BREAKING NEWS – Két őrült megszökött Bangladesből! – Összefoglaló
11 ezer méter magasból írom ezt a bejegyzést, tetőtől talpig pokrócokban, mert ezek az okosok kitalálták, hogy ha van „éjszi” (AC – Air Conditioner – légkondi) a repülőn, akkor azt használni kell, méghozzá maximumon, hagy szóljon! Szóval van vagy 17 fok, és repülünk Dhakából Bangkokba. Nem így terveztük elhagyni Bangladest, de így sikerült, tehát ennek kell örülni.

Na de nézzük, mi történt velünk a több mint két hónapban az országban, illetve foglaljuk össze, miért érdemes Bangladesbe látogatni, és ha már itt vagyunk, akkor merre mit érdemes megnézni, megtapasztalni. Hát először is, semmiképpen ne fekvőbringával gyere ide, viszont ebbe az országba is hozz magaddal végtelen türelmet és humorérzéket, de azt hiszem ez utóbbit mintha már írtam volna az előző országok (India, Nepál) összefoglalóiban is. :) Szóval Banglades sem egy könnyű ország, sőt talán eddig itt ért minket a legtöbb nehézség és kihívás. Ennek ellenére, vagy talán részben ezért is, Banglades rengeteg felejthetetlen élményt adott nekünk, és tudom, ezt talán furcsálljátok, de hiányozni fog sok dolog Bangladesből.
A klímaváltozásban jártasok azt mondják, Banglades az első ország lesz (vagy már az…?) ahol nagymértékben és drasztikusan kifejti majd a hatását az éghajlatváltozás, hisz az ország lakossága 155 millió, és az emberek nagy része a folyók deltái környékén, a tengerhez közel, tengerszint közeli sík vidéken él, amit már egy-két méteres tengerszint emelkedés esetén ellep a víz. (lásd az árapály jelenség alatt dagálykor, „high-tide”-nál Mongla utcáin már csónakázni is lehetett volna, mikor megérkeztünk oda) Ha ez valóban meg fog történni (de ne így legyen!!!), akkor az számunkra már nem csak egy szomorú hír lesz egy távoli, nehéz sorsú, sűrűn lakott ország lakosságáról.
Breaking News! A hőmérséklet 16 fok alá süllyedt, a sztjuárdeszek elbújtak a sötétben, ezért kénytelen voltam a netbook neoprén tokját a fejemre húzni, így védekezve egy jó kis arcüreggyuszi ellen. Látnotok kéne, fantasztikus látvány lehetek, Zita hangosan nevet… :)
Szóval, ha valami baj történik Bangladesben, akkor mi aggódva fogunk gondolni Bappira Patgramból, Pallabra, Shihabra, Shah Alamra és Mahidra Rangpurból, a YMCA dolgozóira Bográból, a Char Battia lakóira, a sirajganji hindu családra, a nővérekre Barisalból,
Propidra és családjára Dhakából, valamint David Bondu Tin Dinre, és Paulra, illetve a többi World Concern-es dolgozóra. Rafiqulra, Didarulra és Anikra Chittagongból, Labrére és a családjára Kagrachuriból, Ismail-ékre Rangamatiból, Harunra Teknafból, és a kis Sukurra a St. Martin szigeteről, a kedves határőrökre Teknafból és Gundumból. Nekik mind-mind sokat köszönhetünk, nekünk Ők jelentik Bangladest, rengeteget segítséget és szeretetet kaptunk tőlük, és ők tehetnek arról, hogy Bangladesben minden nehézség ellenére ilyen nagyon jól éreztük magunkat.
Ahogy visszanézem, ez egy elég hosszú lista, pedig sokakat biztosan ki is hagytam, de ennek ellenére ez talán a leghosszabb lista az egy országban szerzett barátok terén, pedig Banglades már nem az első ország, ahol két hónapnál több időt töltöttünk, és azt, hogy mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velünk, Irán óta szinte majd minden országra mondhatjuk, szóval ez egy nagy szó! Olvass tovább…
tetőn eloldozni, leadni, alulról kipakolni a táskákat. Majd összeszerelés, lelkes nézőközönség közepette, aztán végre sisak, kesztyű felvesz, lámpák felkapcsolva, ééés indulás bele a dhakai éjszakába. Azért az valahol „csodás”, hogy egy város még ilyen hajnali órában is képes büdös lenni – és erre nem számítottunk, mert a maszkokat nem vettük elő. A World Concern irodája nem volt elmentve a GPS-ben, ezért csak emlékezetből kezdtük végigjárni az utcákat a környéken, de hamar ismerős helyen találtuk magunkat és ráleltünk a kapualjra is. A biztonsági őr már megismert minket, kinyitotta a kaput, mi pedig behajtottunk. Hát újra itt vagyunk! A második emeleti tárgyalóba pakoltunk fel, de aludni lent aludtunk egy földszinti nagy előadóteremben. Szűk két órát aludhattunk, mert 7 után felkeltettek minket mivel minden munkanap reggelén 8 órakor a lenti teremben reggeli ima kezdődött. Én ezen a reggelen már nem aludtam tovább, csak felköltözve a fenti tárgyalóba nekiálltam intézkedni. Sok dolgunk lesz, nagy és drága döntéseket kell meghoznunk. De mindenek előtt egy kérvényt írtam meg az itt állomásozó mianmari nagykövetségre, és előkészítettünk mindent a vízumhosszabbításhoz.
épület volt, aminek az aljában már kígyózó embertömeg állt sorba.
Pár kilométerrel ezelőtt már láttunk határőrséget jelző táblákat (már jól ismerjük a jelüket…), ezért sejtettük, hogy nem zöldhatár lesz. Már csak azért sem, mert ezt a kis utat a Google Maps is jelöli amúgy. És ez a kis út mellesleg igen gyönyörű, ezért már önmagában megérte a főútról letérni: gyönyörű dombok között, rizsföldek oldalában kanyarogtunk, a fás, bokros, emberek és állatok által lakott dombok és a sík, élénkzöldben tündöklő rizsmezők között éles volt a kontraszt, az összhatás pedig szemet gyönyörködtető. Ebben a környezetben tekertünk, amikor végre az utolsó kettő minket üvöltve-sikítva üldöző kisgyerek is lekopott. Magunk maradtunk, más ember nem volt az úton, se körülöttünk, csak néhányan dolgoztak a rizsföldeken, de ők ügyet sem vetettek ránk – valószínű észre sem vettek minket. Eddig minden tökéletes! 
Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.
A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. 
A kezdeti élmények bizakodásra adtak okot, mert ahogy kiértünk Cox’s Bazar városából, egy csinos kis aszfaltúton találtuk magunkat, ahol jobbra tőlünk a part húzódott, balra pedig egy nagyobb földletörés magasodott fölénk, ahonnan néhol vízesések szakadtak alá. Szóval az egész kép elég festői volt a fekvőbringa üléséből, főleg, hogy csak egy-két autoriksás volt rajtunk kívül az úton. A parton hosszúkás, barna sziklákat pillantottunk meg, szép henger alakúra formálta őket a víz, jól néztek ki, ugyanakkor meglepő volt, hogy ennyi és ilyen nagy sziklákat látunk az amúgy mindenütt tisztán homokos tengerparton. Egy ponton, szemben egy valamilyen táborszerű telep bejáratával egy kis stéget pillantottunk meg,
ami ilyen sziklákra volt építve. Mivel a hely teljesen üres volt, ezért ezt kihasználtuk egy kis pihenőre. Ritka az ilyen hely Bangladesben, jó ha élünk a lehetőséggel! :) Amikor letámasztottuk a bringákat a stégen, akkor vettük csak észre, hogy nem betonon állunk, de még csak nem is sziklán, hanem valami szöveganyagon! Egy óriás zsákon! És a sziklák nem kőből vannak, hanem valójában óriási, kígyó alakú homokzsákok, olyanok, mint amin mi is állunk, és nem a természet, hanem az ember alkotta őket, hullámfogónak! :) Így már érthető! Hát ilyet sem láttunk még, ekkora baromi nagy homokzsákot… Még akkor is hihetetlen volt, amikor rajta álltunk, pedig látszott a varrás, meg minden, egyértelmű volt, mi ez.
A nyugalom nem tartott soká, igaz, csak egy katona zavart meg minket, mondván, hogy ez az ő területük, és leszünk szívesek elhagyni. Mondtuk, hogy még öt perc, befejezzük az étkezést, és már megyünk is. Ez így is volt, hamar az úton találtuk magunkat újra, hosszú fasorok között tekertünk, míg ki nem értünk a következő nyitott partszakaszhoz, ahol megint érdekes dolgot találtam a parton, de most kb. fél méteres élő kockakövek formájában, amelyek össze-vissza voltak egymáson. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek így lettek csak eleve idehányva talán megint csak hullámtörőnek, vagy ezt már a természet rendezte így újra. Ha utóbbi, akkor az a vihar, vagy szökőár bizony nem lehetett gyenge történet!
Micsoda idétlen kifejezés, a „világ leghosszabb tengerpartja”! Ha én el akarnám ezt képzelni, hamar egy a legnagyobb kerületű egybefüggő földdarab, talán Afrika és Eurázsia kerületéig jutnék, aminek valóban, Cox’s Bazar is része, pont úgy, az egész adriai partvidék, az olasz csizma, vagy Norvégia fjordjai. Persze a bangladesiek bizonyára nem erre a part-”szakaszra” gondoltak, hanem ennek egy apró részére, ami Chittagongtól Teknafig húzódik és 120km hosszú, és történetesen (azt mondják) ez a világ leghosszabb egybefüggő(!), természetes(!), homokfövenyes tengerpartja. Ezzel is tudnék veszekedni, de minek! :)
Cox’s Bazar amúgy csak egy település ennek a partszakasznak kb. a közepén, de ezzel a névvel egyben a partot is azonosítják. Cox’s Bazar a bangladesiek elsőszámú belföldi nyaralóhelye. És igen, a Ramadánt lezáró Eid, a legnagyobb muszlim ünnep kellős közepén érkeztünk meg ide. De ez sokat nem zavart minket, hiszen mi egy baptista templom vendégházában laktunk, ahol rajtunk, egy cseléden és a pap családján kívül senki más nem volt, sőt mi több, volt egy tágas szobánk és nagy udvarunk. Persze ennek az iróniája, hogy emiatt mégsem zárkóztunk be, alig voltunk otthon a szálláshelyünkön.
Bangladesi napjaink egyik legszörnyűbbjének a másnapján hajnali négykor terveztünk kelni, ám amikor tényleg csörgött az ébresztő négy előtt, rájöttünk hogy túlzás volt ez a gondolat, és visszaaludtunk még pár órát. Fél hatkor sem volt még túl késő ahhoz, hogy üres utcákat és utat találjunk, ellenben az étterem már nyitva volt a szállónk aljában, annak ellenére, hogy este azt mondták, csak hétkor nyitnak ki. Mivel e hír után este bevásároltunk a reggelihez, én emiatt ezen már így hajnalok hajnalán túlságosan bosszankodtam, ahogy annak a két bámészkodónak sem örültem, akik minket bámultak reggelizés közben. Pedig így, hogy csak ketten voltak, nem mertek közel jönni, csak 3-4 métere távolságból mustráltak minket a reggeli pánjukat köpködve. Négyünkön kívül senki nem volt az utcákon, csak néhány kóbor kutya mászkált az égő szeméthalmok körül,
de ha elnéztünk a nyílegyenes úton a távolba, az teljesen üres volt, és ez azért egy erős bizakodással töltött el minket, legalább az indulást illetően.

hanem ez egyszerűen csak kialakult. Szerintem, aki autóval akart átjutni itt, annak simán órákba telt, mert még nekünk is több buszsofőrt meg kellett kérni, hogy lesz szíves egy fél métert előre/hátra gurulni, hogy elférjünk a busz előtt. Ilyenkor persze olyan éles kanyarokat kellett vennünk, amit a bringán ülve már lehetetlen, ezért itt nem egyszer meg kellett emelni a bicikliket, hogy helyben vegyünk be egy-egy 90 fokos kanyart két mocskot okádó, büdös busz között. Mert persze a motort azt senki nem állította le, hiszen mindjárt előre tudnak majd gurulni pár métert, már csak órák kérdése.
Meg nem bizonyosodtunk róla, de esélyes, hogy egy tehénpiacot csodáltunk az út töltéséről.
Két és fél nap Rangmatiban úgy éreztük elég volt, és ideje visszatérnünk Chittagongba, a cuccainkhoz, hogy ismét teljes málhával induljunk tovább délnek, Teknaf, St. Martin korallszigete, és Mianmar felé.
könnyen leküzdöttük őket, úgy látszik sikerült kipihennünk magunkat. Ez jó érzéssel és bizakodással töltött el minket. Néhány újabb emelkedő után egy hosszabb lefelé következett, ami után úgy tűnt, végetért a dombos rész, és marad a síkság, talán már egészen Chittagongig.



























Legutóbbi hozzászólások