Nászút a Föld körül

Teli körforgalom, üres híd – éljen a bangladesi közlekedésszervezés!

Chittagongból kifelé menet hála az égnek megúsztuk a Bahaddarhat Intersection-t, helyette egy iszonyú zsúfolt buszállomáson kellett átkelnünk, majd még mielőtt a hídra felhajthattunk volna, egy másik, eredetileg körforgalom funkciót ellátó óriási, kaotikus buszmegállón kellett keresztülverekednünk magunkat. Ez a körforgalom talán még szörnyűbb volt, tömött sorokban álltak egymás mögött több sávban a buszok, elállva az egész utat, a körforgalom előtt és a körforgalomban. Hogy mire vártak, és miért, azt nem tudom, de bizonyára ezt nem így találta ki a közlekedésszervezet, hanem ez egyszerűen csak kialakult. Szerintem, aki autóval akart átjutni itt, annak simán órákba telt, mert még nekünk is több buszsofőrt meg kellett kérni, hogy lesz szíves egy fél métert előre/hátra gurulni, hogy elférjünk a busz előtt. Ilyenkor persze olyan éles kanyarokat kellett vennünk, amit a bringán ülve már lehetetlen, ezért itt nem egyszer meg kellett emelni a bicikliket, hogy helyben vegyünk be egy-egy 90 fokos kanyart két mocskot okádó, büdös busz között. Mert persze a motort azt senki nem állította le, hiszen mindjárt előre tudnak majd gurulni pár métert, már csak órák kérdése.

A híd a körforgalom után ennek megfelelően teljesen üres volt, csak egy-két a körforgalmon magát szerencsésen áttuszkoló riksás és mi voltunk rajta. Ezt kicsit abszurd volt látni, főleg itt Bangladesben, Chittagongban, kétszer két sáv makulátlan aszfalt egy modern hídon, tök üresen… De végül is nekünk jól jött, csak azt bántuk kicsit, hogy az a három tuktukos, akiknek szintén sikerült kitörni a buszok torlaszolta körforgalomból, mind minket boldogított váltott kíséretben, amíg a hídon átkeltünk. Egyszer lehetne öt perc nyugtunk az úton, de akkor is lelassít az összes püfögő jármű mellettünk. Egy helyen mi is megálltunk, átugrottam a híd túloldalára, és lefotóztam a folyón parkoló hajórengeteget. Csak utólag vettük észre, hogy a képbe egy madár is berepült. :)

Meg nem bizonyosodtunk róla, de esélyes, hogy egy tehénpiacot csodáltunk az út töltéséről.

A híd után hamarosan lefordultunk a főútról, és egy alsóbbrendű úton folytattuk. Itt a forgalom már mérsékelt volt, kevesebb, mint máshol Bangadesben, és ezt élveztük. Gyönyörű erdősávon hajtottunk végig, jó idő volt, és a nap elején jártunk. Az úttól balra egyszer csak egy nagy mezőt pillantottunk meg, ahol karámok utcájában rengeteg tehén állt. Később egy másik nagy hídra is felhajtottunk, hogy átkeljünk egy másik folyón. Ez már barátságosabb volt, itt a mi oldalunkról nyílt gyönyörű kilátás balra, ahol az egyik sziget zöld árterén állatok legeltek. Ez a kép idilli volt, különösen innen fentről az útról. A folyó túloldalán igazi faluvilágba érkeztünk meg, amit sajnos az is jelzett, hogy sokszor eltűnt alólunk az út. Falvakon hajtottunk keresztül, és rizsföldek mellett haladtunk el. Hol makulátlan, egyenes sztrádán hajthattunk, hol az aszfalt teljes hiányában, saras, gödrös úton, amit téglából kirakott úttal próbáltak pótolni, ám ezek a téglák hamar széttöredeztek és megbomlott bennük a folytonosság, így gyönyörű kis gödrök jöttek létre köztük, amiben csak úgy ugrált, pattogott a kerekünk. Gondolhatjátok, mennyire örültünk ennek.

Reggel alig kaptunk be néhány süteményt indulás előtt Aniknál, ezért most hamar megéheztünk, és megálltunk az egyik nagyobb településen. Gyorsan találtunk egy útszéli éttermet, ám az nem volt jól fedezhető a tömegek elől, ezért a szomszédos mezőgazdasági bolt előtt, vagyis félig inkább már boltban vertünk tábort, és oda kértük át az ételt, ami megint csak tea volt, de most csapatival és tojással. Ezzel jól laktunk és közben a körénk gyűlt népeket csak néhányszor kellett egy szélesebb félkörbe rendezni, amit persze ők rettentő mód élveztek, én már kevésbé, hogy minden két falat étel után fel kellett állnom rendezgetni őket. Ha hagyom, hogy közelebb jöjjenek, egyre csak jönnek és jönnek, többen és többen, közelebb és közelebb, hisz náluk ez normális, és nem is értik, minket miért zavar, illetve észre sem veszik, valószínű nem is értik, miért fogom őket rendre vállon, és kísérem őket ki barátságosan a vonalon kívülre, amit újra és újra meg kell húznom, mert összetapossák és elfelejtik a létezését. Ilyenkor mindig próbálok barátságos maradni, általában átkarolom őket a válluknál (csak férfiakról beszélünk, a nők nincsenek nagyon az utcán, vagy ha igen, akkor sem állnak be a férfiak közé minket bámulni, otthon főznek, mosnak, takarítanak, gyerekre vigyáznak) és szépen elindulunk együtt a körön kívülre. Ennek ők nagyon örülnek, hisz hozzájuk szólok, sőt megérintem őket (ez itt teljesen normális, meséltük már, hogy ők még kézen is fogják egymást, és így sétálgatnak a jóbarátok), a többiek meg persze nevetnek, és azt is el tudom képzelni, hogy aztán legközelebb mások azért lépnek a körbe, hogy velük is foglalkozzam. Szóval az egész valahol hiábavaló, mert ha nincs köztük valaki, aki megért minket és ő maga nem segít őket távol tartani tőlünk, akkor az egész csak játék és nevetés marad, amit ők nagyon élveznek, de mi csak ideig óráig vagyunk erre képesek, utána lefáradunk, nyűgösek, és esetleg arrogánsak is leszünk velük szemben. Ezt jobb nem megvárni, és ez most is így volt, amint befejeztük az étkezést, fizettünk és indultunk tovább.

Jó húsz kilométerrel később szerettünk volna megállni egy üdítőre, na meg hogy pihenjünk, de ott már nem volt ilyen szerencsénk. Ráadásul ekkorra már meleg is volt, fülledt, nedves, forró levegő vett minket körül, így még mielőtt egy percnyit is pihentünk volna, kiszabadultunk az embertömegből és indultunk tovább, noha nem volt kedvünk ehhez, de a tömeg gyűrűjéhez és a hőséghez sem. A biciklin még hagyján a hőség, hisz hűt az ellenszél, ami különösen akkor esik jól, ha még árnyékunk is van az úton. Ezek a kis szakaszok igazi felüdülések.

Kár tagadni, déltájra igen nyűgösek lettünk, pedig ma is úgy indultunk el, hogy türelem, türelem, és nem veszítjük el magunkat, hanem végigcsináljuk a napot, haladunk, és este találunk magunknak egy menedéket, ahol csak mi leszünk, vagy legfeljebb egy szűk bengáli körben, valami családnál, akik megértenek minket.

Az útvonalunknak nem a legkönnyebbet választottuk, hanem a legrövidebbet, ugyanakkor a legérdekesebbet. A Bengáli-öböltől távolabb haladó főút nem ígért annyi kalandot, mint ez a tengerhez közelebbi, kevesebb kerülőt, de több kalandot ígérő alsóbbrendű út, amit választottunk, és ahol most haladunk.

Zita tombol, kimentenek minket

Az egyik városka végén egy srác angolul szólt hozzánk, talán azt mondta, hogy „Please Stop”, de mi elhajtottunk mellette, mert mindketten nyűgösek voltunk már nagyon, és nem akartunk magunk köré senkit. Ugyanakkor tudtuk, hogy ez lehetetlen, de mégsem volt kedvünk megállni, mert azt is tudtuk, ha megállunk, ismét körülvesz minket az őrület, amiből csak egyetlen menekvés van: felülni a biciklikre és továbbhajtani. Ördögi kör ez, amiben vagy túlél az ember a nap végéig, vagy nem. Hát nekünk ezen a napon nem sikerült. Az angolul szóló srác után kb. 100m-el behúztam a fékjeimet, és szóltam Zitának, hogy ő is álljon meg: „Figyelj, ez a srác beszélt angolul! Ezzel a lehetőséggel élnünk kéne, megkérdezhetjük, hogy tud-e egy helyet, ahol nyugalomban ebédelhetünk, esetleg ő az embereket is el tudná hajtani körülünk.” – Ezzel sikerült meggyőzni Zitát a megállásra, és visszagurultunk a sráchoz. Célratörő voltam, mondtam, hogy csak másfél óránk van, és szeretnénk ez alatt megebédelni, tud-e valami helyet. Leültetett minket az irodájában, ami egy házi fotóelőhívó, utcára nyíló történet volt. Sadek rendes volt velünk, mondtuk, hogy nem ülni akarunk egy irodában, hanem ebédelni egy étteremben, mire ő hozott valami zacskós snack-et, meg üdítőt, műanyag dobozban. (pont ilyet nem szoktunk venni, a zacskó és a műanyag miatt) De mi már túl ki voltunk bukva, túl késő volt, Zita rögtön kiborult a minket folyamatosan egyre nagyobb tömegben körbevevő embereken. Persze mint legtöbbször, most is mindenki csak bután bambult ránk, mintha valami furcsa állatot látnának az állatkertben, és hozzánk nem, csak egymáshoz beszéltek. Zita kikelt magából, és próbálta elterelni őket, szó szerint elkergette őket, de nem telt bele egy perc, és újra, még többen, még szorosabb körben voltak körülöttünk. Közben Sadek kért minket, hogy hagyjuk ezt abba, és én is kértem Zitát, de ő újra kitört magából, és most már ordítva, kiabálta zavarta el a népet, persze megint teljesen hiába, ők csak élvezték a műsort és erre megint még többen lettek. De ezt akkor mi nem vettük, különösen Zita nem, akit én is próbáltam csitítgatni, kevés sikerrel. Ki volt bukva nagyon, és látszott rajta, hogy mindeközben már legjobban saját magát utálja, nem igazán a bengáliakat. Szar helyzet volt na. És, hogy miért bukunk ki így? Mert mindig, minden percben, mindenki megáll megbámulni minket, körül vesznek, eléd is állnak, az orrod alá is püfögnek, és nincs semmi nyugtod tőlük, és erről ők tudomást sem vesznek, nekik csak egy furcsa idegen vagy, aki furcsa dolgokat művel, ami vicces, ezért hívom a haveromat, testvéremet is, mert ezt látnia kell, ilyet még nem látott senki a faluban, mióta világ a világ! Tény, hogy ezt mi talán a lehető legrosszabbul reagáltuk le, nincs mit ezen szépíteni és mentségeket keresni. Utólag már nem ismerek magunkra, mert ez a helyzet valami olyasmit hozott elő belőlünk, ami nem mi vagyunk, hanem valami sokkal rosszabb. Ez nem volt szép és könnyű élmény, mindenesetre azért tanulságos az biztos.

Sadek (így hívták a srácot), felajánlotta, hogy menjünk az otthonába, a családjához, ahol meg tudunk ebédelni. Mi erre mondtuk, hogy nagyszerű és köszönjük, de csak egy órácskánk lenne erre, és különben is, látod ezt a tömeget? Ők mind utánunk fognak jönni, azt akarod, hogy bejöjjenek a kertetekbe, majd a házatokba, mert ez fog történni, ha elmegyünk hozzátok! De ő csak hajthatatlan volt, mondta, hogy egy óra alatt meg tudunk ebédelni, és van két biztonsági őrük, azok kint tartanak mindenkit. Így hát elindultunk, tovább a főúton, a bicikliket tolva Sadek és a testvére mellett, mögöttünk egy-két száz fős tömeg, az út mindkét sávját elállva. Mi néha letámasztottuk a bringákat, és visszafelé, feléjük indulva elkergettük őket, bangául kiabálva, hogy „ne kövessetek!”. Ebben én is részt vettem, inkább csak azért, hogy Zitáról levegyem a terhet, és ne ő tegye ezt, meg hogy érezze, vele vagyok. Pedig valójában ezzel nem értünk el semmi jót, de ezt akkor nem éreztük, el volt borulva az agyunk a fáradtságtól, az éhségtől, és a dühtől. Ahol lekanyarodtunk a főútról egy murvás kis útra, ott megállítottam Sadek bátyját, és kértem, hogy ne engedjen tovább ettől a ponttól senkit. Ez egész hatásos volt, csak néhányan szaladtak körbe egy kerülő úton, vagy keresztül a rizsföldeken, hogy továbbra is a közelünkben maradhassanak, de a tömeg nagy része ott maradt a főúton, nézve ahogy távolodik tőlük a két idegen Sadekkel.

Sadekéknek persze nem volt biztonsági őre, de a ház előtt zárt(nak hitt) kertben le tudtuk tenni a bringákat, és bent viszonylagos nyugalomban lehettünk, hűvösben, ventilátor járatta levegőben, szűk családi (10-15 fő) körben. Itt sikerült lenyugodnunk és magunkhoz térnünk, megköszöntük Sadeknek a segítségét és elnézést kértünk tőle a történtekért és hogy kikeltünk magunkból. Lezuhanyoztunk, teát kaptunk, és amellett beszélgettünk, meséltünk magunkról, az utunkról, Banglades általunk megélt szépségeiről és persze a nehézségeiről is, hisz abból egy apró epizódot az imént is láthattak. Sadek mesélt a családjáról, a 71-72-es szabadságharcról, amiről pontatlan részleteket ekkor már én is tudtam, amin ők nagyon meglepődtek és megörültek, és én pedig kihasználtam az alkalmat, és végre mindent részletesen lejegyzeteltem, mikor is volt és hogyan is volt. Ám ezek a jegyzetek most nincsenek nálam, egy másik országban felejtettem őket, így bocsássátok meg, de nem szolgálhatok velük. Pedig ez fontos és szerves része Banglades történetének (mi több, születésének!), amelyre minden bangladesi rettentő büszke, és valóban, lehet is. Az ország ekkor lett független Pakisztántól, egy tőle földrajzilag India által elszigetelt, szintén muszlim, ám a bengáliaktól magukat felsőbbrendűnek képzelő hatalomtól. És most ezalatt nem a pakisztáni népet értem, hanem az őket irányító, kontrolláló, rájuk hatalommal bíró vezetést. És azt is jegyezzük meg, hogy ez a történések egyik oldalról történő mesélése. Igaz, Pakisztánban Bangladesről egy szót sem hallottunk, és nem is kérdeztünk, mert akkor még talán nem is nagyon sejtettük, hogy jövünk majd ebbe az országba. Na és mindennek a közepén ott van India, akik nem örülnek annyira Pakisztánnak, és ezért szerintem nekik érdekük volt ez a függetlenség és ebben segítették is Bangladest, ha jól tévedek ők vágták el a pakisztániak utánpótlás-vonalait.

Visszaforgatjuk a bangladesiek szeretetét feléjük

Na, de elég a töriórából, ezt elolvashatjátok a Wikipédián is, és nekem még el kell mesélnem, hogyan volt tovább. Még ebéd előtt kitaláltuk, hogy a hat testvéres tanárcsalád, akikkel Rangpur után találkoztunk és laktunk náluk egy napot, amíg az udvarban és a házban felgyülemlett tömeg miatt odébb nem kellett állnunk, nagyon örülnének néhány velünk közös fényképnek. A címük meg volt, már csak Sadek segítsége kellett. Felmásoltam hát a képeket egy SD kártyára, és Sadekkel visszasétáltunk egy hátsó úton az irodájába, ahol kinyomtattuk a képeket, Photoshop-on keresztül, mert csak abban az alkalmazásban tudták használni a nyomtatót! :) Hagy ne részletezzem, hogyan kezelték a szoftvert és benne a nyomtatást, de utána még ollóra is szükség volt, és a képarány csak az erős közreműködésemmel nem változott meg (nem lettünk se soványabbak, se szélesebbek a kinyomtatott képeken, mint az eredetin)– egy hasonló, de nyugati irodában dolgozó kolléga a haját tépte volna a látottaktól. Közben megismerkedtem néhány testvérrel és falubelivel, majd a sikeres nyomtatás és a képek körbeollózása után indultunk vissza. Sajnáltam, hogy nem hoztam magammal a fényképezőt, mert gyönyörű pálmafa ligeteken sétáltunk keresztül. A képnyomtatásért nem kértek Sadek-ék pénzt, és a képeket később tényleg sikerült feladnunk, és a másik család meg is kapta, így sikerült visszaforgatnunk a bangladesiek kedvességét saját maguk felé. Az egyikük szívességéből a másikuknak sikerült örömet szereznünk. Ha meg akarod hálálni egy itteni család vagy egyén kedvességét, ez kiváló módszer, és talán ezzel szerzed nekik a legnagyobb örömöt.

Igaz, több, mint egy órával az érkezésünk után, de elkészült az ebéd is, amit egy teljesen külön helységben, a család nőtagjai készítettek nekünk. Ők egy külön bandát alkottak, akik csak távolról mertek lesni minket, noha közben a férjeikkel és testvéreikkel beszélgettünk. Aztán nagy nehezen végül sikerült velük is megbarátkoznunk, szépen megköszöntük a tényleg csuda finom ételt (csirke, rizs, zöldségek), és az anyukát egy fénykép erejére még az asztalhoz is sikerült leültetni. Sadek ebéd után elmondta, hogy már 2 órája ott állt az úton ránk várva, mert az egyik testvére látott minket azon a bizonyos második hídon, és leadta a drótot Sadeknek, hogy várjon minket. Két órát várt ránk, és mi majdnem elhajtottunk mellette egy szó nélkül! Pontosabban el is hajtottunk, de aztán nyeltem egy nagyot, és visszamentünk hozzá, és most itt vagyunk, és Sadek és a családja rettentő boldog e végett. Még a vallási tanítójukat is áthívták a mecsetből, őt is üdvözöltük. A muszlim vallásban a távolról jött vendég Isten küldötte, akiket – mint azt láthatjuk-, valóban rettentően tisztelnek, és ahogy csak bírnak, segítenek. E nélkül már valószínű réges-rég megbolondultunk volna itt. Bár ilyenen kár gondolkodni, mert ahogy ezt már írtam, a vallás itt olyan szerves része az életnek és a kultúrának, hogy ezeket az országokat lehetetlen lenne elképzelni a vallásaik nélkül.

Sadek-éknél egyébként csak részleges nyugtunk volt, a kapu alól folyamatosan leskelődtek az emberek, mindig látszott a lábfejük, hol többen, hol kevesebben gyülekeztek a kapu előtt, alig várva, hogy kijöjjenek az idegenek és újra láthassák őket. A kíváncsiabban valahol oldalt be is jutottak, így mindig volt néhány arc a bringák körül de rájuk már nem akartunk szólni, illetve először azért nem szóltunk, mert azt hittük, Sadek családjához tartoznak, és csak később derült ki amikor kérdeztük, hogy ez nem így van, hanem szomszédok.

Nem akartunk bajt Sadekékre, és nem is marasztaltak minket éjszakára, noha biztosan örültek volna nekünk, de mi tovább akartunk állni még ezen a délutánon, hogy eljussunk legalább még Chakakali-ig, ami már túl volt a félúton Chittagong és Cox’s Bazar között. Ha oda eljutunk, bizonyosak lehetünk, hogy másnap, ha nem jön még nagyobb nehézség, eljutunk Cox’s Bazarba. Ehhez Sadek elmondása szerint még 20km-t kellett megtennünk ezen a napon.

Elindultunk hát, és a kapuban ránk váró gyerektömeg csak a főútig üldözött minket, aztán fel tudtunk annyira gyorsulni, hogy már nem bírták a tempót. Hiába volt a pihenő, a zuhany, az ebéd és a kellemes beszélgetés, az artikulálatlanul, magából kikelve ordító, minket minden erejükkel futva követő gyerektömegtől másodpercek alatt újra kiborultunk, igaz, ekkor már nem álltunk meg rájuk üvölteni és elhajtani őket, csak menekültünk.

Elvesztem az irányítást magam felett

Sajnos a hátralévő táv sem hozott könnyebbséget, pláne, hogy jóval több volt, mint 20km, de ez még nem lett volna baj, hanem az út minősége. Sokszor hosszú kilométereken keresztül bukdácsoltunk az út teljes széltében kátyús, téglaköves borzalmában, és ez már csak azért is rosszul érintette a lelkünket, mert egyre inkább úgy tűnt, ha ez így folytatódik, akkor nem tudunk megérkezni világosban abba a bizonyos Chakakaliba, ahol a következő hotel van.

Az egyik városban, ahol az út éppoly szörnyű volt, ahogy leírtam, aztán megtörtént a baj. Az egyik motoros, ki tudja mit kerülgetve, de jobbról elém vágott, nekem jött, és feldöntött. Elborultam, nem csak fizikailag a biciklivel le a földre, hanem agyilag is, nagyon. Káromkodtam hangosan, magamból kikelve, és üvöltve rohantam a motoros után, aki úgy tűnt, érzi hogy baj van, mert iparkodni kezdett és húzódott át az út bal szélére, ahol aztán egy idő úton már a járdán hajtott, de persze hiába menekült, ebben a káoszban nem volt gyorsabb motorral, hamar utolértem. Közben Zita telefonja, mint mp3 lejátszó, a lábam között himbálózott a fülemből lógó kábelnél tartva, ezt sikerült a forgalomban rohanva elkapnom, és megmentenem a pusztulástól. Ahogy elkaptam a fickót a vállánál, úgy végre megállt. Ekkor ért oda Zita is, és kérdezte, hogy mi van. Én mondtam, hogy feldöntött ez a vadbarom a forgalom közepén, és ekkor eszméltem, hogy a most minden materiális javunk felét jelentő bringámat és rajta a négy táskát ott hagytam eldöntve az út közepén, a mocsokban, ennek a kaotikus forgalomnak a kellős közepén. Hagytam a fickót ott ahol van, és rohantam vissza a biciklihez. Ekkor már remegtem, próbáltam felállítani a biciklit, de ebben mások is próbáltak segíteni, és ezzel tökéletesen ellentétes hatást értek el, mert nem tudták hol és hogyan kell megfogni a biciklit, leszakítottak még egy táskát, és nekem úgy kellett megfeszülnöm, hogy megtartsam a bringát, míg nem őket is leordítottam, mire végre elengedték a bringát. Egyedül raktam fel a két táskát, a forgalom közepén remegve, úgy, hogy közben a biciklit is tartanom kellett, mert sztenderre nem akartam tenni, féltem, hogy oda lesz, és eltörik, ha megint segíteni próbálnak nekem. Közben igen népes tömeg gyűlt össze az út szélén, akik csak azért nem jöttek közelebb, mert a forgalom az azért haladt körülöttem mindkét irányban. Közülük is megálltak néhányan, három fiatal srác, jól öltözve, napszemüvegben egy sportmotoron ülve kérdezte, mi történt, és ekkor már angolul ordítva káromkodtam, hogy egy vadbarom állat feldöntött, és még egyéb cifra dolgokat is mondtam a közlekedés-„kultúrájukról”, és közben magam is meglepődtem, milyen folyékonyan és változatosan tudok káromkodni angolul. Iszonyú, ijesztő energiák szabadultak fel bennem.

Közben Zita kihúzta a motoros slusszkulcsát, és visszament a bringájához, amit aztán odatolt az enyém mellé, és közben arra eszmélt, hogy az emberünk motorja nem állt le a sluszkulcs eltávolítása után, így az továbbhajtott. A kulcs meg nálunk maradt, és már esélyünk sincs visszaadni neki! Elvettük egy ember motorjának a sluszkucslát! :( Ezt nem akartuk, nem így akartuk! A célunk csak annyi volt, hogy megállítsuk a motorost a felelősségre vonástól való elmeneküléstől, és miután összeszedtük magunkat meg a bicikliket-táskákat, elmagyarázzuk neki, hogy nem illik elhajtani, ha karambolt okoztál! Legalább egy „Sorry”, vagy valami? …

Aztán két rendőr is megérkezett, ő velük már az előzőeknél valamivel illedelmesen közöltem, hogy hagyjanak minket békén a búsba, és inkább tanítsák meg közlekedni a népüket.

Továbbindultunk, de én szinte még mindig remegtem, és a történteket próbáltam feldolgozni magamban. Hogyan veszthettem el így a fejemet egy szempillantás alatt? Egy másodperc alatt elborult bennem minden és teljesen irracionálisan kezdtem viselkedni, ami veszélyes volt, illogikus, és ami nem én vagyok. Ezt nehéz volt feldolgoznom és kemény volt ezzel szembesülni, és mindeközben még az is mart, hogy gyakorlatilag elloptuk szegény ember sluszkulcsát, pedig ha úgy nézzük, igazából ő nem tett semmi különlegesen rosszat, éppúgy közlekedett, mint az a másik 155 millió őrült Banglades útjain, és igazából bármelyik másik testvére is feldönthetett volna. Igazán még most sem tudok erre mit mondani, minthogy rettentően sajnálom, amit tettem.

Később, amikor azt hittük, lenyugodtunk, Zita kelt ki magából: már szürkületben, egy nagyobb gyereksereg követett minket, és az egyikük biciklin követve fényképezett, vagy inkább kamerázott minket. Szegényről lepofozta a sipkáját, mire az úgy megszeppent, hogy egyből megszűnt önkívületi állapotban vigyorogva-nevetve létezni, és a könnyeit törölgette. Zita is gonosszá lett, mi történik velünk? Szegény kis kölyköt nyugtatgattam, felvettem a sapkáját, visszaadtam neki, és próbáltam elmagyarázni neki a nyelvén, hogy nincs baj, és hogy sajnáljuk, és hogy „bideshi kamera ná”, vagyis hogy ne kamerázzon legközelebb külföldieket. Alig haladtunk pár száz métert, az eset megismétlődött, és ekkor azért szaladtam oda, mert féltem, hogy Zita a vízbe hajítja a srác okostelefonját, ezért gyorsan kivettem a kezéből. Erre a srác még jobban megijedt, hogy odavész a készüléke, a fülét kezdte fogdosni, és sűrűn „Sorry”-zott. Ez a fülfogdosás valami megbánást jelenthet, érdekes volt ezt látni, még ebben a szörnyű helyzetben is. Zita egyébként nem dobta volna bele a telefont semmi szín alatt az út menti rizsmező vizébe, erről utólag beszéltünk. És persze a srácnak visszaadtuk a mobilját, de előtte beszéltünk a fejével. Ezzel persze nyilvánvalóan nem értünk el semmilyen lényegi pozitív változást a 155 milliós bangladesi társadalom külföldiekkel való viszonyában, de talán a dühünket valahogy kibeszéltük magunkból. Szegény srác meg közben a fülét fogva imádkozhatott a telefonjáért, amit persze a végén visszakapott, csak egy videó felvétellel szegényebben.

Mindeközben az egész belső vívódásunkat és a történtek miatti saját magunk felé érzett utálatunkat tetézte, hogy ezekkel a dolgokkal amúgy is nagy küzdelemben voltunk, hiszen ekkor volt csupán pár napja, hogy az idevágó kommenteket kaptuk és a rájuk válaszként írt blog bejegyzést megírtam és publikáltuk.

Ha van tanulsága a dolognak, akkor az az, hogy talán, ha a jövőben olyat látok egy emberen, amilyen én, amilyenek mi voltunk ma, akkor el tudom majd képzelni, mit érez ő belül, és e szerint tudok vele bánni, ha úgy szükséges. Én még soha nem keltem ki így magamból, és ez félelmetes és ijesztő volt, pláne, hogy úgy jött, mint valami robbanás a semmiből. Zenét hallgattam, viszonylag nyugodtnak hitten magamat, nehéz volt az út, de gyűrtük, és akkor bum, belém jöttek és én felrobbantam. Azt látni, hogy a párom is rosszul viselkedik, talán még szörnyűbb volt, mint saját magamat. Ugyanakkor tény, hogy ezek nem mi voltunk, és nagyon nem tetszett nekünk, amilyenekké ezen a napon váltunk, és tovább harcoltunk ellene, hogy ez ne maradjon így, hogy lenyugodjunk, megnyugodjunk, és normálisan tudjuk viselkedni a helyiekkel.

Megálltunk csodálni a naplementét, de hiába volt bennünk a felszínen nyugalom, már tudtuk, hogy ez csak viszonylagos, és elég csak egy újabb szikra, és újra robban bennünk a bomba. A legszörnyűbb talán az volt az egészben, hogy én ezt éreztem, tudatában voltam, de nem tudtam mit tenni ellene, szinte csak reméltem, hogy megérkezünk a szállásra, mielőtt újra lángra kapok.

Este már sötétben érkeztünk meg a szálláshelyre, ami egy mozgalmas bazár közepén volt. Nem tudom, honnan volt Zitának ereje és türelme ehhez, de kvázi ignorálva a tömeget, felszaladt, megnézte a szobát, megkérdezte az árát (lepukkant, sötét lyuk, 200 takáért), és villámgyorsan döntött, hogy ez jó lesz, hisz úgysincs más, és most minden mindegy, csak zárjuk el magunkat a tömegtől. Amikor én még azon gondolkodtam, hogy mivel barikádozzam el magunkat a talán minden eddiginél nagyobb tömegtől, ő már felpakolt egy pár táskát, és szólt rám, hogy forduljak én is egyet a szobába a csomagokkal. A következő körben, amikor Zita volt fent, az erkélyről pont elkapta a vakuval azt a pillanatot, amikor valami nagyon nagy mélységből én is előrántottam a humorérzékemet, és egy hangos „Búúú”-val a szomorú csöndemből kitörve, a kezeimet hirtelen feléjük nyújtva, ráijesztettem a tömegre. Ők ezen oltári jól mulattak, és amikor 10 perccel később a második bringát szuszakoltuk be az első emeleti szobánkba, még akkor is hallottuk, hogy „Búúú”-znak egymásra lent az utcán az emberek.

Este nagyon nagy belső vívódásokkal, szomorúan aludtam el, nehéz nap volt ez nagyon, és fájdalmas volt a tudat, hogy így kikeltünk magunkból, ilyen gonoszul viselkedtünk a helyiekkel, és „elloptuk” egy szegény motoros sluszkulcsát, aki igazából csak annyit tett, hogy éppúgy közlekedett, mint bárki más Bangladesben…

Ez a nap 2012. augusztus 27-e volt, és mindössze 56,5km-t sikerült haladnunk Chittagong és Chakakali között.

Ahogy felidéztem most több mint egy hónappal később e nap élményeit az írás alatt, újra elfogott a szörnyű érzés, ami csak két-három órával később múlt el.