Panamai első kalandjaink és hogy nem érkeztünk meg majdnem Panama városba
Irány Panama! Első napok és utunk Panama városba
Panamában úgy tervezük, hogy nem fogunk végig biciklizni, mert csak nagy autópálya van, és más bringásoktól azt hallottuk, nem éri meg itt tölteni az időnket. Ezért úgy gondoltuk, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon, egy darabot biciklizünk, aztán buszra szállunk Panama városig, onnan majd újra biciklizünk Colónig, ahonnan a hajó megy Kolumbiába. Tervnek jó, lássuk, mi sül ki belőle.
Határátlépést egy-egy finom kókusszal ünnepeltük. Itt nem azt írják ki, hogy “coco frio”, hanem “pipa fria”, mivel a coco az már a megérett, húsáért fogyasztott kókusz, a pipa pedig a zöld kókusz, aminek még sokszor semmilyen húsa nincsen, csak lé van a kemény dióban.
Itt, a kókuszosnál csodálhattuk meg először a helyi, dollárral azonos pénzeket. A méret és az érték ugyanaz, csak más a neve. Dollárral is mindenhol lehet fizetni.
Valaki nagyon vicces kedvében volt.
Megérkeztünk a ma esti célállomásra, La Concepcion-ba. Itt találkoztunk először ezekkel a szép ruhába öltözött hölgyekkel, és amikor kérdeztük, hogy mi a neve annak, amit viselnek, csak annyit mondtak értetlenkedve, hogy “ruha”. Vagy nem kérdeztem jól (ami valószínű), vagy nem jelent tényleg semmi különöset ez a viselet.
Akció volt a helyi pizzásnál, mókás, hogy sajtszelőt adtak a pizzaszeletek kiemeléséhez. Formára végül is hasonló…
Egy kis földrajz órát tartottam a gyerekeknek, mert nagyon izgatta a fantáziájukat, hogy honnan jöttünk, ha nem vagyunk gringók. Először mindig azt keressük meg együtt, amelyik országban vagyunk, aztán megnézzük, az melyik kontinensen van; eddig még szokott menni a dolog, de a többi kontinensről nagyon kevés gyereknek, vagy felnőttnek van fogalma. Amit itt ismernek, az legtöbbször Ausztrália, és rácsodálkozak, hol van például Spanyolország meg Németország, amely országokat névről ismerik, de nem tudják merre van. A nagy fekete folt Afrika, de Ázsiát is csak úgy találjuk meg, ha rákérdezek Kínára, Mongóliára vagy Oroszországra. Az ezzel szöges ellentétes tapasztalatunk, amikor egyből megkérdezik, hogy budapestiek vagyunk-e? Ilyenkor szégyenlem el magam, mert én nem tudom sok ország fővárosát, de ezen a helyzeten mindig lehet javítani. (Például ezzel az utazással) :)
tetőn eloldozni, leadni, alulról kipakolni a táskákat. Majd összeszerelés, lelkes nézőközönség közepette, aztán végre sisak, kesztyű felvesz, lámpák felkapcsolva, ééés indulás bele a dhakai éjszakába. Azért az valahol „csodás”, hogy egy város még ilyen hajnali órában is képes büdös lenni – és erre nem számítottunk, mert a maszkokat nem vettük elő. A World Concern irodája nem volt elmentve a GPS-ben, ezért csak emlékezetből kezdtük végigjárni az utcákat a környéken, de hamar ismerős helyen találtuk magunkat és ráleltünk a kapualjra is. A biztonsági őr már megismert minket, kinyitotta a kaput, mi pedig behajtottunk. Hát újra itt vagyunk! A második emeleti tárgyalóba pakoltunk fel, de aludni lent aludtunk egy földszinti nagy előadóteremben. Szűk két órát aludhattunk, mert 7 után felkeltettek minket mivel minden munkanap reggelén 8 órakor a lenti teremben reggeli ima kezdődött. Én ezen a reggelen már nem aludtam tovább, csak felköltözve a fenti tárgyalóba nekiálltam intézkedni. Sok dolgunk lesz, nagy és drága döntéseket kell meghoznunk. De mindenek előtt egy kérvényt írtam meg az itt állomásozó mianmari nagykövetségre, és előkészítettünk mindent a vízumhosszabbításhoz.
épület volt, aminek az aljában már kígyózó embertömeg állt sorba.
Monglából Barisalba „Rocket Launch”-al, vagyis hajóval szerettünk volna menni, de mint azt megtudtuk, ez a hajó már nem közlekedik Mongláig, csak valahol a két város közötti közbenső állomáson fordul, oda meg pont annyi idő, vagy még több lenne elbuszozni, mint Barisalba, így az egésznek sok értelme nem lenne, hisz úgyis hajózunk majd még.
busszal utazni sem leányálom, szükségünk volt egy pihenőnapra. Ezen a napon ismét sok időt töltöttünk a nővérekkel. Velük Zita ismerkedett meg, ugyanis az egész BDS egy keresztény NGO, a szomszédban van egy szép templom, és egy nagy iskola, valamint az egész létesítmény együttes mögött a „nővérlak” egy hatalmas kerttel és tavacskával. Miután Zita elment még az előző ittlétünk alatt egyik reggel misére, onnantól nem volt apelláta, meghívásunk volt a nővérekhez reggelire, aztán ebédre, aztán 5 órai teára, aztán vacsorára. Konkrétan volt, hogy szinte egész nap náluk voltunk. :) De ezt egy cseppet sem bántunk, mert igen jó társaság voltak, mindegyikük nagyon jól beszélt angolul, és tájékozott volt a világ dolgairól, így egyikük sem nézett ránk úgy, mint a földönkívüliekre, se mint az egyszerű turistára (igaz, ilyen nincs is Bangladesben, 
aki ide jön az már nem lehet „egyszerű”), ráadásul olyanokat kérdeztek, amelyeket Európa óta nem sokan tőlünk, így szépen kibontakozott előttük az egész utazásunk mikéntje, és mindig amikor megtudtak valamilyen újabb fontos részletet, nagy kacaj volt a jutalom. Palma nővér úgy tudott nevetni, hogy már csak azért megérte velük lenni. :) Bugyogva tört fel belőle a kacaj, és nehezen múlt el. Az egésznek a vége persze az lett, hogy magára a bringára is kíváncsiak voltak, így nem úsztuk meg a kipakolásukat, persze okosan úgy csináltuk, hogy akkor mutattuk meg a bringákat nekik, amikor már készülődtünk és pakoltuk fel őket a hajóhoz menet:
Na de ne rohanjunk még a hajóhoz, mert még el akarom mesélni, hogy a nővérek szinte teljesen önfenntartóak, a rizsen kívül nem sok ételt kell megvásárolniuk ugyanis minden megterem a dzsungelkertjükben, zöldségek, és gyümölcsök, sőt még hal és rák is, ha a kertbe beleértjük azt a tavat is, ahonnan ezeket szedik. Szóval gyakorlatilag van egy kis ökofarmjuk, anélkül, hogy tudnának róla! :) Nem tudom, mi vezényelte őket arra, hogy ezt így létrehozzák, de a végeredmény nagyszerű, és ezzel újabb falat döntöttek le bennem. Még mindig van bennem egy olyan, szégyellni való előítélet, hogy az ilyen nővérek a világtól elzártan, egész életükben nem csinálnak mást, csak imádkoznak, és közben a hívek tartják el őket. Na, hát a mi nővéreink ennek szöges ellentétei, nem elég, hogy nyitottak és jól tájékozottak a világról, még abszolút fenntartható módon is élnek, ráadásul társadalmilag talán a leghasznosabb munkát végzik: tanárok az ország keresztény iskoláiban, valamint különböző programokat, tanfolyamokat, oktatásokat szerveznek és tartanak nem csak keresztény családok számára. 
Legutóbbi hozzászólások