Nehéz kezdet

Ahogy elhajtottunk Chandan lakása elől, úgy tűnt, mintha le sem álltunk volna két hónapra a bringázással. Újra fekve tekerve, újra itt vannak két oldalt a táskák, újra látom magam előtt a lábam pumpálni, és újra gurulunk. …és újra mindenki nagyon megnéz minket!

Az első kilométerek nehezen indultak, mert amíg rá nem értünk arra a nagy, kelet felé tartó útra, ami egyenest kivezetett minket a városból, néhány lámpás kereszteződésnél hatalmas feltorlódott autósor állta az utunkat. Néha 3-4 pirosat is végig kellett várnunk a benzingőzben, mert a járművek olyan sűrűn álltak az úttest egész széltében, hogy nem fértünk el mellettük.

Aztán végre kiértünk a nagy útra, ami keletre vitt minket egy-két másik nagyobb települést délről megívelve. Innen már valamivel gyorsabban haladtunk, de épp ez sem volt egy kellemes menet. A forgalom nagy volt, és volt köztük egy-két barom, akik sajnos belőlünk is kihozták a rosszat. Iszonyat közel jöttek hozzánk, és nagy tömegben idétlenül vihogtak rajtunk, na és persze kérdezés nélkül fényképeztek. Egyeseket nagyon csúnyán leordítottuk, volt hogy a riksa oldalát vertük, amiből ezek a csürhék örvendtek nekünk eszetlenül, és volt, hogy csak az illető reflexein múlt, hogy nem kaptam ki valakinek a kezéből a mobilját és hajítottam az út menti árokba. Mindennek Chandan is a tanúja volt, és szomorúan látta, hogy mit hoznak ki belőlünk honfitársai. Emellett némi megnyugvásra intett minket, mondván, hogy ennek rossz vége is lehet. És nem arra gondolt, amire mi, méghozzá arra, hogy ha közel jönnek hozzánk, azzal veszélyeztetnek minket, azon túl, hogy végtelen idegesítő, hogy minden fél percben valami marha lelassít melletted, és szagolhatod a büdös, hangos járgányát, és még vágj jó képet is a fényképhez, ezredszerre. Persze, mert sajnos errefelé nem ismernek semmiféle illemet az emberek – magyarázta Chandan, és közben ő is szomorú volt emiatt, de mi meg nem voltunk ettől boldogabbak, sőt igazából én szégyelltem magam, hogy így viselkedtünk. Nekünk kellett volna moderálnunk magunkat, ha már ők nem tették, sőt fogalmuk nem volt róla, mi az, és hogy kell. Persze bringázás közben – ahogy nagyon okosan már Reku papa is írta egyszer – mindenféle hormonok elszabadulnak az emberben, és máshogy cselekszik és gondolkodik, mint nyugodt körülmények között, egy netbook előtt gépelve – mint ahogy ezt a beszámolót most írom, de ez még nem mentség. Én egy békés, nyugodt embernek képzeltem magam, de India előhozott belőlem olyat is, amiről nem is gondoltam volna, hogy én vagyok.

Szarkupacok és S.C.A.M. Public School

Mindegy, most már ez történt, nincs mit rajta szépíteni. Viszont ahogy végetért az elkerülő, végre a forgalom is mérséklődött, és tudtunk másra is figyelni. Az út mentén rengeteg szarkupacot láttunk, némelyik akár sok méter magas is volt. Igen, jól olvastátok, szarkupacot írtam! :) Ez kicsit durva kifejezés rá, de tulajdonképpen arról beszélhetünk, amit írtam. A tehenek otthagyott lepényeit a helyiek összegyűjtik, majd kb. fél méteres rétegekben egy nagy kupacot építenek belőle. Mivel sok ilyet láttunk, el tudjuk képzelni a folyamatát a dolognak. Először csak a lepényeket rakják körbe, aztán valahogy egész komoly testet tapasztanak köréjük, hogy végül az egész szabályos kör alakú legyen. És igen, kézzel tapasztják, és hordják a tehénlepényeket. Mindezt már Delhi határában megfigyeltük, de aztán később még inkább, még nagyobb és több kupacokban.

Aztán láttunk még mást is, pl. egy kidőlt felsővezeték oszlopot. A megfáradt tartóoszlop közvetlen az út mellett volt, így a magasfeszültségű vezetékek csak pár méterrel voltak a fejünk felett…

Sűrűn megálltunk pihenni, inni valamit, vagy enni egy dál makhanit, hogy ezáltal is lenyugodjunk, na meg, hogy érdemi időt töltsünk Chandannal. Ő 56 kilométer után fordult vissza, és hazafelé homokvihart, szembeszelet, és erős esőt kapott, a napot 118km-el zárta, és azt írta aztán, hogy minden nehézség ellenére megérte, mert egy nap alatt rengeteg minden történt vele. Hát igen, az ilyesfajta élmények nagyon jók tudnak lenni arra, hogy a hétköznapok alatt bennünk lerakodott dolgokat „kimossák”.

Miután Chandantól elbúcsúztunk, nem sokat tekertünk már, mert Hapur városában nekiálltunk valami szállást keresni. De előtte azonban még láttunk egy-két érdekes dolgot. Az első egy riksás volt, aki egy nagy, széles fotelt vitt a tiksája hátulján. Egy akkorát, amivel majdnem egy egész sávot elfoglalt. Ahogy közelebb értünk, még azt is láttuk, hogy valaki ül a riksában. Egy fényképet is sikerült róluk lőnöm (sajnos eltanultam tőlük, hogy kérdezés nélkül fotózzak), igaz nem lett tökéletes, mert a hátunk mögött már éles szögből sütött a lemenő nap.

Aztán Hapur határában még egy említésre méltó dolgot láttunk, ez pedig egy hirdetőtábla volt. Azt mondta, hogy S.C.A.M. Public School! Namármost az angolban a scam szó átverést jelent, és scam-nek mondják errefelé azokat az eseteket, vagy embereket, akik ezeket az átveréseket elkövetik. Sokszor ellenünk, tudatlan külföldiek ellen – innen volt ismerős a szó az útikönyvekből. Erre most jön egy iskola, aki így hívja magát. Oké, mozaikszó, de akkor is, hogy lehet ilyet kitalálni?! :) Nem is tagadják, hogy átverésekre tanítják a nebulókat? Nem hiszem, hogy erről van szó, egyszerűen csak nem figyeltek a névnél erre. Ha egy étlapon írhatnak croud-ot a curd helyett, akkor egy iskola nevében is benne lehet az „átverés”, nem? Ez India, itt minden lehetséges! Nem adunk az ilyen apróságokra… :)

Menedéket találni ebben a tömegben

Maga a szálláskeresés viszont nem ment könnyen. Kérdeztünk embereket, hogy tudnak-e valami helyet, ahol nyugalomban sátrazhatunk, esetleg egy zárt udvart, vagy ilyesmit. Senki nem tudott semmi értelmeset mondani, csak az innen 30 kilométerre lévő város szállodáit emlegették, és persze egyre csak gyűltek körénk, ellehetetlenítve a helyzetünket. Befordultunk egy kisebb utcába, ahol megint megálltunk kérdezősködni, kerek-perec rá is kérdeztünk egy kertre, de elutasítást kaptunk. Közben az utcán kisebb tömeg gyűlt körénk, főleg gyerekekből, és ennek nemigazán örültünk, mert úgy sejtettük, hogy a tömeg nem jó most nekünk. Te kit engednél be a kertedbe sátrazni? Két magányos bringást, vagy két bringást, akik körül hatvanan tömörülnek. Persze ezen hibás így agyalni, hiszen ők egyáltalán nem úgy gondolkodnak, mint mi, és ez a szomszédos utcában meg is nyilvánult, mert bár én nem hittem benne, de végül befogadást nyertünk egy házba. Hála Zita töretlen lendületében. Betolhattuk a bringákat egy garázsszerű előtérbe, ahol végre nyugalmunk lehetett, mert becsukták mögöttünk a kaput, elzárva ezzel előlünk néhány tucat kíváncsi szempárt. Itt először csak örültünk, hogy élünk, elfogadtuk a felajánlott teát, és mivel nem kaptunk további utasítást arra, hogy hol lehetünk és hol nem, még nem kezdtünk tábort verni sehol. A háziaink nem nagyon beszéltek angolul, de úton volt valaki, aki igen. Amíg őrá vártunk, megpróbáltuk kicentrírozni a féktárcsáinkat, sajnos nem túl sok sikerrel. Kicsivel később megérkezett a házigazdánk, Satendra. Benne egy nagyon kedves, intelligens, és szuper vendégszerető embert ismertünk meg. Satendra az állami szférába felvételiző dolgozókat vizsgáztatja földrajzból, így rengeteg érdekes dolgot tudott Magyarországról is, amivel meglepett minket. Indiában az állami állásokba szakmai és általános műveltségi felvételi is van, erről Chandan is mesélt, mert ő is felvételizett, és mondta, hogy nagyon kemények voltak a vizsgák. Persze ő természetesen átment, igaz, még ő is csak másodjára – szóval tényleg durvák lehetnek ezek a vizsgák! :) Satendra épp most készül egy olyan vizsgára, aminek a letétele után a legmagasabb állami állásokra pályázokat is vizsgáztathatja.

Meghívnak minket egy indiai esküvőre

Ahogy ő megjelent, vele együtt néhány másik emberke is, akik közül az egyik meginvitált minket egy esküvőre. Felajánlotta, hogy értünk jön 9-re és aztán haza is hoz minket, és ennek mi nem bírtunk nemet mondani, igaz a hátunk közepére sem kívántunk egy újabb tömeget, de úgy voltunk vele, hogy ilyesmit nem illik visszautasítani, na meg aztán azért bármennyire is fáradtak voltunk, egy indiai esküvőre azért kíváncsiak voltunk. Szóval elfogadtuk a meghívást, de azzal a feltétellel, hogy nem tudunk sokáig maradni, mert másnap sokat kell bicikliznünk. Ez végeredményben teljesen igaz is volt így.

Amíg a kilenc óra eljött, kaptunk egy másik meghívást, méghozzá a szomszéd házba, csak úgy, mert kíváncsiak voltak ránk. Itt is rettentő kedvesek voltak velünk, ám ez már annyira nem esett jól nekünk, mint mondjuk Satendra társasága, itt ugyanis csak a legfiatalabb lányok beszéltek angolul, mindenki más csak mosolygott ránk és közös fényképet akartak velünk, legtöbbször úgy, hogy közben kezet fogunk velük. Ezt, ha csak három ember kéri, rendben lett volna, de sorban álltak. :) Pontosabban nem sorba, hanem körbe. Szó se róla, kedvesek voltak nagyon; kaptunk finom teát és süteményeket, csak épp annyian, annyira „szerettek” minket, hogy az már terhes volt nekünk. De hamar jött a kilenc óra, és hamarosan megérkezett az emberünk, mi pedig helyet foglalhattunk egy drága autó hátsó ülésén, ahová ömlött a jeges levegő a légkondiból, noha odakint sem volt már meleg. Nem gurulhattunk 500 méternél többet, amikor megérkeztünk az esküvőhöz. Rögtön a bejáratnál óriási ricsaj volt, szólt a generátor, aztán a vőlegény (szegény…) foglalt helyet egy trónon, majd… Nézzétek meg inkább a videót:

Az történt, hogy miközben a fényképezőt fogtam a vidám fiúbanda berántott táncolni. Én ekkor átadtam a gépet Zitának, aki folytatta a felvételt. Velem az történt, hogy bekerültem egy csupa fiú bandában, akik mint az őrült, úgy táncoltak, de persze indiai módra. Ez még nem lett volna baj de egy külső kört dobosok alkottak körülöttünk, akik igen vadul, és persze őrült hangosan doboltak. Rosszabb helyet el sem tudtam volna magamnak képzelni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, menekülőre fogtam. Ezután az indítás után nem sok jót reméltünk a továbbiakban, de nagyon kellemesen csalódtunk. A szűk bejáró egy hatalmas, füves udvarra vezetett, ahol már el tudott oszlani a sok száz (de lehet, hogy ezer) fős vendégtömeg. És ami a legjobb volt, hogy nemigen törődtek velünk. Itt nem történt meg a körbeállás, nem gyűlt tömeg körénk, nem voltunk különösebben nagy szám, és ennek nagyon örültünk. Persze néhány ember leszólított minket, hogy mi járatban és honnan, de ők kevesen voltak, és teljesen moderáltan és kulturáltan tették, így öröm volt velük társalogni, mint ahogy a meghívókkal és a később előkerülő Satendrával is. Az udvaron egyébként egészen körbe és belül az udvar belsejében is különböző ételeket, italokat, gyümölcsöket, chipseket, fagylaltokat és édességeket szolgáltak fel végtelen mennyiségben. Nem sikerült mindent megkóstolni, de azért elég sok dolgot megízleltünk. Én pl. csináltam egy olyat, hogy az ilyen főzelékszerű étkekből mindegyikből csak egy apró kanállal szedtem, és aztán az egésznek nekiestem egy kanállal és egy-két csápátival. Természetesen ismét nagy leizzadás lett a vége, de az tény, hogy cserébe megízlelhettem néhány olyan dolgot, amiről előtte álmodni sem mertem volna. Sajnos ahhoz túl kevés időnk volt, és túl sok dolog volt ott, hogy megjegyezzünk neveket és ízeket, de közben gondoltunk egy „gasztroblogger” olvasónkra, aki itt bizony nem csak egy órát maradt volna, hanem tovább, és közben az ízek mennyországában érezte volna magát. Azért Zita járt egy kört, és közben felvett a géppel egy videót, ez talán visszaad valamit a feelingből:

Kifelé menet még láttunk valamit, amin nagyon felvidultunk. A bejárat mellett volt egy nagy díszterem, aminek a túl felén valami fotózást készítettek elő, gondolom az ifjú párról. A reflektorfény közepén egy nagy, díszes fotel figyelt, pontosan ugyanaz, amit pár órával ezelőtt a riksán láttunk! :) Hát most már azt is tudjuk, hogy ide tartott.

Az egész esküvő rettentő óriási volt, és nagyon puccos. Na és persze rengeteg ember volt, majdnem hogy elmondható, hogy egy nagyságrenddel több, mint a magyar esküvőkön, mint pl. ahogy a mi esküvőnkön is voltunk. Ráadásul egy indiai esküvőnek rengeteg része van, mindenféle szokásokkal az egész akár egy hétig is eltarthat. Mondanom sem kell, hogy ez brutálisan sok pénzbe kerül, és ezért én nagyon nem értem ezt az egészet. Oké, oké, rendben van, hogy a legfontosabb ünnepély egy, vagyis két ember életében és a szülők meg a nagyszülők oda meg vissza vannak ilyenkor a boldogságtól, de könyörgöm, azért még nem kéne adósságba verni a családot, vagy szegény bátyók és/vagy az örömapa évek alatt összegyűjtött pénzeit egy hét alatt elverni. Persze ők tudják, itt ez a szokás, az esküvőn show up van, megmutatjuk, milyen gazdagok vagyunk, még ha valójában nem is… Valószínű itt brutális méreteket ölt az esküvő ipar, így van pénze az egészet tovább tolni, és az emberekbe elültetni, hogy ez kell, mert csak így az igazi. Számoljuk csak, 1,3 milliárd ember Indiában, 1000+ fős, egy hétig tartó esküvők… Hmmm!

Ezek után este már semmire nem maradt erőnk, csak eldőlni. Reggel finom teát kaptunk süteménnyel, és még az esküvői süteményesdobozt is felbontottuk hozzá, szóval bevittünk rögtön a nap elején egy jó nagy adag cukrot a szervezetbe. Az indiai sütemények iszonyú édesek, némelyik olyannyira, hogy én meg se bírom enni. Nagyszerű időt töltöttünk Satendra-éknál, és igen jó embereket ismerhettünk meg az ő és családtagjai személyében.

Ezúton is ezer köszönet az önzetlen és nagyszerű segítségükért!

Természetesen ők is marasztaltak minket, ahogy a szomszéd is, akinek erre a következő napra esett az esküvője, de nekünk menni kellett tovább, várt Nepál, és a további kalandok. Na de addig volt még hátra volt több mint kétszáz km és 3 nap Indiában, ezekről majd a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad” – és ezt ez a napunk kiválóan megmutatja. Sajnos mi nem voltunk mindig elég türelmesek mindenkihez, ezért én utólag kicsit szégyellem is magam, de úgy tartottam korrektnek, hogy leírom az igazat, ami és ahogy történt velünk, ahogy reagáltunk a dolgokra, még ha nem is vagyok mindenre teljesen büszke. Legyen ez tanulság nekünk, és azoknak, akik Indiába készülnek. Csomagoljatok sok-sok türelmet és kitartást! ;) Ha ezeket jól használjátok, és nem borultok ki, hanem nyitottak maradtok, fantasztikus élményeket kaptok cserébe!

Delhiben nem akartunk sokat időzni. Április 18-án este azzal a céllal érkeztünk meg, hogy 19-én és 20-án összekészülünk, 21-én találkozunk Ritával és 22-én vasárnap, hogy Chandan is velünk tudjon jönni, elindulunk Nepál felé, újra a bringákon!

Ez egy kicsit szoros terv volt, de végül sikerült. Chandant jó volt újra látni, és mesélni neki, illetve hallgatni az ő további történeteit, ezért aztán első este, ahogy arra előre számítottunk, egész késő estig fent voltunk. Reggel mégis sikerült felkelni nagyjából emberi időben, és a már ismert üzletekben, az ismert embereknél bevásárolni. Épp csak annyi volt most a különbség, hogy ezúttal már vadásztam a különböző érmékre. :) Reggeli után kölcsönkértem Chandan gyönyörű fehér bringáját (a neve: Viktória!), és elvágtattam vele a táskákkal a táskás céghez, és most is, mint ezelőtt, egyenesen a tulaj-igazgató irodájába kopogtam be. Most is azonnal fogadott, és miután megpróbált másik táskákkal traktálni, szívélyesen visszacseréltük a két nap alatt szétszakadt táskákat a pénzre. Ez rendes volt tőle. Kérdeztem, hogy sikerült-e Couchsurfereket fogadnia, de mondta, hogy nem, nem volt ilyesmire ideje. Próbáltam neki röviden előadni, hogy pénzt, akármennyit kereshet és költhet még az életében, de az ember ideje az véges, és ezért… és innen már nem is tudtam folytatni, mert ő is elkezdte a mondókáját és azt sokkal erősebben tolta már, mintsem hogy én megszólalhassak. De nem is akartam, mert látszott a helyzeten, hogy nem is vette volna a lapot. Na meg azt a kevés idejét sem akartam rabolni, azok után, hogy végül még a táskákat sem vettük meg tőle! :) Elkezdte mondani, hogy ő már túl van azon, amit mi most a feleségemmel mi csinálunk, és most komoly cége van, amivel 30 családot tart el, és ez nagy felelősség és nem lazíthat, ezért nincs ideje ilyen dolgokra. De a drága almás notebook, a márkás karóra, a szemüveg, a mese az olaszországi nyaralásról arról árulkodtak, hogy mindezt azért csinálja, hogy fenntarthassa azt a „magas életszínvonalat”, amit kialakított magának, és amihez hozzászokott. És ha a szívére tenné a kezét, valójában kiderülne, hogy nem a 30 családért csinálja, még ha ez olyan jól is hangzik. Hanem egyetlen egy dologért, amit úgy hívunk: profit! Félre ne értsetek, nem vetem meg a fickót, még csak nem is sajnálom, rendes volt, és tényleg munkát teremt ennek az óriási putrinak a közepén, amit azalatt a két hónap alatt, mióta legutóbb itt jártam, félig leaszfaltoztak, de én nem hiszem, hogy ez lenne a jó irány egy jobb jövőért mindenkinek, beleértve a 30 családot és a cég igazgatóját is.

Visszafelé megint elnéztem egy felüljárót, így sikerült egy kilométeres vargabetűt tennem, mire hazaértem Zitához. Másnap a Magyar Nagykövetségre voltunk „hivatalosak”, no persze nem hivatalos ügyben, hanem ebédre, és beszélgetésre. Ezúttal Bognár Lajosék is csatlakoztak, így egy nagyot jót beszélgettünk nagyon-nagyon finom magyar ételek mellett. Rántott hús… Galuska… :) A 10 hónap alatt nem sokszor ehettünk ilyesmiket, ezért most is nagyon értékeltük ezt. Lajos és Sándor nemrég jártak Kathmanduban, így tudtak mesélni az élményeikről, és el tudták mondani, mi az, amit nem érdemes majd kihagynunk, ha oda érünk. Persze ez nekünk nem lesz olyan gyors menet, mint Nekik volt repülővel, bele fog telni néhány hétbe, pláne, hogy megállunk Pokharában és felnézünk kicsit az Annapurna oldalára. :) Ezúton is nagy-nagy köszönet minden segítségért és finomságért, amit Tőletek kaptunk, ismét nagyon jól éreztük magunkat! Ezúttal a finomságokból, Zita bátor kérdése után haza is vittünk, így néhányat a magyar konyha remekeiből Chandan és a testvére is megkóstolhattak.

És akkor még nem is említettem az újabb szeretetcsomagot, amit Rita hozott el nekünk, kb. egy hónappal ezelőtt. Ő a bátyámék szomszédja, a Barackos utca első lakója Nadapon. Nepálba látogatását egy kis Indiai kitérővel, Delhivel (Chandannal), Taj Mahallal, Varanasival fűszerezte. Ahogy elkezdtünk levelezni a csomagról, meg az átvételről, Chandan bekerült a képbe, mint kézbesítő, illetve mint hűtőszekrénnyel rendelkező személy (Indiában ez Unicumnak számít!), így a vége az lett, hogy amikor márciusban érkezett Rita repülője Delhibe, találkoztak Chandannal, sőt mi több, Chandan el is szállásolta Ritát, majd fel is rakta pontosan ugyanarra Agrába tartó vonatra, amire anno minket is. Mindez alatt Rita átadta Chandannak a nekünk küldött csomagot, amelyet ezúttal leginkább a magyar finomságok tettek ki, és amikért ezúton is nagy-nagy köszönet! Chandan ezeket megőrizte nekünk az érkezésünkig, amit egyébként azért időzítettünk ekkora, hogy találkozhassunk Ritával, amikor hazafelé utazik Nepálból Delhin keresztül. Ez meg is történt április 21-én, szombaton. Delhi főterén találkoztunk, amit ekkor elleptek a medvék. Valami „United Buddy Bears” néven futó kampány alatt minden nemzetnek készítettek egy medvét, amit a nemzet egy vagy több művésze kipingálhatott az adott országra jellemző színekkel, témákkal, motívumokkal. Megtaláltuk az örmény medvét! :) …és aztán persze a magyart is, de le kell hogy írjam őszintén, a magyar medve csalódás volt számunkra. Piros alapon, fehér-szürke szellemszerű nők voltak ráfestve, amit egyáltalán nem értettünk. Később a medve háta közepén találtunk egy „Liszt F.”-et felfestve egy zongorázó szellem mellé, de számunkra még ez sem magyarázott meg semmit, miért nem lehetett volt erősebb, tarkább, többfélébb és sokszínűbb magyar motívumokkal ezt a szerencsétlen magyar medvénket. Más országoknál olyan szép, kreatív, vagy épp vicces medvéket láttunk, de a miénk olyan semmilyen volt. Ráadásul ahogy elolvastuk, a művész, aki készítette, az se magyar volt. És hogy mi köze a szellemalakoknak Liszt Ferenchez, azt nem tudom, de mondjuk lehet, hogy e téren bennem van a hiba. :) Mindegy, azért medve volt a miénk is, ráadásul közvetlenül az Indiai barátja mellett állt, így ez okot adott egy közös fényképre.

Ezek után már nem is mentünk nagyon sehová, beültünk Ritával beszélgetni egy kávézóba, amíg Chandan végzett a munkahelyén, majd hazarobogtunk mindannyian Chandanhoz. Itt még pár órát együtt voltunk Ritával, amíg ki nem kellett mennie a repülőhöz, és ezalatt sikerült elfogyasztanunk a finom magyar étel maradékot, amit a nagykövetségről kaptunk, valamint néhány túrórudit, és még abba a nagyon finom pálinkába is belenyaltunk, amit Rita Chandannak, illetve nekünk hozott. Jó volt ez az este és jó volt Ritával beszélgetni. Rita rengeteg hasznos és megnyugató (nincs őrült tömeg, az utakon szinte nincs autó – elképzelni sem lehet India után!) infóval szolgált nekünk Nepálról, Pokharáról és az Annapurnáról, ráadásul az egész szitu nagyon izgalmas volt. Ritával ezelőtt még soha nem találkoztunk személyesen, viszont ő egy utcában (A legendás Barackos utcában!) lakik a bátyámékkal. Ahol most született az első kisfiú, az első unoka (vagy, ha úgy tetszik, Lali papáéknak dédunoka!) a családban, akit mi még nem láthattunk, ahogy a bátyámék új életét sem a Barackos utcában, mivel most költöztek oda. Rita elmesélte, hogy az utóbbi években sokan költöztek oda a falu szélére, ezért egyszer gondolt egyet, és szervezett egy kerti partit, hogy megismerjék egymást az emberek az utcában. Szólt a juhásznak, hogy vágjon le egy bárányt, és délután már készült is a pörkölt! :) A buli olyan jóra sikeredett, hogy azóta szinte minden héten (vagy minden nap?) összejárnak, ráadásul az egész utca nagyon mozgékony, sportos közösség, futóversenyekre járnak, kijárnak együtt futni… Szóval még kicsit irigy is lettem az ilyen történetektől! :) Az is furcsa érzés volt, hogy tudtuk, Rita holnap hazamegy, és találkozhat a bátyámékkal. Később megtudtuk, hogy még a szüleimmel is összefutott, pontosan másnap! :) Ez érdekes érzés volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mentünk volna kicsit mi is haza, de az is biztos, hogy azt néhány hét után nagyon megbántuk volna. Erről már csak a néha-néha visszatérő álmaim is árulkodnak. Néha azt álmodom, hogy otthon vagyok. Ilyenkor már az álomban is általában tervezgetek valami nagy utazást. Aztán elkezd derengeni, hogy valami nem stimmel, valahogy nekünk nem otthon kéne lenni… Nekünk úton kéne lenni, hisz már útra keltünk! Aztán felébredek, és megnyugtatóan tudomásul veszem, hogy már rég elindultunk, benne vagyunk a nagy álomutazásban, és fogalmam sincs, mi ez a sötét helyiség, ahol éppen alszom Zita mellett. :)

No meg aztán nem is hazafelé koncentráltunk ekkor tájt, hanem a ránk váró újabb kalandokra, végre újra kerékpáron! Én már nagyon vártam ezt a pillanatot, hogy visszaüljünk a bringákra, mert hiányzott a kerékpártúrázós életérzés, annak ellenére, hogy tudtam, az itt Indiában sok stresszel, és az otthon nem megszokott nehézségekkel jár. Este még kicsit rendbe raktam a bringákat, igazgattam a fékeken, és megjavítottam a töltő elszakadt kábelét. Még este összepakoltunk, így reggel már viszonylag hamar el tudtunk készülni. Én vállaltam a reggeli elkészítését, felkeltem a többiek előtt és kisütöttem jó sok pirítóst, azt ettük foghagymával, teával. Amikor már a bringák is készen voltak, újra felmálházva két hónap után, még egy kis pumpálást kaptak a kerekek, aztán végre elindultunk Chandannal hármasban! Igen, a következő bejegyzésben újra bringás élmények lesznek!!! :)

Éjszakai séta Agrában

Nem tudom miért, de amikor néhányszor végiggondoltam a közelmúltban, hogy hány beszámolót kell még megírjak, hogy utolérjem a jelent, valamiért Jaipurt és Amert mindig kifelejtettem. Pedig ezt igazán nem érdemelné meg a második látogatásunk ezeken a helyeken, mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.

Persze nem úgy volt ám, hogy egyszer csak ott termettünk, szóval kezdjük rögtön az elején, az odajutással. Khajuraho-ból este indult a vonatunk, és most sajnos nem reggel érkezett meg, és nem is Jaipurba, hanem először át kellett szállnunk Agrában, éjjel, hajnali 2:20-kor érkeztünk meg a Taj Mahal mellé. Ezt az időszakot én átvirrasztottam. Részben naplót írtam, részben olvastam, részben csak úgy elmélkedtem ez idő alatt a felső ágyamon. Agrában még le sem szálltunk a vonatról, már megtaláltak minket a hiénák. Egy fiatal kölyök ugrott fel a mozgó vonatra, és kezdett minket kérdezni, hogy kell-e riksa. Ez nagyon idegesítő volt, mert egyrészt ne ugráljon nekem a mozgó vonatra az orrom előtt pár rupit remélve, másrészt ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. A másik vonat, ami 5:10-kor indult Jaipur felé, pontosan ugyanaz a vonat volt, mint amivel két hónappal ezelőtt is utaztunk. Ez egyben azt is jelentette, hogy ugyanonnan indult, vagyis még valahogy át kellett jutnunk egy másik pályaudvarra, az Agra Fort-hoz. Hiába a késő éjjeli időpont, a pályaudvar előtt rengeteg autó- és bicikliriksás tanyázott, akik persze rögtön ugrottak a friss húsra, a két fehér turistára a furcsa táskákkal. Vagyis ránk. Nem túlzok, mert mértem GPS-el, 1km-en át követtek minket néhányan. Ekkorra már sikerült lealkudnom a 100 rupiról induló árat 30-ra, de miután megtettük a táv egy negyedét, úgy döntöttünk, hogy most már sétálunk. Ezt persze én már a 0m-nél is közöltem velük, de hát mit lehet tenni, ha egyszer minden áron el akartak minket kísérni egy darabon, és közben ajánlataikkal bombáztak? :) Ezalatt az egy kilométer alatt a Khajurahoi riksatársaink is megálltak nekünk: Egyszer csak egy riksa fékezett le mellettünk, és ismerős angol hang szólt ki belőle: „Do you need a ride?” – Arra most nem volt szükségünk, valahogy nem vágytunk egy újabb nyomorgásra, na meg nem is arra mentek, amerre mi, hanem a Taj Ganj-ra. Elláttuk őket a szokásos jótanácsainkkal a Taj megtekintését illetően (6:30, hajnalban, hogy ne legyen tömeg, nyugati kapu, kaját, laptopot bevinni tilos), és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát is, mert ez eleddig még elmaradt. „Aah, so you have a business card?” – Lepődtek meg, mire én mondtam, hogy dehogy is business kárd, ez kérem „Visiting Card” (Ázsiában így mondják), semmiféle bizniszt nem művelünk mi itt kérem, ez a nászutunk! :)

A séta kellemes volt Agrán át, miután eltűntek a riksások már csak néhány éjjeli teherhordóval találkoztunk, aztán félúton még megálltunk teázni egy utcai árusnál a rendőrökkel, majd egy koszos, alvó emberekkel teli bazársoron át kilyukadtunk a Fort sarkához, ahonnan már csak pár száz méter volt a pályaudvar. Bent az egyes peronon is végig aludtak az emberek, és nem sokkal később, hogy mi is leültünk, odakint eleredt az eső. Milyen jó, hogy nem ittunk meg mégegy teát, akkor bizony mi is megáztunk volna. A vonatunk hamar beállt, már valamikor 4 óra környékén, így felszállhattunk és elfoglalhattuk a helyeinket. Itt is, mint mindig, bőgették a ventilátorokat az indiai utasok, annak ellenére, hogy a hajnali levegő eleve hűs volt, és az egésznek semmi értelme nem volt. Ha van, használjuk, vagy mi ez az őrület? Ezt egyébként mindig csak a ventilátoroknál tapasztaltuk.

Teázás Pushpendrával és érmegyűjtés ékszergyűjtés helyett

Jaipurig talán egy órát sikerült aludnom az ülő helyzetben, merthogy ezen a vonaton csak ülőhelyek vannak. Jaipurban sikerült egy rossz kijáraton kijutni a pályaudvarról így megismerhettük a város egy új, még az eddig látottaknál is mocskosabb sarkát. Hogy a végén úgy döntsünk, elég ebből, és felültünk egy bringás riksára. Fél óra múlva már Pushpendranál voltunk a zeneiskolánál. Jót teáztunk és beszélgettünk ismét. Pushpendra aztán vállalta, hogy elszalad a hátizsákjainkért, mert azokat a barátainál tette le. Nekünk addig mutatott egy kis éttermet, ahol a pincehelyiségben újra élvezhettük a Dal Makhani lencsefőzelékre emlékeztető ízeit. :) Ilyesmi nem volt Dél-Indiában. Igaz, itt északon viszont a paratha az, ami teljesen más, és délen meg az ízlett jobban. Hiába, India nagy ország, és az államai között akkora a diverzitás, mint máshol országok, földrészek között. Kifelé jövet elcsípett minket egy muki, hogy ő meghív minket teázni. No fene, adjunk neki egy esélyt, miért ne. Nem mondom, hogy kár volt, mert mi nem csalódtunk, csak az emberünk, ugyanis egyenesen egy ékszerüzletbe vezetett minket, ahol rögtön kiborított elénk egy nagy doboz bizsut, és azzal büszkélkedett, hogy ő félig olasz – még az igazolványát is megmutatta! :) Hát jól van, ez remek, de mi, a nem baj, rögtön őszinték és egyenesek leszünk: nem szeretnénk ilyenekre költeni, hanem helyette inkább minél többet látni a való világból. Egy a legolcsóbb gyűrűdből nekünk plusz egy napot jelent a világ körüli nászutunkhoz, és mivel ez csak egy tárgy, ami elkopik, eltörik, ellopják, elveszik… Ugye megérted?! :) Viszont érméket szívesen „veszünk”, vagyis váltunk nálad papír pénzre, mert azokat viszont gyűjtjük! Nekünk most ez a hobbi, ez a szórakozás, ez az, ami belefér a büdzsébe, és mialatt gyűjtjük őket, még jól is szórakozunk. Végülis szereztünk néhány szép érmét, de a csalódottságuk leplezhetetlen volt, mert végül még a teáról is megfeledkeztek. :) Persze ezt szóvá nem tettük, csak sűrű köszönömök és viszlátok közepette távoztunk, mert tudtuk, hogy közben Pushpendra már biztosan vár ránk. És igen, nála kérés nélkül is kaptunk egy újabb kör teát, és a beszélgetésünk sem torkollt semmiféle kínos szituációba, mert Pushpendra az embert szereti bennünk és nem a pénzt a pénztárcánkban. :)
India nem rossz hely és az emberek nem rosszak, csak épp a turisták által kedvelt helyeken sokan elég keményen a pénzre mennek, és akkor még a durva átverős sztorikat, amiket hallottunk, nem is emlegettem. De megvan a másik véglet is, lehet találni igaz barátokat is, és őket nagyon meg kell becsülnünk. Ha ők nem lettek volna, ha őket nem találjuk meg, bizony lehet, hogy most keserű szájízzel gondolnék vissza Indiára. Így viszont: :) Köszönjük Nektek!!!

Vissza a Falra! Egyedül odafent a boldogságban

Mivel előző éjjel nem nagyon aludtunk, csak utaztunk, sétáltunk Agrában és harcoltunk a riksásokkal, eléggé le voltunk harcolva és ki voltunk purcanva. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy felmegyünk busszal Amerba, aztán meglátjuk mi lesz. Az lett, hogy Rahulék ismét nagyon szívélyesen fogadtak minket, és éppen, mint legelső látogatásunkkor, most is azzal kezdtük a náluk való vendégeskedést, hogy beájultunk egy a vendégeknek fenntartott szobájukba, és hosszú órákra elaludtunk. Ezen a napon nagyon már ki se mozdultunk, csak beszélgettünk kicsit a családdal és a főút melletti mobil ámlett árúst látogattuk meg, szinte már nosztalgiából. Próbáltuk kipihenni magunkat, mert tudtuk, hogy másnapra terveink vannak, amelyekhez hajnalban kell kelni.

Zita az elefántok házába ment át valamikor a napfelkelte időpontjában, én pedig futócipőt húztam. Várt rám A Fal eddig fel nem fedezett része. A nap mögöttem már ott vöröslött az ég alján, mikor megindultam felfelé a termetes lépcsőkön. Most a főúttól északra lévő, a város központjától ÉK-re található falszakaszra indultam fel. Ez rögtön meredeken kaptatott felfelé, a lépcsők tán fél méteresek is voltak, hatalmasakat kellett lépnem, hogy egyre feljebb és feljebb jussak. Futni nem bírtam, ahhoz még túl nyomott, álmos voltam, de talán még amúgy se ment volna ekkora lépcsőkön, azok után, hogy az idejét nem tudom megmondani, mikor futottam utoljára. Talán Goán… Nem, egyszer Keralán, Laciéktól is kimentem a partra! Ez a futás dolog sajnos ezen az úton leredukálódott a havi egy-két alkalomra. De hát ez van, élvezni kell ezt a keveset is! :) Most is ezt tettem, de még mennyire! A látvány leírhatatlanul fantasztikus volt. Ahogy értem egyre feljebb, úgy törpült el alattam a fal melletti mecset, melynek tornyai nemrég még a fejem felett magasodtak. Aztán a kilátás is úgy lett egyre szebb. Keletre a dombok között még köd ült a házak felett, dél felé pedig látszott a szemközti fal, amit a múltkor másztunk meg Zitával. Az erőd, mellette a kis tó, mögötte pedig a másik, a domb tetején lévő erőd, pedig egyértelműen uralták az egész látképet. Nekem mégis, valahogy az tetszett a legjobban, ahogy a szemközti fal kanyargott azon a kis hegygerincen, ami már önmagában is szép látvány lett volna.

Ahogy felértem a falszakasz sarkára, északra a távolban hőlégballonokat pillantottam meg. Bizonyára a napfelkeltét mutatták meg utasaiknak. Óóó, mi hány napig tudnánk utazni abból a pénzből, amit ők kifizettek a hőlégballonosnak azért a néhány percért… Amikor innen is éppoly szép a látvány, és még az is hozzájön az érzéshez, hogy a saját lábamon jöttem fel ide. Mégis, rajtam kívül csak egyetlen egy koreai emberrel találkoztam, őt leszámítva teljesen egyedül voltam a falon. Néha ilyenkor azt gondolom, nem a világ, hanem én vagyok a bolond, de aztán mindig újra eluralkodik rajtam az érzés, hogy nem így van. Valahol, valamikor nagyon elvesztettük a szép és a jó iránti érzésünket, és ez alól én sem vagyok nagy kivétel. Ha most visszagondolok kicsit az elmúlt hónapokra, és az utazásunkra, meg kell, hogy állapítsam, hogy a legszebb élményeink mind csupa olyan dolgok voltak, amiket, ha akarnánk se tudnánk megszerezni pénzért. De mérni sem nagyon lehetne őket pénzben. Bátorság, szeretet, tisztán látás, inkább ilyen dolgok kellettek hozzájuk.

A fal legtetején, ahogy az szokott lenni, most is egy kisebb bástya figyelt, innen tekinthettem körbe. Meglepetten tapasztaltam, hogy innen fentről, épp a szemközti bástya mögül kilátszik a Jaipur melletti tó, és rajta a vízi palota, sőt mind e mögött látni az elterülő nagyvárost is. Megint azt éreztem, amit már leírtam talán itt is, és amit annyiszor beszéltünk már a barátaimmal a Hármashatár-hegy körül futva. Mit keres odalent abban a nagy tömegben az a kétmillió ember? Mit kerget? Hogy sikerült ezt összehozni? Miért üres az erdő és miért nem járja szinte senki a hegyeket?

Lefelé menet talán még meredekebb volt az út, mint jövet, komolyan oda kellett figyelnem, nehogy megcsússzak, mert akkor bizony valószínű szépen megindultam volna lefelé. Lent a fal egy háztetőben végződött, és úgy sajnos nem tudtam továbbmenni nyugat felé, mert egy szakaszon le volt szakadva a lépcső. Ha nagyon kerestem volna, biztosan találtam volna a hegyen át egy kerülőutat, vagy ha átmászok magán a falon, de ezt nem tettem, mert amiért jöttem, azt már megkaptam, sőt már többet is. A nap már magasan járt, és az erőd mögül tudom, hogy szembesütött volna, így onnan fotózni már nem nagyon tudtam volna, meg aztán már meg is fáradtam egy kissé, és tudtam, hogy Zita talán már vár rám otthon. Így aztán megkerestem a lejáratot a falról. Az egyetlen, amit találtam, egy kis udvarba vezetett le. A kapu nyitva volt, így ki tudtam osonni, ezért aztán még magyarázkodnom sem kellett. Bár kétlem, hogy azért nagyon furcsán néztek volna, mert az udvarukban vagyok, itt ez nem gáz, inkább csak azért néztek volna, mert egy fehér ember van az udvarukban! :) Hazafelé először disznókon, majd teheneken át vezetett az út, majd amikor kiértem a főútra, több tucat elefánt jött szembe velem. Az elefántházakból igyekeztek az erődhöz, hogy dolgozhassanak, hordhassák fel a turisták párjait 900 rupiért az erődbe.

A lépcsős kútnál, kecskék között

Zita épp akkor érkezett vissza az elefántoktól, amikor én is a falról. Reggeli után együtt is elindultunk Amerba, hogy felkutassuk azt a bizonyos „Stairwell”-t, vagyis a híres lépcsős kutat. Menet találkoztunk egy elefánttal, akinek a lovasa éppen vásárolt valamelyik kis boltban. Az állatot úgy parkolta le, hogy az fejjel szinte bent volt a boltban. Mindeközben az elefánt gazdája nem volt a színen, így az egész úgy tűnt, mintha az elefánt maga szeretne valamit vásárolni. Ez számunkra olyan látvány volt, amin nem bírtunk nem mosolyogni. :) Aztán az se volt gyenge amikor az utcát egyszerre lepte el bringás, busz, autó, tehén, középen egy elefánt, és persze mindez az Indiában szokásos kavalkáddal fűszerezve.

A kutat egy kisebb bolyongás után megtaláltuk, és valóban lenyűgöző volt. Nem csak maga a lépcsőrendszer le a vízhez, hanem körülötte az épületek, a sarkokban a kis pihenők, a szomszédban a hindi templom, egy kis külső lépcsős torony, a távolban az erőd és díszes bástyái. Szóval ez is egy varázslatos hely volt, annak ellenére, hogy errefelé sem kószált sok féle nép. Közvetlen a kút mellett egy patakmeder található, ami természetesen tele volt hányva hulladékkal. A kúthoz már senki nem járt, növények nőttek a vízben, és még a kecskék sem mentek le inni olyan mélyre. Utóbbi állatok a semmiből tűntek elő, és úgy vonultak végig a területen, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Vicces egy kinézete van ennek a kecskének! :)

Visszafelé egy kis boltban szert tettünk néhány viszonylag ritka 10 rupis érmére, és megebédeltünk egy már ismert kis étteremben. Hazafelé a teás standok pénztárait kutattuk fel érmék után és találtunk néhány nagyon régi, nagyon egyedi pénzérmét. Jó szórakozás ez az érmegyűjtés, és Indiában különösen jól lehet művelni, mert rengeteg féle-fajta érme van, és ez államonként változik. Ugyanakkor a nagyon apró Paisa-sokon kívül mindent mindenütt elfogadnak. A Paisa-t a váltópénzt a nagyobb városokban már állítólag nem fogadják el, de vidéken még él, és működik. De egy érméből is van vagy 3-4 fajta, legalábbis volt, hogy nekünk sikerült találni ennyit.

Zita szőrén üli meg az elefántot – Séta az elefántok fürdőjéig

Mindezzel még mindig nem volt vége az Ameri kalandoknak, mert az elefántlovagolás még csak ezután jött. Zita ezt legutóbb félt megkérdezni, de most, lévén utolsó lehetőség, megkérdezte Rahult, szabad-e felülni Lácsmira? Zita először nagyon elkeseredett, mert Lácsmi gondozója azt mondta, délután Lácsmi Safarira megy, a hátán az újonnan érkezett, fizetős amerikai turistákkal, és ez Zita számára azt jelentette volna, hogy nem fog tudni felülni szeretett elefántjára, most már talán soha. A sors azonban nem így rendezte a dolgokat, mert Lácsmiról tudni kell, hogy a legnagyobb elefánt mind közül Rahul elefántházában, ami azt jelenti, hogy már az erdőben sem fér el a hátával az amerikaiakkal, mert egyszerűen túl magas, és nem fér át az ágak alatt! :) Vagyis nem Lácsmi megy velük a Safarira, hanem egy másik elefánt. Lácsmi fürödni megy, és Zita felülhet rá – magyarázta Rahul. Látnotok kellett volna Zitát, olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből. Aztán pedig majd meg őrült Lácsmi hát szőrétől, merthogy Zita rövidnadrágban ült fel Lácsmira, és az elefánt hátán lévő vastag, erős szőrszálak nagyon szúrták Zita lábát. Persze ettől még végig fülig ért a szája Zitának, több kilométeren keresztül, merthogy az elefántok fürdőhelye nem ám a szomszédban volt, sétáltunk hozzá vagy 3km-t. Lácsmi meg én, merthogy Zita és a gondozó Lácsmin ültek.
Az elefánt nem autó, saját személyisége és akarata van, így történt, hogy egyszer csak letért az útról, és az út menti egyik fáról leszakított egy nagyobb darab ágat. Ezt aztán cipelte még magával egy jó darabig az ormányával, és közben észre se vettem, de szép lassan eltüntette róla a zöld részeket. Mind megette és már csak a vastag száraz ágat cipelte tovább, mintegy hóbortból. Az ág akkora volt, hogy ha olyat gondol, és valakihez hozzávágja, könnyedén meg is tud vele ölni valakit. Így keltünk át a Delhibe vezető kétszer két sávos főúton is, hogy aztán a túloldalt még jó 500 métert megtegyünk az elefántok fürdőjéig. Ez nagy műsor volt, mert itt több elefánt is volt, és voltak olyanok, akiket a gondozójuk csak úgy beengedett szabadon a vízbe játszani. Azok dörgölőztek egymással, vizet és sarat dobáltak az ormányukkal, lerombolták a tó partját képező sárfalat, vagy csak egyszerűen beledőltek az 1-2 méteres vízbe, és szemmel láthatóan nagyon élvezték az egészet. Lácsmi nem volt ilyen szerencsés, mert a gondozója folyamatosan nyúzta, és mindig azt akarta, hogy forduljon arra az oldalára, amelyikre ő szeretne. Rahul szerint ez nem jó taktika, mert előbb hagyni kell az elefántokat egy negyed órát, hagy élvezzék a szabadságot és játsszák ki magukat a vízben, és aztán lehet őket befogni és irányítani.

Csakhogy az elefántok nagyon élvezik a vizet és Lácsmi különösen akaratos még az elefántok között is, így lehet, hogy ha szabadjára engednék, órákba is beletelne, mire újra tudnának vele kezdeni valamit. :)

Visszafelé éppen ezért már nem elefántháton jöttünk, mert akkor valószínű lekéstük volna az utolsó buszt is Delhibe ezen a napon. Először sétáltunk, majd stoppoltunk. Egy motoros hamar felvett minket és eldobott minket Rahulékig. Ott lezuhanyoztunk, felmartuk a sok táskát, majd elbúcsúztunk és kisétáltunk a buszokhoz. A kezdeti káosz után 20 perccel végre megállt nekünk egy busz, amiben helyet kaphattunk elől a sofőr mellett. Még naplót is tudtam írni, amire igazán nem számítottam. Igaz, a nagy zötykölődés és a nem éppen ideális körülmények valószínűleg a minőség rovására mentek, de legalább haladtam kicsit a lemaradásommal. Már késő este volt, mire megérkeztünk Delhibe. A Chandannal megbeszélt helyen lepattantunk a buszról, majd kialkudtunk egy kevésbé fájdalmas árat Chandan otthonáig a riksásoknál. Fél óra alatt átrepített minket a fickó fél Dél-Delhin 80 rupiért, és ezt az árat még Chandan is megcsodálta.

Február 19-én reggel búcsúztunk el Chandantól és ezen az estén, április 18-án öleltük meg Őt újra. Pontosan két hónapig tartott az Indiai „hátizsákos” körutunk. Nehéz összefoglalni, ezért most nem is teszem meg! :D

Nyolcan egy 150 köbcentis riksában

Khajuraho-ról ugyan olvastunk, de minden bizonnyal kihagytuk volna, ha egy Yogendra Singh nevezetű CSer nem invitál meg minket erre a helyre. Az illetőről később másoktól is jókat hallottunk, igaz, végül nem sikerült összefutnunk vele, ellenben Khajuraho-t nagyon élveztük, ezért nem bántuk meg, hogy itt töltöttünk szűk két napot.

A Varanasiból Khajuraho-ba teleportáló vonat már teljesen más volt, mint amit délen megszoktunk. Vagyis kaptunk helyet valamiféle másodosztályú VIP/turista részlegen, mert viszonylagos tisztaság volt, és egy rendőr aláíratott velünk egy papírt, hogy ne fogadjunk el senki idegentől ételt-italt és nagyon vigyázzunk a holminkra és egymásra. Ehhez ő is hozzátett azzal, hogy bezárogatta a vagon ajtóit és semmilyen idegent, köztük árusokat sem engedett fel a vonatra. Ezt mi egy kicsit bántuk, mert már hozzászoktunk, hogy jönnek az arcok és mindenfélét kínálnak, nekünk megmozdulni sem kell, sőt felszállhatunk a vonatra úgy, hogy gyakorlatilag nincs nálunk étel. Most is ez történt néhány kekszet leszámítva, ezért aztán bajban voltunk. Persze csak, amíg ki nem találtuk, hogy a Kindle-n keresztül bevizsgáljuk az indiarailinfo.com-on a vonat megállóit. Egy helyen 25 percig állt a vonat, így már csak ezt a helyet, és azt este 10 órát kellett kivárnunk, amikor is én lepattantam, elrohantam pár száz métert a peronon a következő bódéig, és bevásároltam élelemből.

A vonatunk megint valami veszett korán, hat órakor dobott ki bennünket a hálókocsis gyomrából. A vasútállomástól még 8km-re volt Khajuraho, így kénytelenek voltunk egy riksát felbérelni. Ezt hetedmagunkkal tettük, más turistákkal szövetkezve ketten ültünk elől srácok, öten pedig hátul a táskákkal a lányok. Őrülten festhettünk, de bizony élveztük, mert a hűs reggeli menetszélben igazán érdemes volt kibírni ezt a pár perc nyomort, így cserébe csak 20 rupi volt fejenként a „távolsági fuvar”.

A faluszéli templomok, és az élet körülöttük

A szállásfoglalás és a reggeli után úgy döntöttünk, hogy vasúti fáradstág ide vagy oda, nem alszunk bele a napba, mert az állítólag csak megborítja a bioritmust, hanem bicikliket bérlünk és nekivágunk Khajuraho felfedezésénék. Olyannyira belejöttünk a bringázásba – vagy inkább annyira nem sikerült felmérnem az útikönyv térképén a távolságokat, hogy rögtön az egyik legtávolabbi templomhoz lyukadtunk ki. Ja, igen, elfelejtettem említeni, mi az, ami idevonzott minket. A templomok, igen, már megint – még mindig! Khajuraho arról híres, hogy itt vannak a legpompásabban kifaragott kőszobrok a kb. 1000 éves templomok falaiban, és emellett rengeteg az olyan templom, aminek az oldalában ezek a szobrok különböző erotikus jeleneteket ábrázolnak. Egyébként mint általában, istenekről, hősökről, igazi és mitológiai állatokról és a hozzájuk kapcsolt történetekről szólnak ezek a szobrok. A templomokat három részre osztották, vagy a nyugati „fenced enclosure” a körbekerített fizetős rész, van a déli csoport, és a keleti csoport. Mi utóbbiakat indultunk el először felfedezni.

Az első templom, amit felfedeztünk, a Varnana templom volt, valamelyik isten törpe reinkarnációjának építettve, kb. 1000 évvel ezelőtt, mint ahogy a legtöbb templom errefelé. Az épület – megint csak, mint minden templom errefelé – egy magas kőalapzaton van, ahová lépcsővel lehetett felmenni. Innen volt még néhány lépcsőfok befelé a templomba és rendszerint ezek előtt a lépcsők előtt kellett levenni a cipőt. A nagyobb templomoknál azonban ez a néhány utolsó lépcső nem néhány volt, hanem sok, és ilyenkor bizony szinte már szagoltuk az égett bőrt a talpunkról, annyira forró volt a lábunk alatt a kő, így igen izgalmas másodpercek voltak azok, mire visszaértünk a papucsainkhoz. Ez a Varnana templom egyébként tényleg nagyon szép volt, kívül rengeteg gyönyörű, részlet gazdag szobor díszítette, és már ezek között is fel lehetett fedezni egy két szerelmi jelenetet. Egyébként meg a kilátás is pazar volt a templom kőemelvényéről: a távolban gyönyörű fák látszottak, és egy út kanyargott. A tájban pedig zajlott az élet, egy-két traktor jött-ment, lovak legeltek, asszonyok cipekedtek valamit a fejükön, egy ember az állatait terelte. Igazából ez a látvány engem jobban meggyönyörködtetett, mint maga a templom. :) Azért az se volt rossz, de nekem így volt igazán kerek, hogy a környezetében ezt is láthattam.
A következő templom a Javari nevezetű volt, épp csak pár száz méterrel odébb. Amikor az útikönyv térképét jobban szemügyre vettem, ki is szúrtuk, még a Varnara templomnál állva, így aztán ki is néztük a mezőt, hogy átvágjunk rajta. A fáig ami alatt a tehénszar kupacokat szárították, még nem is volt gond, de aztán egy saras kis patakot is kereszteznünk kellett, ahol már le kellett szállnunk a bringákról. A templom kapujánál lezártuk őket és bementünk. Ez a templom nagyon hasonló volt az előzőhöz, csupán kicsit karcsúbb volt de ugyanolyan részletgazdag és gyönyörű. Bent fel tudtunk ülni egy kőperemre és onnan csodálni a templom belsejét, ami egy kicsit szerényebb volt, mint odakint, de még így is gyönyörű. Engem persze megint a szomszédos mezőn legelő vízi bölények és madárbarátaik élete kötött le, mert az a látvány számomra igen csodás volt, különösen azokkal a szép fákkal. Ezen a helyen összefutottunk egy kb. 13 éves forma sráccal, aki elsőre nagyon szimpatikus volt nekünk, mert jól beszélt angolul, és nem nyomult, nem akart ránk sózni se terméket, se szolgáltatást. Sőt, amikor kérdeztem, hogy mi érdekli, azt mondta, hogy az üzlet nem, ellenben ahogy a szülei is, a földet akarja művelni, hisz itt élnek a faluban, méghozzá a földből és az állatokból. Rövid idő után meg is hívott minket az otthonába, amire örömmel mondtunk igent, gondolván, hogy na végre, Indiában is lesz végre még egy ilyen spontán, az utcáról meginvitálós ismeretségünk. Mert ha jól emlékszem, ilyen nem volt Hoshiarpur és Ramanék óta. Néhány kisebb, a turisták által kétlem, hogy sokszor járt utcán keresztül követtük a srácot, aki egy gyönyörű szép Hero kerékpárral volt. Meg is jegyeztük, hogy el kéne tekernie egyszer Varanasiba, négy nap alatt megjárná és fantasztikus élmény lenne… De azt hiszem nem vette a lapot. Az otthonában pedig egy perc után elkezdtek nekünk termékeket kínálni a szülei, amitől kényelmetlenül kezdtük érezni magunkat, ezért nem sokkal később mondtuk is hogy mennünk kell. Lehet túlzásba visszük ezt a sétáló pénztárca érzést, de az is igaz, hogy ezt nekik, az indiaiaknak köszönhetjük. Körbekerekeztük még a környéket, de nem találtunk több igazán érdekes dolgot, így visszamentünk Khajuraho központjába. Találtunk egy lassist, ahol olyan, de olyan finom kókuszos-citromos lassit ittunk, hogy azt eztán többször meg is ismételtük, amíg Khajurahoban voltunk.

A nyugati templomok – 18+ :)

A finom lassi után eldöntöttük, hogy van még bennünk elég lendület ahhoz, hogy ezen a napon bemenjünk és még élvezzük is a fejenként 250 rupiba fájó Western Fenced Enclosure-ba, ahol a legszebb templomok és azok falain a legdurvább szex jelenetek vannak. Így hát ledöntöttük a sztendereire a hűséges Hero kerékpárjainkat és megvásároltuk a jegyeket – amik amúgy, ha indiaiak lennénk, csak 10 rupiba kerülnének! :o Lehet, hogy én vagyok a rossz, de nekem ez fáj. Akkor már legyen inkább megállapítva az adott állampolgár országának GDP-je alapján a jegyár, vagy valami. Ne csak „Indian: 10 Rupee” és „Foreigner: 250 Rupee” legyen! :)

Bent sok érdekeset láttunk, többek között sok nagyobbnál nagyobb templomot. :) Ki nem találtátok volna. Némelyik előtt volt egy kis kápolnaszerű épületben egy „Nandi” vagyis bika, vagy egy nagy vaddisznó szobor. Utóbbihoz nem tudom, mit szóltak a muszlimok, amikor erre jártak, de Zita mindenesetre megszeretgette a szép vaddisznót helyettük is: nyomott egy nagy puszit a nagy lapos orrára. :) Rögtön az első templomon, ami a bejárattól balra található, megtaláltuk a legdurvább erotikus, sőt annál már durvább jeleneteket. Szerintem van olyan is köztük, ami fizikailag kivitelezhetetlen, vagy ha mégis, az inkább számít már extrém tornának, mint szeretkezésnek. Amúgy a szobrok a legszolidabb alsó mellfogásból a pettingen át a legnyakatekertebb pózokon át mindent bemutatnak, egyetlen egy helyen még egy ló is szerepel az egyik ilyen szobron. És ezek ezer évesek, és egy templomon vannak! :) A legdurvább jeleneteket egyébként nem könnyű megtalálni, mert nem magán a templomon vannak, hanem az előbb említett templom nyugati talapzatának oldalában. Egyébként, ha elvonatkoztatunk a témától, akkor azt is érdemes megjegyezni, hogy ezek a szobrok elképesztő részletgazdagok és nagyon szépen kidolgozottak, na és persze rengeteg van belőlük a templomok külső felületein. Ja, és mielőtt megszóltok, hogy miket nézegetek és fényképezgetek én a nászutamon, ki kell jelentenem, hogy a fotók túlnyomó részét Zita készítette, sőt, az ötlet is az övé volt, hogy ide jöjjünk – persze én sem ellenkeztem. :) Persze érdekes szobrok ide vagy oda, nem csak ezért jöttünk Khajurahoba, sőt, ha csak ezeket látjuk, akkor igen unalmas lett volna itt – de nem így volt, mert ez csak egy volt a rengeteg izgalmas dolog között, amivel itt találkoztunk.

A templomokat sorra vettük, és mindegyiket bevizsgáltuk, de igazából sok különbség nem volt köztük, mert így most visszaemlékezve nem is tudnék egyet sem felsorolni. Ha csak nem ilyeneket írok, hogy „egyik nagyobb volt, mint a másik”. :)

A parkban egyébként még sokkal szebb és hatalmasabb templomok voltak, mint odakint, ezért nagyon jól tettük, hogy ilyen sorrendben látogattuk meg a templomokat, mert ha először jövünk be ide, utána a kinti templomok már nem sok újat tudtak volna nyújtani. Így viszont pont nagyon jó volt.

Hagyományos kerékpár Indiában

Miután túltettük magunkat ezen a parkon és a vele járó néhány száz erotikus jelenetet ábrázoló templomszobron, gyorsan meglátogattuk a szemközt lévő múzeumot is, mert tudtuk, hogy a parkba kiváltott jegyünk csak azonos napon érvényes ide is. A lovainkon közlekedtünk, és ezek a paripák annyira megtetszettek nekünk, hogy Zita elkezdett apró videó snitteket felvenni a kerékpár részleteiről, és ahogy azok működnek, kinéznek. A vége az lett, hogy részben saját magunk szórakoztatására is, összevágtunk egy kis videót az egészből. Mi tényleg jól szórakoztunk közben, úgyhogy már ezért is megérte. Reméljük, azért Nektek is tetszik! :)

Végre nem valami elrontott MTB utánzatot béreltünk, hanem igazi, masszív kerékpárt, olyat, amivel a helyiek is közlekednek, amit arra terveztek, hogy kibírja az indiai viszonyokat. Pl. ha valaki 50 kilós zsákot szállít rajtuk, vagy több napi tűzifát, vagy egy fél családot.

A múzeum egyébként teljességgel felejthető volt, nem is értem, milyen létjogosultsága van a park mellett, hiszen semmi újat nem nyújt azután, hogy láttad a parkot a nagy templomokkal és a rengeteg szoborral. Lehet azokat a szobrokat tették be ide, amelyeknek nem találták meg az eredeti helyét a templomokon. :) Az mondjuk vicces volt, ahogy megérkeztünk, és a jegyellenőr a biztonsági őrrel a kőpadlón ülve ebédelt, miközben lekezelte a jegyeinket. Itt Indiában nem sokan szofisztikálják túl a dolgokat: nem használnak asztalt, székeket, evőeszközöket, cipőt, babakocsit, pelenkát, wc papír helyett vízzel nyomják – ezek mind a nyugati ember huncutságai, de itt a szubkontinensen úgy cirka egymilliárd ember nagyon jól el tud lenni nélkülük. :) A többiek már elnyugatiasodtak, csak még nem teljesen. Azért még beszuszakolódnak nyolc-tízen egy 150 köbcentis riksába, vagy két-háromszázan egy vonatvagonba, és elalszanak simán egy fél napot a vasúti váró padlóján század magukkal. Ez Európában még nem hiszem, hogy divat lesz, amíg nem szalad fel az ezres nagyságrendekig a benzin ára, szóval aki Indiában nyugati életmódot „követ”, azt se úgy kell ám egyből elképzelni, mint egy nyugati embert.
Na de kanyarodjunk vissza a déli dzsáin templomcsoporthoz, amiket következőnek látogattunk meg. Igazából ezek sem nyújtottak sok újat, de amire emlékszem, az az, hogy útközben négyen kínáltak marihuánát nekem, ami már egy kicsit idegesítő volt. Amúgy is fáradt voltam, plusz az indiaiak folyamatosan jöttek valamivel. Amikor az egyik megkérdezte, hogy azért vagyok-e ilyen fáradt, álmos képű, mert be vagyok tépve, majdnem visszaválaszoltam neki, hogy nem, nem azért, hanem azért, mert Te vagy valamelyik barátod minden fél percben odajön, hogy „Háló-háló”, meg „Hello my friend” és „Do you smoke?”, amikor én az ég világon nem szeretnék már mást, csak egy kis békét és nyugalmat magam körül. De végül ezt magamba tartottam, és csak elhajtottunk inni egy üdítőt. Persze a boltos megint kedves akart lenni, és kikérdezett minket arról, amiről már vagy egy tucat ember ezen a napon (kik vagyunk, honnan, stb…), úgyhogy végül… Végül megfáradtunk alaposan ennek a napnak a végére, de azért szép volt és a szépre kell emlékezni. És ezek az emberek sem akartak rosszat, valaki csak egyszerűen érdek nélkül kedves akart lenni, és tudom, hogy nem lehet letölteni 1,3 milliárd indiainak, hogy ha csak kedvességből, kíváncsiságból akar leszólítani egy turistát, akkor ne tegye, mert aznap előtte már sokan mások megtették és a turistának már elege van ebből… Szóval inkább törődjünk bele, hogy ilyen India, és próbáljuk meg ezzel együtt szeretni. Haha, de könnyű leírni! :)

A Föld napja

Következő nap este ment a vonatunk, és mivel mindent kipipáltunk első nap Khajurahoban, ezen a napon már csak lazítottunk. A hotelban 24 órás checkout volt, ezért korán el kellett hagynunk. A cuccainkkal felmentünk egy tetőtéri étterem fedett részére ahol jó hűvös volt és voltak konnektorok. Én itt naplót írtam, Zita olvasott és mindenfélét tett-vett, néha pedig egyikünk kiszabadult mint valami partizán és elintézett ezt-azt, pl. szereztünk szép új érméket – mert ekkor már nagyban elkezdtük gyűjteni őket – vagy szereztem kartonlapot, amire Zita aztán szépet festett és így üdvözöltük a nyárlőrinci ovisokat a Föld napja alkalmából. Hamarosan képeslapot is kapnak tőlünk a plakátpályázat győztesei! ;)

Mivel napközben összefutottunk azokkal a fiúkkal, s lányokkal, akikkel idefelé jöttünk a riksával, és kiderült, hogy ők is ugyanarra a vonatra váltottak jegyet elfelé, mint mi, megállapodtunk, hogy ismét együtt riksázunk ki a vasúthoz. A jól megszokott hetes fogat, plusz a pilóta ugye, az már nyolc! :) Igazam van, nem? De! Kilenc!

Reggeli csónakázás a Gangeszen

A sarnathi napot egy igazi sűrű, mozgalmas, hosszú teli nap követte Varanasiban. Még előző nap éjjel a tetőteraszi éttermünkben vacsorázás közben megbeszéltük Gabriellel, hogy reggel 6-kor találkozunk az Assi Ghats-nál, és már egy a Gangán úszó csónakból nézzük végig a napfelkeltét. A baj csak az volt, hogy amit én a GPS-ről napfelkelte időpontjának olvastam (6:38) az valójában a naplemente ideje volt. Ezért amikor felkeltünk háromnegyed hatkor, már világos volt, amin csodálkoztunk. Kiérve a Gangesz partjára újra megnéztem a GPS adatait, és ekkor szembesültem a hibámmal. Nagyon nem keseredtünk el, mert a nap azért még alacsonyan járt, és az az időszak, amikor a legszebb arany fényében árasztja el a világot, még előttünk volt. Siettünk az Assi Ghats-hoz, ahol hamar megtaláltuk Gabrielt. Ittunk gyorsan egy csájt, hogy azért mégis magunkhoz térjünk, majd elkezdtünk küzdeni a csónakosokkal az áron. Kb. 10 percbe tellett, mire egyikük elvállalta, hogy elvisz minket a Main Ghats-ig és vissza 150 rupiért. Persze ehhez háromszor el kellett sétálnunk. :)

A csónakázás a Gangeszen fantasztikus élmény volt így kora reggel, és szerintem senkinek sem szabad kihagyni, aki Varanasiba érkezik, mint turista. A kora reggeli órák ideálisak, mert ekkor süt szemből a nap, gyönyörűek a fények, ugyanakkor nincs még meleg, és az élet is nagyban zajlik a folyóparton. Nem tudom, milyen napközben, de mi rengeteg érdekes dolgot láttunk, és ezek csodaszépek voltak. Először is rengeteg ember fürdött és imádkozott a partokon. Ugye a Gangesz az indiaiak legnagyobb szent folyója, ezen belül pedig Varanasi szintén egy nagyon nagy zarándokhely a Gangesz partján. Aztán az emberek nem csak fürödtek, hanem mostak is a Gangeszban. Egy ferdén lerakott kőlaphoz csapkodták a ruhákat, vagy ugyanerre a kőlapra lepakolt ruhákat püfölték egy vastag bambusz bottal. A kimosott ruhát sokszor hatalmas nagy területen teregették ki a betonra, láttunk több tíz négyzetméteren kiterített lepedőket. Találgattunk, hogy hogyan lehet ennyi ruha együtt, és arra jutottunk, hogy talán valami óvodáé, vagy kórházé lehet. De nem csak munka és imádság folyt a Ghats-ok mentén, még egy tollaslabda pályát is felfedeztünk a lépcsők között. És valóban, ha belegondolunk, bármely más labdás játék elég fáradtságos lenne, hisz amennyiben messze száll a labda, sokat kell érte lépcsőzni, méghozzá elég meredek lépcsőkön. Bár kétlem, hogy az ilyesmi zavarná az indiaiakat.

VIDEO GANGA 1 – Hamarosan…

A part menti épületek is érdemelnek néhány szót, mert bizony azok is nagyban hozzájárultam a pompás látványhoz. Némelyik csak egy koszos gyárépület oldalának tűnt, mások viszont úgy néztek ki, mint egy kisebb palota, díszes borítással, tornyokkal. Az összkép a felkelő nap fényénél valóban csodálatos volt, és éreztette velünk, hogy nem akárhol vagyunk. Aki szeret fotózni, kedveli az indiai kultúrát, és értékeli az élettel teli képeket, annak egy ilyen reggeli csónakázás több mint tökéletes túra csodálatos fényképek elkészítéséhez. Nem fér bele az összes jól sikerült fényképünk ebbe a bejegyzésbe, de ha a honlap jobb oldal megkeresitek a fényképeink kategorizált listáját, India, Uttar Pradesh és Varanasi alatt találtok még többet. Mi, amíg csónakáztunk, folyamatosan kattintgattunk, vagy Zita vagy én mindig kézben tartottuk a fényképezőt, mert bár az emberünk evezve lassan haladt a hajóval, nekünk sokszor még ez a tempó is gyors volt. Akkor nem jutott eszembe, de most hogy így felidézem, gondolatban magam mellé képzelem Szakáll barátomat, ahogy megvadultan és boldogan kattintgat a nagy kilós tükörreflex fényképezőgépével. Szőr, ha egyszer errefelé visz az utad, Varanasit, és a hajnali csónakázást a Gangeszen ki ne hagyd! :)

Miután megfordultunk a színes, emberektől és hajóktól zsúfolt fő Ghats-nál, végre volt időnk jobban megnézni mindent, és nem csak a fotózásra koncentrálni. Itt láttunk egy csónakot, ami ugyan lepukkant volt és kopott, de az egész teste be volt festve, méghozzá egy hirdetéssel. A tetején főleg asszonyok utaztak, rogyásik volt rakva emberekkel a csónak, valószínű valami szállítmányért vagy termékért mentek, mert sokak fején ott volt az a kis rongy darab, amit akkor használnak, amikor a fejükön cipelnek valamit. Visszafelé, még láttunk néhány új dolgot is, ilyen volt néhány horgászó ember. Ők nem ismerték a horgászbotot, pusztán a kezükben tartott damillal horgásztak, azt, hogy milyen sikerrel, már nem láttuk. Aztán volt még egy érdekes dolog, egy oldalára fordított fekete csónak. Azért volt fekete, mert egy ember éppen ekkor kente be kátránnyal a belső felületét. A művelethez nem használt ecsetet, hanem megint csak a puszta kezét.

A Nana és a vasútállomás rendőrségén

Oldalakat lehetne még áradozni erről a szűk másfél órás csónakázásról, de most nem teszem, hanem inkább lassan továbbhaladok. A képek úgyis többet mondanak, ha pedig ennyi sem elég, akkor már csak egyet tudok mondani: álmodjatok, gyűjtsetek rá, gyertek, és tapasztaljátok meg magatok is! :)

A csónakázás után még mindig nagyon korán volt, ugyanakkor már annyi mindent láttunk, hogy úgy éreztük, régen ébren vagyunk, és lehetne akár dél is, holott még reggel 8 óra sem volt. Elkísértük Gabrielt egy netcaféba, majd beültünk egy igen kellemes helyre reggelizni. Nagyon megkedveltük ezt a helyet, mert helyben sütött kenyeret adtak a rántottához, és bőséges mézet. Innivalónak pedig találtunk egy új csodát, a Nanát. Ez az ital már kinézetében sem akármilyen, ugyanis a színe erős zöld. Ez az apróra darált mentaleveleknek köszönhető. Ezen kívül van még az italban citrom, és gondolom cukor is, mivel édes volt. Mindezt jéggel, és mondjuk cukor helyett mézzel fogyasztva kiváló nyári frissítő, ami azt hiszem, egészséges is. Az ilyen apróságok miatt is nagyon élvezzük az utat, mert ezektől is gazdagodunk, és már előre elképzeljük, hogy otthon mentát is fogunk tartani (ez nem nehéz, talán még egy lakás erkélyén is működhet cserepekben) és a forró nyári napokon elkészítjük a Nanát, és… milyen jó lesz újra ilyet inni, s visszaemlékezni ezekre a napokra.

Azért ezek a napok közel sem voltak tökéletesek, mert tökéletes nem létezik, különösen Indiában nem. Persze mindenhez lehet pozitívan viszonyulni, de ha nem baj, megemlítek egy negatív eseményt is, mert ehhez a naphoz ez is hozzá tartozott.

Chandan megkért minket, hogy látogassuk meg a Varanasiban élő nővérét és családját egy ebéd vagy vacsora erejére. Mi ezt a napot néztük ki, méghozzá ebédhez, mivel tudtuk, hogy este újra programunk lesz. Szépen el is mentünk a riksával a főpályaudvarhoz, hogy ott átszálljunk, ahogy Chandan nagyon ügyesen meghagyta nekünk. Miután fizettem a riksásnak, azt vettem észre, hogy Zita kiabál és fut egy férfi után. Nem láttam, mi történt, de persze az volt az első, hogy én is utánuk eredtem. Flip-flopban voltunk, de így sem kellett sok, hogy utolérjük a fickót. Látatlanban is leordítottam fejét, és Zita egy szép csattanós pofont is elhelyezett az arcán, és én csak ezután tudtam meg, hogy mi is történt valójában. A pasi megfogta Zita mellét, majd még mindehhez vigyorgott is egyet, mire Zita utánaeredt. Mikor ezt megtudtam, újra a fickó után eredtem, mert időközben útjára engedtük. Ezt az akciómat már látta egy rendőr is, aki intett, hogy mit csinálok / ne csináljam. Mire én szóltam, hogy inkább jöjjön és ne beszéljen, mert a feleségemet fogdosta az az ember! Két perc múlva négyesben sétáltunk a pályaudvaron található rendőrségre, a rendőr az emberünket hátul, a feneke felett az övénél fogva vezette. Ekkor kicsit elgondolkodtunk, hogy kell-e ez nekünk és kell-e ez még az emberünknek, nem tanulta-e meg máris a leckét? Ki tudja, meddig fog ez tartani és mivel jár nekünk? Visszaút már nem volt, ezért egy gyors telefont megengedtem Chandannak, hogy szóljon a nővérének, hogy késünk egy kicsit, mert történet van. Beletörődtünk, mondván, hogy már tenni úgyse tudunk mit ellene, na meg különben is, ha már megjártuk a rendőrséget Iránban és Pakisztánban is, akkor nagy kár lenne kihagyni Indiában, nemde bár? :) Bent a rendőrségen minket senki nem kérdezett, csak álltunk mint a tök, a rendőrök meg magyaráztak egymásnak, és az emberünk is magyarázott nekik. Itt arra gondoltam, hogy most nagyokat lódít az emberünk és kitalál valami történetet, így elmennek a dolgok rossz irányba, és a végén még mi kerülünk bajba, mert felpofoztuk ezt a gyökért, ezért hangosan megkérdeztem a rendőröket, hogy kíváncsi-e valaki a mi verziónkra is, avagy az igazságra? Erre leintettek, hogy maradjak nyugton. Hmm… Mi a franc történik? Egy perc múlva behívtak a rendőrkapitány irodájába minket, ahol a kapitány szívélyesen köszöntött, és hideg, palackos szűrt vízzel kínált minket. Nemsokára az emberünket is bevezették, de vele már nem bántak ilyen barátságosan, ellenben a kapitány mellé vezették, akivel elkezdtek beszélgetni. Az egyik mondatnál a kapitány arca elváltozott, és elkezdte ütni az emberünket a fején. Na ha eddig nem, most tisztán látszott rajta, hogy már alaposan megbánta azt a tapizást. De mi is, hogy idáig vittük a dolgot, mert akármit is tett, szörnyű volt nézni, ahogy a nagydarab rendőrkapitány üti a fejét. Ezért szóltunk is, hogy elég lesz, elég büntetést kapott már. Később azt is kértük, hogy ne büntessék még tovább, ne verjék tovább és pénzre se büntessék meg. Zitának különösen rosszul esett látni, ahogy „miattunk” egy embert vernek. Megkérte a kapitányt, hogy csak annyit mondjon el az embernek, hogy csak azért, mert Zita fehér, és nem száriba öltözik, az még nem azt jelenti, hogy megengedhet magának ilyeneket vele szembe. Zita egyébként egyáltalán nem öltözött kihívóan, hosszú szoknyában volt és a felsője felett még viselt egy fekete kendőt is, ami befedte a vállait.

Később, amikor kifelé mentünk, még láttuk, ahogy az ember kipakolta az összes cuccát egy pultra átvizsgálásra, a pult túloldalán lévő rendőr pedig felülről üti a fejét. Ezt megint rossz volt látni, és megint megkértük a rendőröket, hogy ne üssék már tovább az embert, és máshogy se büntessék. Ők ezt megígérték, és mondván, hogy ez az ő dolguk és mi most fáradjunk dolgunkra, nem tudjuk, mi történt a továbbiakban. Zitát nagyon felzaklatta a dolog, egész nap és még másnap is láttam rajta, hogy megviselte ez a dolog. Mondta, hogy nem is a fogdosás maga, hisz jól felpofozta a hapsit; hanem ahogy a rendőrörsön az igazságszolgáltatás nevében bántak a férfival. Csak úgy csöndesen kérdezte meg tőlem Zita az este folyamán, hogy “ha azt mondom, hogy meg is erőszakolt és elvette 1000 dolláromat, akkor még azt is elhiszik, csak mert fehér nő vagyok? Nem volt kicsit egyoldalú ez az igazságszolgáltatás?” Később arra is gondolt, hogy mivel nem értettük, mit beszél a férfi a rendőrkapitánnyal, lehet, hogy ott elhangzott a vallomás, és innentől már ment minden a maga útján, úgy, ahogy ez náluk szokás.

Egyébként érdekes volt látni, hogy működik itt a „büntetés végrehajtás”, és megkockáztatom, hogy az indiai körülmények között ez a leghatékonyabb módszer, persze csak mindaddig, amíg a rendőrök nem okoznak vele maradandó károsodást a bűnösben, és amennyiben az tényleg megérti, hogy mi rosszat tett és miért. Esetünkben ez utóbbi biztosan megvolt, és reméljük az előbbiben is sikerült féken tartani magukat a rendőröknek. Akik egyébként nem tűntek állatoknak vagy őrülteknek, a rendőrkapitány egy nagydarab, tekintélyes alak volt, és úgy tűnt, ez a módszer bevett szokás errefelé.

Chandan testvére, Smita családjánál

Ezek után kicsit zaklatottan, de folytattuk az utunkat egy shared riksával Smita-ékhoz. Mire megérkeztünk, és megtaláltuk a házukat, kellően lenyugodtunk. Emu és Harsh, Smita két kisfia jól beszéltek angolul, így rengeteget társalogtunk velük. Amikor Chandanról kérdeztem őket, azt mondták, hogy „Chandan is very strict” vagyis, hogy nagyon szigorú. Chandan az a szigorú nagybácsi, aki meghagyja nekik, hogy tanuljanak keményen. Ha már nem indulhatnak olyan „előnnyel” amilyet Chandan megtanultam a kezdeti megpróbáltatásai közepette, legalább legyen egy szigorú nagybácsijuk, aki mindig meghagyja nekik, hogy tessék szorgalmasan tanulni. A fiúknak a tankönyveibe is bele tudtunk pislantani, és meglepetten tapasztaltuk, hogy vagy az itteni tankönyvek nagyon fejlettek, vagy a világ fejlődött sokat, azóta, hogy mi 6-8 évesek voltunk. :)

Smita nagyszerű, csodafinom ebédet varázsolt elénk, a lakoma után pedig nagyon jót játszottunk a gyerekekkel. Volt egy kedvenc játékuk, ez a kihúzós, földön percekig a hegyén pörgő történet, ehhez kreáltunk szabályokat, és próbáltunk meg azok szerint játszani. Jó volt pár percre újra gyereknek lenni, de azért a végén hagytam Henry-t nyerni. :) Mivel ők engem Harry-nek szólítottak, én is elkezdtem Emánuelnek és Henrynek szólítani őket, persze ez már nem tetszett nekik annyira. :) Szóval nagyon kellemes órákat töltöttünk Smita-éknál, és sajnáltuk, hogy nem tudtunk estig maradni, amíg Smita férje haza nem érkezett. Így vele már nem sikerült megismerkednünk.

Ganga Aarti ünnepség a Dasaswarnedh Ghats-nál

Ellenben a Varanasi-i csúcsforgalomban volt részünk. Visszafelé a Dasaswarnedh Ghats-hoz egyenest mentünk egy riksával, mert már fogytán voltunk az idővel és nem volt kedvünk ismét megfordulni a pályaudvar környékén. A legporosabb, legbüdösebb utazásban ekkor volt részünk talán egész Indiában. Őrületes tömeg, por és szmog volt az utakon. Akkora, hogy azt még egy riksa hátuljából sem volt könnyű elviselni, bántuk is, hogy nincsenek nálunk a maszkjaink.

Dasaswarnedh Ghats az egyik legnépszerűbb, legszínesebb Ghats Varanasiban. Ez annak köszönhető, hogy minden este 7 órakor elkezdődik itt egy Ganga Aarti-nak nevezett ünnepség, amin most mi is részt vettünk. Ennek hátteréről megint nem fogok leírást tartani, de nézzetek meg egy kis részletet videón az ünnepségből:

Annyit azért tudunk, hogy Brahma itt áldozott fel (medh) 10 (das) lovat (aswa), és innen a név. Az ünnepség érdekes volt, és élettel teli, de igazából nem értettem azokat a turistákat, akik csónakból nézték végig. Nekünk nagyon tetszett a hinduk mellett ülve is. Igaz, így nem voltak a háttérben az épületek, de mivel a „tűzzel játszók” mindig minden mozdulatukat megismételték négy irányba, ilyen szempontból kb. teljesen mindegy volt, honnan nézi őket az ember. Emelgettek nagy mécsestartót rengeteg kis gyertyával, egy nagy lángot egy kígyófej alakú aranyozott valamiben, és persze a végén a fehér legyező sem maradhatott el. Ezek háttértörténetéről mind a mai napig semmit nem tudunk, és ez egyelőre csak egy kicsit zavar csak, mivel nem vallástörténeti kőrútra indultunk. :)

Egy szó mint száz, szép volt ez az ünnepség, de ezzel még nem volt vége a Dasaswarnedh Ghats-ön történteknek. Ahogy az ünnepség vége felé sétálgattam egy kicsit hátrébb a tömegtől, odajött hozzám egy indiai, hogy ő megmasszíroz 20 rupiért, vállat és nyakat! Húú, ez király mondom, végre elfogadható ár, de várjál barátom, a masszázs nem nekem kell, hanem a feleségemnek! – Mondtam neki, és magyaráztam, hogy várjon pár percet, amíg Zita visszajön a mosdóból. Ezt látszólag megértette, de valójában a „wife” szót biztos, hogy nem vette, mert amikor Zitát odaállítottam elé, hogy akkor őt kell megmasszírozni, tiltakozott, hogy azt nem lehet, nőhöz ő itt ilyen szent helyen nem nyúlhat. A fenébe! Egyszer találok egy elfogadható áron “masszőrt”, de ő meg vallási alapon nem hajlandó megmasszírozni a feleségem. :) Azért egy Zitával való rövid konzultálás után én, mint férfi, vállaltam egy masszázst, mondván, hogy majd figyelek és tanulok, aztán én majd meg tudom úgy masszírozni Zitát, ahogy engem ez a muki. A masszázs érdekes volt, de a nyakról és a vállról hamar kiterjedt a szemöldökömön keresztül a homlokomon át az egész karomra és hátamra. Pedig én még mielőtt egy ujjal is hozzám nyúltam volna, többször nyomatékosan meghagytam, hogy 10 perc masszázst kérek 20 rupiért, ahogy megbeszéltük, és semmi többet, mert nincs is rá több pénzem, mint 20 rupi. Aztán kezdett gyanús lenni a dolog, mert valószínűleg már túl jártunk a 10 percen és a csávó nem állt le, viszont arról kezdett beszélni, hogy milyen nemzetiségűeket masszírozott már hány sok száz rupiért. Ezért aztán felálltam a karjai alól, szembeültem vele, és még egyszer, lassan, tagoltan, érthetően elmondtam neki azt, amit az elején is, mielőtt átadtam volna neki a 20 rupit. Ez hatásos volt, mert nem csapott balhét és csak egy közepes méltatlankodást kaptam cserébe. Ugyanakkor a mai napig nem tudok különösebben haragudni a csávóra, mert ő csak megpróbált minél több pénzt keresni, és ezt nem teljesen európai módszerekkel próbálta, na de hát nem is Európában vagyunk, úgyhogy egy szavam sem lehet ellene. :) A masszázs egyébként nem volt rossz, igaz, különösebben nem volt nagy durranás, ám néhány olyan fogást azért mutatott, amihez előtte nem lett volna kreativitásom.

Az estét egy közös vacsorával zártuk Gabriellel, aki ezek után még nagy lendülettel nekivágott az első este kihagyott Monkey Temple-ben tartott bulinak. Csodáltuk amiért ilyen energikus volt, persze amikor erről beszélgettünk vele, tisztáztuk, hogy igazából ezt ő azért teheti meg, mert csak egy hétre jött Indiába, most kipörögheti magát, aztán lesz ideje otthon Sri Lankán kipihennie magát. Mi még nem megyünk haza egy darabig, ezért nem tartunk ilyen hosszú napokat. Így is, ez a nap az egyik leghosszabb volt Indiában, nagyon mozgalmas volt, és hajnaltól késő estig mindig történt velünk valami. Másnap már csak pihentünk, és készülődtünk tovább, mert este indult a vonatunk Khajurahoba…

37 óra és 2000km egy indiai vonaton

A Chennaiból Varanasiba tartó, 37 órás vonat utazásunk megérne egy teljesen külön bejegyzést, de akkor soha nem érném utol az útinaplóval magam, ezért megpróbálom csak egy bekezdésbe belezsúfolni ezt a másfél napot.

Rögtön felszállás után, amint megtaláltuk a helyeinket, tudatosult bennünk, hogy nem lesz egyszerű ez az út. A vonat sokkal koszosabb és zsúfoltabb volt minden más vonatnál, mint amit eddig Indiában láttunk, de ez még nem lett volna baj. Velünk szemben egy két kisgyerekes család ült, és hát azok a gyerekek… Mi ugyan még könnyen beszélünk így friss házasokként, gyerkőcök nélkül, de akkor is: A nevelés összes mintahibáját felfedeztük ezen a családon. A gyerekek haraptak, karmoltak, verekedtek, ütötték egymást és a szüleiket, az utasokat, dobálóztak, kihajigáltak dolgokat az ablakon, és legfőképpen folyamatosan sikoltoztak, kiabáltak, ha valami épp nem úgy történt, ahogy szerették volna – és legtöbbször így volt. Ha az anyjuknak egyszer elege lett, megfogta a szájukat és összeszorította – ez volt a nagy-nagy büntetés! Ettől úgy elkezdtek üvölteni, mint még soha addig. Erre fel az édesanya megsajnálta őket és elkezdte puszilgatni a fiúkat. Ettől aztán hamar újra erőre kaptak és pár perc múlva már ugyan úgy, vagy még nagyobb erővel randalíroztak tovább. Persze mondanom sem kell, a velük járó ricsaj és állandó felfordulás megint senkit az égvilágon nem zavart kettőnkön kívül. :)

De ez még mind hagyján volt, ha csak ők lettek volna, még akkor is egy igen kellemes vonatút lehetett volna ez a 37 óra. Ám a vonaton, mi több már csak a mi vagonunkban is voltak még pár százan. Először nem értettük, miért, aztán megtudtuk, hogy a vonatra el lehet adni „Wait List”-es jegyeket is, vagyis olyan jegyeket, amihez nem tartozik szék, se éjszakára ágy. Ezért történt, hogy a második reggel, amikor felkeltem a legalsó részen, a szemközti ülésről öten bámultak rám. A háromfős ülésről. Egyszer összeszámoltam, hányan vagyunk azon a 8 ülésen, amire közvetlen rálátásom volt. 15-en ültünk ekkorka helyen, de ez még mindig nem volt semmi, mert a legdurvább tömeg éjszaka volt, amikor valahogy éjjel egy környékén ki kellett mennem a mosdóba. Kezdődött ott, hogy a két ágy között középen a földön már kapásból ketten feküdtek, tőlük már eleve nem tudtam letenni a lábam. Aztán a folyóson is teljes hosszába emberek és csomagjaik hevertek az ágyakon pedig nem egyszer két-három ember feküdt, így még a pókember mászás is nehézkes volt ezen ágyak peremébe kapaszkodva és a széleken lépkedve. Végül valahogy kikeveredtem a vagon végébe, ahol kb. csak öt embert kellett felkeltenem, hogy odaférjek a WC ajtóhoz. A szó szoros értelmébe egymás hegyén-hátán voltak az emberek, volt, hogy még a mosdókagylóban is a csomagjuk volt. Kivételesen ekkor az egyik oldalt a vonat ajtaja zárva volt, de csak azért, hogy ott abban a sarokban is elférjen három-négy ember. Ezelőtt elképzelni sem bírtunk volna ilyen tömeget.

Nappal készítettünk egy kis videót, ez valamennyire tükrözi a helyzetet, de hozzá kell tenni, hogy ez még közel sem a legnagyobb tömeg:

VIDEO VONAT VARANASIBA – HAMAROSAN (Ázsiában nem terem minden fán gyors internet… :)

Talán a legdurvább szituáció az volt, amikor épp igyekeztem volna valahová, de a vagon végében a WC-knél szokás szerint hatalmas tömeg volt, ráadásul szemből jött egy ételhordó egy hatalmas tálcával, akit valahogy el kellett, hogy engedjük az útjára. Hirtelen két hatalmas termetű asszony, és egy 3 éves guggoló csöppség mellett találtam magam az alig 1nm-es WC helyiségben. :) Ez az igazi India, ezt nagy kár lett volna kihagyni!!! :D
Szóval ez a nagy tömeg ennyi ideig kicsit már nekünk is sok volt, még két és fél hónapos indiai tömegkiképzés után is. Persze azért voltak pozitív dolgok is, pl. amikor átmásztam három vagonon, hogy találjak egy működő konnektort a netbook töltéséhez, két vagonnal odébb már sokkal normálisabb körülményeket találtam. Szóval ebben az is benne volt, hogy kicsit balszerencsénk volt az ülőhelyünkkel. Odébb valamivel kulturáltabb emberek ültek, nem volt akkora ricsaj, és a vonat is tisztább volt, sőt, az ablakok mellett, minden 6 üléshez jutott egy konnektor. Így történt, hogy amikor látták egy ilyen vagon utasai, hogy mi járatban vagyok, leültettek maguk mellé (hatodiknak egy hármas ülésre!), és szabaddá tettek nekem egy konnektort. Sőt, mi több, egy rövid 10 perces beszélgetés után kérés nélkül magamra hagytak, és még egy bejegyzést is meg tudtam írni, mialatt feltöltöttem a netbook aksiját.

Na de amibe nem halunk bele, attól megerősödünk, úgyhogy összességében nem is nagyon bánjuk, hogy ilyen nehézségeink voltak, ha a kulturáltabb, kevésbé zsúfolt vagonba kapunk helyet, most nem is lenne miről írnom. :P Igaz, talán ott az így megszületett 15 oldal útinaplónál is többet tudtam volna megírni ez idő alatt, na de hát valamit valamiért. Utólag már értékeltük ezt a kiképzést, mert az elején még elképzelni sem bírtuk, hogyan fogjuk túlélni a 37 órát ennyi ember között ilyen kis helyen. Aki egyébként nem vágyik ilyen élményekre, az megtalálja az otthoninál is nagyobb kényelmet, a légkondit, és a felsőbb osztálybeli társaságot az első osztályon, még mindig viszonylag elfogadható áron. Állítólag nagyon kényelmes, van saját tered, az öledbe hozzák a teát, kávét, újságot, és most hirtelen nem tudom kiszámolni, de el tudom képzelni, hogy olcsóbban, mint otthon a másodosztályon.

A monszun a szobánkba tör

A leszállásnál azért még volt egy kis tülekedés, mert ahogy a metrónál se, itt még annyira se tanulták meg az emberek, hogy mindenkinek jobb, ha előbb hagyják, hogy a leszállok leszálljanak, és csak aztán szállnak fel. :) A riksázás és a szállodavadászat ismét egy nagy pozitív csalódás volt, nem is akartam elhinni, hogy a riksás elvisz minket valóban csak 30 rupiért 4km-re. De elvitt, és nem kért többet, persze ebben az is benne volt, hogy a szállodástól kapott egy kis részesedést. Viszont a szállodát is sikerült lealkudni 150 rupira, ami már nekünk is egy igen jó ár volt, a fájdalomküszöbünk alatt. Igaz, a szobánkat mi magunknak kellett kitakarítani, és a friss ágyneműt felhúzni, de ezt nem bántuk ennyi pénzért. Ráadásul ez a szoba igen hűvös volt, ami megint csak nagyon jól jött. Igaz, egyik este ránk szakadt az ég, jött egy kisebb monszuneső, olyan, amilyet eleddig még nem igen láttunk. Ha ekkor nem lettünk volna otthon, bizony átázott volna minden cuccunk a földön hagyott Hello Journey-kben. Merthogy üvegablakunk nem volt, csak a szúnyogháló előtt néhány behajtható palást, azokon viszont bevert az eső, és a szoba padlóján végighömpölyögve távozott az ajtón, majd le a lépcsőházban ki az utcára. Ez mind egyébként az „Elvis Hotel” nevű csodás helyen történt velünk, Zita pedig az előbb említett riksás verdáját próbálgatja ezen a videón a szálloda előtti rövid utcaszakaszon:

VIDEO ZITA RIKSA – HAMAROSAN (Ázsiában nem terem minden fán gyors internet… :)

Első este lemerészkedtünk a tőlünk csak pár perc sétára Gangesz partjára. Ekkor már sötétedett, de még így is fenséges látvány volt, ahogy kiértünk a szűk sikátorok labirintusából, és egyszer csak a széles, meredek lépcsősor előtt elénk tárult a hinduk szent folyója. Kelet felé sétáltunk el a Ghats-ok mentén, erre azért volt lehetőségünk, mert a folyónak ekkor alacsony volt a vízállása. Egy központibb helyre, az Assi Ghats-hoz kiérve aztán véget ért a csendes séta, éttermeket, árusokat és rengeteg embert találtunk körülöttünk. Beültünk egy az útikönyv által is említett étterembe, remélve, hogy ehetünk valami európai kinézetűt, de sajnos tényleg csak a kinézetében és az áraiban hasonlított az étel a hazaira, íz világában messze elmaradt attól, amit reméltünk. Ahogy folytattuk tele gyomorral a bazársoron, észrevettük, hogy rengeteg műanyagkannát árulnak mindenütt. Ez a hindu zarándokoknak van, hogy haza tudjanak vinni egy kicsit a szent vízből. Amibe egyébként pár száz méterrel feljebb hamvasztva temetnek el embereket, és amiben naponta ezrével fürdenek az emberek, és a felszínén nem egy helyen úszik a szemét. De hát ha nem így lenne, már meg is lepődnénk. :) Nem akartam elhinni, de a saját szememmel láttam egy embert inni ebből a folyóból. Amúgy minden tiszteletem az övék, és most ezeket nem megint piszkálásból írtam, már kibékültem azzal, hogy itt a szemét az utcák és az élet része.

Ahogy sétáltunk kifelé a bazársorról, egyszer csak egy ismerős arcra lettünk figyelmesek. Gabriel sétált velünk szembe. Amíg mi Mammalapuramban időztünk, ő megjárta Delhit, meglátogatta a barátját, és átjött Varanasiba, ő is ezen a napon, délután érkezett. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy este találkozunk a Monkey Temple-nél, ahol valamiféle zenés-táncos előadás volt beharangozva. Előtte azonben mi még hazamentünk az Elvis Hotelünkbe, de ekkor már nem a Ghatsokon át, hanem az utcák forgatagán át. Az volt a tervünk, hogy veszünk öt literes palackot, és víztisztításra nem csak a Katadyn kerámiás + aktív szenes szűrőjét használjuk, hanem a víztisztító tablettáinkat is. Ezt a Gangesz vize miatt akartuk így csinálni, de végül nem kaptunk 5 literes palackot, így be kell, hogy valljuk töredelmesen, Varanasiban vettük a műanyagpalackos vizeket. Ennek mi sem örültünk, de nem akartunk a Gangesz „hullás” vizéből inni, csupán egy félig hiányos szénpatronnal megáldott szűrővel szűrve. Tudom, tudom, ez a hullás dolog butaság, de egyszerűen itt nem vitt rá minket a lélek, hogy megszűrjük és megigyuk a Gangesz vizét. A séta hazáig nem csak a sikertelen palackvadászat miatt tartott sokáig, hanem mert ránkakaszkodott egy kb. 7 éves forma kissrác, és negyed órán át nem bírtuk lekoptatni. Szorosan követett minket, és közben mindig pénzt kért, illetve a boltok polcain mindenféle random termékekre rámutogatott, hogy ezt meg azt vegyük meg neki. Persze tudtuk, hogy csak a pénzre megy és a terméket a boltosnál azonnal visszaváltotta volna. Csak nagyon nehezen, egy boltos közreműködésével sikerült lerázni a srácot, aki amúgy nagyon ügyesen a véges türelmünkre építve próbált pénzt kicsikarni tőlünk – sikertelenül. Azt gondolta, ha elég kitartó, előbb-utóbb megunjuk a társaságát, és már csak azért is veszünk neki valamit, hogy lekopjon. Hát nem így volt. :) Ezen az úton most mi is úgy vagyunk, hogy idővel jobban állunk, mint pénzzel, és ezt Indiában jól lehet kamatoztatni olyan téren, hogy alkudozunk, körbejártunk, tájékozódunk, próbálkozunk, vagy épp kivárunk.

Igaz, a „több időnk van mint pénzünk” elv alapján megtehettük volna, hogy „ingyen” elsétálunk a 3km-re lévő Monkey Temple-höz, de mi egy 20 rupis arany középutat választottunk, egy kedves biciklis riksás képében. Még mindig elképedek, amikor ezeket vékony, de szívós embereket nézem munka közben. Riksájuk legalább 50 kilo, heggesztett vas, ráadásul nem spórolták belőle az anyagot, a hátsó tengely mögött rengeteg riksán láttunk három öntött vas szívecskét. Darabja lehet vagy másfél kiló, de mit számít, a szeretet az első! :) És tényleg csupa szív, mosolygós emberek ezek, persze csak azután, hogy megállapodtál velük egy neked is megfelelő árban, természetesen mindig azelőtt, még mielőtt felszállnánk a riksára. A templomi hacacáréba sajnos nem vihettünk be fényképezőt, se mobilt, így kicsit most bajban vagyok, mert igen nehéz leírni, amit odabent láttunk. Furcsa élő zenére egy idős, sárgába öltözött ősz bácsi, csettintgetett, lépegetett, és közben nagyon furcsán „énekelt”. Nem csak hívek, hanem rengeteg turista is figyelte őt, még kivetítőkön keresztül is. Közben azért egy pár méterrel odébb ment az imádság is, emberek édességeket áldoztak, cserébe kaptak egy korty vizet a tenyerükbe, amit aztán megittak, a maradékot pedig a hajukba, és a tarkójukra kenték. Itt valóban él a mondás: „Ezt kenheted a hajadba!” :)

Sarnath – “with croud”

Gabriel sajnos időközben lerobbant kicsit, és ezért ekkor egy ayurvedikus orvos társaságában időzött inkább, de aztán másnapra feltámadt, és kitaláltuk, hogy menjünk el a város északi határában található, buddhista zarándokhelyre, Sarnathba. Gabriellel megbeszéltünk egy találkozót tőlünk néhány Ghats-nyira Nyugatra. Míg oda elsétáltunk, egy kellett, hogy menjünk egy „krematórium”-os Ghats-on. Magát a hullaégetést nem láttuk, csak azt, ahogy színes ruhákkal letakarva, nagy csinnadrattát csapva hozzák a testet, és a parton pedig számára már előkészített, égő rönköket. De ez így épp elég is, mert azok után, amiket hallottunk erről a temetési szertartásról, ennyi alapján pont el is tudtuk volna képzelni – ha akarjuk.

Sarnath-ba hárman Gabriellel béreltünk egy riksát egész napra 300-ért. Odaféle tettünk egy kis kitérőt a sofőrünk egy barátja és egy benzinkút felé, így közel másfél órát is eltartott az út, és közben olyan „utcákon” mentünk keresztül, hogy azokhoz képest egy csatatér rendezett helynek számított volna.
Sarnath a buddhisták négy legnagyobb zarándokhelyének egyike, amely arról híres, hogy Buddha itt tartotta első híres beszédét, és már 640-ben találtak itt 100m-es sztupát és 1500 buddhista szerzetest, de aztán, mint sok történetben errefelé, jött a muszlim, és vele eltűnt minden, ami nem allah nevét viselte. 1835-ig kellett várni, mire a brittek újra felfedezték a helyet. Így ma már mi is elköthettünk itt egy kellemes napot, gyönyörű buddhista templomokat láttunk, és egy iskolába is bemerészkedtünk ahol pár percig részesei lehettünk egy buddhista szertartásnak. Pontosabban Zita és Gabriel talán egy fél órát is bent voltak és a végén még teát is kaptak, én 10 perc után meguntam és kijöttem – vesztemre így lemaradtam a finom teáról. Egy park szomszédságában aztán felkutattunk még egy nagyon szép templomot, ami mellett találtunk egy gyönyörű szobrot, ami pontosan Buddhának azt a bizonyos híres első tanítását mutatta, és volt ott egy nagyon fontos fa is, aminek Gabriel magyarázta a jelentését, de sajnos már elfelejtettem. Hogy őszinte legyek itt se tudtam teljesen átvenni a hely szellemét, de azt hiszem, két és fél hónap India után ez nem is nagy csoda. Mindenesetre azért nagyon jól éreztük itt magunkat és a legkedvesebb történet természetesen megint nem köthető se buddhához, se más ősi történethez, hanem csak úgy „történt” velünk, most. A nagy sztupától az utcára kikanyarodva találtunk egy faja is kis éttermet, aminek a falára egy bácsika éppen festette a választékot, természetesen árakkal, és ahogy az a legtöbb ilyen kiíráson lenni szokott Indiában, helyesírási hibákkal tarkítva. Mi szerényen és illedelmesen közöltük a tulajjal, hogy a paradicsom az nem tamato, hanem tomato, az aludjtej nem courd hanem curd, a dupla tojásos tekercs pedig nem duble, hanem double! :) Ő ezt nem vette sértésnek, hanem örült, hogy segítettünk neki, mi pedig örültünk, hogy segíthettünk. Odabent azonban a kint írt áraknál jóval drágább árakat találtunk, és hamar meg is tudtunk, hogy a kint írt árak csak holnaptól érvényesek a hamarosan nyíló utcai verziójában az étteremnek. Ez viszont azt jelentette, hogy egy másik hely után kellett néznünk ebédelés gyanánt. Ezt hamar meg is találtuk pár száz méterrel, egy dzsáin templommal és egy tucat utcai árussal odébb. A kellemes beszélgetéssel eltöltött ebéd után ugyanazon étterem felé vettük az irányt, hogy visszataláljunk a riksás barátunkhoz. Örömmel tapasztaltuk, hogy a helyesírási hibákat a festőmester mind szépen kijavította, ám nagy derülve láttuk, hogy a courd-ből nem sikerült curd-őt csinálni, ám croud-ot, vagyis tömeget annál inkább. Három helyen is! Három étel is rendelhető courd-el, vagyis tömeggel. Hát komolyan, hangosan nevettünk! Nem is Indiában lennénk! Ha hiányzik egy kis tömeg, ami amúgy nem jellemző ebben a csendes kis városkában, kérhetünk ételt tömeggel. Csak húsz vagy harminc rupi az étellel együtt, és garantáltan legalább harmincan körbeállnak és néznek, ahogy eszel! :) Ha hiányozna a feeling! :) Ez a tömeges étel annyira megtetszett nekünk, hogy még egy csoportképpé is összeálltunk a kedvéért. Félre ne értsetek, most nem cukkolom, vagy megvetem őket ezért, mert az, hogy a festőmester nem tud helyesen írni, inkább szomorú, mint vicces, az pedig, hogy Indiában tömeg van, közel jönnek hozzád, és megbámulnak, itt normális, és elfogadott. Mivel ilyen sokan vannak, a privát szféra, mint fogalom egyáltalán nem létezik, ezért olyan közel jönnek hozzád, hogy az elsőre zavaró lehet, sokadjára pedig kiborító, de Te jöttél Indiába, ezért ezt el kell fogadnod. Mi ha nem is könnyen és nem is elsőre, de eddigre ezt már elfogadtuk, és most nem rajtuk, hanem velük nevettünk, ezen a curd-courd aludtejes-tömeges hibán az étlapon.

Vonatjegy vásár, és találkozás Gabriellel

Madurai után a következő állomásunk Chennai volt. Úgy terveztük, hogy az érkezési és az indulási nappal együtt 3 napot töltünk itt el. Vagyis egész pontosan Chennaitól 2 órányira délre, Mammalapuramban. Ehhez azonban szakítanunk kellett az eddig megszokott tatkal vonatjegy vásárlási módszerrel, és fel kellett keresni a nagyobb városokban fellelhető, csak külföldi turisták számára nyitva tartó jegyirodát. Ehhez át kellett szállnunk Chennai-ban egy HÉV-szerű vonatra, ami Egmore állomásról átvitt minket a központi pályaudvarra, ahol megtaláltuk ezt az irodát az első emeleten. A reggel 8 órát itt is meg kellett várnunk a nyitásig, majd kitöltöttünk egy, az eddigiektől teljesen különböző jegykérelmi lapot, sorban álltunk a javarészt pakisztániakból álló (vagyis ülő, mert voltak székek) sorban, és tádááá, megkaptuk a vontjegyünket! Méghozzá nem is akármilyet, egy 37 órás útra, 2138km-re szóló vonatjegyet vettünk, kettőnknek alig több, mint 2000 rupiért. Ez hálókocsis jegy, tehát ebben a két éjszakai „szállás” is benne van, merthogy a vonat hétfő este indult Chennaiból és szerda reggel érkezett meg Varanasiba. Soha nem utaztunk ilyen nagyot vonattal ezért már a jegyvásárlás is egy nagy élmény volt. Már csak azért is, mert a sikeres turista quotás vásárlásunk azt jelentette, hogy nem kell az érkezésünk napját a zsúfolt, zajos, szmogos Chennaiban töltenünk, hogy másnap reggel vegyünk tatkal jegyet, hanem máris indulhatunk busszal Mammalapuramba, ahol így két fél és egy teljes napunk lesz. A jegyirodában megismerkedtünk egy amerikai, de jelenleg Sri Lankán élő sráccal, Gabriellel. Neki ez a nap csak várakozással telt volna az esti, Delhibe robogó vonatjára, ezért úgy döntött, hogy velünk tart Mammalapuramba erre a napra.

Így hát hárman buszoztunk át a buszpályaudvarra, ahol más alternatíva nem lévén, felszálltunk egy légkondis buszra fejenként 76 rupiért (egy vagyon Indiában ekkorka buszútra), és elrobogtunk Mammalapuramba.

Azonnal ránk támadnak az érkezésünkkor

Mammalapuramról ekkor még csak annyit tudtunk, hogy az Andamán-tenger partján fekszik, rengeteg a kőfaragó és a kő-, illetve sziklafaragvány, és hogy egyesek szerint jobb hely, mint Hampi. Utóbbit nem nagyon akartuk elhinni, ezért döntöttük el, hogy bevizsgáljuk a helyet egy pár nap erejéig, miközben már „úton vagyunk” vissza észak felé – szóval ez a mammalapurami kitérő igazából csak egy hosszúra nyúlt átszállás volt nekünk. :) Amikor leszálltunk a buszról, néhány nagyon agresszívan szolgálatait kínáló helyi tudatta velünk, hogy egy turistagettóba érkeztünk: mindenáron mutatni akartak nekünk egy-egy szállodát. Én mondtam nekik, hogy maximum napi 200-at akarunk szállásra költeni, és hogy mi magunk akarjuk megtalálni a helyünket, de csak az utóbbit értették meg. Sőt, a 200 rupis büdzsénknek valahogy aztán nagyon gyorsan híre is kelt, mert még ötszáz méterrel később is jöttek oda hozzánk, hogy „only two hundred”, és közben olyan szállodák neveit emlegették, amiről az útikönyv azt írta, hogy 500 alatt nem kapni benne szobát. Ezért aztán kőkemény „resistance” alakult ki bennem ezek felé az emberek felé, és senkire nem hallgattam, senki után nem mentünk, pedig mindenki nagyon hívott, és nagyon magyarázott. Valószínű a részesedés igen jól jött volna nekik, azért nyomultak ennyire. A végén még ők sértődtek meg, amikor nem mentünk velük. De tudom, hogy csak időpazarlás lett volna, ami nekünk drágább, mint nekik, ráadásul feleslegesen áltattuk volna őket, és ha körbesétálunk egész Mammalapuramban, akkor sem találtunk volna elég olcsó szállást velük, mert amikor a szállósok meglátják, hogy valaki „hoz minket”, alapból egy kicsit magasabb árat adnak. Egyszóval az volt az egyetlen út, hogy lerázzuk őket, és ez úgy egy kilométer után sikerült is. Persze 200-ért még így sem kaptam, csak 480-ért két éjszakára, de mivel Gabriel is bejött a szobánkba és kétszer is lezuhanyzott nálunk, végül odaadtam nekik az ötszázat. Délelőtt csak lepihentünk, beszélgettünk és elmentünk ebédelni. Délutánra erőt vettünk magunkon, és kicsit kimerészkedtünk körbenézni.

Khrisna’s Butter Ball

A szállodánk utcája pont a tengerpart és egy nagyon kellemes kis park között volt. A partra menet színes éttermek mellett haladtunk el és kiérve a homokos fövenyre halászcsónakok között juthattunk ki a nagy hullámokhoz. A parton, ha jobbra néztunk, látszott az egyik fő nevezetesség, a parti templom, vagyis a „Shore Temple”. Az utcán a másik irányba sétálva pedig egy nagyon kellemes, zöld parknak a sarkán lyukadtunk ki. Ezt mások is kedvelték, mert rengeteg indiai – javarészt gondolom chennai-iak – piknikezett itt. Egy nagy lapos sziklának az oldalán egy kb. 5 méter magas, törött tojás alakú kő figyelt. Ezt hívják úgy, hogy „Khrisna’s Butter Ball”, vagyis Khrisna vajgolyója. A csodával határos módon áll ott és úgy, ahogy, ezért mindenkinek a kedvenc fotótémája. Ezt a helyet mi is igen kellemesnek találtuk, ezért ide még többször visszajöttünk, ám ezen első alkalomkor kicsit siettünk és inkább végigrohantunk a parkon, mivel közel volt már a naplemente, és Gabrielnek is indulnia kellett hamarosan visszafelé a vonatjához Chennaiba. A parkban találtunk néhány sziklába vájt kis helyiséget, de ezek már nem nyűgöztek le minket különösebben. Ellora és Hampi után nem mutattak számunkra sok érdekeset, de azt azért meg kell jegyezni, hogy ha itt kezdtük volna el az indiai körutunkat, akkor bizonyára ámultunk volna. Na azért nem kell megijedni, még így is találtunk néhány érdekes dolgot itt, ami lekötötte a figyelmünket. :) Ilyen volt pl. a papagájjal jósoló ember. Volt egy nagy pakli „kártyája”, benne szigszalaggal bevonva minden egyes lap. Ezt először nem értettem, aztán megláttam a kis papagájt a ketrecében. Ha a gazdája megcsörrentette a ketrec oldalát, a papagáj kilépett és leemelt egy lapot a pakliból. Ezt a jós kibontotta, majd kihajtogatta, és a benne lévő istenképek között megtalált egy kis angolul írt papirfecnit, amiből megtudhattuk, hogy Gabrielt nagy szerencse fogja érni, és boldog lesz az élete. :) Mindezt persze 50 rupiért.

Ahogy továbbsétáltunk a nagy lapos szikla tetején dél felé, úgy találtunk egyre több ilyen sziklaépületet, némelyik egész nagy volt. Később a fák közül még egy világítótorony is előbújt. Később láttuk, hogy ez nem csak dísz, hanem valóban használják, forog a tetejében a fény. Pár rupiért fel lehet menni a tetejébe, de mi most ezt idő hiányában kihagytuk. Helyette folytattuk dél felé a sziklába vájt lépcsőkön, mígnem végül meg nem érkeztünk a park sarkába. Innen a park oldalában, az utca mellett folytattuk, és ez már kevésbé volt kellemes, mert egy mondatot alig tudtunk váltani egymással anélkül, hogy valaki ne jött volna oda hozzánk, hogy „Excuse me…” – és próbált meg eladni nekünk valamit. Mi udvariasan elhárítottuk őket, hogy bocsánat, de beszélgetnénk. A végén már csak röhögtünk a helyzeten, mert tényleg az volt, hogy egy gondolatot sem tudtuk befejezni miattuk megszakítás nélkül – Pedig bőven volt mit beszélnünk Gabriellel. Itt menet viszont láttunk egy nagyobb szép sziklát, ami azért volt gyönyörű, mert az oldala tele volt szobrokkal faragva, volt néhány hatalmas elefánt, és mindenféle emberi alakok is. Az egész összkép gyönyörű volt, és ahogy utána olvastam, monszun idején még az egyik hasadékban víz is folyik, aminek jelképes jelentése is van. Persze mi még monszun előtt jártunk itt, így teljesen száraz volt a szikla.
Innen már egyenesen a szállodába mentünk, ahol Gabe még gyorsan letusolt, aztán kikísértük a buszhoz, és elbúcsúztunk tőle. Este találtunk végre egy nagyon jó kis éttermet, ahol javarészt nem a turisták, hanem a helyiek ettek, és az árak is ehhez voltak mérve. Itt nagyon jókat ettünk, viszonylag olcsón, és a lassijuk egyenesen isteni volt. Merészeltünk bele jeget is kérni, mert úgy volt az igazi. A hasmenés elmaradt, pedig valószínű a jeget nem „purified drinking water”-ből készítették. :)

A Shore Temple és az indiai fürdőzési szokások

Másnap elindultunk a fizetős látnivalók felé. Reggeli után kisétáltunk a tengerhez és elindultun a part mentén a Shore Temple irányába. Ahogy odaértünk a kerítés mellé, realizálódott bennünk, hogy erről az oldalról nem tudunk bemenni. Körbe kellett hát sétálnunk a sziklák és a kerítés között. Ez nem volt egy bonyolult művelet, mivel a kerítésen kívülről, de a benti vendégeknek áruló szuveníresek gyönyörű ösvényt tapostak az egész komplexum körül. Ahogy kiértünk a túloldalra, a miénknél még egy sokkal hosszabb, és vadabb hullámokkal büszkélkedhető partszakasz tárult elénk. Ez megint nagyon érdekes volt, mert ehhez képest a mi partunk teljesen kihalt volt. Itt volt az összes turista, akiknek a 99% ezen a helyen indiai volt. Tudni kell az indiaiakról, hogy a túlnyomó többségük nem tud úszni, mert az úszást nem tanítják az iskolában, és az előző generáció sem tud úszni, így a szülők sem tanítják a gyerekeket. Magyarán az úszó tudás itt egyáltalán nem elterjedt. Ebből következik, hogy a fürdőruha is teljesen ismeretlen dolog. Ennek ellenére azért a bátrabbak próbálnak ismerkedni a tengerrel, és éppen ezért mindezt egy kicsit veszélyes módon teszik ekkora hullámoknál. Na és persze számunkra kissé vicces is, mert száriban, farmerban, pólóban vagy ingben közelítenek a habok felé, és amikor azok elérik őket, sikítva, visítva, örömködve menekülnek vissza tőlük. Nem egyszer tetőtől talpig vizesen végezve. A parttól távolabb már senkit nem látni a vízben, és ha lenne is valaki a mélyvízben, ahhoz valószínű azonnal vízi mentő kéne, hogy kimentse.

Így már egyből világos volt, miért hallottunk annyi halálhírt az indiai tengerpartokról. Annyira azért nem veszélyesek a hullámok, legalábbis számunkra nem, és mi egyszer sem láttunk olyan igazán ijesztő hullámokat sehol, ezért nem értettük ezt a dolgot. De ha belevesszük a képbe India lélekszámát, plusz azt a tényt, hogy nem tudnak úszni, mindjárt világosabb, miért van annyi sajnálatos baleset.

A parttól visszafelé a város és a Shore Temple bejárata irányába egy hosszabb szuveníres bazársoron haladtunk végig. Ezen a szakaszán a két hónapos indiai kőrútunknak ismét utolért minket a kísértés, és megint vásároltunk egy-két apróságot az otthoni barátainknak, családtagjainknak, sőt még egy apróságot Chandannak is. Nem akarom lelőni, hogy mik ezek, mert a szeretetcsomag csak jóval azután fog hazaérkezni, hogy ez az írás publikálásra kerül, úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy itt Indiában a szuvenírgyárosok kreativitása igen nagy! :)

A Shore Temple-be végül csak én mentem be, mivel a 250 rupis belépőt egy kicsit sokalltuk, főleg, hogy már alaposan körbe is jártuk. Megpróbálkoztam az újságírókártyámmal, de hiába, először ugyan azt mondta a pénztáros, hogy „segít”, de amikor látta, hogy a kártyán semmi „India”, mondta, hogy nem adhat semmilyen kedvezményt. Ez egyébként így volt mindenütt Indiában. Szóval míg Zita az árnyékban hűsölt és olvasott, én egyedül közelítettem meg a két kis templomépületet. Ezek 700-728 között épültek, és valóban pompás látványt nyújtanak, de engem ennyi sok India után a fotózáson túl különösebben már nem is nagyon kötöttek le, ezért egy bő 20 perc után már ismét a Zitám mellett voltam.

Az Öt Rathas

A „Five Rathas” nevű helyre siettünk, amiről szintén nem sokat tudtunk, csak hogy szép, és hogy a belépőnk ide is jó. Egy hosszú-hosszú utcán kellett végigsétálnunk, amit végeláthatatlan hosszúságban kőfaragók és boltjaik leptek el. Az egész apró elefántszobroktól voltak itt az ember nagyságúnál nagyobb, talán több tonnát is nyomó istenszobrok. Csak kíváncsiságból rákérdeztem egy három méteres kőkrokodil árára. 4 lak, jött a válasz. Ez 40 ezer rupit jelent, vagyis kb. 180 ezer forintot. Sajnos hazavinni nem tudtuk volna hogyan, ezért aztán elmaradt a vétel. :)

A Five Rathashoz önmagában igazából nem is kéne belépő, mert az útról, a kerítés túloldaláról gyönyörűen látni a kis templomokat és az állatszobrokat. Persze ha már volt nálunk egy belépő, bementem fényképezni, és az őr Zitát is beengedni a bejárat melletti fa árnyékáig belépő nélkül. Igazából a legjobb szög pont onnan volt. :) Érdeklődés hiányában az 5 Rathasról sem tudok többet, mint hogy 630 és 668 között épültek, és hogy „szépek”, de ezt Ti is láthatjátok a képeken.

Harmadnak már csak egy gyors sétát tettünk a parton és a parkban, majd utoljára visszatértünk a kedvenc kis éttermünkbe, hogy még egy finomat együnk, miközben megírunk pár képeslapot. Mammalapuramot összességében egy nagyon kellemes helynek találtuk, de számunkra még mindig messze Hampi viszi a pálmát a gyönyörű természeti értékei miatt, és mert ott még látni, ahogy zajlik az igazi élet. Itt „csak” a kőfaragókat láttunk dolgozni. Igaz, az ő munkájuk gyönyörű volt és Európában az ilyen ritkaság számba menne és mindenki a csodájára járna. Itt viszont minden méteren olyan kőfaragványokat készítettek a szemünk előtt, hogy csak ámultunk. Tehát ha kőfaragó bolond vagy, akkor Mammalapuram a Te helyed, különben mindenképpen Hampi előtt gyere ide, hogy meglegyen még az újdonság ereje. Mindezek ellenre azért koránt sem állíthatjuk, hogy csalódás volt a hely, mert nagyon is szép, és gyönyörű volt, na és mert India ezer apró csodája itt sem marad rejtve.

Chennai-ban egy pályaudvari tusolás és vízfelvétel után felszálltunk a vonatra Varanasi felé, amiről 37 órán át le se szálltunk. Ez is egy fajta élmény volt, meg kell hagyni! Ám erről már csak legközelebb!

A tatkal jegy hajnali fáradalmai

Maduraiba nem volt kellemes a megérkezés. Először is a vonaton nem tudtuk túlságosan kipihenni magunkat, mert Zita nem aludt jól, én pedig nem aludtam sokat – hajnali kettőig naplót írtam. Aztán amikor ezután sem tudtam elaludni, akkor realizáltam a szomorú tényt, hogy ha megérkeztünk, nem ám az lesz, hogy egyből mehetünk egy szállodába aludni, hanem várhatjuk meg a reggel 8 órát a vasútállomáson, és csak miután megvettük a másnap este induló vonatra a tatkal jegyet akkor indulhatunk pihenni. Szóval aludtam kb. 2-3 órát a vonaton, de nem többet, amikor valahogy hajnal 5 és 6 között leszálltunk Madurai-ban. Az a nyomorult vonat most bezzeg vagy fél órával korábban befutott – ennyivel is kevesebbet tudtunk aludni, mert amikor már bent álltunk az állomáson, mindenkit felvert a nyüzsgölődő tömeg. Az állomás mellett egy épület első emeletén megtaláltuk a booking office-t, ami előtt már ekkor nagy sor állt. Pontosabban szólva először csak ült. Az emberek tisztes távolságba ültek egymás mellett a gyalogos rámpán, ami felfelé a bejárathoz vezetett. Aztán valamelyik okos elöl fél órával a nyitás előtt úgy gondolta, hogy ő feláll, mert miért ne, hátha akkor előbb kinyitnak, vagy gyorsabban telik majd az idő. Ez még nem lett volna baj, de a többi okos követte őt ebben, és a nyugodtságban üldögélő sor a következő percekben összetömörült egy az előzőnél háromszor sűrűbb, álló sorba. Persze ez rajtunk kívül senkit nem zavart, de mi fogtuk a fejünket rendesen, hogy hogyan lehetnek ilyen sügérek. A műsornak ezzel nem volt vége, mert amikor tényleg kinyitottak, és egy fickó a bejáratnál sorszámokat írt a jegykérelmi lapokra, akkor az emberek úgy tömörültek ezelőtt a csávó előtt, mintha bármi is múlna azon, hogy milyen közel állnak egymáshoz. Szó szerint összenyomták egymást, és a sorban engem is. Ebből persze hamar elegem lett, mert mindenre vágytam egy kialvatlan éjszaka utáni reggelen, csak arra nem, hogy egy pár tucat koszos (elnézést érte, de tényleg) indiaival szendvicsben álljak sorba. Próbáltam velük megértetni, hogy attól nem kerülnek előbb sorra, ha jobban nyomják egymást előre, és kértem, hogy egy kis terem had legyen. Ezt látszólag megértették, és a köztünk lévő 1mm távolság a következő fél percre átmenetileg 10cm-re nőtt, aztán ezt nem bírták tovább, és újra összedörgölőztünk. Nem, nem melegek voltak, egyszerűen sügérek. Túl sügérek ahhoz, hogy megértsék a sor lényegét. Bent már nagyjából könnyen és gyorsan ment minden, a sorban ülésen már csak mosolyogtam. Volt kb. 100 szék, és ezeknek úgy a harmadán én mind ültem, mivel amikor néhányan sorra kerültek, mindig haladtunk előre. Az emberek persze nem egyszerre álltak fel és ültek le, így előfordulhatott, hogy mire valaki felállás után újra leült volna, már nem volt helye, mivel a mögötte ülő nem figyelt arra, hogy hová ül le. Ezt az egész üldögélős hacacárét át lehetett volna hidalni egy kijelzővel, vagy egy kis kiabálással, ha már úgy szeretnek ezek itt a szubkontinensen hangoskodni. És azt még mindig nem értem, hogy az angoloktól hogy nem tanultak meg rendesen sorban állni! :) A jegy megvétele gond nélkül ment, mert már nagyon profik voltunk az ilyesmiben. Vikiék mutattak egy nagyon jó weboldalt, az indairailinfo.com-ot, ahol egyszerűen le lehet kérni a vonatokat és megnézni azok részleteit, hogy milyen napokon járnak, hogy milyen vagonokból állnak, vagy, hogy mikor hol járnak, sőt ezt még egy térképen is meg lehet nézni, akár valós időben is!

Kifelé menet még egy tanácstalanul lézengő német házaspárnak gyorstalpalót tartottunk az indiai vonatjegyvásárlásról, aztán elindultunk szálloda után. Ekkor már bőven fent járt a nap az égen, és Madurai-ban beindult az élet. Ebbe a városba azért jöttünk, mert sokaktól hallottuk és sok helyen olvastuk, hogy itt van egy nagyon híres templom, ami még Tamil Naduban is nagy szám, pedig ebben az államban aztán dögivel vannak templomok mindenütt. És azért most (április 4-én), hogy összefussunk a Goán megismert Eszterrel, és az édesapjával, akik Eszter jógatanfolyama után együtt csavarognak néhány hétig Dél-Indiában.

Olcsó szálloda Maduraiban? Olyan nincs! :)

A szállodakeresés most sem ment egyszerűen. 5-600 rupiért kínáltak szobát mindenütt, még ott is, ahol az előző évi, 2011-es útikönyv 200-300-as árakat említett. Zita leült az egyik tisztább szálloda aulájában, én pedig nekilódultam a táskák nélkül még néhány hotelt felkeresni. Találtam pár 400 rupis szobát, de ezt az árat még mindig nagyon magasnak találtam. Egy riksás elvezetett egy 300 rupis helyre, ott azonban tele voltak. Aztán még bevándoroltam a fél belvárost, közben persze néhány önkéntes segítő mellém verődött, akik váltig állították, hogy tudnak egy helyet ahol 300 a szoba, persze ezek a helyek mindig tele voltak. Végül egy muki talált nekem harmadjára egy helyet, ahol 350-ért mutattak egy harmadik emeleti, viszonylag csendes és nem túl mocskos hátsó szobát. Erre már rámondtam, hogy rendben, visszarohantam Zitáért és a cuccainkért, aztán együtt újra megnéztük, és el is határoztuk, hogy erre az egy éjszakára meg fogja tenni.

Nem értettük amúgy, mi itt ez a nagy drágaság, mert Kerala, Hampi vagy Gokarna mind sokkal tisztább, és sokkal turistagettósabb helyek voltak, mégis olcsóbb volt arrafelé minden, mint itt az „igazi” Indiában, Maduraiban. Mert ahogy az utcákat jártam, azt éreztem, hogy visszaérkeztünk a nagy zsúfolt, zajos, mocskos, büdös részre, utóbbi három hely, na meg Goa is, ennél sokkal sterilebb, európaibb volt, mint ami itt fogadott minket. Persze ez csak rövid időre zavart minket, mert azelőtt már hozzászoktunk ehhez, és mert miután bevettük a szobánkat, ezen a napon nem is igyekeztünk már sehová, csak pihenni egy kiadósat.

A Madurai Paratha – Nagy kedvencünk!

Este azért még levonultunk a közeli helyi éttermekhez, és ekkor végre megtaláltunk a nekünk való ételeket. Finom paratha és sült csirkecomb, fillérekért! Utóbbit az orrunk előtt sütötték ki forró olajban, úgyhogy nem kellett félni tőle. Én persze azért még leizzadtam evés közben, mivel a csirke egy csípős piros masszával volt bekenve. Evés után még leragadtunk a szomszédos étteremnél, ahol egy forró parázzsal teli hordószerű valami tetején egy nagy kerek vaslapon olyat bűvészkedett a szakács, hogy csak lestünk. Folyamatosan pörgött, és az alatt a 15 perc alatt, amíg leesett állal figyeltük, legalább 5 féle ételt készített – mindet a vaslapon. Ezek közül a paratha folyamatosan ment. Paratha néven északon egy egész más típusú, a csápátira sokkal inkább hasonlító lepényszerű dolgot kapni, de itt délen, Maduraiban ezek a parathák nekünk nagyon bejöttek, ettünk is belőlük sokat. Volt, hogy csak úgy magában megettünk vagy 10 parathát, nem is kértünk hozzá mást, csak „gravy”-t, vagyis szószt – ezt ingyen adták hozzá, és így már tudtunk mit tunkolni a parathával. :) Itt úgy nézett ki a paratha, mint egy kisebb, réteges, levegős és kicsit zsíros lepény, és ami a legjobb volt benne, hogy volt tésztája, nem csak egy vékony kemény valami volt, hanem lehetett harapni, puha volt, és lehetett vele rendesen tunkolni, nem csak, mint „ehető kanál” funkcionált az ételhez, hanem volt tartalma és élvezet volt enni. Ezt a parathát emberünk úgy készítette, hogy a kollégái által reggel már előre apró, egyenlő méretű gombócokra darabolt tésztákat egy igen érdekes, spéci és gyors kézmozdulattal kinyújtotta hártyavékonyra, majd az így nyert szuper vékony tésztát négy mozdulattal újra gombóccá hajtogatta, majd jól odavágta a többi, ilyen módon már meglevegősített gombóc mellé. Ezeket egyesével kilapítgatta, majd a forró vaslapra dobta, ahol egy kis fémpálcával megforgatta őket, majd levette őket és kisebb kupacokban jól megcsapdosta, összetörte őket, hogy még levegősebbek legyenek. Eközben persze tükörtojásokat, rántottákat és dószákat is készített a vaslapon. Utóbbi egy köretnek és „csomagolásnak” is használt palacsintaszerű, lisztporból készült, vékony történet, amit a legkülönbözőbb féle dolgokkal szoktak megtölteni. Másnap visszamentünk, hogy videóra vegyük az emberünk konyhaművészetét, mert tényleg őrületnek találtuk, amit és ahogy művelt. Az egész felvétel meghaladná a fél órás terjedelmet, ezért kicsit megvágtam:

Amint látjátok, Zita is beállt kipróbállni, mit tud, és a végére egész belejött. :) Azt azért érdemes megfigyelni, hogy amíg Zita előkészített 7 parathát a sütéshez, addig a muki vagy 30-at meg is sütött, és mindemellett még egy tükörtojást és valami rántottaszerű őrületet, ami olyan csípős lehetett, hogy én már a látványától is leizzadtam! :)

A Sri Meenakshi Tempom

Na, de nagyon előrerohantunk és kihagytunk közben egy teljes napot. Ez a nap eseménydús volt, csak épp nem akartam miatta a paratha-történetet kettészakítani. Szóval másnap, a Maduraiban töltött második napunkon az volt a cél, hogy meglátogassuk és felfedezzük a város fő nevezetességét, a Sri Meenakshi Tempomot. Meenakshi állítólag egy gyönyörűséges nőszemély volt, ám volt egy szépség-„hibája”, méghozzá, hogy három melle volt. Akkor azonban, amikor Shivával találkozott, aki később a férje lett, ez a harmadik melle eltűnt. :o Micsoda legendák… Itt lent délen ez a templom állítólag épp akkora nagy szám, mint fent északon a Taj Mahal. Ezért nem is akartuk kihagyni annak ellenére, hogy egy ideje már “Temple Overload”-ban, vagyis Templom túlterhelésben, Templomitiszben szenvedünk. Már odafelé sok érdekeset láttunk, az utcák – mint általában mindig mindenütt Indiában – tele voltak élettel, olyannyira, hogy az nekünk bizony sok is lett volna, ha előző nap nem pihenünk egy kiadósat. Így viszont sikerült vidáman ráintegetni a számomra az itteni utcák hősének számító teherriksások egyikére, aki vissza is jelzett nekem egy Viktóriát! :) Örülök, hogy sikerült kicsit megtanulnunk utazni, és sikerült megnyugodnom és nem mint az őrült mindig rohanni mindent megnézni, mert úgy a mennyiség könnyen a minőség rovására menne. Most már inkább úgy vagyunk, hogy könnyedébben lemondunk dolgokról, és csak kevesebb helyre megyünk el, de ott megpróbáljuk a lehetőségekhez mérten nagyon jól érezni magunkat, és beszívni a hely varázsát. Erre rövid időnk volt Maduraiban, de úgy érzem, ahhoz képest egész jól sikerült. Na de érkezzünk már meg végre ehhez a bizonyos gyönyörűség templomhoz. Ami nem csak, hogy szép, hanem hatalmas is, egy nagyobb háztömböt elfoglal. A bemenetel ingyenes, csak a videózásért kell fizetni, tehát menjetek olyan fényképezőgéppel, ami tud videózni, és akkor nem kell kifizetni a 30 rupit – merthogy a fényképezés viszont ingyenes. :)

A templomnak 12 hatalmas gopuramja, vagyis templomtornya van. Ezek mindegyike tele van isteneket, istennőket és különböző hősök, és a velük kapcsolatos történeteket elmesélő szobrokkal, de olyan színesen és részletgazdagon, hogy ha azt nem a saját szememmel láttam volna, akkor nem hiszem el. Bent a templomban sok helyre mi, nem hinduk nem mehettünk be, de amit láttunk, az így is gyönyörű volt. Mi a déli kapun jutottunk beljebb, itt rögtön egy hatalmas, éppen üres medence köszönt ránk, de nekem még így is nagyon tetszett, mert ez is piros-fehérben pompázott, mint a hampiban látott párja. Bent hatalmas folyosókon és termeken hömpölygött a tömeg (vasárnap volt, április 6.) de ha felnéztünk, elállt a lélegzetünk, olyan gyönyörű oszlopszobrokat láttunk, és a mennyezet pedig tele volt színes… mandalákkal?

Egy helyen találtunk egy fénycsóvát, ami egyenesen a mennyezeten kör alakban tátongó lyukból szakadt alá, és mert mint mindenütt Indiában, még itt is rendesen szállt a por a levegőben, a fénysáv gyönyörűn látszott, ezért aztán eljátszottunk vele egy kicsit. Zita átölelte a fényt, a kezét tartotta bele, én pedig próbáltam megtalálni az ideális szöget a jó fotókhoz. Végül feladtam, mert nem volt olyan a hely, hogy találjak ilyen szöget, de azért mi nagyon jól elszórakoztunk vagy egy negyed óráig. :) Ahogy továbbsétáltunk, láttunk még érdekes termeket, és rengeteg sorban álló, vagy csak a szobrok (istenek) között üldögélő hívőket. A nyugati kapuig is elsétáltunk, ahol nagy meglepetésemre egy kisebb bazársor fogadott minket.

A legdurvább az egészben az volt, hogy az árusok közvetlenül a gyönyörű szobrok mellett vagy között árultak, nekitámaszkodtak a műalkotásoknak, és úgy kezelték az egész helyet, mintha csak egy szimpla piacon lennének. Persze ez nekik természetes volt, és csak nekem furcsa, mert szerintem ha Európában lenne ugyanez a templom, ezekhez a szobrokhoz tilos lenne hozzányúlni, de még az is lehet, hogy üvegfal mögött lennének. Itt viszont elég erősen él az egész hely, és vannak olyan szobrok, amelyeket vallási szokások keretében bekennek mindenféle, számomra ismeretlen és nagyon furcsa színű anyagokkal. Egyébként itt is olyan volt a mennyezet, hogy ha felnéztünk, ott maradt egy darabig a tekintetünk.

Élet az utcán – A vizet szűrni kell, a részeg meg dögöljön meg?

Visszafelé a templomtól még láttunk ezt-azt az utcákon. Ilyen volt a fa templomszekerek és azok hatalmas nejlonbódéja. Tennénk fel arogánsan a kérdést, hogy minek van, ha nem azért, hogy lássuk, akkor meg miért fedik be? Hát valószínű nem azért van, hogy egész évben láthassa a kíváncsi turista, hanem azért, hogy alkalomadtán használják. Máskor pedig le van takarva, hogy ne rohadjon szét az elemektől a óriási fa építmény. Mert ugye ez is él, ezt is használják, mint Indiában mindent. Ezért is szeretjük Indiát: nem egy kiállító teremben vagy egy élettelen múzeumba érkezett, hanem a lábad alatt, a szemed előtt, a fejed felett, és Veled zajlik a nagybetűs, az őrületes, a soha eddig ilyen formában nem látott élet! :)

Következőnek egy az utcasarkon teljes természetességgel ülő, a portékáit áruló, és közben a földről vacsorázó, a nagy szakálla alatt mosolygó ember képében. És még nem szóltam a téglát a fejükön cipelőkről, vagy a banánfa frissen hajtott ágát vékony szeletekben áruló emberről. Utóbbi finomságot kipróbáltuk, káposzta íze volt, és vettünk Eszteréknek is, ez lett volna Nektek „a meglepetés”, ha aztán a nagy rohanásban nem felejtjük el odaadni… Bocsi! :) Remélem nem bánjátok, akkora nagy durranás nem volt, tényleg csak káposzta íze volt, és fehér, könnyű, puha anyaga, semmi hatalmas durranás. :)

Aztán volt olyan is, ami felbőszített minket. Először egy reklámszöveg, ami azt mondta, hogy „víz vagy dohány – szűrni kell!”. Mi van? Mióta természetes dolog, hogy a vizet szűrni kell? Persze, Indiában lehet, mert kicsit túl gyorsan kicsit túl sokan lettek már itt a szubkontinensen és nincs az a víz, amibe más ne piszkított volna már bele, vagy ha a szomszéd nem is, akkor ami talán még rosszabb, egy nagyvállalat gyára… És az a baj, hogy elég egy generáció, és az ilyen dolgokat az ifjak már természetesnek veszik – szűrni kell a vizet, nahát, mindig is kellett mióta élek, mindig is műanyagpalackban adták az iható vizet pénzért, vagy nekünk kellett otthonra megvenni a szűrőt pénzért, mi abban a rossz? (Berzenkedik a tősgyökeres pesti… akinek világ életében a csapból folyt a víz, amit a jóságos vízművek szűrt meg/klórozott fel. Na de azért akkor is abszurd gondolat, hogy Pesten vagy Indiában, bárhol a világon olyan koszban élünk, hogy szűrni kelljen az Élet alapvető mozgatórugóját, az ivóvizet.)
India őrületes, sokszínű, és gyönyörű, a kultúrájával nem is tudom, hogy vetekedhet bármely más ország a világon, de félek, ennek a csodaszép, hihetetlen birodalomnak itt csúnya vége lesz pár évtizeden belül, ha nem találnak ki néhány radikális lépést a populációszabályozás és a fenntarthatóság irányába. Mindegy, majd meglátjuk, én kívánom nekik, hogy sikerüljön a csoda, de az nem lesz egyszerű, az hétszentség!

Jajj, de felhúztam magam már megint egy kis hirdetésen! :) Remélem, nem gondoljátok, hogy egy megkeseredett méregzöld emberke vagyok, mert ez nem így van, pozitívan telnek a napjaink a nászúton, csak épp közben nyitott szemmel járok, olvasok, figyelek, gondolkodom, és van, hogy olyat látok ami nem tetszik, és szóvá is teszem itt a blogon. A következő ilyen dolog egy az út szélén a sárban fekvő eszméletlen ember volt. Ez inkább Zitát zaklatta fel, nem értette, hogy miért nem kezdenek ezzel az emberrel valamit a mellette dolgozó, áruló, boltos embertársai. Mikor odamentünk, közölték velünk, hogy csak részeg, és hagyjuk ott mi is. Persze Zitának ez nem volt elfogadható válasz, először mentőt akart hívni, de aztán annyira mondták körülöttünk, hogy „csak ivott”, és jó ez így, hogy a mentőt végül hanyagoltuk, és Zita csak stabil oldalba rakta, hogy ha hányni támadna kedve, ne fulladjon bele a saját hányásába. Mert persze a hátán feküdt a muksó. Mindezt az utca népe teljesen meglepetten és segítségnyújtás nélkül nézte végig. Zitát nagyon felzaklatta ez az egész. Hogy egy ember fekszik az utcán, és senki rá se néz, le se sz@rják. Még szerencse, hogy az utca olyan keskeny és zsúfolt volt, ami mellett feküdt, hogy se riksás, se motoros nem tud rajta kijönni nagy sebességgel, így nem tudnak az emberen áthajtani.

Vacsora Eszterrel és az apukájával

Na, és akkor legyen elég a negatívumokból, mert igazából nagyon szép volt ez a nap Maduraiban, ezek ellenére. Már csak azért is, mert az egésznek a fénypontja, az I-re a pont, csak ezután jött, a találkozás Eszterrel és apukájával. Az elején említett és a videóban is látható 7 parathát már velük együtt fogyasztottuk el, majd átsétáltunk egy tetőtéri étterembe, ahol egy olyan, de olyan fantasztikusat ettünk és beszélgettünk, hogy csak azt bánom, hogy az egészre nem volt több időnk másfél óránál. Eszterék sokkal másabb ételeket kedveltek meg az indiai konyhából, mint mi, és mivel megvendégeltek minket (amit ezúton is nagyon-nagyon köszönünk!), mi is mertünk ezt-azt kérni, sőt még egy sör is lecsúszott, />úgyhogy voltak kulináris élvezetek, és közben megismerhettük Eszter apukáját, aki már gyerekkora óta vágyott Indiába, és hát a háttértudása ennél fogva elég komoly… :) De amúgy is, a világról igen jól informált volt és élmény volt Vele beszélgetni. Mindeközben végre nem ettek minket a szúnyogok, mert itt fent a tetőt, a sokadikon nem jártak, itt már csak a kellemes hűs szél járt, és mindemellett még a Sri Meenakshi Tempom tornyai is látszottak. Egyszóval elképzelni sem tudtunk volna szebb zárást a Maduraiban tett látogatásunknak. Na jó, az jobb lett volna, ha több időnk van, és nem megy a vonatunk 9:30-kor, na de ne legyünk telhetetlenek. :)

Eszterék visszakísértek minket a pályaudvarhoz, ahol már csak fel kellett vennünk a cuccainkat és felszállnunk a vonatunkra. Útközben Zita elsütött egy poént, amiről én akkor teljes egészében lemaradtam, most is csak azért tudom megemlíteni, mert Eszter megemlítette kommentben: Szóval épp egy bőr cipőbolt előtt sétáltunk volna el, ha egy tehén nem állta volna el teljes széltében a járdának nevezett sártengert. A boci – ahogy a bocik szoktak minden ajtó vagy kapu előtt Indiában – csak nézett, bámult befelé a boltba, de nem mozdult. Erre Zita megszólalt: „Remélem nem az anyukáját keresi!” :)

Elmegy a vonatunk (?) zuhanyzás közben

A pályaudvaron a menetidő szerint még volt szűk 20 percünk a vonat indulásáig. Miután gyorsan felmartuk a két Hello Journey-t, meg a Keralában vásárolt szürke szuveníres szatyort (mert az időközben felgyűjtött cuccok már nem fértek el), Zita még úgy gondolta, hogy belefér a zuhany. Átverekedtük magunkat a váróban szana-szét fekvő indiai családokon (itt így várják a vonatot… :D) és lepakoltunk a mosdóhelyiség előtti székekre. Zita épp berohant a női mosdóba, amikor az egyes vágányon, a vonat, amiről tudtuk, hogy Chennai-ba megy, szépen lassan elkezdett gurulni. Eszterék utána futottak, és hamar megtudták, amit időközben én is elkezdtem sejteni. Ez egy másik vonat, ami ugyan oda megy, csak pár perccel korábban. A durva az, hogy emlékszem, volt vagy 6-7 vonat ezen az éjjelen, ami mind Chennai felé ment. Mindegyik végeláthatatlan hosszú, 10+ vagonosok. Van itt nép dögivel Indiában, ha ennyi vonatot tele tudnak tömni. Nekem már csak 10 perc volt hátra a vonat indulásáig, amikor Zita kijött az egyetlen szappanunkkal, így startolhattam befelé életem leggyorsabb zuhanyzására a férfimosdóba. Mikor kiértem, még mindig üres volt az egyes vágány, ahová többek szerint a vonatunkat vártuk. Nekem ez kezdett gyanús lenni, úgyhogy végül még az állomáskapitányt is megkerestük, és csak akkor nyugodtam meg, amikor ő is megerősítette az egyest. Mindenki, akit kérdeztünk, egyből azt mutatta, hogy hová álljunk a peronon, hogy a kocsink pont hozzánk guruljon be, nem pedig azt, hogy melyik peronhoz siessünk, mert számukra triviális volt, hogy az ilyen nagy vonatok az egyesre érkeznek. :)
Miután felszálltunk a vonatra, realizáltuk, hogy nincs egy csepp ivóvizünk sem egészen holnap reggelig. Mielőtt emiatt kétségbe eshettünk volna, azt is észrevettük, hogy Eszter eltűnt az édesapja mellől… Mert vízért szaladt, hozott nekünk két palack vizet, így megmentett minket a kiszáradástól! :) Ezúton is köszönet Nektek még egyszer mindenért, fantasztikus volt ez a gyors, de velős találkozás Maduraiban, mi nagyon élveztük!

(este a vonaton jó szokásomhoz híven alig aludtam, ellenben újabb 8-10 oldalt ekkor is haladtam az útinaplóval)

“A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.” – Mohandász Karamcsand Gandhi

Az ablak nélküli buszon

Keralát az egyszeri turista biztos, hogy hozzátársítja a „Backwaters”-hez. Szokták is így mondani, hogy „Kerala Backwaters”. Ez tükörfordításban annyit jelent, hogy keralai hátsóvizek, de ez ugye elég bután hangzik. Mondjuk inkább úgy, hogy lagúnák. Szóval ezek folyók és csatornák kesze-kusza hálózata, a tengerpart mentén. Régen szállításra és közlekedésre is használták őket, de ma már ott az országút, a vasút és a repülő, ezért aztán a „Kerala Backwaters” már csak a turisták számára érdekes igazán. Ezt meg is lehet érteni, hiszen ki ne szeretne behajló pálmafák árnyékában csónakázni? :)

Annyira azért nem laktak tuti helyen Vikiék, hogy a kertjük hátuljából csónakra tudjunk szállni a lagúnákra, ezért aztán kinéztünk egy napot, amit a Backwaters-re szántunk. Laci segített nekünk, és ajánlott egy helyet, a Kovalamtól fél órányi buszútra lévő Poovar-t. Felsétáltunk a főútra ahol 5 perc múlva jött egy busz. Megállt nekünk, és mikor kérdeztük a hátsó ajtónál, hogy „Poovar?”, a Conductor bólogatott, ezért felszálltunk. Itt kezdődtek az élmények, ugyanis ez a busz más volt, mint amit eddig megszoktunk. Először is nem voltak ablakai. Akarom mondani voltak, de nem volt rajtuk üveg, se rács, és ilyet eddig még nem láttunk. Pedig ha a „történelmi hideg” 21 Celsius fok errefelé, akkor valóban teljesen logikus. :) A másik dolog, amit észrevettünk és ami még ennél is jobban tetszett, hogy se ordibálás, se sípolás nem volt a buszon. Sőt, még a duda is egy egyszerű gumigömbös kürt volt a kasztnin kívül, a sofőr jobb kezénél. Ezzel persze közel sem tudott akkora ricsajt csapni, amivel kicsapja nálunk a biztosítékot – mint ahogy azt sok északi társa eddig megtette. És végre a Conductor sem keltette a belső zajt, ugyanis egy kis csengője volt csupán. Vagyis nem is neki volt, hanem a busznak. Elöl a mennyezetre volt szerelve egy kis csengő, amit így a sofőr mindig meghallhatott. És mivel a csengőre egy zsinór is volt kötve, ami kis karikákon át végig hátra volt vezetve a folyosó felett, ezt a csengőt a conductor bármikor meg tudta szólaltatni. Szóval nagyon kellemes volt az utunk, és mivel le is tudtunk ülni, egy nagy pozitív csalódás volt a buszút. Itt lent délen amúgy kicsit (nem sokkal!) kevesebbet dudálnak, így valamennyire elviselhetőbb a közlekedés, bár ha lassan utazik az ember, nehezen érzékeli ezt a különbséget.

Háló-háló? Itt India beszél, a turistagettóból

Poovarban leszálltunk és a hídhoz sétáltunk, ahogy Laci mondta. Elsőre nem találtuk meg az emberünket, mert két kölyök futott és kiabált felénk, mi pedig ezt nem szeretjük, ezért nem akartunk foglalkozni az ajánlatukkal. Később kiderült, hogy ők az embereink, vagyis az ő főnökük Laci barátja.

Ha nem szereted, hogy téged találjanak meg a szolgáltatással, vagy a termékkel, Indiában meg fogsz bolondulni. Bár ez délen annyira nem volt jellemző, de összességében egész Indiára elmondható, hogy amint meglátják, hogy nem vagy helybéli (ezt elég könnyű, mivel jóval sötétebb az indiaiak bőre, főleg itt délen, szinte már olyan sötétek néhányan, mint az afrikaiak), rád kiabálnak, akár messziről is. A leggyakoribb a „Háló!”, ha ezt nem hallod meg, akkor több, és hangosabb követi: „Hálóó! Hálóóó! Hálóóó-Hálóóóó! Sir/Mádám! Hálóóó!” – és közben teljesen elváltozik a hangszínük, egyre hangosabb és “agresszívebb” lesz. Ezt kb. olyan hangnemben mondják, mintha Európában valakitől a pénztárnál elvennéd a 20 forint visszajáróját és elkezdenél vele elsétálni – ő pedig utánad szólna, hogy „Hey Mister, where are you going?”. Na, itt pont így szólnak rád, miközben neked közöd sincs hozzájuk – ellenben a pénzed az nagyon kéne nekik, akár 20 forint is. Ahogy egyre tovább tetteted, hogy nem hallod a számodra két hónap India után már igen idegesítő „Hálóó”-zást, úgy folytatják ők egyre durvábban.

Ezen kívül van még a „Yes my friend, what do you want?!” – és közben felpattan a boltja előtti székéből, és úgy mondja ezt, mintha erősen kérlelted volna valamire, mert sürgősen nagy segítségre van szükséged tőle. Persze te csak sétálni akartál volna, nyugalomban. Kettőt pislogsz és már felkapcsolta a lámpákat és a ventillátort a boltjában. „Yes Sir, Cold water, cold drinks…” –. De nyugalmad az nincs, mert ez történik minden percben, minden 20 méteren. Háló-hálóznak! :) Szóval ha Indiába jössz, hozz magaddal jó sok türelmet! Még többet, mind gondolnád – többet, mint mi – és készülj fel mindenre! Egyébként ezt leszámítva – hogy a turistahelyeken két lábon járó pénztárcának néznek – nagyon kedvesek, segítőkészek és közvetlenek az emberek, de ezt nehéz észrevenni, és kiszűrni, ha sok tapasztalatod van az előbbi fajtából. Szóval India nem egy egyszerű terep! :)

A „hátsó vizeken”

Szóval most is ránk hálóztak és mi elmenekültünk, pedig most az egyszer nem kellett volna. 600 rupiba került fejenként a Backwaters-en való hajókázás. Ez a Taj Mahal után a második legdrágább „látnivaló” amire befizettünk, de még így is jóval olcsóbb volt, mint szemközt lett volna 1000 rupiért. Ahogy megállapodtunk az árban, már bent is találtuk magunkat a csónakban. Egy apró kis ladikkal utaztunk, hátul a „pilótánk” és a fejünk felett egy kis tető a nap ellen. A folyón indultunk el a tenger felé, de nem sokáig haladtunk ezen a széles vízen, mert hamarosan bekanyarodtunk az „erdőbe”. Vagy legalábbis a sűrű fák közé, olyan helyre, ahol az aljnövényzet még vízben van. Itt haladtunk egy szűk csatornában, ahol elég mély volt a víz a csónakkal való közlekedésre. Ez valóban gyönyörű volt, olyasmi, mint a prospektusokon. Víz fölé benyúló pálmafák, dzsungelszerű környezet, tükröződő víz. Kettőt kanyarodtunk és egy szélesebb vízre értünk ki, ahol már volt rendes szárazföld jobb oldalt. Itt elszórtan egy-egy tehén legelt, ami számomra teljesen valószínűtlennek tűnt ezen a helyen, na de hát miért ne pont itt legeljenek? Elvégre Indiában vagyunk, itt aztán mindenütt van tehén! :) Aztán később megszaporodtak a tehenek, ahogy a madarak is. Láttunk „water crown” nevű fekete madarakat és még egy fajtát, aminek sajnos nem tudom a nevét. Ja és persze gólyatöcsöket! Vagy pásztorgémeket? :) A híres „Kingfisher” nem akart soha megjelenni nekünk, pedig nagyon mondta a kormányosunk, és nagyon vártuk, de hiába.

Emberekkel is találkoztunk többször. Elhaladtunk egy falu mögött, itt ráláttunk kicsit a helyiek életére, vagy legalábbis erre a vidám szegletére, a fürdőzésre a lagúnában.
Egy hatalmas, széles vízfelületre értünk ki, amit a folyó torkolataként azonosítottam be. Itt egy kicsit kikötöttünk a folyó és a tenger közti üres homokpadra. A tengernek itt is óriási hullámai voltak, amik kicsit el is áztatták Zitát szandálostul, ugyanis kértem, hogy álljon oda a hullámok elé, és ő annyira eléjük állt, hogy egy nagyobb el is áztatta. Mivel ekkor épp nem az amúgy szokásos papucsban volt, moshatott zoknit, és száríthatta a csónakban a szandálját ezek után. A torkolatnál egészen Kerala és Tamil Nadu államok határáig lehajóztunk. Útközben láttunk egy stégre épített éttermet, és egy sor hasonló bungalót is. Na meg jó néhány keresztet és keresztény emlékművet. Merthogy errefelé rengeteg a keresztény! Nem tudom a pontos arányokat, de számottevően lehetnek és arányaiban is többen, mint India legtöbb más részén. A torkolattól még egyszer bementünk a szárazföld felé, ami igazából nem is volt olyan száraz, mert többé kevésbé mindenütt víz állt. Ez nem akadályozta meg a pálmafákat, hogy ligetessé tömörüljenek. Itt láttunk néhány helyit csónakkal és csónak nélkül a csatornákon, de az a fránya Kingfisher csak nem akart előkerülni sehonnan sem. Egészen a partot érésünkig meg sem jelent egy példánya sem a madárnak. De ott aztán végre megpillantottunk egyet, igaz, hogy az autóút betonpillérén, tehát nem épp ideális környezetben egy szép fotóhoz, na de hát ne legyünk telhetetlenek. Legalább a madár pont úgy néz ki, mint a sörösüvegen. Merthogy a Kingfisher egy nagy márka is Indiában, az egyetlen nem importált brand a sörök között, de még légitársaság is van, amit így hívnak. Hogy a kettő között van-e kapcsolat, nem tudom, de az tény, hogy a madár és a neve között van, mert amikor megpillantottuk a színes madarat, a termetéhez képest igen szép nagy darab halacska lógott ki a szájából.

A halból hamarosan nekünk is kijutott, ugyanis Laci barátunk barátja, a csónakozást üzemeltető figura, akinek sajnos elfelejtettem a nevét, meghívott minket ebédelni. Na nem ám hozatott valami cifra étteremből, hanem pontosan azt ettük, amit ők is. Rántott halat, óriás szemű rizzsel és valami currys csilis csípős őrülettel. Utóbbitól én természetesen ismét leizzadtam. :) De túléltem, és finom volt, minden csilis kihívás ellenére! Ebéd után még nem távoztunk, ugyanis a környezet nagyon kellemes volt, és magában foglalt két nagy függőágyat is azon apró félszigeten, ahol a csónaknak a kikötőjét kialakították. Mi ezeket bevettük magunknak. Először mindkettőt, aztán csak az egyiket, mert rájöttünk hogy egyben is elférünk ketten. Ez nagyon kellemes volt. Közben javasoltuk az emberünknek, ami hajókázás közben jutott az eszembe – és nagyon sajnáltam, hogy csak akkor, s nem előbb -, méghozzá, hogy szerezzen kétfős kajakokat is, és adja bérbe azokat is. Így nem kell vezetőt bérelnie és üzemanyagot tankolnia! Engem zavart egy kicsit, hogy „visznek”, és így utólag belegondolva lehet, hogy Hampit is azért élveztük annyira, mert mindenhová magunk mentünk, vagy gyalog, vagy bringán. Úgy, arra, akkor és olyan tempóban, ahogy épp akartuk.

Az útiterv vissza Delhiig

Azt mondják, Indiában a délen csípősebben főznek, mint északon. Ezt én is meg tudom erősíteni (Zita szerint pont az ellenkezője igaz), de azt még hozzá kell tenni, hogy nekem kb. oly mindegy volt, északon is kikészültem, ha csilit tettek az ételbe, és délen is. A legcsípősebb indiai étel díjat a kovalami templomfesztiválon kapott eledel valószínű elvihetné, de Kovalam még nem a legdélebbi pont, még nem a „legalja”. Onnan van még hátra 85km, hogy kiérjünk a szubkontinens déli sarkára. Mi ezt a helyet nem akartuk kihagyni, ezért egy csillagtúrát terveztünk oda, méghozzá a Keralából való továbbindulásunk előtti nap. Méghozzá azért ezen a napon, hogy indulás előtt a Trivandrum vasútállomáson tudjunk tatkal jegyet venni Maduraiba. Sőt, olyannyira megterveztem az utat Laciéknál egészen vissza Delhiig, hogy még néhány másik vonatra is láttam szabad jegyeket. A terv a következő volt: Trivandrum, Madurai, Chennai-Mammalapuram, Varanasi, Khajuraho, Jaipur-Amber, Delhi-Chandan. :) Ezek közül sikerült megvenni a jegyet az első szakaszra (tatkal), és Varanasitól Jaipurig. Onnan tovább azért nem, mert Jaipurból Delhibe busszal terveztünk menni. (épp ezen a buszon írom ezt a beszámolót most! :D) Ez nagy-nagy siker volt, nem gondoltuk volna, hogy ennyi vonatjegyet ennyire előre meg fogunk tudni váltani. Nagyon belejöttünk a vonatjegyvásárlásba Indiában! :) A „Booking Office” egyébként nem volt szörnyű, bár elsőre annak tűnt a hatalmas csarnok tele székekkel és emberekkel. De mégsem volt az, mert volt egy sorszámkiadó automata, így hamar megtudtuk, hogy „csak” kétszázan vannak előttünk, és azt is, hogy ettől még gyorsan sorra fogunk kerülni, mivel a 10 pénztárból 9 nyitva volt, és pörgették az embereket. Persze azért nem ment minden teljesen simán, mert a pénztár, ahová minket szólítottak, valamiért nem tudott foglalkozni a mi igényeinkkel, ezért átirányítottak egy másikhoz – ahol a sorszám szerint sorban állók előtt kiszolgáltak. :o

Irány Kanyakumari!

A két és fél órás vonatút Kanyakumariba mindkettőnknek észrevétlenül eltelt. Zita aludt, ő nem tudom hol járt, de azt igen, hogy én naplót írtam, ezért lélekben valahol máshol jártam Indiában, valahol, ahol kb. egy hónappal ezelőtt a nap (2012.04.03.) előtt voltunk. Igen, ekkortájt ennyire le voltam maradva a naplóírással. :)

Kanyakumariban leszállás után megcsodáltuk az óriási méretű indiai vasútvonal egyik végét. Ugyanis a vágányok véget értek az állomáson. Ilyet se sokat látni Indiában! :) Az indiai vasút egyébként állítólag a világ második legtöbb emberét foglalkoztató szervezet. Az első a kínai hadsereg! Ahogy kiléptünk az állomásról, riksások hada állt sorban értünk, bárhová készek lettek volna elvinni minket, és nehezen értették meg, hogy mi sétálni akarunk, akármilyen messze is van az a hely, ahová mi megyünk, és amiről ők nem tudnak. Ez a hely a tenger legközelebbi pontja volt, mert sejtettük, hogy ha a parton sétálunk le a csücsökbe, akkor az egy élmény lesz! Hát valóban az volt! Először egy nagy templomtornyot néztünk ki, aminek aztán meg is találtuk a gazdáját egy tér oldalában. Már a templom is, de a körülötte lévő házak meg aztán végképp furcsák voltak számunkra. A házak ugyanis színesek voltak. Mindegyik ki volt festve valami élénk fagylalt színre, és még véletlenül sem találtunk két szomszédos házat azonos színben. Az egész tarkaság ennek ellenére most valahogy különbözött, attól a tarkaságtól, mint amit amúgy megszoktunk Indiában. Elindultunk a színes házak utcáján, hogy megtaláljuk a tengert. Az utcán volt élet bőven, gyerekek szaladgáltak, felnőttek mentek a dolgukra, vagy épp egész családok ültek kint a ház előtt. Hamarosan megérkeztünk a tengerhez, egész pontosan egy halászcsónak kikötőhöz. Nagy kupacokban álltak a halászhálók szerte szét, a színes csónakok pedig teljesen ellepték az öblöt. Szemetet is láttunk dögivel, mint mindig, sőt most egy szennyvízcsatorna beömlését is megtaláltuk a csónakok között. Kezdem érteni, vagy legalábbis sejteni, hogy miért nem zavarja ez a környezet az indiaiakat. Ez csak egy tipp: nekik ez az egész csak egy külső világ. Nekik fontosabb a lélek, a szellem, vagy amit a vallásuk mondd nekik, és a testük csak egy burok ehhez, nem baj, ha tönkremegy, majd reinkarnálódnak valami más, új testben. A környezetre pedig még ennyi figyelmet sem szentelnek. Persze lehet, hogy ez az egész elmélet téves, és csak arról van szó, hogy ide az egyre gyorsabban, egyre többet, egyre nagyobbat fogyasztó kultúra olyan gyorsan tört be, hogy nem volt ideje a társadalomnak ennél jobb reakcióra. Na de ne zöldüljünk el most megint, hiszen már csak pár méterre van India legdélebbi pontja! :) Ahogy továbbsétáltunk, úgy tűnt fel két kis sziget a tengerben. Ezekről olvastunk a Kindle-ben de már elfelejtettem, és most fejlámpa kéne, hogy el tudjam olvasni, azzal meg zavarnám a sofőrt, karambolozni meg nem akarunk, úgyhogy érjétek be annyival, hogy van Kanyakumari mellett két kis sziget az Andamán-tengeren, ahová ki lehet menni hajóval. Az egyiken valami épület van, a másikon egy nagy-nagy álló szobor. A szabadság szobor indiai változata! :)

India legdélebbi pontján

Innen már csak tényleg pár perc séta volt, és megérkeztünk a Föld végéhez. Én még kerestem tovább, mert a GPS kijelzőjén úgy tűnt, még van tovább barna folt (szárazföld), de valójában azok csak a part menti sziklák voltak, amelyek a hullámok miatt épeszű ember számára megközelíthetetlenek. Volt ezen a helyen egy kis oszlopcsarnok, itt sok helyi ült az árnyékban. Ettől egy szinttel lejjebb le lehetett sétálni egy teraszra, ahonnan már csak karnyújtásnyira volt a tenger. Mi először itt akartunk „ünnepelni”, vagyis egy kicsit megállni, leülni és felfogni hogy hol vagyunk. Ebben félpercenként megzavart minket egy „Hello My Friend / How Are you / Which Country are you from?” vagy ezek kombinációja, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy átsétálunk a szomszédos kis öböl túloldalán lévő mesterséges sziklatörő kőhalom tetejére. Míg átsétáltunk, néhány tükörreflexes fényképezőgéppel felszerelkezett emberke támadt ránk. Jó pénzért le akartak minket fényképezni, és motivációképpen egy-két közepesen megkomponált, nagy méretben előhívott, “érdekesen” photoshoppolt fényképet mutogattak nekünk. Mondtam, – na jó, nem voltam ilyen bunkó, csak gondoltam rá -, hogy ha Te fizetnél barátom, még akkor se! Annak ellenére hogy most nagyképűen itt lehúztam őket, azért meg is kell, hogy dicsérjem ezt a bandát, mert csak egyszer kellett egyikőjüknek letölteni A Nem-et, és megértették, sőt működött az osztott intelligencia náluk, mert utána egyikük sem jött már többé oda hozzánk. A hullámtörőn már végre volt egy kis nyugalmunk, és felfoghattuk, hol is vagyunk. Még egy sellőt is találtam a sziklákon:

És igen, nem tudom, melyik a jobb meg a bal kezem! :D Mégis eljutottunk valahogy idáig úgy hogy én voltam a navigátor, úgyhogy úgy néz ki, ez nem akkora ciki („nem ciki, *** gáz!”). A viccet félretéve, ilyen csak mondott mondat közben fordul elő velem, itt valószínű az lehetett, hogy én még észak felé álltam, amikor a kamerával már dél felé fordultam, és valószínű túl sokat gyakorolhattam anno az „Ha előttem van észak…” kezdetű mondókát, így hát túlságosan berögzült. :)

Miután elcsábítottam a sellőt és megállapodtunk benne, hogy házasok vagyunk, még egy húsz percet el kellett töltenünk az öböl homokját kurkászva, mert ismét kiderült a nőről, hogy szeret kincset keresni a tengerparton. Az akcióhoz én is csatlakoztam, igaz nekem a legnagyobb zsákmányom nem egy szép csigaváz volt, hanem egy két rupis. Ezt később sikerült belekavarni „a nagy érmegyűjteménybe”, úgyhogy valaki, aki kért/kérni fog tőlünk érméket, az meg fogja kapni ezt a két rupist. Ez az egyik olyan típusú, amelyiken egy kéz a két ujjával V-t mutat. Miután kikincskerestük magunkat, elmentük és megnéztük a közeli Gandhi mauzóleum gyönyörűszép rózsaszín épületét. Pontosabban a mauzóleum a két tenger (Andamán, Arab) és az Óceán (Indiai), merthogy itt szórták be a nagy vízbe Gandhi hamvait, de előtte ott tartották azon a kövön, ami most megtalálható ebben az épületben. Valami műemléket hagyni kellett ezután a nagy ember után itt. Az eredeti neve egyébként nem Mahatma Gandhi, hanem Mohandász Karamcsand Gandhi, ezért itt először nem is nagyon értettük, hol vagyunk, főleg, hogy Gandhi a fiatalabb korában készült fotókról egyáltalán nem felismerhető számunkra, hisz általában egy vékony, szemüveges öregebb emberként ábrázolják őt mindenütt. :)

Innen már csak egy küldetésünk volt, méghozzá találni egy postát, és útjára engedni néhány képeslapot a szeretteinknek és azoknak, akik kértek tőlünk maguknak, vagy meglepetésként másoknak. A posta után már nem volt más hátra, és épp jött egy busz, így hát felpattantunk rá. Hazafelé egy átszállásig ugyanis busszal kellett mennünk. De ezen a buszon egy percet sem töltöttünk, mert Zita ötletére úgy döntöttük, hogy ünneplünk még egy kicsit. Volt még időnk, mert nagyon rászámoltam a hazaindulásra. Így történt, hogy leugrottunk a buszról, visszaszaladtunk a partra, egyenesen a legdélebbi pontra, lealkudtunk két kókuszdiót és két szívószálat 30 rupira, majd kiültünk a tenger mellé. Jó volt még egy kicsit ott lenni, és finom volt a kókusztej! :)
A nyugati ember nem képes teljes egészében a mának élni, vagy ha igen, akkor is el akarja még tenni egy kicsit a pillanatot, vagy legalábbis egy részét, egy metszetet, egy fényképet. Az ázsiai ember pedig még nem hallott a fénykép megkomponálásáról, így született meg ez a kép. :) Ezen a helyen egyébként tényleg jó volt ülni, még akkor is, ha ép ésszel képtelenek voltunk felfogni, hogy ennek a nagy szubkontinensnek nevezett nyúlványnak a legeslegalján, vagyis legdélebbi pontján csücsülünk. És ez azért volt így, mert mint Indiában szinte mindenütt, itt is zajlott körülöttünk az élet. Emberek sürögtek-forogtak, indiai turisták fényképezkedtek, zarándokok vettek riutális fürdőt ezen a számukra – gondolom Gandhi miatt is – fontos helyen. Na meg ez két lökött magyar is ott ült kókuszlevet szürcsölgetve.

A hazafelé már nem volt olyan vidám, mert derekasan megfáradtunk a hosszú nap végére. Ekkor már nem volt erőm írni, illetve nem akartam, hogy amit írok, az majd ne legyen elég pozitív az éppen aktuális állapotom miatt. Nehéz az úton útinaplót író sorsa! :) Mire Trivandrumba értünk, annyira megfáradtunk, hogy eltévedtünk a vasútállomásról kifelé, aztán meg a buszunkon nem tudtuk, hol kell pontosan leszállnunk. De végül valahogy csak hazakóvályogtunk, aztán szó se kellett már a zuhany után, már tudtuk, hogy kibékültünk – tudtuk, hogy csak azért voltunk olyan “rosszak” egymással, mert mind a ketten fáradtak és nyűgösek voltunk. Másnap mielőtt még végleg továbbálltunk volna, rendbevágtuk kicsit a Pere család rezidenciáját: Zita kitakarított meg felmosott, én meg behordtam ezt-azt a tetőről és az udvarról, meg letakartam az egyik Padminit ami kilógott a terasz alól, nehogy egy rázuhanó kókuszdió odaverjen neki. Ez volt a legkevesebb azok után, hogy vagy egy hétig hédereltünk náluk, ráadásul ennek a második felét már nélkülük, mert ők időközben hazarepültek két hónapra Magyarországra. :) Amíg Velük voltunk, azok szó szerint „őrült jó” napok voltak, és nagyon jó volt, hogy megismerhettük közben őket, láthattuk az életüket Indiában, és az ő szemükön, szívükön keresztül Kovalamot és környékét. Amikor ők elmentek, hirtelen olyan üres lett az amúgy pezsgő élettel teli lakásuk. :) De ez nem volt baj, ehhez is gyorsan hozzászoktunk, így kicsit lenyugodhattunk, lepihenhettünk és volt időnk foglalkozni magunkkal, egymással, és tervezni az utat. Ezúton is mégegyszer köszönet, hogy megosztottátok velünk a lakásotok és az életetek – nekünk ez egy fantasztikus élmény és tapasztalat volt!

A három Padmini és a retro robogók a Pere család udvarában azért állnak, mert Viki és Laci egy utazási irodát nyitottak, amit a következő szezonban szeretnének igazán beindítani. Olyannyira önállóan építik fel a saját vállalkozásukat apró léptekben, hogy azt szó szerint kell érteni: Laci minden nap szerelt egy kicsit az egyik Padminin, és mindig, amikor hazaért, nagy büszkén mutogatott egy frissen szerzett lámpatestet vagy valami más alkatrészt, hogy nini, már ez is megvan! A Padminik egyébként tényleg zseniális kis autók, nem csodálom, hogy Laci úgy odavan értük. Elvégre olyan autót vezethet, amiből otthon, de talán egész Európában egy darab sincs. :) Feelingben kicsit a Trabantra emlékeztettek, de annál picit nagyobb és erősebb a kasztni illetve a motor is, na és elöl az egybeülés a kormányváltóval mindenen túltesz, óriási!

A tengerparton

Első nap még az autószerelés mellett is volt Lacinak ideje, hogy lejöjjön velünk a partra. Ez egy 10 perces séta volt a pálmaligetek, a szomszédok házai, és a part mentén kezdődő fél-turistagettó boltjai és éttermei között. Egy gyönyörű 10 perces séta! A part pedig szintén mesébe illő. A neve Lighthouse Beach, vagyis világítótorony part, merthogy az öböl túl végén egy pálmafákkal tarkított kis dombon ott figyel egy piros-fehérre festett világítótorony. A part homokos, napernyős, sétányos éttermes, és a hullámok akkorák itt az Arab-tengeren, amekkorát még sehol nem láttunk. Laci kedvenc játéka, hogy besétál a mellközépig érő vízbe, ahol egy érkező nagy hullámra felugrik és úszni kezd vele kifelé. Így akár 30-40 métereket is meg lehet tenni egy hullámmal néhány másodperc alatt. Persze ez csak neki sikerült, engem sokszor betemettek a hullámok, amik Zitának egyszerűen már csak túl vadak voltak.

A Pere család egyébként nagyon erős a jelmezbálban, mert nem csak Laci nyert jelmezversenyt, hanem az iskolában Johanna is. Egy világítótoronynak öltözött, illetve az öltözékhez mondóka is járt, elmondta, hogy ki ő, mi ő és mit csinál, és mire való. A piros-fehér henger alakú test tetején kilátszott az arca, a feje felett pedig a torony peremén állt egy kis ember a fény előtt, ami egy odaszerelt fejlámpa volt. Az embernek is volt egy kis története, amit Johanna szintén elmondott a jelmezbálban a díjat érő bemutatkozásakor. Az egész zseniálisan kreatív volt, erősen mosolygásra késztető, szóval nem csodálom, hogy megnyerte vele a kis Jojó a versenyt.

A templomfesztiválon

Említettem, hogy itt Kovalamban is doboltak. Ugyanis templomfesztivál volt, méghozzá nem is gyenge. A pálmafákra 100 méterenként felszereltek egy-egy már jól ismert kürt alakú hangszórót, és reggeltől este tízig kisebb kihagyásokkal szólt a buli. Ezeket a kisebb kihagyásokat sokszor az áramszünetek okozták, és ezért ez egyszer nagyon tudtunk örülni nekik. Ehhez persze az is kellett, hogy tudtuk, hogy nem tartanak soká. A helyiek azt mondták, erre a sok hangos zenére szükség van az átszellemüléshez. Hála az égnek, nálunk ez már nem okozott olyanfajta átszellemülést, mint legutóbb Pushkarban, mert azt hiszem ők sem olyasmira gondoltak. :) Szóval most valahogy elviselhetőbb volt a „bindzsizene”, még így is, hogy nem csak egy éjszakáig tartott, hanem az egész ottlétünk alatt. Volt azonban olyan része is a templomfesztiválnak, ami számunkra is pozitív volt, ez pedig az „ingyen étel”. Az ingyen azért van idézőjelben, mert valójában adomány alapon működött, tehát valamennyit adtunk érte, de az már végképp igazán elhanyagolható összeg. De alapvetően nem azért volt jó ez az ételosztás, mert olcsón ételhez jutottunk, hiszen ezt sok helyen megtehetnénk Indiában. Hanem mert egy élmény volt sorban állni a helyiekkel, és ugyanazt az ételt enni ugyanolyan fémtálcából mint ők, ugyanúgy – vagyis inkább sokkal ügyetlenebbül – kézzel enni, mint ők. Aztán pedig még túl is élni azokat a csípős ízeket… :) Ez persze megint csak számomra volt kihívás, mert mint mindig, amikor csípőset eszek, most is totál leizzadtam tőle.

Trivandrumban

Egyik nap mikor az apukája bevitte Jojót a Trivandrumba a suliba, mi is velük tartottunk. Ezen a napon Laci bennmaradt a városban, amíg Jojó a suliban volt. Így nem kellett az oda-vissza egy órás autóutat kétszer megtennie. Ezt részben miattunk, részben azért csinálta így, mert neki is voltak elintéznivalói a városban.

Reggel mi magunk is bekukkantottunk Johanna iskolájába, épp csak egy percre, mert már kezdődött a tanítás. Igen, a tanítás, merthogy itt ilyen idősen már olvasnak és számolnak is a gyerekek. Hindiül, malajamul és angolul! Ez a nem semmi! Viki vezeti a családi blogot, amiben Johanna bizonyítványa is szerepel. Az óvodát egy fiatal házaspár vezeti, akik nagyon kedvesen fogadtak minket, és meghívtak minket a szombati „Annual Day”-re, mint díjátadó díszvendégeket. Ezen a rendezvényen a gyerekek adnak elő különböző dalokat, táncokat és apró színdarabokat. Ez a meghívás talán egy szerdai napon történt. Igaz, hogy terveztünk erre-arra menni az elkövetkező napokban, de mivel Laciékkal nagyon jól éreztük magunkat, és ők se nagyon bánták a maradásunk, úgy döntöttünk, hogy akkor maradunk! Ezt nem bántuk meg, mert a Pere családnál minden nap történt valami olyan, amire azóta is erőst mosolyogva emlékszünk vissza. :) Ezen a napon például Lacival jártuk körbe Trivandrumot. A bazár utcái lenyűgözőek voltak. Itt láttunk először olyat, hogy kis fémedényekbe előre kimérve árulták a különböző zöldségeket. Így nem kell méricskélni, elveszel egy tálat, beborítod a tartalmát a szatyrodba, és kifizeted az előre meghatározott összeget.

És még pofásan is néz ki a sok sorba rakott tálban a zöldség. Aztán láttunk halpiacot is, de ennek a feelingjét sajnos már nehezebb visszaadnom, egyrészt mert kék ponyvákkal volt takarva a naptól ez a része a bazárnak, így a színek elvesztek, másrészt mert a szagok… A szagokat nem lehet lefényképezni! :D Később kiértünk egy szélesebb útra, ahol számottevő időt eltöltöttünk egy boltban, ahol végül Zita is kapott egy-két ruhát. Kb. az otthoni turkálók árfekvésében tudtunk nagyon szép, színes vadiúj ruhákat venni, így kicsit eleresztettük magunkat a büdzsét illetően, na de hát néha ilyen is kell. Aztán mutatott Laci egy olyan vasedény boltot, amiben az alumínium szekció vezetője egy apró, kistermetű mozgássérült emberke volt. Ennek ellenére ő volt a részlegvezető, ráadásul úgy mozgott a polcok között a termékekért, mintha egy percig se zavarná, hogy egy méter magas sincs. Nem is zavarta!

Aztán ittunk – vagyis hogy egész pontos legyek, Zita ivott – egy igazi helyi finomságot, a Sarzsát (remélem jól írtam magyar kiejtés után, azt hiszem Sharjah-nak írják), ami egy jeges ital. Ezt később Viki is elkészítette nekünk, méghozzá a következőképpen: fagyott tejet ledarált turmixgépben, majd hozzáadta az ízeket. Banán, kakaó, cukor, Horlicks… Zitának ez nagy-nagy kedvence lett Keralában! Merthogy csak itt kapni. Viki egyébként tervez indítani egy indiai konyha blogot is, csak az időhiány miatt ez még várat magára. Reméljük, ha egyszer beindul, a sarzsáé lesz az első recept! ;)

A következő állomás egy park volt és a parkban lévő múzeum. Igaz, az itt eltöltött idő nagy része a szomszédos utcában ment el, mert itt sok érdekeset láttunk. Volt itt egy riksás, aki belülről olyan szépen felcifrázta a riksáját, hogy az már majdnem Pakisztánban is elment volna! Még egy nagy műanyag szőlő is lógott odabent! :) Ezen az utcán az egyik oldalt árusok, a másik oldalt a rendőrség által lefoglalt járgányok, magyarán autó és egyéb roncsok álltak.

Itt volt egy rozsdás tartálykocsi, aminek az oldalára valaki egy kész kis festményt pingált. Az árusoknál pedig sok érdekes portékát láttunk, ilyen volt a használt CD lemezt is magába foglaló műanyag „porfogó” dísz, vagy ami éppen ennek az ellenkezője volt, a különböző mintájú és méretű kagylóhéjakból összeragasztott kis állatformák. Ezeket ragasztópisztolyba való ragasztóval illesztették össze, így ha széttörnek, csak egy öngyújtóval újra kell melegíteni a ragasztót majd összeilleszteni a két kagylót. A park csodaszép volt, ám amit bent láttunk a múzeumban (belépő 10 rupi, végre nekünk, külföldieknek is olcsó!), az még lenyűgözőbb volt. Sajnos odabent nem volt szabad fényképezni, pedig bőven lett volna mit! Már maga az épület nagyon jól nézett ki: a hatalmas csarnokszerű épületben, ha felnéztünk, látszott a fa gerendázat és a tető. Lent pedig elképesztő elefántcsont faragványok (állítólag nem öltek értük elefántot…), keralai maszkok és tradícionális színházi jelmezek (Kathakali) voltak kiállítva, de láttunk még mást is, pl. egy időszámításunk előtt (!) 1500-ból származó kő játékot! Nem tudom, hogy igaz-e ez a szám, de ha tényleg 3500 éves volt a kis kőből faragott állatdarab, az nagyon durva.

Zita száriban

És ezzel még mindig nem volt vége a napnak! Laci elvétett egy kanyart, így a fél várost meg kellett volna kerülnie, hogy ott parkoljon le pontosan, ahol szeretett volna. Gondolt egyet, és lekanyarodott egy nagyon híres, sokszintes ruhabolt parkolóházába. Itt ingyenes a parkolás a vásárlóknak. Mi voltunk a „vásárlók”, Zitára felhajtogattak egy szárit, ami így úgy nézett ki, mintha rajta lenne. Hát igazi királynénak tűnt abban a ruhában, az egyszer biztos! :) Legalábbis nekem mindenképp. A ruha persze sok ezer rupiba került, így eszünkbe se jutott megvenni. Ezt az egész megmozdulásunkat most lehet bunkóságnak veszitek a parkolással együtt, de mégsem az, mert Laci hozta már ide nyugati barátait, akik végül tényleg sok ezer rupiért vásároltak itt. Mi persze ezt most nem engedhettük meg magunknak, ellenben a szári-„ban” látni Zitát azért nem volt semmi. És az egész áruház se volt gyenge, a rengeteg szintjével, és az eladókkal, meg ezzel a felpróbálom rendszerrel. A száris szinteken körbe egy emelvényen álltak a sűrű polcok előtt a vásárló nők, akik körül fejenként három-négy eladó mindig sürgött-forgott. Lent pedig a székeken a hozzátartozók ültek, a család, élükön általában az anyukával, csodálta a lányát a szép új száriban. :) Nekik is hozták a teát, vagy a kávét, hogy kellemesen (és főleg sikeresen!) teljen a vásárlás. Tisztára olyan volt, mint azok a ruhaboltok, amikbe Julia Roberts beszabadult a Pretty Womenben – De ugye megint csak indiai kivitelben! :) Ez azt is jelentette, hogy valahogy az eladók hozzáállása is teljesen más. Nem csak azért tűrnek meg ott minket, mert majd otthagyunk biztosan egy csomó pénzt, hanem, mert nekik az a feladata, hogy ha téged az összes zöld színű szári érdekel, akkor ők megmutogassák az összes zöld színű szárit, majd utána szépen csendesen összehajtogassák és visszapakolják azokat… Mindezt persze hihető mosollyal teszik az arcukon.

Az „Annual Day” Johanna iskolájában

Szombat délután hivatalosak voltunk Johanna sulijába, az Annual Dayre. Az első sorban kaptunk helyet, egy vadászpilóta mellett! :) Micsoda megtiszteltetés egy ovisuli díszvendége lenni! Ez már csak azért is jó, mert így láttam is valamit – mivel a szemüvegemet otthon hagytam, a hátsó sorokból nem sokat láttam volna a lurkókból. A pilótánk első körben adta át a díjakat a gyerkőcöknek, és utána el is tűnt. Biztos légi gyakorlatra sietett, ami nekünk azért volt jó, mert az így megüresedett helyekre leülhetett mellénk Viki és Laci. Közelről nézhettük, fényképezhettük és videózhattuk a gyerekeket. Hát volt műsor bőven, igaz nem mindig az, ami el volt tervezve. :D 6 és 3 év közötti gyerekekről van szó, akik színdarabokat, dalokat, és táncokat adtak elő. Mivel aprók voltak, sokat hibáztak, néha azt se tudták, mi történik, volt aki csak mászkált fel alá és mosolygott a színpadon, nem is vette egyáltalán az szitut. De ismételten, mivel kicsik voltak, mindent el lehetett nézni nekik, és kb. majdnem mindegy volt, mit csinálnak, mert mindig aranyosak voltak. Persze az ovónénik nagyon küzdöttek velük, hogy a műsor kerek legyen, de az sokszor számunkra még az indiai viszonyokhoz képest is kaotikus volt. Persze ez nem volt baj, és nem is volt ennél több elvárható ekkorka gyerekektől. Sőt, már ez is óriási teljesítmény volt.

Senki nem pityergett, senki nem hisztizett, pedig most álltak először ekkora közönség előtt, és most láttak először mikrofont. Ez utóbbinak aztán meg is lett az a következménye, hogy akkor is beszéltek vagy énekeltek a mikrofonokba, amikor nem kellett volna, és ezeket a pillanatokat is nagyon élvezték, mindig ment a nagy kuncogás, mert a megszokottnál jóval nagyobb hangerővel törhették így meg a csendet. A táncoknál igen aranyos volt, ahogy az apróságok próbáltak együtt mozogni, de az énekeknél ez néha már átcsapott egy igazi káoszba, ami már közel fájdalmas volt a füleinknek, igaz erről Laci szerint az erősítő mögött ülő fickó is tehetett, mivel nem vett vissza a magas hangokból.

A díjátadás egy különösen nagy élmény volt számunkra, de nem csak azért, mert Johannának is mi adhattunk át több díjakat (rajzverseny, jelmezverseny, számolás), hanem mert a kis lurkók talán most kaptak életükben először díjat, és vagy meg voltak illetődve, vagy azt se tudták igazán, mi történik. Többször volt, hogy a kis serleget átvették, de az oklevelet nem. A serleggel beérték, és már fordultak is vissza a pajtásaikhoz, úgy kellett utánuk szaladni az oklevéllel. :)

Az egyik legprofibb, nem csak a bakik és a vicces aszinkron mozgások miatt élvezhető táncot Johanna „Mango” csoportja adta elő, de éppen az a látvány sem volt gyenge, ahogy a kis Jojó néhány tucat, nála jóval sötétebb bőrű gyermek között énekelte az indiai himnuszt.

Az Annual Dayt a légkondis terem feletti, annál 20 fokkal melegebb helységben elfogyasztható vacsora zárta. A sorban állás a vacsoráért igazi kihívás volt ebben a hőségben, de a jutalom még egy fagyit is tartalmazott a finom rizs és csirke után. Ezeket már nem a szaunában, hanem az erkélyen fogyasztottuk el, ahol csak olyan 35 fok lehetett. :) Én persze azért még így is leizzadtam, na nem a hőmérséklettől, hanem a csípős ételtől. Johannának ez egyben egy nagy búcsúzkodás is volt, hiszen ezzel véget ért az ovi itt Indiában, mivelhogy a két legmelegebb hónapban, áprilisban és májusban nincs tanítás. Ezért is választották Vikiék ezt a két hónapot a hazautazásra. Júniusban, ahogy a monszun megjön, visszatérnek. Az esőkkel a hőmérséklet is elviselhetővé válik, és újra fel lehet tölteni a tetőn a medencét vízzel! :)

„Máshogy nem is lehet!”

Viki és Laci nem csak abban mutattak nekünk nagyon jó példát, hogy hogyan tud boldogulni egy család külföldön, egy másik országban, hanem abban is, hogy hogyan lehet egyszerre gyereket nevelni, és bulizni is. Bennünk is él egy olyan sztereotípia, hogy ha egyszer gyerekeink lesznek, akkor onnantól fogva minden megváltozik (ez így is lesz), és rengeteg mindenről le kell mondanunk (ez is így lesz, de ez nem kell, hogy feltétlenül fájdalommal járjon), és el kell felejtenünk sok olyan dolgot, amit a régi életünkben megengedhettünk magunknak. Na, ebben Laciék nem engedtek sokat! :) Egyik este olyat buliztuk, amilyet mi még Zitával nem, mióta elindultunk erre az útra. Még Szilveszterkor sem. Mindeközben Johanna bent aludt a szobájában.

Noha nem hiányzik különösebben, most nagyon jól esett elengedni magunkat Vikiék társaságában. Had ne idézzek részleteket, nem is ez a lényeg, hanem hogy igen jól éreztük magunkat ekkor is. Laci a tivornya közben néha mosolyogva megkérdezte tőlem: „Na, érted már?” – és én valóban „megvilágosodtam” valamikor hajnali egy óra környékén.

A boldogság ugye nem csak a körülményeken múlik, de azért ne fessük fekete-fehérre a dolgokat azzal, hogy azt mondjuk, csak és csakis életfelfogás kérdése. Mert ez nem igaz, igenis kellenek jó körülmények és jó környezet ahhoz, hogy boldogok lehessünk, csak ez önmagában még nem elég. Ezeket a jó körülményeket igen jól összehozták Vikiék, és számomra az ő példájuk azt mondja, hogy ha elhisszük és úgy akarjuk, majd okosan, ügyesen teszünk is érte, akkor a környezetünket, a világunkat mi teremtjük meg magunk körül. Olyannak, amilyennek mi akarjuk, hogy aztán minél boldogabbak lehessük benne. Ezt lehet tudatosan is, és azt hiszem ezt ők félig tudatosan, félig „ösztönből” hozták össze ilyen szépen 10 hónap alatt.

Viki és Laci, amiért pénzzel fizetni lehet, azt itt Indiában megveszik olcsón – ezt meg tudják tenni, mert „földhözragadtak” a materiális vágyaik. Amiben India kevesebbet tud nyújtani, azokat a vágyaikat elengedik, amiben pedig többet ad, azt kiélvezik. Ami pedig pénzen nem kapható, azt megnyerték azzal, hogy kezdettől fogva mindenkihez pozitívan és barátságosan álltak hozzá. „Máshogy nem is lehet!” – mondják ők.

Még egyszer ezer köszönet mindenért, nagy-nagy élmény volt Veletek lenni, és reméljük, hogy fogunk még találkozni!