Nászút a Föld körül

1 éve itthon – avagy az idehaza eltöltött elmúlt 1 évről

Arpi — Tue, 06 Sep 2016 20:10:20 +0000

Ma van kerek 1 éve, hogy hazaérkeztünk. 2015. szeptember 6-án végetért a nagy utazásunk. Az utolsó útról szóló blogbejegyzést pedig Karácsonykor írtam. Azóta semmi. Mármint semmit nem írtam, ide a blogra. :) De most idejét éreztem, hiszen ígértem is, hogy majd beszámolok arról, mi van velünk idehaza, hogy alakul az új életünk, de be kell valljam, nagyon nem volt könnyű rávenni magam és mikor ezt a harmadik sort írom, még nem vagyok benne biztos, hogy ez publikálva lesz-e.

Kerek egy éve végetért a nagy út. Ezt a képet Sárecz Iván barátunk készítette rólunk 2015. szeptember 6-án, a Hősök terén. Innen indultunk 2011. június 11-én.

Vegyük sorra, mi minden történt, hol állunk most a dolgainkkal és mik a következő tervek. Miután hazajöttünk, hamar megszoktuk az itthoni kényelmet, a már vágyott állandóságot és kiszámíthatóságot, na és persze rettentően örültünk a családunknak, ahogy ők is nekünk. Hívtak mindenféle tévékbe és rádiókba, újságoknak, internetes portáloknak adtunk interjút, és persze rengeteg előadást, élménybeszámolót is tartottunk. Utóbbiakat kezdetben legtöbbször teljesen ingyen, vagy legfeljebb útiköltségért, szinte jelképes összegekért vállaltuk el, aztán volt egy hét, valamikor november vagy december tájékán, amikor 8 előadásunk volt 7 nap alatt, és már azt éreztük, hogy kicsit sok. Hogy ki ne égjünk ebből (amivel senki nem járt volna jól…), elhatároztuk, hogy 2016-ban már csak fix összegért (+útiköltség) vállalunk előadást, mert rengeteg időnk és energiánk elment ezekkel az estékkel illetve iskolai délelőttökkel és délutánokkal. Meglepetésünkre ennek ellenére a felkérések (és megállapodások) száma alig csökkent. Közben ugye idehaza elkészítettük a Ti biztatásotokra az utolsó falinaptárunkat, az ideit, amelyek szépen fogytak ezeken az előadásokon. Így lett kerek ez a történet is, mármint a naptár, hiszen így a 4 falinaptár oldalain gyakorlatilag lefedtük az egész utazásunkat. Sőt, most hogy idehaza már mindent magunk szerveztünk és tettünk-vettünk, dobozoltunk és postáztunk, így azt is láttuk, hogy az előző években mennyi sokat segített nekünk idehaza a családunk ezekkel a feladatokkal.

Aztán már nem is tudom pontosan, hogy jött az ötlet, de elkezdtünk összerakni egy olyan előadást, amiben arról van szó, hogy hogyan is utaztunk illetve hogyan utaznánk, ha most indulnánk el, minden útközben szerzett tapasztalattal és tanulsággal a zsebünkben. Mert most visszatekintve bizony, ha nem is felkészületlenek, de elég tapasztalatlanok és zöldfülűek voltunk a kezdet kezdetén. Persze ez így volt szép és jó, de azért egy csomó dolgot jó lett volna tudni előre, vagy legalább jó lett volna, ha valaki felhívja rá a figyelmünket. Valaki bíztat, valaki meglök, valaki megmutatja, hogy igen, meg lehet ezt csinálni, csak indulj el!

Meglepetten tapasztaltuk, hogy hatalmas az érdeklődés az előadásra, ezért ez egy egész előadássorozattá nőtte ki magát, ebben talán a cím; “Hogyan utazzuk be a világot havonta egy minimálbérből?” is nagy szerepet játszott és persze az első előadások sikerei és a jó visszajelzések. Na meg az, hogy Csonka Gábor, a legtöbbet utazott hátizsákos magyar utazó meghívott minket a Járatlan Utakon Fesztiválra, ahol megismerkedtünk a Müszi egyik (vagy egyetlen?) rendezvény szervezőjével(?), Júliával, így lett helyszínünk, és a kezdeti bénázós regisztrálós próbálkozások után (amikor regisztráltak 200-an majd eljöttek 90-120-an, és a jegyárusítás-beengedés még 15 perccel az előadás meghirdetett kezdete után is ment), megtaláltuk a tixát, amin keresztül 3% jutalékért és némi kezelési költségért cserébe könnyedén tudtunk jegyeket árusítani. Azóta csak egyszer nem volt teltház, amikor a magyar-portugál EB meccsel egy időben tartottuk az előadást. Azt a sok gólt, majd az előadás után a körúton ünneplő tömeget el sem akartuk hinni… Szép nyár volt az idei! :)

Az előadásokon túl gondolkodunk egy max. 5 fős, kocsmai konzultáción is, olyasvalamin, mint ez a 20 fős workshop volt, csak még szűkebb körben és még személyesebben. Ezt talán a napokban meg is hirdetjük. Ahogy az előadások, úgy ezek a beszélgetések is két irányban motiválnak, vagyis minket is inspirál egy ilyen este. Aztán a fejünkben van, hogy ezt valahogy könyvben, bővebben is elő lehetne adni, mert hiába bővítettük ki az előadásunkat 3-3,5 órásra (a szünettel, a csúszással meg a végén lévő kérdezz-felelekkel együtt), mindig úgy hagyjuk abba, hogy még annyi mondandónk lett volna. Aztán persze, aki ottmarad, azzal még el szoktunk beszélgetni a büfénél a Müsziben, de az este így is véget ér egyszer. Leginkább egy e-könyv sorozaton gondolkodom, 4-5 fejezet, fejezetenként mondjuk 500 forintért letölthető lenne. Nincs anyagi befektetés, nincs kockázat csak az írással eltöltött idő, és nem vágnak ki érte fákat! :) Így is kap minden résztvevő az előadásjegy mellé egy sok oldalas linkgyűjteményt, ami gyakorlatilag az előadás bővített jegyzete, de ezt még mindig kevésnek érezzük, mert annyi sok mondandónk van a témában. Ahogy az előadás is feloszlott: inspirációs, motiválós, lélektani és abszolút praktikus, gyakorlati tanácsok is. Na de csapongok. Hogy mindebből mi lesz, és hogy hány ilyen előadásunk lesz még, az mind az érdeklődéstől és a ráfordított időnktől, energiánktól függ.

Ha már könyv, gondolom Ti is kérditek magatokban, hogy hol van már?! Hát sajnos sehol, mi próbáltuk, küzdöttünk, de egyszerűen nem ment. Amivel elkészültünk részek, azok vagy még általunk mentek a kukába, vagy – ami még jobban szíven ütött minket – egy olvasószerkesztő szólta le őket nagyon komolyan. Persze ezért nem haragszunk rá, sőt ezúton is köszönet nekik! :) Ez még a jobbik eset, így legalább nem toltunk bele még több időt, energiát és pénzt, az elején kiderült, hogy ez nem megy. Ami pedig nem megy, azt kár erőltetni. Azt hiszem kicsit kiégett az írókám, túl sokat csináltam, hosszú éveken át, és ez sok volt, a szenvedélyből kötelesség és munka lett és így már mindjárt nem olyan könnyű nekiállni a betűvetésnek. Sajnáljuk mi is és elnézést mindenkitől, aki nagyon várta, vagy várja a könyvet. Leírtam itt a blogon több mint 400 blogbejegyzésben és az Origo Utazási Rovatában több mint 70 cikkben a velünk történeteket és azok után, hogy hazaérkeztünk és minden megváltozott körülöttünk, nagyon nehéz volt ezeknek az élményeknek harmadszor is nekiállni, feldolgozni őket és valahogy újra átadni. Ami született, az minden esetben rosszabb volt, mint az előbb említett két verzió, ezért aztán hosszú hónapok alatt, de végül beláttam, hogy ezt kár tovább erőltetni. Meg különben is, most már nagyjából késő is. A másik, hogy pénzünk se lett volna elég egy magánkiadásra, a könyvkiadóknak a zsebét meg nem akartuk kitömni, amikor úgyis minden fent van ingyen a neten, még e-könyv formátumban is, csak győzzétek végigolvasni! :) Most meg már időnk sincs írni, Zitának is millió dolga van, én meg munka után hazaérve nagyon nehezen tudtam rávenni magam az írásra.

Azt vettem észre, hogy amikor arra került a sor, hogy előadást kell összeszerkeszteni, vagy a kéktúráról írni, annak kb. 12x lelkesebben álltam neki, mint a könyvnek. Ebből is éreztem, hogy talán nem utóbbit kéne erőltetnem, hanem más, új dolgokat csinálni. Ezt egyébként nagyon nehéz volt belátni, mert bár talán nem érződik most ki a sorokból, de mi is nagyon-nagyon szerettük volna a könyvet.

Elkezdtük végigjárni a kéktúrát is, nagyon élvezzük, bár nyáron inkább a tájfutásé és a házkörüli dolgoké, a családé volt a legtöbb szabadidőnk, de még így is megvan már 7 szakasz a 27-ből, köztük ez az első egészen fenomenálisra sikerült.

Most nézem a keltezést a cikken, két nappal később kezdtem dolgozni, talán ez is oka annak, hogy ez a cikksorozat, amit akkor nagy lelkesen kigondoltam, hogy majd megcsinálok, azóta is várat magára. Valószínű már ebből sem lesz semmi, így lesz oda a világ dicsősége! :) 2016. május 2-án, kerek 5 évvel és 1 nappal a felmondásom után visszatértem az eredeti szakmámhoz. Hát mit tehet mást az ember, ha egyszer az a nyomorult május elseje idén vasárnapra esett…?! :) Szóval azon a bizonyos hétfőn elkezdtem újra dolgozni az IT-ban, vagyis kergetni a bitevő manókat. Illetve ez most kicsit más, most inkább tervezem, majd kivitelezem a bitautópályát. Már októberben visszamehettem volna, de az előző munkahelyem egyik utódcégénél, ami csupán 6 perc bringázásra lett volna tőlünk, azt szerették volna, hogy írjak alá 3 évre! :o Mikor pár hónappal ezelőtt még mi voltunk a világon a legszabadabb emberek… Ezek után ilyen kötöttségbe nem igazán tudtam beleképzelni magam. Aztán megtaláltam/megtaláltak más ajánlatok is, voltam erre-arra állásinterjúzni, és végül a Vodafone Magyarországnál kötöttem ki. Az elsődleges célom az volt, hogy egy olyan helyet találjak, ahol jól érzem magam, nem csak a munka jellege, hanem a kollégáim végett is. Ez azt hiszem, úgy néz ki sikerül, legalábbis minden körülmény adott hozzá, innentől már csak rajtam áll a dolog. Mondjuk ma pont nagyon nyomott, mély hangulatomban voltam, de ez a kis írás úgy tűnik terápiás jelleggel is hat rám, mert egyre jobb a kedvem tőle. :)

Szóval az állásinterjún az volt az első kérdésem, hogy zuhanyzó van-e? Ha nem lett volna, egyből mondtam is volna, hogy hát ez nagy kár, akkor ne is vesztegessük egymás idejét tovább. De volt, vagyis van zuhanyzójuk és öltözőjük, a bringával munkába járás tehát adott volt, így tovább beszélgettünk. :) Aztán elköszöntünk, teltek a hónapok és már el is felejtettem, hogy jártam a Vodafone-nál is interjún, amikor márciusban visszahívtak, hogy nem mennék-e be megint beszélgetni. Mondtam, hogy “sajnos” egy másik helyen már épp írják a munkaszerződésem, de Dávid – a mostani főnököm erősködött, hogy de mégis, azért menjek csak be – aminek a vége az lett, hogy meggyőztek. Leginkább Töske, ahogy mesélt Dávidról és a leendő csapatomról. Ő régen a Vodánál dolgozott (azóta már Szingapúrba költöztek családostul) és történetesen ő is tájfutó, ott volt a legeslegelső tavaly szeptemberi előadásunkon és hallotta, hogy munkát keresek, beajánlott hát a Vodafone-hoz. Így indult az egész, és amikor komolyra fordult, kikérdeztem Töskét, hogy milyen is a cég és a csapat, ahová kerülnék, milyen arc a főnök? Töske azt mondta, hogy Dávid jó főnök és amúgy is jó arc (csak el ne bízza magát, ha ezt olvassa)(muhahaha), a csapat is nagyon jó, és hogy ez egy olyan lehetőség, ahol ott lehetek valaminek az elején. Mert a csapatom szinte egy startup a cégen belül, 3 éve Dávid volt egymagában a “csapat”, ahová én most 17-ként érkeztem, és pont a szülinapomon indultunk el hivatalosan az új szolgáltatásokkal, és már a próbaidőm alatt sikerült “történelmet írnunk”: olyan szolgáltatást telepítettem a kollégáimmal együtt, amilyet eleddig nem adtunk Magyarországon. Remélhetőleg pár év múlva sok száz vagy ezer ilyen szolgáltatásunk fog már működni az országban, és én elmondhatom majd, hogy a legelsőt én telepítettem, én rajzoltam meg az LLD-jét, stb. Ez akárhogy is nézzük, szerintem tök vagány dolog és erre már büszke vagyok, még akkor is, ha tudom, hogy én csak egy láncszem vagyok egy most épülő gépben – amit így én is építek, és ettől izgalmas az egész. Na nem kell olyan nagy gépre gondolni és talán nem is vagyunk olyan pici láncszemek rajta. Mondjuk inkább, hogy hajtáslánc elemek vagyunk egy kerékpáron. Ha hiányozna egy elem is, pl. a lánctányér vagy a lánc, nem tudnánk haladni a bringával. :)

Persze ez önmagában még mindig nem lenne számomra elég. A kollégám, Peti, akivel egyelőre ketten vagyunk “az architectek” (amely címet én még nem érzem kiérdemeltnek a magam részéről, de úgy vagyok vele, hogy ezt megelőlegezték nekem és ezért még meg kell dolgoznom keményen) szintén „nem normális”: ma azzal köszönt rám reggel, hogy „Árpi, írd be a google-ba, hogy „Red Bull 400” – jövőre ez lesz a csapatépítésünk!” – és bár kicsit más stílusban, de ő is szeret futni, odáig van a Vértesért, mellesleg még rögbizik és birkózik is, és ha jól emlékszem, 4 diplomája van és pont egyidős velem.

Ja, és amúgy Dávid 3 évvel fiatalabb nálunk! :) Mint a mátrai csapatépítésen megtudtam, egy volt kollégám kollégiumi szobatársa volt, így ő is megtudott rólam ezt-azt a háttérben, mielőtt felvett. Mikor kérdeztem, hogy mit, csak annyi volt a válasza, hogy „Szerinted? Ha itt vagy…”, majd nagy nevetés közepette hozzátette, hogy „…azt mondta, hogy vigyázzunk veled, ne hagyjunk csak úgy szaladgálni réteken meg erdőkben mert kifutsz a világból!” – merthogy épp akkor jöttem le a Kékesről futva. :) Tudtam, hogy kicsit izé dolog eltűnni másfél órára a másfél napos csapatépítésről, de hát ott volt a Kékes, és azt is tudtam, ha nem megyek fel rá, azért enni fog a fene! Tudjátok, azért „mert ott van”, menni kellett a hegyre! :) Szóval inkább gyorsan letudtam a futást az elején – fantasztikus jó volt! -, aztán hajnali négykor még mindig fent voltam, és hangoskodva biztattam a többieket, hogy üljünk ki az erkélyre egy két literes sörrel, mert most pirkad és már rázendítettek a madarak. :o Hála az égnek erre már nem volt társam így aludni is sikerült, ami kellett is, mert Peti kollégámmal másnap, amíg a többiek egy rövid kirándulást tettek, mi kénytelenek voltunk dolgozni. Egy ajánlatot kellett leadni határidőre, amivel azóta már a sokadik körben járunk.

Egy utolsó munkahelyi történet, aztán befejezem ezt a témát, csak ezt még hagy, hogy egy kicsit visszaadjam a munkahelyi hangulatot, legalábbis a jobb napokét! :) Próbáltam elképzelni, milyen lehet Imi kollégámnak az élete úgy, hogy e benti hajtás mellett (mert azért van ez is rendesen), otthon még várja egy asszony, két gyerek meg egy kutya. Kérdeztem tőle, hogy melyik a nehezebb, itt lenni és itt dolgozni, vagy otthon férjnek és apának lenni és tenni amit kell? Mire Imi elkezdi, hogy „…hát otthon se könnyű, de az egészen más, amikor a gyerekek odajönnek, átölelnek, mondják, hogy „Szeretlek Apa!”, az nagyon jó…” – Erre én: „Imi, szeretnéd, hogy megöleljelek?!” :) Aztán ezt az egészet még tovább ragoztuk néhány vidám percen át, és ma az is jó volt, hogy az egyik liftben nem volt világítás, így párszor „intimlifteztünk” a kollégákkal, ami minden alkalommal úgy végződött, hogy az egész lift röhögve szállt ki. Szóval jó a Vodafone-nál dolgozni, de ehhez én is kellek, mert pl. ha minden nap olyan búsan mennék be mint ma, biztos, hogy nem lenne ilyen jó. Persze a napok túlnyomó többsége nem ilyen, pl. olyan is volt már, hogy az előttem tornyosuló feladatok súlya alatt kicsit félve mentem be, majd azokat megoldva és legyőzve diadalittas boldogságban tekertem haza a munkából! :) Bárcsak minden nap ilyen lenne…

Bejárni természetesen az esetek többségében bringával járok be, és van heti 1-2 nap home office is, amikor itthonról dolgozhatunk. Néhány hete rájöttem, hogy a „home” igazából bárhol lehet, ahol van megfelelő sebességű internet és nyugodt környezet (tudjátok, mint a régi szép időkben az úton: asztal, szék, elektromos áram… :D), ezért az utóbbi két hétben már csütörtök este sikerült leutaznunk Vértesboglárra, ahol a pénteki munkaidő végeztével, este fél 6-kor én már a Vértes völgyeiben kapaszkodtam vidáman, a kilométereket hétről-hétre, hónapról hónapra egyre gyorsabban magam alá gyűrve. És akkor most térjünk is át a futásra! Egy másik kedvenc témám, vagyis tevékenységem! :) Ősszel a hazaérkezésünk után folyamatosan kisebb sérülésekkel küzdöttem, fájt a derekam, a térdem, a lábfejem. Túl gyorsan újrakezdtem, a szívem, a lelkem már futotta volna a régi tempókat és távokat, de a testem nem bírta a hirtelen jött újfajta terhelést. Aztán egy régi jó barát és jótevő tért vissza Ata képében az életembe, valamikor idén év elején. Ő volt az, aki miatt anno 14 évesen egyáltalán elkezdtem futni, vagyis ő adta meg azt a bizonyos első lökést, vagy ha úgy tetszik szikrát. Erről írtam a kukába dobott „Árpi előzményei” című fejezetben bővebben, ami valószínű már sosem lesz publikálva, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy kiderült, hogy Ata is Zuglóban lakik és abbahagyta 15 év után a versenykerékpározást, hogy ő is visszatérjen a futáshoz. Tegnap előtt futott 4:23-as tempójú félmaratont, és ő volt az, aki mellett futva év elején megugrottam az 5 perces régi „utazósebességet”. Egyedül sehogy sem ment, januárban örültem, ha még 6 perces kilométereket tudtam futni, aztán jött és pont úgy, ahogy két évtizede, most is kijelentette, hogy márpedig „most kimegyünk futni, és jössz Te is”, csak most azt is hozzátette, hogy 5 perces tempóban… :) És láss csodát, ment! Azóta már letoltunk együtt 4:30-asban is 12km-t és nincs még egy hete, hogy sikerült futnom egy 4:57-es félmaratont is. Síkon, de 1km sűrű erdővel és 3 felüljáróval. :) Ja, és májusban megcsináltam egy maratont. Csak húztam, halogattam, úgy éreztem erre sosem leszek elég felkészült, aztán egyszer csak azt mondtam, elég, képes vagyok rá, csak neki kell kezdeni! Ez volt kb. egy hétfői napon, és azon a hétvégén megcsináltam. Kijelöltem egy 42km hosszú kört a Vértesben, és 4 óra 36 perc alatt lefutottam. Volt benne 880m szint meg egy rövid megálló a várgesztesi kocsmában, de ez így volt jó, azóta ez a maratoni köröm, persze még nem sikerült megismételni a mutatvány, de ami késik, nem múlik! Egyszer próbáltam meg újra, de akkor se fejben, se testben nem voltam elég felkészült, csak előző nap találtam ki, hogy nekimegyek, de az kevés volt, 26km-nél jött a fal. Azóta a vízhordó hámomban nem csak vizet, hanem cukrot, szőlőcukrot és egy Atáék által kifejlesztett, patikában bekevertetett ásványi-só keveréket is teszek a 2 liter folyadékba.

És volt Hungária Kupa is, Miskolcon, családdal, barátokkal, egy orosz ellenféllel, aki sportszerűtlen módon egyik este sem bulizott, nem ivott egy korty sört sem és volt pofája 23 évesen F21B-ben indulni! :) Nem úgy Gréti, a 24 órás váltó váltótársunk, aki Banderral még a sörváltón is elindult úgy, hogy az összes sárgapólót elhozta női elitben. Nekem egy kicsit nehezebb dolgom volt férfi B-ben az oroszunk végett, de azért egyik nap sikerült megcsapni és elhozni egy sárga pólót előle. Persze ez pont így van jól, jövőre megpróbálom ugyanezt vagy még jobb eredményt összehozni egy kategóriával feljebb. Orfűn lesz a verseny! :) Nagyon régóta nagyon vártam, hogy újra tájfuthassak, szinte már túlságosan is, de ennek ellenére nem volt csalódás, és továbbra is várom a jövőbeni versenyeket. Persze a baráti társaság megváltozott, de ez is így van rendjén. Míg az esküvővel nagyjából még elsők voltunk, addig ezzel a kis vargabetűvel sikerült lemaradnunk a „normálútról”, és mire hazajöttünk, sok barátunk összeházasodott (vannak barátok, akik egymással, és van aki elvállt és újra megházasodott), és van, ahol már két gyermek is született. A bátyámékról nem is beszélve, Enikő, Bálint húga ma kezdett az oviban és hazudnék, ha azt írnám, hogy nem éreztem irigységet, amikor a bátyám megosztotta a frissiben készült reggeli fotókat az első ovis pillanatokról. Banderéknél is két gyermek van már, és elköltöztek vidékre. Még ha fájó is egy kicsit, hogy az a sok együtt lógás, sörözés és futás már nincs olyan sűrűségben és minőségben, mint régen, de attól még megértem, ez így van rendjén, ilyenkor helyénvaló hogy a család fontosabb lesz és az új életszakaszban kevesebb idő jut a barátokra. Az úton romantizáltam és vágytam ezekre a régi időkre, de mire hazajöttem, már nem volt többé ilyen, vagy legalábbis nem úgy és nem annyiszor, mint régen. De azt hiszem, ezen viszonylag hamar túltettem magam, annyira nem ért váratlanul és tudom, attól még, hogy most nem futunk és sörözünk együtt minden héten, egész életünkben ugyanolyan jó barátok maradhatunk.

Na, meséltem a futásról, barátokról, munkáról, el nem készült könyvről, előadásokról… Mi van még? Itt szunyókál mögöttem: a feleségem! :) Írhatnám, hogy ő majd beszámol, de szerintem pont annyi kedve lehet írni, mint amennyire nekem volt az elmúlt bő fél évben: nem sok. Szóval tömören összefoglalom, ő mit csinált és mire készül! Először is oroszlánrésze van abban, hogy idehaza ennyi vendéget tudunk fogadni, már nem csak Couchsurfingen és Warmshowers-ön (főleg ez utóbbi megy a kettő közül nálunk), hanem AirBnB-n és WorkAway-en is. Nem gondoltuk volna, de ezen utóbbi rendszerek is nagyon mennek, mindkét rendszeren keresztül megtölthetnénk a házat vendégekkel, ha úgy akarnánk. Pedig kezdetben csak azért próbáltuk ki ezeket, hogy ne csak beszéljünk róluk az előadásokon, hanem legyen saját tapasztalatunk is velük. Hát most már van! :) Holnap két német bringás csaj érkezik hozzánk és a kisszobát egész hétre kiadtuk már AirBnB-vel. Persze a bringások pont úgy szállnak meg nálunk, ahogy mi is annyiszor szerte a nagyvilágban, ingyen és bérmentve, baráti alapon. Az AirBnB-hez pedig nálunk jár egy bringa ajándékba, a „Mary Poppins” és egy hozzá tartozó U-lakat. Szóval ez mind nem lehetne Zita nélkül, de még annyi minden más sem. Két garázsvásárt rendezett mióta itthon vagyunk, ezek összbevétele forintban számolva 6 számjegyű volt, és rengeteg tér felszabadult általuk a házban, amiben folyamatosan folyik a szelektálás, ahogy a kert is szépen átalakult. Persze még van hová fejlődni, most pl. hamarosan füvet is vethetnénk, bár Zita szerint jó az, ha a kíméletes, kézzel tolós fűnyíróval sűrűn átmegyünk azon a sokféle növényen, ami burjánzik mindenfelé. Ja, egyébként bárhol járunk mostanába, Zita tictacos dobozokba mindenhonnan virágmagokat gyűjt és szerintem néhány ilyet már el is gerillakertészkedett erre-arra a ház körül. Sok téren vegyszer mentesebb lett a háztartás, Zita isteni finom kenyereket süt, én volt, hogy humuszt készítettem, de Kati néni (Zita édesanyja) padlizsánkrémével nem tudtam felvenni a versenyt. Zita a napokban csinált először pesztót, ami megint csak zseniálisan jól sikerült és az elmondása szerint ék egyszerű volt elkészíteni. A zöldségek túlnyomó része, főleg most nyáron a vértesboglári kertben nőtt a szüleim szorgos keze alatt, de pl. a bazsalikom a pesztóhoz a mi kertünkben. :) Na az ilyesmi nem ment volna az úton (ugye-ugye mindig arra kell koncentrálni, ami van, ami megadathat, nem arra ami nincs, vagy nem lehet), bár gondolkodtunk rajta, hogy egy műanyagdobozba földet tegyünk és újhagymát növesszünk benne a csomagtartó tetején, de szétfújta volna a szél vagy szétrázta volna az út. Volt egy időszak valamikor télen, amikor szinte majdnem vegánok lettünk, de ez valahogy nem sikerült. Visszaestünk hús-zabálókká. Amikor ment, csináltuk a Yummbert is, egyszer egy Uberben is ültünk (ingyen), meglátogattak minket Éva és Randy, illetve a meridai és vispi vendéglátóink is, de legfőképpen új arcok. Vannak köztük többen, akikkel sikerült jó barátságot kötni és jó lenne majd valamikor, valahol újra látni őket.

És sajnos vannak olyanok is, akikkel egyszerűen csak pár szót sikerült váltanom, pedig jó lett volna többet. Hiába próbálnám tagadni vagy elfedni, hogy nem így van, de tényleg nagyon más itthon. Nem mondom, hogy lehetetlen, de sokkal nehezebb “belülről szabadnak maradni”, mint az úton volt. Az út ezt magával vonzotta, szinte velejárója volt, itthon hatalmas önismeretet és tudatosságot igényel, hogy fenntarthatóan élvezni tudjam a hétköznapokat. Nem könnyű. Sokszor sikerül, akkor nagyon boldog vagyok, van hitem egy csomó mindenben és csak úgy szikrázik az agyam az új lehetőségektől és ötletekből, amelyek keringenek a fejemben. Mosolyogva járok a biciklivel, mosolygok a kollégákra és produktívan, lendületesen oldom meg a rám váró feladatokat, aztán este hazatekerve van, hogy még kimegyek Atával egy félmaratont futni és úgy vágtázok haza a Rákos-patak partján 4:40-es tempóban 18km után is, hogy attól másnap is egész nap mosolygok, még ha a lábam meg is érzi. Hisz pár hónapja még 6 percesben is irtó fájdalmas volt végigvánszorogni ugyanott, pedig akkor még a 20km egy igazán hosszú távként élt bennem, mint kb. most a 30. Tudom, ezek apró dolgok, de nekem sokat jelentenek és nagy lendületet adnak, nagyon örülök nekik.

Ugyanígy vagyok a munkahelyi dolgokkal is. Ami pár hónapja még ismeretlen feladat volt, most rutinból megy, vagy legalábbis tudom, kit, hol és mit kell kérdezni ahhoz, hogy megoldjam. Ami májusban még kaotikus volt, mára jól bejáratott, gördülékeny folyamatok mentén halad. Apropó, május! Májusban 4 nagyelőadásunk volt (Hogyan utazzunk…), akkor futottam le életem első maratoni távját, és az volt az első hónapom újra a munka világában, amitől valljuk be, nem kicsit féltem kerek 5 év kihagyás után. És ezek után mégis, néha hajlamos vagyok úgy érezni, hogy csak repülnek a napok, a hetek, a hónapok, és nem történik semmi, nem alkotok semmit, nem teszek bele a világba semmit. Aztán jön egy ilyen FB-üzenet, és kicsit megnyugszom. Úgy egy napra. :) Az üzenet:

„Kedves Zita és Árpi!
Ez úton szeretnénk Nektek köszönetet mondani azért, hogy világgá megyünk! :) Februárban hallottunk Titeket a Járatlan utakon fesztiválon és a lelkes beszámolótokat hallgatva született meg az ötlet ismét (már gondoltunk rá régebben is, csak valami hiányzott), hogy útnak indulunk.
Ma élesítettük a blogunkat, ahol reméljük nem baj, hogy megemlítettünk Benneteket is.
https://kultitasting.blogspot.hu/p/rolunk.html
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/kultitasting/
Még egyszer köszönjük! :)
Szeptember 28-án pedig még ott leszek az előadásotokon (Ábel már volt). :)”

Visszagondolva az út előtti énemre, egyrészt nem sokat változtam, másrészt hatalmasat. Az, ami most bennem van, javarész már akkor is bennem volt, de ma már nagyobb bizonyossággal és tudatossággal él bennem. Akkor csak valami vak szorgalom és pozitivizmus hajtott, ma már tudom, mi miért történt akkor velem és miért tartok itt, ahol és hogy ez az alapja mindennek, tőlem indul ki minden, a hozzáállásomból, a hitemből, a kitartásomból.

Nem fejeztem be Zitát! Az előadásokban is oroszlánrésze volt, nem csak mint társelőadó és előadás szerkesztő, hanem mint szervező és lebonyolító is. Készül egy „Boldogság Nyomában” című előadás(sorozat?)unk is, amit legutóbb megint csak ő szerkesztett tovább, és szeptember végétől havonta boldogság klubokat fog tartani, illetve „Life & Business Coach”-nak tanul. Apropó, holnap engem is coacholni fognak, a FB-on egy hölgybe akadtam, aki valami magas fokú nemzetközi coach vizsgájához keres coachee-kat, vagyis alanyokat, akiket ingyen coachol 1 órát, ha cserébe felveheti és felhasználhatja az egy órányi beszélgetést. Ez nekem megéri, kipróbálom, „érdekes utazás lesz”, ahogy ő is írta, és én nyitott vagyok az ilyen dolgokra. A másik nagy különbség az út és az itthoni lét között, hogy itthon annyi sok dolog szétzilálja a figyelmemet, hogy nehéz észrevenni az igazán fontos, értékes dolgokat és rájuk koncentrálni. Az úton egyszerű volt: menni, látni, felfedezni, érezni, megélni. Itthon ezt sokkal nehezebb megtalálni, de nem lehetetlen. A hétköznapok-hétvégék váltakozása nem hozta el, amit vártam tőlük, és valahogy le kéne szokni az időigényes haszontalan és egészségtelen szokásokról. A buta filmek bámulásáról, a chipszabálásról, a FB előtt elrontott órákról, és valami produktív dolgot kéne végezni ebben az időben is. Könyv, előadás, workshop, tanácsadás szervezés, házfelújítás és rendberakás, edzés… De ezt sem lehet mind együtt, ezek közül is szelektálni kell, mert csak 24 órából áll egy nap.

Ja igen, a két kérdés, amit meg szoktunk kapni elég sűrűn: mikor lesz könyv? Ezt már megírtam, de még egyszer, röviden: nem valószínű, hogy lesz, de ha igen, már nem konkrétan az útról lesz benne szó, hanem arról, hogy hogyan utazzunk okosan, ügyesen, kevés pénzből, de mégis sokat gazdagodva általa. A másik kérdés, mert hát ugye nászúton voltunk, a gyerek, hogy hol van már a gyerek? Majd, ha úgy érezzük, nem kell mindent elkapkodni. Mert elnézve a barátaimat és a bátyámékat, onnantól aztán végképp egy új fejezet kezdődik, és ahogy egy világkörüli utazásnál, úgy egy születendő gyermek terén sem lehet mindenre felkészülni. Ez amolyan atomtámadás lesz, nem lehet eléggé felkészülni rá, lesz, ami váratlanul ér. De ezek igazából már Zita gondolatai, a minap egy keresztelőn talán pont így hangzottak el a szájából. És hogy mi van kettőnkkel? Jó itthon is együtt, ugyanolyan jól, vagy még jobban megvagyunk, mint az úton. Nagyon szeretem, elképesztő mázlista vagyok, hogy kifogtam őt, és egyáltalán nem csak azért, mert körbementünk együtt kerékpáron a világon.

Apropó, a hétvégén a Millenárison egy nyelvi fesztivál keretében lesz előadásunk, szombaton, szeptember 9-én, délután 2 órától. A belépés ingyenes! Gyertek el, igyunk meg egy sört (=még egy „rossz” szokás, amit jobb lenne kevesebbet űzni), vagy bambit, mit bánom én! :) Ha kéktúra szakaszt hirdetnénk meg, ugyanígy „ingyen”, vagyis önköltséggel, akár több naposokat is, csatlakoznátok hozzánk? Na megyek aludni, mielőtt megint felpörgök az ötletektől! Jóéjt! :)

ui: a következő nagyelőadásunk szeptember 28-án lesz, itt a FB-esemény: https://www.facebook.com/events/1636882209959998/

UPDATE: marha jó volt a couching, mostantól nem cseszem el annyi időmet, sőt, kitűztem egy közeli, elérhető célt, Zitával összerakjuk jövőhét péntekig egy fejezetet egy már régóta a fejünkben lévő, és a népszerű előadásunkkal kapcsolatos könyvnek az első “pilot” fejezetét. Úgyhogy ezt most gyorsan felrakom, aztán ki is állok, sok a feladat és nagy lelkesedéssel állok eléjük! :)

Sopron – Pápa – Vértesboglár – Budapest, avagy a magyarországi közösségi befutó :)

Arpi — Fri, 25 Dec 2015 18:14:11 +0000

“…nem is lehetünk más célra ebben az életben,
mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges:
a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket,
az egymásra morgó népeket;
s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges,
akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
részlet Tamási Áron Ábel Amerikában című könyvéből

Ez a bejegyzés az utolsó a maga nemében a 360°bringa blogon, ugyanis a végére meg fogunk érkezni arra a pontra, ahonnan 1550 nappal korábban elindultunk. Persze mi ezzel nem fogunk eltűnni, sőt, még bejegyzés is lesz a blogon, hiszen ígértem beszámolót arról is, hogy milyen érzés idehaza lenni, de erről már közel sem lesz olyan rendszerességgel krónika, mint ahogy az útról volt. Ez a bejegyzés fogja a legtöbb képet tartalmazni az összes eddig blogposzt közül, és valószínű ezeken a képeken leszünk rajta Zitával ketten a legtöbbször, mert amiket most válogattam ki az utazásunk utolsó 3 napjához, ezek nem csak a saját fotóink, hanem köztük Makra Péter, Szalai János, és Sárecz Iván képei is. Ezt, ha nem baj, nem fogom mindenütt külön jelezni, de ha az érintettek szeretnék, ezt később még módosíthatom! ;) Tudom, hogy sokatokkal csináltunk sok közös fotót is külön-külön, és elnézést, hogy ezek túlnyomó többsége most nincs benne ebben a bejegyzésben, de azok csak az adott társaságnak fontosak, és ha mindegyiket beletettem volna ebbe a bejegyzésbe, 200 kép alatt sem ért volna vége. No, de most csapjunk is bele, mert van mit mesélni! :)

Ez az a pillanat, egy másik szögből, ahol az előző bejegyzés végetért, vagyis amikor megérkezünk a magyar határhoz, ahol a szeretteink és néhány barát és bringás várt ránk. :)

Kartonpapírra írt üdvözlettel köszöntöttek minket, amolyan Zita és Árpi módra. :) A nagy örömön túl az egyik első gondolatom a szüleimet látva az volt, hogy semmit sem változtak, ugyanazok, ugyanolyanok, mint 4 évvel ezelőtt voltak. Persze miért is változtak, változtunk volna? Legalábbis úgy, hogy az kívülről látható legyen?

Nekik ez biztos, hogy nagyon nehéz időszak is volt, de megértették és elfogadták, hogy mi ezt az utat jártuk. És elmondhatatlanul jó érzés volt újra egy asztalnál ülni, és beszélgetni velük. :) Itt már egyébként a Soproni Ifjúsági Táborban vagyunk, ide szerveztük ugyanis a közös szállásunkat erre az estére.

Ugyanaz a pad, de már a reggelinél. :)

A szálláshelyet egy ilyen rámpán tudtuk elhagyni.

Itt már Sopron belvárosában, egy piroslámpánál várva. :)

Jobb oldalt Figler Gábor, aki épp gigamennyiségű bejglit készít, amíg én ezt írom, de amúgy nagy rekus, rekustalálkozó házigazda, és a “falu bolondja” – ahogy mások után hívja magát. Az érkezésünk előtti hetekben már annyit csavargott a házi készítésű fekvőkerékpárján, hogy elő se mert állni az asszonynál az ötlettel, hogy még a mi köszöntésünkre is eljöjjön és hazakísérjen minket a határtól. :) Aztán a felesége megelőzte, és mikor megtudta, hogy érkezünk, még ő küldte elénk Gábort. :) Ezt ezúton is köszönjük. :) Bal oldalt egyébként Zoli, egy évfolyamtársam teker mögöttünk, akivel kb. 9 éve nem láttuk egymást.

Itt már a Fertő-tó déli oldalánál, bringaúton. :)

Hát igen, öröm az ilyet a kerekeink előtt látni. :)

Itt még kicsi volt a vidám csapatunk. :)

Két Zoli. :) Merthogy a sötétebb felsős bringás is Zoli, méghozzá egyenesen Székelyudvarhelyről. :) Mikor meghallottuk, hogy ilyen távolról is a köszöntésünkre jöttek, szinte megilletődtünk. :) Zolival egyébként azóta sikerült újra találkoznunk egy élménybeszámoló keretében, Udvarhelyen, és azt is tudom, hogy azóta már 2016-os falinaptárunk is a karácsonyfájuk alatt van. :) Hála egy másik Zolinak, Kobra Zolinak, aki az udvarhelyre küldött naptárak szétosztását ismét felvállalta. Ezek a Zolik, mind mekkora jó arcok és mekkora bringások! :)

Bernadett és Gábor, nekik köszönhetjük a kinyomtatott, laminált 360°bringa “rajzszámokat” és zászlókat, amit mindenki kitűzhetett a bringájára, és bizony a mieinknek azóta is díszei! :) Az ő nemrégi indult blogjukon, a Tandem.life-on egyébként elolvashatjátok Bernadett szemszögéből is ezt a három napot, valamint beleolvashattok, hogy Gáborral hogyan próbálgatják Görögországban éppen most, az ünnepek alatt az új Nazca Quetzal tandemjüket! :) Bizony, ez egy fekvőkerékpár tandem! :) “Nem semmi… Az meg már valami!” :) Bernadett, Gábor, köszönjük, hogy velünk voltatok ezen a három napon, és külön köszönet a csapatot egységesítő zászlókért! ;)

Ahogy délnek fordultunk Röjtökmuzsaj, Csapod és Cirák felé, új kollégák csatlakoztak hozzánk. :)

Egy kis paparazzulás Gábor tükrével… :)

Jókedvből nem volt hiány! :)

Hoppáré, egy újabb kolléga érkezett, szélvédős trike-al! :o

Lámpákból és kabalaállatból nem szenvedett hiányt a járgány! :)

Szalai János, a járgány gazdája (bal oldalt) még a bringa tetejét is felrakta a kedvünkért.

Ebben a dobozban rejtették el az “elektromos hátszelet”! :)

Itt pedig az agymotor. Ha jól tévedek, ez a BionX egy olyan megoldást, amit utólag is be lehet szerelni bármely bringába.

Egy jobb kép a csodabringáról és gazdájáról, Jánosról. János, ezúton is köszönet, hogy velünk voltál, és hogy megosztottad velünk a fotóidat és a nem akármilyen járgányodat!

Merthogy kipróbálhattuk a trike-ot, itt János épp azt mutatja nekem, hogy hogyan lehet bekapcsolni a hátszelet. :)

Zitának nagyon tetszett a gép, meg is értem. Full komfort, tető az eső ellen, és elektromos rásegítés. Ez a gép mindent kiküszöbölt volna, amit Zita nem kedvel: a fölfeléket, az éjszakai tekerést, és az esőt. :)

Elég vagány… :) Egy bringa egy autó kényelmével és egy robogó gyorsaságával. :)

Csak egy kis örömködés… :)

Volt, hogy az egész utat elfoglaltuk teljes széltében, de ez sosem volt gond, mert harmadrendű, alacsony forgalmú utakon tekertünk, és ezek sokszor több kilométer hosszan nyílegyenesek voltak így már a távolból lehetett látni, ha közelített egy autó – erre mindig figyeltünk és ilyenkor szóltunk egymásnak, lehúzódtunk és libasorba fejlődtünk.

Velük csak összefutottunk egy faluban, a gyermek érdeklődve nézte a sok érdekes bringát és bringást. :)

Jó volt látni, hogy rajtunk kívül is vannak más bringások is az úton.

Ez a 360°bringa “rajtszám” valóban jó ötlet volt! :)

40… ezer, mindjárt! :)

Mellettem sárgában Makra Péter barátunk, aki már az út elején egy fantasztikus halászlével ajándékozta meg az akkori csapatot, most végre személyesen is velünk tudott tartani, a korát teljességgel meghazudtoló fittséggel és lelkesedéssel, ami igen inspiráló volt számunkra! :) Ő egyébként 2010-ben “Az év indiai embere” lett a Ladakhban folytatott munkáiért.

“Hát ez meg mit keres lent a földön?!?” – Itt már Egyházaskeszőn, miután tettünk két kört a templom körül, és megálltunk, a bringám úgy gondoltam, hogy most nem áll meg a kitámasztón.

János egy pezsgővel lepett meg minket…

…amit örömmel fel is pukkasztottunk…

…majd nagy rajzolásba kezdett a csapat… :)

…aztán összeálltunk képpé… :)

…ugyanis pontosan itt, és ekkor értük el a 40.000km-t!!! :))) Ezért kellett két kört tenni a templom körül és ezért álltunk itt meg ünnepelni! :) Mert ünnep akkor van, amikor csinálunk, és hát hogy a viharba ne ünnepelnénk meg ezt a bűvös számot, és ezt a pillanatot?! :) Pláne, ha már ennyien összejöttünk. Szép volt. :)

Egy kis “behind the scenes” – Útközben azért ennyire nem nyomtuk real time a posztolást, de mivel ekkor már nagyon sokan figyeltek minket szinte már kilométerről kilométerre, úgy gondoltam, az előző fotót most azonnal fel kell tölteni.

Trekking, fekvő, trike – mind jól megfér egymás mellett. :)

Azt hiszem itt éppen az történt, hogy pisiszünet végett több részletben megállt a csapat, engem pedig megcsípett a csalán a művelet közben, azért vakaródzom. Hát, el kell, hogy mondjam, hogy a világban nagyon kevés helyen van ennyi sok csalán, mint kishazánkban. Ami talán nem baj, sőt.

Újabb kolléga csatlakozott hozzánk! :) Érdekes érzés volt olyan emberekkel találkozni, akik már évek óta “ismertek minket”, de mégis, most találkoztunk először személyesen, és mi őróluk kezdetben nem sokat tudtunk. :) De erre volt jó a közös bringázás, hogy ez ne így maradjon. :)

Azt hiszem épp a pápai médiákkal egyeztetek az érkezésünkről, vagy az iránt érdeklődöm, merre van nyitva patika a városban.

Egy lovasszekér mellett is elvonult a csapat. :)

Az aznapi szállásunk, egy iskola elé kijött a Pápa TV, és ezt a riportot készítették velünk. Ezúton is köszönet a jó kérdésekért és a lehetőségért! :)

Jobb oldalt rózsaszínben az általános iskola igazgatónője, aki nem csak, hogy nagyon rendes volt velünk és jelképes összegért rendelkezésre bocsájtotta az ekkorra már vagy 25 fősre duzzadó csapatunknak az iskola étkezőjét, öltözőit, zuhanyzóit és tornatermét szállás gyanánt, hanem még egy gyógyszertárba is elvitt minket Zitával.

A gyógyszertárra sajnos azért volt szükség, mert ezekben a napokban Zita bal füle egyre inkább begyulladt és fájt neki, annyira, hogy ez már elérte a “nem vicces” szintet, ezért jobbnak láttunk intézkedni. Egy gyógyszertár ügyeletén végül kaptunk Pápán valami cseppett, amit elkezdtünk alkalmazni, remélve a legjobbakat, egy gyors javulást másnapra.

Még a bringákat is betolhattuk az iskola folyosójára, ami gondolom nem csak nekünk, hanem mindenkinek nagy megnyugvást jelentett a biztonságukat illetően. :)

Itt már hétköznapi ruhába öltözve, lezuhanyozva, egy Bujna Zolival az oldalamon. :) Őt se láttuk majd’ 5 éve, sőt ha jól emlékszem, ezelőtt a pillanat előtt személyesen csak egyetlen egyszer, a 2011-es Bringaexpo-n találkoztunk. De arra tisztán emlékszem, hogy 2007-ben milyen nagy lelkesedéssel vittem a kocsmába megmutatni a haveroknak az első könyvét, A biciklis dervist. “Nézzétek, ez a velünk egyidős magyar srác eltekert Teheránig, hát nem óriási?!” – Akkor még nem sejtettem, hogy magam is be fogom egyszer járni az utat, sőt, meg sem állok… :) Aztán az élet úgy hozta, hogy Zolit részben mi is “visszainspiráltuk”, és újra útra kelt, a második útjáról, ami Vámbéry Árminnak a harmadik útját követte, szintén írt egy könyvet “A harmadik út” címmel, ezt szintén megtaláljátok az előző linken.

Persze Zolit azonnal faggatni kezdtük, milyen volt az út, milyen volt utána újra itthon, milyen volt Iránban és Üzbegisztánban ugyanazokkal a barátokkal összefutni, akikkel mi is találkoztunk…

A séta ide tartott, egy étterembe, ahol egy nagy közös vacsorát csaptunk a csapattal.

János, akinek e képek egy jó részét köszönhetjük.

“Na add csak ide, majd én befejezem…” :) – Itt azért voltunk muszáj félrevonulni egy kicsit a társaságtól, mert megígértük Csabának, az Origo Utazási Rovatának főszerkesztőjének (akinek szintén rengeteget köszönhetünk), hogy még ezen az estén elküldjük az interjúkérdéseire a válaszainkat. Ez a riport aztán másnap meg is jelent “A pénz csak egy eszköz, napjaink pedig végesek” címmel.

Amíg a tornateremben durmoltunk, odakint esett az eső, és még reggelre sem hagyta abba. Eközben egyébként az egyik új csapattagunk, aki éjjel érkezett, és csak Bujna Zoli telefonszámát tudta a csapatból, kénytelen volt odakint egy eresz alatt odakint éjszakázni.

Pápáról már egészen nagy csapattal indultunk útnak, ekkor talán már a 30 főt is meghaladta a létszám. :)

Egy újabb trikeos kolléga, bukócsőre(?) szerelt kamerával! :)

Ezt a rekut én is kipróbáltam, egész más volt a kisebb tengelytáv és elsőkerék miatt, de szintén nagyon jó és érdekes!

Kicsit lemaradtunk, de a csapat megvárt minket Bakonyszombathelyen, az elágazás előtt, ahol délnek fordultunk.

Ennyien már csak két sorban tekerve fértünk el. :)

Ácsteszér előtt erdőben tekerhettünk. :) Egyébként ő az a lány, aki kénytelen volt kint éjszakázni az esőben az iskola eresze alatt. A dolog nem viselte meg annyira, mint amennyire szörnyen hangzik. :)

40075km – Az egyenlítő pontos hossza! :) Ez pont Ácsteszérre beérve ért minket a templom mellett. Természetesen ezt is megünnepeltük, csak néhány táblát kellett hozzá átfesteni. :)

Itt egyébként már a bátyám is velünk volt (mögöttem), és miután végeztünk az ünnepléssel, Zita fogta a bringáját, betette bátyám kombijába, és minket hátrahagyva elhajtottak. Nem, nem arról van szó, hogy Zitának már annyira tele volt a hócipője a bringázással, hogy az elért céltávolság után egy tapodtat sem volt hajlandó tovább tekerni! :) Hanem arról, hogy a fájó fülében nem csillapodott tegnap óta a gyuladás, hanem épp ellenkezőleg, ezért kezdett elég elviselhetetlen lenni számára a bringázás, na meg a tudat, hogy nincs rendben az egészsége. A bátyám, még mikor valahol Dél-Amerikában voltuk, és az Európába való érkezésünkről érdeklődött, megjegyezte, hogy Párizstól már minden más lesz, ha bármi bajunk lesz, elég csak felhívnunk, és ha kell, akkor ő azonnal beül az autóba, és kihajt hozzánk segíteni. Amikor felajánlotta ezt a fajta segítségét, magamban csak legyintettem, hogy erre úgysem lesz majd szükségünk, hogyan is nézne ki az ilyesmi?! Tényleg nem gondoltam volna, hogy élnünk kell majd ezzel a felajánlásával, de végül valóban kellett, és Zoli (Még egy Zoli, igen magas volt a Zolik aránya a csapatban, voltak vagy hatan Zolik, pedig ekkor Puskás Zoli még velünk sem volt.) jött, és hogy ez az ünnep még közös legyen, ide beszéltük meg a találkát, innen vitte el Zitát bringástul a székesfehérvári ügyeletre.

De itt még velünk! :) Pezsgővel koccintunk a táblás örömfotó elkészülte után. Érdemes megszámolni az emberek számát, majd az eldobható műanyagpoharak számát. Utóbbi összesen három, a többiek valahogy mind megoldották, hogy ne termeljünk sok szemetet! :) Well done! :)

Még egy érdekesség erről a helyszínről, Ácsteszérről. Amikor hazafelé tartottunk a svájci magyarok által szervezett, nekik tartott előadásunkról, valamikor már novemberben, a főszervezőnk megkérdezte, hogy miért pont ezen a helyen, Ácsteszéren ünnepeltünk? Én pedig elmondtam neki, hogy azért, mert hát pontosan itt ért minket a 40075km, vagyis az egyenlítő pontos hossza, ha csak a fekvőbringákon, közösen megtett kilométereket számoljuk. :) Erre ő rákontrázott, hogy csak azért kérdezi, mert ő amúgy ide valósi, és a 40075km-es fotónkon a háttérben az az iskolaépület látszik, ahová ő gyerekként suliba járt. :) Hát, még mindig nagyon kicsi a világ, még idehaza is. :D

Az elején leházibringáztam Figler Gábor fekvőparipáját, pedig ha jól emlékszem, az is Lompi műve, ahogy ez a sárga lengőorrú is. Az a jó a fekvőbringákban, hogy itt aztán szabadjára lehet engedni a fantáziát. Változó tengelytávok, alsó-, felsőkormány, Harley Davidson kormány, két kerék vagy három kerék, első- vagy hátsókerék meghajtás, a lehetőségek tárháza szinte végtelen. :) Ja, és akkor Bernadett és Gábor Quetzal tandemjét most ki is felejtettem a sorból… :)

A sereghajtók. Ácsteszér után lemaradtunk a nagy csapattól, és így, kis bandában tekerve volt elég figyelmem magát a gyönyörű tájat és a benne való suhanást is élvezni. Nem mintha több tucatnyi érdekes bringás történetével gazdagodva nem lett volna élvezetes az utazás, csak mivel főképp ezzel telt az út, erre kevésszer jutott figyelem. Ami persze egyáltalán nem volt baj, ez a három nap a közösségről szólt, arról, hogy együtt vagyunk, miközben végigtekerünk “a befutón”.

Egy érdekes tábla, amit Zitának fotóztam, az ő távollétében.

Zita és Zoli, miután megjárták az ügyeletet és kaptak egy új, hatékonyabb cseppet Zita fülére Csákváron újra csatlakoztak a csapathoz, és Zita innentől újra velünk tekert. Bár a csapat és velük én is bőven 100km felett teljesített ezen a nem éppen lapos napon, de Zita nem volt végig velünk, ezért a szupertáblázatban (amit majd hamarosan szintén publikálok mind az 1550 napnyi kilométer- és költségadattal) csak 63,2 kilométer szerepel erre a napra, és csak 40082,6km-nél áll a bűvös, nagy “számláló” ennek a napnak a végén, hiszen ahogy már írtam, csak a mindketten együtt megtett kilométereket számoltuk.

Egy összegrafittizett metrószerelvény… :o Csak úgy, az út mellett. Ezt azóta sem értjük, de ott volt, nem halucináltam, többen is láttuk. :)

Bujna Zolival ismerkednek… :)

Kilátásunk az útról Csákvár előtt.

Zoli és Péter beszélgetnek. Mögöttük sárga pólóban édesapám, aki Csákvár elé kijött elénk. (Az én Hungária Kupás sárga pólómban!!!)

Vértesbogláron a szállás jurtákban és az esti “buli” a Vérteslovasban volt, ahol anno az eskövőnk is.

Az egyik jurta belülről. Ötletes, hogy ilyen alakúak a matracok! :)

Nusi is csatlakozott hozzánk. :) Ő nálunk szinte már családtag.

Bujna Zoli itt dedikálta nekünk az új könyvjét. :) Azóta már elolvastam, nagyszerű kaland lehetett, és a könyv kiváló olvasmány. :) Nem csak azért, mert néhány helyen meg vagyunk benne említve, sőt még édesapám is, akivel teljesen véletlenül összefutottak, mikor Zoli hazafelé tartott, ha minden igaz, pont azon a szakaszon, amin az imént a lovak mellett mi is haladtunk.

A vacsora! :) Nagyon finom, hatalmas bogrács gulyáslevest kaptunk a Vérteslovastól, amit ezúton is nagyon szépen köszönünk, ahogy a szálláslehetőséget is!

Ili és Géza, az utca végén élő szomszédaink egy ilyen kedves tortával kedveskedtek nekünk. :) Megilletődöttségünkben még a kerékpár alakját (nem reku) is elfelejtettük kritizálni. :) Nagyon szépen köszönjük a finomságot az egész csapat nevében! :)

Itt már reggel, épp e köszönetet igyekszünk átadni az utca végébe, és itt már Annamari (balra), Zita nagyon jó barátnője is velünk van. :)

És a falu végén Ili és édesanyám vártak már ránk a megbeszéltek szerint. :) A háttérben pedig a számomra oly kedves Vértes, ahol azóta sikerült egy örömfutást tennem. :)

A csapat a ház előtt. :) Ekkor már meghaladta a 40 főt a létszám, és ez kb. 50-re duzzadt Budapestig.

Na, ha még nem volt elég a csodajárgányokból mára, ezt nézzétek meg! :) Egy kézzel is hajtható lengőorrú rekumbens!!! :o

Ezt elég nehéz fotón visszaadni, ezért egy rövid videót menet közben is készítettünk:

Igen, a lengőorrúban ez az egyik nagyszerűség a rövidebb és egyszerűbb hajtásláncon túl, hogy a lábunkkal is tudjuk kormányozni, így gyakorlatilag nincs is szükség a kezünkre. Ha csak nem azzal is pedálozunk. :D Noooormális?!? :)

Kifelé menet gyakorlatilag bevettük bringával egész Vértesboglárt! :)

Itt már Bicske után.

Osztálytalálkozó! :) Ági (hátul, kékben, ő egyébként a Belo Horizontéban élő Pítör barátunk édesanyja, Anni és Írisz büszke nagymamája, akinek egyébként a pápai szállás leszervezését is köszönhetjük) teljesen véletlenül összetalálkozott egykori osztálytársával a bringások között. :)

A csapat a régi 1-es úton.

Egy pici, apró tracker az egyik kolléga bringájára házilag “integrálva”. :)

Biatorbágyon egy hosszabb pihenőt fújtunk ennél a fagyizónál – ahol Zita rögtön kidumált 10% kedvezményt minden bringásnak! :D – , nehogy túl korán érjünk oda a megbeszélt délután 4 óra helyett a Hősök terére.

Templomépítő Tihamér indulás előtt észrevette, hogy defektje van. Szerencsére segítő kézből nem volt hiány. :)

Andor nagy tájfutó-tájbringás, aki már az indulásunkkor is elkísért minket, tisztán előttem van még most is, ahogy a benzinfőzőjén ételt melegít Pusztavacson. És most újra találkoztunk vele is! :)

Egyik kedves olvasónknak és jóakarónknak köszönhetően Biatorbágyot a régi vasúti hídon keresztül hagytuk el. :)

Így még az utolsó pillantokra is jutott az érdekességekből.

És az izgalmakból is, mert a híd után pár méter erejéig terepen haladtunk. :)

Ahol a forgalom miatt libasorba kellett fejlődnünk, ott nagyon hosszú lett ez a sor. Elnézést, ha ezzel feltartottunk néhány autóst, az egész nem tartott sokáig…

…mert aztán Budaörsön belevesztünk az apró kis utcákba, amerre a bringaút vezetett minket, még ha ez meredekebb is volt.

Budaörsön egyébként elénk jött a már említett Puskás Zoltán is, aki amíg mi odavoltunk, megjárta Amerikát New Yorktól San Franciscoig bringával, és erről könyvet is írt, illetve Sinkó Gyuri legendás maratonfutó büszkeségünk is, aki a bátyámnak és nekem egykor edzőnk volt, mellesleg a házunkat is ő építette. :) Velük sajnos nem sikerült közös képet készítenünk, mert ekkor már sokfelé kellett figyelnünk, hogy ne késsünk sokat a Hősök teréről, és hogy addig a sok lámpa miatt ne szakadjon szét a csapat, hogy együtt érkezhessünk meg végére. Szegény Pusit még jól össze is kevertem zavarodottságomban Györgyi Gáborral, és így kezdtem el bemutatni a társaságnak. Aztán persze eszméltem, sőt, mintha később Gábort is láttam volna a tömegben a téren, de beszélnünk, már nem tudom, sikerült-e.

A Bubit mi itt, ekkor pillantottuk meg először. :)

Itt már a Bartók Béla út bringásávján. :) Újra Budapesten, nehéz elhinni.

A megérkezésnél annyira meg voltunk illetődve a minket fogadó kb. 200 fős tömegen, hogy én el is felejtettem fényképezni. Hogyan is fotóztam volna, hiszen mindenki minket fényképezett, és köszöntött, és Zita itt, ekkor ölelte meg 4 év után először a nővérét, és interjút kellett adnunk a TV2-nek és az RTL Klubnak, és rengeteg barátunkkal kezet rázni, ölelkezni, köszönetet mondani, apró ajándékokat átvenni. Fantasztikus érzés volt megérkezni, befejezni egy ekkora, szinte már felfoghatatlanul hosszú és gyönyörű utazást. Ugyanakkor kicsit meg is voltunk illetődve, mert tényleg nem számítottunk ekkora fogadtatásra és ennyi emberre. De ugyanezért nagyszerű érzés is volt ott lenni a téren, észre se vettük, úgy elrepült az a kb. két óra, amíg ott voltunk. Emlékszem, hogy felálltunk háttal a szobroknak, és készültek fotók együtt a minket köszöntő emberekkel, viszont ezeket az én fényképezőgépemben később nem találtam meg. Tehát ha valamelyikőtöknek van ilyen fotója, és meg tudja osztani velünk, azt megköszönjük. :)
Most pedig jöjjön, hogyan is nézett ki a megérkezésünk kívülről, Sárecz Iván, kétméteres, hosszú karú, szintén világjáró (mert ez kérem ragályos!), gondolkodó barátunk kamerájának lencséjéből.

A több, mint két és fél órás videó, amit egyébként pont ezren láttak, mikor ide belinkeltem, bevezetője után az egyik első élménybeszámolónk következik, ahol a Magnet Közösségi Házban Ivánnal beszélgettünk.

Geszti Dani, aki az út elején hű útitársunk volt Isztambulig, ott nekünk ajándékozta szuper könnyű és vékony vágódeszkáját, amit körbevittünk és -használtunk a világban. :) Végül vissza sem kérte, pedig ez volt a deal… :) Lehet, az volt a baj, hogy nem írtuk rá minden karcolásra, hogy mikor és hol készült?! :)

Attila és Lili. Ők nyújtották az utolsó másfél évben számunkra a viharosan jó PR-hátszelet. Lili padtársam volt középsuliban és több, mint 10 éve nem láttuk egymást, és óriási segítséget nyújtottak nekünk az együttműködésünk alatt, de erről majd egy külön bejegyzést szentelek hamarosan! ;)

Krisztián az Evobiketól, elégedetten szemléli a sokat látott, sokat kopott, de remekül szolgáló és abszolút helytállt Nazca Gaucho fekvőkerékpárokat. Ha ez nem ment el “tartós tesztnek”, akkor semmi! :) Ezúton is köszönjük a nagyszerű kerékpárokat Nektek!

Zitával (Iván Zitájával), és Ádival (Zita és Iván kisfiával), és Ivánnal :) Mondtam, hogy a világjárás ragályos! :)

Ivánnak sok más mellett ezt a célfotót is köszönjük! :)

Itt egyébként már a téren töltött két óra vége felé jártunk, mielőtt az utolsó bringásokkal elhagytuk azt. Mégegyszer, ha van valakinek olyan fotója, amin a minket köszöntő barátokkal, bringásokkal és olvasókkal együtt vagyunk, az ilyennek nagyon örülnénk, köszönjük! :)

Hazaérve a szomszéd ház tetőtéri ablakán ez a felirat várt minket. :)

A jó szomszéd aranyat ér! :) Hát még az ilyen! :) Köszönjük Zoli! Merthogy a szomszédunkat is Zolinak hívják, ha még nem lett volna elég a Zolikból… :)

Egy kis visszatekintés. 2011. június 11. reggel 8 óra környékén. :) Az indulás… :)

…és most :) Az érkezés, 2015. szeptember 6. este 7 óra körül. :)

…és még egy közös fotó, hogy Balázs, Ildi, Tücsi és Nanda, akik az indulási fotón nem voltak rajta, de az érkezéskor velünk voltak.

Hát ennyi. :) Ez jó muri volt, meg kell hagyni. 1550 nap, 40143 kilométer és 46 ország. A legjobb iskola, a legszebb nászút, a legvagányabb zarándokút és a legizgalmasabb utazás, amit csak elképzelni és megvalósítani tudtunk. Egy gyönyörű fejezet az életünkben, ami ezzel a pillanattal lezárult. Ezt most még ragozhatnám tovább, és máskor fogom is, hiszen ígértem még blogbejegyzést az itthoni életünkről is és készül a könyvünk is, de most vár a bejgli, a család és egy félbehagyott társasjáték, ezért most egy köszönettel be is fejezném. Illetve előtte egy kérés: ne szomorkodjatok! :) Ennek vége, de nem véletlenül került ebbe a bejegyzésbe a szokásosnál is több hivatkozás. Akad még bőven sok más olvasni és követnivaló csapat és utazás a világhálón és könyvek formájában, és Ti is elindulhattok a saját utatokon! Csak az első lépés a nehéz.

Köszönjük a családunknak, a szüleinknek, a barátainknak, mindenkinek aki motivált, inspirált, vagy bármilyen módon segített minket az utazásunk közben vagy előtt, vagy akár után, és köszönjük az összes blogolvasónknak és hozzászólónak, a naptárvásárlóinknak, a képeslapkérőinknek, az ekönyvünket olvasónknak, az elejétől fogva mellettünk álló, és útközben mellénk állt támogatóinknak és partnereinknek, mindenkinek, aki velünk volt… Hogy velünk voltatok! :) Reméljük, hogy Nektek is tetszett ez az utazás, ami a Tiétek is volt, és reméljük hogy még találkozunk valamelyik következő körben a Nap körül! ;)

Nagyon boldog, békés, áldott karácsonyt kívánunk mindannyiótoknak, és célokban, sikerekben, egészségben és örömökben teljes boldog új esztendőt!

Zita és Árpi

Ausztria #2 – Az Óperencián túl és innen :)

Arpi — Tue, 22 Dec 2015 11:39:59 +0000

A kemping nem volt teljes egy napnyi tekerésre Salzburgtól, ahová estére meg volt beszélve a találkozás Rolanddal, ezért reggel nem siettünk, volt idő netezni, illetve bolondozni kicsit. :)

Salzburgtól Sopronig.

Még egy kerékpáros pihenőhely, Ausztria tele van ilyenekkel.

Meg ilyenekkel. :)

Ezen a napon sem kellett sokat autók között kerekeznünk.

Igaz, néha csak murvás volt a kerékpárút, de ezt nem bántuk.

Mesefalu, mintha rajzolták volna.

Falfestmény a mesefaluban.

Mielőtt a határhoz értünk volna, egy keskenyebb, de még mindig zöld réttel teli völgy aljában értünk, ahol épp nyírták, gereblyézték és bálázták a füvet.

Erről videót is készítettem, hiszen mindig is kíváncsi voltam rá, hogy hogyan készülnek ezek a nagy hegner alakú bálák!?

Hát, most már sokkal okosabbak vagyunk: Kijön a dobozból! :D

Bár az előadásokon 46 országot szoktunk mondani, de ha nagyon ezen akarnánk rugózni, akkor azt is mondhatnánk, hogy 48 országban jártunk, mert egyrészt itt a képen épp Németország berthesgadeni nyúlványába hajtunk be, amit alig több, mint egy órával később el is hagytunk, és visszatértünk Ausztriába, másrészt Marokkóban is eltöltöttünk néhány órát a tranzitváróban. De ezeket mi nem szeretjük beleszámolni, mert ilyen erővel még azt is számolhatnánk ami felett átrepültünk. Tehát az országok száma 46! :)

A németek rögtön egy vicces figyelmeztető táblával köszöntöttek.

Már nagyon közel volt Salzburg, de a kerékpártúrázóknak van néhány iratlan szabálya, melyek a következők: Igyál, mielőtt megszomjaznál, egyél, mielőtt megéheznél, és pihenj, mielőtt elfáradnál. Hát mi megéheztünk, úgyhogy levonultunk estebédezni a patakpartra. :)

Itt már újra Ausztriában, a salzburg repülőtér kifutópályáját keresztezve egy alagútban! :)

Miközben Rolandot vártuk a salzburgi vasútállomáson, egy ismerős arc tűnt fel. Imran, az innsburcki vendéglátónk salzburgi származású és hazajött, hogy bulizzon egyet a barátaival. :) Épp egy hatos pakk sörrel jöttek ki a boltból, amikor megláttak minket. :) Így az Innsbruckban elmaradt fotót most pótolni tudtuk! :) Kicsi a világ, még Ausztrián belül is! :)

…és ha már így esett, Imran rögtön ki is próbálta a bringámat. :)

Ez már Roland füzete. Vele majd egy évtizede nem találkoztam, pedig nagyon sokat köszönhetek neki. És most, a nagy utazás végén végre újra láttuk egymást, sőt, úgy beszéltük meg, hogy Salzburg és Linz között együtt, harmasban kerekezünk két napot. És hogy mit köszönhetek Rolandnak? Hát, ha már ez a szinte végtelen történet úgy tűnik, mégis végetér itt a blogon, hagy ajánljam szeretettel a Kerékpáros zarándokút Rómába című első útinaplómat, az első útról. Hogy hogyan ismerkedtünk meg Rolanddal, hogy milyen hatással volt rám ez az út, majd a következő néhány, amit a 100 nap bringa, majd ez az utazás követett, hogy hogyan nyílt ki a világ, és hogyan ismerkedtünk meg Zitával, ez mind-mind benne lesz a már készülő könyvünkben, szóval most ezekre nem is pazarolnám sokat a betűket. :) Inkább nézzétek a képen a számokat Roland papíron vezetett útinapló-táblázatán: 204+209+147 kilométer az első három napon. :) Budapestről három nap alatt a Wörthi-tó partján voltunk, úgy hogy nekem gyakorlatilag ez volt az első külföldi kerékpártúrám. Ez valami leírhatatlanul jó, fantasztikus érzés volt, ami doppingként, mit doppingként, drogként hatott rám, ami azóta is tart. Egyszer egy kanapészörfös budapesti beszélgetés alatt egy angol srác azt mondta, hogy azért irigyel engem, mert én (külső) drogok nélkül elértem azt a fajta érzést, amit ő csak szerekkel képes, mindezt abból gondolta, mert akkora lelkesedéssel meséltem az utazásaimról, a kerékpározásról, a tájfutásról, a futásról, meg úgy általában mindenről. :) Az élet elképesztően jó tud lenni, ha azzá tesszük, és ez csak rajtunk múlik. Szerencsének is nevezhető, hogy egy hétfő esti edzés utáni sörözéskor meghallottam Roland következő évi, római útitervét amire útitársat keresett, de az már semmiképp sem szerencse, hogy mindez felkeltette az érdeklődésem, és annak ellenére, hogy a legtöbb ember az ilyesmit totál őrültségnek tartja, nekem éppen ezért rettentően tetszett, és nem csak szavakban, gondolatban, hanem aztán a valóságban is. Azóta távban több tucatszor annyit megtettem már és országok számában is, de ennek az első útnak volt egy olyan varázsa, amit semmi nem tud visszaadni. Persze tudom, aztán a 100 nap bringára is így gondoltam, és ma már erre az útra is így gondolok. :) Minden út egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, ezért csodálatosak.

Az estét “izomtibor puding”, gázfőzőn készített tészta és néhány sör társaságában egy kempingben töltöttük, ahol odajött hozzánk ez a társaság, hogy megkínáljanak minket a szülinapi tortájukból, amit ők különben nem tudtak volna mind megenni. :)

Itt már hármasban igyekszünk a belváros felé másnap reggel.

Nem biztos, hogy a kutya számára ez a legjobb módja a kutyasétáltatásnak. :)

A folyóparton, Salzburgban

Mozart szülőháza előtt. Az aljában egy SPAR működik! :D Akkora volt a turistatömeg itt, hogy végül visszamenekültünk a folyópartra reggelizni.

Egy ilyen emelvényen reggeliztünk. Ez akár Iránban is elment volna, ott még az éttermekben is ilyesmik voltak asztalok helyett.

Elektromos autó töltőállomás. Most olvastam, hogy hamarosan már Magyarországon is 150 darab lesz belőlük, és ahogy most megéri a taxisoknak gázüzemű autókat használni, úgy hamarosan az elektromos autóval is így lehetnek, ha jó irányba folytatódnak a dolgok.

Rolanddal

Újabb gyöngyszem Zita táblagyűjteményébe

Az időjárásra nem lehetett panaszunk ezen a napon.

Roland rendes túrakerékpárját ellopták, ezért érkezett országútival egy ilyen sebtében, nyeregcsőre felszerelt csomagtartóval.

A Mondsee – Lehet, hogy lett volna rövidebb, vagy kevésbé szintesebb útvonal is Salzburg és Linz között, de amikor megláttam ezeket a tavakat a térképen, egyértelmű volt, hogy erre kell jönnünk! :)

És nem csalódtunk. A bringaút egy szakaszon közvetlenül a tó mellett haladt…

…néhol alagutakban!

Ez pedig már a következő tó, az Attersee. Itt sikerült egy minidrámát lecsapnunk, ugyanis rájöttünk, hogy szombat van, délután, és már minden nagyobb, olcsóbb szupermarket zárva van a környéken, nekünk pedig se kajánk, se sörünk nincs, nem hogy holnapra, de még ma estére sem nagyon. Aztán persze csak sikerült összevásárolni ezt-azt a tóparti kisboltból, és azt is kifundáltunk, hogy ha másnap ebédre egy 4 eurós kebabot eszünk valahol, akkor abba se a pénztárcánk nem fog beleszakadni, se mi nem fogunk szörnyethalni, sőt… Szóval végülis túltettük magunkat ezen a hibá(mo)n, és sikerült élvezni ezt a gyönyörű tópartot, ahol meg is fürödtünk a kristálytiszta vízben. Olyan meseszép és mesejó volt, mint ahogy a képen látszik.

Tóparti művészet.

Lám, a reggelit is be tudtuk szerezni, friss sajt, kenőmájas, pékárú és kávé egy kávézóból :) Mivel a reggeli nem minden részét itt vásároltunk, ezért nem akartunk leülni az asztalokhoz,. Meg különben is, az Open Skye Breakfast sokkal jobb! :)

A kávézónak volt wifije is, így nem csak vonatot néztünk Rolandnak másnap reggelre a hazaútjára, hanem azt is, mi vár ránk ezen a napon és másnap, amíg meg nem érkezünk Ybbsig. Hát nem egy neéz menet! :)

Reggel az Attersee partján

Wels belvárosában, e kapu mögött álltunk meg ebédelni

A délután a Traun folyó mellett, ezen a gyönyörű murvás úton haladtunk.

Marchtrenk település mellett a bringaút mentén felállították a naprendszerünk bolygóit, arányaiban pont akkora távolságra egymástól egymástól, mint ahogy a világűrben is vannak. A Naptól kezdtünk, néhány száz méteren belül követték egymást a bolygók, de a Szaturnusz után ez már inkább kilométerekben volt mérhető, az Uránuszhoz, a Neptunhoz és a Plutóhoz kilométereket kellett már tekerni. :)

Iszonyú meleg napunk volt, és mivel a délután igen átforrósodtunk a bicikliken, mikor megláttuk a strandot közvetlenül a kerékpárút mellett, nem tétováztunk sokáig, mindannyian becsobbantunk a kellemesen hideg vízbe. Ez már nagyon kellett és borzasztóan jólesett. Ezek után egy-egy lángos (amelyekre a nálunk lévő tejfölt és sajtot raktuk! :D), Almdudler és csapolt sör is lecsúszott, ami szintén remek érzés volt, nem is tudom, mikor esett utoljára ennyire jól strandolás és sörözés. Közben Roland mesélt, hiszen az ő élete is tovább folyt abban a 9 évben, amióta gyakorlatilag nem is láttuk egymást.

Na ez is egy jó történet! :) A strandolás után, mivel Roland is hívő, egy esti misét szerettünk volna találni, de hiába jártunk körbe, sehol sem tartottak esti misét. Végül visszamentünk az első templomba, ahol csak úgy leültünk a padokra kicsit. Már épp indulni készültünk, mikor ránkköszönt Wild atya, hogy mi vagyunk-e a templom bejárata mellett hagyok lovak fáradt gazdái? Mi voltunk azok. :) Beszélgettünk az utunkról, meg hogy esti misét kerestünk, de nem találtunk, majd kérdeztük, hogy tud-e a ma esti táborhelyünk ügyében segíteni, mire bement a szemközti parókiára, ahonnan pár perc múlva azzal jött ki, hogy itt sajnos már nincs hely számunkra, de kövessük, tud valami mást! Traun központja felé néhány kilométert követtük az autójával előttünk haladó atyát, aki egy vasútállomással szemközti szálló parkolójában állt meg. Épp összenéztünk Rolanddal és Zitával, hogy erre nekünk nagyon nem lesz keretünk, amikor Wild atya felénk fordult, és mosolyogva közölte, hogy ezt most ő állja a megfáradt vándoroknak, a fogadós amúgy a barátja. Nem számítottunk ekkora kedvességre, se kényelemre, és mindkettő nagyon jól esett.

Reggel Roland felszállt egy vonatra, mi Zitával elmentünk Wild atya reggeli miséjére, ahol – amennyire kiértettem a németből – többször is emlegetett minket, majd némi templom előtti beszélgetés után elindultunk tovább az utunkon.

Nem sokkal Linz után (mert Traun valójában Linz külvárosának is felfogható) a kerékpárút megérkezett a Duna mellé. Ez is érdekes érzés volt, a folyónkat valamikor 2011. júniusában, a Bulgáriában hagytuk el, Danival és Stefanieval megfürödtünk benne, aztán befordultunk a hegyek felé. És most újra itt, a Dunánál, és ez még mindig ugyanaz az utazás, csak közben megkerültük a bolygót! Megkerültük a bolygót! :) Ezt nem olyan könnyű felfogni, még most sem. Végtelenül klassz dolog, annyira klassz, hogy ezt muszáj volt “meglépni”. Csak arra tudok bíztatni mindenkit, menjetek az álmaitok után, nincs ennél jobb, ha a saját útadat járhatod, nem számít majd más, pénz, karrier, társadalmi elvárások, mindennél többet ér ha magad lehetsz, és azt az utat járhatod, ami a sajátod, amit Te magad találtál ki saját magadnak. Ha elég erősen akarod, elég kitartó és eltökélt vagy és teszel is érte minden nap, nem csak üresen álmodozol valamiért, akkor meg fogod teremteni a hozzá szükséges dolgokat, legyen az idő, pénz, társ… Szóval hajrá! Na ennyit a Dunáról! :)

…..ééés visszatértünk az Óperencián túlról! :) Ugyanis átjöttünk az Enns folyó Magyarországhoz közelebbi oldalára. “…az Óperencia Felső-Ausztria tartomány német nevének (Österreich ob der Enns, vagyis az Enns folyó feletti Ausztria, ugyanis Alsó- és Felső-Ausztria határa a Duna jobb parti részen az Enns folyó volt) félrehallásával kapta nevét, az Óperenciás tenger a feltételezések szerint a salzkammerguti tavakkal azonosítható. A kifejezéseket valószínűleg az alsó-ausztriai Welsben állomásozó magyar huszárok használták először „távoli hely”, illetve „az ismert terület határa” értelemben. Amennyiben Óperencia Felső-Ausztriát jelenti, úgy a túl az Óperencián kifejezés a napóleoni háborúk korának katonái számára a Habsburg Birodalmon túli országokat, vagyis a külföldet jelentette, ahová háborúba kellett menni.” Forrás: Wikipédia – Érdekes, nem? :) Ezt sem tudtuk, amíg egyik kedves olvasónk fel nem hívta erre a figyelmünket. Ezt ezúton is köszönjük! :)

Délután a legforrób órákban toltunk egy kis sziesztát, aminek az lett a vége, hogy úgy ahogy voltam, elaludtam a füvön.

A Duna mellett.

És a Dunától távol. Ahhoz, hogy megérkezzünk azt Ybbs mellett élő magyar vendéglátóinkhoz, át kellett vágnunk néhány dombon. Ezek ugyan nem voltak 100m-nél sokkal magasabbak, de brutál meredekek voltak és a nap még mindig forrón tűzött, így nagyon nem esett jól ez a mászás a Duna menti könnyű tekerés után.

Hála az égnek az egyik domb tetején lévő faluban szembejött egy fagyizó, ahol saját készítésű, helyi tejből készült fagyit kínáltak. :)

Késő délután megérkeztünk Zsófiékhoz, akik még hetekkel ezelőtt ajánlották fel a segítségüket szállás ügyben. Igazából ezért és Roland miatt jöttünk erre, a Duna felé. Svájc vége felé már kezdtük azt érezni, hogy elég lesz a hegyekből, vagyis inkább azt, hogy ezek után nem tud majd annyi élményt nyújtani Ausztria ezen, “laposabb” része, hogy megérje a fáradtságot, és ha már kaptuk ezt a meghívást, és Rolandnak is egyszerűbb lenne errefelé becsatlakozni hozzánk, akkor miért ne haladjunk egy kicsit a Duna mentén is? Így kerültünk ide. Este egyébként nem tudom, mi tört rám, de a fárasztó nap után még futni is kimentem, pedig ezt nem gondoltam volna magamról a délutáni tikkasztó napon.

Másnap pihenőnapunk volt, és bementünk Ybbsbe kicsit körbenézni.

Ja igen, a kerékpármúzeum is közrejátszott az útvonalválasztásban! :) Ybbsben ugyanis található egy jó kis kerékpáros múzeum, amit a 100napbringa alatt sikerült jól kihagynunk a srácokkal, és ezt most pótoltuk Zitával. :)

Könyöktámaszos kormányszerkezet. Fa váz, fa villa, fa küllők és fa felni, acél “gumiabroncsokkal” :) Ezzel nem kaptak defektet, az tuti! :) Mondjuk túl kényelmes se lehetett. Ja, és hajtáslánc is érdekes… Még nincs. Lábbal hajtós. :D

Velocipéd. Na ez már komolyabb gép, ilyeneket még használat közben is láttunk, emlékeztek a Dunedini Kerékpáros Klub elnökére?

Tűzoltók kerékpárja! :o

Zsófiékról még pár szó, azon túl, hogy isteni finomakat ettünk és boroztunk náluk, amit ezúton is nagyon szépen köszönünk, óriási volt Veletek lenni, köszönet a meghívásért! :) Amit el szeretnék még mesélni Róluk, azaz, ahogyan találkoztak. Hallottatok már a korfballról? Ezt a sportot a múltszázad elején egy holland tesitanár találta ki, és a lényege, hogy egy csapatban 4 fiú és 4 lány van, a térfél is fel van osztva, és lány csak lány ellen, fiú csak fiú ellen védekezhet, és nem lehet mozogni a labdával, ezért rengeteget kell rohangálni és folyamatosan passzolni. A labdát pedig egy a pálya belső részén magasan elhelyezett kosárba kell eljuttatni. Éppen azért, mert mindenképpen koedukált sport, ez egyben egy remek ismerkedési forma is. :) Zsófiék így találkoztak, de egyébként nem csak ezért jó sport, hanem azért is, mert relatíve könnyen ki lehet vele jutni világversenyekre, ugyanis Magyarországon még nem űzik olyan sokan. Persze nyílván ugyanemiatt önköltségen megy a buli, de attól még akkor is nagy buli lehet EB-kre, meg VB-kre utazni, főleg egy ilyen csapatsport keretében. Szóval Korfball! Jó móka lehet! :)

A szintmetszet Zsófiéktól a magyar határig. Nem olyan vészes az a domb, itt már csak 50m-esek a beosztások, ez csak a Bécsi Erdőn való átvágásunk.

Itt még a Duna mellett, Melk előtt, ahol Dúddal, BanziGvel és Bazsival is tekertünk a forrás, majd Párizs felé 2009-ben. :) Ez a kissrác pedig a nagypapájával kettesben bringázott, de a nagypapa olyan gyorsan és önfeledten tekert, hogy szegény srác lemaradt, és ezt a nagypapa észre sem vette. :) Ráadásul még mi is leelőztük. Később kapott tőlünk egy szelet csokit, de ekkor már vagy 300m-re előtte járt a nagyapja… :) Melknél gondolom csak észrevette már, hogy nincs sehol a gyerek. :)

Volt forgalom…

Melk, és amiről híres, az apátság

Becsületkasszás zöldségvásár

Ekkor még jó időnk volt.

A délután második felében esni kezdett, behúzódtunk egy SPAR eresze alá, ahol be is vásároltunk a most már tényleg utolsó, kettesben töltött esténkre. Ugyanis közben Zéta sajnos lemondta a találkozót és a közös bringázást, mert nem ért volna haza időben. Itt már nagyon éreztük, hogy közel vagyunk, a médiákkal, az útitársakkal és a családdal folyamatos egyeztetésekben voltunk a közelgő érkezésünkről, és hogy hogyan haladunk. Hogy semmiképp ne legyen húzós odaérnünk másnap délután 5 órára a határhoz, még egy kicsit ráhúztunk ezen a napon, és miután végre alábbhagyott a szakadó eső egy kicsit, még sötétben is tekertünk, amíg rá nem leltünk a “hágó” előtt egy kempingre.

Mivel minden csurom víz volt, és nem akartunk mi is azok lenni, az elhagyatott kempingben végül csak a mosdó széles eresze alá állítottuk fel a hálófülkénket. Nem volt, aki ránkszólhatott volna ezért, mert a recepciós után érkeztünk és reggel még azelőtt távoztunk, hogy megérkezett volna, fizetni is becsületkasszás módon fizettünk.

Vacsoránk fűszeres-tejfölös tortellini. :) Lecsúszott hozzá egy Cider és Radler is. :) Elvégre ez volt az utolsó esténk kettesben, Magyarországon kívül.

1543 napot töltöttünk távol a hazánktól, közben egyszer sem voltunk idehaza, és egyetlen olyan barátunk vagy családtagunk sem látogatott meg minket, akiket már indulás előtt is ismertünk. Mi látogattunk meg egy-egy külföldön élő barátunkat (Johnnyékat Új-Zélandon és Pítöréket Brazíliában, illetve ne felejtsük el Momót, akivel teljesen váratlanul és véletlenül találkoztunk Guatemalában.), de ezen kívül, igaz hogy rengeteg kedves magyarral találkoztunk szerte a világban, legalább minden második országban, ahol jártunk, de ezek mind új ismeretségek voltak. És most holnap délután ezek után újra látni fogjuk a családunkat! :)

Másnap reggel, nem sokkal indulás után, mikor még fel sem értünk a tetőre, el sem akartam hinni, mi történt! Egyszer csak ismerős, hangos kattanást hallok a hátsókerekem felől. Ez most komoly? Pont most törik el egy küllőm, így a vége előtt?!

Persze ilyen keveset talán még soha nem bosszankodtam életemben küllőtörésen, inkább csak nevettünk Zitával, hogy ez pont most történik velünk, és azon nyomban nekiálltam kicserélni. Szerencsére a hajtásoldalra futott, és természetesen a kezdetektől fogva cipeltünk tartalék küllőket, és Szingapúr óta már egy Leatherman Crunch fogó is volt nálunk a küllőkulcs mellett, így minden bonyodalom nélkül pár perc alatt ki tudtam cserélni a küllőt, talán még egy defektszerelésnél is egyszerűbb és tisztább volt a művelet.

A küllő pedig szinte hajszál pontosan félbetört… Ilyet se láttunk még, eddig mindig valamelyik végénél gyengült el. Persze ezzel még mindig messze nem haladtuk meg a 10 törött küllőt a 4 kerékben összesen a 40 ezer kilométer alatt, ami figyelemreméltó ahhoz képest, hogy a legutóbbi hosszabb túrámon, 8 ezer kilométer alatt sikerült 13 küllőt elpusztítanom 3 különböző hátsókerékben. Akkor még nem tudtam küllőt fűzni és kereket építeni/centrírozni, ezért minden egyes küllőtörésnél kivert a frász, volt, hogy Norvégiából hívtam fel Dúdot, hogy telefonos segítséget adjon, és egy egész bringa árát ráköltöttem a 100 nap alatt a kerekek javíttatására és cseréjére. Ennyit ér a tudás: nem csak rengeteg pénzt, hanem kínlódást és idegességet is sikerült spórolni vele. Persze a leckét drágán adta az élet, de most már állíthatom, megérte. :)

Öööö… Rohadt sok napcella mellett napkollektor és mini szélerőmű a ház tetején. Nem csodálkoznék, ha a garázsban meg elektromos rásegítésű HPV-k és/vagy egy Tesla állna. :)

Na tessék, lehet, hogy épp az előző ház tulajával találkoztunk a következő városban a piros lámpánál. Ez ugyanis egy elektromos bömbi, az ilyen Magyarországon már zöld rendszámot kaphat és bárhol ingyen parkolhat. Persze csak amíg nem lepik el teljesen az utakat az ilyen és hasonló járgányok, ami remélem, nagyon hamar bekövetkezik.

Az osztrákoknál így jelzik, ha új családtag érkezett a családba. :)

Az utolsó osztrák kilométereken nagyon vártuk, hogy a soproni Gaszner Robit, aki a Gránittal a Vaude és az Endura márkák magyarországi képviseletét viszi, és neki is sokat köszönhetünk ezen az úton (vízálló nadrág és dzsekik, utóbbiból először egy pillekönnyű Vaude, majd mikor az 2,5 év gyűrődés után lekopott rólunk, szuper Endura dzsekiket kaptunk), de sajnos az utolsó pillanatban közbejött neki valami, ezért végül végig kettesben maradtunk Zitával.

A határ előtti utolsó faluban megálltunk egy kocsmánál, hogy kicsit rendbetegyük magunkat. Elszaladtunk mosdóba (a magyar pultos lány minden további nélkül megengedte), ettünk pár falatot, és nagyon izgatottak voltunk. Szó szerint izgultunk, utólag már nem értem, miért, de így volt, rettentően izgultunk a pillanaton, mikor végre újra láthatjuk a szeretteinket. Pedig ez egy nagyon örömteli, régóta nagyon-nagyon várt, semmi nehézséggel nem járó pillanat volt, de akkor így éreztünk. :) Tele ezzel az izgalommal, az utoljára idegen földre leterített ülésmatracainkat visszatettük a bringákra, majd lindultunk a határhoz. Az utolsó kanyar után egy dombtetőn a már minket nagyon váró, ismerős alakokra lettünk figyelmesek. A szüleink lelkesen integetve köszöntöttek minket. :)

Történt 2015. augusztus 28. és szeptember 3. között. Megírva december 22-én. Átolvasva egyszer sem, ezért kérlek nézzétek el a hibákat és elírásokat. Igyekszem holnapra megírni az utolsó, befejező részét az útinaplónak! ;) Addig is legyen rohanás és stresszmentes, örömteli a karácsonyi készülődésetek! ;)

Ausztria #1 -Tirol és ami mögötte volt

Arpi — Sat, 19 Dec 2015 16:43:00 +0000

Fiatalság bolondság… :) Anno ezt a 80%-os alkoholtartalmú osztrák piát vagányságból ittuk, hiszen milyen komoly már az alkoholtartalma… Aztán most megtudtuk, hogy valójában egy sütőrumról van szó. :)

Itt már az utolsó faluban, mielőtt nekiveselkednénk a Silvretta hágóútnak

Egy régi postaépület

Hol visz itt majd az út? :)

Kezdődik… :)

Nekünk, bringásoknak ingyenes! :P

Az első hajtűkanyarok egyike.

Néhány képpel ezelőtt még ott voltunk lent abban a faluban! :)

Lassan de biztosan feljöttünk a szerpentinen. Nem volt különösebben nehéz.

Imádom az ívelő hegyi utakat! :)

Még néhány kanyarral feljebb

Talán az utolsó hajtúkanyar felettünk. A fenti betonsáv az már nem ehhez az úthoz tartozott.

Ugyanez fentről nézve. :)

Ez már mind mögöttünk, alattunk. :) Jó érzés.

A már említett betonsávon, már csak gyalog, egy mégjobb kilátás és fotó nyomában.

…és íme! :)

A szerpentin teteje után kilaposodott az út és emelett a duzzasztott tó mellett folytattuk.

Fékpofacsere. Muszáj volt, hiszen a túloldalt majd le is kell ereszkedni, azt pedig nem biztos, hogy biztonságos lett volna ezekkel.

Az ebéddel egybekötött szerelés közben ez volt a kilátásunk. :)

És irány tovább! :)

A hágó előtt, ahogy elhagytuk a tó partját, még várt ránk néhány hajtűkanyar

Itt már éreztük, hogy nem lehet messze!

És megérkeztünk! :)

2032m, Silvretta Hochalpenstrasse, Téged is legyőztünk! :)

Igaz, beletelt nettó 3 és fél órába, de megmásztuk! :) Fent a hágóban egyébként találkoztunk egy karbonvázas bringással, aki egy szál kulacsot cipelt magával a 8kg-os biciklijén, és elmondta, hogy ő egy órán belül jött fel. :) Hát, ennyi a különbség egy 8kg-os és a 40-50kg-os biciklik között a hegyekben. Itt minden kiló nagyon sokat számít.

Lefelé is meseszép tájakon gurultunk.

Milyen szerencse, hogy még az állványt és a timelapse kamerát is volt türelmem felszerelni a fagyos hágóban! :)

A keresztforgalom! :) Ez egyébként a videón is látszik, ahogy az előző fotót is a felvétel közben készítettem.

Itt már lent, az első településen a völgyben.

A patak tőlünk jobbra…

…majd balra.

Ha az egy publikus gyalogösvény ott a kép tetején, akkor az nagyon állat lehet! :)

Johannáéknál! :) Na ez is egy érdekes történet! :) Miután bevásároltunk vacsorának és reggelinek valót, lekanyarodtunk a főútról egy kellően szétszórt faluban, hogy találjunk valahol egy sátoralnyi sík, füves, barátságos területet a sátrazásra. Meg is találtuk ezt egy kisebb teleknyi almás sarkában, de még mielőtt nekiálltunk volna tábort állítani, megkérdeztük a telek melletti ház előtt játszadozó lányokat, hogy nem tudják-e, kié a telek, és hogy szabad-e itt sátraznunk? Johannának (jobbra) hamar előkerült az anyukája, és a testvére is, de az almás nem az övék volt, viszont felajánlották, hogy sátrazhatunk az ő hátsókertjükben, vagy a garázsukban. Végül egyikre sem került sor…

Johanna anyukája ugyanis behívott minket a házukba, ahol azonnal frankfurti virslivel kínált minket.

…és mogyorós joghurttal! :o Ezt sajnos nem sikerült kipróbálnunk, ugyanis annyira tele lettünk a virslivel, hogy azt mondtuk, ezt majd később… És ezzel jól el is felejtettük. :)

Itt már a tágabb családdal a garázsban, jobbra az apuka, és mellette egy barátja. A srácot, középen Batmanes pólóban egyébként rajtakapta a rendőrség grafittizésen, a büntetése az lett, hogy kitanítatták szobafestőnek és ma ez a szakmája! :D

Ez pedig az apuka foglalkozása, amivel nemrég még Indiába is eljutott. Ez egy spider excavator, vagyis egy olyan markoló, ami egészen extrém helyekre is el tud jutni, például alpesi felvonók oszlopainak lebetonozásához, magashegyi tereprendezésekhez, utak építéséhez – Tehát pont itt, Tirolban megvan az ilyesmire az igény.

Itt szemléltettük is, miért nagyszerű egy ilyen masina. :)

A családban egyébként Johanna beszélt legjobban angolul, de azért azt így is megértettük, hogy mióta átjöttünk a Silvretta-hágón, azóta Tirolban járunk, és hogy ők is tiroliak, ezért muszáj elfogadnom és meginnom ezt a sört. :) Ebben mondjuk nem sokat kellett győzködni, de a tiroliság itt nem állt meg, ugyanis felajánlották, hogy az egyik fiúgyermek szobájában alhatunk (aki ekkor még nem is volt itthon…), és mi hiába ragaszkodtunk a garázshoz, ahol a kettővel ezelőtti kép készült és ahol a bringáink pihentek, ebből sehogy sem akartak engedni, mert ez tirol, és mi tiroliak vendége vagyunk, ezért szó sem lehet garázsban alvásról. Kényelmetlen, hideg, stb… De hát eleve sátrazni akartunk, vastag, puha, kényelmes matracaink vannak… De nem, ez Tirol, hát nem értjük!? :) Ment így kb. 10 percig a rugózás, és be kellett látnunk, hogy ez tényleg tirol, és az ő tiroliságuk és annak vendégszeretete csorbulna, ha tovább ragaszkodnánk a számunkra amúgy tökéletesen elegendő garázshoz. Reggel egyébként a szülők már nem voltak otthon, így csak Johannával tudtunk beszélgetni, miközben a számunkra kikészített terülj-terülj asztalkámról reggeliztünk. Johanna mesélt az idei olaszországi nyaralásukról, ami az első külföldi utazása volt neki. Elmondtuk neki, hogy nagyon szerencsés, hogy idegen nyelveket tanulhat és nagyon ügyes, hogy az angolt máris ilyen jól beszéli. Elmesélte nekünk azt is, hogy az osztállyal is szoktak kirándulni, illetve a rengeteg tesiórát télen mindig összevonva tartják meg, és ilyenkor minden héten egy fél napot a közeli sípályákon tölt az egész osztály. Síelnek tesiórán, ez mekkora jó már! :) Persze, ha kinézünk az ablakon a környező hegyekre, ez valahol abszolút adja is magát… :) Csodaország ez a Tirol is, meg kell hagyni! :)

Reggel az első megállónk egy vasútállomáson volt, ahová a mosdóba kéredzkedtünk be. Amíg Zita bent volt, én a peronon őriztem a bringákat, és közben erre lettem figyelmes. Azok a vagonok Budapest Keleti pályaudvarra mennek. Onnan kb. 15 perc bringával az otthonunk. Ilyen közel vagyunk már.

Ez nagyon fura érzés volt. Egy újabb jele annak, hogy hamarosan végetér ez az őrült hosszú, nagy utazás. Ha akarnánk, délután felszállhatnánk erre a vonatra, és már ma este otthon lennénk. Persze ezt nem akartuk. :) Azért maradtam fel előző este sokáig, mert az interneten át a hazaérkezésünk utolsó három, közös, magyar napját szerveztem. Ha már ilyen szépen végigcsináltuk, legyen szép a vége is, hogy nézne ki, ha most vonatra szállnánk? :) Szóval ez csak játék volt a gondolatokkal, de tudtuk, hogy még vár ránk néhány szép hely, találkozás és néhány ünnep, mielőtt hazaérnénk – és ez így volt jól, ezt így terveztük, így akartuk.

A pályaudvar után a vasút mellett folytattuk, a forgalomtól távoli, szeparált kerékpárúton.

Ami egyszer csak egy oltári meredek fölfelében folytatódott! :o

Amilyen meredek volt, olyan rövid. :) Persze ezt már tolni kellett, 18%-os emelkedőn üres fekvőbringákkal se nagyon tudnánk feltekerni.

Aztán volt még egy-két hely, ahol szintén tolni kényszerültünk a bringákat.

Figyeljétek a ház alakját…

…és a terasz korlátja alá épített madáretető(?) házikó alakját! :)

A néhány meredek szakasz ellenére érdemes volt a kerékpárutat választanunk, mert amúgy eszményi volt, autóforgalomtól teljesen zavartalan, biztonságos, és gyönyörű.

Egy helyen az autópálya mellett kapaszkodtunk a hegyoldalban, ahonnan ilyen kilátás nyílt. :)

Hát ők sem élnek egymás nyakán…

Még mindig a kerékpárúton, de már lent a napsütötte, lapos völgyben.

Ez a fajta ablakos sarok errefelé nagyon jellemző volt. Az errefelé az Innsbrucktól pár tucat kilométerre nyugatra van. :)

Tűtornyú templom a “domb”-tetőn.

Még néhány példája az előbb említett ablakos történetnek.

Nem rossz! :)

Az egyik rövid pihenőnk alatt találkoztunk egy kollégával, aki szemmel láthatóan kedvelte a narancsszínt! :)

Felfedeztünk néhány érdekességet a csodaszép túrabringáján. Stucniba épített USB adapter az agydinamóhoz! :) Ez kérem egy USB töltős kerékpár! :) Nem külön kütyü, a bringában van az USB-port! :)

A könyöklőtől nem fért el a kormánytáska, ezért egy ilyen adapterrel lett felszerelve. És érdemes egy pillantást vetni a kulacstartóra is! Gumipántos PET-palack tartó! :)

Tovább a völgyben Innsbruck felé

Bringás pihenőhely

Kilátás Innsbruckból.

Innsbruckban Imran tetőtéri lakásában lehettünk vendégek, őt a kürti (Májer István emléktúrás) Kovács Tamáson keresztül ismertük meg, és sajnos elfelejtettünk vele közös fényképet készíteni.

Reggel mikor bevásároltunk a következő szakaszra, a Lidl előtt ők ketten jöttek oda érdeklődni a furcsa kerékpárjaink iránt. Kojakről és a testvéréről van szó, akik elhagyták az otthonukat, Szíriát, és idén áprilisban Görögoszágból kerékpárokkal, “turistának álcázva magukat” elbicikliztek egészen Magyarországig. Ott egy magyar hölgy tanácsára felhagytak a bringázással és vonatra szálltak Nyugat-Európa felé. Most itt Innsbruckban egy belvárosi otthonban vannak, ahol a szállás mellé konyhát és havi 250 eurót is kapnak, cserébe egyelőre csak németül kell tanulniuk. Mikor kérdeztem, hogy miért hagyták el Szíriát, visszakérdeztek, hogy nem nézek híreket? “It is over, it’s destroyed, it is terrible…” – Ez volt a válaszuk. Megmutattuk nekik a Duolingot, mert mondták, hogy nehéz a német, és elmondtuk nekik, hogy ne búsuljanak azon, hogy nem lehetnek a Svédországban az ott már letelepedett testvérüknél, mert Ausztria is egy nagyon jó hely Európán belül, és máris jobb alapkörülmények között és ami mégfontosabb, jobb lehetőségekkel indulnak, mint sok magyar honfitársunk alaphelyzetben, úgyhogy amellett, hogy oké, hogy szétbombázták a hazájukat és el kellett hagyniuk, nem panaszkodhatnak, mert a jelenlegi helyzetük ne, hogy nem rossz, hanem nagyon jó, adjanak hálát érte, mert nagyon szerencsések. Ha ügyesen tanulnak és elhelyezkednek, akkor hamar lesz olyan státuszuk, amivel meglátogathatják a Svédországban élő rokonokat. Egyébként Kojak elég jól beszélt angolul, és nagyon nyitottak és barátságosak voltak velünk mind a ketten.

Innsbrucktól keletre, egy a kerékpárúthoz épített hídon.

Gyermekét maga előtt tolva futó apuka :)

A kerékpárút néhol össze-vissza kanyargott a völgy aljában elterülő földek között, de azért még így is bőven megérte itt haladni, olyan csendes, és nyugodt volt – egész más, mint autók között bringázni.

Ha lett volna rá időnk, itt bizony nem gyenge gyalogtúrákat is tudtunk volna tenni.

Na, ezért is király dolog az autóktól teljesen külön haladó kerékpárút! :)

Meg ezért! :)

Közben ha felnéztünk… :)

Egy másik hídon. Itt se járnak autók.

Nicolas és Tanya egy osztrák kerékpárút szélén tolták a bringáikat, ráadásul egy utánfutóval, amiben a kis Jannis, 3 hónapos kisfiuk ült. Így találkoztunk, volt nálunk egy pótbelső, így gyorsan meg tudtuk javítani a szelep mellett kiszakadt defektjüket. Az elmondásuk szerint egyébként már egy órája tolták a bringát, és mi voltunk az elsők, akik megálltak megkérdezni, hogy mi van – Ezen nagyon csodálkoztam. Később meséltünk nekik a Warmshowersről, és hogy mi is kismillió segítséget kaptunk az úton.

A segítségért nagyon hálásak voltak, és mi is, hogy találkozhattunk velük, hiszen nagyon inspiráló volt látni, hogy egy ilyen csöppséggel útnak indultak. Ez volt az első útjuk hármasban, és Jannis nagyon élvezte, ezért a szülei is nagyon boldogok voltak. :)

Közben a Hold is feltűn taz Alpok felett

Pár kilométert még együtt tekertünk Tanyáékkal

Vagány élet! :) 3 hónapos babával útra kelni! :) Igaz, csak egy napos útra mentek, és szállodában laktak, de egy ekkorka babával szerintem ez így is elképesztő vagány! És egész Ausztria az, hogy erre lehetőséget ad a rengeteg kiépített, szuper biztonságos és nyugodt kerékpárútjával! :)

Igaz, ezeken az utakon nincs mindenütt aszfalt, tehát egy virlsigumis országútival nem biztos, hogy mindenütt lehet jól csapatni rajtuk.

Na ilyet is ritkán látni Ausztriában! :)

Markus, Patrick és Richard társaságában, ők voltak a Couchsurfinges vendéglátóink Wörgl városában. Pontosabban csak Patrick, ugyanis az ő otthonában voltunk, ahol éppen vendégül látta két barátját is, akikkel együtt jártak gimibe, de ma már más városokban élnek/tanulnak, és mi épp egy ilyen reunion fiúbuliba csöppentünk, aminek keretében ők másnap elindultak egy két napos hegyi kirándulásra. De az előestét együtt töltöttük, megnéztünk néhány fotót Patrick 3D kivetítőjén, ami az egész nappalit egy egész méretes vászonnal bíró moziteremmé alakította. Az ehhez kapcsolt konzolon még egy karaokee alkalmazás is futott, ami aszerint értékelte a játékosokat, mennyire hamisan vagy helyesen énekeltünk.

Aztán megkóstoltuk a “Burning Austrian”-t is, vagyis a Lángoló Osztrákot, ami nem más, mint egy Mozart csokigolyó a bejegyzés elején említett 80%-os Stroh sütőrumba mártva, majd meggyújtva. villámgyorsan be kell kapni, és a szánkkal el kell zárni az oxigén útját, mert különben megégetni az ember magát. Markus után Zita is megpróbálta, hasonló képet vágott ő is… :)

Másnap a fiúk kirándulni indultak, mi pedig Wörglnél elhagytuk az Inn völgyét és St. Johann in Tirol felé elindultunk Salzburg irányába.

Ismét rettentő csúnya vidékre érkeztünk… :)

Érdekes volt megfigyelni ezeket a háztetőn lévő díszeket. Kis harang, kis szélkakas…

Kőfaragó művész portája előtt. Ide nem is kellett volna eljönnünk, csak eltévesztettünk egy elágazást. :)

Ausztria is kiérdemli a Terepasztalország címet… Talán csak a vasút kevesebb, mint Svájcban, de a táj éppolyan szép és rendezett.

Vendéglő egy apró útszéli kis faluban…

A kerékpárút nem éppen a völgy aljában, a legkönnyebb útvonalon vitt minket, de pluszfáradtságért cserébe ilyen kilátásokat nyújtott.

Aztán meg lefelét is… :)

Mindjárt nekimegy! :)

Tényleg mint a mesében.

Talán ez volt a legszebb vidék, ahol Ausztriában jártunk.

Milyen jót lehetne futni ezekben az erdőkben! :)

Fűnyírás nagyipari méretekben. Nyílván takarmánynak megy az állatoknak.

Hát ez az erkély nem gyengélkedik virágokban! :)

Vajon tudják, hogy meseországban élnek, és hogy a világ sok más vidékén ilyen házak szerepelnek az ideális otthont bemutató posztereken? (néhány odaphotoshoppolt piros Ferrari, pandamaci és hattyú mellett)

A Szent-Jakab út itt is halad, nem csak Spanyolországban. Ez egy egész Európát behálozó zarándokút hálózat. Mióta itthon vagyunk, Zita egyébként felkérésére már az El Caminoról is tartott előadást.

Már épp a nap vége felé jártunk, amikor összefutottunk két a környéken dolgozó magyar honfitársunkkal, Anitával és Csabával. Jó 20 percet beszélgettünk az út szélén, mint utólag kiderült, épp egy kemping mellett, ahová aztán le is kanyarodtunk.

A sátrunktól ez a rendkívül csúnya kilátás nyílt a hegyekre.

A kempinghez étterméhez tartozó kargobringa! :) Apropó, hallottatok már a Cargonomiáról? Ez egy olyan budapesti kezdeményezés, ahol nem csak teherbringák vannak, hanem ezeket arra is használják, hogy környékbeli organikus zöldségeket osszanak szét a segítségükkel. Plusz közösségi tér, szereld magad műhely, és hasonlók. Sok ilyet még a városba, ezek nagyszerű dolgok! :)

Az ott én vagyok a ponyva alatt. Voltak nem megbeszélt, mégis mindig, végig ugyanúgy működő dolgok, pl. a sátor közepét mindig én kötöttem oda a rudazat tetejéhez – sokszor még bukósisakban, annyira gyorsan állítottunk tábort. :)

Anita és Csaba visszajöttek hozzánk a kempingbe, és hoztak nekünk egy üveg magyar fehérbort és saját készítésű – iszonyú finom – házikolbászt! :) Ilyen a magyar vendégszeretet! :) Arra már nem emlékszem, hogy min mulattunk ilyen jól. :)

Anitáék másnap korán reggeltől dolgoztak, ezért nem tudtak tovább velünk lenni. Ezt a vacsorát azért fényképeztük le…

…mert úgy számoltuk, hogy ez lesz az utolsó, kettesben töltött vacsoránk, illetve esténk ezen az 1550 napos úton. Többet így, ezen az úton már nem leszünk kettesben, mert holnap Rolanddal találkozunk, pár napot vele leszünk, aztán pedig magyar vendéglátóinknál, majd Zétával, végül már Magyarországon a magyar csapattal. Pár nap, és több, mint négy év után újra látjuk a szüleinket, a családunkat, a hazánkat.

Már nagyon közel vagyunk. Nagyon érdekes érzés volt ez, mert mi sosem tartottuk magunknak nyitva azt a lehetőséget, hogy hazaugrunk karácsonyozni, vagy valaki meglátogat majd minket a családból, mi nagyon távol voltunk, nagyon sokáig egy nagyon hosszú úton. Ami hamarosan véget ér. :) Úgy éreztük, hogy egy nagyon hosszú vándorút végefelé járunk, újra közel a rég látott otthonunkhoz, és ez egyszerre volt kicsit szomorú, de ugyanakkor nagyon izgalmas és jó érzés is.

Történt 2015. augusztus 24. és 27. között. Megírva december 19-én. Még két bejegyzés lesz, aztán a 360°bringa is véget ér az eddigi útinalpó formájában.

Liechtenstein, és ausztriai találkozások magyar bringásokkal

Arpi — Thu, 19 Nov 2015 16:32:31 +0000

Ahogy telnek az idehaza töltött napok, egyre inkább érzem azt, amit már annyiszor elmondtunk – és el fogunk – az előadásainkon is: Sétálhatok a legszutykosabb időben a legszürkébb város legunalmasabb utcáján a legnagyobb örömmel a lelkemben, vagy járhatom a legizgalmasabb ország legszínesebb, legszebb helyeit mély letargiában – minden rajtam múlik, azon, ahogyan nézek a dolgokra és helyzetekre, ahogyan viszonyulok a környezetemhez és ahogy megélem a látottakat és a történteket. Meg azt is érzem, hogy erről sokkal könnyebb beszélni és írni, mint így is érezni és tenni. :) De ha soha nem lennénk irigyek, ha sohasem fájna, ha nem lennénk soha legalább egy kicsit “lent”, akkor soha nem lehetnénk igazán szabadok és boldogok sem. Vagy legalábbis nem vennénk észre és nem is értékelnénk. :) Na, de nem az élménybeszámolóink lélektani oldalát jöttem szétszpojlerezni, vagy közhelyeket sorolni ültem le írni, hanem, hogy a nagy utazásunk 44. és 45. országaiba való megérkezésünkről meséljek, szóval csapjunk is bele! :)

Vicces, hogy pont akkor kezdem el írni ezt a bejegyzést, aminek az elején elhagyjuk Svájcot, amikor közben a jelenben épp visszatérünk. Ugyanis épp a Liszt Ferenc repülőtéren várakozva írok, mert meghívtak minket az ottani magyarok Zürichbe egy előadást tartani. Most azon szurkolok, hogy az E és D ülések a gép bal oldalán legyenek, mert akkor többet látunk majd az Alpokból, de ez azt hiszem nem így van, jobb oldalra kaptunk ülést. Hazafelé pedig telekocsival jövünk. Na, de hogy a képről is beszéljek, szóval itt éppen elhagyjuk Svájcot a Rajna felett egy hídon.

Itt pedig annak örülünk, hogy megérkeztünk Liechtensteinbe, az utazásunk 45-ik országába! :)

Liechtenstein nem egy hatalmas ország, talán 30km sincs hosszúban, ezért úgy terveztük, hogy még ezen a napon el is hagyjuk.

Azért Vaduzban körbenéztünk, itt éppen az az épület, amit a GPS-ünk tévesen postának mutatott.

Itt pedig a 0 kilométerkő! :)

Igazából egyetlen célunk volt csak ebben az országban, azon kívül hogy 1-2 óra alatt keresztülmenjünk rajta. Ez pedig az volt, hogy sikerüljön feladni ezalatt egyetlen egy lapot, Zita édesanyjának, Kati néninek, mert Zitának szinte minden országból sikerült neki képeslapot küldeni, és Liechtensteint sem akartuk kihagyni ebből a sorból. Sajnos elég kevés esély látszott a sikerre, ráadásul ilyen járólapokra ragasztott bélyeg-matricák is hergeltek minket. :)

Végül sikerrel jártunk, épp, mikor már két zárva talált posta után feladni készültünk, egy szuvenírboltot még nyitva találtunk. Itt, miközben Zita megírta gyorsan a lapot, sikerült egy információs füzetből megtudnom, hogy Liechtenstein tulajdonképpen egy svájci hercegség, vagy valami hasonló, csak épp külön ország, de egyébként sok téren Svájchoz tartozik.

“Rathaus” :) Nem, nem patkányház, talán inkább a városháza?

Már lebukott a nap, de a távolban még felfedeztünk ilyen csodákat a szürkület előtt.

Na ez egy vicces sztori! :) Gurulunk Ausztria felé, mikor az út túloldalárol magyar hangokat hallunk. Visszafordultunk, és odaköszöntünk nekik, és hamar kiderült, hogy érdemes volt, ugyanis egy a Máltai Szeretetszolgálat által itt táboroztatott gyermekcsoporttal találkoztunk. Beszélgettünk velük egy kicsit és persze egy közös fotó sem maradhatott el.

Na ez egy nagyon furcsa, de egyben nagyon jó érzés is volt. Annyi távoli ország és táj után, most megérkeztünk a “Sógorékhoz”, Ausztriába, egy a hazánkkal már közvetlenül szomszédos országba. Mivel szinte az összes országba, ahol ezen az úton jártunk, a saját verejtékünk és fáradtságunk által jutottunk el, hosszú-hosszú hónapok és évek alatt, mindent nagyon távolinak éltünk meg. 4 év nagyon sok idő, egyikünk sem volt ezelőtt ennyit ilyen távol hazulról, és ezek után tényleg olyan érzés volt megérkezni Ausztriába, mintha egy szinte már felfoghatatlan hosszú zarándokútról tértünk volna – majdnem – haza.

Mivel Svájcban több, mint egy hétig, amióta elhagytuk Genfet, folyamatosan csak úton voltunk vagy bringával, vagy gyalog, közben nem kis hágókat magunk alá gyürve, ezért úgy döntöttünk, hogy most, hogy végre megérkeztünk a Svájc után bizony igenis “olcsó Ausztriába”, fújunk végre egy pihenőnapot. Erre tökéletes helyszín volt a feldkirchi kemping, amit a képen láttok.

Még strandja is volt, igaz, szégyen vagy sem, ezt végül nem próbáltuk ki.

Tiba Viktorral, akinek az egész e-könyv ötletét, illetve kivitelezését köszönhetjük! :) Ő Svájcban dolgozik építészmérnökként és komoly aspiráció vannak egy karrierváltásra, illetve ekkor épp egyéb, magánéleti aspirációi is voltak, ezért végül csak egy bő fél napot töltöttünk együtt a kempingben. Amúgy ő is nagy kerékpárturista, ezt gondolom a felszereléséből és a bringájából amúgy is ki lehet találni.

…és ha már szóba került az e-könyv, erre a képre klikkelve arra az oldalra kerültök, ahol Indonéziáig bezárólag letölthetitek az útinaplónk hordozható, másolható változatát. A borítót a Kornétás Kiadóban dolgozó Odler Péter készítette, akinek a naptáraink designját is köszönhetjük.

Közben azért történtek itt a jelenben is események, már egy karám betonpadlóján folytatom az írást, ugyanis közben kiírták, hogy az A18-as kapunál lehet becsekkolnunk. A zöld “kapunyitás” fázis egy az egyben el is maradt, és mire átértünk az A1-19 kapuk bajáratától a B10-19 kapuk lejatáig, addigra már a piros “Utolsó hívás!” jelzés élt, mindezt 43 perccel a felszállás előtt. Úgyhogy az acélszerkezetes külső hangárig már szinte futva érkeztünk, mindezt azért, hogy most itt legyünk a gép összes utasával együtt még vagy fél óráig a hangárépület egy apró karámjában, ahol összesen 16 ülőhely van. Szóval én most itt ülök a kinyomtatott repülőjegyünkön (ami már nem kell, sőt soha nem is kellett, mert a beszállókártyánkat is megkaptuk az online becheckolás alatt) egy kisebb embertömeg közepén, és arra várunk, hogy beszállhassunk az EasyJet Baselbe tartó gépére. De nem panaszkodhatom, 6000 forint volt a repülőjegy darabja, olcsóbb, mint bármely telekocsi vagy bármely más mód, a stoppolást vagy kerékpározást leszámítva, arról nem is beszélve, hogy így sokkal izgalmasabb naplót írni. :)

Amíg a Viktorral való találkozónk tervezett volt, addig Győrgyi Gáborral teljesen véletlenül találkoztunk. A pihenőnapunk estéjén sokáig dolgoztam a laptopon a kemping étkezőjében, majd amikor indultam vissza a sátorhoz, még elmentem a mosdóba, ahol egy Grupetto mezes férfit találtam. Ez a név ismerős, van egy ilyen túrakerékpáros csapat Magyarországon! – Gondoltam, amikor észrevettem, hogy a Grupettos alatt egy magyar mezet is visel. A következő pillanatban már összenéztünk, és egyből megismertük egymást, noha soha nem találkoztunk előtte személyesen. Györgyi Gábor az alpesi hágók őrültje, az összes 2000 méter feletti hágót megmászta már az Alpokban, most konkrétan azért tért vissza ebbe a régióba csupán pár napra, vonaton hozva a kerékpárját, hogy egy a közelmúltban “felfedezett” 2000-est is megmásszon. Ilyenkor persze, amikor csak teheti, csillagtúrázva közelíti meg a hágót, kevés holmival a kerékpárján, a cuccai javát lent a völgyben hagyva, hiszen ő is tudja, amit mi is ezerszer megtapasztaltunk a kerékpárokon: hogy a fölfelében minden felcipelt kilóval keményen meg kell küzdenünk. – Itt a mosdóban egyébként legalább egy órán át beszélgettünk, pedig csak fogatmosni indultam. :)

Gábor reggel is megkeresett minket, amikor már Zita is ébren volt. Érdekes volt vele itt, ekkor először találkozni, hiszen őt és a kerékpártúráit a honlapján és a túrakerékpározás fórumon tett hozzászólásain keresztül már talán egy évtizede is ismertem, így egy olyan régi ismerőssel találkoztam, akivel azelőtt még soha. Oltári kicsi ez a világ! :)

Ha már hágóknál tartunk, a pihenőnapunk után úgy terveztük, hogy elindulunk a Silvretta-hágóút felé, amelynek a teteje a grafikon jobb felső sarkában látható. És nem, nem használok ősrégi oprendszert, ez egy win7, csak lecsupaszítottam róla a csili-vili design elemeket, hogy gyorsabban guruljon az olcsó (de céljához teljesen penge!) netbookomon. :)

Lámpa Feldkirch egyik zebráján. :)

Feldkirch utcáin

A kilátás az előző képen látható hídról.

Két parkoló elektromos rásegítésű kerékpár. Az egyik csomagtartóján gyermekülés, a másik nyeregcsövére pedig egy “fél-gyerekkerékpár” van szerelve. Az osztrákok tudnak élni. Ha ugyan nem Svájcból vagy Liechtensteinből jött át ebédelni a család az “olcsó Ausztriába”… :)

Feldkirch elég üres volt ezen a vasárnap délutánon…

A táj a hágó aljához menet.

Ezen a napon azért indultunk későn, mert úgy terveztük, hogy mivel eleve reménytelen, vagy legalábbis igen fárasztó lenne a fullra pakolt bringákkal megtenni a 73km-t a bő 1500m szintemelkedéssel egy nap alatt, ezért ezen a napon csak a hágó aljáig megyünk, ahonnan majd másnap délelőtt, frissen, vidáman nekiveselkedünk a szerpentinnek.

Külön utakon. Most ezzel előre lelövöm a poént, de már úgyis mindannyian tudjátok, hogy minden baj nélkül hazaérkeztünk a nagy útról, ezért elárulom, hogy Ausztria elképesztő jó terep a túrakerékpározásra. Gyakorlatilag úgy kettészelltük hosszúban ezt az alpesi országot, hogy a táv legalább 70%-ában a forgalomtól teljesen külön haladó, gyönyörű, jó minőségű kerékpárutakon haladtunk. Ezeket nem kerestük és nem a létezésük miatt választottuk az útvonalunkat, hanem egyszerűen csak ott voltak a völgyben, amiben haladtunk. De ha pl. gyermekekkel utaztunk volna, nyilván direkt úgy tervezünk, hogy minél többször ilyen úton haladjunk, és megkockáztatom, hogy úgy is keresztül tudtunk volna menni az országon, hogy az út 95%-át ilyen kerékpárutakon tesszük meg. Szóval akinek az a kifogása, hogy a forgalom, az veszélyes, vagy zavaró a kerékpározásra, ezért nem indul el, annak most mondom: Irány Ausztria! :)

Még aluljárónk is volt, hogy ne kelljen átkelni a főúton!

Egy magyar triatlonos srác utánunk köszönt, amikor meglátta a magyar zászlóinkat. :) Itt dolgozik fent a hegyekben felszolgálóként, és éppen a munka utáni edzését pörgette, amikor meglátott minket. :) 10 percet beszélgettünk, aztán ment mindenki az útjára, mert ránk vár még pár kilométer, na meg őneki is magyarázkodnia kellett utólag az edzőjének, hogy miért állt le ekkora pihenőre az edzése közepén. :)

Ausztria éppolyan Terepasztalország, mint Svájc! :)

A kilátás a délutáni uzsonnázóhelyünkről. :)

És mégegy gyönyörű “pikkelyes” faház! :)

Így néz ki a fala egészen közelről.

“Kétsávos” fedett híd a folyó felett, csak gyalogosoknak és bringásoknak!

Amikor a fáktól csak a bal oldali út látszódott, akkor kicsit megijedtünk, hogy arra kell majd továbbmennünk, de aztán megpillantva a kerékpárút folytatását megnyugodtunk. :)

Ezt tényleg csak nekünk építették ide! Szeretjük az ilyen külön kiépített kerékpárutakat! :) És tetszik, hogy otthon is egyre több épül, a MKK sok energiát belefektet.

Sokszor a főúttal egész távol, teljesen más nyomvonalon haladt a kerékpárút, de azért a falvakba jellemzően mindig betért.

Itt már a kempingsoron, Megnemmondomhol településen.

Vacsorát főzünk. :)

Otthonunk ezen az estén. :) Egyébként igen, elkényelmesedtünk a végére, nincs ezen mit tagadni. 4 évig “szivattuk” magunkat spórolással, ami persze egyben széppé is tette az utunkat, hiszen a személytelen szállók helyett így találkoztunk ezernyi érdekes emberrel, sorssal és történettel, de még ebből is megárt a sok, most, hogy közeledtünk a legvége felé, jó volt elengedni és azt mondani, hogy márpedig szeretnénk azt a biztos, forró zuhanyt (amit egyébként leleményes csórók módjára úgy oldottunk meg ingyen, hogy a mosogatócsapnál feltöltöttük a zuhanyzsákot ingyen forróvízzel és fellógattuk a zuhanykabinban, ahol viszont már fizetős lett volna a forróvíz), a tuti sátorhelyet, az elektromos áramot és a wifit, amin keresztül ugye ekkor már javában szerveznem kellett az utolsó három Magyarországon tett közös napjainkat.

Történt 2015. augusztus 21-22-23-án, megírva november 18-án, a reptéri váróban és az EasyJet karámjában, illetve repülőgépén 10400 méter magasan, részben lehet, hogy épp a történtek felett. :)

Fel az Oberalp-hágóba, majd tovább a Rajna völgyében Liechtensteinig

Arpi — Mon, 26 Oct 2015 07:00:55 +0000

Már másfél hónapja, hogy itthon vagyunk, és alakulgat az új életünk. Ma nem semmi napunk volt. Mikor ezt az írást publikálni fogom hétfő reggel 8 órakor, én épp állásinterjún leszek, és már megint, mint egyszer 2008-ban a 100 nap bringa előtt, olyan ötlettel fogok előállni a lehetséges leendő munkáltatóim felé, amitől le fognak hidalni. Lehet, hogy elküldenek majd egyből a sunyiba, de akkor úgy lesz jó. Először azt gondoltam, hogy jó lesz, ha november-december hónapokban félállásban kezdek, aztán januártól full throttle, és amikor munkaajánlatot kaptam és mindez életközelbe, realitásba került, rájöttem, hogy nem én akarom ezt, hanem a környezetem, ez az elvárás felém, ennek örülne a leendő munkáltatóm, a társadalom, sőt talán a családom is. Csak én nem. :)

Ha pedig én nem vagyok boldog, akkor az előbb-utóbb a munkámon is kicsapódik majd, vagy felgyülemlik bennem, és felmondok a francba, ennek pedig nem fog örülni senki. Én fenntarthatóan boldogan, hosszú távon, örömmel, lelkesen és hatékonyan szeretnék dolgozni a szakmámban, és ezt jelenleg csak úgy látom reálisnak, ha heti 3 nap fogom hajtani ezt az igát, és nem csak januárig, hanem azután is. Így munka mellett jutna idő más, az úttal kapcsolatos céljaink megvalósítására is, hogy úgy zárhassuk le ezt a történetet, ahogy szeretnénk és helyesnek gondoljuk. Ezt el fogom mondani az állásinterjún is. Ha tényleg nagyon kellek nekik, így is felvesznek. Ha emiatt kivágnak, mint kutyát ….ni, akkor legalább mégtöbb időm lesz, és felfedezhetjük Budapest Dumpster Diving lehetőségeit is! :D Még a blogot sem fejeztem be, a könyvnek még neki sem álltunk, csak novemberben 13 előadásunk lesz és ha ilyen ütemben kapjuk a felhívásokat, decemberben és talán jövőre is ugyanez lesz, ezeknek pedig nagy örömmel teszünk eleget. Gőzerővel csináljuk a 2016-os naptárat, amit ezeken az előadásokon szeretnénk már személyesen árulni is, és nagy álmunk egy könyv, amiben összefoglaljuk és lezárjuk ezt a sok-sok élményt, kalandot és tapasztalatot, ami ebben az elmúlt 4 évben ért minket a világ legizgalmasabb sarkaiban. Ma egy kedves család meghívott magához vacsorázni (ebédelni, csak mi elkéstünk… :D) Újpestre, és ahogy beszélgettünk, és meséltünk, ismét rájöttünk, hogy száz és száz olyan történetünk van, amit érdemes lenne könyv formájában is megosztani, és akkor még el sem kezdtük újraolvasni a saját útinaplónkat, amiben tuti, hogy újabb és újabb már elfeledett szépségek fognak előbukkani. Mindezt élvezhető könyv formába önteni teljesen irreális lenne Karácsonyig, de még az április is meredek, főleg ha én teljes állásban nyomnám januártól. Márpedig könyvet mindenképpen szeretnénk írni, és ha most nem tesszük, akkor már sohasem lesz belőle valóság.

A valóság a könyvvel kapcsolatban pedig sajnos az, hogy abból sok pénzt nem remélhetünk, ha megírjuk, azt nem a pénzért fogjuk tenni, mert tudom jól, hogy ha ugyanannyi időt a szakmámban töltenék el, mint amennyit a könyvvel fogok, akkor a könyv legoptimistábban remélt hasznánál is valószínű többet keresnék meg, ráadásul kockázat és befektetés nélkül. De pénzt még később is kereshetek az életemben, viszont a könyvet minél előbb meg szeretnénk írni, az idő ezen a téren ellenünk dolgozik, hiszen kopnak az emlékek, és idővel az érdeklődés is enyhülni fog a történetünk iránt. Szóval ez egy egyszeri és megismételhetetlen lehetőség, ezért mi akkor is könyvet szeretnénk írni, és akkor is igent szeretnénk mondani minden előadás meghívásra, ha közben nem kapunk értük annyi pénzt (ha egyáltalán kapunk), mint amennyit egy teljes állásban fizetésként kapnék. Soha többé nem lesz ilyen az életben, hogy ennyi emberrel ennyi sok érdekes, friss élményt és tapasztalatot megoszthatunk személyesen az előadások, közvetetten pedig egy jól megírt könyv formájában. 2-3 év múlva már hazaér majd Enikő és Balázs, Adorján és Ádám, és Zsófi, és Ti és mi is addigra kicsit elfeledjük már a 360°bringát és rájuk leszünk kíváncsiak, az ő könyvüket fogjuk majd várni és az ő előadásaikra fogunk eljárni. Akkor majd, ha úgy látom, hogy ez az utam, visszamehetek teljes állásba kergetni a hálózatokban a bitevő manókat. A másik dolog meg, amiért lehet, hogy sokan idealistának és naivnak tartanak, de akkor is leírom, hogy ezzel talán többet tudunk adni másoknak. Vagyunk pár százan hálózatos mérnökök Magyarországon, akik jól meg tudjuk kergetni a bitevő manókat, viszont világ körüli kerékpártúráról csak mi ketten érkeztünk haza a közelmúltban. Én tudom magamról, hogy nekem óriási löketed adott volna egy ilyen előadás vagy könyv, és remélem, hogy a mi előadásainkkal és a könyvünkkel kapcsolatban is sokan így éreztek majd! És ki tudja, amit így adni tudunk, talán egyszer még valamilyen formában még hozzánk is visszakanyarodik. :) De elég a süket szövegelésből, sok dolgunk van: Kiadni az utolsó naptárat, előadásokat tartani, könyvet írni, és mindenekelőtt befejezni az útinaplót. Szóval essünk is neki! :)

Azon a jéghideg és reményvesztett estén végül ilyen szállásunk lett. Az ágyakat nem használtuk, pedig ez a “nászutas lakosztály”. :)

A kutya, ami odajött hozzánk, Alfred kutyája volt, ő vezeti az Altkirch nevű helyet, ahol bajbajutott személyeken és családokon segítenek, ha kell szállással, étellel és persze leginkább lelki ügyekben talpraállni. Alfred kinyitott nekünk egy hátsóajtót, majd kinyitotta ezt a szobát nekünk, és bekapcsolt egy kis hősugárzót, majd megkérdezte, hogy mikor szeretnénk reggelizni? Mi mondtuk, hogy nem várunk el reggelit, ezzel máris sokkal többet kaptunk, mint vártuk, de ő nagyon hajthatatlan volt. A reggeli végül nem csak azért volt jó, amiért egy reggeli jó, hanem mert ekkor végre volt időnk beszélgetni is a kedves vendéglátónkkal, mert este nagyon gyorsan elviharzott és magunkra hagyott.

Az épület mellett található Altkirch, vagyis öreg templom.

…és ha jobban megnézitek az előző képet, felfedezhetitek rajta a kutyát, aki előző este, az előző bejegyzésünk legvégén odahozta Zita lábaihoz ezt a piros játékát, és így ránktalált a gazdája, Alfred.

Akiről megtudtuk, hogy a családja már generációk óta vezette az épületben található éttermet és szállót, de ő pár éve úgy gondolta, hogy csinál valami mégjobbat mindebből, és elkezdett segíteni a bajbajutott embereken, azáltal, hogy befogadta őket és lelki segítséget nyújtott nekik. Aztán mi is meséltünk, egész mély hitbeli dolgokba is belementek Zitával, volt szó a világ dolgairól, és Svájcról is mesélt. Andermatt környékén bármikor havazhat és fagyhat, bizony balgák voltunk, hogy elfelejtettük, hogy a jó öreg Európa távolabb fekszik az egyenlítőtől mint a Himalája vagy az Andok azon vidékei, amiket bejártunk, ezért itt már 1400 méteres magasságban is lehetnek ilyen nagy hidegek, még a nyár közepén is. De az emberek itt is kedvesek, mint mindenütt a világon. Andermattnak egyébként sokkal nagyobb forgalma volt, mielőtt elkészült a Gotthard-alagút, de hála a szomszédos laktanyának, a vendéglőnek azért az alagút megépülte után is maradt forgalma. Jót nevettünk azon, hogy Alfred a nászutas lakosztályt bocsájtotta rendelkezésünkre, erre mi nem is használtuk az ágyakat. De legalább fürödni fürödtünk! :) Aztán szóba került Magyarország is, Alfred és családja Győrbe szoktak fogorvoshoz járni egy karavánautóval, mert itt Svájcban még a TB-vel együtt is olyan horrorisztikusak az egészségügyi szolgáltatások, hogy egyszerűen megér még egy road-tripet is Magyarország, és még így is súlyos ezer frankokat lehet spórolni a fogászati kiruccanással. Ami nekünk is nagyszerű hír, mert így lehet, hogy viszont látjuk még egyszer Alfredet! :)

Jótevőinkkel :) Hálás köszönet az óriási segítségért és a kedves fogadtatásért!

A búcsú után még nem hajtottunk föl egyből az Oberalp-hágó szerpentinjére, hanem bekanyarodtunk a központba wifit fogni a tegnap esti kocsma előtt, mert le kellett pontosítanunk egy holnapi találkát (amiről majd a következő bejegyzésben lesz szó), ekkor…

…láttuk ezt a csili-vili lovasszekeret, ami persze már csak a turisták kedvéért járja Andermatt macskaköves utcáit.

Egyébként itt Svájcban még a macskakövet is olyan simára építik, hogy nem ráz. :)

Vizet töltünk Andermatt egyik látványossága mellett. Van ivóvíz és ingyen folyik “korlátlan” mennyiségben szabadon az utcán! Ez itt természetes, de a világ legtöbb országában oltári nagy dolog lenne!

A hágóút alján itt is kiírták a kis piros táblára a bringásoknak, hogy mire számítsunk: 10km-en 610m emelkedés! :)

Egy másik andermatti templom tornya

Kilátás még a faluból a hágó felé. Pontosabban a hágó nem látszik, az még messze van innen, a képtől balra, a zöld dombok mögött.

Ráláttunk fentről a laktanyára.

Majd pár kanyarral később egész Andermattra – Lent egy kanyarral alattunk két másik “játékos” :)

Nem egy hatalmas hely, de nagyon takaros.

Ott jöttünk le tegnap abban az oltári hidegben, amit talán a Pamír óta nem tapasztaltunk.

Juhúúú! :) Épp, hogy elindultunk, máris micsoda magasságban, micsoda kilátásban van részünk! :)

Mi folyik itt kérem?!

Már régóta figyeltük a távolból, hogy egy helikopter jár a völgy két oldala között fel s alá.

Ahogy közelebb értünk a helikopter ingázásának egyik állomására, láttuk, hogy ezekben az óriási vödrökben betont visz fel a szemközti hegyoldalba. Ha valaha volt, hogy Ti is azon ábrándoztatok, hogy hogyan a fenébe építettek elképesztő kitett, meredek helyekre felvonópilléreket és hasonló dolgokat… Hát így! :) Helikopterrel betont hordani, ez igen, itt Svájcban van lóvé, nem sz@rral gurigáznak. :) Mondjuk gondolom ez a logikus és egyetlen lehetőség, mert szerpentint építeni a hegyoldalba, ha lehetséges is lenne, még ennél is sokkal költségesebb lenne.

Én még sosem láttam helikoptert ilyen közelről, ezért megvártunk pár fordulót (nem kellett sokat várni, 1-2 perc alatt megfordult a gépmadár), és videót is készítettem, ami közben a biciklim elejét fel is emelte a gép által keltett légáramlat. Még szerencse, hogy hátul volt rajtam 30-40kg cucc, különben még videóra vettem volna, ahogy repülök. :) Najó, azt talán nem, én is vagyok vagy 80kg, csak a bringa eleje viszonylag könnyű.

Az egészet úgy élveztük, mintha csak gyerekek lennénk. A helikopter betont hord a hegyek között hogy tovább épülhessen Terepasztalország. :)

Viszlát Andermatt! Ezen a ponton elfordultunk a völgytől, és nem láttuk már többé.

Mindjárt utolérnek a kollégák, elment az idő a helikopternél. :)

Egy alaszkai házaspárral hozott minket össze az út. Ma indultak nagy útjukra Andermattból, ezután a hágó után, ahogy Liechtensteinig mi is, a Rajna völgyét fogják követni, csak ők aztán még tovább, egészen Rotterdamig és az Északi-tengerig folytatják a folyó mellett. Végülis már csak pár kilométer, és utána “végig lejt” majd nekik a terep! :) A férfi egyébként nemrég járt meg egy szervezett dél-amerikai túrát ami Tűzföldön és a legendásan gyönyörű 1240km hosszú útszakaszon, a Carreterra Australon is keresztül haladt. Lesz még hová mennünk e kerek, szép világon! :)

A piros vonat nem hiányozhat Terepasztalországból! :)

Ez már a hágó, ahogy elfordultunk a nagy völgytől, egy egyenes, lankásabb, szűkebb völgyben jutottunk fel ide.

Ott jöttünk! :)

Hát ezt is megcsináltuk! :) Nem is volt olyan nehéz! :)

Az alaszkaiakkal beültünk egy napos, de szélárnyékos helyre, ahol alaposan meguzsonnáztunk, majd…

Elkészítettük ezt az örömfotót, ugyanis valahol itt ért minket a 39 ezredik kilométerünk, egész pontosan pár kilométerrel a hágó előtt, de mivel ott semmi érdekes nem volt, jobbnak láttuk itt ünnepelni.

Innen, ahogy az a hágókból szokott lenni, egy nagy lefelé következett:

TIMELAPSE

Ami közben egy kisgyerekes család mellett is elsuhantunk.

Veterán(?) autókat is láttunk.

No meg Terepasztalország vasúti viaduktjait

Olykor egész magasan a völgy oldalában haladtunk

Ugyaninnen oldalra pillantva. Elég jó… :)

Érdekes ház

Ahogy kiértünk a lankásabb részekre, úgy kellett egyre többet tekernünk, és bizony éreztük, hogy azért kivett belülünk a három napnyi mászás. Ilanznál egy két kilométeres kerülővel végre odajutottunk ahhoz az Aldihoz, ami mellett a főúton 100m-re mentünk el – Autók van minden tervezve, ezért kellett ekkorát kerülnünk. A bevásárlás után már csak egy dolgunk volt hátra: megtalálni a mai táborhelyünket! :) Továbbhaladtunk Ilanz északi oldalában, a folyótól északra, de nemigen láttunk sátrazásra alkalmas helyet. Megkérdeztünk két bringást, akik azt javasolták, hogy forduljunk vissza és menjünk át a hídon a folyó déli oldalára, és haladjunk ott tovább kelet felé Chur irányába, mert az az út egyrészt sokkal kevésbé forgalmasabb és ideális bringázásra, másrészt szebb is, és még a fölfelé is kevesebb arra, ráadásul az a vidék sokkal inkább alkalmasabb vadkempingezésre. Néhány kilométert és egy-két falvat elhagyva egy kukoricás vidéken, a tőlünk itt már északra elterülő völgyre gyönyörű kilátást nyújtó helyen Zita gondolt egyet, és az egyik takaros kerttel bíró házba becsöngetett. Először nem jött ki senki, és már indultunk is volna tovább, amikor végül csak megjelent egy férfi az ajtóban. Így hozott minket össze az út Jean-Claude-al és családjával. Jean-Claude megengedte, hogy bárhol, ahol csak gondoljuk a füves kertben, felállítsuk a sátrunkat.

Így is tettünk! :)

Majd nagy főzésbe kezdtünk, miközben már besötétedett.

Jóízűen megvacsoráztunk, közben Jean-Claude többször kijött hozzánk, és hívott minket be a házba. Ennek a kérésnek végül eleget tettünk, és itt kezdődött a nap és az est legszebb néhány órája! :)

Jean-Claudenak és Cathrinnek van egy tündéri Ana nevű kislányuk, és egy héttel a látogatásunk után volt az esküvőjük, ezért komoly feladatot kaptunk, bort kellett kóstolnunk, és véleményeznünk, hogy ki tudják választani, miből rendelnek majd az esküvőjükre, ami egyébként fent a hegyekben, egy síházban lesz, merthogy Jean-Claude egykor profi síző volt, de egy balesete után fel kellett hagynia a profi sporttal. A biztosítása nem csak az felépülését és kórházi ellátását fizette, hanem a továbbképzését is, hiszen pályát kellett váltania, nem tudott többé a sportolásból megélni. Így lett sportmarketinges és a Freeskiing szövetség marketing vezetője, valamint több, e nagyon látványos sportba beszállító márka tanácsadója. E kapcsán beszélgettünk a téli olimpiákról is, hogy micsoda szörnyű körülmények vártak a sportolókra Sochiban, hogy a helyiek nem akarták őket kiszolgálni, mert a torkuk tele volt az egész olimpiával, és hogy manapság már nem ugrálnak csak a fejlődő országok a téli olimpia rendezéséért, az ugyanis erősen ráfizetéses anyagilag, de az ilyen országoknak a presztizs többet ér. A megoldás az lehetne, ha nem csak adott városok pályázhatnának, hanem egész országok vagy régiók is, mert ugye így nem kéne felhúzni új és új létesítményeket, mert az alpesi vagy északi országok már réges rég mind rendelkeznek az olimpiához szükséges pályákkal és sportlétesítményekkel, csak éppen nagyon ritka az, hogy mind egy helyen legyenek. Így aztán egy olimpia óriási beruházásokkal jár, mindezt csupán néhány napnyi világfigyelemért, aztán hamar lényegüket vesztik és üresen állnak ezek a létesítmények. Ha viszont nem ragaszkodnánk többet ahhoz, hogy egy gócban legyen minden sportág, mindez megoldódna. Igaz, ennek nyílván hátránya is lenne, a megnyitóra és a bankettre csak össze kéne csődíteni a különböző sportágak versenyzőit, de ez még mindig kisebb költség.

Éjfél is volt már, mire abbahagytuk a lelkes beszélgetést. Közben kiderült, hogy Cathrin nővére éppen Budapesten van a barátaival, úgyhogy rögtön írt is neki egy üzenetet, hogy magyar vendégeik vannak, és hogy élvezzék a tüzijátékot, mert ez a nap augusztus 20-a volt. :) Aztán még a reggelit is együtt költöttük el, és még jó egy órát eltöltöttünk a kertben is, amíg összepakoltuk a sátrunkat. Sally, a képen látható kutyájuk egyébként egy igen vicces produkcióra is képest volt. Ha Jean-Claude a kezével pisztolyt formált és ráfogta a kutyára, aki erre a két melső lábát felemelte, majd a “bang-bang” elhangzására összeesett, mintha lelőtték volna. (valahogy így) A jutalom persze ezután nem maradhatott el, és vannak további megtanulandó leckék is, mint például egy üveg sör kivétele a hűtőből és kinyitása, majd a gazdihoz vitele. :) Ha már az állatoknál tartunk, azt is elmesélem, hogy az előző képen a tűzhelyen ülő macskát (amit Smörének hívtak, ami a svájci németben valami olyasmit jelent becéve, hogy “kenyérmorzsa” :D) a házhoz adták, amikor Cathrinék megvásárolták, ugyanis a ház előző tulaja városba költözött, ahol az állatot hamar elgázolta volna egy autó, ugyanis e csendes vidékhez szokott. Itt viszont nem csak, hogy biztonságban van és jól érzi magát, hanem még haszna is van, ugyanis a macsek minden héten büszkén megmutat egy-egy elkapott egeret a gazdáinak, aztán pedig elég elképesztő módon szőröstül-bőröstül felfalja, hogy még egy apró csont- vagy szőrdarab sem marad az egér után. :)

Ha pedig a háznál tartunk, íme. :) Ez is “pikkelyes” borítású, vagyis apró lekerekített aljú fadeszkácskák borítják az oldalát. És állítólag minden a házat alkotó fát a házzal egyező tengerszint feletti magasságból vágtak ki, ami már elfelejtettem, miért, de nagyon fontos. :) A ház egyébként van vagy száz éves, és Jean-Claude lassan, de lépésről lépésre saját maga újítja fel. A képen épp búcsúzkodunk, az egész család kijött nekünk integetni az ajtóba. Rettentő kedvesek és közvetlenek voltak velünk, és nagyon bírtuk egymás társaságát, minden egyes percet nagyon élveztünk velük, és jó hír, hogy Jean-Claudenak tavasszal egy konferenciára Budapestre kell látogatnia, addigra pedig biztosan rendbe tudjuk tenni a saját otthonunkat is, így minden esély megvan rá, hogy mi is vendégül tudjuk látni őt, vagy, ha családostul jönnek, mindannyiukat! :) Ez igazán nagyszerű lenne, még napokat el tudtunk volna lenni velük, de sajnos indulnunk kellett tovább, mert erre a napra még be volt tervezve két másik ország és egy esti találkozó.

Jean-Claudeék egyébként valóban marasztaltak is, szóba került, hogy este autóval bemennek a közeli Chur városába, ahol ezen az augusztus 21-én egy hatalmas fesztivált rendeznek, este koncertek lesznek, és az egész környék össszetódul, mert ez egy évente csak egyszeri alkalommal megrendezendő hatalmas ünnep. Ha nem lett volna kiszámolva minden egyes nap Sopronig és nem vártak volna az elkövetkezendő napokban különböző helyeken és időpontokban barátaink és vendéglátóink, bizony nem gondolkoztunk volna ezen soká, de így inkább hamar elengedtük a dolgot. Tudjátok, az út eleje, a közép-ázsiai vízumok miatt ilyen szempontból nagyon kötött volt, menni kellett és haladni, tartani a tervet és mindenhová időben megérkezni. Ugyanúgy ez a legvége is újra kicsit kötöttebb lett, amint megvettük az Európába szóló repülőjegyünket, meglett a határidő, és nem sokkal később a hazaérkezés pontos dátumát is kitűztük, hisz odahaza már sokan vártatok és sokatokkal együtt bringáztunk az utolsó napokon. Ezt mi direkt így akartuk, így terveztük, a mi döntésünk volt, ezzel feladtunk némi szabadságot az út ezen utolsó szakaszára, de ezt nem bántuk, sőt. Elvégre Svájc igazán nincs messze (azóta felkérést kaptunk egy előadásra Zürichbe az ott élő magyar közösségtől, úgyhogy hamarosan valóban vissza is térünk), viszont hazaérkezni a négy éves nászutunkról csak egyszer fogunk az életben és ezt szerettük volna minél többetekkel megosztani. :)

Na, de most már haladjunk, mert nem akármilyen tájak következtek Churig! :)

Traktorral nyírják a mezőket, és némi forgatás és szárítás után bálákba szedik össze a füvet. Ilyen gyönyörű időben, ilyen szép helyen igazi kínszenvedés lehet ez a munka! :)

Hoppá, egy szürke Ferrari! :) E napos időben kibújtak a sportautók a garázsokból. :)

Nem is egy, nem is kettő… Tucatjával húztak el mellettünk a lapos autócsodák.

E kép kapcsán megtanultam, hogy nagyon figyelni kell rá, hogy min és hogyan tréfálkozunk, mert tízezer követő között akad sportautó tulajdonos/rajongó is. Ezúton is, mégegyszer elnézést kérek! Kinek a sportautó, kinek a fekvőbringa a világ körül – ez így van jól, rettentő unalmas világban élnénk, ha mindenki ugyanazokért a dolgokért rajongana.

Egyébként több mint valószínű, hogy ők is a churi buliba tartottak…

Méghozzá nem is akármilyen útvonalat választottak az autókázáshoz! :)

Tegnap este, az első pohár finom bor után Jean-Claudeékkal már áldottuk a sorsot, a két bringást, aki erre küldött minket és a döntésünket, hogy a völgy déli oldalát választottuk, de most aztán már végképp így voltunk, a szuper kedves vendégszeretet és a nagyszerű vidám beszélgetések élménye még friss volt bennünk, közben pedig már új tájakon jártunk és be se bírtunk telni a szépségükkel.

Jean-Claudeék “pikkelyes” házát nehéz überelni, de azért ez sem rossz! :)

Az utunk immár lefelé menet.

A svájci Canyon del Pato? :)

Ezt láttuk, le lenéztünk…

Tető kőmolás ellen.

Kiérve a kanyonszerű völgyből ismét megpillantottuk a Rajnát. Hát nem volt épp sík a terep idáig, de a túloldalt állítólag még több kaptató várt volna ránk a főúton, a forgalomról nem is beszélve. Na meg ugye kétlem, hogy amarra ilyen gyönyörű tájakon kerekeztünk volna.

Valahol ott szemben halad a főút.

Na jó, azért amott sem lett volna csúnya… :) De innen mégjobb! :) Ha kérdezték útközben, hol volt a legjobb, egy ideje már csak azt válaszoltuk: “Itt és most!” – és nem csak azért, mert diplomatikusak akartunk lenni, hanem mert próbáltunk mindinkább így érezni. Megélni helyesen és teljesen a mát, hiszen végig csodálatos helyeken jártunk, érdekes emberekkel találkoztunk és izgalmas dolgokat tapasztaltunk.

Terepasztalország sosem akar véget érni… :) Úgy tűnik, egész Svájc ilyen.

Egy kanyarban találtunk egy ilyen kiülőhelyet, ahol megettük a reggel elkészített szendvicseink egy részét.

Ezzel a jófej német sráccal már tegnap a hágóban is találkoztunk. Kérdeztem tőle a blődségeimet, hogy hány kilométert teker, milyen átlaggal, hány kiló a bringája, de ő mindenre csak azt válaszolta, hogy nem tudja, és nem is érdekli, csak megy és élvezi, van két hét szabadsága, tesz hát egy kört az Alpokban. :) És közben minden nagyokat nevetett, de olyan jóízűen. Egész másképp bringáztunk mint ő, de ezen a különbségen egyik fél sem ütközött ki, hanem inkább nagyszerűen mulattunk egymáson. :)

Leértünk Chur előtt a völgy tágabb, laposabb részébe, de a táj közben mit sem vesztett szépségéből.

Chur óvárosába egy ilyen kapun keresztül hajtottunk be.

Ennek a templomnak a tövében, az ivóvizet öntő szökőkút tövében táboroztunk le. Itt elintéztem néhány dolgot a talált nyílt wifin, és megettük a maradék szendvicseinket, no meg egy tábla finom tejcsokoládét. :) Csak, hogy tudjátok, mert tegnap ez is szóba került a vendégségben: Európában, és így Magyarországon is világviszonylatban nagyon finom és nagyon olcsó a csoki, 100g-ot megkapni 200 forint alatt, míg a világ más tájékain a hasonló minőségű csokit úgy kell kutatni, és ha sikerül is megtalálni, az ára többszöröse ennek. Szóval értékeljük, amink van, ne csak a csokit, az ivóvizet is, minden nap. :) Meg minden napot is, minden nap! :)

Kifelé menet Chur központjából

A következő városkában, Zizersben eszünkbe jutott, hogy mindjárt Liechtensteinben vagyunk és még nem adtuk fel a második meglepetés ajándékképeslapokat azoknak a naptárvásárlóinknak, akik 10 naptárat vettek. Erre úgy gondoltuk, hogy Svájc megfelelő hely, hiszen gyönyörű ország és mégis, így nem “a szomszédból” küldünk képeslapot. Igaz, Liechtenstein talán még speciálisabb lett volna, de azt nem akartuk megkockáztatni, mert mi van, ha ott nem kapunk már képeslapot a késői órák miatt? Ausztriából már nem olyan menő képeslapot kapni… :)

Maienfeld utcáin

Elég érdekes kis utakon vezetett minket a kerékpárút.

Ilyen hagymatetős templomtoronnyal volt egy kirakónk gyermekkorunkban. Most esik csak le, mennyi osztrák-német-svájci hatás ért gyerekkoromban. Ezek a kirakók, a Marklin vasút, a terepasztalok, azok elrendelése, elemei mind-mind ilyen alpesi dolgokra hajazott.

Most meg itt bringázunk Svájcban, még mindig, de már csak pár percig, mert hamarosan megérkezünk Liechtensteinbe! :)

A jobb oldali gerinc mögött már egy új ország vár ránk! :)

Hmmm…

Szőlőföldek között tértünk vissza a Rajna bal partjára…

…ahol aztán egészen egy hídig tekertünk a töltésen, aminek a túloldala már egy új ország volt. De ez hagyján, ezt az új országot ugyanezen a napon még el is hagytuk! :) Mert a túloldalán, Ausztriában egy kempingben már várt ránk egy barátunk. Mozgalmas egy nap volt ez, az biztos. Legközelebb Liechtensteinből és Ausztriából folytatjuk! ;)

Mindez történt csupán 48 óra alatt, 2015. augusztus 19-20-21-én. Megírva október 23-án.

Elkészült a könyvünk és már rendelhető!

Arpi — Fri, 16 Oct 2015 10:14:28 +0000

Hogy tudod megvenni?

A könyvünket itt megrendelheted tőlünk nagy kedvezménnyel 3533 Ft helyett 2800 Ft-ért! Az így előrendelt könyveket a rendelést követő pénteken adjuk át a futárcégnek, de a Tengerszem Túraboltban személyesen, készpénzzel is tudtok a könyvből vásárolni.
Az előadásainkon is meg tudod venni a könyvet. Ezekről bővebben lejjebb görgetve olvashatsz.

Mit is kell tudni róla?

Fél évig írtuk, készültek fejezetek az Őrségben, a Vértesben, Korfun, de még Albániában is.
1550 nap és az azt követő két év tapasztalatai és történetei sűrítettük bele 344 oldalba.
Mindezt egyetlen nap áráért, 3533 Ft-ért megkaphatod – ennyi a hivatalos ára a könyvnek! :)
Ezen a 344 oldalon 454.000 karakter található :)
A könyv Puha fedeles, 14 x 20 cm méretű, fekete-fehér nyomtatású
De nézzétek inkább meg a hátlapos és az előlapot. A képre klikkelve a fülszöveg olvashatóvá válik:

A tartalomból

Íme a könyv és a tartalomjegyzéke, valamint egy “alternatív”, térképes tartalomjegyzéket láthattok belőle. A képekre klikkelve nagyobban is láthatóak.

Előadások, könyvbemutatók, ahol kapható lesz a könyv

Gyere el valamelyik közelgő eseményünkre, ahol személyesen találkozhatsz velünk, kedvezményesen megveheted a könyvünket, és – ha szeretnéd – szívesen dedikáljuk is azt Neked – vagy akinek szeretnéd!

Szeged, november 29. 19:00
Kürt, faluház, december 1. 19:00
Budapest, Járatlan Utakon Fesztivel, december 9-10.
Budapest, január 9. 18:15
FreedomXFest Mini, január 13.

Várunk szeretettel!
Zita és Árpi

Átkelés a Furka-hágón (2436m)

Arpi — Tue, 13 Oct 2015 12:09:52 +0000

Marcéktól nem sikerült korán elindulnunk, de ez nem volt gond, mert erre a napra csak azt terveztük, hogy odatekerünk a Visptől keletre magasodó Furka-hágó aljára a NY-K irányú, lapos, széles, de folyamatosan emelkedő Rhone-folyó völgyében.

Kezdetben a kerékpárút a főúttól távol haladt, a völgy északi oldalában, ahol ilyen kilátásban volt részünk.

“Terepasztalország” :)

Na ilyet se sűrűn látni Svájcban…

Sok helyen felakasztják a fa kéziszerszámokat, eszközöket a régi faház oldalára díszítésképpen.

A mai napig nem tudjuk, hogy a körforgalom közepén a szikla tetején az a bevásárlókocsi a művészeti alkotás része akart-e lenni, vagy csak valaki kiegészítésképpen oda rakta. :)

Néhol azért meredekre váltott az út, az első ilyen alkalommal fújtunk egy kis pihenőt. :)

Amíg az aszfalton feküdtünk, egy másik lényt fedeztünk fel magunk mellett.

Marc és Estelle nagyon kedvesek voltak velünk, nem elég, hogy vendégül láttak minket, hátizsákot adtak kölcsön és tippekkel is szolgáltak, még egy-egy búcsúajándékot is kaptunk tőlük. :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]… :) Remélem tudják, hogy a világ egyik legélhetőbb, legszebb országában élnek, és minden nap hálát is adnak ezért.

[/caption]

Később, a völgy egyik keskenyebb, fentebbi vidékén egy gyalogos függőhidat találtunk, amit rögvest ki is próbáltunk! :)

Ha lenéztünk a közepéről, ezt láttuk!

A 2015-ös nyári, alpesi divat! :D

A hídon való séta után folytattuk utunkat Terepasztalországban. :)

Amikor letértünk a főútról, hogy a kis falvakon át kisebb forgalomban haladjunk, azt sosem bántuk meg. :)

Tök jó, hogy megtartották a régi épületeket, és minden fából van!

Sajnos estére beborult és szürkeség töltötte be a völgyet magunk előtt.

Oldalt pillantva. Figyeljétek a macskát az ablakban! :)

Ahogy közeledett az este, úgy lett egyre hidegebb, az eső pedig eleredt, és minden nedves, hideg lett odakint. Ebben a szutyokban és hidegben nem sok kedvünk volt sátrat állítani, ráadásul nem is találtunk nagyon olyan helyet, ahol elbújhattunk volna, vagy valakitől engedélyt kérhettünk volna a táborállításra. A bújkálás helyett Zita boszorkányos megérzéseire hallgattunk, egy faluban visszafordult egy házohoz, hogy van neki egy megérzése. Egy szálloda előtt letámasztotta a bringáját, és bement, hogy megkérdezze, nem tudnak-e nekünk 6 négyzetmétert adni éjszakára egy garázsban, pincében, vagy akárhol.

Zita 5 perc múlva azzal jött ki, hogy pakoljak, van helyünk, a Ski Raum, vagyis a síléc tároló alagsori helyiség lesz ma este az otthonunk, amit a recepción lévő idős hölgy örömmel a rendelkezésünkre bocsájt.

Ugyanitt volt egy-egy mosdó is a pincében, ám mi előbb leültünk egy-egy székre, és elindítottunk az ősöreg mobiltelefonunkról néhányat ezen nóták közül. Fáradtak voltunk, a hegyen való kirándulást még nem sikerült kipihennünk, különösen nekem nem, mert én ugye még Zermattba is bringával mentem fel. Szóval csak ültünk, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, mert néhány ázsiai és két latin-amerikai dal mélyen érintett minket. Ekkor már közül voltunk a hosszú utazásunk végéhez, és így a végén érdekes volt a zenék által újra átérezni az elmúlt 4 év sokszínűségét. Ez valahol felfoghatatlan, mennyi minden történt velünk, és az is, hogy ez az utazás hamarosan végetér. Csak ültünk ott megilletődötten vagy 20-30 percig, és próbáltuk felfogni, hogy 4 évet utaztunk a világ körül, hogy mennyi csodát láttunk és megéltünk, és hogy ennek a végtelen utazásnak hamarosan mégis vége. Ezer arc és kép jött elő a fejünkben a dallamokra és a szívünket mind melegséggel töltötte el. Van a hagyományos élethez képest mérve az utazásnak, a kultúrák különbözőségének és különösen Ázsiának egy olyan varázsa, amit ha megérez az ember… Nehéz erről írni. Szóval a lényeg, hogy teljesen meg tudom érteni azokat, akiket az utazás varázsa egy életre megfertőz és soha többé nem tudnak megülni a fenekükön.

Közben nézem, hogy sok nóta még fent sincs a “zenék a világ körül” sorozatban, úgyhogy hamarosan jövök egy 3. résszel! ;)

Jól tettük, hogy nem pakoltuk ki a matracainkat és a hálózsákokat, mert amíg meditáltunk, a szállodát vezető idős hölgy lejött hozzánk, és közölte, hogy itt büdös benzinszag van, ezért ad nekünk egy szobát. Mi tiltakoztunk, mondtuk, hogy itt tökéletes nekünk, ennél több nem kell, de ő hajthatatlan volt, hiába mondtuk neki, hogy nem akarunk gondot okozni, azt mondta, nem okozunk, ő itt a főnök, és ad nekünk egy szobát, a bringákat itt hagyhatjuk éjszakára, de mi kövessük. Megfogtuk a táskákat és követtük.

Nem csak, hogy szobát kaptunk, hanem két adat forró levest is.

Kihasználva ezt a nagy kényelmet, és a képen látható asztalt és széket, neki is álltam ennek a bejegyzésnek, mert úgy éreztem, hogy sokat kaptunk, ezért illik adni is, ha mást nem, amit tudunk, egy blogbejegyzést. :)

Az apró szobánkban “integrált” fürdőszoba volt. :)

Az ágyat nem használtuk, hogy ne kelljen miattunk újrahúzniuk, tökéletesen jót pihentünk a saját matracainkon és hálózsákjainkkal is, nem akartunk nekik munkát okozni azzal, hogy ilyen kedvesek voltak velünk, és végül egy teljes szobát adtak nekünk. Természetesen teljesen ingyen.

A jótevőnkről sajnos nincs fotó, mert reggel már egy férfi váltotta.

Korán reggel, borús, de esőmentes időben folytattuk tovább a völgyben, ahol még néhány falu és pár kilométer hátra volt a hágóút kezdetéig.

A bringaúton.

Egy reptér mellett is elhaladtunk.

Volt benne néhány kilométer terep is.

Ott elől süt a nap!!! :)

Ezen az utcai térképen látszik, mi vár ránk. Mi ekkor Oberwaldban voltunk, és a Furkapass felé haladtunk. Most kezdődik majd csak az igazi Rock’n Roll! :D

Ahol a főút ilyen félalagutakban haladt a kőomlások és a lavinaveszély miatt, ott nekünk bringásoknak mindig volt egy alternatív út.

Közvetlen a meredek emelkedő előtt megálltunk enni egy bringabolt előtt, ahol ez az olasz úriember is megállt pumpálni az országútija kerekébe. A bringája 8kg, a hátizsákja 7kg. Így is lehet! :) Összehasonlíásképpen a mi fekvőkerékpárunk 18kg és 30kg-t simán mind a ketten cipelünk. Nem is láttuk többet a kollégát… :)

Egy “fat-bike”, ami nem azért fat, mert kövér embereknek való, hanem mert kövérek a kerekei, terepre való! :)

Ez a kép talán érzékelteti, milyen széles a felni és a kerék.

1,2 millás elektromos bicó

A helyi távolsági busz. Okos. Jó lenne látni ilyet Magyarországon is. Ez igazán nem kerül sokba, leginkább akarat kérdése.

Tízóraink. Jól tettük, hogy betankoltunk a mászás előtt.

Az emelkedő aljában kis piros tábla jelezte nekünk, hogy a következő 16km-en 1070m szintet fogunk mászni, ami átlag 6,7%-os emelkedőt jelent.

Sajnos az idő nem javult, sőt…

A Rhone forrását a hágóút mellett található Rhone-gleccsert tartják.

Ne a Porschét, hanem a szerpentint figyeljétek a háttérben! :) Ez egyébként nem a mi utunk volt, hanem egy másik hágóút, a mi utunk a jobb oldali gerinc után egy jobbkanyart vett.

A kép bal oldalán hátul látszik az előző alagút.

Itt megérkeztünk Gletschbe, ahol rövid pihenőt fújtunk.

Amíg szusszantunk, megállt mellettünk egy már mutatott sárga PostBus, aminek a sofőrjét megkérdeztük, hogy fel tudja-e vinni a hágóba vagy a túloldali Andermattba a holmijaink nagy részét. Emberünk hajlott a dologra, ám semmi kontaktunk nem volt a túloldalra, ahol fogadni és raktározni tudták volna a holminkat, így az ötlet nem megvalósult végül. De ha egy kicsit előre szervezkedünk, telefonálunk, akkor simán működhetett volna.

Akkor…

…és most! :)

Itt már egy Gletsch fölött, a távolban látszik a Rhone-gleccser alja és jobb oldalt a Furka-hágóút szerpentines folytatása.

Ilyen kanyarokból bőségesen jutott a mai napra. :)

Atyaég, mi vár ma mgé ránk! :)

Elképesztő, hová építettek utat, nem?

Motorosok is sokan voltak, de annyian nem, hogy zavaróak legyenek számunkra.

Gletsch a magasból. Az előbb még ott voltunk lent! :)

A következő hajtűkanyarban

“Nannééééé, oda fel kell tekerni?!?!” :)

24 évesen… :( Van egy barátunk, akinek sebész az apukája, így szinte minden héten találkozik egy-egy motorbalesetben végzetesen tönkretett fiatal emberi testtel – és sorssal. Azt mondta a fiának, bármit csinálhat az életében, de ha egyet kérhet, csak motorozni ne kezdjen! Persze ez egy vélemény, nyílván lehet ezt is ésszel csinálni.

Azért a völgy se semmi! Imádom az alepsi tájakat!!! :)

Örömfotó! :) Pedig még fel sem értünk, de ez a nap már nagyszerű volt, hiszen kisütött a nap és a világunk egyik fantasztikus szegletében kerekezhettünk! :) Örültünk, hogy végül hallgattunk Tillyre, és erre jöttünk.

Egy panoráma a völgyről, a kép két szélén látható út valójában egyenest alkot. :)

Még közelebbről, ezzel nem lehet betelni! :)

Próbáltaggam, hogy lerakom a kamerát a padkára időzítővel, de ennél jobb kép nem sikerült belőle.

Talán ez, de ezen már apróak vagyunk. :)

Jönnek az újabb hajtűkanyarok!

Itt már a vasút is újra fogaskerekekes kapaszkodásra vált… :)

Az egyik legszebb, ha nem a legszebb hágóút, ahol valaha jártunk.

A távolban Gletsch, onnan jöttünk! :) Nehéz szavakba önteni, mit érzünk ekkor, ha sikerül urrá lenni a fáradtságon, és elönti a testünket a biciklizésben amúgy is keletkező sok örömhormon… :)

Mennyi ilyen van még hátra?!? :)

Zita az egyik teraszról, vagyis a hajtűkanyar pereméről csodálja a tájat.

Ugyaninnen a másik irányba a kilátás… :)

De a közveltlen környezetünk is tele volt apró csodákkal.

Itt már majdnem a háznál játunk fent.

Az egyik hajtűkanyarban, ahogy azt már sok előző képen láthattátok – található a Hotel Belvedere, és egy látogatóközpont/szuvenírvolt/büfé/parkoló, amin keresztül eljuthatunk a Rhone-gleccserig. A falrajz azt reklámozza, hogy még a gleccser belsejébe is be tudunk menni! Nocsak, ezt nem szabad kihagyni! :)

Letámasztottuk a bringáinkat két kukának, ami, mint utólag kiderült, hiba volt, mert később a kukákat elvitték, így a bringáink az oldalukkal ledöntve a földön végezték, amíg mi odavoltunk.

Amíg a büfé előtti padokon falatoztunk, elhaladt mellettünk ez az úr egy magashegyi lánctalpas tereptalicskával! :)

A képen nem látszik, de ez egy domború alpok térkép, egyszer szeretnék egy ilyet, gyönyörűen látható volt rajta, hogy hol jöttünk és mely völgyeken-hágókon át fogunk tovább haladni Magyarország felé. :)

A gleccserhez bejutni a szuvenírbolton át 7 frankba került. Állítólag fél órás túra keretében ingyen is megpillanthatjuk a gleccsert, de ennyi időre nem akartuk magukra hagyni a bringákat, na meg ez a 7 frank, ha drága is volt, de magába foglalta a… Ne szaladjunk előre! :)

A morénató kifolyása

Ez az állandóan szelfiző bolond mindenütt ott volt, úgy kellett bűvészkedni, hogy ne nyúljon bele a szelfibotjával a fotóinkba. :)

Felfedeztek valami furcsát a jégen?

Hát most? Jobb oldalt, ahol világosabb a gleccser, az azért van, mert ott le van takarva nagy fehér ponyvákkal, hőszivegelés végett, és hogy kevésbé melegedjen a tűző napon, vagyis hogy lassabban olvadjon. Ezér azért kellett, mert a ponyvák alatt van az “Ice Grotto”, vagyis a gleccser mélyébe vájt jégbarlang. Azt ugyanis minden évben újra kell vájni, mert a gleccser folyamatosan mozog és húzódik vissza. Hogy legalább egy szezont egy jégbarlang kibírjon, kellennek a fehér ponyvák.

A gleccser bejáratánál. Ez így kicsit kiábrándító volt…

De belülről már nagyon tetszett mindkettőnknek. :)

Nekem különösen tetszettek azok az üregek, amelyeket a neoncsövek által kiadott hő olvasztott ki a járat oldalába.

A járat végén.

Ez a kék szín és a fagyos hideg igen hangulatos volt. Bár utóbbi miatt nem tudtunk sokat időzni a jégbarlangban.

A kijárat belülről.

Kőemberek.

Itt a leponyvázott rész még jobban látható.

Hát ez király volt, nem is számítottunk ilyen élményekre! :)

Ahogy visszafelé sétáltunk a szuvenírbolthoz és az előtte parkoló kerékpárjainkhoz, érdekes felhőmozgást láttunk a völgy felett, ahonnan érkeztünk.

Ezért gyorsan le is raktam a Brinno TLC 200 Pro timelapse kameránkat pár percre az állványra, amit direkt ezen célból magammal cipeltem még a jégbarlangba is.

Amint az a videón is látszik, szépen lassan, de egyre csak gyűltek a felhők, ezért jobbnak láttuk mihamarabb elindulni.

A szöveget nem értjük, de nekünk ez a néni adta a gleccserhez a jegyeket a szuvenírboltban. Valószínű már nagyon régen itt dolgozik, vagy valami köze van a helyhez.

A parkolóban várva ettől a férfitől kaptunk…

egy ilyen kristályt, amit helyben gyűjtöttek.

…és irány tovább! :) Innen már nem lehet messze a hágó!

Fent a hágóban, már esőben, felhőben, de csak megcsináltuk ezt is! :)

Lefelé menet sajnos egészen sokáig ebben a jéghideg, esős, nedves, felhős időben ereszkedtünk:

Amitől rettentően átfagytunk, főleg Zita.

Lent Realp felett a kilátás a túloldali völgyre.

Realp főterén.

Realpból áttekertünk egy hosszú, egyenes, sík szakaszon Andermattba, ahol még mindig ugyanolyan hideg, téli időjárás fogadott minket. Láttunk egy kempinget, de valahogy nem jutott eszünkbe fizetni azért, hogy az éjszaka ízekre fagyjunk. Helyette inkább wifit kerestünk, hogy fel tudjunk csattani az internetre. Ez nem ment könnyen, mert sehol nem volt nyílt wifi. Beengedtek minket egy étterembe, hogy ott használjuk ami nekik van, de az sem működött. A Tőletek kapott UPC Wi-Free hozzáférések valahogy szintén nem működtek, pedig két felhasználónév-jelszó párost is kaptunk, de hiába próbálgattuk őket, nem kaptunk hozzáférést. Végül egy kocsmába kaptunk netet, itt a pultos nagyon rendes volt, látta, hogy fáradtak vagyunk és csüggedtek, azt javasolta, keressük meg a közeli templomot a laktanya mögött. Mert ugye, amiért a netet akartuk, az a Couchsurfing volt, de ott sajnos nem írt vissza nekünk senki Andermattból, így nem volt szállásunk erre az estére, és egyre fagyosabb lett az idő, ráadásul esőre állt. Vagy inkább hóra. Megpróbáltunk egy garázst és egy pajtát, de nem jártunk sikerrel. Odamentünk a templomhoz, de ott senkit nem találtunk, Zita csöngetett, de nem jött ki senki. Elcsüggedtünk, leültünk a padkára, Zitát már a kétségbeesés kerülgette, mert nagyon fáradt volt, és egy ilyen hosszú, nehéz nap után semmi kedve nem volt éjjel is ázni és fázni. Ekkor egy kutya szaladt oda hozzánk, és letette Zita mellé a játékát, hogy dobjuk el neki.

Folytatása következik! :) Történt 2015. augusztus 18-19-én.

Szeretettel várunk Titeket valamelyik soron következő előadásunkra, melyek mind ingyenesek:

- Október 15. csütörtök, 17 óra, Pest Megyei Kormányhivatal
Nyáry Pál terem, bejárat a Budapest V. Városház u. 7. szám felől
– Október 16. péntek, 18 óra, Budapest 1126, Kiss János altábornagy 40. – Pipitér Bisztró, a Zöld Bolttal szemben – TELTHÁZ! Mind a 108 hely betelt. :)
– November 9. hétfő este, Keszthely, Goldman Károly Művelődési Központ
– November 10. kedd, 18 óra, Sárvár, a Nádasdy-vár dísztermében
– November 11. szerda este, Szombathelyen
– November 13. péntek, 19 óra, Budakalász, Szentendrei út 9. Koós Károly Művelődési Ház és Könyvtár, HÉV-el érkezve a Budakalász Lenfonó megállótól 200m-re a Duna felé. Kiállításmegnyitó és élménybeszámoló Ázsiáról
– December 1. kedd, 18 óra, Budapest, Zuglói Civil Házban, XIV. Csertő park 12.
– December 7. hétfő este, Pécs, Vagabond Világjáró Klub
– December 11. péntek, 19 óra, Budakalász, Koós Károly Művelődési Ház és Könyvtár, téma: Ausztrália és Új-Zéland
– Február 5. péntek, 19 óra, Budakalász, Koós Károly Művelődési Ház és Könyvtár, téma: Amerika

Zermatt, és a szégyenlős(?) hegy, aminek hátat fordítottunk

Arpi — Thu, 01 Oct 2015 13:24:34 +0000

Zermattban reggel felhős-napos időre ébredtünk.

Egy az erkélyünkkel szemközti, Zermattól délre lévő csúcs.

Sajnos elég hamar felkúsztak a felhők a völgyben, így már reggel sem láthattuk a Matterhornt, ami egyébként innen nézve a hátunk mögött magasodott, valahol a felhők között.

Itt már Zermatt utcáin.

Azért volt mit nézni így is, ezért nem szomorkodtunk sokáig a felhőkön.

Utánfutó és gyerekülés egy elektromos biciklin, ami csupán egy vékony sordonyzárral van lelakatolva az első kerekénél.

Zermattból több tucat turistaút indul szerte a környező hegyekbe. Még Sir Edmund Hillary is járt itt az első európai útján, és már akkor is turistaáradatról számolt be a “Kockázat nélkül nincs győzelem” című életregényében (Világjárók sorozat, de gondolom azóta megjelent más kiadásban is), amit épp most olvasok újra, miután megtaláltam a szüleimnél. :)

Egy érdekes történetre leltünk a város központjában lévő egyik információs táblán: A Matterhorn 1865-ös első sikeres meghódítása tragédiába torkollott, több angol hegymászó is a mélybe zuhanva lelte halálát a csúcsról való ereszkedés közben, ezért Victoria angol királynő törvénnyel tiltani akarta a Matterhorn mászását. Ebből végül sosem lett törvény, viszont a hír sok hegymászót motivált arra, hogy Zermattba utazzon, így vált híressé ez a hely a turisták számára. Ami szerintem felerészt csak mese, mert a monumentális hegy már önmagában is vonzotta volna ide az embereket.

Egy eletromos teherautó Zermatt utcáin. Mint azt az előző bejegyzésben már írtam, Zermattból ki vannak tiltva a robbanómotoros járművek. Elméletben. Gyakorlatban azért látni ilyen autót is, igaz, valóban alig néhányat.

Itt a bringás a lényeg, csak elfelejtettem megvárni a képet. Azért így is látszsik a csomagtartóra szerelt síléctartó, benne a léccel és a síbakanccsal! Mindez a nyár közepén… :)

Megadtuk magunkat a nyugati kényelemnek. Amikor amellett a felvonó mellett sétáltunk el, amelyik pont ahhoz az állomáshoz vitt fel, ahonnan kirándulni terveztünk, azt mondtam, egye-fene, lehet ezen múlik, hogy megpillanthatjuk-e még a Matterhorn – most vagy soha, hiszen délutánra általában felhősebb lesz az idő, és holnap reggel már lent, Vispben fogunk ébredni -, kerül amibe kerül, de most felmegyünk teleporttal a hegyoldalba. 16 frank volt fejenként ez a felvonó egy irányba, és a föld gyomrában vitt minket, itt még csak az alsó állomáshoz sétálunk befelé.

Beszálláskor

Kettőnk között, fölött látszik az előttünk lévő meredek alagút. Féltávnál jött lefelé a másik kocsi, utána már csak egy drótkötelet láttunk magunk előtt, tehát össze voltunk kötve, és középen, ahol egy rövid szakaszon két sínpár volt, kikerültük egy mást, pont ahogy a Tátrában is van egy hasonló felvonó, csak ott a felszínen. :)

Y 11-es, a 5-Seenweg, vagyis az Öt tó túra a miénk, ezt néztük ki mára. Ez az egyik legszebb, ugyanakkor nem túl hosszú túraútvonal Zermatt környékén.

A piros nyílnál, Sunnegganál értünk újra felszínt a felvonó felső állomásán.

Fent ez a kilátás fogadott minket. Látjátok, az ott szemben a Matternhorn!!! :) A felhők mögött… Mondjuk ahhoz képest, hogy két napja Tilly azt mondta, 99% hogy nem fogjuk látni a hegyet, ez nem is olyan rossz!

Íme a túránk. Mi az óramutató járásával ellentétes irányba indultunk el rajta, és természetesen többet nem terveztünk ilyen aranyáron felvonózni, hanem végig, teljes körben gyalogolni, sőt utána le Zermattba is a saját lábunkon terveztünk lejutni.

Közben szemben a felhők közül néha elő-elő bukkant egy-két gleccser… :)

Hmm. Szép-szép, de hol van Lali-papa Matternhornja?!?!!!! :)

Ez nem az, de épp ez a hegy sem csúnya.

Az állatvilágot főleg madarak alkották, mármint azt a részét, amit mi is láttunk.

Az első tó az ötből, a Leisee.

Ez inkább amolyan játszótér-tó volt. :) Zita a kötélen behúzta magát a víz közepére a kis tutajon. Utána kettesben is kipróbáltuk, óvakodnunk kellett a hirtelen mozdulatoktól, ha nem akartunk beborulni a vízbe.

Kötöttpályás tutaj volt, hiszen a kötelet átvezették rajta! :)

Ezen a felszíne felvonón kicsit fennakadtunk, hiszen alig néhány tíz méter szintkülönbséget hidalt át, viszont gondolom nem két fillérbe került. Hogy mi értelme van, ne kérdezzétek! Az alsó állomásától a tóig már csak ösvény vezetett, tehát még az akadálymentesítés sem lehetett rá indok. Na mindegy, itt sok pénz van. :)

És sok mormota! :)

A második tó inkább egy víztározó volt.

Kötélháló talajerózia ellen az út menti, az útépítés által keletkezett meredek földletörésen. Az aljnövényzet simán keresztülnő rajta, és így kevésbé mossa le az ár. Ügyes.

A másik tó mögött felkanyarodtunk az erdős hegyoldalba és gyönyörű fenyőerdőben folytattuk.

Furcsa alakú fenyőfák és hóágyúk mellett sétáltunk.

A harmadik tó partján.

Az éjjel friss hó esett a hegyekre! :)

Bár a Matterhorn a hátunk mögött még mindig sűrű felhők között volt, ennek ellenére nem búslakodtunk, mert közben ilyen tájakon kirándulhattunk.

Itt freestlyle síelni is lehetne! :)

Rengeteg más túrázóval is találkoztunk.

Két aprósággal. Apa hátán úgy tűnik, valaki teljesen kidőlt. :)

A negyedik tó egyenesen festői volt.

Az a pad, az nagyon ott van! :)

Érdemes volt néha hátra is pillantanunk az úton, amin feljöttünk.

Ide montival feljönni, na ez is jó móka lehet! :)

Közben muszáj volt kicsit leülnünk, annyira lenyűgöző volt a táj. Eközben egy mormota is előbújt, közvetlen mellettünk:

Ugyanaz a pad, most felülről.

Szemközti gleccserek.

Az ötödik, utolsó tó partján leültünk piknikezni.

Hogy a piknik teljesen autentikus legyen, helyi fehérbort, felvágottat és füstölt sonkát, valamint egy négyféle svájci sajtból álló csomagot hoztunk fel a hegyre.

Közben ezt a kilátást élveztük. :)

…és amint azt talán már sejthetitek, erről timelapse videót és készítettünk, hiszen három képpel ezelőtt a háttérben látható is az állványon az öreg Canon. Az a videó, amit ebbe az irányba csináltunk, sajnos szürke lett és unalmas a túl sok felhőtől, de aztán leraktam a másik irányba is, nekünk háttal, a Matterhorn felé:

A videón egyébként végig látszana a Matterhorn, ha nem lenne felhőben. Ekkorra már nagyjából lemondtunk róla, és inkább hátat fordítottunk neki, mondván, hogy “túl szégyenlős”, és ezért inkább már nem is vagyunk rá kíváncsiak. Így is láttunk elég szépet, és inkább ezekre figyeltünk.

Pl. volt hogy szemben kilátszott a felhőből ez a gleccser.

Vagy ez! :) Egészen fennséges kilátóhelyen álltunk meg piknikezni! :)

Itt már újra úton lefelé.

Felvonó a semmibe! :)

Nem szerették, ha simogatják őket… :)

Ez a hely, ahogy annyi másik is a környéken, a siklóernyősök paradicsoma is, hiszen könnyedén feljönnek a felvonóval, aztán indulhatnak is az égbe… :)

Ott vagy, tudom hogy ott vagy, hiába bújkálsz! :)

Szinte már teljes egészében látszik…

A siklóernyősök már évekkel ezelőtt készítették a videószelfiket a szelfibottal, még mielőtt ezek a szavak megszülettek volna.

Ez a hegy, ez már nem is szégyenlős, inkább csak játszik velünk!

Micsoda kitett fal!

Ezeket a kőtetős házakat nagyon bírtuk, sok van belőlük a vidéken.

Itt már lent, egész közel Zermatthoz, az erdőben.

Na tessék, nem csak madarakat és mormotákat, hanem békát is láttunk! :)

Újra a város “utcáin” :)

Simán félmillás KTM elektromos rásegítésű bringa, megint csak egy 2 másodperces sodronnyal zárva… :o

Ezekkel a házakkal a délután sem tudtunk betelni.

Elektromos DH bringa, hogy azokat a fránya felvonókat se kelljen mán használni! :) Megintcsak egy vékonyka sodronnyal lekötve. Mondják ugye, hogy a zár kerüljön bele a bringa egy tizedébe, vagy huszadába? No, ez az arány itt Svájcban úgy tűnik 1:200-hoz… :)

Mivel Zermattból vagy egy tucat felvonó indul fölfelé a hegyekbe, így itt van létjogosultsága az ilyesminek. Pedál nélküli óriás rollerbicikli hatalmas kerekekkel. Fék persze azért volt rajta elöl-hátul.

Ritka csúnya hely ez a Zermatt! :)

Matrica az egyik elektromos városi járvány ablakán.

Zita már elindult Silvia lakásától, hogy stoppoljon, amikor én még a timelapse kamera biciklimre való felszerelésével vesződtem, amikor egészen felismerhetően előbújt a hegy a felhők közül.

Mintha még a csúcsát is látni véltem volna egy pillanatra.

Aztán legurultam:

A felvételen Zita is feltűnik, ahogy egy autó ablakából kiinteget nekem. :) Aztán a vége előtt, épp mielőtt visszaelőzne a piros vasút a Visp előtti lankás szakaszon, lemerültek a kamerában az aksik és így az már nem látszik, ahogy megérkezünk. Este a vendéglátóinkkal nagyon jó beszélgettünk, és mikor szóba került a Matterhorn, Marc mesélte, hogy látva az izgatottságunkat a heggyel kapcsolatban, ő is figyelte a webkamerák képét, és csodálkozik, hogy mi nem láttuk egész nap a hegyet, mert ő reggel 8-kor valamelyik webkamerán látta. Erre föl én is átnéztem újra a képeimet, és az egyik legelső fotón, amit még Silvia teraszán kicsimpaszkodva és a karommal a fényképezőt a tető vonala felé emelve, hátrafelé fotóztam, hát nem ott figyel a Matterhorn?!

Jobb oldalt, a felhők mögött látszik, ahogy rásüt a nap!

Lehet, hogy nem is a hegy volt szégyenlős, hanem mi voltunk lusták reggel? :) Mindenesetre konstatáltuk, hogy amíg az a legnagyobb bajunk az utazásunk ezen gyönyörű napjain, hogy nem láttunk egy hegyet a felhőktől, addig minden nagyon rendben van. :)

Genf – Lausanne – Chippis – Visp – Zermatt, avagy borúra derű! :)

Arpi — Wed, 23 Sep 2015 12:27:09 +0000

Genftől Zermattig ez a szintmetszett, ez volt az utunk következő szakasza, e blogbejegyzés tárgya. :)

Első nap csak Lausanneig kellett tekernünk, ami 60km-re volt a Genfi-tó északi partján, annak svájci oldalán, ahol Orsiék vártak ránk.

Mikor kiléptünk Rékáék házának ajtaján, a kukák mellett egy otthagyott tévét találtunk. Ingyen elvihető… :o

Az ajtó másik oldalán pedig egy egyszerű, kosaras városi bringát, amin elől és hátul és Schwalbe Marathon Plus külsők voltak. :) Csak a gumiabroncsok ára valószínű kiteszi a bringa harmadát, felét. :)

Itt már vagy 20-30km-re járunk Genfről északnyugatra.

Zita nem kéredzkedik ám be akárhová mosdóba, egy Jaguár autószerviznél nem adja alább! :D

Egy újabb városkában, egymást érték ezek a gyöngyszemek.

Zita vizsgálja a tó krisztálytiszta vizét. :)

Egy rövid szakaszon a gyönyörűen kialakított parti sétányon tudtunk haladni.

Aztán bringaúton is…

Meg egy egész falun keresztül egy ilyen útfelújításon át, ahol az autók nem tudtak megelőzni minket. De nem türelmetlenkedtek, senki nem dudált, kivárták, míg vége nem lett és biztonsággal meg nem tudtak előzni minket.

Ezt nem tudom, hogy írtam-e már, de már-már zavarbaejtően előzékenyek voltak velünk itt Európában, legalábbis mi így éreztük Latin-Amerika után. Az autósok csak akkor előztek meg minket, ha nagyon jól belátható volt az út és legalább másfél-két méter helyet tudtak hagyni mellettünk. Sokszor volt, hogy úgy integettünk nekik, hogy menjenek már, mert nekünk az idegesítőbb volt, és veszélyesebbnek tűnt, hogy mögöttünk araszolnak, mint az, hogy másfél méterre tőlünk megelőznek, aztán mindenki mehet a dolgára, mi pedig nyugalomban bringázhatunk tovább. Mondjuk itt a forgalom minden csak nem veszélyes, Ázsia és Latin-Amerika után, Léna nagyon jól fogalmazott, mikor Európát egy játszótérhez hasonlította Ázsia után. De micsoda remek játszótér! :)

A készülő útra így festettek zebrát. :)

Szőlők között egy falu az út bal szélén. Szinte csak szőlőt láttunk ezen a vidéken.

Itt már egy Lidlben vásárolunk. Ezt nem próbáltuk ki, nem tűnt túl autentikusnak. :D

Ebédünk a közért előtt. Jó, hogy 4 év utazás után rájöttünk, hogy az ülések szivacsait így is lehet használni! :)

Itt már este, a vacsoránál Orsival és Yannickkal. Orsi is a GenfHun csoportban talált ránk és ajánlotta fel vendégszeretetét. Nagyon finomat főztek vacsorára és egy üveg magyar bort is kibontottunk. Az ő történetük is érdekes, mikor Yannick Magyarországon élt, egy olyan klubban találkoztam, ami azért jött létre, hogy az emberek költsönösen egymást segítve nyelvet tanuljanak. Orsi franciául akart tanulni, Yannick pedig magyarul. :) A dolog vége az lett, hogy mára együtt élnek itt Svájcban, ahol Orsi is kapott munkát, amit nagyon szeret.

Orsi, Yannick, köszönjük a kedvességeteket, nagyon jó volt Veletek lenni egy estét!

Orsiék cicája, egy kezdetben kicsit félénk, de rettentő játékos macsek. Miközben élménybeszámolót tartottunk a nappaliban, volt hogy rámugrott, mert azt hitte, vele játszom, de közben csak magyaráztam valamit… :)

A már említett finom borocska. :)

Orsiék egy társasházban élnek, ahol az alagsori parkoló mellett ilyen “caves”-ek is vannak, olyan helyiségek, amelyek “atomtámadás ellen is védenek”, persze jelenleg csak tárolóhelyiségnek vannak használva. Szóval Svájcban is vannak atombunkerek, méghozzá rendelet volt rá, hogy minden nagyobb lakóház kell lennie ilyennek.

A következő nap, amit a Genfi-tó északi partján folytattunk kelet felé, sajnos elég borús és esős volt, ami azért kár, mert amúgy nagyon szép helyeken jártunk. Ha balra felnéztünk az úttól, ezt láttuk.

Néhol egészen meredek hegyoldalakat is megműveltek, fal, szőlő, fal, szőlő, ez ment végig.

Itt már az első pihenőnknél, pont jókor álltunk meg egy SPAR-nél. Amíg kint esett, mi egy árkád alatt, egy utcai dohányzóasztalon megterítettünk magunknak és jóízűen falatoztuk a szokásos szendvicseinket. :)

Ne kérdezzetek… :) Egy ház homlokzatán volt.

Egy szálloda. El se bírom képzelni, mennyi lehet itt egy szoba. Valószínű egy éjszaka itt simán fedezné egy havi utazásunkat. :)

Chillon vára, az autópálya a hegyoldalban, a vonat a tóparton, hegyek… Ez Svájc.

“Jónapot kívánok, egy autópályát építünk hamarosan a házuk felett 50 méterrel, viadukton fog haladni, így nem fogják hallani a forgalom zaját, jó lesz?!”

Itt már egy bevásárlás és egy elázás után, egy épülő csónakházban húztuk meg magunkat délutáni étkezéshez. Nagyon nem volt kedvünk innen továbbindulni, mert az eső csak esett, és esett…

Elázva. :) A fekvőbringán nem nagyon lehet úgy felöltözni, hogy egy kiadós eső alatt ne ázzunk el, hiszen a kormányt úgy fogjuk, hogy a csuklónknál befolyik a víz a kezünknél, és a hasunk alatt is, mivel a lábainkkal elöl pedálozunk, ott is megáll a víz, sőt, ha nagyon-nagyon durván esik, akkor az ülésben is a fenekünk alatt. Mondjuk ilyen talán kétszer történt az 5 év alatt, először rögtön a nagy teszttúrán Boszniában, mikor 1100km-t tekertünk Rómáig, először külföldön ezekkel a bringákkal. Akkor megkérdeztem a Nazcát, hogy szabad-e kifúrni a karbonszálas ülést, hogy kifolyjon rajta a víz, és szabad, de ezt azóta sem léptem meg, mert azóta nem áztunk el úgy. :)

Azért még az esőben is sikerült kicsit turistáskodnunk! :)

Itt van tér a rekreációra – ezek a táblák csak ilyen célt szolgálnak, egyik sem az autósoknak szól! :o :)

Később az eső alábbhagyott, és amint azt látni, hátszelünk is volt, szóval annyira azért nem volt szörnyű ez a nap, csak sajnáltuk, hogy ilyen szürke az idő, mikor ilyen gyönyörű helyen járunk.

Ezt pont az a hely, ahol a völgy keletnek fordult.

“Odanézz, egy ház a folyó felett” :)

A völgy innentől hosszan, egyenesen kelet felé tartott, és ha balra, északra fordultunk, ezt láthattuk. Nem gondoltam volna, hogy az Alpoknak ezen a vidékén ekkora borvidék van.

Itt már szárazon, Tilly és Mark Warmshowers tagok kényelmes otthonában, 119km ázás után tervezzük az útvonalat. Tilly a fittségét és a lelkesedését illetően simán évtizedeket letagadhatna a korából, a nagy térképen lévő rózsaszín vonalak azt jelzik, ahol már biciklizett Svájcban. Nagyon sokat köszönhetünk nekik, nem csak egy kellemes estét, amikor sikerült jó nagyot pihennünk, hanem azt is, hogy végül nem a Nufenen-hágó felé mentünk, majd méregdrágán vonatozva az Alberg-alagútban, hogy aztán még egy nagyon magas hágót másszunk meg, hanem a Furka-hágó felé, ami így utólag nagyon jó választásnak tűnik, bár igaz, így végül nem tudjuk, mit kaptunk volt a másik útvonaltól, de az tény, hogy ez nagyon szép volt, és ezt az útvonalmódosítást ezen az estén, Tilly hathatós segítségével sikerült kifundálni.

Tillyék egyébként azt is elmondták, hogy csak pár napja érkezett meg ez a hideg esős idő, aminek ők személy szerint nagyon örülnek, mert az ezt megelőző három héten egy felhő soha nem volt az égen, és akkora forróság volt, hogy éjszaka nem tudtak aludni a hőségtől. Hát, lehet, hogy ezt a másik végletet mi sem szerettük volna, de azért bárhogy is próbálkoztam ellene, kicsit fájt a szívem, hogy nem látjuk “Árpi hegyeit”. :)

Visptől, a következő állomásunktól az út a Furka-hágó aljáig. De mielőtt még erre, kelet felé folytatnánk, előtte még kitérünk majd délre, Zermatt felé.

A Furka-hágó szintmetszete.

A Furka-hágó utáni szakasz, Andermattól indulva fel az Oberalp hágóba, majd tovább keletnek, nagyjából végig lefelé a Rajna völgyében egészen Liechtensteinig. Nem nagy ország ez a Svájc, épp hogy csak megérkeztünk, máris mindjárt a túloldalán leszünk. :)

A reggeli búcsú Tillytől és Marktól. Köszönjük a nagyszerű fogadtatást és a szuper útmutatást!

Ez a nap sem kezdődött sokkal fényesebben… De nézzétek azokat a betonfalakat a hegyoldalban, az egy szerpentin! :)

Tilly tanácsára a völgy északi oldalán folytattuk, ahol ilyen “pikkelyes” házakat láttunk. :)

Anno abból építkeztek, ami helyben kéznél volt: fa!

Ebbe az utcába csak azért jöttünk be, hogy lássuk ezeket a házakat, ezért fordul meg éppen a képen Zita. :)

Micsoda piknikezőhely, és még mosdó is van… Hiába, itt van pénz az ilyesmire is.

Egy-két alagutat is kereszteznünk kellett ezen az északi úton, de nem voltak vészesek, mert alig volt forgalom.

Fent a völgy oldalában ment a vasútvonal.

Visp ezen a napon csak 30km-re volt, de itt nem ért véget a mai napra az utunk. A képen Estelle, Sonja és Loic látható, házigazdáink Vispben. Pont ebédre érkeztünk meg hozzájuk, és miután megvendégeltek minket az étkezésre is, rövid konzultáció után nagy pakolásba kezdtünk.

Mivel Zita még nem teljesen épült fel a betegségéből, nem akartam azzal tovább kínozni, hogy Zermattba is bringával menjünk fel, ezért először úgy döntöttünk, hogy stoppolunk mind a ketten, majd miután én nem bírtam magammal, megbeszéltük, hogy pár órára szétválunk, és amíg ő felstoppol addig, amíg autók mehetnek, majd onnan 8km-t gyalog tesz meg az autómentes városig, addig én feltekerek Zermattba. Ahol egyébként már szintén vár ránk valaki, ezúttal nem Warmshowers-el, hanem Couchsurfinggel, egy Silvia nevű hölgy, aki sajnos csak erre az egy estére tudott fogadni minket, de másnap, hétfő napközbenre még nála hagyhattuk a holmijainkat. Így hát összeállt a haditerv: a mai napon fel Zermattba stoppal, gyalog és kerékpárral, az estét Silviával töltjük, a másnapot gyalogtúrázva a város feletti hegyoldalakban, majd ki a maga módján visszatér ide Estelléékhez Vispbe, ahol a holnap estét velük töltjük, majd másnap innen indulunk tovább a Furka-hágó felé.

Itt már Marc, a családfő is rajta van a képen. És egy másik reku, igen! :)

Mi készül itt kérem!?! :)

Marc (és az utánfutóban Loic) egy rövid szakaszon elkísért, hogy megmutassák, merre érdemes menni, hogy a Visp körüli forgalmat elkerülve az első szakaszt a völgy másik oldalán, részben földúton tehessem meg, és ne az unalmas főúton, autók között. Mondjuk itt Svájcban nekem semmi sem unalmas, de ezt nem kötöttem az orrukra.

Az idegenvezetést nem bántam meg… :) Ez a kép már szinte túl szép, hogy igaz legyen. Rekun, utánfutóban gyermek, és az ő kis bringája, amit itt a forgalomtól teljesen elzárt, aszfalozott úton ő is gond nélkül hajthat… Ilyen háttérrel, vízeséssel. Utóbbi egyébként időszakos, Marc elmondta, hogy szerencsénk van, ezt a vízesést általában nem látni, csak ugye mostanában sokat esett az eső.

Hárman. :)

Az ideiglenes vízesés szemből

Miután szétváltunk, egész pici ösvényeken kellett végighajtanom.

Majd egy brutális meredek, murvás részen, amin magam is csodálkoztam, hogy fel bírtam menni. Hiába, csak két félig megpakolt hátsótáska volt nálam, a teljes málhának kb. a harmada, negyede, szaladt a csikó szinte magától! :)

Ezen a hídon átkeltem a folyó túloldalára, vissza a főútra.

A hídról ezt a régi hidat lehetett látni.

És még egy híd, az első hajtűkanyarból nézve. Volt egy olyan sejtésem, hogy hamarosan ezt a hidat is kereszteznem kell majd, és valóban így lett. E híd után kanyarodtam jobbra egy körforgalomnál Zermatt felé.

Csak úgy haraptam a száz métereket szintemelkedésben, nagyon jólesett, hogy végre egyszer könnyű, alig pakolt fekvőbringával haladhatok, ráadásul nem is akárhol! :)

Ez még ugyanaz a település, Stalden, ahonnan az előbb a nagy viaduktot megpillantottam.

Még egy hajtűkanyar.

Ezen a délutánon végre nem lehetett sok panasz az időjárásra! :)

Ugyanaz a viadukt, immár felülről.

Ahol a főút egy több kilométer hosszú alagútban folytatta, ott mi bringások le lettünk terelve róla a régi útra, ami ezen a szakaszon egy kis szintet vesztett, aztán kapaszkodott tovább és végül visszatért a főút mellé, ahol az kibújt az alagútból pár kilivel feljebb.

Szemben a vasút. “Terepasztalország” :)

Vízesésekben nem volt hiány, egy idő után leálltam a fotózásukkal, annyi volt, én meg annyira élveztem a haladást fölfelé a könnyű bringával. :)

Ekkor még csak tippelni tudtam, mire is jó, hogy így építkeztek anno, miért vannak kőlapok a ház talapzatában?

A táj magam előtt. El nem tudom mesélni, mennyire élveztem, sajnáltam, hogy Zita ekkor nem volt velem, de reméltem, hogy gyorsan kapott fuvart, és hogy élvezi azt a 8km-es (amiről ekkor még úgy tudtuk, hogy csak 5km) sétát, aztán pedig Silvia vendégszeretetét.

Egy szerpentines részen egy a bringáját toló túrakerékpárost fedeztem fel magam előtt.

Ő az! :) Tatsu, japánból! :o

Elmesélte, hogy a Furka-hágó túloldaláról indult ma reggel, és hogy nem tudta, hogy vasárnap zárva tartanak az üzletek Svájcban, ezért már semmi kajája nincsen és nagyon éhes.

Mivel nálam bőven volt süti, még Taizéből ezért jópárat neki ajándékoztam, és elmondtam neki, hogy már 10km sincs hátra, ráadásul ezen az utolsó szakaszon már 200m-t se kell mászni, hogy Zermattba érjünk. A kekszeknek és a hírnek nagyon örült. :)

Neki egyébként ez a küldetése. :) Röviden elmeséltem neki az éppen futó, velünk történő álmunkat, amit már négy éve élünk, nap mint nap. :)

Aztán mennem kellett, elbúcsúztunk azzal, hogy talán még látjuk egymást Zermattban. Engem vártak fent a lányok, és minél előbb meg akartam érkezni, a tempónk pedig messze nem volt egyforma.

Zermattba autóval tilos a behajtás, az alatta lévő városban, Täschban e célból rengeteg a parkoló, onnan gyalog vagy vonattal lehet felmenni a városba, de a vonat még innen is horribilis összeg lett volna, ezért döntöttünk a séta mellett. Illetve én a bringa mellett! :)

Hmmm… Oké, pontosítsunk, tilos a behajtás Zermattba, engedély nélkül.

A vonat.

Megérkezteeeeem! :) Jól elfáradtam, mire felértem, le is izzadtam rendesen, de borzasztóan élveztem. Ezek pedig a városi elektromos taxik a vasútállomás előtt, ahová a találkát megbeszéltük.

Az egyik taxisofőrt kértem meg, hogy csörögje fel Silviát, hogy itt vagyok, és jöjjenek le értem. Mert az egyetlen telefonunk ugye Zitánál volt.

Zermatt fő sétálóutcája, itt már a lányokkal.

Ennyi lett a délutáni mászás. 700m-ről indultam Vispből, tehát 900 méter szintet vettem fel.

Silvia a lakásához menet sétálva elmesélte, hogy miért vannak beépítve ezek a kőlapok. Na, kitaláljátok? A rágcsálók ellen, ugyanis a lapos, vízszintes kő alján nem tudnak megkapaszkodni, így az egész ház rágcsálómentes. De mi van az eresszel, ott sem tudnak felmászni? Persze nyílván ez ma már nem szempont, és valójában csak műemlékvédelem miatt állnak ezek az öreg faházak, amelyekben talán soha nem is laktak, ahogy nézem inkább csak raktárnak használták őket. Legalábbis ezeket a képen.

Silvia hatodik emeleti, tetőtéri kis lakásába egy barlangszerű alagúton át jutottunk fel, ennek az aljában volt egy lift, ami valójában a szomszéd épület liftje volt, ez felvitt minket egy magasabb utcára, ami már valójában csak egy lépcső volt, ennek a túloldalán aztán már lépcsőn másztunk fel ide, ahonnan ez a gyönyörű kilátás nyílt Zermattra.

Silvia egy helyi svácji ételt sütött nekünk, főtt, sült krumplira sajtot olvasztott, ezt fűszerekkel és sóval ettünk…

Amilyen egyszerű volt, olyan nagyon finom! :)

Silviával késő estig tudtunk volna beszélgetni, ő is nagyon szeret utazni, most jött haza nemrég Dél-Amerikából, ahol úgy érezte, még hónapokat el tudott volna tölteni. Mesélt arról is, hogy Zermattban, mivel ez a hely Svájc egyik elsőszámú turistacélpontja, rengeteg Couchrequestet kap, de ezek közül csak nagyon kevés embert tud fogadni, ezért igazán privilegizáltan éreztük magunkat nála. :) Mert mint annyi minden az életben, ez is egy verseny, ki kell tűnni a többi Couchsurfer közül, nem csak a profilunkkal, hanem a requesttel, vagyis a levelünkkel is, amit a leendő vendéglátóinknak írunk.

Zárásként pedig íme a timelapse, amit reggel az erkélyről készítettünk! :)

Hamarosan folytatjuk! ;)

Történt 2015. augusztus 14. és 16. között, bicikliztünk 62, 119 és 31 kilométereket, de ebben ugye az én egyéni akcióm fel Zermattba nincsen benne, hiszen csak azt számoljuk, amit együtt bringázunk.