Lahore-i élményeink – #3 – A hétköznapok és a látnivalók
Zita mos (ruhát), főz (paprikás borsófőzeléket), takarít (bringát és lakást)
Lahore-ban néhány napot eltöltöttünk egészen hétköznapi tevékenységekkel. Ilyen volt például a kerékpárok lemosása, amire azért volt szükség, mert igen gempásak lettek a városba való – esős – megérkezésünkkor. Vastagon állt rajtuk a dzsuva, ami aztán rájuk száradt, úgyhogy Zita egyik nap bevitte őket a fürdőszobába, és „letusolta őket”. 
Ezek után rám várt a feladat, hogy lemossam a láncot, majd újrazsírozzam. Ezután jöttek a fékek. Atomjaira szedtem az Avid BB7-es tárcsaféket, mert nagyon zavart, hogy akárhogy állítottam, mindig hozzáért egy icipicit a tárcsám a fékhez. Kiderült, hogy a fékpofákat egy vékony négyágú fémdarab feszíti szét és ebből az egyik ág vége letört, a fékpofa ezért sosem állt vissza rendes pozíciójába. Természetesen van nálunk pótfékpofa, és ezekhez adtak egy-egy ilyen fémdarabot is, tehát ki tudtam cserélni az eltört elemet, de valami még mindig nem kóser, mert most meg csak úgy tudom beállítani a hátsó fékemet, hogy gyakorlatilag alig tudok fékezni vele. Vagy, ha szorosabbra állítom, akkor tudom fékezni, de akkor hozzáér a fékpofához a tárcsa, már alapállapotban is.
Ez a kis fémdarab tört el a fékben
Persze az alapvető probléma az, hogy valamikor ütést kaphatott a tárcsa, és lett benne egy apró nyolcas… Ezt viszont még nem tudom, hogyan lehetne eltüntetni, ha egyáltalán el lehet.
Ennél egyszerűbb eset volt a ruhák kimosása, amit Zita végzett, egy nagy vödörben, jó forró vízben, mosószerrel. Nekem csak oda kellett adnom a szennyest, és segíteni kifeszíteni a szárítókötelet, aztán várni, hogy megszáradjanak a ruhák. A borsófőzelék tükörtojással még ennél is jobb volt – számomra -, mert azt pedig már csak megenni kellett. :) Zita a Kindle segítségével nézett egy receptet a neten, és a szerint elkészítette a borsófőzeléket. 
Ám a recept tej helyett pirospaprikát javasolt a főzelékbe, így lett az vöröses barna, a krémes, világos helyett, na de hát még így is nagyon jó volt, és különben sem lehet egy szavam se, nekem ezalatt csak annyi dolgom volt, hogy írjam a naplót. Nem úgy az utolsó előtti este, amikor kitaláltam, hogy tócsnit készítek. Ennek az ételnek ezer magyar neve van, de a lényeg annyi, hogy lereszeljük a krumplit, összekeverjük sóval, fokhagymával, liszttel, és esetleg egy-két tojással, majd bő, forró olajban kisütjük. Ez nem ment könnyen, már a krumpli reszelés sem, aztán pedig még rájöttünk, hogy elfelejtettünk lisztet venni, így mire kész lett az eledel, már közel tíz óra volt. De addigra legalább derekasan megéheztek a vendéglátóink, így volt étvágyuk, mire elkészült a vacsora. Olvass tovább…
A lap egyébként minden héten a világ néhány kiválasztott országához kapcsoló, az év adott hetében történt történelmi, vagy aktuális eseményeket mutatja be és taglalja függetlenül bármely politikai vagy vallási nézettől, legalábbis amennyire nekem sikerült megértenem a koncepciót, az alapján valami ilyesmit szűrtem le. A pártatlanságáért néha telefonos, vagy levél formában támadások is érik Noor Ali-t, jellemzően a különböző vallási csoportok szélsőségeseitől, azért, mert számukra „ellenséges” vallásról írt. Furcsa ez a világ…
nagykövetségét is az információszerzés végett. A publikált, kész cikkeket is elküldi nekik, és ezért rendszerint igen hálásak az országok képviselői, nem egy köszönőlevelet mutatott nagykövetekről, és egy történetet is elmesélt, már nem emlékszem, melyik ország kapcsán, de egyszer valami komolyabb összeget is fizetni akartak neki egy már megírt cikkért, de nem fogadta el, mert nem pénzért akar újságot írni. Ugyanakkor a maga tiszta módján ügyesen kihasználja az újságját, pl. a szülővárosában, Multan-ban a családja által termesztett mangót az újságon keresztül könnyedén el tudja adni nagy tételben, jó áron. :) 
Azt nem tudom, hogy akkor is meghívott volna-e magához Faisal, ha nem lát minket a TV-ben, de ez nagyjából mindegy is. Nem azért szerettek minket, mert benne voltunk a TV-ben, az maximum csak arra volt jó, hogy rögtön tudta, hogy kik vagyunk, amikor meglátott minket az úton tekerni.
A nyílegyenes Islamabad Highway-en hajtottunk kifelé, el Rawalpindi mögött, hogy aztán rátérjünk a GT Road-ra, vagyis a Grand Trunk Road-ra. Ez a több száz éves „történelmi” út Iszlámábád és New Delhi között vezet, illetve egyes források szerint Kabul és New Delhi között. A gyakorlatban egy széles, osztott pályás út, amin szekerek, kerékpárosok, riksások, buszok, teherautók, autók, motorbiciklik, gyalogosok közlekednek. Plusz akiket nem említettem… Egyszóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, vagy ha a rossz oldalról közelítjük meg, akkor minden, ami bosszúságot okozhat egy magunkfajta kerékpártúrázónak. Na de mi nem erre koncentráltunk, hiszen épp csak elindultunk az eddigi leghosszabb, maratoni pihenőnőnkből, szóval minden szép és jó volt.
Az út mindig volt olyan széles, hogy megállás nélkül ki tudtuk kerülni a néha a külső két sávot is elfoglaló, utasra váró tuktuk-osokat. Vagy nem is tudom, minek hívják őket itt Pakisztánban. Telük van vele az út a városok környékén, elöl motorbicikli, hátul egy doboz két keréken, benne utasokkal, akik vagy a egy zárt dobozban ülnek, vagy egy nyitottban, a menetiránynak háttal, vagyis éppen ránk néznek, bámulnak, mosolyognak, integetnek, köszönnek… :) 
Éppen szutykos, esős idő volt, de Nadeem meg volt lepődve, amikor be akartunk szállni az autójába, hogy miért nem bringával megyünk? Éppen nem voltunk olyan bringázós kedvünkben, és az eső is esett, és az egész hátsó üléssor üres volt Nadeem autójában, ezért eszünkbe se jutott bringázni. Jobb pakisztániak hatan is elférnek egy ilyen autó hátuljában… :) De Nadeem azt szerette volna, ha bringával megyünk. Ekkora már késésben is lettünk volna, ha bringával megyünk, és az eső még mindig esett. Ezért Zitával gyorsan megtárgyaltuk, hogy nem csinálunk megint cirkuszi majmot magunkból, és közöltük Nadeem-al, hogy hadd ne menjünk most bringával, mert esik, és fel kéne öltöznünk a vízálló cuccunkba, az pedig mégsme illik egy nagykövethez… Na hát jó, de épp a bringa lett volna a lényeg – válaszolta erre Nadeem, de mi nem engedtünk, beültünk az autójába.
Ekkor történt egy aranyos jelenet, amire mondjuk jó visszaemlékezni: Nadeem apró gyermekei tekertek előttünk – csak hogy még giccses is legyen a jelenet – kis bicikliken, pakisztáni zászlókkal. Ám amikor a vendégház kocsibejárójához érkeztünk, ők ott megakadtak, mivel a feljáró enyhén lejtett, és ezt már nem bírták megtekerni. :) Így az első felvétel kudarcot vallott. Másodjára már sikerült a dolog, kézfogással, tapsolással, sőt Zita másodjára is megkapta azt a csokor virágot, amit előző nap este Attila átnyújtott neki. Ezután már csak a jó egy órás interjú volt hátra, és lakatolhattuk ki újra a már eltett bringákat, mert a végén még egy zárójelenet is kell… Ekkor már nagyon kivoltunk, de ezzel még nem volt vége a bosszúságnak, mert amikor elsején este leadták a hírekben a riportot, 50 percet vártunk rá. Nazim hívott fel minket 9 után pár perccel, hogy most jövünk! Mi bekapcsoltuk az TV-t a neten keresztül, és vártuk, hogy megpillantsuk saját magunkat… Csak vártuk, vártuk… Közben emberek tüntettek… A bemondók pedig sokszor mondták a furcsa szavaik között, hogy “he-he”, meg hogy “ha-ha”, és ezen mi igazán jól mulattunk 
Iszlámábádban egyébként, tehát elég „hétköznapi” dolog, ha valakinek őrbódé van a kapuja mellett – főleg, ha amerikai. Miután túlestünk a szokásos körökön, az első találkozáskor igazából csak mindenki mesélt magáról – főleg mi az utunkról, hogy hogyan jött ez az egész, meg hogy milyen bringával utazni -, de aztán a szilveszteri buliban elkértük Mike számát, és egy olyan önző, galád tervvel álltunk elő nála, hogy mi lenne, ha pizzás csigát készítenénk az ő nagyszerűen felszerelt konyhájában, és aztán azt együtt fogyasztanánk el egy jó kis dumálás keretében. A dologba egyből belement Mike, így már csak az időpontot kellett fixálnunk, és az adott este előtt bevásárolni a hozzávalókat. Mint már írtam, Attila segítségével ez jóval gyorsabban sikerült, mint nélküle tettük volna, így röpke egy óra alatt nálunk volt minden, alig fértek be a cuccok az egyetlen 20l-es Ortlieb táskába, ami nálunk volt. Hagyma, fokhagyma, tejfölhöz leginkább hasonlító natúr joghurt (tejfölt nem kapni errefelé), sűrített paradicsom, oregano, liszt, élesztő, sajt, felvágottak(csak fagyasztottan kapni, piszok drága és nem is olyan, mint otthon, de pizzára elég), gomba. Gondoltuk, hogy rendben vagyunk, és mindent megvettünk, ami a pizzás csigához kell, de tévedtünk. 
Iszlámábádban rengeteg új emberrel megismerkedtünk, közülük a legtöbbet talán Joseph-el és a családjával töltöttünk. Vele a karácsonyi mise után ismerkedtünk meg, és ekkor rögtön meg is invitált minket az otthonába egy vacsorára. Az időpontban nem egyeztünk meg előre, csak telefonszámot cseréltünk. Egyik délután bátorkodtunk felhívni Joseph-et, aminek a vége az lett, hogy bringára pattantunk és átgurultunk a G-11-be Hozzájuk. Ez egy jó kis tekerés volt, 7km-t nyomtunk az F és G szektorok között húzódó, óriási autópályaszerű sugárúton. Mivel Iszlamabad nagyon fiatal város, tervezői gondoltak a közlekedésre, ezért bőven van hely utaknak, és vannak is széles utak. A szektorok között „green belt”-ek, vagyis zöld övek vannak, magyarul egy jó 50-10 méter széles sáv, ahol ezek között a nagy sugárutak között nincsen semmi, csak… írnám, hogy érintetlen természet, de ez közel sem igaz. Mondjuk úgy, hogy a legtöbb helyen nincsenek épületek, vagy legalábbis nem sok, viszont a legtöbb helyen van „valami zöld”. 
Mi is egy ilyen valami zöld mellett hajtottunk a bringákkal, de nem sokat láttunk az egészből, mert már sötét volt. Viszont volt kényelmes leállósávunk, ahol nem nagyon zavart minket senki, csak néha egy-egy másik bringás, vagy motoros.
Legutóbbi hozzászólások