ÉK-i régiójában nem jártunk, amit amúgy Banglades Darjeelingjének is emlegetnek, és állítólag gyönyörű. Ezt leszámítva a sík vidéket egész jól bejártuk és a DK-i Chittagong Division-t is. Ha most jönnénk Bangladesbe, valószínű kicsit máshogy terveznénk az utunkat, és utóbbi környéken több időt töltenénk, míg a síkságon kevesebbet, mivel ott végig kvázi ugyanolyan a táj és a városok, míg a délkeleti országrész változatosabb, erdősebb és dombosabb, na és nem utolsó sorban ott van a tenger! :) Direkt nem írtam szebbet, mert a sík

Breaking News #2: Füstszag van a repülőn! :O Szép volt ez a 29 év plusz 3 és fél hónap, érdemes volt élni… Üzenem a családomnak és a barátaimnak, hogy nagyon szeretlek Benneteket! A nagy hátizsákom legyen bafé, a sífutó felszerelésem, amikor nem kell apukámnak, legyen rizé, a túrabakancsom Banderé!

Na, azért még folytatom, mert érdemes Bangladesbe látogatni, de inkább gyertek Ti is szárazföldön… Meg mert mi mást tehetnék, Zita alszik, ezért nem keltem fel, amúgy meg a legjobb, ha írok, hátha a netbook merevlemeze túléli a becsapódást. :)

Szóval a sík vidék is szép volt, nem is kicsit, ám a délkeleti országrész annyira csodálatos volt, hogy ha tehettük volna, ott több időt töltünk. Szóval, ha Bangladesbe jöttök, járjárok kicsit be a sík vidéket is (Bogra, Sirajganj, Barisal, esetleg Khulna + Sundarban, de utóbbi csak okosan, és ha lehet nagycsoportban), aztán szánjatok több időt Chittagong környékére (de ne a városra!), járjátok végig a Chittagong Hill Tracks-et, Kagrachuri, Rangamati, a Kaptai-tó és Bandarban gyönyörű helyek, és a „törzsi” népek végett nagyon változatosak is. Aztán persze a híres Cox’s Bazart se hagyjátok ki, és innen van egy nagyon jó ötletem számotokra: Próbáljatok meg biciklit bérelni Cox’s Bazarban több napra, és tekerjetek le a parti úton 80km-t Teknafig. Ez egy nap alatt teljesíthető, de ha útközben kaptok meghívást egy családhoz, akkor ne mondjatok nemet, törjétek két napra ezt a szakaszt, és élvezzétek ki, amennyire lehet, mert Banglades legszebb vidékein jártok. Teknafból pedig irány St. Martin szigete, lazítsatok egy nagyot, élvezzétek a nyugalmat (ne Eid idején menjetek!), és pihenjétek ki Banglades fáradalmait – mert lesznek! :) Na és persze adjátok át üdvözletünket Sukurnak, és ha nem vág oda Titeket sem a 3000 forint anyagilag, akkor az idegenvezetésért cserébe fizessétek be a következő osztályba! ;) Teknafból hazafelé pedig kinézhettek egy nyugis pénteki (munkaszüneti) napot, amikor a másik, szintén gyönyörű belső főúton visszabringáztok Cox’s Bazarba.

Ezt a kört akkor is javaslom, ha amúgy nem vagytok nagy bringások, a forgalom elenyésző ezen az országrészen, és az út, ha nem is tökéletes, de könnyen és baj nélkül bringázható – Garantált az életre szóló élmény! Ha pedig elfáradnátok, vagy mégse jönne be a bringázás, mindig ott van a lehetőség, hogy felhajítsátok egy busz tetejére a bringákat.

A monszuntól meg az esőzésektől nem kell félni, ritkán esik 1-2 óránál tovább az eső, de inkább csak a max. fél órás zuhék a jellemzőek. A végére még ezeket is szeretni fogjátok, mert közben jól el lehet szórakozni, dumálgatni a helyiekkel. Ehhez nagy segítség lehet a Bondu Tin Din, illetve a következő bengáli szavak és kifejezések bemagolása, és/vagy kinyomtatása.

Érdekességképen itt van a Bangladesben bejárt útvonalunk:

1259km tekeregtünk kerékpáron Bangladesben, ezen kívül utaztunk még a két lábunkon, ember hajtotta riksákon, különböző elektromos riksákon, CNG riksákon, buszokon, vonaton, na és persze hajón, illetve most éppen kirepülünk, szóval volt minden, de a kilométereket csak a saját magunk hajtotta biciklihez számoltuk. Bangladesben 69 napot töltöttünk, amiben volt sok betegség is, illetve a visszamenekülésünk Dhakába, szóval nem volt tökéletes az ittlétünk, de mi az? :) Ugyanígy a büdzsénket sem sikerült tartani, hisz jött néhány váratlan gigakiadás, konkrétan ez a repülés most 107 ezer forint volt kettőnknek, ezen kívül még vízumot is kellett hosszabbítanunk egy kisebb vagyonért, na meg volt ugye az a SundarBunda hajókázás, szóval sajnos költekeztünk rendesen, ám emellett el kell, hogy mondjam, hogy ha ezek nem lettek volna (bár talán a SundarBunda még bele is fért volna), akkor ez lett volna az első ország (ha az első, európai országokat nem számoljuk), ahol sikerült volna tartanunk a 10 eurós napi átlagot kettőnkre. Igazából kevés hiányzott hozzá: ha nem betegedünk le, és ha nem történik meg egy gyilkosság Mianmarban, amikor is történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhistát. Konkrétan így robbant ki újra a balhé Rakhaing megyében, ami miatt nem tudtunk bejutni Mianmarba… de az már egy másik ország, egy másik történet, mi pedig leszállunk Bangkokban, úgyhogy búcsúzom.

Köszönjük a bangladesi barátainknak a szeretetüket! Soha nem felejtünk el Titeket, soha nem felejtjük el Bangladest!

Bangladesből Thaiföldre szeptember 16-án, a helyi idők szerint valahogy hajnali 1 és 3 között repültünk.

A bátyám kérdezte, hogy mi kell ahhoz, hogy ők is ilyen helyen túrázhassanak? Ez a bejegyzés most Neki szól, és mindenkinek, aki komolyan gondol egy nepáli látogatást. Addig is amíg álmodoztok és tervezgettek, itt van egy térkép az általunk trackelt útvonallal.

A jobb alsó sarokban lévő boci kiteszi Nektek teljes képernyőre a térképet, és ha a kis házikókra vagy egyéb ikonokra klikkeltek, a felnyíló ablakban találtok két linket, az egyik az adott nap képgalériájára, a másik az adott napról szóló blogbejegyzésre mutat.

Itt van két összefogó link:

Az Annapurna körtúránk összes fényképe
Az Annapurna körtúránk összes blogbejegyzése

Ha ennél még jobbat szeretnétek, nézzétek meg ugyanezt a Google Földben 3D-ben, és kapcsoljátok még rá a Zita által készített geotaggel is ellátott fotók közül a legjobb 173-at, amit a nászajándékba kapott GPS-el is megáldott Panasonic gépünkkel készített, hogy repkedhessetek a hét-nyolcezres hegyek között, úgy ahogy ezen a képen is látszik:

Táblázat távokkal, magasságokkal és összegekkel

Az alábbi táblázatban látható a napokra lebontva a megtett táv, az össztáv, az aznapi alvási és maximális magasságunk, az elköltött pénzösszeg Forintban és Euróban, és ha lent jobbra görgettek, akkor utóbbinak a kategóriánkénti lebontása.

Nagyon fontos hozzáfűzni az összegekhez, hogy mi a tavaszi, kisebb szezon legvégén, vagy inkább utána voltunk, tehát emiatt a szállóárak alacsonyabbak voltak. Az sem mellékes, hogy én 1 év Ázsia alatt igen pofátlanul megtanultam alkudni, amit néha használtam is, amikor úgy éreztem, hogy az árak is pofátlanul magasak. Sokáig csak a legolcsóbb kajákat ettük (Dal Bhat a rátöltés miatt, Veg. Fried Rice, Veg. Fried Potato), ezekből is sokszor csak ketten egyet, és ezt is csak azért, hogy ne kelljen többet fizetnünk a szállásért, ha nem eszünk ott. Tehát már akkor is főztünk, amikor amúgy egy tál étel ára még nem volt több, mint mondjuk otthon egy menzán. És amivel még rengeteg pénzt – és a Bolygónktól műanyagot – megmentettünk, az a vízszűrő mindennapi használata volt. A palackos víz odafent aranyárban megy, és vannak ugyan tisztavíz állomások, ahol megtöltheted a palackjaidat, de még így is 40 rupi, azaz több, mint 100 forint egy liter, ami elég horror, mert simán megiszol egy kemény nap 5-6 liter folyadékot. Ha csak rövid időre utazol, és nem évekre, mint mi, érdemesebb Pokharában vagy Kathmanduban olcsón megvenni a víztisztító tablettákból egy nagy szettet, és azt használni. Lesz egy kis mellékíze a víznek, de túl lehet élni, na meg ha igazán szomjas vagy, megiszod! :)

Ugyanakkor továbbá az is igaz, hogy valahol félúton elromlott a benzinfőzőnk, és ezután már csak ritkábban és keveset főztünk, a hágó után pedig végleg elengedtük magunkat és szinte csak éttermeztünk, na és volt itt még közben szülinapunk, meg évfordulónk is, és ezen alkalmakkor sem a büdzsék volt a 1st priority. :) Szóval csak oda akarok kilyukadni, hogy ennél ki lehet még egy kicsit olcsóbban is jönni. Vagy drágábban, akár sokkal drágábban is. A másik irányban a határ a csillagos ég! Még a legmagasabb helyeken is kínáltak nyugati(nak tűnő – az étlapon) ételeket, pizzákat és egyéb finomságokat, persze csillagászati áron. Mi csak a lentebbi helyeken csábultunk el ilyeneknek, akkor is ritkán. Persze bámulatosan tudják ugyanazokat az alapanyagokat használni mindenhez, szóval igazából bármit is rendelsz az étlapról, biztos, hogy ugyanabból a 10-12 alapanyagból készültek! :) Maradj a Veg. Fried Potato-nál, úgysem arra fogsz aztán emlékezni, hogy milyen jókat ettél, ezen a túrán nem ez a lényeg, ez csak a pillanatnyi vágyak lecsillapítása.

A költségeloszlás és a napi magasságok grafikonja

Az alábbi két grafikonon az előbb említett költségek lebontása látható. Sajnos a dolog egy kicsit a kék és a világoszöld szín között csalóka, ugyanis ha nem ettünk volna ott a vendéglőkben legalább valami olcsót (ahogy tettük) az étlapról, a szállás ára 100-200 rupiról 300-400-ra ugrott volna a legtöbb helyen.

A második grafikon azt mutatja be, hogy az egyes napokon milyen magasságokban aludtunk (kék) és milyen legnagyobb magasságban jártunk (piros). Egyszóval, hogy hogyan akklimatizálódtunk. :) Talán túlzás volt ennyit felmászkálni, de ugye jobb félni, mint megijedni, na meg csodaszép volt, és élveztük is nagyon.

“Oké-oké, de mennyibe kerülne ez Nekem?”

Amit a táblázatban láttok végösszeget, ahhoz még mindenképp hozzájön a repülőjegy, és a vízum ára. Előbbiről azt hallottuk, hogy a Budapest – Moszkva – Doha – Kathmandu vonalon repülve meg lehet úszni 90 ezer forintból. A vízum egy hónapra 40 dollár, háromra pedig 100 dollár. Számoljunk csak a mi költségeinkkel (benne kis felszerelés vásárlás, engedélyek, és a 27 nap összes minden költsége): 80(egy főre a mi költségeink)+2×90(repülő oda-vissza)+9(vízum egy hónapra), az annyi mint 269 ezer forint, de kerekítsük fel 300-ra, mert ha Te egy hónapra jössz ki, akkor talán nem akarsz majd főzőcskézni annyit mint mi és talán ha ez az egy hónap, amit pihensz egész évben, akkor majd le akarsz gurítani egy-egy sört is néha, kerül, amibe kerül! Szóval háromszázezer Forint, ez elsőre elég vad, de ha azt veszed, hogy a világ másik felére utaztál 4 hétre, és 7-8000 ezres hegyek között kirándultál, olyan kultúrák között sétálva, ami szinte mesebeli az otthoni ratrace után, akkor… Akkor értem, miért jöttek ide többször a TIPO-s klubtársaim! :) Számoljuk ki, per napra lebontva: 300/27 az 11,1111111…, de legyen 11.200 forint, mert a végén megiszol még egy sört az egészségedre! :) Szóval:

4 hét magashegyi kikapcsolódás luxus körülmények között, repülőjeggyel, all inclusive csak 11,200 Ft / nap! :) Ezért minden nap étteremben ettél, lámát látogattál, friss levegőn voltál, gyönyörű emberek, és hegyek között… Egy ilyen móka ki tud mosni minden sz@rt az emberből, bármit is csinált előtte, bármennyire is stresszes volt a melóhelye. Bár azt is el tudom képzelni, hogy ha nagyon vacak volt a melód, és a szezonjában jössz, itt maradsz ercu gumbut szedni! :) Áhh, de kell még ezt magyaráznom? :) Egy hónap szabi és 300 ezer forint – ez kevés embernek adatik meg, tudom. De olyanok is vannak, akik megtehetik! Szóval ha össze tudsz kuporgatni ennyi pénzt és szabaddá tudod tenni magad a mókuskerékből ennyi időre, szereted a hegyeket, és kedvet kaptál a Himalájához a beszámolónk alapjánk, akkor bátran ajánljuk, hogy kezdj el álmodni, tervezni, aztán indulj! :) Nem kaptunk egy büdös petákot sem az ACAP-tól ezért! :D Csak azt szeretnénk, hogy Ti is hasonló élményekkel gazdagodjatok!

Ha még további kérdésetek van, akkor itt kommentben feltehetitek és válaszolunk, vagy ha szégyenlősek vagytok, írhattok a 360fokbringa [Qkkacc] gmail [p0nt] com-ra is!

Mivel végére értünk az első “rövid” szakaszunknak, Európának, célszerűnek láttuk egy összefoglaló bejegyzés elkészítését. Itt nem csak sorrendbe raktuk a beszámolókat, hanem azt is melléjük írtuk, melyik hány napot és hány kilométert mutatnak be.

Utunk szöveges beszámolókban

1-5. nap, 0-387km – Budapest – Temesvár, a Kezdet (English version)

6-9. nap, 387km-750km – Utunk Szerbiában – Első balkáni benyomások (English version)

9-12. nap, 750-909km – Negotintól a kanyonig – Az első napok Bulgáriában

13-16. nap, 909-1040km – Utunk az Iskar völgyében Szófiába

17. nap – 1040-1127km – Szófia után, a hegyek mögött – Szeretet vár

18. nap – 1127-1213km – Утунк Пловдивба – Egy rövid hosszú nap története (English version)

19-20. nap – 1213-1317km – Plovdiv-tól a Templomkertig

21. nap – 1317-1414km – Megérkeztünk Törökországba

22-23. nap – 1414-1425km – Két nap török kultúrsokk Edirnében

24-27. nap – 1425-1701km – Edirnétől Isztambulig – Az első négy nap török vidéken

28-34. nap – 1701-1726km – Egy hét Isztambulban – 1. rész, 2. rész

Térképen

Ez az útvonal kézzel lett berajzolva, nem GPS track, de talán használható egy kerékpártúrán – ha a nyomunkba erednétek, örömmel ajánljuk, könnyű és élvezetes volt. :) A térkép jobb alsó sarkában található kis tehénre kattintva meg tudjátok nyitni teljes képernyőn is.

Táblázatban

Nézzük a számokat! Ebben a táblázatban látható, hogy melyik nap hány km-t haladtunk, mennyi idő alatt és milyen átlaggal. Továbbá látható, hogy az egyes napokon mennyit költöttünk ételre, kommunikációra, felszerelésre, közlekedésre és szállásra.

Ami a kilométereket illeti, 1726km-t tettünk meg összesen a bringákon Isztambulig, ez egy bruttó 50km-es napi átlag. Ezzel elégedettek vagyunk, nem rohanunk sehová, csak egyszer élünk, egyszer vagyunk nászúton az életben. Ez nem egy két hetes és nem is 3 hónapos bringatúra, az úton kell kipihennünk magunkat, útközben kell feltöltődnünk, feldolgoznunk az élményeket, most ez az út az életünk néhány évig. Ez más mint eddig bármelyik kerékpártúránk, és mindketten úgy érezzük, ha ennél gyorsabban haladnánk, azzal nem több, hanem kevesebb lenne ez az utazás.

Ha az anyagiakat nézzük, látszik, hogy az étkezésre költöttünk a legtöbbet, 68%-a a kiadásainknak ételre ment el. Ezután ~10-10%-ot kapott a kommunikáció és a Szórakozás/Kultúra. Érdekes megfigyelni, hogy Isztambulig épp sikerült tartanunk egy 10 Euros napi átlagot, 27 nap alatt költöttünk 72 ezer forintot, amivel nagyon elégedettek lennénk, ha utána nem költöttünk volna el egy hét alatt 50 ezret Isztambulban… :( A sok buli, meg a kultúrálódás drága dolog! :) Dehát ez van, levontuk a tanulságokat. Egy 20 milliós városban tartózkodni drágább dolog, mint vidéken.

Ez a táblázat egyébként nem összekeverendő a kerékpártúrázó pénztárcája rovatban látható táblázattal. Abban a táblázatban láthatóak a felkészülés költségei és minden olyan költség, ami nem napi kiadás: vízumok, meghívólevelek, oltások. Az a táblázat olyan rémisztő számokat tartalmaz, hogy jobbnak láttuk egy új inditását. Ha a kettőt összehasonlítjátok, látható, hogy onnantól, hogy elindultunk, jóval olcsóbb lett az élet – talán még olcsóbb, mint otthon. :)